RÁKOSI VIKTOR: EMMY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Ha a mennydörgős ménkü melléje csapott volna le, vagy ha egy huszárja a vérmezei parádéra szórakozottságból kard nélkül rukkolt volna ki, nem lett volna annyira meglepetve Malaczkay ezredes, mint azon a napon, melyen tőle elváltan élő feleségétől a következő levelet kapta:

Malaczkay gyűrögette a levelet és gondolkozott. Tizenkét év óta élt elváltan feleségétől, s ez az első eset, hogy leánya igy a nyakába hull. Minden esztendőben rendesen meg szokta látogatni, kihozta az intézetből, elvitte Gerbeaudhoz, az Operába, megkocsikáztatta, ebédeltek a Margitszigeten, a Svábhegyen, aztán érzékenyen elbucsuzott tőle s szabadsága hátralevő idejére elment valahová vadászni, vagy tengeri fürdőre. Nagyon szerette a leányát, gondolt is rá sokszor, de ez a három nap mindig teljesen kielégitette apai érzelmeit. Ilyenkor a volt feleségét is meglátogatta, különösen mióta Emmy egyszer megkérdezte, hogy miért haragszanak egymásra? Ő az intézetbeli leányoktól mindig azt hallotta, hogy a férj és feleség holtuk napjáig együtt szoktak lakni. Az ezredes és Biri barátságosan, közös megegyezés, hivatalos nyelven engesztelhetetlen gyülölet alapján váltak el, a vagyoni kérdéseket rendezték, a leányka természetesen az anyjánál maradt. Az ezredes nem is házasodik meg többet. Belátta, hogy a házasságot nem neki találták föl, sőt később azt is kijelentette, hogy katonának egyáltalán nem való megházasodni, mert csak a semmi szoros kötelék által a földi élethez vagyis a civiltársasághoz nem kötött ember lehet igazán elszánt, jó katona. Nem is szerette ezredénél a nős tiszteket, pedig tisztjeinek valóságos apja volt, s jóban, rosszban együtt tartott velük.

Hová tegye ő ebben a vidéki városban, vagy ebben a városvégi kaszárnyában a leányát? Ha kicsi volna, itt maradhatna akármelyik nős tisztnél, de egy tizennégy éves leányt már nem lehet a nyakára kötni akármelyik familiának. Nagyot sóhajtott. Ime, a családi gondok mennyire megzavarják a katona lelki világát.

Éppen ebédre csöngettek. Lement a tiszti étkezőbe. Mivel nagyon szórakozott volt, megkérdezték, mi baja?

A tisztek összenéztek. Bizony, itt bajos jó tanácsot adni. Végre, miután az ezredes kérdőleg nézett körül, Lannenburg főhadnagy megszólalt:

- Óh, kérem, nagyon jó lesz, - szólt szolgálatkészen a kadét és összeütötte a sarkantyuját.

- Óh, kérem, az mindegy, - felelt Korponay s ujra összeütötte az asztal alatt a sarkantyuját.

- Nézze, Korponay, valamit akarok magának mondani. A sarkantyu először is a ló sarkalására való. Másodszor táncközben is igen hatásosan lehet használni. Harmadszor a szalutálást meg a köszönést is igen fessé teszi... De minek ütögeti itt folyton össze, mikor magunk közt vagyunk... ennek nincs semmi értelme.

- Óh, kérem, - felelt elpirulva a kadét, s halkan megpönditette sarkantyuját, - ez már a véremben van.

- Jó. Kovácsot még ma dobják ki, a szobát meszeljék ki, ha megszáradt, maga lehurcolkodik... de a fotográfiákat, szerelmes leveleket mind vigye magával... Jóska, - szólt az egyik fölszolgáló huszárhoz, - küldd ide Pavlics őrmestert... Egypár napra idehozzuk a gyereket, mig okosabbat nem találunk...

- Baj van, uraim! - szólt az ezredes boszusan, - a hadtestparancsnokságtól kiküldött bizottság a napokban várható. Lannenburg, menjen a polgármesterhez, hogy a városi komissió is készen legyen... Megnagyobbitják a kaszárnyánkat... s most én e miatt nem mehetek a leányomért Pestre.

Még Pavlics őrmesternek utasitásokat adott Kovács káplár és Korponay kadét kimozditására vonatkozólag, aztán maga is bement a városba, először a kárpitoshoz, azután a helyszerzőhöz.

Mikor keresztülment az udvaron, egy csomó huszár a kutra vitte a lovakat. Az egyik ló a többi közé rugott, mire valamennyi ló ugrándozni és rugdalózni kezdett. Egy feketeképü, ragyavert közvitéz, a ki csak ugy ide-oda lógott a kötőféken, amugy huszárosan elkáromkodta magát. Az ezredes megállt.

- Azonnal jelentkezel a napos káplárnál, hogy holnap vigyen századrapportra. Előre is megmondhatom, hogy háromnapi egyest kapsz. Mától kezdve minden káromkodásért ez lesz a büntetés. Majd megtanitalak én benneteket a szenteket emlegetni!

Ezzel az ezredes továbbhaladt. A legények összesugtak s a ragyásképü azt a megjegyzést tette, (melyet egy csöndes káromkodással fűszerezett), hogy ő a szóbanforgó káromkodást éppen az ezredestől hallotta, mikor a második századot a tavaszi első nagy rukkoláskor lepiszkolta. Az ezredes meg mély töprengésbe merülve hagyta el a kaszárnyát. Először életében tünt föl neki, hogy a huszárok mennyire káromkodnak. Mert hát ugy megszokja az ember, mint az ételben a paprikát. Sose köhög tőle. Nagy kedve lett volna visszafordulni és intézkedni, hogy parancs adassék ki, mely a huszárokat a merész nótázásban is fékezze. No, de ez még ráér.

A kárpitosnál megvett egy fehér pécsi butorzatot, kék stráfokkal a leánya szobája számára, a mi éppen raktáron állt. Intézkedett, hogy függönyt is küldjenek, (függönyt irok, egyesszámban, mert a kadétnak természetesen csak egy ablaka volt), rendelt szőnyeget is egy csomót, s aztán halkitott hangon egy csomó selyemtakarót kért.

- Tudja... a szobáimban van egy csomó szobor meg kép, azokat akarom letakarni... A nyári por miatt.

A kárpitos a szakállába mosolygott. Eddig az ezredes urat nem bántotta a nyári por.

Azután ment a helyszerzőhöz, a ki a város és a vidék uri családjait szokta ellátni bonneokkal és cselédekkel. De akárhogy mustrálta is a készletet, az ezredes nem talált egy elég előkelő és megbizható alakot, a ki az ő izlésének megfelelt volna.

Van neki egy jó barátja, a polgári és elemi leányiskola igazgatója, a kivel piketirozni szokott. Ettől fog ő kapni valami jóravaló tanitónőt. Azonnal fölsietett hozzá.

- Direktor ur, ha egy jóravaló leány akad, száz forintot adok neki a két hónapra.

Az igazgató rögtön kisietett a tantestületi szobába s pár perc mulva egy fiatal leánynyal tért vissza.

- Bocsásson meg, kisasszony, maga nagyon csinos, magát nem vihetem be a huszárok közé.

- Az lehet, kisasszony, de én nem állok jót a huszáraimról. Valami érettebb delnőről volna tulajdonképp szó.

Nohát hozott neki a direktor egy érett delnőt, egy koros özvegyasszonyt. Az ezredes udvarias meghajlás után csak annyit mondott neki:

- De édes direktor ur, hová gondol? Csak nem csufitom el vele az ezredemet? A leányom elég erős rózsaszál, nem kell melléje ilyen karót tűzni. Adok önnek huszonnégy órát, hogy jobban válogathasson. Ugy-e, megteszi?

Az igazgató megigérte s az ezredes távozott. Eh, nem baj, ha nem is kap mindjárt az első napokban nevelőnőt. Ha maga nem ér rá, sétálni küldi az őrmesterrel, a ki mögötte megy majd tiz lépéssel.

Ugyancsak megizzadt, kifáradt az apai gondokban, s ezért betért egy jegeskávéra a kávéház beponyvázott terraszára. Helyet foglalt a szélén, a virágkereskedés mellett A mint a homlokát törölgeti, többszörös sarkantyupengés kelti föl figyelmét, majd Korponay hangját hallja a virágkereskedésből:

- Először is, kedves Málcsi, egy nagyobb bokrétát csináljon, ezt megérkezésekor adom át ezredesünk leányának. Azután minden reggel hét órakor itt lesz a legényem egy kisebb bokrétáért...

- Dehogy nincs, kadét ur. Tudja, én mindig szivesebben hitelezek a kadétnak, mint a generálisnak. Mert a generálisnak nincs papája, a ki helyette fizessen...

- Nekem pedig van, hál'Istennek. Hahaha... Okos egy teremtés maga, Málcsi, hiába, ha virágkereskedő nem volna, Isten uccse, magának is küldenék virágot.

Ezen aztán mind a ketten nevettek. A ponyva pedig kétfelé nyilt, s az ezredes leszólt:

- Hallja, Korponay, ha egy szál, de csak egy szál virágot mer a leányomnak adni, intézkedem, hogy huszonnégy óra alatt Zlocsovba helyezzék át garnizonba. Azt pedig tudja, hogy Zlocsov lakossága áll négyezer lengyel zsidóból és egy svadron huszárból. Jó napot!

A holtra vált kadét eltávozott, az ezredes pedig most fogott a legnehezebb munkához: megirni egy bájos özvegyasszonynak, hogy mától kezdve két hónapig nem ismerik egymást, bárhol találkozzanak is. Mikor a levelet leragasztotta, elgondolkozva sóhajtá:

- Ez a leány velem együtt az egész regementet az erkölcsös élet utjára tereli. Különös, hogy vén huszár koromban kell erre rájönnöm!

Malaczkay ezredes a Zöldfa-vendéglőben vacsorált a tisztjeivel, mikor a következő táviratot kézbesitették neki:

- Azt, ezredes ur, hogy a kisasszony szobája már fixumfertig van, meg az enyém is fixumfertig van... de még nem mentem bele, mert a friss meszelés szagát nem szeretem...

- Urak, a napi munka marad ugy, a hogy volt, csak én holnap nem veszek benne részt, mert a vasutra megyek a gyerek elé.

- Program? Minek az? Itt lesz velem két hónapig, ez a program. Ha unatkozik, az ő baja... Különben van valami eszméd?

- Tudod, én nagy szeretettel gondolok Emmykére, mert hat év előtt, mikor veled nyáron a Margitszigeten laktunk, ő volt a szemünk világa, minden örömünk... Hát bizony én nem szeretném, sőt röstelleném, ha ő azt mondaná, hogy az volt életének legunalmasabb két hónapja, a mit az ezrednél, az apja ezredénél töltött...

A tisztek mind helybenhagyólag biccentgettek. Korponay meg a sarkantyujával biccentgetett. Schwertner folytatta:

- Először is azt a kegyet kérjük tőled, hogy holnap, megérkezése napján, Emmyke a tiszti étkező vendége legyen. Meghivjuk a városban lakó nős tiszteket is, családostul.

- Mi tisztek elég gyöngén, de van két önkéntesünk, a ki kitünően tenniszezik.

- Ez jó, mert Emmy is az atlétikai klub tavalyi tennisz-versenyén kitüntetést kapott. Tehát a két önkéntest ebédre is meg kell hivni.

- Meglesz. Vacsorára pedig az egész társaság idejön, a kerti terraszon terittetünk, a cigányt berendeljük s egy kicsit mulatunk.

- Jó. Beleegyezem. A megérkezése napját meg kell egy kicsit ünnepelnünk. Szegény gyerek, hogy fog neki örülni.

Éppen nagy sarkantyupengetéssel arra mentek az önkéntesek, a kik a szinházból jöttek. Schwertner intett az egyiknek, a ki odament s szobormerev stellungban megállt előtte.

- Vathy, holnap jön az ezredes lánya, - szólt neki halkan a kapitány, - maga meg Barkovics részt fognak venni a tiszti étkező diszebédjén déli egy órakor s küldjék ki a kaszárnyába a tennisz-dresszüket is, mert délután nagy tennisszezés lesz.

Az önkéntes szó nélkül, de keményet szalutálva, tudomásul vette a mondottakat s társai után ment.

A többi tiszt ezt érzéktelenül vette tudomásul. Mindenkinek volt egypár ismerőse a nagyteremben s szeretett volna odatelepedni. Azért engedték az ezredest és a kapitányt nyugodtan távozni.

- Uraim, az nemcsak ugy megy, a hogy' Schwertner gondolja. Az ezredes pedig nem ugy gondolja, a hogy' mondja. Mert ő föltétlenül számit rá, hogy a lánya szórakoztatása tekintetében mi segitségére leszünk, különben kétségbe kellene esnie. S én emlékszem, hogy Galiciában, hasonló esetben, mi Bexheft generális lányával szemben oly kitünően viseltük magunkat, hogy az öreg, mikor a garnizónunkból a lányával eltávozott, könnyes szemekkel mondott köszönetet ezredünknek, s mondhatom, hogy azóta is bolondul a huszárság után...

- Szép idők voltak azok! Abból az időből van még kétezer forint külön adósságom.

- És kinek nincs adóssága? - szólalt meg melankólikusan Petri hadnagy, - azokból az időkből, vagy ezekből az időkből... mindenféle időkből.

- Az már ugy van, uraim, kapitány koráig adósságot csinál az ember, azután meg fizeti.

- A katonaélet különben fene rosszul van berendezve, - mormogott Petri, - ugy kéne, hogy kapitány koráig mulat s adósságot csinál, akkor aztán egy szép háboruban, valami gyönyörü attakban elesik és pasz! Igy azonban lassankint elposhad az ember, s puha párnák közt leheli ki lelkét, mint valami jómódu hentes.

- Ugy beszéltünk itt az adósságcsinálásról, mintha egyebet se csinálnánk, mint adósságot. Pedig a mi ezredünkben, hál' Isten, egyetlen egy szegény tiszt sincs... Különösen maga, Korponay...

- Azért, kapitány ur, én is az adósságaimból élek... Nem is esnék jól, ha nem abból élnék...

- Uraim! - kezdé ujra Pálóczy, - ismétlem, hogy az nem ugy megy, a hogy' Schwertner gondolja... mi a kisasszonynak nemcsak első napjáról, hanem összes napjairól tartozunk gondoskodni. A tenniszről már gondoskodva van. Ha lovagol a kis leány, akkor lovaspártit állitunk össze. Mi lesz a szinházzal?

- Megmondom a direktornak, hogy hetenkint legalább kétszer valami tisztességes, leányok által is megnézhető zenés darabot adjon. Megteszi.

- Ez rendben van. Mindenki gondolkozzék további programról. Lóverseny, kirándulás Palicsra.

- Első sorban a tisztikar nevében egy bokrétát ajánlanék, - szólt Lannenburg.

- Elfogadtatik. A bokréta átnyujtása a kaszárnya kapujában történik. Rukkolás hatkor, háromnegyed kilenckor már ismét a kaszárnyában leszünk... S a virágok?

- Az ülést bezárom! - kiáltott Pálóczy s a tisztek pár másodperc mulva tiz-tizenkét különböző asztalnál ültek.

Korponay kadét éjjel elsietvén a vendéglőből, fölverte azt a virágkereskedést, mely neki a primadonnák irányában főliferánsa volt, s reggel nyolc órára a kaszárnyába szállitandó három óriási bokrétát rendelt.

Egyet a tisztikar nevében, egyet a legénység nevében voltak átnyujtandók az ezredes leányának. A harmadikat Korponay a maga fejétől rendelte: ezt az önkéntesek fogják átnyujtani Emmykének.

Korponay nagyon meg volt elégedve az ötletével, de az önkéntesek tudtán kivül nem akarta megcsinálni, azért visszasietett a Zöldfá-ba, közéjük ült, elmondta, miről van szó, s hogy ő már a bokrétát meg is rendelte nekik.

A fiuk mind helyeselték Korponay ötletét, egyszeriben meg is bizták virágjuk átadásával, s azonnal koccintottak az ezredes leányának az egészségére. Egyuttal faggatták Korponayt, hogy hát milyen lehet az ezrednek érdekes vendége? A mire Korponay nem tudott egyebet mondani, mint a mit Schwertner kapitánytól hallott, hogy hat év előtt csodaszép volt.

E beszélgetés közben éjfél már jóval elmult, a banda régen ott állt a nagyságos közhuszár urak mögött, s pár üveg pezsgő is fölvonult a kedélyek élénkitésére.

A tisztek ekkor már régen eltávoztak, a vendégek pláne A fiuk pedig elvonultak a Palermo-kávéházba, hol reggel négy órakor Korponay vezetése alatt kivont karddal hajtottak ki néhány éjjeli alakot, a kikkel nem óhajtottak egy kávéházban ülni.

Miután még a billiárdasztalt tele rakatták sligovicával s két kardcsapásra lesöpörték, elégedetten hazamentek.

Korponay egynegyed ötkor már a hideg tus alatt állt a kaszárnyában, félötkor már borotválta a legénye, ugyanakkor föltette rá a bajuszkötőt, s félhatkor a gyerek üde és fess volt, mintha az egész éjjelt ágyban töltötte volna.

Ezen a hajnalon különben az egész tisztikar egy órával hamarabb tette föl a bajuszkötőt, mint rendesen.

Hat órakor volt a rukkolás, de nyolc órára már visszatértek a kaszárnyába. Minden legény tudta, hogy most érkezik az ezredes ur leánya.

Az ezredes már akkor kiment az állomásra reggelizni. A tisztek átöltözködtek s utána mentek. Korponay a virágügyben hátramaradt, de már egy negyedóra mulva kocsin vágtatott ki, előtte három remek bokrétával, a bakon a legöregebb nőtlen káplárral.

- Helyes, - szólt Schwertner, - az egyiket én adom át a tisztikar nevében. A másikat Balog káplár a legénység nevében... A harmadikat... Ki rendelte a harmadikat? Hisz erről nem volt szó.

- Az önkéntesek kértek föl... hogy nevükben nyujtsam át... azt hiszem, illő dolog...

Az ezredes, a ki nagyon szerette az önkénteseket, de nagyon szigoru is volt hozzájuk, összeráncolta a homlokát.

- Micsoda extravurst ez? Az ezredben van offizier-corps és van mannschaft. Többféle testület nincs. Miféle megkülönböztetések ezek az önkéntesek javára? Köszönöm, de nem fogadhatom el. Korponay, küldje vissza a bokrétát...

Korponay búsan fogta a nagy virágtömeget és kiment az étteremből, olyan képpel, mintha keresne valakit, a kinek a fejéhez vágja. Petri hadnagy utána sietett.

- Ma van Tokodi Málcsi jutalomjátéka Rip-ben. Engedd át nekem az ő számára.

- Ejnye, erről egészen megfeledkeztem. Jó, legyen Málcsié, de az én nevemben.

S földobott egy ezüstforintost. A sors Petrinek kedvezett, a ki a virágot egy vasuti hordárral egy névjegy kiséretében azonnal Málcsi lakására küldte. Ezzel visszamentek a perronra, hol az ezredes tisztjei élén már várta a jelzett vonatot.

Az egyik elsőosztályu kupéból egy félhosszu ruhás, drapszinbe öltözködött, mosolygós képü, kékszemü leányka ugrott ki, félkezében rakettel és könyvvel, félkezében napernyővel. Utána egy középkoru, joviális külsejü uriember jött. Malaczkay megölelte, össze-vissza csókolta a gyereket, a ki a marciális, feketeképü férfi széles mellébe temette az arcát.

- Kezét csókolom? - nevetett Schwertner, - oh, nem, Emmyke, az hat év előtt volt. Most már én csókolom a kezét...

- De azt megengedi, hogy ezt a virágot az ezred tisztikara nevében átnyujtsam?

Schwertner intett Balog káplárnak, a ki a másik bokrétával a háttérben lappangott. A káplár előlépett.

Emmy tapsolt elragadtatásában, s átvette. Alig vette észre Korponayt, az egyetlent, a ki még nem mutatkozhatott be, noha már vagy harmincszor összeütötte a sarkantyuját.

Ezalatt Soós Gusztáv, az ezredesné bátyja is bemutatkozott, a huszárok Balog káplár fölügyelete alatt végeztek a pakkal, s a társaság kocsira ült. Az első kocsiban az ezredes ment a leányával, előttük a két nagy virágbokréta, a második kocsiban Schwertner kapitány Guszti bácsival. Az ezredes titkos gyönyörrel nézte a szép, egészséges leányt s formaliter zavarban volt. Nem tudta, miről beszélgessen vele. Egészen közömbös, buta dolgokat kezdett mesélni, a mint a városon keresztülmentek. Hogy itt furják az artézi kutat, ez itt a kaszinó, az ott a Zöldfa-vendéglő, itt lakik Gergely közjegyző, amoda lentről ide látszik a szinház, s ezen a nagy piacon szokták tartani a marhavásárokat.

- Oh, be édes... Micsoda érdekes dolog lesz az! A leányok meg fognak pukkadni, ha meghallják... Ez ám aztán kalandos nyaralás lesz.

- Oh, apus, ne gondolja. Hisz itt is a helyemen leszek, nem való egy katonagyereknek mindig a leányok közt lenni. Hat év óta vagyok az intézetben, illő, hogy egyszer már az apám életét is megkóstoljam... Hát mért vagyok huszárezredesnek a leánya? Ugy is irigyelték tőlem, hát ezentul még jobban fogják irigyelni... Nem fogom zsenirozni a tiszteket?

- Ugy, hogy kicsinek nem vagyok elég kis leány, nagynak meg nem vagyok nagy leány.

- Nézze, apus. Én tizennégy éves vagyok, tehát velem már nem lehet bizalmaskodni; de viszont kurizálni se lehet, mert ahhoz még kicsi vagyok...

S a gyerek megragadta apja kezét, oly huncutul nézett a szeme közé, hogy az jóizüen elnevette magát, s meglegyintette a leány kipirult arcát.

- Te gyerek, - mormogá elégedett hangon, - te nagyon kitanultál abban a nevelőintézetben.

- Majd meglátja, apus, a bizonyitványomban, hogy kitünő tanuló vagyok. A magaviseletből is egyesem van.

- Oh, attól nem félek. Ha a tanár bácsikat és néniket is meg tudtam nyerni, mennyivel könnyebben végzek a huszárokkal.

(Hiába nevelték asszonyok, intézet, nem aludt meg a vére. Huszárgyerek ez tetőtől-talpig, - konstatálta elégedetten az ezredes.)

- A tisztjei különben tetszenek nekem. Elegáns fiuk mind... Apus, nekem éles szemem van... Megmondom, hogy melyik az a két tiszt, a melyiknek leghamarabb el lehet csavarni a fejét.

- Azt, apus, szamárságnak hivnák. Szamárságra pedig én képtelen is vagyok, no meg kis leány is vagyok.

...Az utolsó kocsiban ültek Petri és Korponay. De ők még nem mentek haza, hanem beültek a Zöldfába sörözni.

- Elragadó kis leány. Ugy érzem, hogy rendkivül jól esnék szeme láttára, érette meghalni.

- Kadétnak való érzés. Én meg azt mondom, hogy jól fog esni, ha kurizálunk neki.

- Minek, fiam? Légy nyugodt, még a többi tiszt is pályázni fog a babérokra. Csak pályázzunk mi is mind a ketten.

E pillanatban egy közlegény Korponaynak levelet adott át, mely jelentette, hogy Vathy önkéntest megrugta a ló, Benkovics önkéntes kezét pedig megharapta a ló s kérték, jelentse Schwertnernek, hogy nem mehetnek tenniszezni.

- Igazuk van, - felelt Petri, - a bokréta egészen kedves gondolat volt. No, fiam, most rajtunk a sor, be kell állnunk a tenniszbe nekünk is.

- Helyes és pedig azt a taktikát fogjuk követni, hogy megveretjük magunkat Emmyke által. Ez első föllépésünket rokonszenvessé fogja tenni.

A főfalon volt ő felsége, szemben vele a hadügyminiszter arcképe Az egyik oldalon lógott az ezredtulajdonos Szergiusz nagyherceg olajfestésü hatalmas képe, melyet az ezred jubileuma alkalmával ajándékozott. Ott volt még több régi ezredesnek a képe, továbbá egy csomó hires Derby-nyerő lóé. Pompás világitásu helyen állott az a jeles mestertől eredő kép, mely azt a jelenetet ábrázolta, a mikor a szolferinói ütközetben az ezred megrohan egy zászlóalj vörösnadrágos franciát. Az egyik sarokban nagy, diszes, antikstilü lábas-óra állt, a másikban pedig a győzelem istennőjének ezüst szobra: mind a kettőt az ezred tisztjei nyerték különböző dijugratásokon és lovasjátékokon.

Azt mondanom se kell, hogy a kovapuskától kezdve a Mannlicherig s az indián tomahawktól kezdve a fehérvári bicskáig mindenféle gyilkos fegyver boritotta a falakat.

A mai szép alkalomra Schwertner kapitány elővétette az ezred ritka szép ezüstnemüjét, melyet ugyancsak Szergiusz orosz nagyhercegtől kaptak. A két óriási bukéta az asztalon állott, az abrosz végig volt hintve piros-fehér rózsával, s minden résztvevőnek a pezsgős poharában egy fehér szegfű állt.

A kiszolgáló huszárok fehér kötényt csavartak maguk körül, fehér kabátot huztak föl, s a tisztektől kimustrált fehér glaszékeztyübe bujtak.

Kevéssel az ebédre való csöngetés előtt Korponay jelentette Schwertnernek, hogy Vathy és Benkovics önkéntesek nem jöhetnek se ebédre, se tenniszre, mert a ló megrugta, illetőleg megharapta őket.

- Korponay, menjen az ezredorvoshoz és mondja meg neki, hogy azonnal siessen a városba, a két önkéntes megvizsgálására. S ha nincs semmi bajuk, intézkedjék, hogy azonnal vigyék be őket a kórházba. Két hétig fogjátok az ágyat nyomni!

Korponay kifordult, de nem a doktorhoz ment, hanem kocsiba vágta magát, s az önkéntesekért vágtatott. Jó pajtásuk volt, sokat mulattak együtt s ifju szive megesett rajtuk. Tudta, hogy mit jelent az, mikor a szimulánst kórházra fogják.

Nem telt bele félóra, megjött a két önkéntes plenparád s jelentkezett a kapitánynál.

- Nem is láttuk, kapitány ur, de a fürdőben massziroztattuk magunkat mostig s örömmel látjuk, hogy szolgálatképesek vagyunk.

Ekkor megszólalt a harang, s a tisztek öt perc alatt az étkezőben voltak. A hatodik percben jött Emmyke az ezredes karján. Általános köszönés, ujabb bemutatkozás azok részéről, a kik nem voltak az állomáson. Az asztalfőt a kis leány foglalta el, mellette az apja és Guszti bácsi, azután rang és kor szerint a tisztek. Fölösleges megjegyeznünk, hogy az asztal végén Petri hadnagy, Korponay kadét és a két önkéntes ült.

Mikor a pezsgőt fölbontották, Schwertner fölállt és olyan hangon, mely az ágyudörgést is tulharsogta volna, igy kiáltott:

- Uraim! Az ezred tisztikara nevében üdvözlöm bájos kis vendégünket s kivánom, hogy olyan jól mulasson, mint a milyen szivesen mi őt itt látjuk. Éljen!

Iszonyu éljen zugott végig a termen, Emmy kipirulva koccintott az oda siető tisztekkel, majd magasra tartott pohárral kiáltott:

- Uraim! Ha leány nem volnék, óh, mily boldog volnék, ha csak privátdiner is lehetnék a papa ezredében.

Ujabb kitörő éljenzés. A fiatalság szeme lent az asztalvégen összevillant.

- A cigány, - felelt Petri, s már föl is ugrott, hogy a folyosóra siessen. Éppen ott ácsorgott Kovács káplár, a kit azonnal a városba szalasztott Kese Marci bandájáért.

Még az asztalnál ültek, mikor hirtelen fölzendült a folyosón a Csongorádi biró lánya ropogós nótája. Schwertner fölkelt és komoly képpel lement az asztalvégre:

- Nem helyes. Nem olyan vad, huszármulatság ez. Korlátok közt kell maradni. Ha pedig cigány huzza, szétrugtok mindent.

E percben zavartan megszólalt Korponay, kinek az egyik ételhordó valami cédulát nyomott a markába.

S átadta a papirt, melyen ez volt: Korponay! Kedves nótáim: Lehullott a rezgő nyárfa, Kitették a holttestet, Ha bemegyek, Őszi rózsa, Basa Mári libája... Hát a magáé mi?

- Hát kérem, százados ur, azt hiszem, hogy addig nem küldhetjük el a cigányt, a mig a kisasszony nótáit el nem huzatjuk.

Az asztalvég aztán elkezdte dirigálni a cigányt, a ki, a vén Kese, remekül tudott a huszárok szája ize szerint játszani. Az asztalt nemsokára fölbontották, átvonultak a szomszéd szalonba, a cigányt az ebédlőbe állitották, s megindult a mulatság.

Petri odanézett. Csakugyan nem ült más Emmy mellett, mint Van Flocken főhadnagy. Rögtön két szál gyujtót vett ki a zsebéből, s az egyiknek a fejét letörte.

S ezzel odatartotta neki a két gyujtóvéget. A mint látjuk, ők ketten igazán jóbarátok voltak, mert a mikor érdekeik csak egy kicsit is összeütköztek, azonnal a sorsra bizták az elsőbbségi jog eldöntését.

- Jó, - felelt Korponay, megnézte az óráját s aztán Emmy közelében letelepedett. Emmy csakhamar észrevette a kadét fészkelődését, s mikor Van Flocken tiz másodpercre abbahagyta a fecsegést, arra fordult:

A főhadnagy zavarba jött. Teringettét, az ember mindig megfeledkezik arról, hogy Emmy kis leány, a ki bizony nem igen tudhatja, hogy mi összefüggés van a huszárság és a virágkereskedés közt.

- Hát, kérem, mi roppant virágbolondok vagyunk... Mindennap rendelünk egy csomó virágot az asztalunkra, a gomblyukunkba, még a lovunk füle mellé is...

- Az itt nem szokás, hogy a szinésznőket virággal halmozzák el, mint Pesten?

- Oh, mi az intézetben mindent tudunk. A bejáró növendékek mindent elbeszélnek... Micsoda kardvágása van magának?

- Ugy boszant, hogy én még nem tanultam meg. Az intézetben illetlennek találják s nem tanitják.

- Az igazgatóné azt mondja, hogy illetlen az, mikor táncos és táncosné olyan sokáig szorosan összesimulnak.

- Az igazgatóné bizonyosan öreg asszony, - kottyantotta ki a kadét, de hamar észrevette, hogy ez elég illetlen megjegyzés, s hozzátette: - mint öreg asszony bölcs asszony, s lehet, hogy igaza van.

Petri a távolból az óráját mutatta a kadétnak s aztán lassan közeledett De még mielőtt leült volna, megjelent az ezredes s szólt:

Az egész szoba huszár egyszerre összeütötte a sarkantyuját, a cigány tust huzott, Emmy az apja karján ellebegett.

- Urak, korlátok közt kell maradnunk, - kiáltott Schwertner kapitány, a pezsgőzést megszüntette, a cigányokat elküldte, kiadta a parancsot, hogy ötkor a tenniszpályán, s maga is ment egy kicsit ledőlni.

Az Emmy tiszteletére megérkezése napján a Zöldfá-ban rendezett vacsora minden különösebb esemény nélkül folyt le. A különbség a déli lakomával szemben az volt, hogy ezuttal a gardedám szerepét O'Donners kapitány felesége vitte s ő ült az asztalfőn.

A vacsora a nagy terraszon volt s résztvett benne az egész tisztikar, azonfelül Guszti bácsi, az ezredes sógora, a ki Malaczkayval föntartotta a rokoni viszonyt, bár a huga régen elvált az ezredestől.

A délutáni tennisz nagyon jól sikerült, s Emmy annyira otthonosan érezte magát, mintha már évek óta az apja oldalán, a kaszárnyában élne. Estefelé már egész pajtási viszony fejlődött ki közte és az ezred fiatalsága közt.

