Jöjjetek női poéták

Falakat hiába rombolunk le
ha haragból, szavakból,
új falat emel a gyűlölet.
Cibáljuk, – ha van még valahol –
majd magunk kovácsolunk vasfüggönyöket.
Szöges drótból kerítést magunk húzunk,
hogy egészből metsszen két felet,
a feltépett seb mindig frissen vérzik
nem elégít ki a bosszú,
sóval hinti be szenvedésedet.

A harag mint a futótűz terjed
újra és újra támad és harap
ha bensőd bosszú vágytól dühöngeni akar
örökké ezer és egy oka marad.

Támadhatnánk török, tatár ellen,
piszkálhatnánk a vackán nyugvó ebet
Attila hány kilőtt nyiláért vehetne revansot,
ezer év után is, de ki? miért? és minek?

Szaladin tisztelte ellenségét
a berontó, pusztító kereszteseket
ma más földről támadják, tapossák
idegen bakancsok az imaszőnyeget.

Egyetlen őstől valók vagyunk ma is,
Testvérek! Káinok és Ábelek!
Százezer év is kevés, hogy megértsük
ember farkasa ember – nem lehet!

Jöjjetek női poéták, mesére, imára
szerelmes dalra hívjatok
a háborúkból most már elég volt,
férfiak éljetek, öleljetek, ne harcoljatok!

Bp. 2007. október 29.