Előszó

A kiváncsiság megvan úgy állatban mint emberben, s főczélja az egyén esetleges sérelmét védelem vagy menekülés által megelőzhetni. A jövőjéről gondoskodó s tapasztalásból tanulni szokott embernél a kiváncsiság tudásvágygyá alakul; mert ő még kényelmes helyzetre is törekedik, hogy szellemi fejlődése teljesülhessen.

Innen van az, hogy, mióta az emberi gondolat szóval, írásban és sajtó útján is közölhető, széles olvasókört szerzett a kíváncsiság a regényirodalomnak és nagy kelendőséget a történeti munkáknak.

Mi is élénk vágygyal szoktuk olvasgatni régi mesés krónikáink után a tudósok szerkesztette becsesebb történeti műveket. Sokat tanultunk a kritikai elmeéllel írt munkákból: de boszankodtunk is olykor, midőn irodalmi hazugságon fogtuk az írót. Az is előfordult, hogy mosolyogtunk a képzelődési hóborton vagy szánakoztunk a készületlenségre valló tudatlanságon.

Következtek a birálatos megjegyzések: mert ferdítéseket és tévedéseket kiméletből vagy félelemből elhallgatni, felségsértési bűn a história, mint valódi tények tudománya ellen. A megrovás és helyreigazitás pedig felebaráti kötelesség teljesítése, az olvasó közönség s a tanári előadásokat észbe tartani kényszerült tanuló ifjuság iránt.

Megkülönböztetjük mi a szándékos hazugságokat, a fogyatékos itélő tehetség - vagy naiv hiszékenység okozta tévedésektől. Ily tévedések többnyire gyanús kútfői adatok könnyelmű felhasználásából származnak. Példákat is hozhatunk fel, melyek óvatosságra intsék e tekintetben újabb történetíróinkat.