Itt megakadt. Azt akarta mondani, hogy el is vált, de hirtelen eszébe jutott, hogy ezt Emmy bizonyosan más szinben látja. Azért igy fejezte be a mondatot:

- Azt akarom mondani, hogy azért az ő elve igaz lehet. A kinek egy bájos, kedves kis felesége van otthon, az bizonyosan óvatosabb a háboruban s nem keresi a veszedelmet. Már pedig az igazi huszárnak keresni kell a veszedelmet.

- Pedig kár volna, ha apa elvei nagyon elterjednének a katonaságnál, mert tudja, Korponay, mi leányok mind arról ábrándozunk, hogy huszártisztekhez menjünk feleségül. Még azok is, a kiknek az apjuk nem katona...

Korponay elégedetten simogatta ütköző bajuszát s arcán ez a kifejezés uralkodott: Meghiszem azt!

- Lássa, ez okos beszéd. Csak az kéne még, hogy a huszártisztek se házasodjanak, mint a franciskánus barátok.

Jó darabig ugy csacsogott-csevegett, mint egy felnőtt leány, aztán hirtelen átcsapott a gyerekbe, s Vathyval, a kinek a hugával együtt járt az intézetbe, az iskoláról beszélt, a legnaivabb örömmel és lelkesedéssel. A tennisz után ölbe szedett egy csomó labdát s elkezdte a partnereit dobálni. Vathy, Benkovics önkéntesek, Korponay, Petri se voltak restek, fölkapkodták, visszadobálták a labdákat, s a tennisz-pályán vidám kergetőzés támadt.

Azután fölsietett az ezredessel átöltözködni, s ment vacsorára a Zöldfá-ba. Az asztalhoz hivatalosak voltak az önkéntesek is, szám szerint nyolc darab. Mondtam már, hogy az ezredes nagyon szigoruan bánt velük a szolgálatban, de amugy kordiális érintkezést tartott fönn velük, s erre utasitotta tisztjeit is, mert abból indult ki, hogy intelligens, jó családból való fiuk, a kik igen rövid idő mulva már ő felsége kardbojtját fogják viselni.

E tekintetben volt az ezredes multjának egy eseménye, mely annak idején óriási föltünést keltett.

Egy napon, őrnagy korában, megtörtént az, hogy a kaszárnya udvarán a főhadnagy brutálisan mellbe lökött egy önkéntest, ugy, hogy az végigterült a földön.

Az önkéntes portól piszkosan s a dühtől pirosan ugrott föl, két lépést tett a főhadnagy felé, aztán megfordult és visszalépett a sorba.

Meg aznap rapportra jelentkezett. Teljes díszben megjelent az őrnagy előtt, s engedelmet kért arra, hogy a főhadnagyot provokálhassa.

- Őrnagy ur, annak a kardbojtnak a tisztasága nevében kérem, melyet egykor viselni fogok. Lehetetlen, hogy egy ilyen eset miatt, pusztán mert védtelen voltam, elessem a jussomtól.

- Őrnagy ur, - esdekelt a fiu, - katona vagyok, annak érzem magamat testestől-lelkestől. S a szubordináció volt az, a mely legyőzte bennem az inzultus viszonzásának vágyát.

- Igazad van, fiam, - felelt Malaczkay, s odaintett két hadnagyot, - ennek az önkéntesnek teljesen rendelkezésére fognak állani.

Az önkéntes a két tiszttel kihivatta a főhadnagyot: először pisztolyra, utána kardra mentek.

Az önkéntes sebet kapott, de a főhadnagyot tüstént áthelyezték más ezredhez.

Ilyen nagy esetekben, de ennél kisebb esetekben is mindig védte az önkéntesek önérzetét, büszkeségét, de privilégiumot nem biztositott számukra s ezért utasitotta vissza azt is, mikor Emmynek külön bukétát akartak átnyujtani.

Az önkéntesek az asztal végén ültek s nagyon csendesen viselték magukat, mert Schwertner kiadta a parancsot a fiatalságnak, hogy korlátok közt kell maradni.

Vathy és Benkovics közt ült Pozdorjai, hét vármegyében az egyetlen államköltséges huszárönkéntes.

Ez a kifejezés: államköltséges huszárönkéntes, tulajdonképp a legnagyobb ellentmondást foglalja magában.

Ha pedig szegény fiu, mi az ördögöt keres a legdrágább fegyvernem, a huszárság közt.

Az ezredes egyszer a Szilassyak kastélyában mulatott, azon Szilassyakéban, kik a debreceni kollégium régi, bőkezü patrónusai valának, miért is dukál, hogy a legöregebb Szilassy nevenapjára a hires diákkántus tiszteletét tegye, mely tisztelet három napra szokott kiterjedni. Ezen idő alatt a diákok földi javakban könyökig vájkáltak s remek énekükkel számos gyönyörüséget szolgáltatnak vala a gazdának és uri vendégeinek.

Ősi idők óta tradició volt ez már ugy a Szilassyaknál, mint a kántusnál.

Ennek a kántusnak első baritonistája volt Pozdorjai azon a nevezetes István-napon, melyen Malaczkay is vendégül a kastélyban időzött.

Az ezredes maga köré ültette a fiukat s a régi bús kuruc és vidám diáknótákat énekeltette magának, mig egyszer csak könybe nem lábadt a szeme, a mire nagyot ütött az asztalra.

- Fiuk, az istenfáját, jól csináljátok. Halálos vétek, hogy nagyobbrészt pap lesz belőletek. Jó nótás huszárok lennétek valamennyien.

- Nem lehet, vitéz ezredes uram, mert én önkéntes és utána tiszt akarok lenni.

- Földi kincseim csekély száma, hogy ne mondjam teljes hiánya miatt, csupán államköltséges lehetnék.

- Hajdugyerek vagyok, könyörgöm, mifelénk az nem terem. Még azt se tudjuk, hogy hámozva eszik-e a szegényt, vagy hajastul.

- No fiu, itt a vizitkártyám, ha szükséged lesz rám, keress föl. Most pedig ereszd meg a baritont, hadd szóljon a Tyukodi pajtás...

- Hát csak azért mondom, hogy biztosan odamegyek, mert ha törik, ha szakad, huszár akarok lenni. Annyira huszár akarok lenni, könyörgöm, hogy semhogy baka legyek, inkább átlépek a papi pályára, hogy egyáltalán megszabaduljak a katonáskodástól. Hát azt akarja, vitéz ezredes ur, hogy egy rossz pappal több legyen a világon, mikor megcsinálhatja azt, hogy egy jó huszárral legyen több a világon?

Az ezredes a jóképü fekete gyereknek mindent megigért, mindent meg is tartott s igy lett Pozdorjaiból államköltséges, kaszárnyában lakó, menázsin élő, de saját uniformisában járó huszárönkéntes.

Ismerték az ő huszárságának történetét, tudták, hogy az ezredes megkülönböztetett szeretettel tünteti ki, s azért kitünő dolga volt.

Igaz, hogy ő ezzel nem élt vissza, sőt az ezred legkitünőbb katonája lett s szorgalmával és jeles talentumával általános elismerést keltett. A legénységnek pedig valóságos énekkurzust tartott, s az ezredesnek rendkivüli gyönyörüségére szolgált, hogy katonái a nótázásban micsoda óriási előhaladást tesznek.

A mai estén is nagy szerep várt Pozdorjaira. Csak azt várták, hogy a civilek kiüritsék a terraszt és a katonák maguk maradjanak. Ekkor Schwertner intett Pozdorjainak, a ki tele töltötte poharát és igy szólt:

- Mélyen tisztelt társaság! Három minőségemben van szerencsém az igen tisztelt hölgykoszoru egészségére üriteni azon boromat, melyet Vathy önkéntes barátom lesz szives fizetni, még pedig készpénzzel fizetni, azon egyszerü okból, mert Juhász és Zsigárdi önkéntes társaim az önkéntesi hitelt a Zöldfa főpincérénél teljesen kimeritették. (Zajos derültség.) Hármas minőségem a következő: először huszárönkéntes vagyok, másodszor, képviselek egy önkéntesi alfajt, az államköltségesek disztelen karát (Derültség), harmadszor mint káplár van szerencsém beszédet mondani. S remélem, rövid pár szóval s szerény tehetségeimmel képes leszek igen kevés idő alatt mind a három fölsorolt testületet kompromittálni. Eszembe jutnak szegény édesanyám szavai, a ki tavaly szeptemberben azzal bocsátott utnak: Látod, fiam, én nagyon helyeslem, hogy béke idején elmégy katonának (Derültség), de kérd meg az ezredes urat, hogyha netán háboru ütne ki, téged azonnal eresszen haza. (Élénk derültség.) Vitéz ezredes uram, eddig nem volt alkalmam édesanyám kérését előterjeszteni, de most, igy magunk közt, kérem, tegye meg. (Derültség.) Hol van megirva, hogy háboru esetén minden önkéntesnek ott kell elpusztulnia? Sőt én ajánlom, hogy ezredünk önkénteseiből csupán Juhász és Zsigárdi menjenek háboruba, a kiket legföljebb a Zöldfa főpincére fog megsiratni... (Élénk derültség.) És ha valami visszatart e kivánságtól, ugy ez csak az lehet, hogy nem estek el, hanem megsebesülve Vislovszky ezredorvosunk kezébe kerültök (Hosszantartó derültség), a mi rosszabb a halálnál... Legalább én igy hallottam a szegény levágott fejü magláji huszártól, a kit ő, mint szimulánst elutasitott. (Harsogó derültség.) Ha azonban, vitéz ezredes uram, nem volna lehetséges, hogy én háboru esetén anyám szoknyája mellé áthelyeztessem, akkor kérem, hogy orosz háboru esetén tessék engem az innsbrucki helyőrséghez beosztani (Derültség), de csakis addig ott hagyni, mig az oroszokkal meg nincs a béke s az olaszokkal ki nem üt a háboru. Mert a mint az olaszok ellenünk masiroznak, azonnal kérem áthelyezésemet a tarnopoli kies vidékre... akármilyen közel az orosz határhoz, mert a veszélylyel én nem törődöm. (Élénk derültség.) Ezen bevezetés után engedjék meg, hogy az ezred diszes hölgy koszorujának jelenlevő két rózsájára üritsem Vathy barátom borát. (Élénk derültség, taps és tus.)

Pozdorjai egy darabig katonai merevséggel megállt, aztán hirtelen leült. Schwertner pedig odasugott Malaczkaynak:

- Alig várom, hogy ez a fickó tiszt legyen. Meglátod, hogy lelke lesz az ezrednek.

Most egy darabig a cigány huzta, aztán ujra Pozdorjai bolondságai következtek. Az esperes a falusi iskolában. A vicinális vasut. Az augusztus 18-iki parádé. A zsidó regruta a rapporton. A baka és a huszár találkozása a kocsmában és végül a legnagyobb produkció, az ezredorvos, mikor a lófoghuzóval fogat huz a maródi szobában s Pavlics káplárral a huszár tátott szája előtt tanakodik, hogy melyik is az a fájós fog. Vislovszky lengyel ember volt, s furcsa magyar beszédét Pozdorjai oly remekül utánozta, hogy a tisztek hemperegtek nevettükben. (Megjegyzem, hogy Vislovszky nem volt ott)

Éjfélkor a hölgyek s a főbb tisztek hazamentek; Emmyke megint egy csomó friss virágot vitt magával. Petri, Korponay, Vathy, Benkovics, Juhász, Pozdorjai azonban tovább mulattak. Két órakor, mámoros állapotban jutott eszükbe, hogy ezt a napot csak éjjeli zenével lehet méltón befejezni, Emmyke ablaka alatt.

Kocsira rakták a bandát s tiz perc alatt kint voltak a kaszárnyában. Az álom tündére csak alig hogy lefogta a kis leány szempilláit mikor halkan, búsan megszólalt az elmaradhatatlan Csak egy kis lány van a világon...

Az ablakhoz lopózott egy kicsit félrehuzta a függönyt, s a holdas éjben ott látta egymásnak támaszkodva, lehorgasztott fejjel a huszárgyerekeket. Petri dirigált halkan.

- Keszte? - kiáltott Petri, - az én századombeli volt. Szegény gyerek! Fiuk, nem muzsikálunk tovább.

A cigányok elkotródtak, a fiuk némán kezet szoritottak egymással s különböző irányban eltávoztak. A kis leány ott állt az ablaknál, s érezte, hogy itt valami nagy dolog történt. Kezdte megérteni, hogy itt nem csupa vidámság, bolondság, nevetés az élet. Gyertyát gyujtott s pongyolát vett magára. Hallotta, hogy az őr léptei éppen arra hangzanak. Kinyitotta az ablakot.

- Kezét csókolom, ma jött az irás, hogy még egy esztendőt rá kell szolgálnia, pedig odahaza menyasszonya várja. Gondolom ezért.

Emmyke visszahuzódott, elővett egy nagy kosarat, szinig tele rakta virággal, s kitette a folyosóra; aztán ujra kiszólt:

- Huszár, ha elvégezte a dolgát, itt az ajtóm előtt egy kosár virágot talál.

A mulatságot követő napon Emmyke sápadt és szomoru volt, mikor fölkelt. Apja mindjárt a reggelinél (melyet az ezredes dolgozó szobájában költöttek el) észrevette.

- Mindig azzal a szegény öngyilkos huszárral álmodtam. És ha fölriadtam, mindig azok jutottak eszembe, a kiket a halál szomoruságba dönt. Anyja, testvérei, menyasszonya.

- Még se vagy itt a helyeden, Emmy. A katonaélet nem csupa könnyelmü kadétból, jókedvü önkéntesből, cigányból és pezsgőből áll...

Fölkelt és gondolkodva járkált föl s alá. Mintegy magának beszélt tovább:

- Gyerek vagy még, Emmy... én pedig szamár vagyok... nem értek a leányneveléshez... csak azt érzem, hogy a te tiszta, naiv lelkedet, annak a harmóniáját megzavarják az ilyen események... No jó, majd gondolkozunk róla...

Befogatott s bement a városba. Elgondolkodott azon, hogy mennyivel jobb volna, ha ez a leány fiu volna. Akkor most bent ülne valami katonai nevelőintézetben, s igen csekély gondot adna az apjának. Igy meg igazán sejtelme sincs arról, hogy mit csináljon vele? Mivel foglalkoztassa? Mivel szórakoztassa? Egész nap csak nem bámulhat ki az ablakon a kaszárnya napsütötte, puszta udvarára, a hol a huszárok ingujjban, papucsos lábbal vezetgetik a lovakat?

Ekkor egy ponnifogatot látott, melyet egy fiatal kocsisgyerek hajtott s erről egyszerre eszébe jutott Salaváry báróné.

Salaváry báró százados régebben együtt szolgált Malaczkay ezredessel, s mikor meghalt, özvegyének az ezredes járta ki Bécsben a teljes nyugdijat. Az özvegy német asszony volt, Bécsben lakott s csak nyáron jött Baltavárra, hol kis kastélya és parkja volt a város végén.

Az ezredes csak egyszer látta életében az özvegyet, s annak idején tisztán bajtársi kötelességből karolta föl oly melegen érdekeit. Mikor behajtatott az udvarra, látta, hogy egy csipkés pongyolába öltözött asszony bemenekül előle a tornácról. Pár perc mulva megjelent egy szobaleány, valamit fecsegett németül, bevezette az ezredest egy kis szalonba, s kérdezte, hogy kit jelentsen be.

Teljes egy óráig ült azon a szent helyen. Ekkor nyilt az ajtó s meglehetős pompában, rikitó vörösben, megjelent özvegy Salaváry báróné.

Nagyon puccos volt és ki volt meszelve. Orrahegyéről elfelejtette a pudert letörölni. Igen formás pukellit csinált s azonnal bizalmas, meleg tónusban kezdett beszélgetni néhai férje ifjukori jóbarátjával s későbbi bajtársával.

Az ezredes vizsgaszemmel nézett rá. Nagyon ki kellett tapasztalnia, mielőtt Emmyt rá bizná.

Csunya asszonynak éppen nem volt nevezhető a báróné, kicsit erős volt, kicsit érett és sok arany plomb látszott a fogaiban.

- Én jól érzem magamat, báróné. Itt egészen katona lehetek. Nagyvárosban én is, a tisztjeim is teljesen elvilágfiasodnánk.

- Huszártisztnek világfinak kell lenni. Annál is inkább, mert azt hiszem, háboru ugy se lesz többé.

- Azért nekünk mégis ugy kell dolgoznunk, mintha mindennap kiüthetne a háboru.

Az ezredes próbálta egy kicsit ecsetelni a magyar vidéki huszáréletet. De nem sokáig beszélhetett, az özvegy a szavába vágott s a bécsi udvari és szinházi életet, Metternich Paula hercegné jótékonycélu ünnepélyeit, s a Schwarzenberg hercegek kerti mulatságait kezdte mesélni. Oly kimeritő szóáradattal dolgozott, hogy az ezredes jó félóráig csak egyes szavakkal vegyülhetett a társalgásba. Mikor azután áttért a szinházi pletykákra, az ezredesen nagy unalom vett erőt. Egy darabig unatkozva nézett maga elé, aztán egy huszáros gondolata támadt. Az özvegy olyan felületes, kissé buta bécsi pletykafészeknek látszott, s azért nem is tett rá kedvező hatást. De attól lehetett még becsületes asszony s rá lehetett bizni Emmyt. Ezt kell próbára tenni.

- Mondja csak, báróné, sohse gondolt arra, hogy másodszor is férjhez menjen?

Az asszony kezében megállt a legyező s tetszelgő mosoly futott át az arcán.

- Istenem... gondolhatja. Csak nem tartja magát olyan öreg asszonynak, a ki már ne mehessen férjhez?

- Nem. De lássa, a boldogult Salaváry nem olyan ember volt, hogy kedvem volna a függetlenségemet bármely férfi kedvéért még egyszer föláldozni.

- Férfi és férfi közt nagy a különbség. Aztán meg lehetetlen, hogy egy ilyen asszony... már bocsásson meg a kaszárnyaizü kifejezésért... vollblut, race-asszony ostromnak, kisértésnek ne lett volna kitéve. Hisz ha csak magamat veszem... bár én a régi pajtásság révén bizonyos intimitást érzek kettőnk közt... egészen kadétnak érzem magamat...

Az asszony hevesen legyezte magát s kacérul és oly szélesen nevetett az ezredesre, hogy még több aranyplomb látszott ki a szájából. Ez az asszony egy évi nyugdiját a szájába ölte.

Az ezredes - mit tegyen egyebet - lehajolt s az özvegy kezén is nagy mennyiségben tartózkodó pudert a szájához nyomta. Az özvegy erősen megszoritotta az ezredes kezét, s Malaczkay ekközben megállapitotta az asszony kvalifikations-listéjét, még pedig igy: Nem ajánlható, az első férfiszóra ingadozik.

A kézcsókot egyuttal ügyesen visszavonulásra használta föl, s elillant, mielőtt az özvegy megkérdezhette volna, hogy tulajdonképp miért is volt szerencséje?

- És ehhez akartam adni Emmykét, ehhez a lobbanékony bécsi kofához, - mormogá, miközben a kocsi kirobogott az utcára.

- Nem, csak annyit tudok róla, hogy primadonna volt a bécsi Karl-szinháznál.

- Hogy a szinpadon mindig a lehető legkevesebb ruhát vette magára. Tudod, hogy ez Bécsben untig elég ahhoz, hogy egy csinos szinésznő karriért csináljon.

És ezzel otthagyta az ámuló Schwertnert. Visszahajtatott a kaszárnyába, s beült az irodába, valamit átnézni.

Az ezredes irásai közé mélyedve, ügyet se vetett a fiura. Különben is boszus is volt, szórakozott is volt, azt se tudta, mi történik körülötte.

...A miért pedig Emmyke az apját kérette, ez azért volt, mert ott volt nála látogatóban a francia kisasszonyával Vathy Jolánka, az önkéntes huga, Emmyke intézeti társa, s meghivta a kis leányt magukhoz a pusztára, Baltavár mellé.

Az ezredes alig titkolhatta el örömét, Jolánkát megcsókolta, s majdnem a genfi leánynak is jutott az ölelésből. Mindezek után pedig megigérte, hogy másnap maga viszi ki a leányát a baraközi pusztára.

A mint az ebédnél Schwertner megtudta, hogy Emmy a baraközi pusztára megy, azonnal lefogta az ezredest.

- Jól megrágjátok, mert mostanában rémitő sok szemtelen darab járja a szinházakban, a mit bevesz a huszár gyomra, de nem való leányoknak.

Schwertner intett Van Flocken főhadnagynak, Petri hadnagynak és Korponay kadétnak, a kik rendes bérlők voltak a szinházban s együtt elindultak a városba, a szinházhoz. A direktort persze nem ott, hanem a kávéházban találták meg, hol egy gazdag disznókereskedővel nagy pénzben tartlizott. A direktornak, mint szinigazgatónak (ezt nyugodtan merjük állitani) abszolute semmi nyoma se lesz Magyarország müvelődéstörténetében, ellenben mint jó és szerencsés kártyás talán századokig fog élni a vidéki szinészet legendáiban. A társulat koplalhatott, neki a kártyából biztos kenyere volt. A tisztek, a nélkül, hogy a partnernek egy szót is szóltak volna, elvonszolták egy félreeső sarokba, nem törődve azzal, hogy a direktor éppen a negyedik felsőre lesett.

- Köszönöm, komiszul. A mi pénzt télen szereztem, azt ebben a fészekben mind elvesztegetem.

- Hát uraim, hogy őszinte legyek, ha azt a pénzt, a mit a szinésznőimre költenek, én kapnám, boldog ember volnék.

- A legtöbb csinos szinésznő olcsóbban szerződik olyan városba, a hol huszárgarnizon van.

(A direktor arca e percben boszús ráncokba gyürődött. A főrendező, a ki a partit átvette, intett a messzeségből, hogy a negyedik felső nem jött be, s a játszma elveszett.)

- Nézze, direktor ur, itt van az ezredesünknek a leánya, s szeretnők valami szép szinházi estében részesiteni. Állitson össze egy élvezetes programot holnap estére.

Az igazgató mozgékony, sörtés ábrázatán mély gondok szimulálása jelent meg.

- Uraim! - szólt a direktor, egy olyan embernek a ravasz megfontoltságával, a ki tudja, hogy itt egy jó üzletről van szó, - a dolog nem olyan egyszerü, mint a hogy önök gondolják. Leányról lévén szó, csak tisztességes darabot adhatunk elő. Tisztességes darabra a publikum nem jön be. Ergo: a mulatság rám nézve deficittel fog végződni.

- Ménküt fog végződni, mi garantirozzuk, hogy nem, - vágott közbe türelmetlenül Schwertner.

A direktor apró szemei ragyogtak. A honnan az első csavarintásra kibugygyan kétszáz forint, telik onnan több is.

- Rendben van, kérem alássan. S a programra nézve van valami különös kivánságuk?

A tisztek összenéztek. Először egymásra, azután mind Schwertnerre. A kapitány köhintett.

- Utasitásaink ezek: egy kis dráma, sok muzsika és tánc, de minden az abszolut illendőség határai közt.

A direktor ujra ráncokba vonta homlokát. Ezuttal gondolkozást szimulált, pedig lelkében már készen volt a terv.

- Nos, uraim... (itt rövid pauza következett) abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy már a teljes műsorral szolgálhatok.

- Jókainak egy gyönyörü drámája, mely Zrinyi Miklós és társai történetét tárgyalja.

- Azután jön a Huszárszerelem cimü egyfölvonásos katonai vigjáték... kitünő és nagyon tisztességes.

- Ezután a kar egy huszártoborzót fog járni. Befejezésül pedig előadjuk a Bányamester cimü operett egy fölvonását, két primadonnával és rengeteg sok énekbetéttel...

- Megengedik, hogy az előadást a Vöröskereszt-egyesület javára hirdessem?

- Jövedelmem egy részéről mindig szivesen lemondok azon derék egyesület javára, mely egykor a hazáért megsebesült katonákról fog gondoskodni...

Schwertner vállat vont. Bánja is ő! Tegyen a direktor a pénzével, a mit akar. A tisztek sorba kezeltek a direktorral, s eltávoztak.

A Vöröskereszt, mint mindenütt, ugy Baltaváron is legmagasabb, vagyis főispáni és még inkább főispánnéi presszióval jött létre, s az alatt virágzott. A ki a hatalmasok kegyét élvezni akarta, s társaságokba be óhajtott jutni, annak be kellett lépni a Vöröskereszt-be s minden erre vonatkozó mozgalomban részt kellett vennie. A direktor, a mint a disznókereskedőt eléggé kifosztotta, azonnal szalonkabátot huzott s a főispánhoz száguldott, előadván neki, hogy holnap a Vöröskereszt javára diszelőadást rendez, e célból már birja is a tisztikar igéretét, hogy testületileg meg fog jelenni. Ő most azzal a kérdéssel bátorkodik alkalmatlankodni a méltóságos urnak, hogy az uri társaság számára hány jegyet küldjön a méltóságos asszonyhoz?

A főispán megveregette a buzgó direktor vállát, s homályosan emlegetett neki valami államsegélyt, az esetre, ha megszorulna. Egyuttal megigérte, hogy az uri társaság egy szálig meg fog jelenni az előadáson, a méltóságos asszonyhoz pedig küldjön vagy kétszáz forint ára jegyet, a mit majd a választmány tagjai közt fognak elhelyezni.

A többi a helyi lapok dolga volt, melyek másnap reggel tele kürtölték a várost a ritka szinházi eseménynyel.

Az eredmény zsufolt ház volt, s Emmyke pompásan mulatott. A karzaton hatvan huszár jelent meg, őrmester ur Baranya vezénylete alatt, s eleinte pokoli tombolással fogadott minden nagyobb szabásu orditást, de később Schwertner fölüzent, hogy ha nem lesznek csöndben, azonnal haza takarodnak. Ettől kezdve rend volt a szinházban.

Nem akarunk senkit gyanusitani, de ki kell jelentenünk, hogy a direktor az előadás jövedelmével mind a mai napig nem számolt el a Vöröskereszt javára.

Másnap kikisérték Emmykét a baraközi pusztára. Ő kocsin ült az apjával, a Schwertner svadronja meg velük ment, s az összes nőtlen tisztek lóra ültek. Csak Korponaynak kellett otthon maradnia két októl. Először az előadás után kezet csókolt Emmynek, másodszor ötven forint ára Kuglert hozatott Budapestről s fölpakoltatta a kocsira, mely Emmyt Baraközre volt viendő. Ezen az ezredes annyira dühbe jött, hogy a legkellemetlenebb kaszárnyai dolgokat a nyakába sózta, s meghagyta neki, hogy egész nap ki ne mozduljon az épületből.

A fiu korán reggel Petri hadnagytól vette át az üzenetet, mikor már félig föl volt öltözködve s a bajusza is föl volt kötve. Nagy előkészületeket tett, mert számitott arra, hogy Emmy kocsija mellett fog lovagolni. Azonnal sarokba vágta a bajuszkötőt, lerugta a csizmáját, dühösen belevágta magát az ágyba, s fejére huzta a takarót.

Petri kétfelé terpesztett lábbal állt ott s titkos kárörömmel nézett a kadétra. Egy darabig ringatta magát, aztán összeütötte a bokáját.

A svadron, őrmester ur Baranyával, félrevágott sipkával estefelé jött haza. A tiszt urak, mint előrelátható volt, ott maradtak vacsorára is. Az öreg Vathy a legénységet is megvendégelte s a fiuk félig berugva érkeztek a kaszárnyába. Korponay elvégezvén minden dolgát, átöltözött, s bement a városba, hogy istenesen kimulassa magát. De előbb benézett a szinházba, a hol a tegnapi diszelőadást ismételték meg, tátongó üres ház előtt, kurizált egy kicsit Málcsinak, föltaszitotta a Baltavár és Vidéke segédszerkesztőjét, csörtette egy kicsit a sétatéren a kardját s ugy tiz óra tájban beült a Zöldfá-ba vacsorálni.

A mint leült és körülnézett, Kese a bandájával közelebb huzódott, a cigány egészséges ösztönével megszagolta, hogy itt ma nagy dinom-dánom lesz...

Éjfél után két órakor a helyzet ez volt: az étteremben a kadét, a banda, a pincérek. Részegek voltak: a kadét, a banda, a pincérek. A kadét ingujjban ült, s hol tenyerébe temette a fejét, hol öklét rázva énekelt. A banda folyton az Őszi rózsa, fehér őszi rózsa... nótát huzta, s valahányszor egy nóta véget ért, egy józan borfi az asztalra tett egy szál gyujtót, ezzel markirozván, hogy hányszor huzták el ezt a nótát. Az asztalon már körülbelül háromszáz gyujtó hevert.

Korponay odanézett s ellökte a cigányt. Az ezredes állt ott a tisztekkel, éppen most érkeztek meg, s betértek, hogy torkukról a port leöblitsék. Korponay egy szempillantás alatt fölvette a bluzát, felkötötte a kardját, s haptákba vágta magát. Nincs az Istennek az a kadétja, a ki az ezredes előtt ki ne józanodnék.

Az ezredes közelebb jött s a kadét vállára téve a kezét, halk, atyai hangon igy szólt:

- Hogy az ifjuságod jőjjön vissza? Te szamár, hát azt akarod, hogy megint hátul gomboljanak?

- Kese! - kiáltott a cigányra, - ide állj, huzd el az urfinak a nótáját... Majd én megmondom, melyiket: Huszárgyerek vagyok, szeretőt tarthatok, minden ujjamra százat...

Itt megvallhatjuk, hogy az ezredes szivén egy titkos bú rágódott: az, hogy Emmyke nem fiu. Hogy egy civilembernek egyetlen gyereke lány legyen - ebben nincs semmi, de hogy egy huszárezredesnek egyetlen gyereke lány - ez égbekiáltó igazságtalanság a sorstól. Micsoda öröme telnék benne az ezredesnek, ha Emmy az ő szépségével, szeretetreméltóságával, intelligenciájával hirtelen férfivá változnék, még pedig huszárrá!

Schwertner kapitány vigasztalgatta őt egy vacsora utáni borozgatás alkalmával:

- Ne légy hálátlan, örülj, hogy ilyen pompás, édes, értelmes gyerek. Hisz napról-napra látom, hogy mennyi gyönyörüséged telik benne. Ha fiu volna, már elszakadna tőled, épp most lépne be a morva-fehértemplomi kadét-iskolába s aztán megkezdené az adósságcsinálást.

- Nem csinálna több adósságot, mint a mennyit minden tisztességes ember szokott csinálni. Én se csináltam többet.

- Hja, mert neked nem volt huszárezredes apád. De ne feledd, hogy a te fiad dupla kontóra dolgoznék: a magáéra, meg aztán a tiedre.

- Ott is lépést kell tartani a cseh meg a lengyel mágnások fiaival A mi nagy rubrika. Aztán meg ott csak a módját tanulja meg, a gusztust kapja meg hozzá s ha tiszt lesz, nagyban kezdi.

- Mert mi is csak ilyenek voltunk. Apáink is ilyenek voltak. Az unokáink is ilyenek lesznek. Magyar vér, huszár vér, könnyü vér. Jó verekedő, rossz fizető. Tudom, hogy jobban esnék, ha hadnagy ur Malaczkay állna előtted a svadron szélén, mint Emmy kisasszony a guvernánt oldalán, de hidd el, ebben a leányban több örömöd lesz, mintha fiu volna... Mi öröm van a fiuban? A leány sohse hagyja el az embert, a fiu pedig egy hálátlan teremtés!... Kávéházban verekszik, kártyázik, párbajozik, lelövik, összevagdalják, nyomorékká lesz, feleségül vesz egy kóristánét...

- Hát kivételek vannak, de csekély számmal... A fiu korántsem ragaszkodik ugy a szüleihez, mint a leány...

- Ellenben mikor a leány tizennyolc-husz éves, jön egy vad idegen s elviszi...

- S még se hágy el! Ő öreg napjaidnak egyetlen öröme, támasza... Nem is beszélve az unokákról...

- Süsd meg az unokákat, mikor nem az én nevemet viselik. A Malaczkay-vér egy idegen nevet frissit föl...

Schwertner most már helybenhagyólag biccentgetett. Ez már igaz, a leánygyereknek a familia szempontjából semmi jelentősége nincs.

