Az évszakok is felborulnak  

A drága májust Medárd zavarta el,
Sürgette távozását,
június, hullámzó forróságot lehelt,
gyorsítva szirmok hullását.
S most itt a nyár-vég,
Még a vénasszonyok
Színesbe öltözésének
Sincs itt az ideje,
S már zárt ajtók
Küszöbe alatt fúrja
Magát október ijesztő hidege.
Ti évszakok is hová siettek,
Nem elég, hogy mi rohanunk?
Minden szédült pörgésbe
Kezdett, úgy tűnik,
nem habozhatunk.
Természet tiszta rendje,
Kinek ostora hajt,
Eddig Te adtad ritmusunk,
– Vetéshez, szürethez magot
És talajt, – de reményt
Most kitől kapunk?

Ha minden felborul,
Van-e igazodás, iránytű
A világ-rengetegben?
Vagy épp önmagától,
S önmaga által lesz
reménytelenül
Elveszett az ember?

Bp. 2010. szeptember 15.



Spanyol parton

Szikla hegyére tűztem magam,
Hogy hangod igyam Valenciánál
Jó tengerem.
Kezem oldalamnál ernyedten hever,
Fókuszába májusi napot gyűjt
Sors-vonalakkal a tenyerem.
Alattam hűvösen harap az ultramarin
Víz krétája fodrokat rajzol,
Majd szétmázolja a finom homokon.
Agávék pengéi pihennek
Szemem horizontja előtt cikázik
Egy féltékeny sirály szerelem.
Hallgatnálak az idők végéig ősi ritmus,
Ha olykor az égből egy falatot
Pottyantanál nekem.
Neki csapódsz a sziklaágynak,
Ringatsz, lazítasz, felemelsz,
Könnyű játékként kezelsz,
Gömbölyű tengeri sünt terelsz,
Erőd, nyugalmad, dühöd tisztelem,
Testem átengedem
Hátadon fekve, ringón evezem
tükrözöl; ég kékjét, égi tengert
a két világ között összeolvadásunk
Végtelen.

Bp. 2010. szept. 17.