Sivatagban

Honnan indult a könnyű szél,
mi simogat puhán,
honnan a vándorló vágyódás,
mély csendű, sivatagi éjszakán?

Kihalt minden beduinsátor,
egy kóbor kutya koncot keres,
a csillagok fejemhez érnek,
a fény-szennyek itt ismeretlenek.

Az esti tűz bágyadtan leégett,
hagyta elszállni a sülő hús szagot,
A Wady Ram homoktengerében
mélyre süppedtek a lábnyomok.

Reggelre sápadt, sárga fény kelt,
s egy lomhán vonuló tevekaraván,
indul ringatózva a „sivatag-hajója”
nyelvlógató pihenés után.

Érett kalász és a zsemle színe,
mint mesefilmhez kopott díszletek,
minden egybe olvadt, mint a
színes ködbe vesző, markáns kőhegyek.

A sivatag rózsája kőszirmot bont,
tövis nélkül nő, s nem vérszínű,
zátárba mártott kenyér,
illatos teák, s a saláta keserű.

Itt nem kínoz szédült rohanás,
végtelen békében vagyok,
Itt az idő csak éjszaka és nappal
Sóvárgón vágyom máris
                         amit itt hagyok!

Bp. 2011. április 6.