- No látod, - szólt Malaczkay, - itt a hiba. Elviszik tőlem cakkumpakk. Nekem, vén körtefának az ágát beoltják egy almafába, s az ág attól kezdve almát terem. Ma még Malaczkay Emmy, holnap pedig Baronesse von Vaslapszki! És körte helyett Vaslapszkiakat terem! Most beszélj!

A baraközi szép puszta körülbelül egy órajárásnyira feküdt a várostól. Vathyéktól mindennap bejött egy lovaslegény a postáért s ugyanez mindennap levelet hozott Emmytől Malaczkay ezredes számára. Ugyanez a legény már a harmadik vagy negyedik napon titokszerü pofával beállit Korponay kadéthoz s igy szól:

Korponay kadét ájult az örömtől és szédült a megbizások tömegétől. Az édes, azt hiszi, hogy a kadétnak van a legkevesebb dolga! Nem tudja, hogy a tisztek minden kaszárnyai piszmogó munkát a kadét nyakába szoktak sózni.

Most is az volt rábizva, hogy mig minden bajtársa édesdeden aludt a rekkenő melegben, ő menjen a legénységi iskolába felügyelni. A legénységi iskolában őrmester ur Baranya tartott előadást. Azaz, hogy ő is édesdeden aludt egy lócán és káplár Bagosi helyettesitette. (Tehát még az őrmester is alhatik, csak a szegény kadét nem.) Őrmester ur Baranyának azonban olyan füle volt, mint egy indiánnak. Pardon, jobb füle volt, mint egy indiánnak, mert álmában is meghallotta Korponay sarkantyujának pengését a folyosó végén. Egyszerre talpra ugrott és olyan hapták-ot orditott, hogy a falak megrendültek bele. Igy fogadták a kadétot.

- Csak folytassa, - szólt szórakozottan Korponay s fölült az ablak párkányára.

Az az óra pedig egy nagyon nevezetes tantárgygyal foglalkozott. A mi katonáinknak ugyanis addig nem szabad meghalni a hazáért, a mig meg nem tanulják többek közt a hadtestparancsnoknak, az ezredtulajdonosnak, az ezredesnek s a századparancsnokoknak a nevét. E helyett lehetne célba is lőni, de hát ez olcsóbb mulatság.

Huszár Kaszás nagyot néz, a gondolkodástól a szeme is kidülledt. Volt is oka a szemének kidülledni, szegénynek, mert a kérdéses századparancsnokot Van der Sloot-Walmingen-nek hivták.

Huszár Kaszás, őrmester Baranya és kadét Korponay bután néztek egymásra. S a kadétnak először villant át az eszén, hogy ugyan ki a nagyobb bolond, a ki ilyet tanit, a ki ilyet megtanul, vagy a ki ilyen tanitásra felügyel. Nagyot ásitott, rágyujtott egy cigarettára s elment. Őrmester ur Baranya lefeküdt, a káplár dolgára ment, s führer ur Szoboszlay vette át a felnőttek oktatását.

(Én nem tehetek róla, de valahányszor életemben az ilyen nagy helyettesitéseket és munkaátháritásokat láttam, mindig az jutott eszembe: Istenem, vajjon a königgrätzi csatát nem őrmester ur Baranya, vagy führer ur Szoboszlay veszitették-e el?)

Korponay azon gondolkozott, hogyan hajtsa végre Emmyke parancsait. A fiuból kétségkivül jó katona lesz, mert a gyors elhatározások embere volt. Tüstént elhatározta ugyanis, hogy a zenedarabok és a piros pamuk beszerzését Málcsi kisasszonyra, a virágárusbolt tulajdonosnőjére bizza, a ki jövedelmeinek háromnegyed részét a tisztikarnak köszönhette. A Kuglert beszerzi maga. Hopp Kugler! Ez egy közérdekü pont. Közérdekü tudniillik az, hogy Vathy Szidikének nevenapja lesz. A tisztek nagyon járatosak voltak Vathyék házához. Bizonyosan a névnapi mulatságra is hivatalosak lesznek mind s azért jó lesz őket erre előkésziteni.

Még csak a Jókai van hátra. Éppen most lép ki a szobájából Schwertner kapitány.

- Korponay, maga vagy szerelmes, vagy beteg. Hisz maga sohasem olvasott regényt életében.

- Még fiatalkoromban, Morva-Fehértemplomban. Az iskolaparancsnok szakácsnéjától kaptam kölcsön.

Korponay egy percig habozott, aztán lovagias titoktartást kérve, kirukkolt vele, hogy Emmykének kéri.

- Hát miért nem szól mindjárt, maga fülesbagoly. Bocsásson meg, hogy gyanusitottam. No, jöjjön a szobámba!

Aznap este Korponay már elterjesztette a Vathy Szidike nevenapjának a hirét, a minek aztán szörnyü következményei lettek.

Szidi-napjának előestéjére voltak hivatalosak az ezred tisztjei. Délelőtt látja az ezredes, hogy a huszárok egyike, a ki führer Szoboszlayval a postára szokott járni, üres kézzel tér vissza a kaszárnyába. Lekiáltott az ablakon:

Az ezredes nagyon kiváncsi volt, hogy mi lehet az a rengeteg posta? Kiváncsisága érdekes kielégitést nyert, mikor Szoboszlay a 3. század könnyü szekerén behajtott az udvarra s az tele volt Kuglerrel Vathy Szidike számára.

Általános elképedés, majd harsogó kacagás következett erre. Egy szekérderék Kugler! Ilyet még a világ nem látott! Az ebédnél el is határozták, hogy a kadét Kugler-süteményeit meg fogják enni. Mire Korponay fölugrott, kivonta a kardját s kijelentette, hogy a szobája ajtaja elé áll és mindenki halálfia, a ki az ő cukrához és süteményéhez nyul.

Erre persze megszoritották a fiut s ő kivallotta, hogy az a Kugler nem az övé, hanem Emmyke megbizásából vette Vathy Szidikének.

- Hát most parancsolok... Maga ma este nyolc órakor a második századdal, teljes fölszereléssel Tisza-Zugra lovagol.

A fiu szalutált és elment. Csak Schwertnerre vetett egy keserves pillantást. Schwertner megértette s biccentett neki. A mi annyit jelentett: légy nyugodt, a Kugleredet megvédem s átadom Emmykének.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy a 2. századnak Korponay kadét vezetése alatt tartott éjjeli gyakorlatáról sokáig beszéltek Tisza-Zug vidékén. A waterlooi ütközet alkalmával nem eshetett annyi kár, mint itt a kukorica-, köles- és dinnyeföldeken. Azonkivül két csőszt megvertek és kint a tarlón egy szalmakazalt fölgyujtottak. Végül ott hagyta führer Szoboszlayt a tisza-zugi községházán, a következő izenettel: Fogják be kentek a szájukat, mert mindent fizet a nagyságos Korponay László kadét ur. Ezzel visszatért a városba, vad dühvel gondolva azokra, a kik ezalatt Emmykével bosztont jártak. Aztán fölnézett a holdvilágra s elmosolyodott: azért mégis csak neki irt levelet Emmyke, s hogy ez nem csekély dolog, mutatja, hogy az ezredes milyen dühös volt érte.

...A baraközi névnapi estéről csak annyit emlitek, hogy a tisztek a Kugler egy részét, okos beosztással, megtartották a tiszti étkező számára; de a Korponayét Schwertner hiven kiszállitotta. A mulatságból csak egy kis párbeszédet emlitek. Emmy az éj folyamán odament az ezredeshez és igy szólt:

Ennek a kis párbeszédnek azonban egy nagy párbeszéd lett a következménye, mely azonban már az ezredes és Petri hadnagy közt folyt le, mikor hajnalhasadtakor a tisztek hazafelé lovagoltak.

- Azt értem, ha elveszi feleségül, azt is, ha megszökteti, de uri háznál, a hol a lány alkalmazva van, csókolózni vele! Ez nem elegáns dolog.

Petri hallgatagon csapkodta egy darabig nádpálcájával a csizmaszárát, azután megkérdezte.

Petri olyat rántott a kantárszáron, hogy a lova bámulva nézett hátra. Aztán két ujját sapkájához téve, szárazon szólt:

- Nincs mit, - felelt az ezredes, - azt is meghagytam természetesen Emmynek, hogy tartsa titokban a dolgot. Most aztán a gyerek bizonyosan azon töri a fejét, hogy maga szégyelli-e a guvernántot, vagy a guvernánt magát.

Petri eleget hallott már. Hátra is maradt, mig az ezredes Schwertnerrel előre lovagolt.

A mint a város főpiacán áthaladtak, látták, hogy a nagyvendéglő ablaktáblái be vannak téve, s odabent keservesen huzza a cigány.

- Hallod, mit huz? Őszi rózsa, fehér őszi rózsa. Fogadni mernék, hogy a kadét mulat. Hazavigyük?

E percben Korponay tenorhangja a refrént bömbölte hozzá. Schwertner elnevette magát.

Korponay kadét ur fölébredt sulyos álmából s bambán meresztette szemét a sötétbe. A multak eseményei teljesen összezavarodtak lelkében. Éjjeli gyakorlaton volt a századdal, azután mulatott a nagyvendéglőben, végül lefeküdt aludni és - folyton a baraközi mulatságon álmodta magát. És itt kezdődött a zavar. Első pillanatban azt hitte, hogy csakugyan a baraközi mulatságon volt, s az éjjeli gyakorlatot álmodta. Erről meg kell bizonyosodni. Csöngetett. Az ajtó kinyilt s egy pár sarkantyu összecsendült a sötétben.

- Jelentem alássan, az egyiket pincérnek néztem, a másik olyan cigányforma volt, a harmadik meg fiakkeres.

Korponay most már tisztában volt azzal, hogy a fejében kóválygó jelenetek közül mi a való, mi az álom. Nagyot ásitott s szólt:

- Az egyik a főpincér a Fehér Bárány-ból, a többi a tisza-zugi elüljáróság. Nyithatom az ablakot?

Az ablak felé fordult s szemével szürcsölte a világosságot, hogy az álmosság kimenjen belőle. Jóska visszafordult és stellungba vágta magát.

Erre Korponay már kiugrott az ágyból, egy perc alatt megmosdott, aztán felkötötte a bajuszát. Ezzel némi nyugvópontra érkezett az öltözködés. A kadét az ablakhoz állt és nagyot ásitott.

Bleyer volt ugyanis az ezred kedvenc uzsorása. Bleyer általában huszár-uzsorás volt. Az uzsorások a lakosságot, ugy látszik, foglalkozás szerint szépen elosztják maguk közt. Vannak hivatalnok-uzsorások, vannak szinész-uzsorások, vannak katona-uzsorások. Bleyer is a haderőt kultiválta, még pedig a huszárságot. Malaczkay több izben megigérte neki, hogy farmatringgal vereti meg, ha még egyszer beteszi a lábát a kaszárnyába, de Bleyer ki tudta szemelni az alkalmas időt, s a megvesztegetett tiszti szolgák segitségével hozzá tudott férni a tisztekhez.

Korponay bedörgölte a kezét glicerinnel s valami piszkos fehér keztyüt huzott rá.

- Mindenki pénzért jön. Az egész világ pénzéért jön. Jóska, számláld meg, mennyi pénzünk van?

- Jól nézünk ki, - mormogta a kadét, miközben fölrántotta a blúzát és cigarettára gyujtott.

- Instálom, azt tetszett mondani, hogy mihelyt föl tetszik ébredni, ki tetszik fizetni.

- Instálom, az a vöröshaju, szeplős pincér. A nagyságos ur kijelentette, hogy nem tetszik a pofája... aztán kijelentette, hogy pofon fogja verni, de minden pofonért öt forintot fizet.

- A nagybőgősnek husz forintot tetszett igérni, ha ott mindjárt meg hagyja magát nyirni.

- A vacsora, bor, savanyuviz, apróbb költségek, összesen százkilencvenöt forint.

- Nekem nem. A mi készpénzének tetszett lenni, azt el tetszett osztogatni a cigányok közt.

Korponay zsebébe mélyesztett kezekkel háromszor végigsétált a szobán s a cigarettafüstöt fujta szerteszét. Végre megállt a főpincér előtt.

- Hát tudja mit? Adjon nekem háromszázöt forintot s tartozom magának ötszáz forinttal. Ő felsége születésnapján megadom és még ötven forintot rá.

Miska meghajtotta magát, s azonnal hatszáztiz koronát olvasott le Korponay elé. Korponay husz korona borravalót nyomott a markába s Miska mély hajlongások közt távozott.

- Hála Isten, ezt rendeztem, - sóhajtott megkönnyebbülten a kadét s fölhajtott egy kupica szilvóriumot.

Ezeket Jóska már kellőleg előkészitette odakint. Először is elárulta nekik, hogy a kadét ur édesapjának Ér-Aszalóson tizenkétezer hold jó fekete földje van, másodszor megmagyarázta nekik, hogy a pusztitást a mit tett, a felsőbbség parancsára tette s a felsőbbség is kifizetné a károkat, de jobb, ha a kadét urhoz tartják magukat, mert a jegyző, szolgabiró, alispán utján esztendőkig eltarthat a hivatalos eljárás. Hanem a kadét urnak aztán nem szabad olyan drágán számitani, mint a vármegyének.

- Maguk ugyan gyorsan a nyakamra jöttek, - ezzel fogadta Korponay a küldöttséget.

- Igaza van, bácsi. Hát nézze, én nem tudom mennyi kárt csináltunk, de van most négyszáz koronám, ennyit fizetek, aztán szüretre számitsák ki pontosan s vagy visszaadnak a pénzemből, vagy még fizetek.

- E' bizony jó lesz, - felelt a biró. - Az Isten is áldja meg a tiszt urat, hogy ilyen gyorsan teljesiti a szegény ember kérését.

A biró átvette a pénzt, a kadétot az Isten kegyelmébe ajánlotta s az elüljáróság távozott. Odakint Jóskának a lelkére kötötték, hogy a Korponay tiszt urnak mondja meg, hogy a Tisza-Zugban mindig szivesen látják.

Még alig gondolta el ezt, már ott állt az ajtóban Bleyer. De Jóska is az ajtóhoz posztolta magát, nehogy valaki meglepje a beszélgetőket.

Bleyer köszönt, de Korponay nem felelt rá semmit, hanem egyenesen a dolog lényegébe bocsátkozott.

- Lejár, lejár, nem tagadom, de azért én nem bekasszálni jöttem. Jó pénz nekem a nagyságos úr... ér-keserüi és kurd-csibráki Korponay László cs. és kir. kadét ur... nagyságos Korponay János ur fia.

- Hallja Bleyer, maga mégis nagyon bizik bennem. Kiskoru vagyok, rajtam be nem hajthat semmit.

- Tetszik tudni, én pszikológiával dolgozom, s ez engem sohase hágy cserbe. Tudom például, hogy a nagyságos ur ezt becsületbeli tartozásnak tekinti, s ha egykor nem tudná kifizetni, főbelőné magát...

És aláirta a tudja az Isten mennyiről kitöltött váltót. Hanem mikor a tollat az asztalra dobta, nem állta meg, hogy meg ne szólaljon:

- Ha majd az ér-aszalósi birtokunk a magáé lesz, tegyen be oda engem botos ispánnak.

- Hagyja el, kadét ur. Nem lesz abból soha semmi. Az én fiam épp azon módon költi el a pénzt, mint a nagyságos ur.

S eltávozott. Korponay felkötötte a kardját, s vigan csörömpölt végig a folyosón, miközben önmagát mint pénzügyi zsenit csodálta. Hogyis ne! Ezelőtt egy órával volt harmincnyolc krajcárja - azóta rendezett három rendbeli fizetséget, s van a zsebében ezerkilencven korona.

Korponay János urnak, László huszárkadét apjának, csakugyan volt tizenkétezer hold földje és hozzá három gyereke. Ha a tizenkettőt hárommal elosztjuk, még mindig jut egyre négyezer hold. Az öreg azonban a számtani müveletek közül csak az összeadást és a szorzást ismerte, a kivonást és az osztást nem. Azért tehát a birtokot megtartotta magának, s ő kormányozta. Amália, a leány, férjezett Szügymeghy Péterné, apanázst kapott, Balázs, az elsőszülött fiu, még külföldi gazdasági akadémiákon tanult, hogy majdan a hatalmas birtokot átvegye, László pedig, szintén apanázszsal ellátva, katonáskodott. Az öreg kitünő gazda volt. Nem arisztokratikusan csinálta a dolgot, hogy csak buzát termesszen, hanem volt neki nagy marhatenyésztése, szeszgyára, erdőgazdasága, szervezett gyümölcs- és tojásexportja, szóval mindenből pénzt tudott csinálni. Amália apanázsát, Balázs havi pénzét, sőt László ur költekezéseit is elbirta, maga is megélt uri módon és még egyre gazdagodott is. Ő maga szokta gyakran mondani, hogy a Korponayak sohse mennek tönkre, mert mindig van a családban egy gróf és egy zsidó. Zsidó alatt azt értette, a ki dolgozik és gyűjt, gróf alatt azt, a ki a készet elkölti.

Az élő generációban a kadét ur volt a gróf, s Balázsra várt a föladat, hogy majdan munkájával az ifiur uraskodását ellensulyozza. Balázs jól is indult, mert öt hónap óta volt Németországban és soha a száz forint havi pénzéhez pótlékot nem kért.

János ur délfelé jött haza az aszalói pusztáról, a hol a cséplést nézte s a verandai asztalon találta László kadét levelét, melyet az urfi a hitelezőkkel való sikeres küzdelme után irt az öregnek.

A nagyságos ur szeme pedig nem volt más, mint Sztringay Jakab, egykoron az országos levéltár dijnoka, a kit, János ur azért hozott ide, hogy a Korponayak okmánytárát rendbeszedje és lajstromozza. Mivel János ur jól fizette, kitünő kosztot adott neki s jól bánt vele, Sztringay ur azt a taktikát követte, hogy csigalassusággal rendezte az okmánytárat, három hónap alatt még csak János Zsigmondig jutott. János ur nem sokat törődött vele, az alku ugy szólt, hogy a tudós ifju addig ott marad, a mig az okmánytár rendbe nem jő; annál kevésbbé törődött vele, mert Jakabot sok mindenféle magántitkári teendő elvégzésére is használta, a mint ezt mindjárt látni fogjuk.

- Jó reggelt, nagyságos ur, - ezzel jelent meg Sztringay a verandán. Hosszu sárga kabát volt rajta s penna volt a füle mellé dugva.

- De nem is csiga. Különben ez mellékes. Máshova akarok kilyukadni. Nem volt véletlenül a kezében a testőr nagyapám bécsi levelezése az apjához?...

- A nagyapám a legnagyobb lumpoló és a legnagyobb pumpoló volt az egész familiánkban. Amekkora hazugságokkal az az apját bolonditotta, az páratlan a maga nemében. Képzelje... Volt akkor egy hirneves táncosnő Bécsben, a kibe Szalvátor Miklós főherceg őrülten szerelmes volt... Akkor a nagyapám egész komolyan azt irta az apjának, hogy a császár megbizásából, a dinasztia érdekében, nehogy nőül vegye a táncosnét, neki ki kell ütni a nyeregből a főherceget, de erre ötvenezer forint kell, küldje rögtön s a nagyapám boldogan és büszkén küldte. Hahaha!

- Eh, az egész történet a nagyapám koholmánya volt. Hahaha! Geniális gazember volt. Folytassa, Sztringay!

- László urfi uj dátumot tett. Ugy látszik, az elejét augusztus tizedikén kezdte.

- Sztringay! Még egy óránk van az ebédig. Ha maga az alatt nekem elő nem keriti a testőr nagyapám bécsi leveleit, én magát elcsapom.

- Tőlem ugyan nem kérdezte. Aztán honnan tudjam én, jámbor tudós, hogy azokat ilyen istentelen célra fogja fölhasználni?

- Ez igaz. De hát ez gaz csalás. Őseitől plagizált levelekben pumpolja az apját? Hát nem eredeti tehetség! No megállj, gazfickó!...

- Én itt gyönyörködöm benne, hogy épp olyan tipus, mint a nagyapám, egy szeretetreméltó svihák... aztán kisül...

- Kisül, nagyságos ur, hogy még nagyobb svihák, mint a nagyságos ur tisztelt nagyapja... ha pedig igy van, ne tessék rá haragudni. Mert mint tudós ember, mondhatom, hogy ez geniális egy ötlet...

- Sztringay ur, maga határozottan okos ember... Most már azt se bánom, ha a levéltár rendezése csigaléptekkel halad... sőt azt se bánom, ha rákléptekkel halad, visszafelé...

- Magát most másra fogom fölhasználni. Akasztófáravaló gazember! (Jakabnak egy arcizma se rándult. Tudta ő jól, hogy ez nem rá, hanem László urfira vonatkozik.) De van humor a lókötőben. Mi?

A mint látjuk, Sztringay nemcsak szeme, de keze is volt János urnak. - Az öreg neki készült.

- Ez nehéz misszió lesz. Az urfi azt hiszi, hogy én árultam el, - sóhajtott Jakab.

- Nem megy üres kézzel. Adok háromezer forintot. Kifizeti az urfinak minden kellemetlen adósságát, de a kezébe nem ád egy krajcárt se.

Vonásait még a jó ebéd se deritette föl, pedig ezt tekintette élete legkellemesebb órájának. Csak a levéltár hüvösében, a jó bőrdiványon, hol uzsonnáig aludt, tudott egy kicsit magához térni.

Korponay János ur adott Sztringay Jakab ifju tudósnak háromezer forintot, hogy vigye Baltavárra és fizesse ki a fia legsürgősebb adósságait, neki magának pedig adott száz forintot utiköltség fejében.

Sztringay ahhoz a szektához tartozott, melynek jelszava: Minek is van a világon pénz, s ha már van, miért - nincs? Soha életében nem volt neki annyi pénze, hogy egy kocsmába be mert volna ülni azzal az elhatározással, hogy ott most istenesen kimulatja magát. Ellenben igen gyakran csak annyi pénze volt, hogy nem mert a villámos vasutra felülni, mert az a rögeszméje támadt, hogy be talál törni egy ablakot, s ebből óriási botrány támad, mert kisül, hogy összes vagyona husz krajcár.

Már most az ifju tudós egyszerre háromezer és száz forintot kap a kezébe, olyan háromezer forintokat, a melyek nem az övéi, és olyan száz forintokat, a melyek az övéi.

Mikor János ur a pénzt eléje olvasta, Jakab szeme előtt összefolyt a világ, mozgott a szoba, ugráltak a képek, s egy nagyot sóhajtott.

- Elég szamár. No, pakkolja össze. Itt van, adok bőrtárcát hozzá. Ebbe rakja.

Jakab összeszedte a szines papirosdarabokat a tárcába, a tárcát a zsebébe tette, bucsut vett János urtól, s az ablakon akart kimenni az ajtó helyett. Nagynehezen rátalált az ajtóra, s János ur kacagása közt eltávozott.

Jakab hátradőlt a hintóban, melynek táltosai gyorsan ragadták a vasuti állomás felé. Urnak érezte magát. Zsebében annyi pénz, hogy körülutazhatná a földet... A mint szétnézett a földeken, szinte azok urának is érezte magát. Elemi erővel fogta el a vágy, hogy uri mivoltát azonnal éreztesse valakivel. A zsebében volt néhány szivar, János ur dohányzó-szobájából. Megragadta az egyiket.

- Ösmerem én, ténsur, a nagyságos ur szivarjait. A mi ott kint hever, az mind ordináré fajta. Mikor finomabb vendég érkezik, akkor a vasszekrényből kerül elő az igazi jó szivar.

- Jóska, a belső inas a komám. Attól csurran-cseppen néha egy kis füstölni való.

A füstgomolyokba merülve, egy kicsit lecsillapodott. A háromezer forint eltünt gondolataiból, mert hát az nem az övé, s pusztán olyan urnak érezte magát, a kinek száz pengő készpénz van a zsebében. Vagyis olyan urnak, a milyen szintén sohase volt életében. Az állomásfőnök köszönését leereszkedőleg fogadta, mert szentül meg volt győződve, hogy annak nincs száz forint a zsebében. Mikor a pénztáros megkérdezte, hogy hanyadosztályu jegyet parancsol, dölyfösen odavetette:

Mialatt a vonatra várt, mégis eszébe jutott, hogy valami óvóintézkedéseket kéne tenni a pénz megőrzésére. Kért tehát az állomásfőnöktől egy revolvert kölcsön, egy hat személyre szóló revolvert, a zsebébe sülyesztette, s ugy szállt a vonatra.

Mikor már bent volt a pirosbársony kupéban, akkor jutott eszébe, hogy egy nagyon stilszerütlen dolgot cselekedett, tudniillik sajátkezüleg hozta föl a kufferjét a kocsiba. Hja, hiába, az uri állapotra születni kell! - gondolá sóhajtva.

A kupéban ült már egy ur, a kinek Jakab nem köszönt. Ő ugy fogta föl, hogy a vagyon bizonyos szigoruságra, merevségre kötelez, sőt udvariatlanságra jogosit. S ettől még az a gondolat se tartotta vissza: hátha a tisztelt szembeülő ismeretlennek több van a zsebében száz forintnál.

A mint a vonat tovarobogott s Sztringay előkelő közömbösséggel kinézett a vidékre, hirtelen borzasztó gondolata támadt. Eszébe jutott egy amerikai rémtörténet egy vasutkirályról, a ki hirtelen megőrült s az a rögeszméje támadt, hogy ezresekkel kell szivarra gyujtania.

A hideg verejték kezdett a homlokáról gyöngyözni. Ha ez megtörténik, vége van. A háromezer forintot sohase tudja visszafizetni. Az neki három esztendei fizetése... Hogy neki éppen most ez a szamárság tudott az eszébe jutni!

A szembenülőre nézett. Rokonszenves külsejü középkoru ur volt. Sztringay határozott.

- Ha ön azt venné észre, hogy én egy ezres bankóval akarnék szivarra gyujtani, ugy-e lesz szives kikapni a kezemből?...

- Oh kérem, - felelt az utitárs, de arca roppant furcsa kifejezést öltött, a mint Sztringayra nézett. Majd visszahuzódott egy sarokba, de folyton feszült figyelemmel nézte Sztringayt.

Az ifju tudós pár pillanatig nyugodt volt, aztán ujabb és még kétségbeejtőbb skrupulusai támadtak. Ő most bolond fejjel elárulta, hogy neki ezresei vannak. Hátha ez az ur valami vasuti rabló, a ki most már őt megtámadja és kifosztja. A szemei tényleg olyan ijesztően villognak feléje a sarokból.

Hopp, egy mentő gondolat! Miért kérte ő kölcsön a revolvert? A következő percben elővette a veszedelmes fegyvert s a töltéseket kezdte nézegetni... S abban a percben az utitárs, mint a villám, elrobogott mellette és kirohant a folyosóra.

Aztán jött a konduktor, a kinek az elmenekült utas heves előadást tartott, miközben gyakran mutatott Sztringayra. A konduktor nem fogta föl olyan tragikusan a dolgot, vállat vont és rázárta Jakabra az ajtót. A minek Jakab nagyon megörült, kinyitotta az ablakot, aztán levetette a kabátját, feje alá tette a háromezer forintot, a száz forintot, a három forint husz krajcárt (ennyiből állt most a legszükebb vagyona) s lefeküdt aludni. Aludt, mint a bunda, Szabadkáig.

Estére jár már az idő. Gondolta: nem megy tovább. Megáll Szabadkán s mint ur, mulat egyet. Hál' Isten, van miből.

Fiakkeren ment be a nagy fogadóba, szép szobát nyittatott magának, virágot vett a gomblyukába, finom szivarral látta el magát a nagytrafikból, aztán elment, hogy megfürödjék.

- Tudom, Sztringay, maga becsületes fiu. Magát azért küldte, hogy visszavegye tőlem az ükapám, a testőr leveleit.

- Jó, hogy jött, - szólt a kadét sötéten, - szeretem, ha családunk egy tisztviselője mellettem van. Nagy bajok vannak itt, kedves Sztringay.

- Tudja, Sztringay, most van itt az Agarász-egyesület bállal, bankettel, ferblivel és makaóval egybekötött évi közgyülése. Ilyenkor találkoznak a Szabadkától délre és éjszakra állomásozó huszártisztek és a délvidéki birtokososztály...

- Muszáj volt. Nem hátrálhattam meg. Az ezredet provokálták. Helyt kellett állani.

- Az ezredesünk nincs itt. Mikor a készpénzemet elvesztettem, elővettem egy blokkot és csekkeket állitottam ki... Ment a pénz, mint a viz.

- Azt mondta, hogy ma este revánsot ád. Azért lovagoltam egyet, hideg fürdőt vettem s megfrottiroztattam magamat, hogy friss erőben legyek.

- Hát mit csináljak? Ha visszanyerem, jó, ha tovább veszitek, ugyis főbelövöm magamat.

Hideg verejték gyöngyözött végig Sztringay homlokán. Ekközben fölértek a kadét szobájába. Jakab ur meghányta-vetette a dolgot s nagy elhatározás fogamzott meg lelkében.

Ezzel elővette a becsületes apai bőrtárcát s átadta Korponaynak. A kadét fölugrott s elkapta a kezéből.

- Dehogy, csak az öreg nagyságos ur, hogy ezzel fizessem ki az adósságait...

- Nohát, ez a pénz megmentett. Őrült ándungom van, hogy rengeteg pénzt nyerek. Minden bizalmam és lélekjelenlétem visszatért...

- Holnapután legyen szerencsém Baltaváron. Minden adósságomat ki fogom fizetni.

- Maga itt hál, édes Jakab, az én szobámban, csak vettessen magának ágyat... Itt játszunk a házban, a kaszinóban... Most lemegyek a kertbe, a tisztekkel vacsorálni, megiszom egy sört, két spriccert... többet nem... aztán kilenckor kezdődik a tánc...

Megcsókolta Jakabot s fütyörészve eltávozott. Magával vitte a bőrtárcát és benne Jakabnak a száz forintját is! Jakab legszűkebb vagyona e pillanatban negyven krajcár volt. A fogát csikorgatta. Még csak mulatni se mehet, hogy jól leihassa magát. Hogy' fogja most már eltölteni ezt a kínos éjszakát?

Hozatott föl vacsorát, bort, sört, evett, ivott, szivarozott, s tiz órakor lefeküdt. De nem aludt. Éjfél volt s még nem jött szemére álom. Végre ugy kettő tájban a fáradtság elnyomta.

Hajnalban egy dördülésre kiugrott az ágyból. A kadét rugta be az ajtót s jött cigányostól, meg néhány fiatal tiszt.

- Jakab, nem Jakab, szervusz, igyál; - kiáltott egy hadnagy s megcsókolta az ifju tudóst.

- Hát nem látod, Jakab? - szólt Korponay. - Lekvitteltem a tegnapi veszteséget és még nyertem huszonnégyezer forintot. Huzd rá, füstös! Pezsgőt hozzatok!

Ezzel odahajitotta a bőrtárcát Sztringaynak. Az még néhány pohár pezsgőt fölhajtott s mialatt a társaság elhelyezkedett, ő a bőrtárcával a maga szobájába osont, a pénzt a feje alá tette, az ablakot besötétitette, az ajtót lezárta s édesdeden elaludt, mint a ki egy nagy tettet, jó tettet, nemes tettet vitt véghez.

Sztringay Jakab ajtaját vagy ötször megrohanták az ifju tisztek, hogy a szökevényt kihuzzák az ágyból és beilleszszék mulatságuk keretébe. De az ajtóval se birtak, meg az ifju tudóst se voltak képesek édes álmából fölzavarni. Valamelyik kezdő kadét (ilyesmi csak kezdő kadétok agyában támadhat) azt inditványozta, hogy dinamitpatronnal kell az ajtót fölrobbantani, a mi - mint abszurdum - természetesen közhelyesléssel találkozott. Egy hadnagyot azonnal el is küldtek dinamitpatronért. Ez föl is verte a legközelebbi patikát s az álmos laboránstól dinamitpatront kért. A laboráns ijedten becsapta az ablakot s csak az üvegen keresztül orditott ki, hogy a füszeresnél kapható. A füszeres azonban messze volt, odáig a hadnagy ur a friss levegőtől teljesen kijózanodott s elment haza lefeküdni. Korponay és bajtársai vártak egy darabig, közbe egy méltatlankodó bécsi vigécet kihoztak a szobájából, s velük mulatni kényszeritették. Ekkor, már teljes reggel lévén, valakinek az az ötlete támadt, hogy menjenek gőzfürdőbe. Általános helyeslés. Mind elmentek. A vigéc is, a cigányok is.

Mint mondám, az ifju tudósnak édes álmai voltak. Nagyobbrészt gondviselésnek álmodta magát s mint angyal szállt le az égből a Korponay-család fölött őrködni. De álmodta magát milliomosnak is, kinek pincéjében halomszámra állt az arany.

A mint a szemét kinyitotta, első mozdulata az volt hogy a vánkosa alá nyult: megkönnyebbülten lélekzett föl, a pénz megvolt Aztán fölkelt, kinyitotta az ablaktáblákat, kinyitotta a pénzestárcát, s a bankókat kirakta az asztalra. Huszonháromezer forint volt előtte ezres, százas és tizes bankókban. Istenem! Neki ez (a mostani állapotot véve alapul) majdnem negyven esztendei fizetése. Egész életére el volna látva, ha ezt a pénzt a magáénak nevezhetné. Sóhajtva visszapakkolta, ujra a vánkos alá tette s csöngetett. Már rég leshették az ébredését, mert a pincér azonnal bent termett.

- Nem tudom, kérem, de egy huszár várja kint a nagyságos urat már régóta, az tán tudja.

Egy pár sarkantyu pengett, nyilt az ajtó, egy fiatal huszárgyerek lépett be, szalutált, összecsapta a csizmasarkát s szólt:

- Nagyságos Korponay kadét ur részéről vagyok küldeményben, mert én vagyok az ő tiszti szolgája.

A huszár ezalatt körülnézett és se kardot, se uniformist nem látván sehol, rájött, hogy civillel van dolga. Erre önkényt ruth-ba helyezkedett.

- A kadét ur az összes tiszt urakkal még reggel visszatért Baltavárra. Mindenét itt hagyta, olyan gyorsan hazament. Csak éppen annyi ideje volt, hogy nekem megmondta, hogy az első emelet hetedik ajtó előtt álljak posztot és várjam meg, mig az az ur fölébred...

- A kik nem tudnak semmit, azok azt mondják, hogy a korszkomendáns hirtelen megérkezett...

- Nagy baj vót a gőzfürdőben. A tiszt urak bevitték az egész bandát s ott muzsikáltatták magukat egy szál kötényben. A bőgőt ráeresztették a vizre, a cigányt ráültették s csónakáztatták; mikor a civilek méltatlankodtak, a hideg vizbe dobálták őket. Nagy csődület vót, s a fürdős rendőrökért szaladt. Ekkor betoppant ezredes ur Malaczkay... A többit tetszik gondolni...

- Öt perc alatt a tiszt urak föl voltak öltözködve s az ezredes zárt kocsikban az állomásra vitte őket Ha nem huszártisztek lettek volna, hát a tömeg tán meg is hajigálta volna őket... de igy nem merték...

- Tessen mindent kifizetni, tessen Tapsi kisasszonyt meglátogatni s tessen pénzt Baltavárra vinni.

- A kadét ur holmiját már összeraktam, a tekintetes urral a dolgomat elvégeztem, megyek én is a gazdám után.

- Két gimnáziumot végeztem Halason, a kapitány ur mondta, mihent berukkoltam, hogy olyan intelligens vagyok, hogy muszáj privátdinernek lennem. Most is nála vónék, de Petri hadnagy ur elnyert tőle, a hadnagy urtól meg a kadét ur...

Ekkor jutott eszébe a megbizásnak egy nagyon fontos, de nagyon homályos pontja.

- Ezt, könyörgöm, nem tudom. A gazdámnak már nem volt annyi ideje, hogy ezt megmagyarázza.

- A számlát! - mondá nagyuri hanglejtéssel. A huszonháromezer forint gőgje szólt belőle.

- Kérem, kérem, jó pénz az, ismerem személyesen az összes tiszt urakat... csak azért kérdeztem, mert azt hittem, talán a nagyságos urat bizták meg... ők váratlanul megfosztatván a fizetés lehetőségétől.

- Tudom. Hát én csak a magam számláját és Korponay László kadét urét fogom kifizetni.

- Ah, Korponay nagyságos urét. Az a legjobb pénz. Bár minden vendég olyan ur volna, akkor a világon a legjobb mesterség a pincérség volna... Valami rokonának tetszik lenni?

- Kezét csókolom, méltóságos ur, igazán nagyon derék dolog, hogy a méltóságos ur igy nyomon követi az urfit s mindjárt fizet... ez borzasztóan fokozza a kadét ur hitelét. Ez már, tessék elhinni, a jövő héten bent lesz a pincérek lapjában...

- Huszonnégyezer hold, - vetette oda Jakab mester. Most már bent volt az imponálásban, hát folytatta.

- Hja, én a tokaji szőlőt is beleszámitom, - korrigálta a dolgot Sztringay, a kinek a buzaföld, szőlőföld s egyéb föld értékéről csak homályos sejtelmei voltak.

Sztringay érezte, hogy ismeretlen talajon mozog, jónak látta a csevegést megszüntetni.

- A kadét ur szezononkint szokott fizetni, s az aratásig terjedő szezonnal még tartozik.

- Én csak a mostani kirándulást fizetem. A mit nem láttam, ahhoz semmi közöm.

A mint látjuk, Jakab mestert a vagyon már oly előkelővé és gyávává tette, hogy ősi Jakab nevét megtagadta és elvetette. Egy kis lelkiismeretfurdalást érzett a felett, hogy ő, a ki szerette magát a tudomány bajnokának tartani, ily kevéssé tudta legyőzni a hiuságát. De aztán többször hangosan ismételte: Sztringay Olivér, Sztringay Olivér, s az lett a vége, hogy egészen beleszeretett ebbe a névbe. Mennyivel előkelőbben hangzik, mint Sztringay Jakab - pfuj! még angol király se lenne most már Jakab névvel.

Kiment a folyosóra cigarettázni. A mint lenézett a kerti étkezőbe, látta, hogy ott ül a pincérek haditanácsa, a vendéglős elnöklésével: most készül a számla. És Sztringayt kinos tépelődés fogta el. Fizesse-e ő ezt a gaz és előreláthatólag hamis számlát urasan, szó nélkül, mint jószágigazgató és Olivér, vagy alkudjék, mint titkár és Jakab. Végre elhatározta, hogy ur lesz és ostobául fizet, mint a köles.

A számla szerénysége meglepte. Összevissza száznegyvenöt forint harmincnégy krajcár volt. Ez a harmincnégy krajcár természetesen csak azért szerepelt ott, hogy a számlának pontos és autentikus pofája legyen. Sztringay szerénynek találta a számlát, pedig tudta, hogy a kadét és ő legföljebb hetven-nyolcvan pengőt költöttek el, de mégis szerénynek találta, mert azt is tudta, hogy ha háromszáz forintot kértek volna, ő azt is szó nélkül megfizette volna. Egy szemhunyoritás nélkül fizetett, öt forintot adott borravalóul a főpincérnek s aztán lement a kertbe ebédelni.

Ekkor jutott eszébe Tapsi kisasszony, a kivel neki még elintézetlen ügye van. Azonnal odaintette a főpincért.

- Hogyne ösmerném Borhidy Tapsikát? Ő a helybeli szintársulat tagja. A társulat ugyan most valami fürdőhelyen játszik, de a kisasszony itt maradt.

Ezalatt Jakab mester egyre azon tünődött: miért kell neki Tapsi kisasszonyt meglátogatni? No de mindegy, ez az utasitás, hát megteszi. Ehhez azonban előkészületek kellenek. Azonnal rendelt száz darab Sztringay Olivér vizitkártyát, magához rendelt egy szabót, egy borbélyt, a szabótól vett készen egy elegáns sötétkék ruhát, a haját felsüttette, a bajuszát kihuzatta, hozatott egy tucat nyakkendőt s egy hófehéret felkötött, hozatott sárga keztyüt, egy ezüstgombos sétapálcát, virágot a gomblyukába, s kiadván a rendeletet, hogy menjenek fiakkerért, a tükör elé állt, s megelégedve konstatálta, hogy Jakab örökre eltünt, éljen Olivér!

Legyünk kiméletesek az emberi gyöngeségek iránt és nevezzük Jakabot ezentul Olivérnek.

A mint láttuk, óriási előkészületeket tett Tapsi kisasszony meglátogatására. Minél jobban kivetkezett a rendes bőréből, annál izgatottabb lett. Próbáljátok a sündisznót megfosztani tüskéitől, szeretném látni, hogy mi lesz belőle. Bizonyos, hogy nyugtalan és ideges lenne, épp ugy, mint Olivér. Hozzájárult még az a körülmény, hogy az ifju tudósnak sejtelme se volt arról, hogyan kell a nőkkel bánni. Budapesten szerette a nőgyülölőt játszani, de csak azért, mert a nők egyáltalán nem törődtek vele. S mindezt fokozta az, hogy sejtelme se volt arról, miért kell neki ezt a csudálatos nevü kisasszonyt fölkeresni. Betetőzte lelkiállapotának komplikációját az a rettenetes summa pénz, melyet a zsebében hordott.

De hogy Olivér lelkét a históriai buvárlások mégis megedzették, kitünik abból, hogy a mint a szinésznő lakásának ajtaja elé ért, szivdobogása megszünt s merészen megkopogtatta az ajtót.

Olivér benyitott. Konyhába jutott, hol egy cseléd vasalt, egy idős hölgy pedig bizonytalan szinü, hogy ne mondjuk piszkos pongyolában, egy óriási bögre kávéba kiflit mártogatott.

A néni ölébe sülyesztette a bögrét s figyelmesen végigmustrálta az ifjut.

- A leányom, - mondá nyomatékkal, - éppen énekleckét vesz. Micsoda ügyben tetszik keresni?

- Nagysád a mamája? Akkor engedje meg, hogy bemutassam magamat, én Sztringay Olivér vagyok...

Az idős hölgy valószinüleg a regényeket is olyan hatalmas bögre-szám fogyaszthatta, mint a kávét, mert az Olivér név láthatólag hatott rá.

Bevezette egy háromszobás, egyszerüen, de izléstelenül butorozott lakásba. Sztringay feszes eleganciával leült egy fotelbe, mely megbiccent, elárulván, hogy egyik lába el van törve. A szomszéd szoba ajtaja be volt téve; odabent vert valaki egy teljesen elhangolt zongorát s egy női hang vékonyan, de hamisan énekelt hozzá. A mama szintén leült egy fotelbe, mely szintén nagyot billent, elárulván stb. A mama egy darabig hallgatott, mintha nem akarná Olivér élvezetét, mely a szomszéd szobából szállt felé, rontani, aztán megszólalt:

- Azt mindjárt gondoltam, - felelt Olivér. Hogy miért mondta éppen ezt, a fölött ő maga is hosszabb ideig tünődött, de eredménytelenül.

(Hát mit mondjon egyebet? Hátha ez a látogatása ismeretlen célját elősegiti?)

- Ugy-e, a Korponayak dúsgazdagok? - szólt a mama hirtelen, bizonyos mohósággal.

- Ugy? - szólt a mama olyan csalódott hangon, mintha a gyermekek nagyobb száma őt valami jussában megröviditené.

Szünet A zongora a végső akkordokat zörögte, a kisasszony halkan trillázott Vagy tán gargarizált? Olivér nem volt vele tisztában.

- Igen, az a nagy gőzfürdői botrány... Istenem, a fiatal vér milyen könnyelmü.

A szomszéd szobában a toroköblögetés befejeződött. A mama hirtelen fölugrott s egy bocsánat szót vetvén oda Olivérnek, berohant. Olivér körülnézett. A szoba legnagyobb fala tele volt arcképekkel: a felénél több huszártiszti fotografia volt. Ühm! Az ember rögtön tisztában lehetett vele, hogy ő nagysága hiven ápolja a polgárság és a katonaság közt a jó viszonyt. Olivér éppen közelebbről készült szemügyre venni az arcképeket, mikor Tapsi kisasszony megjelent.

Szecessziósan volt fésülködve és vörös pongyolát viselt. Előre fésült haja teljesen elfödte a homlokát és a halántékát, épp ugy, mint empire-pongyolája az idomokat. Hajába pár szál fehér rózsa volt tüzve. Arca merész, mondhatnók kihivó volt. Az a tipus lehetett, mely a vidéki szinházaknál rendesen elnyomja az igazi tehetségeket, mert szemtelen snájdigságát s degazsirt biztos föllépését hamar tálentumnak veszik, s a rajongók egész serege csoportosul köréje. Különben gyönyörü fehér fogai voltak s rémitő módon affektált.

- Igen, Sztringay, örülök, hogy látom legalább magát, ha már "Laci" nem jöhetett el.

- E szerint nagysád kedvese Korponay kadét urnak? - szólt nyugodtan az ifju tudós.

A leány szeme egyet villant, arca vonaglott, mintha haboznék a sirás és a nevetés közt, aztán két könnycsepp gördült alá a szeméből, arca biborvörös lett; majd fölugrott s végszóra belépő anyjának neki futva, jobb vállára borult.

- Mit hallok? - szólt a mama s villogó szemmel nézett a szerencsétlen oklevéltárnokra.

- Én nem állitólag mondtam, hanem kérdőleg, hogy az-e? Ez pedig nagy különbség.

- Semmi különbség! Maga a föld legtisztább virágszálát rágalmazta. Ha nem tekinteném, hogy "Lászlónk" barátja, hát kipöndöriteném...

Erre a sértésre az ifju tudósnak a füle melegedni kezdett. A fölmelegedés a Sztringayaknál rosszat szokott jelenteni. Ez azt jelenti, hogy ugyanabban a testben most más lélek jutott uralomra. Olivér tekintete végigfutott az arcképeken s aztán epésen igy szólt:

Erre egy olyan jelenet következett, mely a szinpadon zajos tapsokat jövedelmezett volna Tapsikának. A kisasszony odarohant Olivérhez, megragadta a kezét s a fotografiák elé vonszolta.

- Hát nézze meg, számlálja meg... nyolcvanöt darab... és ez mind Korponay kadét.

- Csakugyan. De hát épp ebből nincs-e jogom következtetni, hogy a kisasszony és a kadét...

Többször hangoztattuk, hogy Olivér ifju volt, tudós volt és Jakab volt. Ezen három tulajdonságánál fogva járatlan vala a világ hivságos dolgaiban és sejtelme se lehetett például a következőkről: Ha egy pályája kezdetén levő alsóbbrendü szinésznőnek egy nagy ur udvarolni kezd, eleinte a viszony teljesen tisztességes keretekben mozog, mert eleinte minden szinésznő azt hiszi, hogy az illető nagy ur őt feleségül fogja venni. Borhidy Tapsi kisasszony, bár a Nagy-Becskereki Közlöny egyizben azt irta róla, hogy a délvidéki magyar szinművészet egyik fényes csillaga, tudta jól, hogy reá valami rendkivüli nagy jövő nem vár, s ezért, mint a szinházi nyelven mondták, utazott Korponayra, kinek gazdagságáról mesés hirek keringtek. Mióta Korponayt ismerte, nem fogadott el senkitől semmit, ábrándos szerelmet szimulált a kadét iránt, s becsületességét mindenkivel, de különösen a kadéttal szemben megőrizte. Az állapot annyiban türhető volt, mert Korponay ellátta őt pénzzel, de a bizonytalanság mégis untatta a délvidék csillagát, különösen mert a kadét nem nyilatkozott határozottan, hivatkozva kiskoruságára és alacsony rangjára. De Tapsika nem vesztette még el minden reményét.

Mondanunk sem kell, hogy az ifju tudósban meghült a vér e vallomás hallatára. Na, ha ezt az öreg Korponay János ur hallaná! Micsoda frissen vágott mogyorófapálcával döngetné el a drágalátos urfit. S e percben egy nagy gondolat támadt benne. A véletlen talán most adta kezébe a Korponay-család sorsát, ő van kiszemelve, mint egy jó szellem, hogy belekapjon a család sorsának kerekeibe s egyet forditson rajtuk. Végigsimitotta a haját, végig begombolta a kabátját s bizonyos ünnepélyességgel szólt:

- Örvendek, nagysád, hogy végre a dolog velejére tértünk. Hát tudja meg, hogy én éppen e végett jöttem...

- Hogy nagysádtokat kiábránditsam, hogy nagysádtoknak megmondjam, hogy ne is álmodjanak ilyen szerencséről... Lehetetlen, abszurdum, agyrém, őrültség, nevetséges...

- Ki mondja ezt? - harsogott a mama, miközben fölgyürte a pongyolája ujjait.

A mama nem reflektált rá. Tudta, hogy nem halálos nyavalya az, a mi a kisasszonyt fojtogatja. Annál inkább reflektált Olivérre. Eléje állt és nagyot toppantott.

- Ez arcátlanság, tudja? Tönkretenni a leányomat s aztán megugrani! - rikoltott.

- Viszonya nem, de tönkretette a szerencséjét. Tudja, kit utasitott vissza egy év alatt? Egy földbirtokost, egy tanárt, egy ügyvédet, egy járásbirót, egy fővárosi hirlapirót, egy koronatakarékpénztári igazgatót, mint szövetkezetet. Ez szemtelenség. Az udvarlók egész tömegét elriasztotta... Tudja? De ezt nem hagyjuk annyiba... Majd rámegyünk arra a drágalátos Korponayra... Vért fog izzadni az urfi... Ha az ezredes nem segit, a királyhoz megyünk. Tudja?

Ezzel fölragadott egy cirokseprőt. Olivér nem várta meg, hogy mi célból ragadta föl, hanem ügetett kifelé Az ajtóból még egy pillantást vetett vissza a csatatérre. Akkor látta, hogy csalódott: a cirokseprővel a mama Korponay nyolcvanöt arcképét verte le a falról.

Sztringay meg volt elégedve a Borhidy Tapsikánál lefolyt jelenettel. Meg volt győződve, hogy ő teljesen Korponay László s különösen a Korponay-család intenciói szerint járt el, midőn Tapsikával szakitott. Elment a cukrászboltba, hogy izgatott kedélyét egy kis jegeskávé-dáridóval lehütse. A negyedik porciónál már annyira lehült, hogy egy rendkivül józan gondolata támadt. Fölment a Dél-Bácskai Takarékpénztárhoz s kétszáz forint kivételével az egész pénzt, vagyis huszonháromezer forintot betette. A takarékpénztári könyvecske már nem zsenirozta. Nem azért volt vizsgázott könyv- és oklevéltáros, hogy egy ilyen kis könyvet ne tudjon megőrizni. Aztán fiakkerezett egy órát s végre visszatért a fogadóba, hogy pakkoljon és a kadét után menjen Baltavárra. Itt megtudta, hogy a délutáni vonat már elment s a legközelebbi csak éjfél után egy órakor indul. No, akkor még a szinházra is itt maradhat.

Föltéve és megengedve, hogy egy olyan nagy vidéki városnak, mint Szabadka, télen át jó szintársulata van, azt már se föl nem tehetjük, se meg nem engedhetjük, hogy nyári szintársulata is jó legyen. Budapesten is óriási különbség van egy téli és egy nyári előadás, egy téli és egy nyári primadonna között. Más a müvészet a kőszinházban és más a fából készült szinházban. Más a hangulat a szinházban, mikor fütve van és más, mikor a nyár melege füt be a közönségnek. A valódi müvészet ott kezdődik, a mikor már nem zöldel a nyárfa az ablak előtt s ott végződik, mikor már nyilnak a kertben a réti virágok.

Ilyen körülmények közt Jakab mester egészen nyugodtan léphetett be a szabadkai nyári szinkörbe, biztos lehetett a felől, hogy ott jó előadást látni nem fog.

De látott mást, a mi őt örömmel töltötte el: az első ember, a kibe beleütközött, Szodoray Valér festőmüvész volt.

Szodoray Valér egyike volt azoknak a nagy tehetségeknek, a melyek hazánkban nagy számmal fordulnak elő s különös ismertető jelük, hogy nem lesz belőlük semmi. Rajztanárnak készült, de korán rájött, hogy ez egy tisztességes polgári foglalkozás s igy neki, mint müvésznek és tehetségnek, derogál. Azért aztán nem végezte el a szükséges iskolákat, hanem elkezdett vicclapokba rajzolni, szétforgácsolta a talentumát, sokszor geniális dolgokat csinált, sokszor rossz mázolásokat produkált, de ő és barátai mindig el voltak ragadtatva. Természetes, hogy ilyen körülmények közt semmi se lett belőle. Sztringayval való barátságuk onnan eredt, hogy egyszer Budapesten, a Lövész-utcában együtt laktak két esztendeig, - egy hazájuk, egy Istenük, egy szobájuk és egy frakjuk volt.

Kölcsönösen mustrálták egymást. A piktor fehér ruhában volt, kezében nagy panama-kalap-utánzatot tartott.

- Emlékszel azokra az időkre, mikor piritóst ebédeltünk és kapucinert vacsoráltunk?

- Tiltakozom. Tudományos munkát végzek nála. A Korponaynak levéltárát rendezem.

- Meg cipőt pucolsz? - szólt gunyosan a müvész. - No, de legalább nem piritóst eszel és nem kapucinert iszol rá.

- A polgármester arcképét festettem, s olyan jól érzem magamat, hogy nem tudok elmenni... Erős szálak füznek ide...

Egymás mellé ültek egy hátulsó zártszéksorban, s Borhidyné mamának egy páholyba érkezése Sztringayt arra birta, hogy Valérnak elmondja, hogyan szakitott ő a Korponay-család nevében Tapsikával.

- A kávéházban hallottam, hogy valami Sztregovay Olivér báró a kadét nevében megjelent s fölmondta Tapsikának a barátságot.

- A Jakabot Olivérnek? Ez már csodálatos süketség... Megállj csak... Mást is hallottam. Tapsika rögtön levelet irt Rakonczay szerkesztőnek... a ki ott a kávéházban kijelentette, hogy még ma meg fog enni...

- A legrettegettebb szerkesztő Szabadkán. Tapsiba szerelmes és elgázol mindenkit, a ki őt nem dicséri. Tudod, itt is ugy van, mint Budapesten. Minden jól szervezett szinésznőnek van egy ujságirója, esetleg kettő, a ki őt dicséri, a konkurrenseit pedig marja. Hát ez egy félelmes krakéler.

- Nem. Épp ez az ereje. Hisz már régen elpusztult volna, ha tenné. De botozkodni, pofozkodni, becsületsértést elkövetni szóban és irásban, arra mindig kész. Ni, de ott van!

S ezzel Borhidyné mama páholyára mutatott, hol e pillanatban jelent meg egy erőteljes, jól táplált, magas termetü fiatalember. Borhidyné zajosan, hevesen magyarázott neki valamit, s aztán hirtelen lemutatott az ifju tudósra, a ki ugy érezte, mintha a mama kinyujtott karja a bordáit bökte volna keresztül.

Jakab nyugalmat erőltetett, de félszemmel az anyatigris, értsd Borhidyné mama páholyára sanditott. Rakonczay szerkesztő ur csakhamar eltünt onnan.

Jakab, az ártatlan Jakab persze gyanutlanul kászolódott, mikor Valér megragadta.

- Látszik, hogy kapitálista lettél, ugyancsak meggyávultál. No, de bebizonyitom neked, hogy én még a régi, hű cimbora vagyok. Elrendezem a dolgot. Mióta fejéhez vágtam egy sörös korsót, benső baráti viszonyban vagyok vele.

Ezzel kiment. Odakint a következő párbeszéd fejlődött ki Rakonczay Mór, A nép joga és vidéke szerkesztője és Szodoray Valér festőművész között.

- Hja, ő nem reagál egy ilyen ordináré izenetre. Nagy ur az, barátom, nekem különben pártfogóm és tanulótársam.

- Nem ajánlom, hogy sokat okoskodjál vele, mert a báró galamblövő és oroszlánvadász, elég egy fenyegető mozdulat, hogy keresztül lőjjön, mint egy kutyát. Amerikában megszokta, hogy a hátulsó zsebében mindig legyen egy hatlövetü revolver.

A szerkesztő arcán látszott, hogy rettentőn meg van lepve. De csak egy percig. Aztán teljes hidegvérrel igy szólt:

- Csalódol fiam, én a báró kalandjait nagyon jól ismerem. Nem tervezek ellene semmit, sőt meg akarom őt interviuvolni lapom számára. Barátom, ritkaság, hogy egy ilyen érdekes személyiség vetődjék városunkba.

- Ha igy van, akkor ezennel az ő nevében meghivlak vacsorára. Sőt kérlek, eredj előre a Bárányba és rendelj három személyre vacsorát. Pezsgőről se feledkezzél meg.

- Ne busulj! - kiáltott a szerkesztő, a ki egészen átalakult, melegen megrázta a piktor kezét s el akart rohanni, mikor Szodoraynak valami jutott az eszébe s megfogta.

- Te Móric, ne feledd, hogy a báró nagyon hallgatag ember s legjobban szeret arabsul beszélni. - Az jutott ugyanis eszébe az óvatos Szodoraynak: hátha Jakab nem lesz képes afrikai vadászkalandokat hazudni? Ezt kell a hallgatagsággal leplezni.

Hogy pedig az arabs nyelv fölemlitése mit jelent, azt tüstént fogjuk látni.

Valér visszatért a nézőtérre, hol Jakab szivszakadva várta. Hallván a kiegyenlitést, megkönnyebbülten sóhajtott föl, de az anzágolás némi aggodalommal töltötte el.

- Az oroszlánkalandokra szükségem volt, hogy megijedjen, a vacsorára pedig, hogy a jóakaratát teljesen megnyerjük. Különben ott van az arabs nyelv, azzal kisegitheted magad a bajból.

A két cimbora zajos nevetésben tört ki, a mi nem is okozott a nézőtéren nagy feltünést, mert a szinpadon éppen egy erős drámai jelenetet játszottak.

Ebben a csudálatos nyelvben pedig nincsen semmi csudálatos, mert az bizony magyarul van, de zsidóul olvasva, vagyis visszafelé. Sokfelé szokás ez, különösen diákemberek közt, a kik oly tökéletességre viszik, hogy csakugy pörög a nyelvük. A föntebbiek megfejtése tehát:

A két jóbarátot olyan vidámság fogta el, hogy ott kellett hagyniok az előadást. Karöltve sétáltak még egy darabig s gyakorolták magukat az "arabs" nyelvben. Kilenc óra felé aztán a Fehér Bárány-hoz tartottak. A kapunál azonban az óvatos Jakab figyelmeztette Valért, hogy harminc forintnál többet nem szán a vacsorára, a piktor pedig még egy utolsó atyai tanácscsal szolgált az oklevéltárnoknak:

- Ne feledd, hogy most magyar mágnás vagy. Mi következik ebből? Az, hogy neked korrektül illik beszélni franciául, de nem illik korrektül beszélni magyarul! Előre, báró ur!

S eleresztvén barátját, hátba vágta s előre taszitotta a kerti helyiség fénykörébe.

A szabadkai nagy gőzfürdői tombolában az ezredtől Van Flocken főhadnagy, Petri hadnagy és Korponay kadét játszottak előkelő szerepet. Ezeket csipte fülön és vitte Baltavárra Malaczkay ezredes. Malaczkay, bármily szigoru volt is, a hivatalos eljárást a vasuton még nem tette folyamatba. Egy darabig komor csöndben ültek, annál is inkább, mert egy civil volt velük a kupéban. Az ezredes kinézett az ablakon, a delikvensek hol egymásra, hol az ezredesükre néztek s hallgattak. A civil az első állomáson kiszállt s ekkor megszakadt a csönd.

Három ezüsttárcát tartottak egyszerre feléje. Az ezredes rágyujtott s szólt:

- Uraim, a dolog nem helyes. Helyes az, hogy a tisztek ne vonuljanak vissza a társaságtól, helyes, hogy előkelő szerepet vigyenek a társadalmi életben, de nem helyes, hogy botrányokat csináljanak.

A tisztek bizonyára belátták, hogy ez az utóbbi dolog tényleg nem helyes, mert mélyen hallgattak.

- Már maga ez a féktelen kártyázás is veszedelmes és ostoba dolog. Hisz maguk közt sohse szoktak kártyázni ennyire?

- Ez az a nagy nyári megbolondulás, ezredes ur, melynek muszáj meglenni, - folytatta Van Flocken, - itt az ezred provokálva van, a mitmackolás elől nem lehet kitérni.

- Nem is beszélve arról, hogy abban a veszedelemben forogtunk, hogy a pénzünket Contenuovo gróf kiviszi Stájerbe, - szólt Petri.

- Én mindig szivesen föláldozom magamat az ezred becsületéért, - mormogta zavartan, - a legtöbb tisztünk pénze angazsálva volt, életre-halálra ment.

- Hátha most százezer forintig usznátok? Hogy nézne ki akkor az ezred becsülete?

- Az ezred becsülete abba volt angazsálva, hogy nem hátrálhattunk meg a provokáció elől. A mit más ezred tisztjei megtesznek, meg a mibe a civilek is belemennek: ott nekünk is lépést kell tartanunk. Akár nyerünk, akár vesztünk, akár élet, akár halál. Ezredes ur, néha tudja az ember, hogy szamárságot követ el, de muszáj elkövetni.

- Ezredes ur, tessék elénk nagy föladatokat állitani, a melyek méltók egy katonához. Nincs az a lehetetlenség, a mire ne vállalkozzunk. De ha nem tudnak dolgot adni, hát az ember unalmában ilyesmiket tesz.

Az ezredes a gyerek nyilt és bátor arcába tekintett. Látta, hogy őszintén beszél s ez meg is teszi, a mit mond. Tetszett neki a felelet. Ő maga is poshasztónak tartotta a hosszu békét a katonaságra nézve, melyben a hadi erények elpusztulnak s mindenféle bűn burjánzik föl.

- Én csak nem üzenhetek háborut a muszka császárnak? Mert tudom, hogy ez kéne nektek.

- A katonaság nem arra való, hogy háboruskodjék, hanem hogy a békét biztositsa, - szólt az ezredes kenetteljes hangon, de érzett a hangján, hogy annak, a mit mondott, nincs meggyőződve az igazságáról, sőt talán épp az ellenkezőjét hiszi.

- Tessék elhinni, - szólt Van Flocken, - hogy én sohse kártyáznám, sohse verekedném, sohse tivornyáznék...

- Tudom, fiaim, én is ismerem ezt a verset, szép, hogy még ennyit megjegyeztetek a költészet számos virágaiból. Fájdalom, azonban nem harcmoraj fog következni, hanem az, hogy megyünk legközelebb Galiciába...

- Bizony, talán már az őszszel oda megyünk. Voltunk már Bécsben garnizonban, régóta vagyunk itthon, most vagy Bosznia következik, vagy Galicia. Idehaza elpuhultunk, már nem is birok veletek, hát most majd jön a határszolgálat ott fönt az orosz határszéleken. Nem fog ártani. Ott majd megint katona lesz belőletek... Itthon vagyunk? Menjen kiki haza a szobájába s további intézkedésig ne hagyja el. Jó napot!

Az ezredes többet egy szót se szólt, felkötötte a kardját s a mint a vonat megállt, kiugrott, kocsira szállt s ott hagyta tisztjeit, a kik hosszu orral ballagtak be a kaszárnyába.

- Arra emlékszem, hogy mikor az ütközet hajnalban befejeződött, te rögtön kiosztottad a tisztek közt a pénzt, a mit a két nap alatt kölcsön összeszedtél s maradt vagy huszonnégyezer forintod...

Ez a fekete bőrtárca Korponay kissé zilált emlékezőtehetséget is a kellő kerékvágásba segitette.

Ezzel elváltak és kiki ment megkezdeni a szobafogságát. A Galiciával való fenyegetés még hozzájárult a nyomott kedv fokozásához, de ez szerencsére nem sokáig tartott, mert a mint a szobájukba értek, lefeküdtek s mély, nehéz álomba merültek. A nagy, nyári hadjárat fáradalmait pihenték ki, melyet a négy kártyakirály ellen viseltek.

Jóska, Korponay második számu huszárja (az első nem került még haza), ismerte a gazdája szokását, s egész nap nem bolygatta. Tudta, hogy mi történt Szabadkán, azt is tudta, hogy az urfi ugyis szobafogságot ül, tehát minél hamarabb fölébred, annál valószinübb, hogy előbb elunja magát, sőt még azt is tudta, hogy ilyenkor az alvás mindent pótol (evést, ivást), de az alvást nem pótolja semmi.

Este felé azonban egy pincér jelent meg a szemhatáron egy levéllel, melynek már a külsejéből kitalálta Jóska, hogy itt asszonyról van szó.

Jóska, a kinek okossága itt már görög bölcsi méreteket kezdett ölteni, azt is tudta, hogy minden földi dolgok közül a szerelem a kadét urnál mégis első helyen áll. Azért nem átallotta berontani s a kadét ur édes álmát megzavarni.

Tapsi kisasszonytól jött. A délvidéki szinművészet csillagai (épp ugy, mint a halottak) gyorsan lovagolnak, s ő nagysága, a Sztringayval való drámai jelenet után azonnal vonatra ült s átzónázott Baltavárra.

(Jól kezdődik, gondolá a kadét, eddig kis huszárom, te édes, huncut kis kadétom voltam.)

(Báró Sztregovay Olivér? a kadét álmélkodva nézett a levegőbe. Ki az ördög lehet ez az előkelő nevü ur?)

Korponay minden csepp eszét összeszedte, hogy rá tudjon jönni: mi ennek a levélnek az eredete? Homályosan emlékezett arra, hogy reggel megbizta az inasát, hogy Sztringaynak mondja meg, menjen el Tapsikához, de többet nem tudott. Ki ez a rejtélyes és soha nem hallott Sztregovay Olivér, a ki az ő nevében fölmondja a barátságot Tapsikának? Hazudnánk, ha azt mondanók, hogy a Tapsikától való elválás gondolata valami nagyon megrenditette. Ellenben a botránytól borsódzott a háta. Ugyis sok volt a rovásán, el se tudta képzelni, mit csinál vele az ezredese, ha valami szinművészeti skandalumba bonyolódik. És Emmy! Sőt ő különösen!

Ő szivesen és föltünően flirtelt Tapsikával, tudta, hogy egy huszártisztnek jól áll, ha hirbe hozzák egy csinos szinésznővel (azt nem sejtette, hogy a szinésznőnek még jobban áll, ha egy gazdag huszártiszttel hozzák hirbe), de egyébként édeskeveset törődött a délvidék szinművészetének ragyogó, de selypes csillagával. Azért is leült és a következő levelet irta:

- Jegyezd meg, Jóska, hogy kadétot szolgálni nagyobb ügyesség kell, mint ezredest szolgálni.

- Nohát! Nesze két forint, eredj a Fehér Bárány-fogadóba, ott posztolsz, a mig egy szeplős, szőke haju, sovány fiatal ur meg nem érkezik. A neve Sztringay Jakab, erre a papirosra fölirtam, hogy el ne feledd. Megkérded, hogy ő-e az, aztán akármilyen késő éjjel, idehozod.

...Korponaynak emberre, pénzre, tanácsra volt szüksége, azért várta annyira Sztringayt.

Rakonczay szerkesztő ur a Fehér Bárány udvarában négy fonnyadt mű-leanderből összerakatott egy kis lugast s ott terittetett három személyre. Utasitásul csak annyit adott a főpincérnek, hogy egy kuvert tiz pengő legyen s miután a vendéglős tisztába jött azzal, hogy a ceh kifizetését más fogja végezni, nem pedig a szerkesztő ur: semmi akadálya nem volt az intézkedések végrehajtásának. A szerkesztő ur ugyanis a készpénz-fizetésnek elvi ellensége volt, lehirdetésre vásárolt mindent a városban és lehirdetésre kosztolt a Fehér Bárányban, a mi annyit tett, hogy a portéka és a koszt ellenében lapja hasábjain ingyen reklamirozta az illető vállalatokat, a ki pedig ebbe nem ment bele, azt támadta.

A vacsora hideg hallal kezdődött s botránynyal végződött - de erről később.

Sztringay Jakab előkelő hidegséggel viselkedett, vagyis hallgatag volt, mint a vacsora első számu étele. Annál többet beszélt Rakonczay és Szodoray, a ki már a második tál ételnél (a mi vesepecsenye volt) pezsgőt bontatott. Rögtön kitünt, hogy ha nem bácskaiak is, de a bácskai iskolát már elvégezték, mert a pezsgőt (Jakab nagy megdöbbenésére) vizes pohárból kezdték inni. Eleinte a szerkesztő ur még mutatott némi érdeklődést a "báró" ur vadászkalandjai iránt, de az ötödik pohár pezsgőnél már nem sokat törődött vele.

- Eleget tudok már, - mondá jóakaró mosolylyal, - a többit csak tessék rám bizni. Ugy még afrikai utazó ki nem volt kenve, mint a báró ur.

- Ragyogó szinekkel. Stanleyt, Livingstonet, Franklint, Kanet mind lepipáljuk.

- Nem tesz semmit, - szólt jóindulatulag a félelmes férfiu, - azért mégis lepipáljuk őket. Olyan reklámot csinálok a báró urnak, hogy holnap a főispán ebédre és vadászatra fogja hivni.

Féltizenegykor, a sajtnál és a gyümölcsnél a cigány már nekik huzta, s Valér kezdett berugni, a minek a szerkesztőn még nyoma se látszott. Közben természetesen a piktor és Sztringay "arabsul" beszélgettek, a min a szerkesztő mód nélkül el volt ragadtatva. Tizenegykor Valér félreszólitotta a bárót.

- Te, Jakab, érzem, hogy nemsokára teljesen be fogok rugni. Akkor pedig a saját anyagi érdekeim iránt semmi érzékem nincs. Azért most kérek tőled harminc forintot, mert később el találom feledni.

- Ha már ilyen nagyvárosban a polgármester arcképét rám bizzák: gondolhatod.

- Akkor beszerezlek a gazdámhoz. Már többször emlitette, hogy le akarja magát föstetni a fia számára.

- Nagyszerü volna. Itt a lakásom cime. Özvegy Sinkoránénál, Retek-utca 6. Ne feledkezzél meg rólam.

Ezzel visszamentek. A szerkesztő ur komor pofával ült a helyén. Valami balsejtelem borongott a lelkében, hogy a piktor a báró urat elpumpolta előle. Miután ujra koccintottak, a szerkesztő ur nagy nehezen föltápászkodott s szólt:

- Ha meg akarna örvendeztetni egy aláirással... egy ilyen hires afrikai utazó...

S Jakab örült, hogy ilyen olcsón szabadult. Csak akkor képedt el, mikor a szerkesztő ur egy hatszáz koronáról szóló váltót tett eléje...

Jakab magához tért. Szeretné ő azt a takarékpénztárt látni, a mely báró Sztregovay Olivér névre pénzt ád.

- Köszönöm. S ha a báró ur nagylelküségét még husz forinttal megtoldaná... De ezt már becsületszóra.

S adott neki husz forintot. Rakonczay olyan arccal gyürte zsebre, mintha megbánta volna, hogy nem harminc forintot kért, azzal félrevágta a kalapját, hátat forditott Jakab mesternek, s a virginia-csutakot szája szögletébe szoritva, bizonyos hetyke tempóval visszaballagott az asztalhoz. Ettől kezdve magatartása is megváltozott. Látszott rajta a tudat: a báró urat immár kifacsartam, többre már nem számithatok tőle, azt se veheti vissza, a mit adott, hát bánom is én, ha most már itt üti is meg a ménkü.

Mialatt a cigány Jakab mesternek a fülébe huzta a nótát, Rakonczay elég hangosan igy szólt a piktorhoz:

Jakab nyugtalankodni kezdett. Elővette a revolvert a zsebéből s kopogtatott vele.

- Igen. Elutazom az egy órai vonattal. Baltavárra megyek Korponay kadét után.

Sietve bucsuzott el a két cimborától, a kik nemcsak nem kisérték ki a pályaudvarra, de még az asztaltól se keltek föl. Jakab mester mindent kifizetett, fölment, összepakkolta a holmiját s fiakkert hozatott. Ezalatt azonban kitört a botrány. Megjelent ugyanis Borhidy mama s megtámadta a szerkesztőt, a ki véres boszút esküdött Tapsika megsértéséért, s e helyett vacsorát fizettetett magának a sértő féllel. A botrány folyamán a mama egy a leanderek mellett elhelyezett uborkás-üveget vágott a szerkesztő fejéhez. Ezenfölül kisült még az, hogy a szerkesztő tizenöt forint előleget vett föl a mamától, a báróval folyamatba teendő lovagias ügy költségeire.

Jakab mester menekült. Két órakor már Baltaváron volt, szobát nyittatott s éppen le akart feküdni, mikor megjelent Jóska, Korponay kadét második számu kutyamosója.

Mit volt mit tenni, Jakab nekiindult a huszárral az éjszakának. A fiu valami kis mellékajtón ugy bevezette a kaszárnyába az ifju tudóst, hogy egy lélekkel se találkoztak.

- No, hála Isten, Jakab bácsi, hogy itt van. Iszonyu türelmetlenül vártam. Először is hol a pénz?

Jakab mester mosolyogva nyult a zsebébe s átadta a takarékpénztári könyvecskét.

- Hogy' juthatott eszébe, maga szerencsétlen? Örökké kompromittálva vagyok. Egy huszárkadét, a ki takarékpénztárba teszi a pénzét, mint valami pékmester...

- Korponay László, cs. és kir. kadét. Teljes nevem alatt beteszi! Tudja meg, hogy az ezrednél senkinek sincs a takarékban pénze, csak az őrmesternek és a tiszti szolgáknak...

- No, de hagyjuk. Holnap kiveheti a pénzt s a baj talán reparálva van... De itt a másik. Ezt magyarázza meg. Olvassa el ezt a levelet.

S átadta neki Borhidy Tapsika levelét. A levéltáros ur átfutotta s hideg borzongás szaladt végig rajta. A kadét összefont karokkal várt előtte.

- Mi történt Szabadkáról való eltávozásom után? Ki ez a cimeres ökör, ez a Sztregovay báró? Ki élt vissza az én nevemmel?

- Itt van a nyári parádé. Jön a hadtestparancsnok. Nagy mulatság lesz. Bejön Emmyke. Én kaszárnyafogságban ülök. S most rám ront ez a tapsifüles, botrányt csinál és örökre végem van. Nem leszek az őszszel hadnagy, s átdobnak a budweissi dragonyosezredhez. Tudja, mit jelent ez rám nézve? Halált. Öngyilkosságot. Hát beszéljen már.

Jakab, a ki a szemrehányások sulya alatt nyakig sülyedt egy karosszékbe, remegve emelkedett föl.

- Huszezer forint volt a zsebemben s ugy találtam, hogy ehhez nem pászol a Jakab név.

- Ebben ártatlan vagyok. Ezt Borhidyné rossz hallása és fantáziája csinálta.

- Hahaha! Ilyen szamárságra még én se vagyok képes. No csak az kéne még. S aztán?

- Mikor én erre rájöttem, fölháborodtam s a Korponay-család nevében kijelentettem, hogy arról ne is álmodjanak...

- Ne mulasson az urfi, nem seprüzött meg, hanem a maga nyolcvanöt arcképét leverte a falról...

- No de most mit csináljunk, édes Jakab? A leány mégis csak itt van a nyakamon, ezen segiteni kell...

Jakab töprengett egy darabig. Végre derengett az arca, látni lehetett, hogy ötlete van.

- Ezt sem irom le. Uriember az ilyesmit soha sem hányja szemére senkinek. Hanem irjunk mást.

- Plátói szerelem? Kitünő. Brávó, Jakab mester. Aláirtam. Több nem is kell.

Jakab büszkén emelkedett föl, a levelet eltette s elbucsuzott az urfitól. Másnap reggel Tapsika megkapta a levelet s nagyon megjuhászodott tőle. Közölte is föltételeit azonnal: ötszáz forint. Indokolás: Az őszszel Budapestre megy a mamával, egy évre beiratkozni Solymosi szinész-iskolájába.

Jakab tehát megbizatott, hogy a pénzt vegye ki a takarékból s ő nagyságát fizesse ki.

A történeti hűség kedvéért megirom, hogy Sztringay Jakab, az ifju tudós, másnap visszautazott Szabadkára, hogy az ezred becsületén általában, s különösen a huszárkadéti testület becsületén ejtett takarékpénztári foltot (mint ő mondá), kiköszörülje, vagyis a betett huszonháromezer forintot kivegye. Hir csak egy várt rá, az, hogy Rakonczay szerkesztő ur még mindig a Fehér Bárány-ban mulatott, s a szerkesztők szabadkai hitelét körülbelül két esztendőre kimeritette. Sztringay persze óvakodott vele találkozni, Szodoray festőművészt ellenben fölverte sulyos álmaiból, adósságait kifizette (nem sok volt, mert hisz, én Istenem, a festőművészetnek a hitele se sok), szerelmes leveleit, többrendbeli hajfürtjeit, lepréselt virágait és arcképeit elégette, aztán a piktorral együtt visszautazott Baltavárra, honnan már másnap Ér-Aszalósra, Korponay János ur birtokára távoztak...

...Megjegyzem, hogy az elköltötteken kivül Korponay kadét még ezer forintot akart Jakabnak adni, a mit azonban a fiu nem fogadott el. Ellenben beleegyezett abba, hogy a pénz Sztringay Jakab néven a baltavári takarékpénztárba tétessék, László urfi viszont megigérte, hogy azt ő onnan (a könyv nála maradván), mérsékelt adagokban fogja kiszedni.

Ezalatt az ezred megkezdte az előkészületeket a hadtestparancsnok érkezésére, melyet egy rövid távirat jelentett.

Az ezredes elmondja óhajait a törzstiszteknek; a törzstisztek a századparancsnokoknak; a századparancsnokok a maguk svadronbeli tisztjeiknek. Mindegyik told hozzá a maga kivánságaiból, valamint a hang is lefelé egyre erősebb lesz, s a közhuszárnál már pofon alakjában jelenik meg. Mindegyik századparancsnok kiadja a jelszót: A mi századunknak ki kell tünni. A mint a kapitány tanácskozik a főhadnagygyal, ugy tanácskozik a hadnagy az őrmesterrel, a káplár meg a führerrel. S megkezdődik a pucolás, surolás, csutakolás, vasalás, kefélés, gomb-, kard- és sarkantyu-fényesités. A hadtestparancsnok ur ugyanis mindenbe beleütheti az orrát. Ha akarja, a padlásra is fölmászik, sőt lehetséges, hogy csak az iránt fog érdeklődni. Tehát a padlásnak is rendben kell lenni. Ha egy pelyhet talál valamelyik folyosón, bizonyosan azt fogja mondani, hogy az egész kaszárnya szemétdomb. Tehát egy pehelynek se szabad sehol mutatkozni.

De hát huszárokról lévén szó, természetesen első a ló. Először a lóállományt nézik körül és szedik rendbe. Azután jön a nyereg, majd a rüsztung-ra kerül a sor. Mikor már a gomb és a csizma olyan fényes, hogy az utóbbiban a huszár meg tud borotválkozni, akkor kerül a sor a legénységre. Ez az utolsó nap föladata. Először is a legénység a káplárok fölügyelete alatt megmosdik. Ez fölér egy kisebbszabásu birkausztatással. Azután az őrmester végigmustrálja az összes pofákat. A káplárok mennek utána lónyiró-ollókkal. A kinek hosszu a haja, azt lefogják és megnyirják, mint egy birkát. A ki nem tud maga megborotválkozni, azt szintén hivatalból megborotválják, de ugy, hogy egy hónapig nem fakad sörte az ábrázatán. Nagyon fontos a bajusz rendbeszedése. A kinek az Uristen adott, az olyan vasvillaformára keni ki, hogy egy vékonyabb dongáju toreadort egész biztosan fölspékelne vele. A kinek pelyhedző bajuszkája van, azét lószőrrel megtoldják. Az öreg huszárok ebben nagy mesterek. Olyan csinosan belefonják a bajuszba a lószőrt, s ugy kifenik tisza-ujlaki bajuszpedrővel, hogy öröm ránézni. A kinek egyáltalán nincs bajusza, annak lószőrből csinálnak és csirizzel odaragasztják. De az ilyen legény csak a hátulsó sorban kap helyet.

Legizgatottabb volt a tisztek közül O'Donners kapitány, a harmadik század parancsnoka. Biztosra vette, hogy ettől az inspizirung-tól függ az ő aranygallérja. Sült német volt, a legszükségesebbeket alig tudta magyarul, nem is szerette a magyarokat, családos ember volt, s nem szokott a tisztekkel együtt tartani. Malaczkay ezredes, Pozdorjait kivéve, odaadta az önkénteseket, épp azért, hogy ott németül megtanuljanak. O'Donners az önkénteseket pláne nem szerette. Nem is szólitotta őket másképp, mint: Sie, Intelligenzmayer! Szekirozni tudta őket alaposan.

Miután már hosszabb ideig nyugtalanul tipródott a svadron rayonjában, hirtelen eszébe jutottak a kedves önkéntesei.

Mánics okos ember volt, értett hozzá, hogyan kell a kapitány ur szájaize szerint beszélni. Vállat vont, megvető arcot öltött s vontatva szólt:

Pár perc mulva nagy sarkantyupengés közt megjelent Vathy, Benkovics, Juhász, Zsigárdi s stellungba vágta magát.

- Micsoda sarkantyut viselnek maguk? Nem szinpadi huszárok maguk! Mint a bandának a réztányérja, ugy csörög a sarkantyujuk!

A fiuk természetesen nem feleltek. Nem szokás az a katonaságnál. A kapitány alaposan végigmustrálta őket. Kivetni valót persze nem talált rajtuk. Fessek voltak, s ugy álltak ott, mintha nyársat nyeltek volna.

Nem kérdőleg, hanem állitólag volt ez mondva, tehát hallgatás volt rá a felelet.

- Ha bárki maguk közül az exercirozásunkat elrontja, hát becsukatom ugy, hogy a hetvenedik unokája is arról koldul. Abtreten! Mars!

- Legjobb volna az inspizirung idejére becsukatni őket. Mit gondol, kedves Mánics?

- De hármat lehet. Majd az inspizirung napján beirjuk őket a maródi-könyvbe.

Mánics eltávozott. Még nem tünt el egészen a szemhatáron, mikor O'Donnersnek megint jutott valami az eszébe.

- Hát ott az állatorvos, vagy a kursmid. Egykettő, ki azokkal a fogakkal! Adieu!

A kapitány végre eltávozott, Mánics pedig azonnal elküldte a napost a kursmidért, azzal az üzenettel, hogy jöjjön a maródi-szobába, s hozza magával a lófoghuzót, mert minden betegnek kihuzzák egy-egy fogát.

A naposnak egy falujabeli jó cimborája volt a betegek közt, s azért beszólt nekik, figyelmeztetve őket a veszedelemre. A minek az lett a következménye, hogy mire a kursmid a lófoghuzóval, Mánicscsal és még két huszárral, a kik a műtéthez asszisztensnek voltak kiszemelve, megérkezett, a szoba majdnem üres volt, csak egy nyavalyás cigány feküdt ott, a kit a ló térden rugott. Ennek a legjobb akarat mellett se lehetett kihuzni a fogát.

Igy jöttek lassankint rendbe az összes századok, s teljesen fölkészülve várták a hadiszemle nagy napját.

Ekkor aztán jött egy kisded távirat, mely jelentette, hogy a kommandirender generál leesett a lóról, meghibbantotta a lábát és nem jön el az idén.

Hazudnám, ha azt mondanám, hogy a tisztek busultak rajta. Miért is busultak volna, mikor ilyen hirtelen olyan nagy druktól szabadultak meg?

Azért a szemle ő felsége születésenapján megvolt, csakhogy Malaczkay ezredes tartotta meg, óriási közönség jelenlétében. Bejöttek erre a napra Vathyék is, a baraközi pusztáról s természetesen Emmykét, az ezredes leányát is behozták magukkal.

Délben a tisztikar fényes ebédet adott a saját kaszinójában, melyre a polgármester és a főkapitány is hivatalos volt, este pedig bált rendeztek a Fehér Bárány-ban.

Fölösleges megjegyezni, hogy erre a napra már a szabadkai kártya-torna hősei is kiszabadultak szobafogságukból, s Korponay kadét és Petri hadnagy már erősen feszitettek Emmy előtt. Kint a mezőn is, de különösen a bálban.

Az augusztus tizennyolcadiki nagy parádénak különben családi előzményei voltak, melyeknek elmesélését az apró indiskréciók minden barátja őszintén örömmel üdvözölheti.

Mikor ugyanis Malaczkay ezredes kilovagolt a baraközi pusztára, hogy a családot az augusztus tizennyolcadiki mulatságra meghivja: Emmy félreszólitotta őt a szobájába s igy szólt hozzá:

- Attól, hogy Vathyéknál sokkal füszeresebb és zsirosabb kosztot eszünk, mint az intézetben.

- Azért, mert megszokták. Baranya őrmesternek olyan öt vimmelije van a rücskös arcán, hogy no...

- De apuskám, a mi nem feltünő az őrmester arcán, az nagyon feltünő ám egy kis leány arcán...

Az ezredes férfi volt és katona. Természetes tehát, hogy Emmy vimmelijét a tiszti étkezőben, egy vacsora alatt hozta szóba.

Ő nevetett rajta, a tisztek persze nem. De egy ember volt, a ki segitséget tudott.

Először ugy elvörösödött, hogy mindenki észrevette. S mikor már az összes szemek rá irányultak, Korponay megszólalt:

- Van többféle krémem. De különösen merem ajánlani a Crême Pompadour-t...

Harsogó kacaj felelt erre a tréfára, de az ezredes összeráncolta homlokát és szólt:

- Csak nem kenheti magát a leányom azzal a krémmel, melylyel a kadétom szépiti magát?!

Másra tértek át. De mikor Korponay távozni készült s összeütötte sarkantyuját, meghajtotta magát, az ezredes odaintette:

- Küldje hozzám rögtön az összes tégliket, a mi csak van. Nem tűröm az ilyen elpuhultságot.

...Negyedóra mulva vagy husz tégely Crême de Pompadour az ezredesnél volt. Reggel kapott belőle öt tégelyt őrmester ur Baranya, hogy a pofáját kenje, öt-öt tégelyt pedig kapott őrmester ur Mánics és führer Szoboszlay, hogy a csizmájukon próbálják ki.

A tisztikar ugy tekinti azt, hogy az egy vállalat, melyben mindnyájuk becsülete angazsirozva van.

Hogy ott legyen egy asszony, vagy egy lány, a ki unatkozzék: az örökös szennyfolt az ezred becsületén. Hogy pedig egy leány petrezselymet áruljon: ez az abszolut lehetetlenségek birodalmába tartozik.

A főhadnagy némileg független az ezred bálján. Meglehetősen követheti a maga passzióját, ugy mulat, a hogy' neki tetszik és azzal, a ki neki tetszik.

A hadnagynak már vigyázni kell az ezred jó hirnevére, s körül kell tekintenie, vajjon a csunya leányok és asszonyok is táncolnak-e?

A kadétot már a kapitánya kommandirozza, hogy kivel és hány turát táncoljon.

Az önkéntes teljesen rab, a kit ide-oda rángatnak s a kit a szubordináció tisztára az ezredbeli hölgyek mulattatására utal.

Nagy szerencse, ha nincs köztük kincstári hölgy, a kik alatt az idősebb, de még mindig szórakozni vágyó kapitánynék és őrnagynék értendők.

Ha lehet egy bálban lady patronesse, talán lehet lord patron is, s ezt a szerepet az ezred bálján Schwertner kapitány, a második század parancsnoka vállalta el.

Föladata volt: cirkálni és ügyelni arra, hogy mindenki jól mulasson. Ő volt az, a ki intézkedett, hogy a Fehér Bárány nagy táncterme szappannal fölmosassék s falai fegyverekkel és zászlókkal földiszittessenek. Ő volt az, a ki a lépcsőházba tizenkét daliás huszárt rendelt, kivont karddal. Ő volt az, a ki hat tisztiszolgát kirendelt folyton frissitőket körülhordani. Ő volt az, ki a bokrétát a bálanyának, Vathynénak megrendelte és átnyujtotta. Vathyné egy körülbelül negyven esztendős, de igen fess asszony volt, a kiért még mindig érdemes lehetett egy-két szamárságot elkövetni. Schwertner volt az, a ki intézkedett, hogy az önkéntesek és a fiatalabb tisztek a hölgyeket fölvezessék. Szóval ő volt felelős minden hibáért és ő volt zsebrerakandó minden dicséretet.

A bálba a környékbeli előkelő földbirtokosok és a helyi honoraciorok is meg voltak híva.

Simán ment minden, csak Malaczkay ezredesnek volt néhány zavart pillanata, mikor Emmy őt a bál előtt való napon egy rövid levélben értesitette, hogy apuska utólagos engedelmével Vathyné az ő fehér nyári ruháját leeresztette, ugy, hogy félhosszu legyen.

Miért szükséges ehhez az ő engedelme? Mit tudta ő, hogy a leánya eddig rövid ruhát viselt? Mit tudta ő, hogy micsoda lépés az előre, mikor a rövid ruhát félhosszura eresztik? Vállat vont és nem törődött tovább a dologgal.

A bál előtt Schwertner még az önkénteseknek adott egy atyai tanácsot: azt, hogy O'Donners századparancsnok feleségét a rogyásig táncoltassák. A fiuk ugyanis O'Donners századjába voltak beosztva, a ki a legnémetebb és legszekantabb ember volt az egész ezredben.

(Itt mindjárt megjegyzem, hogy az önkéntesek természetesen szót fogadtak s izzadtak a munkában, mint egy hajóhuzó ló. Csak az vigasztalta őket, hogy O'Donnersné - még jobban izzadt. O'Donnersné kövér asszony volt. Leitmeritzben pillantotta meg a napvilágot, de 88 kilóját a Bácskában szerezte.)

A környékről sok szép menyecske és ifju leány jött be s a tisztikarnak megfeszitett erővel kellett dolgozni, hogy mindenki jól mulasson. Schwertner ugy járkált a teremben, mint egy hadvezér s ha egy tiszt pihenni merészelt, azonnal lecsapott rá s táncba ugratta. Különös maliciával üldözte Korponayt, a ki pedig föltette magában, hogy ma - törik-szakad, élet, vagy halál, - agyonudvarolja Emmyt. A mint egy már nem fiatal katonai vagy polgári menyecske leült, Schwertner azonnal Korponay mellett termett s egy szemhunyoritással fölrántotta ülő helyéből. A szegény fiunak végre egy ötlete támadt. Összegyüjtötte az önkénteseket a buffetben s szólt:

- Fiuk, Schwertner üldöz. Azt akarja, hogy minden csunya, ismeretlen és kövér hölgyet én táncoltassak.

- De különösen rám feni a fogát, már alig tudok mozogni. Fiuk, van pénzetek?

- Hát én adok nektek ötven forintot, ha folyton Schwertner körül lesztek és ugy flankirozzátok, hogy ne jussak eszébe és ne bukkanjon rám.

A kadét átadta az ötven pengőt s az önkéntesek testőrségétől kisérve, visszatért a terembe. A fiuk azonnal elfoglalták a posztot a kapitány körül. Ekkor juthatott csak hozzá Korponay ahhoz, hogy Emmykével egy alapos keringőt táncolhasson s azalatt egy kicsit cseveghessen. Hála az önkéntesek lángbuzgalmának, Schwertner nem szólitotta el a kadétot Emmy mellől.

Emmy nagyon szép volt, fehér nyári ruhájában, derekán és hajában piros virággal. Ha csunya lett volna, akkor is szép lett volna, mert ifju volt és csak ugy ragyogott az arca a boldogságtól, ez lévén az első nyilvános mulatsága. De Emmy nem volt csunya, igy tehát duplán szép, vagyis elragadó volt. A kadét sok árkot és bokrot átugratott életében, és nem szédült soha. De most szédült. Mikor Emmyt átkarolta, a kis leány bizalmasan rádült.

- Nem - felelt a fiatal kadét bódultan, mert ezalatt a termet már háromszor körültáncolták.

(A kadétnak természetesen sejtelme se volt arról, hogy a hosszu ruha milyen fordulópont egy leány életében.)

- Természetes. Olyan kadét nincs a világon, a ki ezredese lányától ne lenne elragadtatva.

- De ugy-e, apuskám, nemcsak a szubordináció miatt dicsérnek és táncolnak velem?

- Meg akarom mutatni, hogy nemcsak a kadétnak, hanem az ezredesnek is el tudom csavarni a fejét.

Van Flocken sarkantyujának összependülése szakitotta félbe a beszélgetést. Vitte Emmyt a tourok ujabb végtelen sorozatára. Az ezredes gyönyörködve nézett utána. Örült a lánya sikerének.

Az éjféli souper alatt Korponay természetesen Emmy mellett szoritott magának helyet. Erre a helyre sok volt a konkurrens és Napoleon Waterlónál nem fejtett ki annyi stratégiát mint a kadét itt. Bele is bukott. Tudniillik Napoleon.

Az ezred története nem jegyezte föl azt a párbeszédet, mely a souper alatt Korponay és Emmy közt lefolyt. Annál inkább kötelességem nekem, hogy megmentsem az utókor számára.

- Különös. Sohse hallottam. A nőképző-egylet főzőiskolájában nem tanitják.

Nyájas és romlatlan olvasónőm, a ki talán szintén a nőképző-egyesület főző-iskolájában nőttél föl, engedd meg, hogy a knikebein-ről némi fölvilágositásokkal szolgáljak. Mikor az ember estétől kezdve reggelig sört, bort, pezsgőt végig ivott, akkor parancsolólag lép föl a knikebein ivásának a szüksége. A knikebein nem egyéb, mint vanilia-pálinkába ütött nyerstojás és ennek megivása a lumpolás utolsó stádiumát jelenti, mely után már csak a kerületi kapitányság, vagy a lefekvés következik. Természetes tehát, hogy a kadét szerette s természetes az is, hogy Emmy nem ismerte.

A mulatság folyt tovább, lankadatlan erővel. Reggel volt, mikor Vathyék Emmykével visszatértek a baraközi pusztára, a tisztek pedig a kaszárnyába. Mikor azonban elválásra került a sor, Malaczkay megszólalt:

Sztringay Jakab vizsgázott allevéltárnok és a Korponayak ér-aszalósi okmánytárának rendezője, hazaérkezett a kastélyba, mely Korponay János urnak rezidenciája vala. Barátját, Szodoray Valért, egy szomszéd kis városban hagyta, azzal a reménységgel, hogy csakhamar hivatni fog János ur arcképének megfestése céljából. S ha ezt épp oly óvatos lassusággal cselekszi, mint Jakab az oklevelek rendezését, akkor egypár hetet nyugodt kényelemben eltölthet az ér-aszalósi kastélyban.

János ur már türelmetlenül várta az ifju tudóst, mert a kadét csak akkor irt az apjának, ha pénzre volt szüksége, s ezekből a levelekből tulajdonképp nem igen tudta meg, hogy az urfi hogy él és miképpen tölti napjait. Jakab sejtette, hogy kemény kihallgatásnak lesz alávetve s mivel János ur szurós, átható tekintete ellen gyöngén fölvértezettnek érezte magát, az ér-aszalósi állomás előtt hirtelen zsebkendőjével bekötötte a torkát s elhatározta, hogy rekedtséget és köhögést fog szimulálni, ha János ur nagyon szorongatja.

János ur a verandán borozgatott Krajcsik doktorral, mikor Jakab mester megérkezett.

- Jó napot kivánok, nagyságos ur. Köszönöm, nincs semmi baj. Az urfi kitünően érzi magát, egészséges, mint a makk...

Itt megállt. Eszébe jutott, hogy ha mindennel egyszerre kipakol, mit fog felelni a kérdésekre? Tehát nem beszélt tovább.

- Nyugta arról, hogy a háromezer forintot hiány nélkül átadtam az urfinak.

Jakab mester jónak látta itt egy köhögési rohamot rendezni s csak a fejével intett, hogy oh, dehogy, ő ezt a világért se mondta.

- Csodálnám is, mert a Korponayaknak hagyományos szerencséjük volt mindig az asszonyok körül - szólt önelégülten az öreg.

- Azt igen. Az urfi nagyon kedves volt hozzám, igazán mondhatom, hogy tetőtől-talpig gavallérember.

- Ez családi betegség nálunk. Különben maga is tudhatja az oklevéltárunkból...

- Azóta is igy volt, - szólt az öreg büszkén. - Hát valami asszonyhistóriát nem tud a gyerekről?

Jakab mester jónak látta megint fulladozni a köhögéstől. Tapsi kisasszonyt csak nem meséli el? Krajcsik doktor fölállt.

Krajcsik doktor és János ur tele torokkal nevettek s Jakab mester végre is kénytelen volt kitátani a száját.

Jakab szerencséjére Krajcsik azon orvosok közül való volt, a kik szeretik a betegséget konstatálni s igy rövid vizsgálat után kijelentette, hogy erős mandulalob van jelen s jó lesz, ha Jakab sósvizzel gargalizál és éjjelre egy priznicet köt a torkára.

Jakab persze azonnal távozni akart gurgulázni, de János ur még nem eresztette.

- Remek egy ló a hóka. Magam neveltem a fiunak, mikor még a kadétiskolában volt. Csak a patkolásra kellett vigyázni. Mihelyt rosszul patkolták meg, sántitott. Mezőhegyesről hozattam külön egy kursmidet s az extra megtapasztalta, hogyan kell a hókát patkolni s betanitotta rá az én kovácsomat. Ezt a kovácsot aztán én elküldtem az ezredhez, hogy az ottani kursmidet szintén megtanitsa rá. Mégis sokszor elhibázzák. Épp ezért volt legutóbb is beteg a hóka.

Másnap az ebédnél előhozta, hogy az urfi mennyire szeretné, ha az apjának a nagy festett arcképe meg volna neki.

- Hisz magam is régen készülök, hogy a kölyköt meglepjem vele, - mormogott János ur, - csak tudnám, kire bizzam a munkát.

- Arról, hogy a nagyságos urnak egy olyan arcképet fessen, mely a megszólásig hasonlitson.

- Ez nem elég, - szólt János ur, - mert nekem még egy külön eszmém is van. Különben ki az a piktor?

- Még fiatal ember, de nagy tehetség s az összes kül- és belföldi akadémiákat elvégezte.

Jakab mestert nyugtalanitotta egy kicsit a nagyságos ur külön eszméje, de azért telegrafált Valérnak s a piktor másnap teljes fölszerelésével beállitott.

János ur a verandán fogadta, végigmustrálta s a szemlével meg volt elégedve.

- Majd meglátja nagyságos ur arról, a mit festek. Kész képem nincs, mert a mit festek, rögtön megveszik...

- Ott a dózsék arcképe közt van egy, a mely, akárhová áll az ember, mindig a szeme közé néz...

Ezzel megállt a piktor előtt és merőn a szeme közé nézett. A két ifju visszafojtott lélekzettel leste, hogy a nagyságos ur mit akar kisütni.

- Hát öcsém... ilyen arcképet fessen rólam. Ilyet akarok a fiamnak küldeni.

- Azaz nagyobb, erősebb munka a rendes festésnél, de biztosan sikerül, ha a művész vigyáz...

A fiuk összenéztek. Mit jelenthet a dupla dij, mikor még a szimpla dijban sem állapodtak meg? Szodoray elővette a szemtelenebbik eszét.

Szodoray szeme fölragyogott s egy óra mulva már hozzáfogott a munkához. János urnak nagyon éles, szurós tekintete volt, a mi megkönnyitette a föladatot s a kép (mert János ur türelmetlen volt) öt nap alatt elkészült.

Szent István nap után két nappal már a kadét is megkapta. Nagy örömmel bontotta ki a csomagot, s a képet az ajtóval szemben a főfalra, pompás világitásu helyre akasztatta...

Mikor Jóska a szegre akasztotta a képet, Korponay az ajtótól nézte - s meghökkent, mikor az öreg szurós tekintetét egyenesen rája szegezte. Hideg borzongás futott át rajta. János ur szigoru arcáról s éles nézésü szemeiből a szemrehányások egész áradata zúgott feléje.

Lassan közeledett az arcképhez. Az apai szemek folyton rája szegződtek. Egészen alája állt; János ur lefelé forditott szemmel egyre a fiát nézte.

A kadéton hideg verejték csorgott végig. Ilyet sohse látott életében! Mintha az apja arcképe megelevenednék! Próbált jobbfelé menni: Szent Isten, az egész arckép jobbfelé nézett s le nem vette szemét a fiuról. Ugyanez történt, mikor a kadét balfelé próbált huzódni.

A kadétnak megfájdult a feje az izgatottságtól. Mikor este lámpát gyujtott, János ur fixirozása még félelmesebb volt.

- Csakugyan sok lehet a rovásomon, hogy ilyesmik történnek velem, - mormogta a megszeppent huszár, mikor a lámpást elfujta.

S reggel azzal az elhatározással kelt föl, hogy ezentul komolyabb életet fog élni.

...Ha a műtörténelem valaha tudomást vesz Szodoray Valérről, föl fogja jegyezni, hogy ez volt a legnagyobb sikere életében.

Augusztus vége felé Malaczkay ezredes egy kellemes és kellemetlen értesitést kapott.

A kellemes értesités egy levél volt, melyet elvált feleségétől Gleichenbergből kapott. Az asszony azt irta, hogy nincs semmi baja, a tüdőhurutjából teljesen kigyógyult, s pár nap mulva érkezik a volt Malaczkayné bátyja, Guszti bácsi, hogy Emmyt hazavigye az anyjához Budapestre.

A kellemetlen értesités pedig a baraközi pusztáról jött s arról szólt, hogy Vathy Bözsike alighanem kanyarós, el is választották Emmytől s kérik az ezredest, gondoskodjék szállásról a kis leánynak, mert estére kénytelenek beküldeni az apjához.

- Hisz már szobája sincs. Korponay már régen visszafoglalta. Aztán meg elég volt már neki a katonaságból. A gyerekek azt hiszik, hogy kutyakötelességük őt mulattatni s telebeszélik a fejét mindenféle léhasággal. Emmy meg nagyon tanulékony s eltanulja az összes tiszti unformokat. Ezt pedig nem akarom. Ráér még jukkereskedni.

- A báróné ma a déli vonattal Bécsbe utazik. A cselédei azonban itt maradnak. Kérjük el tőle a lakását...

A báróné, egy katonabajtársuk özvegye, a maga házában lakott, igen szépen, kissé rikitóan berendezve (a szalon pompéji vörös falai sárga butorokra tekintettek le) s az urakat, a kik nagyon ritkán szoktak nála megjelenni, igen szivesen fogadta. Mikor megértette, miről van szó, sopánkodni kezdett:

- Ha tudtam volna, ha sejtettem volna! Hisz akkor itthon maradok. De most már elment a távirat s utamat nem halaszthatom el.

- Csak a lakását kérjük, báróné, annyira alkalmatlanok a világért se mernénk lenni, hogy még gardedámsággal is terheljük.

- Passzióval tenném, Malaczkay, különösen, ha a kis leányát már bemutatta volna...

- Nagyon örülök különben, ha szolgálatára lehetek. Mindjárt kiadom a cselédeknek a parancsot... A lakást meg rögtön megnézzük... Ez az én szobám, ez jó lesz a kicsikének. (A báróné sietve szedett össze egy csomó arcképet s egy fiókba zárta.) Itt mellette van a vendégszoba, ez jó lesz magának, Malaczkay... Ebben van az én kis könyvszekrényem... ennek a kulcsát azonban lehuzom és elzárom.

- Jó is lesz, - nevetett Schwertner, - mert az első, a mit megpillantottam, Boccaccio Dekameronja volt.

- Oh, én szeretem a klasszikusokat, - felelt a báróné s jókedvüen visszanevetett a kapitányra, - ugyan mondja csak, Schwertner, mi ártana meg nekem, egy ilyen kiszolgált katonaözvegynek?

- Azt én is szeretném tudni, - szólta el magát Schwertner, a miért az özvegytől egy jó hátbavágást kapott.

- Ezt is a rendelkezésükre bocsátom. Persze maguk nem is tudják, hogy miféle finom pálinkagyüjteményem van. Honnan is tudnák, hisz sohse járnak ide!

És az özvegy szemrehányólag tekintett hol Malaczkayra, hol Schwertnerre, - de tartozunk kijelenteni, hogy inkább Schwertnerre, a mit a századparancsnok közömbös bajuszpödörgetéssel fogadott.

Ellenben a pálinkagyüjtemény fölkeltette érdeklődését. Ejha, az özvegy jól csinálja! Volt ott sárga és zöld chartreuse, anisette, küraszó, vanilia, - végül borovicska, szilvaszesz és diópálinka, még pedig házilag készült diópálinka. Azután a befőtteken mutatott végig s szólt:

- Mindent rendelkezésükre bocsátok, Malaczkay, mindent; kivánom, hogy nálam jól érezzék magukat. Higyje el, nem vagyok rossz asszony s érzem, hogy egy férfit boldoggá tudnék még tenni.

- Boldog az, a kiben magasztos érzések laknak. Lássa, báróné, én érzem, hogy nem tudnék egy asszonyt boldoggá tenni. Szégyellem, de ugy van.

Az ezredes kifordult az éléskamarából, hogy el ne nevesse magát. A következő percben már a kapitány is mellette termett; nyilván attól félt, hogy ennek a kényes hur pengetésének az lesz a vége, hogy az özvegy a nyakába fog borulni.

A báróné végül átadta a Julcsa szakácsnét és a Mari szobalányt és szives volt aznap délben elutazni. Schwertner hálából kikisérte az állomásra s ott háromszor kezet csókolt neki. Mire a báróné elérzékenyedve kijelentette, hogy egy hét mulva már visszajön.

- Mi közöm hozzá? - dörmögött magában Schwertner, miközben a vonat elrobogott.

- Különben tán még rászánnám magamat, hogy foglalkozzam vele, ha - valaki feleségül venné.

- Bravó, Schwertner, - igy fogadta őt az ebédnél az ezredes, - örülök, hogy látlak.

- Azt hittem, hogy a báróné megszöktetett. Ott a spájzban nagyon aggasztó fordulatot kezdett a dolog venni.

- S hogy' el vagyunk látva! Benne is maradunk, a mig Emmy meg nem eszi a befőttet, mi ketten pedig el nem fogyasztjuk a pálinkát.

- Szó sincs róla. Nem pénzügyigazgató ő, a kit más városba helyeznek át, hanem kislány, a ki visszamegy az iskolába. Ne is szólj róla senkinek, hogy a városban van s hogy hol lakik.

A helyőrség megerősitésére az ezredes még egy huszárt is kivezényelt a báróné házába s az estefelé minden pakkjával megérkező Emmyt egyenesen odavitte.

Vacsorára, melyet a vendéglőből hozattak, meghivta Schwertnert s utána Emmy zongorajátékában gyönyörködtek. A két katona természetesen észre se vette, hogy a báróné zongoráján vagy öt billentyü egyszerüen megtagadta a szolgálatot.

Másnap olyan dolog történt, a mi az ezredest arra birta, hogy Emmyt haladék nélkül, sajátkezüleg hazavigye Budapestre.

Az ezredes egyedül ült a báróné ebédlőjében s reggeli teáját szürcsölte, némi vajaskenyérszeleteket fogyasztván hozzá. Egyszerre csak a nyitott ablakon át az utcáról sarkantyupengést hall. Most meglepek valakit - gondolta magában s kinézett. Hát kit pillant meg hetykén arra lejteni? Korponay kadét urat, remek lakkcsizmában, a leglehetetlenebb bricseszben, sipkája mellett egy piros szegfü, kezében aranygombu sétapálca - s kard nélkül.

Megjegyzem, hogy ez volt az, a mit az ezredes nem türt a tisztjeinél. A katonánál - ugymond - a kard a lényeges. Ez szabályozza a magaviseletét, a járását, a tartását. Leteheti, ha beteg, vagy ha táncol, - de az utcán soha. A kard fokozza az önbizalmát, bizonyos nemességet és erőt ád neki, de egyuttal óvatosságra s elnézésre is inti, mert egy uriembernek mindig kell, hogy eszébe jusson (a civilekkel való nem ritka konfliktusok alkalmával), hogy neki fegyver van az oldalán, ellenfelei pedig fegyvertelenek.

És most elhülve látja, hogy a legkisebb tisztje itt ficánkol előtte, kard nélkül. A boldogtalan kadét, nem látván ezredesét a kaszárnyában, bizonyosan azt hitte, hogy a baraközi pusztán van s azonnal megszegte a parancsot.

A kadét, mint a cövek, megállt, mikor a jól ismert hangot váratlanul meghallotta. Szalutált, de arcán látszott a kérdés: Hát ez honnan a ménküből szakad most a nyakamba?

Az ezredes szétterpesztett lábbal és gunyos arccal várta. El volt tökélve, hogy csunyán leszidja a fiut. Épp, mivel dúsgazdag gyerek, kötelessége jó példaadással előljárni.

Korponay belép, a kardját szabályszerüen fogja a balkezével, jobbját a sipkájához emeli.

Az ezredes rábámul, aztán a kardra csuszik a tekintete. Káprázott az ő szeme imént? Vagy most káprázik? Nem, nem, az imént káprázott.

A ház minden pálinkája ott állt az asztalon. Az ezredes töltött mindkettőjüknek, kiitták.

A kadét szalutált s elment. De mikor a kapun kiment, az ezredes már az ablakon kikönyökölt. A ki áldója van! A kadétnak megint nincsen kardja.

Ismétlődött az előbbi jelenet: a szobában megint volt kardja a kadétnak. Egy darabig bambán néztek egymásra. Aztán az ezredes megszólalt:

- Az ördög vigyen el engem, ha értem a dolgot, - mormogott az ezredes s azzal beszólt Emmyhez, a ki éppen elkészült az öltözködéssel:

S mindketten kikönyököltek. E percben jelent meg Korponay, az ezredes nagy csudálkozására, megint kard nélkül.

- Van? Jó, hanem azt mondom, hogy pakkolj rögtön! Estére magam viszlek Budapestre.

- Hát láttál ilyet? Megérezte, hogy a kadétot veszedelem fenyegeti s mellette vallott... Ideje véget vetni ennek a gyerekeskedésnek... S most már tudsz mindent, szólj, hogy' magyarázod ezt a kard-boszorkányságot?

- Nagyon egyszerü. A kadét, valahányszor bejött, az előszobában mindig felkötötte a te kardodat. Hahaha!

Az ezredes először egészen paff volt, aztán ő is kacagni kezdett. Vakmerő fickó! Geniális kölyök! Ez volt a véleményük.

Az ezredes csak annyit engedett meg a kislánynak, hogy a negyedik állomásról egy bucsusürgönyt küldjön az ezred tisztikarának.

Valamelyik város végén a huszár-gyakorlótér mellett robogtak el s ekkor Emmy hirtelen az apjára nézett.

- Apuskám, visszahoz még engem valaha az ezredhez? - kérdé lágy, behizelgő hangon.

- Vissza, ha már lesz annyi eszed, hogy nem bujsz ki a bőrödből egy kis kardcsörgésre, egy kis sarkantyupengésre, néhány mézes-mázos szóra.

- Oh, apuskám, elég eszem van nekem. Tudom én jól, hogy a férj nem a kadétnál kezdődik.

Mint sötét, ijesztő felhő tanyázott a tisztikar fölött az a borongó sejtelem, hogy még ebben az esztendőben Galiciába kell menniök.

Az első garnizon volt az "országban" (mert a katona csak egy országot ismer) Bécs. A második, hol szivesen tanyáztak, Budapest. Azután jött Klágenfurt és a nagyobb vidéki magyar városok. Sokan legjobban szerették a kisebb magyar vidéki városokat, hol a huszártiszt atyaisten volt, s ugy élt, mint - O'Donners kapitány szokta mondani, - a kék Uristen Bajorországban. Boszniától már a legtöbben fáztak. De Galiciától mindenki, kivétel nélkül irtózott.

Attól kezdve, hogy Malaczkay ezredes Emmyvel Budapestre utazott, állandóan ezt a kérdést tárgyalták, s az első eszme, mely ezzel kapcsolatban kibontakozott előttük, az volt, hogy Magyarországtól egy kapitális murival kell elbucsuzniok.

Egy nagy murival, melyre előkelő civil-barátaikat is meghivják s melyet Dél-Magyarországon évtizedekig emlegessenek.

Éppen ebédnél ültek, mikor megérkezett az ezredes távirata, hogy tiz napig Budapesten marad, hogy köszvényét valamelyik fürdőben egy kicsit megszeliditse.

- No, uraim, itt az alkalom. Ha már az ezredes sincs itt, a ki korlátok közt tarthatna, akkor csakugyan századokra szóló murit csaphatunk.

- Eh, semmi effélét. Férfimulatságnak kell lenni. A táncos részét is magunk végezzük el. Toborzót, palotást járunk, szóval, kirugunk a hámból istenigazában.

E pillanatban pariparobogás hallatszott be a nyitott ablakokon; kinéztek. Majd elszédültek a látványtól: egy ló vágtatott be az udvarra, rajta O'Donners kapitány teljes Ádám-kosztümben, vagyis nyakig mezitláb. A kapitányon csak egy sipka volt, a lovon se nyereg, se egyéb hozzátartozó, csupán a kantár. A ló csupa tajték volt s egyenesen az istállója felé rohant.

A tisztek még magukhoz se tértek meglepetésükből, mikor ugyancsak vad vágtatásban Korponay kadétot látták megérkezni, bluzban, lovagló-nadrágban, fegyver nélkül, paprikavörös ábrázattal. A tiszti-étkező előtt leugrott a lóról, melyet alig tudott megállitani, a kantárt odadobta egy elősiető huszárnak s pár ugrással (már nagyon benne volt a gyors mozgásban) az ebédlőben termett.

A mint ott az eléje siető tiszteket meglátta, neki támaszkodott a falnak és elkezdett nevetni. A szemét behunyta hozzá, a könye kicsordult s a két kezével levegő után kapkodott. Végre Lannenburg főhadnagy megragadta a két vállát, megrázta, mint Krisztus a vargát s a fülébe orditott:

- Hahaha! Igy végiglovagolni a Tiszától kezdve a falukat és a várost, példátlan dolog. Hahaha! Ilyet még nem pipáltam.

- Usztatási gyakorlaton voltunk a Tiszánál. Mellettünk volt O'Donners százada. Az öreg roppant komolyon csinálta a dolgot, szidta, gyávázta a legénységet. A mellett megtörtént vele az a pech, hogy minden ló belement a Tiszába, csak az övé nem. Az öreg dühösen nekivetkőzött, azután elpáholta a lovát, felül rá és nekivágtat a viznek. De a ló a viz széléről vadul visszafordult s veszekedetten elszáguld mellettünk. Az öreg érezte már, hogy nem ura a lovának s azért torkaszakadtából rám orditott: Kadet, aufhalten! Én rögtön ugy, a hogy vagyok, fölugrom Carolá-ra s a kapitány után vetem magam. Mondhatom nektek, a kapitány Mimózája egy furvézer-ló, ötven kiló fórt adok neki Carolával handikapben - és most nem tudtam utólérni. Egy óra alatt jöttünk fel a Tiszától... Láttátok volna, mi volt a városban! Hahaha! Óriási csődület... nagy látványosság... Ádám apánk versenylovaglása... győz, a hogy' akar, az outsider kanterben verte meg Carolát. Bort! Ebédet!

A kadét, ki ezalatt bluzát, ingét kigombolta, leült ebédelni. Most Van Flocken tartotta őt szóval. Elmondotta neki a hétországra szóló muri tervét s elárulta neki rögtön, hogy szabad a vásár, mert az ezredes nem lesz itthon.

- Első az, hogy a muri költségeit én fedezem. A szabadkai nagy disznó tiszteletére még nem ittunk.

A kadét még vagy tiz percig evett, aztán megivott két pezsgőspriccert s erre, ugy látszik, elméjének kerekei azonnal mozgásba jöttek. Nagyot szítt a cigarettája füstjéből, még nagyobbat fujt utána, aztán megszólalt:

- Nos, tiz ilyen tutajt összeköttetünk, a Tisza közepén lehorgonyozzuk s azon rendezzük a lakomát.

- Én magamra vállalom a helyiség elrendezését, beszélek a sasi halászokkal, a kik a halpaprikást főzik, kirendelem az ezredszakácsokat a turóscsusza készitésére, levitetem a tutajra a bort és a pezsgőt... szóval mindent elrendezek, ti hivjátok össze a vendégeket.

- Kár, hogy már egy kapitány sincs itt. No, mindegy, a meghivandók névsorát összeállithatjuk s majd Schwertner elé terjesztjük.

- Fölkérvén Schwertnert, hogy a bálanyai tisztet elfogadni sziveskedjék, - szólt Petri hadnagy.

Ezt is elfogadták. Rögtön meg is irták a táviratokat Zentára, Kulára, Moholra, Szabadkára a földbirtokos uraknak, a kiknél vadászni és a kikkel kártyázni szoktak. Tiszt és civil össze-vissza huszonhat volt, a kit a nagy lakomára meghivtak.

Korponay ebéd után rögtön visszalovagolt a Tiszához, hisz a kardját is otthagyta a századnál. De nem sokáig volt ott, hanem Bögözre ment, a tutajosokkal megkötni a szerződést, majd rögtön Sasra, a halászgazdáknál megrendelni a paprikást.

Estére már minden rendben volt, még a csónak is, mely a vendégeket a tutajra hordja.

- Hát tudjátok, - szólt vacsorakor Schwertner, - én nem vagyok semmi jónak elrontója, épp azért mindenbe beleegyezem. De ha már rám bizzátok a házigazda szerepét, fogadjátok el egy inditványomat...

- Eh, dehogy. Ti berugtok mind, azt tudom. Az altisztekből kell kirendelni négyet, a kinek nem szabad egy csepp bort se inni. Ezek vigyáznak rá, hogy a részeg emberek a Tiszába ne essenek.

- Ő lesz az elnöke ennek a sajnálatraméltó bizottságnak, - kiáltott Van Flocken; - megálljon!

Az őrmester ugyanis átadván a jelentést, távozni akart. Van Flocken pokoli mosolylyal folytatta:

- Őrmester, menjen át O'Donners kapitány lakására s kérdezze meg, hogy a századparancsnok ur hogy' érzi magát? Nem hütötte-e meg magát?

- Kapitány urnak alássan jelentem, a nagysága éppen a konyhában volt, mikor beléptem, hát egyenesen tőle kérdeztem meg.

- Jól van, őrmester. Jóska, adj az őrmesternek két üveg bort és tiz szivart.

Az őrmester megelégedetten mosolygott, szalutált és elment. Tudta ő jól, hogy ezt a külső tejet ő a tiszturak borával fogja lemosni - belsőleg.

Schwertner még egyszer négyszem közé fogta Korponay kadétot s atyai hangon szólt:

- Fiam, én tudom, hogy neked a szabadkai muriból sok pénzed van. Azt is tudom, hogy az apádnak még több pénze van. De azért ne tartsd becsületbeli kötelességednek, hogy erre a tutajmulatságra apait-anyait rákölts. Megértetted?

- Szerény keretek közt kell maradni. Lehet trapp-mars, de ne legyen mars-mars!

A trapp-mars és a mars-mars a lovaglási tempó közt való különbséget jelenti. A mars-mars a legsebesebb. Azt azonban a kapitány elfelejtette, hogy a kadét a trapp-marsot már oly gyorsan veszi, mintha mars-mars volna.

Ugyancsak elbámult volna Schwertner, ha a végrehajtó-bizottság ülésén, a mulatság tárgyában, jelen lett volna.

Ez a végrehajtó-bizottság állt Van Flocken és Lannenburg főhadnagyokból, Korponay kadétból, Vathy és Pozdorjai önkéntesekből.

Korponay kötelességszerüen fölemlitette, hogy az öreg (Schwertner) azt az óhaját fejezte ki, hogy ne ereszszék ki nagyon a gyeplőt s a mulatságot bizonyos szolid korlátok közt tartsák.

- Miért akar ő neked spórolni? - szólt Petri, - hisz még csak leánya sincs, a kit hozzád akarna adni.

- Hallgassátok meg, hogy ezzel szemben én eddig miféle intézkedéseket tettem.

- Először is sürgönyöztem Szunyogh Balázsnak a tizenhármasokhoz, a Ferenc József-laktanyába, hogy jőjjön azonnal és hozzon száz üveg pezsgőt.

- Azután sürgönyöztem Kovácsnak, a Nemzeti Kaszinó vendéglősének és huszonhét személyre hidegvacsorát rendeltem nála.

- Aztán sürgönyöztem Auerkammernek, az orfeum titkárának, hogy szervezzen egy kis daltársulatot és hozza le. Kap rá ötszáz forintot.

- Lehet, hogy megpukkad, de bizonyos, hogy jól fog mulatni, - felelt önelégülten a kadét, - hát meg vagytok elégedve?

- Tudjátok, - szólt kissé bánatosan Korponay, - utoljára mulatunk a hazai földön. Ki tudja, mi vár ránk abban a komisz Polyákországban?

- Én nem busulok, - felelt könnyedén Petri, - azt tudom, hogy van ott zsidó sok, tehát van kölcsön is sok.

- Hej, fiuk, ha hirtelenében valami háboru ütne ki, s abban az összes huszártisztek elesnének, de nagy ribillió lenne.

A rímet harsogó kacaj közt mind ráorditották. De aztán megállapodtak abban, hogy a verset nem veszik bele a műsorba, mert O'Donners halálosan megsértődik.

A végrehajtó-bizottság ülése megelégedetten oszlott szét. Ez csakugyan kapitális muri lesz, ilyet még a világ nem látott.

Vathy és Pozdorjai délutánra szabadságot kaptak. Vathy kiment a baraközi pusztára, az apját meglátogatni, s megkérte Pozdorjait, hogy menjen vele, a mit ez szivesen megtett.

Utközben a Vathy-fiu elpanaszolta, hogy nincs egy huncut vasa, minden pénzét elköltötte már előre s a tiszti vizsgáig nincs semmi járandósága az apjától.

- Én nem segithetek rajtad, azt tudod. Én kijövök a kevés pénzemből, mert nem mitmacholok semmit. Az egyetlen luxus, a mit az ezredes engedelmével megengedhetek magamnak, az extra-uniformis, mert ha államköltséges vagyok is, komisz mundérban mégis csak rosszul esik járnom.

- Nem mondom, hogy segits rajtam, de látod, az apámmal szemben könnyithetsz a helyzetemen.

- Tudod, ha összeülünk beszélgetni, dicsérj neki. De szemtelenül, tulozva, hogy a könyöködről lemenjen a bőr.

- Mondd azt, hogy kitünő katona vagyok, hogy a tisztjeink szeretnek, hogy adósságom nincs...

Uzsonna után a vadszőlővel befuttatott széles verandán rágyujtottak s akkor Pozdorjai elővette a megbeszélteket.

- Mondhatom, Bódi bácsi, - szólt az öreg Vathyhoz intézve szavait, - hogy Pistára büszke lehet.

- De mondom. Először is jól tanul. Másodszor a német nyelvben rendkivül halad. Harmadszor remekül lovagol.

- Tévedés. A katonalovaglás egészen más, mint a civillovaglás. Az ezrednél ebben is elülről kellett kezdeni a tanulást. Azután, a mit szintén nagyra becsül a tisztikar, szolidul él, nem rug ki hámból. Képzelje, még csak adóssága sincs.

- No, Gábor, ne szimulálj, hisz ezért nem haragszik az apám. Látod, biz' én őszintén, előtte bevallom, hogy neked kétszáz forinttal tartozom.

Pozdorjai az az ember volt, a ki gyorsan a helyzet magaslatára szokott emelkedni. Nem értette a dolgot, tehát hosszut szippantott cigarettájából s szólt:

Körülbelül egy fertályóra mulva Vathy Boldizsár bácsi fölszólitotta Pozdorjai önkéntes káplár urat, hogy jőjjön le az istállóba, a lovakat megnézni.

- Öcsém, azt nem engedhetem, hogy a fiu egy katonatársának tartozzék. Fogja!

Hazamenet persze Vathy a bevétel felét Pozdorjainak adta kölcsön. Volt már pénzük a murira.

Vasárnap volt. A bögözi nép ünneplő ruhában a parton csoportosult, hová egy cug huszár volt kirendelve, hogy vigyázzon a tiszturak lovaira.

A cug huszáron kivül ott volt még négy altiszt, a kiket Schwertner kapitány rendelt ki, hogy fölváltsák akár a fölszolgáló katonákat, akár a józansági bizottságot, ha ez be találna rugni.

A középső tutajon volt egy összeeszkábolt asztalon teritve huszonhét ember számára. Ugyanazon tutajon foglaltak helyet a cigányok. Az alsó tutajon egy szinpad volt és mögötte sátor, a művészek számára. A felső tutajon rendezkedett a kaszinó vendéglőse és bontogatták a pezsgőt, a legfelső tutajon, óriási bográcsokban főzték a halpaprikást és a turóscsuszát.

A tutajok lobogó petróleumfáklyákkal voltak körültüzdelve, s fantasztikus világitásba boritották a sokadalmat.

Nyolc órakor ott volt minden vendég. Egy intésre őrmester ur Baranya megcsapolt egy hordó sört, s az urak mind ittak egy pohárral. (A többit megitták a huszárok és a halászok.)

Nyolc órakor fölhangzott a Rákóczi-induló s asztalhoz ültek. Finom imbisz és szarvasgomba-pástétom volt az első fogás. Rá fehér és vörös bor.

Huszár Bagó tiszti szolga is a nagy bográcsok körül lábatlankodott, s a halászok megengedték neki, hogy a paprikást egy nagy ménkü fakanállal keverje. Közbe-közbe persze meg is kóstolta. De az első korty nagyon forró volt, a fiu félrekapta a fejét és a zsiros piros sipkája beleesett az üstbe. A szerencsétlen próbálta kihalászni, de a halászok elvették tőle a kanalat, hogy össze ne törje vele a halat. Próbált belenyulni, de nagyon forró volt a lé, nem ment. Hát megadta magát sorsának. A sapkát szépen megfőzték. Ki is tálalták.

A sapkás tál éppen Visloszki, a rövidlátó ezredorvos elé került, a ki szépen ki is vette a tányérjára. Ott próbálta vagdalni. Persze nem ment.

Visloszki fölpillantott. Éppen vele szemben állt a nagybőgős, a ki vigyorgó pofával nézett a szép barnára főtt sipkára. A dühös lengyel fölkapta a forró sipkát és a cigány képébe vágta - az meg nagy orditással bőgőstül belefordult a Tiszába.

Persze hamar kihuzták és a tüz mellé ültették, hogy a bőgőjével együtt száritkozzék.

A baltavári főjegyző ékes szavakkal éppen a huszárezrednek mondott bucsuztatót, mikor Bögöz felől az éjszakában megcsendült a jambo-jambo.

Nagy dereglyén jött az orfeum-töredék, melyet a társaság üdvriadallal fogadott.

A három urból és két hölgyből álló artista-társaság csakhamar átöltözött, s megkezdődött a kis szinpadon az előadás.

Őrmester ur Baranya Korponay egy intésére pezsgőt bontott - a bort megrohanták a halászok, huszárok és cigányok, a kiknek az előadás alatt semmi dolguk se volt.

Az artisták az asztalnál ültek és ittak. O'Donners és Visloszki részegen veszekedtek. A primást, a kinek fejében katonasapka volt, Van Flocken itatta. Ellenben a hegedüje Szunyogh hadnagy kezében volt, ő vezette a bandát A halászok és huszárok nagy része a legfelső tutaj végén ivott és danolt. Őrmester Baranya egyenesen járt és állt, de irtóztatón izzadt és kancsalitott, a mi nála azt jelentette, hogy holtrészeg.

- Abtreten! - szólt Korponay, - gazember, a ki még fogékony a szellemi élvezetek iránt.

Pozdorjai leült és fenékig üritette a sörös poharát, mely tele volt pezsgővel. Általános danolás kezdődött. A nép a tamburás zenekar mellett a parton táncolt.

Schwertner végignézett a zajos hadon, fölemelte szemét a csillagos égre, majd a halkan morajló Tiszába meredt sokáig, hallgatagon. A fiuk éppen Balogh Ádám kuruc brigadéros nótáját énekelték.

- Mi bajod, kapitány? - szólt Lannenburg főhadnagy, - mintha rosszkedved volna?

- Könnyelmü nép vagytok. Mulatni tudtok, busulni is tudtok, szenvedni is tudtok. Meghalni is tudtok, ha kell, sneidigül. Csak dolgozni nem tudtok.

A tüzijáték is elropogott s a vidám órák, mint a viz habjai, gyorsan suhantak tova.

...Mikor Korponay kadét fölébredt, különös látvány tárult eléje: egy szalmakunyhóban feküdt s egy parasztembert látott, a ki a kunyhó ajtajában ült és görögdinnyét evett.

Korponay bámulva nézett rá: ez az ember tán látott már ágyut berugva, hogy tudja, mit tesz az, mikor valaki jobban be van rugva.

- Csősz bácsi, hallja, adjon nekem egy dinnyét. Mig megeszem, menjen be Baltavárra és hozzon nekem egy fiakkert. Itt van magának öt forint.

...S a zajos mulatság utolsó jelenete az volt, hogy Korponay László egyedül ült a baltavári dinnyecsősz kunyhója előtt és jóizüen bicskázta a görögdinnyét.

A miről már annyiszor beszélgettek, a minek a kontójára a tiszai tutaj-mulatságot rendezték, csakugyan bekövetkezett: az ezredet áthelyezték Galiciába.

Éppen vacsoránál ült a tisztikar, mikor Malaczkay ezredes kezében az ordre de betaille-lal megjelent.

Halotti csönd támadt a tiszti étkezőben. Van Flocken volt az első, a ki megszólalt:

Az ezredes végignézett az elszontyolodott társaságon. Aztán emelt hangon szólt:

- Hja, uraim, a vig életnek egyszer kell, hogy vége legyen. Csak nem akarunk örökké szalonhuszárok lenni? A nehéz szolgálat majd rákényszerit, hogy megint komolyan vegyük a hivatásunkat. Ellustultunk, meghiztunk a puha életben. Uj élet, uj ország, uj társaság, uj föladatok várnak ránk... Idegen, talán ellenséges, de a legjobb esetben is csak közömbös tekintetek kereszttüzében majd jobban összeszedjük magunkat. Ránk fér egy kis mozgás... Ne busuljatok fiuk!

- Hurrá Malaczkay! - orditott az ifjuság s a legények azonnal pezsgőbontáshoz fogtak.

Mindnyájan kiváncsian köréje tódultak. Tudomásul vették, hogy állomáshelyük központja Tarnopol s hogy mind a két divizió nem vasuton, hanem fuszmarschokban fog menni.

Az ezredes rögtön intézkedett, hogy Lannenburg főhadnagy, egy-egy hadnagygyal s a megfelelő legénységgel már holnap, mint kvártélycsináló, Tarnopolba utazzék.

- Megjegyzem, hogy mindenféle bucsumulatságot ezennel betiltok. Elég volt a tutaj-őrültség. Az ezred minden tisztje más faluban ébredt föl s három község lakói részegek voltak az elpocsékolt bortól.

- Egyáltalán lejár az uri tempók kora. A hátralévő, még itthon töltendő időt kiki a privát ügyei rendezésére forditja, Galiciában pedig a kolostorélet egyszerüsége és csöndessége következik. Hisz olyan hirünk volt, hogy Bécs városa küldöttséget akart meneszteni a hadügyminiszterhez, hogy minket helyezzenek át Bécsbe! Olyan jövedelmi forrása vagyunk mi pazarló életünkkel egy városnak.

A tisztek elégülten néztek össze: hiába, gavallérhirük volt egész Ausztria-Magyarországon.

- Egyet nem lehet kikerülni, - folytatta az ezredes - azt, hogy a város bucsulakomát ne adjon a tiszteletünkre. Ezt természetesen nem utasithatjuk vissza. De figyelmeztetlek benneteket, hogy senkinek a szive meg ne szakadjon a bucsuzásban, mert a helyünkbe jövő ezredet a város ugyancsak lakomával fogja üdvözölni. Mi ugyan jó viszonyban voltunk velük mindig, de ez nem érzelmi dolog, hanem puszta udvariasság, hát nyugodtan viseljétek magatokat. Ne puszizkodjatok és ne cigányozzatok a civilekkel.

- Én köszöntöm föl a polgármestert és a várost, te pedig Schwertner, a hölgyeket.

- Persze más; elég vén huszár vagy arra, hogy a parancsokat szó nélkül teljesitsd.

- Csodálom, ezredes ur, hogy abban nem intézkedel, hogy ha majd megérkezünk, Tarnopol város tiszteletünkre rendezendő lakomáján kik legyenek az ezred szónokai.

- Azért nem intézkedem, O'Donners, mert ott a kutya se fog a mi tiszteletünkre lakomát rendezni. Mert ez az ország a mi hazánk, a hol minket szeretnek s kevés kivétellel ennek az ezrednek minden katonája ennek a földnek a porában született; ha innen elmegyünk, a véreinktől szakadunk el, Galiciában meg idegenek közé megyünk.

- S akárhogy rágod is a bajuszodat, O'Donners, a huszár magyar katona, a huszárbecsületet egynek tartja a magyar becsülettel.

- Ejh, én csak katona vagyok, semmi más. Az apám is az volt, a nagyapám is az volt...

- Igazad van, - szólt aztán csöndes hangon, - neked családod, hazád, nemzeted a hadsereg. Helyes. Senkinek semmi köze hozzá, de neked se lehet kifogásod, ha vannak, a kik ezenkivül még nemzetüket is szeretik és hazájuknak tekintik azt a földet, melyet őseik vérrel szereztek és vérrel megtartottak. Hidd el, van még egy és más dolog azon kivül, a mit a morva-fehértemplomi iskolában tanitanak...

O'Donners nem felelt. Malaczkay körülnézett, mindenünnen sugárzó arcok tekintettek rá. A szivükből beszélt.

Még egy nagyobbszabásu baleseten kellett a tisztikarnak átesnie: Visloszki ezredorvos felolvasást tartott Galiciáról, történelmi, etnografiai és vizrajzi szempontokból.

Különösen a vizrajzi szempontokra volt a tisztikar kiváncsi, még pedig főképp azért, mert Visloszki orvos ur a legrészegesebb fráter volt az összes katonaorvosok közt.

A fölolvasás rémunalmas volt. A tisztikar teljes számmal megjelent, de már egy fertályóra mulva szökdösni kezdett. Visloszki lelkes lengyel hazafi volt s Galiciát a világ legszebb országának mondotta, a honnan a huszárok, ha egyszer megszoktak, sohse akarnak eljönni.

Másfél óra mulva már csak hat tiszt volt jelen. Ekkor Malaczkay is elveszitette a türelmét és fölkelt.

- Kedves doktor ur, a mit eddig fölolvasott, az egy huszártisztnek teljesen elég.

- Igen bizony, az urak azt mondták, hogy az ezred könyvtárában megvan a Brockhaus-lexikon, ott ők ezt sokkal rövidesebben megkapják.

És ezek után történt egy hallatlan eset. Pár nap mulva kisült, hogy Visloszki áthelyeztette magát a Szabadkán állomásozó huszárezredhez. Az ő egészsége nem birja a galiciai klimát. Ez volt a cim. De őrmester Baranya előtt kijelentette, hogy ő abba a kódus országba többet be nem teszi a lábát. Bolond az, a ki itt hagyja Magyarországot, ha nem muszáj!

...Szeptember közepe táján, egy ragyogó, őszi reggelen utra készen állt az ezred a kaszárnya óriási udvarán. Cakkumpakk, vagy mint hivatalosan mondják: Marschadjustirung mit Feldgeräthen und zwei tägigen Fourage. A két divizió entwickelte Linie-ben volt fölállitva, hátul a pionir-zug. Több mint kilencszáz ember. Még mozog a huszár, csillog a kardja, csörren is néha, dobálja fejét a ló és legyezi magát... Ekkor Malaczkay ezredes vágtatott jól ismert tizenhat és félmarkos sötét pej lován a front elé.

- Ergreift den Säbel! - hallatszott Schwertner dörgő hangja. A századparancsnokok ismételték. Egyszerre kilencszáz kard röppent ki a hüvelyéből, olyan hanggal, mint egy vastorku szörnyeteg halálsikoltása. Ló és lovas mozdulatlan lett. A nap ragyogott az acélon.

A kommandók ropogtak s az ezred, hosszu kigyóvonalba bontakozva, elhagyta a kaszárnyát. A város egész lakossága talpon volt, mindenünnen kendőt, kalapot lobogtattak. Hej, sok vörösre sirt szem nézett utánuk, de tán még a katonaszemekben is könny csillogott. Nem sokáig. A mint az első svadron kiért a városból, fölhangzott a jászsági fiuk nótája:

Ha valaki nekem julius 24-dikén azt mondta volna, hogy julius 25-dikén az arcomon két daganattal több, inyemben pedig egy foggal kevesebb lesz, a szeme közé nevettem volna.

Pedig tényleg ugy történt. Julius 24-én arcom még egészen sima volt (nem számitva a kőröshegyi borbély által arcomon beretvával végezett vivógyakorlatok nyomait), inyemben pedig büszkén állott az a fog, melyet tizenhét év előtt B. Máthé Domokos támadt meg először, Iszlai törte le a koronáját másodszor és (senki többet) Vajna recsegtetett meg harmadszor, mely operáció közben az orvos háromszor elájult, előbb ugy hurcolván körül engem a szobában a harapófogónál fogva, mint hajdan a lófarkára kötött bűnösöket szokták hurcolni.

Fogam pedig, főbüszkeségem, gyermekkorom egyetlen emléke, állt, mint Komárom bevehetetlen vára.

Mennyi alkalma van az embernek ma már a fővárosban arra, hogy a fogát kiveresse! Manapság egy uri zsuron is hozzá lehet jutni, de kávéházban, vendéglőben, Ősbudavárában mindenesetre könnyen és olcsón elérheti. De hát hiába, én, mint ambiciózus lélek, ezzel nem elégedtem meg, nekem drága balatoni nyaralás, kellemetlen hurcolkodás, fütött katlanokban való ide-odautazás kellett. Ilyen áron jutottam hozzá az emlitett balesethez.

Tetszik tudni, én családommal együtt Balaton-Bikityen nyaralok. Az igazi nevét nem mondom meg, mert a fürdőbiztos, a ki egyuttal szolgabiró s egy szubkontráért ugy is haragszik rám, eltoloncoltat a csendőreivel. Azt mondják önök, hogy ott vannak hazánk szentesitett törvényei, majd védik önt. Én pedig azt felelem, hogy hazánk törvényei szentesitve vannak, de végrehajtva nincsenek. Különben is régen rájöttem, hogy nyáron egészen más törvények szerint kormányozzák az országot. Azután rájöttem arra is, hogy a király nagy ur lehet, a miniszter biztosan az, a főispán detto, de legnagyobb ur a szolgabiró, a ki a király, miniszter és főispán összes hatalmát a helyszinén kezeli. Elméletem mellett bizonyit az élet: a királyok ellen merényleteket követnek el, a főispánokat leleplezik, a miniszterekkel nyilt parlamenti üléseken gorombáskodnak; ellenben a szolgabirákkal senkise mer kikötni, ő tőlük félnek legjobban.

De térjünk át a történetre. Balaton-Bikity nagyon érdekes fürdő. Csupa pesti lakik benne. Télen nem exisztál. Azt hiszem, október elején a villákat is lebontják, mint Barnum az ő sátrait s tágas csűrökbe, gondosan bemolyporozva, elrakják. Néha, száraz, hideg időben, a villarészeket ki is rakják a napra szellőztetni, mint mi nyáron a téliruhákat. Tavaszszal aztán a szép, kokett kis villákat, melyek részint svájci, részint magyar, részint pápua stilusban vannak épitve, előszedik, lemossák és összeállitják. Nyáron aztán mi beköltözködünk s a kies sikság, mely a Balaton vize s az erdős somogyi hegyek közt terül el, megelevenedik, tele lesz gyermekzsivajjal, asszonyi kacagással. A koronaherceg-utcai téli toilettek nyári testvérei itt jelennek meg s a zöld alapon még pompásabban érvényesülnek, mint a szürke koronaherceg-utcai alapon.

A fürdőt érdekessé teszi, hogy hétköznap csupa asszony, lány és gyerek van itt. Az urak szombaton este érkeznek meg a férjek vonatával, mely már a francia bohózatokból is ösmeretes. Érdekes ilyenkor az állomás, a hol száz asszony elegánsan öltözködve várja a férjét. A perronjegy-jövedelem kifizetné a délivasut egész nyári forgalmának költségeit, ha fizetnénk perronjegyet.

A férjek vasárnap este, vagy hétfőn hajnalban elutaznak, s az asszonyok szinte szánakozva néznek arra az egypár férjre, a ki ott maradt. Nagyon göthösek lehetnek szegények. De aztán tenniszbe, csónakázásba, kirándulásba mégis csak ránk szorulnak, miránk van szükség, mint hallgatókra, akkor is, ha a kisasszonyok zongorázni vagy énekelni akarnak, igy tehát kedden délután már kezdünk tekintélynek örvendeni. S örvendünk egész addig, mig a férjek vonata nem fütyül.

Nos, egy ilyen férfi nélkül való hét közepén történt az, a mit elbeszélni készülök.

Egész héten gyanus alakok járkáltak a villatelepen. Oláhcigányok, a kik magukat székelyeknek mondják és torontáli szőnyegeket árulnak. Német vándorlólegények, a kik professzionátus vándorlók, vagyis csavargók, s gorombáskodnak a gazdával, ha csak egy karaj kenyeret ád. Szinte örült a lelkünk, mikor két jóravaló hiteles bánffy-hunyadi parasztasszony állitott be kalotaszegi varrottassal.

Egy szerdai napon beköszönt a villámba egy idősebb ember, a ki egy darab fából készült legyezőket árult. Ügyes mesterség volt.

- Tiz évet. Bár még most is ott ülnék. Sohse volt olyan jó dolgom, mint ott. Megvolt a rendes, jó kosztom, nyugodt életem. De hát oda bajos bejutni. Protekció kell hozzá.

- Mit ér az olyan embernek, a kinek nincs családja, otthona? Illaván ugy megszoktam, hogy ríva fakadtam, mikor kitettek a kapun. Mikor éhes vagyok, mindig azt álmodom, hogy kongatják Illaván a delet és hajtanak bennünket ebédelni.

És ez az ember végigjárta a villatelepet és mindenütt eldicsekedett, hogy ő tiz évet ült Illaván s szeretne visszakerülni. Az asszonyok persze holtra rémültek. Mesélték, hogy a volt fegyenc egy kis szemlét tartott Balaton-Bikityen, mert itt szándékozik végrehajtani azt a tettét, mely őt visszasegitse Illavára. Azonnal akadt egy kertész, a ki azt állitotta, hogy tőle azt kérdezte: melyik villában laknak grófok.

Én a Spúr István-utcában lakom. Itt az utcákat a tervező mérnökről nevezik el, a mi helyes, mert ha baj van, tudjuk, kit szitjunk. (Hogy szidtuk mi Spúrt aznap, mikor az exfegyenc járt itt!) E napon én voltam az utcában az egyetlen férj. Önök nem tudják, fürdőhelyen ez mit jelent. Ha egy kis gyerek halszálkát nyel (a mi gyakran megtörténik, mert mi balatonpartiak esszük a legtüskésebb halakat; a fogast mind Bécsbe viszik), azonnal megjelenik egy szobaleány a kapuban s elkiáltja:

Erre persze lovagiasan meg kell jelennem a kapuban. Már a költő megmondta: Ha férfi vagy, légy férfi.

Én aztán vágtatok orvosért. Ha nincs orvos, magam veszem ki a szálkát. Már két izben oly erélyesen nyultam le a torkokba, hogy a gyerekek (legalább a Spúr István-utcában) nem mernek halat enni. S ha végigmegyek az utcán, a kicsinyek félve összebujnak, suttogván: Ott megy az a csunya bácsi, a ki a halszálkáinkat ki szokta venni.

Az asszonyok, mondom, mint egyetlen férfit, megrohantak, hogy azonnal jelentsem föl az illavait a csendőrségen.

Azonnal a csendőrségi laktanyára siettem, mert nekünk Balaton-Bikityen rendes csendőrségünk van. A legénység fürdött, csak az őrsvezető volt otthon. Meglehetős szkeptikusan fogadta följelentésemet.

- Sajnálom, de nekem az orvos megtiltotta a sok járást s ha a fegyenc után megyek, félbe kell szakitanom a savókurámat.

Hja, ugy. Hisz ezt tudhattam volna. A mi csendőreink csak olyan fürdőcsendőrök, a kiket a honvédminisztérium (igen helyesen) üdülni küldöz ide, ha már nagyon el vannak nyuzva a nehéz szolgálattól. Csak nem kivánhatom az örsvezetőtől, hogy abbahagyja a savókúráját? Hogy kárba veszszen az egész nyaralása? Nem, ilyen lelketlen nem vagyok.

- Majd vigyázunk mi, hogy ide többet be ne tegye a lábát. Csak tessék nyugodtan lenni.

Hisz én nyugodt vagyok, gondolám, de volnál te egyetlen férfi a Spúr István-utcában.

Otthon persze megnyugtattam az asszonyokat, hogy a legyezős fegyenc már láncba verve halad Illava felé. Egy kicsit megcsillapodtak.

Este volt, szép csillagos, holdfényes este. A verandán vacsoráltam kedves családommal és azt számitottam, hogy a balaton-bikityi marhahusárakból következtetve egy felnőtt ökörnek az ára jelenleg Somogyban háromezer forint lehet. Az összes verandákon vacsoráltak köröskörül.

Egyszerre csak Ticsék villájának kapujában megjelenik a szobalány és rémülten sikoltozni kezd:

Két ugrással a kapunál termettem. Mert igy okoskodtam: csendőrt és férfit kiabáltak. Férfit azért, hogy csendőrért fusson, csendőrt azért, hogy megfogja a rablót.

De számitásom balul ütött ki. Mire kiértem, a verandák már mind üresek voltak s az asszonyok egész passzióval sikoltoztak az utcán. A mint megláttak, egyszerre mind fölkiáltottak:

- Hála Isten, egy férfi! Kérem, menjen azonnal a Tics-féle villába, ott egy rabló van az ágy alatt. Fogja meg.

Fogjam meg? Könnyü ezt mondani. De meg minek zavarjuk, örüljünk, hogy tudjuk, hogy az ágy alatt rejtőzik. Csak nem fog évekig ott maradni? A szezon végével ki kell neki bujnia. Hátha csak nyaral? Hátha csak olyan nyári fürdőrabló?

Ilyen kérdéseket vetettem föl magamban, tényleg azonban muszáj volt a Tics-féle villa felé futnom, nehogy az asszonyok gyávának tartsanak.

A kapuban már az utca összes szakácsnéi és szobalányai együtt voltak. Érdekes, hogy a hol valami történik, a szakácsnék az elsők, a rendőrség sokkal később érkezik meg. A megtámadott család a veranda alatt volt, halálos rettegésben. A figyelem egy fiatal dada körül összpontosult, a ki iszonyuan bőgött és remegett.

Fölmentem a verandára. A teritett asztalon már csak gyümölcs volt. Fölfogtam egy gyümölcshámozó sárga kést és öldöklő szemekkel körülnéztem.

- Nohát én a szoba ablaka alá állok és vigyázok, hogy a rabló meg ne szökjék.

Mindez az első sikoltástól számitva, körülbelül három percig tartott. Tehát a lábcsipéstől kezdve legföljebb négy percig.

Mint egy velencei brávó, markomban szoritva a barackhámozó kést, leselkedtem a betett salugáterü ablak alatt. Ezalatt rohanva jöttek a távolabb lakó férfiak, a kik botokkal fölfegyverkezve behatoltak a szobába és nem találtak senkit, se az egyik, se a másik ágy alatt.

Ellenben az ablakot oly erővel nyitották ki, hogy a salugáter rám dőlt; ekkor távozott el a fogam és érkezett meg a két daganat. E sebhelyekből támadt az a hirem, hogy dulakodtam a rablóval.

- Nagysád, ha valaki rablási szándékkal elbujik egy házban, nem azzal kezdi, hogy megcsipi a dadának a lábát.

- Lehet, hogy volt ott valaki, de az csak a személyben tévedett, a csipésben nem. Én istenem, éjjel minden láb fekete. Majd ha a cselédei egyszer jól összevesznek, meg fog tudni nagysád mindent.

Oly nyugodtan éltünk ebben a nagy, széles, nevető, kellemes külvárosi utcában. Azt hittük, mirólunk nem tud a világ semmit. Se a kitüntetést, se a büntetést ismerő hatalmak nem tudnak létezésünkről. A sötét végzetek nem mi fölöttünk lebegnek. Mert az utca odatorkollik, a távolból halljuk a köruti élet nyüzsgését, a kocsik robogását és a néptömegek zúgását. Néha magasabbra emeltük a fejünket és figyeltünk arra befelé, a paloták közé. De nem vágyódtunk oda. Itt csak egy-két nagyobb ház van. A többi földszintes. Tavaszszal meszelik, nyáron zöld zsalugátert raknak rá. A mi udvaraink nincsenek is kikövezve. Két-három akácfa is áll a tágas udvarban. Ezek jelentik nekünk, fehér virágaikkal lassan himbálózva, hogy itt a tavasz. Ezek jelentik, mikor őszszel sárga leveleiket zörögve söprögeti a házmester: itt az ősz, öregebbek lettünk megint, közelebb jutottunk ahhoz a szép, nagy kerthez, a hová minden pesti ember eljut, akár gazdag, akár szegény, akár boldog, akár boldogtalan. A kerepesi temetőhöz.

És ez nem aggaszt, nem nyugtalanit senkit. Ha valaki csak egy kicsit tehetős, feketébe vonják a kaput, s kiakasztják a cédulát, hogy hány éves volt, milyen vallást követett és miféle rokonai siratják. És meghatva olvassák a végén: Az örök világosság fényeskedjék neki! A sápadt pincelakók, a nyirkos, sötét földalatti szobákban született emberek megdöbbenve összenéznek. Hát csak a meghaltak élnek örökké világosságban? Az életet kell elvesziteni, hogy kijussanak a fényre, a melegségre? Ennek a homályos sejtelme csapja meg őket. Kifejezést nem tudnak neki adni, de elcsüggedve, leverten szállnak alá a rothadt falépcsőkön a lakásukba. A szomszédok a gyászjelentés körül suttogva tárgyalják az elhunyt életét, a gyerekek pedig bámulják a nagyszakállu, nagybotu embert, kinek ruhája ezüstcafrangokkal van kivarrva s büszkén járkál föl s alá a kapu előtt. Hallgatagon járkál, nem ereszkedik le senkihez, látszik rajta, hogy temetett ő már grófokat is. Mikor a gyászkocsi a négy omnibuszszal megjelenik, a lakók és a szomszédok ünneplőben fölvonulnak. Az első omnibuszba száll a család, a többibe a jóbarátok és a szomszédok, s lépésben megindul az utazás az ismeretlen állomás felé.

A gyászszertartás alatt fakadt könnyeket letörlik, a zsebkendőt csak még a családtagok tartják a kezükben és viszik koronkint a szemükhöz. De megindul a jóizü beszélgetés a napi eseményekről, az utca történeteiről és pletykáiról.

Nagy szórakozás az az utca lakóinak és egy-egy szép temetést sokáig nem felejtenek el.

Mi bizony nem igen szoktunk kimenni más városrészekbe. A gyerekek, a kik iskolába járnak, jutnak legmesszebb. Ezek sok mindenféle hirt hoznak haza. Reggelenkint a trafikok elé kirakott képeslapok is fölérnek egy kaszinóval. A nép ezeket a képeket mindig letárgyalja. Ezen a réven szürődnek be mi közénk a világesemények. Azt, hogy Buda és Pest között uj hidat épitettek, épp ugy tárgyalják, mint hogy Párisban egy ezer láb magas tornyot emeltek. Mind a kettő egyformán messze van tőlünk. A csizmadiainasok, a kik a hidon már egyszer keresztül is mentek, olyan kalandorszámba mennek, mint Robinzonok. Nagy figyelemmel hallgatják, hogy az Andrássy-uton a föld alatt jár a villámos és csodálják a borbély legényt, a ki egyszer lement a földalatti állomásra, a hol csupa üvegből vannak a falak s ezüstoszlopok tartják az alagutat. Kinek a pénzén épithették ezt a csudát? Mennyi pénzbe kerülhetett? Hány embert boldoggá lehetett volna vele tenni?

Nagy eset volt nálunk, mikor azt az öreg 48-as honvédet, a ki a huszonharmadik számu kapu alatt almát szokott árulni, elütötte a fiakker. Mindnyájan ismertük és szerettük a vén Szulokot. Nem volt az utcánkban egy ember, a ki ne evett volna az almájából. És a rúd fejbe találta. Át akart menni a tulsó oldalra, egy barátjához. A fél lába fából van és mikor a fiakkeros rákiáltott, nem tudott elég gyorsan elbicegni az utjából. A kocsi keresztülment rajta. Vére bőven ömlött és pirosra festette a kövezetet. Meghalt.

Este az udvarban mindenki róla beszélt. Angyelka, a kis liptói tót leány beszélte, hogy ő látta a helyet, a hol az öreg elesett és meghalt. A szénszállitólegények egy fekete keresztet rajzoltak oda, az utca közepére, de az utcaseprők elsöpörték. Angyelka annak a nézetének adott kifejezést, hogy oda, a nyilt utcára egy keresztet kellene állitani. Persze kinevették. A mire ő elmesélte, hogy odafent éjszakon, az ő görbe hazájában a nagy hegyek tele vannak keresztekkel. Ott, ha valaki lebukik a mélységbe, a szerencsétlenség helyére keresztet tesznek. Ha arra megy az utas, keresztet vet magára és elgondolja, hogy milyen derék, szép legény volt a Misó, a ki leesett a hatszáz láb mély szakadékba. Vagy talán leugrott? Ki tudná megmondani? És Angyelka elszomorodott. Megjelentek előtte a zúgó patakok, a végtelen nagy, sötét erdők, a bércek fölött keringő hatalmas sasok, a félelmes sziklahasadékok, a csöndes, szomoru völgyek. Ah, oly régen elszakadt onnan... Jó éjszakát mondott az akácfa alatt ülőknek és lebotorkált a pincébe... A folyosó zúgában lakott, ingyen, de söprésért... Sietett lefeküdni, talán hazájáról álmodik.

Ez a telünk különösen jó volt. Olyan, mint a tavasz. Téli ruha se kellett, fűteni se kellett. Több pénz jutott a húsra, kenyérre, még szinházba is sokan elmentek és tündéri dolgokat beszéltek az utcában. Csak azok panaszkodtak, a kiket télen a hó huz ki a bajból. A kik a hótakaritásból megkerestek egy télen harminc-negyven forintot. De hát, édes istenem, mindenki nem lehet boldog a világon - még egy utcában se!

Ezután a kellemes tél után jó hangulatban voltunk mind. S nem voltunk elkészülve semmi rosszra.

Az este kilenc óra tájban, a mikor az utcán végig lassan hazafelé ballagtam, itt-ott sürü csoportokat vettem észre. A hentesbolt előtt is álltak, a füszeres boltja tele volt, a csizmadia meg a szabó még nem csukták be üzletüket, pedig máskor már hétkor megteszik. A négy kocsma és a három pálinkamérés zsufolásig tele volt. Az utcában rendőrök siettek ide-oda. A szomszédos utcákból egyre tódult a nép mihozzánk. Majd a mentőkocsit láttam elszáguldani.

A 44-ik számu ház előtt óriási tömeg volt. Most már mindenki ismerte az öreg, fehérszakállu órást, mert ezzel fontosságot akart adni magának. Szóvivők azok voltak, a kik aznap beszéltek vele. Áhitattal lesték egy legénynek az előadását, a ki azt állitotta, hogy ő még nyolc órakor bent volt Hásznál. Ez volt a legaktuálisabb ember. Százféle kérdést intéztek hozzá s ő mindenre tudott felelni.

Dühös verekedés, vad tolongás támadt. A rendőrök a meggyilkoltnak a feleségét és gyermekeit hozták. Mindenki látni akarta őket. A mi utcánk lakóiban föltámadt az ambició. Másnapra is biztositani akarták maguknak a népszerüséget, a sikert.

Sietve bevonultam a lakásomba, s az ijedt, kiváncsi, fölrázott néptenger moraját hallgattam.

Mikor az ember szalmaözvegy, örökké szidja a kocsmai kosztot, a hamis zsirt, a generálszaftot, a rossz kiszolgálást, a spirituszos bort, az állott sört, a száraz házi kenyeret, az eget és földet, - a mint aztán hazajön a familia, olyan jól esik a kocsmába járni, enni és inni ugyanazt, a mit a nyár folyamán oly sokszor leszidtunk és elégedetlenkedni az otthoni koszttal.

Nekem hetenkint van három közvacsorám. Egy fővárosi, egy irodalmi és egy politikai.

A fővárosi vacsorákat az ugynevezett Vörös Banda rendezi, mely evés közben egyuttal gyüjt a kerület szegényei számára.

Az irodalmi vacsorákon nyilvánosan nagy tósztokban dicsérjük, titokban pedig szidjuk egymást, utóbbi esetben mindenki halkan a szomszédjához intézvén szavait.

A politikai vacsorákon szövődik a szorosabb barátság a képviselők közt, a kiknek legnagyobb része vidéki lévén, a fővárosi társas élettel semmiféle érintkezésben nincs.

(Itt megjegyzem, hogy a Kossuth-pártnak egyik gyöngesége, hogy a vezér irtózik mindenféle kocsmától, s teljességgel megveti azt az erőt, a melyet a fehér asztal körül való bizalmas, fesztelen érintkezés adhat egy pártnak.)

E vacsorákon kivül vannak társaságaim, melyeket hetenkint egyszer-kétszer föl kell keresnem, vagy vacsora előtt, vagy vacsora után.

Ezek közé tartozik a Rodostói tanya, mely a legkülönbözőbb foglalkozásu embereket szokta egyesiteni esténkint, a vacsora előtti órában.

Ennek a körében történt az a fantasztikus eset, melyet itt el akarok beszélni.

Az évfordulót ez a társaság természetesen a Rákóczi-kultusznak szentelte. Elment Kassára, a kiállitásra, gyüjtött a fejedelem szobrára, maga is rendezett Rákóczi-ünnepet s azonfelül a beszélgetések során ujra meg ujra kitértünk a kétszáz év előtti korszak nagy eseményeire. A társaság fiatalabb tagjai folyton azon sóhajtoztak: ha ők akkor életben lettek volna! Ez az elcivilizálódott Európa csupa próza, tespedés, a hősök meghaltak, a romantika kipusztult. Az élet szürke, egyhangu, nyomoruságos.

A legfanatikusabb egy fiatal történettanár volt, régi magyar család sarja, kinek ősei a kuruc harcokban is tevékeny részt vettek. Ő találta legunalmasabbnak a mai kort s ő kivánta legtöbbször, vajha Rákóczi korában élt volna.

A mult hetekben, a mikor egy kicsit hidegre kezdett fordulni az idő, kimentünk Takács bácsi zuglói kocsmájába disznótorra. Az öreg valami régi jó borát adta elő, s egypár pohár után már ragyogtak a szemek s a mélyen tisztelt elnök ur nagyokat ütött izmos öklével az asztalra. Valahonnan betuszkoltak egy cigányt, a ki észrevétlenül leült közénk, s gordonkán egy bús kuruc dalt kezdett játszani.

- Hej, fiuk, ha mi most egy kuruc-táborban volnánk mulató katonák, s itt ülne köztünk Vak Bottyán és holnap tömött hadirendben indulnánk Heister generális ellen. De szép élet volna az!

- Eh, - szólt egy ügyvéd, - az az élet se volt fenékig tejföl. Szenvedés, nyomoruság, unalom, próza akkor is csak volt... Te azt hiszed, hogy a kuruc-kor nem állt egyébből, mint tárogató mellett tánc az őrtüz világánál, meghóditott városokba való bevonulás, vig trombitaszóval, szép lány csókja, babér a homlokon...

- Mindenesetre áll az, hogy egy jó lóval, jó karddal ellátva semmi bajod nem volt... szabad voltál, mint a madár, ur voltál... most meg beállsz arra a helyre, melyet az élet számodra kijelölt s ott huzod az igát, mig ki nem dőlsz.

...Ösmerek Andersen meséiből egy jó tündért, a ki egy pár kalocsnival a kezében röpül végig a földön s hallgatja, hogy mit kivánnak maguknak a halandók... aztán, ha kedve kerekedik, kicseréli valakinek a kalocsnijával a magáét... a ki aztán a tündér kalocsniját fölhuzza, annak a legelső kivánsága, a mit kimond, teljesedik.

A tündér épp ott repült át a Takács bácsi kocsmáján s hallotta a tanár ur hő fohászkodását a kuruc-korszak után... Egy perc, s a kalocsnija már ki volt cserélve.

A tanár ur akármennyire belemelegedett is, mégis csak hamarabb haza kellett mennie, mert az anyósa az este érkezett meg az ünnepekre s még ma üdvözölni akarta.

Elbucsuzott tehát a cimboráktól, megnézte, hogy a revolvere rendben van-e, a kis elektromos lámpája müködik-e, fölhuzta jó prémes bundáját, kezébe vette a botját, fölrántotta a kalocsnit s kiment. Takács bácsi kivilágitott neki s megmagyarázta, hogy merre találja leghamarabb a villámost.

Kint pokoli sötétség és nagy sár volt. Megnyomta a lámpa gombját, de a kisugárzó fénynél is csak sártengert látott, melynek azonban bátran nekivágott.

- Beszélhettek, a mit akartok, elpuhult emberek... Én mégis jobb szerettem volna kétszáz esztendővel ezelőtt élni...

Most még nagyobb sárba jutott. Az a távoli lámpa, mely felé irányozta lépteit, egyszerre sehol se volt. Megfordult, a Takács bácsi kocsmáját is elnyelte már a sötétség. Sehol egy fényes pont.

- Ugy látszik, köd ereszkedett le. Szép kis hely itt a főváros tőszomszédságában.

Jó husz percig tapogott ide-oda. Háznak, lámpának, villámosnak semmi nyoma. Valami mezőn ténfergett. Egyszerre csak nyeritést és lódobogást hallott. No, hála Isten, a lovasrendőrök őrjárata jön. Fölemelte a lámpáját, s arra világitott. A lovascsapat megállt a sötétben.

- Eltévedtem. Ugyan kérem, nem vezetnének el a zuglói villámos végállomására?

A professzor megmondta még egyszer. A rendőrök halkan beszélgettek, aztán az egyik megszólalt:

A professzor odalépett s magasra emelte a lámpáját. De el is ejtette rögtön. Ilyet ő még nem látott. A mezei lovasrendőrök volnának? Sötétkék zsinóros egyenruha, rövid karabély, görbe kard. A lovak ágaskodtak az éles fénytől. A professzor lehajolt a lámpásért és ujra világitott.

- Mi béri Balogh Ádám brigadéros huszárjai vagyunk... Forditsa el azt a lámpást, megvesznek tőle ezek a dögök.

A professzor majd összerogyott a sárban. Micsoda szellemek játszanak vele? A szemét dörzsölte, a karját csipkedte. Nem, nem álmodik... Ott álltak előtte a kurucok.

- Semmit. Csak álljon kigyelmed ide a lovak közé, aztán előre az őrtanyára.

A tanár ur elkábulva engedelmeskedett... nem tudta, mennyi ideig mentek, de gyorsan mentek... a lovak teleföcskendezték sárral. Iszonyuan kimelegedett... e mellett folyton a legényeket nézegette, s a beszélgetésükre ügyelt... A rendkivüli eset megijesztette, de valami édes boldogság, roppant kiváncsiság is elömlött rajta. Mi lesz? Hogy' fog ez végződni?

- Te, Csorba! - szólt az egyik huszár, - nem azt mondta-e a vice-hadnagy, hogy ha valami gyanus emberre akadunk, lőjjük agyon?

- Attól lehet még kend labanc. Sok korcsvér szolgál odaát, hogy Pálffy főfőgenerálisnál többet ne emlitsek... Azok aztán kutyábbak a németnél. Föl is huznám valamennyit a fára... De kend Pestről jön?

- Szerencséje. A vicehadnagy azt mondta, hogyha pesti emberre bukkanunk, vigyük eléje... Azért hát ne bántsátok!

Egy csárdaféléhez érkeztek. Az udvar tele volt huszárokkal. Mindegyik a lova mellett állt, mintha minden percben a riadót várná. Csorba leugrott lováról, galléron ragadta s bevitte a tágas ivóba, hol a tisztek vacsoráltak. Odapöndöritette eléjük a foglyot.

Egy fiatal tiszt lépett eléje. Végignézte tetőtől-talpig, mintha gunyáját furcsállaná. Elvette a lámpáját, megnézte, a fejét csóválta. Aztán kérdé:

Itt a tanár ur megakadt. Bajos lesz a kurucoknak megmagyarázni, hogy ki volt Wekerle.

- Hazudsz, akasztófa, mert nagy-ilondai Morotvay Ábris csak egy van s az én vagyok...

Morotvay professzornak könny szökött a szemébe... Hát ez az ő hires kuruc őse, a kinek tiszteletére Ábrahámnak, Ábrisnak keresztelték... Kitárta a karját, hogy megölelje... de a kuruc vicehadnagy odalökte Csorbához.

Az ajtó kinyilt, s Csorba vad zaj közt kilökte, ugy hogy végigesett a sáros udvaron... De ekközben a tündér büvös kalocsnija lehullt a lábáról... Morotvay el volt tökélve, hogy megvédi magát, ezért rögtön talpra ugrott s elővette a revolverét.

Morotvay körülnézett. Egy szálas rendőr állt előtte. A vad kuruc tanya eltünt. Morotvay megsimogatta izzadt homlokát és lázasan lüktető halántékát.

- Hála Isten! - és nagyot sóhajtott, - nem vezetne engem a villámos végállomásra?

...Pár perc mulva a robogó villámoson ült s többet soha semmi kifogása sem volt kora ellen.

Nem valami régen egy Adria-hajón mászkáltam a Földközi-tengeren, abból a célból, hogy unalmamban regényt irjak.

Fantáziám van meglehetős, azt nem tagadom. Már kezdő ujságiró koromban nekem adták földolgozás, kiszinezés végett a bányaszerencsétlenségről szóló rövid pár soros táviratokat, melyeket aztán én kiszélesitettem és egyszerüen hajmeresztővé tettem.

A nyájas olvasónak a torkán akadt a reggeli kifli; de hát a nyájas olvasó ezt megkivánja, e nélkül azt mondja, hogy a lap üres és unottan félredobja.

Vannak, a kik csak az apróhirdetéseket olvassák az ujságból s én értem ezeket. Mert a ki az apróhirdetéseket éles szemmel tudja olvasni, sok családi tragédiának és szerelmi regénynek tud a nyomára jutni.

Vannak, a kik első sorban a Himen-rovatot s a Halálozásokat olvassák, az elsőben barátaikat, a másodikban hitelezőiket keresve.

Vannak olyan emberek is, a kik vizsgaszemmel azonnal a lapnak arra az oldalára nyitnak, a hol az árverések olvashatók. Mert ah, oly kiváncsi arra az ember, hogy felebarátaink ingóságait mennyire becsülik.

De hála Isten, vannak olyan emberek is, a kiket a szerencsétlenségek érdekelnek - s ezekből állt egykor, zsurnaliszta koromban az én törzspublikumom, s hány ember szaladgálhat ma az országban kopaszon, a kinek hajszálait egykor én meresztettem égfelé!

De ez a tehetség, sajnos, nem elég ahhoz, hogy az ember nagyszabásu regényeket irjon s én búsan ültem hajónk orrán, miközben könnyeimet a sós tengerbe hullatám.

Roppant szerencsémre azonban a kapitányban szintén rendkivül csekély érzéket fedeztem föl az igazság iránt s igy rábiztam, hogy mélyen leszállitott áron ő irja meg a regényemet.

Igy alapos kilátásom lehetett arra, hogy kiadóm előlegét elutazom, kéziratot pedig nem viszek haza.

Éppen Palermó kikötőjébe eveztünk be, mikor a kapitány kijelentette, hogy nem képes a regényt megirni - és visszaadta az ötven korona előleget.

Kiszálltunk és először is a Maffia által elnöke nevenapja alkalmából rendezett kocsi- és virágkorzóban vettünk részt. A Maffiáról tetszik tudni, hogy micsoda? Egy titkos bünszövetkezet, mely azonban sokkal nagyobb nyilvánossággal működik Sziciliában, mint nálunk az Országos Magyar Iskolaegyesület. A korzó fényes volt, az egész lakosság el volt ragadtatva, kivéve Stella Polare dr. köz- és váltóügyvédet, a kit a maffisták ez alkalommal agyonlőttek.

Utána fényes, karamánnal egybekötött ebédet ettünk végig, a kapitánynyal összetegeződtünk, de mikor javában ittunk, ő megnézte az óráját és igy szólt:

- Persze. Te tán nem is tudod, hogy feleségem (mert asszonyt a hajóra vinnem tilos) a szárazföldön mindig követ?

- Azt nem tudtam. Ez nagyon érdekes. És hol lesz a legközelebbi találkozás?

- Nápolyban. Ő innen Messzinába utazik, átkel Reggio di Calabriába, s vasuton megint Nápolyba megy.

- Nem, ő hiszi, hogy igy jobban vigyáz rám. De hátha az előbbi esetet veszszük is, nem jobb, ha örökké utazik, mint ha Fiuméban ül és unatkozik? Nincs rosszabb, mint ha egy asszony mindig unatkozik.

Másnap, mikor a kapitány a hajóra szállt, egy gyönyörü, tizenkét éves fiucska kisérte.

Paroláztam a kis brigantival, a ki mint Beppo mutatta be magát s az indulás percéig a hajón maradt.

Meglehetősen hullámzó tengeren eveztünk be a nápolyi öbölbe s a hajó nem is köthetett ki mindjárt. A kapitány messzelátóján mereven nézett a part egy pontjára, a hol én puszta szemmel is kivehettem egy zsebkendő lobogását.

- Már várnak! - mormogott a kapitány s a másodparancsnokra bizva a gőzöst, csónakba ült és partra szállt.

Engem nem hítt s igy én csak egy jó óra mulva jutottam a szárazra. Jól eltöltöttem az időt s nem is jöttem vissza a hajóra, csak két nap mulva, az indulás órájában. A kapitány kajütjében ült, s egy angyalarcu, szőke fiucskával kártyázott.

Kezeltünk. Rokonszenvem jeléül egy barackot nyomtam a feje bubjára, s Beppo felől tudakozódtam.

- Na, nem csodálom, mikor igy lóhalálába utaztatod őt. S még hozzá ezeket a kis fiukat is. Tudod-e, hogy ez fene drága mulatság?

- Van egy kis családi vagyonom, abból győzöm, - mormogott a kapitány és tovább kártyázott a szép Luigival.

Egy hét mulva, a genuai kikötőben, Mária nevü hat éves kis lányát mutatta be. De a boldogtalan asszony megint ágyban fekvő beteg volt és nem jöhetett a hajóra. Ez a szerencsétlen vagy vasuton rázatja magát, vagy ágyban fekszik. Ezuttal Beppo mellé még Luigi koma is beteg volt. Szemrehányást is tettem a kapitánynak, hogy lestrapálja, tönkreteszi a familiáját.

Genuában kétszáz horvát kivándorlót vettünk föl, a kik teljesen elnyomorodva érkeztek oda Braziliából. Az volt az utasitásunk, hogy ezekkel jóformán megállás nélkül menjünk haza Fiuméba.

Utunk kitünő volt, majdnem végig. A Quarneróban azonban gyalázatos vihar szakadt a nyakunkba. Mindazonáltal nem kötöttünk ki, hanem folytattuk utunkat. Már elhagytuk Lussin-Grandet, mikor az egyik árboc eltört s a kapitányt ugy vágta fejbe, hogy eszméletlenül terült el. A mint Fiume fölmerült a szemhatáron, a másodparancsnokkal megegyeztünk, hogy majd kimegyek és őnagyságát előkészitem ura állapotára.

A révkalauz hajóján én voltam az első, a ki partra szálltam és a kapitánynak a Corsia Deákon levő lakására siettem.

Széptermetü, kellemes arcu asszony fogadott egy barátságos, de kicsi és nagyon csöndes lakásban. Bemutatkoztam, mint férjének egy barátja, a ki vasuton eléje vágott a hajónak. Nincs itthon?

Hebegtem valamit. Mintha a férje olyasmit mondott volna... Térjünk át ujabb közömbös tárgyakra.

Erre már teljesen elveszitettem a fejemet. Kezet csókoltam és elrohantam. Ezt jól előkészitettem férje haldoklására. Igazán sokat ér alkalmas pillanatban egy jó barát.

Mikor a kikötőbe értem, hajónk akkor oldalgott nagy kínnal a part mellé. A leeresztendő lépcsődeszkánál legelől kit látok állni? A kapitányomat, a ki a mint a hajó megállt, egy ugrással az Adamics-mólón termett, s torkon ragadott. A feje be volt kötve, de a rémhirre, hogy én a feleségéhez mentem, egyszerre kigyógyult.

Ő egy dél-andaluziai fogással szoritotta a nyakamat, én egy kelet-kasztiliai lökéssel kiszabaditottam magamat. És gunyosan igy szóltam:

- Nekem van egy feleségem, s nincs hozzá való gyermekem. Azután van három gyermekem és - nincs hozzá való feleségem.

Ezzel könnyes szemekkel szivarra gyujtott s a meghatottságtól remegő hangon vacsorára hítt, el-elcsukló szóval figyelmeztetvén, hogy paprikáscsirke lesz, sok tejföllel és nokellivel.

Két izben lettem jószivemnek áldozata. Első izben a Balatonban egy fuldokló hölgy után ugrottam, késő őszi napon, hideg időben s koronás arany érdemkereszt helyett tüdőgyuladást kaptam.

Azóta a tüdőm olyan érzékeny, hogy ha hideg vizben mosdom, rögtön köhögést kapok. S ha nem jutok meleg vizhez, inkább nem mosdom.

Másodszor... No, ez nem olyan egyszerü dolog, ennek még nagyobb feneket kell keriteni.

Van nekem egy ifju barátom, a ki hirtelen megnősült. Egy rákospalotai majálison este nyolc órakor meglátott egy leányt, félkilencig nézte, kilenckor már beleszeretett. Féltizkor nyilatkozott s tizkor viszontszerelmi nyilatkozatot nyert.

A papa és a mama kéznél voltak s azonnal rájuk adták szülei áldásukat. A gyorsan előhivott jóbarátok már csak a beállott eljegyzést konstatálhatták.

A majálisról hazamenet még Ujpesten lefényképeztették magukat. Ifju barátom mozgópostás volt s szerette a gyorsaságot.

Két hét mulva már megtartották a lakodalmat. Az ilyen embernek, a kinek féllába a szabadkai gyorsvonaton van, nincs sok vesztegetni való ideje.

A násznagy én voltam. Nagyon szép beszéddel üdvözöltem az ifju párt. Kifejtettem, hogy minden embernek szüksége van a családi élet nyugalmára, de tán legnagyobb szükségük van rá mégis a mozgópostásoknak. Kifejtettem továbbá, hogy a mozgópostásokat az Isten is jó férjeknek teremtette, mert ők hivatalból annyit utaznak, hogy tizszeresen megbecsülik az otthont s máskor a világért se hagynák el a feleségüket.

Becsületszavamra mondom, hogy az elmondottak igazságáról nem voltam meggyőződve, sőt hitem az, hogy a mozgópostást éppen életmódja kényszeriti a csapodárságra. De hát a lakodalmi szónoknak nem az a föladata, hogy igazságokat hirdessen, hanem az, hogy a közönségnek kellemes dolgokat mondogasson.

Szónoklatomnak (hizelgés nélkül legyen mondva) óriási hatása volt. Az örömanya odajött hozzám, elkapta a fejemet, s azon a szent helyen, a hol a muzsa szokott homlokon csókolni, nagyot cuppantott rám. Azóta valahányszor rágondolok, nem a muzsa, hanem a guta kerülget.

Sőt az örömanya nénje is vésztjóslóan közeledett felém, de én egy uborkasalátás tállal tisztességes távolban tudtam őt tartani. Csak a messzeségből harsogott felém:

- Meghiszem azt, - dörmögött az örömapa, - éppen husz éve süket szegény.

- Először is, rájöttem, hogy a házasság nem mozgópostásnak való találmány.

- Hát mi az ördögöt beszéljek a lakodalmon, mikor már az anyakönyvvezető, meg a pap is magukra adta az áldást?

- Persze, persze. De az mégis rettentő, hogy nekem ott kell hagynom az ifju feleségemet s egész uton a féltékenység kínjai marcangolnak!

Elővett egy arcképet s megmutatta. Feketébe öltözködött, hatalmas termetü szép asszonyt ábrázolt.

- Lehet, de én egyebet nem tudok róla. Azt hiszem, hogy valami nyugdijból él.

- Én Borbálába szerelmes voltam, kurizáltam neki, jártam hozzá, házasságot igértem neki, de ez mind semmi... egy csomó levelet is irtam neki... nagyon kényes, bizalmas természetü leveleket... kompromittáló leveleket...

- Most az özvegy rám irt; megtudta, hogy megházasodtam s havonkint husz forintot követel, különben áradozó levélpaksamétámat megküldi a feleségemnek.

- Ez bizony mennykőcsapás volna ő nagyságára. Tudja, egy mozgópostásné különben is sokat van magában és még többet képzel, mint a mennyi igaz.

Még egyszer megnéztem. Csinos, határozottan csinos. Elvégre meg lehet próbálni. Ha visszautasit, az se az én bajom. És hátha nem utasit vissza?

- Délelőtt kávéházban van, azután megebédel és elmegy a kávéházba. Ott is fogad.

- Akkor tessék valamelyik délutáni órára bejelenteni a látogatását. Megvárja otthon.

Fölvettem a Ferenc József-kabátomat, melyről még eddig senkinek se sikerült kideriteni, hogy miért hivják igy, miután bebizonyitott tény, hogy ő felsége sohse viselt ilyen kabátot. De én mégis fölvettem, mert már többször észrevettem, hogy ebben jobban hatok a nőkre.

Kartali Borbála a Dohány-utcában lakott, annak is a negyedik emeletén. Fölösleges megjegyeznem, hogy lift nincs a házban. A ki a liftet szereti, az ne menjen a Dohány-utcába.

Ilyen az én bolond jószivüségem. Fölmásztam a negyedik emeletre és bezörgettem az özvegy ablakán.

Ő nagysága mélyen kivágott rózsaszinü pongyolában fogadott, s Ferenc József-kabátom remegett az izgatottságtól, mikor kezet csókoltam neki.

Alig ültem le s még hármat se köszörültem torkomon, - óriási zaj támadt a házban. Az özvegy sápadtan ugrott föl.

Az előszobába siettünk. Ott egy alakot pillantottam meg, hollófekete szakállal. A mint az alak minket meglátott, a folyosóra nyiló ajtó felé rohant. E percben megnyilt az ajtó s rendőrök jelentek meg. A mint ezt az alak meglátta, kihuzott a csizmaszárából egy hosszu kést, s rájuk rohant. De én se voltam rest: a késes idegenre vetettem magamat, hanyatt rántottam s a mellére térdeltem; a rendőrök pedig megkötözték.

Mialatt az özvegyet locsolgattam, megérkeztek a mentők, kik bekötözték a rendőrt, bekötöztek engem és bekötözték az özvegyet.

Azután megérkezett a rendőrfelügyelő, a ki kihallgatta a rendőrt, kihallgatott engem és kihallgatta az özvegyet.

Majd megérkeztek az ujságirók, a kik kihallgatták a rendőrt, kihallgattak engem és kihallgatták az özvegyet.

Végül a rendőrök, mint corpus delictit, elvitték az előszobából a cilinderemet és az ezüstfogantyus sétapálcámat.

Hogy milyen kényes helyzetben vagyok, annak tudatára csak akkor ébredtem, mikor este az egykrajcáros lapok rikkancsai orditották az utcán: Egy hirhedt betörő elfogatása. Egy iró hőstette. Rendkivüli külön kiadás.

Reszketve futottam át a tudósitást. Mondhatom, hogy a fiuk kitettek magukért. Ugy kikentek a tudósitásban, mintha a század legnagyobb hőstettét követtem volna el. A mitől remegtem: az özvegy, csak mint epizódalak szerepelt. Ellenben előtérbe lépett egy Martinelli nevü olasz vivómester, a kinél szokott délutáni vivásomat végeztem, mikor a házban az üldözés megindult.

Magamban áldottam a jó Istent, a ki a riporteri kart oly jeles fantáziával áldotta meg, s rögtön hazasiettem.

Az asszony már olvasott mindent s tárt karokkal s oly forró csókokkal fogadott, mintha a harmincéves háboruból tértem volna haza.

Másnap megjelentem az özvegy zsurján a kávéházban s visszakértem a leveleket. Vissza is adta, mert tőlem, mint élete megmentőjétől, - ugymond, - semmit se tagadhat meg.

Van nekem egy kedves jóbarátom, a ki nekem ellenszenves politikát csinál, de nekem rokonszenves bort termel. A miből az következik, hogy a politikájából nem kérek, de a borából igen. Kapok is minden esztendőben fehéret, vöröset, ezerjót és burgundit egyaránt.

Egyszer meglátogatott egy londoni jóbarátom s fényes vacsorát adtam a tiszteletére. Bemutattam neki a gulyáshust, melyet egy olyan szakácsné főzött, a ki a tapolcai versenygulyáshusfőzésnél (a tüzoltó-majálison) az első dijat nyerte. Bemutattam neki a káposztásrétest. És bemutattam neki a tejfölös tökkáposzta-főzeléket. Az angol mindent megevett és mindent megdicsért, hozzátévén, hogy őt étel dolgában nem lepi meg semmi és neki nem árthat semmi, mert három évet töltött Stanley Emin basát kutató expediciójával Belső-Afrikában.

Mikor azután a fehér ezerjó-borra került a sor, az angol nagyot csettentett nyelvével. Ez már sokat jelent az angolnál.

Megmondtam. Az angol zsebre tett egy üveg bort s engem ott hagyott a fáról nevezett képnél.

Másnap megjelenik nálam rokonszenves boru, de rokonszenvetlen politikáju barátom s igy szól:

- Megjelent nálam egy angol s ötvenezer forint ára fehér bort vásárolt. Ki is fizette. Az egészet utána kell küldeni Kalkuttába, Kelet-Indiába.

- Ezt neked köszönhetem. Te etetted meg vele a paprikás gulyáshust, melyre az én ezerjóm olyan kitünően izlik.

- Hát akkor adok egy tanácsot: küldj ennek a Thurstonnak ezer doboz konzervgulyást ráadásul, akkor sohse fog a borodból kiábrándulni.

- Nekem régi tervem, hogy mi ketten körülutazzuk a világot és egy hatalmas könyvet irjunk róla. Még pedig te irod a könyvet, én pedig csinálom hozzá a fotografikus fölvételeket. Most ebből a borpénzből megtesszük az utat. Elfogadod?

- Lassan a testtel, pajtás. Előbb eszeld ki az utirányt s készülj el az utra.

Az utirányt csakhamar ki is eszeltem a bécsi orosz nagykövetség katonai attaséjával, két korsó habzó sör mellett. Az attaséval egy magyarországi hadgyakorlaton ismerkedtem meg, a hol pompás lakást és ellátást szereztem neki egy uri háznál.

Megállapodtunk, hogy legjobb lesz a szibériai vasuton Pekingbe, onnan Port-Arturba menni s aztán Japánországba, majd Amerikába átvitorlázni.

Az utiterv meglévén, vettem egy kis orosz tölcsért, egy kis kinai tölcsért és egy kis japán tölcsért, a mi német találmány s olyan nyelvtan, melyből a legszükségesebb szavakat és kifejezéseket megtanulja az ember.

Elolvastam a lexikonnak idevágó részeit s bevágtam néhány Baedeckert. Ezek után már bármely tudós Akadémia megválaszthatott volna rendes tagjának.

Ekkor váratlan meglepetés ért. Boradó barátom borus ábrázattal állit be hozzám s kijelenti, hogy a politikai konstellációk miatt nem utazhatik.

- Nem. Adok neked tizezer forintot és egy fényképező masinát, utazzál magad.

A következő jelenet már egy Szibériában baktató lassu vonat elsőosztályu kupéjában történt. Velem szemben egy kozákezredes hevert a pamlagon.

- Én is ismertem egy hirlapirót. Két év előtt halálra kancsukázták Omszkban.

- Értsük meg egymást. Ha valaki olyasmit hazudik, a mi a kormánynak kellemes, nem baj, de ha olyat hazudik, a mi a kormánynak kellemetlen: jön a kancsuka.

- Ezt értem. Tiszta sor. De nem szeretnék Szibériában ujságiró lenni. És mit irt a boldogtalan?

- Azt, hogy a kinai boxerlázadást Oroszország szitotta, hogy legyen ürügye neki Mandzsuriában végképp megfészkelni magát.

Télfele járt az idő, hidegen fujt a szél s fáradt hópelyhek kavarogtak a levegőben. Sivár vidéken haladtunk keresztül. Alig hagytunk el egy állomást, vonatunk kint a nyilt mezőn hirtelen megállt. Az utasok kiugráltak, de az első kocsiban utazó csendőrök visszakergették.

- Az állomáson egy vasba vert lengyel professzort tettek föl, a ki eddig itt lakott, de most valami fegyelmi vétség miatt a jakutok közé küldik, a Jeges-tenger mellé... Mert tudja meg, hogy Szibériának is vannak fokozatai: pokol, pokolabb, legpokolabb.

- Nos, a leánya kétségbeesésében az apját vivő vonat elé állt és összemorzsoltatott.

- A leánynyal? Eltemetik a rókák. A szibériai róka nagyon tisztességes állat. Lerágja a hust és elássa a csontokat.

- Ön fázik? Pedig elég meleg van a kocsiban. Hunyja be a szemét s imádkozzék, hogy minél hamarább tul legyen a határon...

Pekingben a Hotel de l'Europe-ban ki volt az első, a kibe belebotlottam: mister Thurston.

- Persze Alig érkeztem meg, lapom ide dirigált. Itt ütjük a vasat, a mig minket nem ütnek. Miféle passzusa van?

Két hónap mulva már Kuropatkin előtt állottunk. Az orosz hidegen végigmért szürke szemével.

- Őszintén megmondom, hogy nem örvendek az uraknak. Tudom, hogy ellenségeink s kellemetlen hireket fognak rólunk küldeni.

- Tábornok ur, - felelt nyugodtan Thurston, - minket épp ugy a kötelesség hozott ide, mint önt, s ha a hir az enyém is, a drót az öné, s azt küldheti el, a mi önnek tetszik.

- Azt meg is fogom tenni. Személyük biztosságáért különben nem felelek, kiki vigyázzon a bőrére.

Rendelt mellénk egy kapitányt, a kinek Thurston azonnal ötven forint napidijat ajánlott föl, a mit az elfogadott. Igy aztán csakugyan szabadon mozoghattunk.

A Jalutól minket is leszoritottak Port-Arturba. Egy darabig azon gondolkoztam, hogy ne sétáljak-e át a japán hadsereghez, de Thurston kért, hogy ne hagyjam el. Sok apró szolgálatot tettem neki hadi tudósitói müködésében. A titkára ugyanis egy részeges ficzkó volt, a kit alig lehetett használni. A mint az oroszok dolga rosszul kezdett menni, még komiszabbul bántak velünk és még bizalmatlanabbak voltak. Thurston óriási geniálitást fejtett ki abban, hogyan küldjön érdekes, sőt szenzációs hireket teljesen közömbös, szintelen táviratokba elrejtve. Az orosz katonai táviró gyanutlanul továbbitotta azt, hogy a káposzta ára felszökkent s másnap Londonban a Daily Chronicle egy orosz vereség hirét közölte vastag betükkel.

Denique, a hátráló orosz hadakkal mi is Port-Arturba jutottunk, utközben mindenünnen sikeresen elküldve táviratainkat Londonba. Egyszer aztán a port-arturi táviróhivatalt zárva találtuk. A főnök kint pipázott a ház előtt.

- El vagyunk vágva a világtól, uram. Ha csak galambpostával vagy léghajón nem küldi a hireit, én nem tudom, hogyan érintkezik a külső világgal.

- Tábornok ur, engedjen ki engem és kiséretemet a várból. A drótokat elvágták, én itt többé szolgálatot nem tehetek.

- Tán megbolondultam. Hisz ön itt mindent látott, mindent tud s három nap mulva az egész világ olvasná gyöngéinket.

- Pedig én mégis ki fogok innen menni, mert lapom e pillanatban az orosz részen teljesen tudósitó nélkül van.

- Ha ön megpróbálja innen kijutni, egész személyzetével együtt főbelövetem.

- Anglia? Mit törődöm én Angliával? Hisz e pillanatban már vele verekszünk. Vagy meri ön azt állitani, hogy Japánt nem Anglia zúditotta a nyakunkba? Minden bajt neki köszönhetünk. Minden bomba, mely köztünk szétrobban, angol gyártmány. S ha én érzelmeim szerint cselekedném, önöket az első lámpavasra fölhuzatnám...

- Hagyjuk a nyájaskodást, tábornok ur. Ugy se fogja megtenni, hát ne beszéljünk róla. Jó napot!

Nemsokára egy nagyszakálu kozáktiszt jött utánunk, a kinek oldalán két revolver lógott. A kozák megható egyszerüséggel kijelentette, hogy a revolvergolyók nekünk vannak szánva szökés esetén.

- Köszönöm, - szólt Thurston s megrázta a kozák kezét, bár inkább a szakálát szerette volna megrázni, - s mennyi fizetést kap ezért uraságod?

- Hónaponkint nyolcvan rubelt s háboru esetén, a mit szerezni tudok magamnak.

- Ugy, hogy az éjjel, mikor önök szöknek, kénytelen leszek a karomat átlőni, nehogy aztán engem, mint bünrészest megcsipjenek.

És igy történt, hogy mi egy viharos éjjelen kinai dsonkán, elsülyesztett hajók és aknák fölött, mint a kisértetek kisuhantunk a port-arturi kikötőből. Jó egy óráig hánykolódtunk a vizen, mikor egyszerre csak világosság gyult ki az éjszakában. Egy japán hadihajó villámos fényszórója volt. Kormányosunk a dsonka orrára ugrott s belebőgött a hangcsőbe:

Ugy látszik, ez a sárga faj jeladása, melyről egymásra ismernek. Tiz perc mulva a hadihajón voltunk s a kapitány, látván fáradságunkat, kiéhezettségünket, Liebig-féle kivonatból erős huslevest főzetett, melyet Maggi-féle csöppökkel izesitettek. (A barbárok jól élnek.)

Mire reggel fölkeltünk, egy távirat volt ott a Daily Chronicle tokiói főlevelezőjétől, a ki utasitásokkal látta el Thurstont. A derék kapitány dróttalan táviróval egy éjszakán át elintézte az egész ügyet. (Ezek a barbárok nagyon civilizáltak.)

...És most egy vallomással tartozom önöknek, mert nem akarok ugy járni, mint a föntemlitett szibériai ujságiró. Mindebből csak annyi igaz, hogy van nekem egy jóbarátom, a kinek rokonszenves bora és rokonszenvtelen politikája van. Az ő borától szoktam ilyeneket álmodni. Álmodjunk tovább.

A hetedik szibériai gyalogezred harmadik százada sietve ugrált le a vonatról, mely berobogott a szmáji kis állomásra, Mandzsuriában.

Szomoru, kietlen vidék volt ez, terméketlen föld, melyen beteg nyirfák, kutyatej, királygyertya, szamártövis termett csak meg.

Egyetlen élénkséget a varjuk hoztak ide, melyek nagy károgva, ezrével röpködtek az állomás és a falu fölött.

A hetedik ezred a vasut őrzésében fölváltott egy másik ezredet, melynek odább kellett vonulnia Korea felé. Az őröket kiállitották, az ujonnan jött tisztek átvettek mindent s elbucsuztak társaiktól, a kik örömtől és reménységtől duzzadó kebellel siettek a Jalu, a jövendőbeli harcok szinhelye felé, hol a gyilkos unalom helyett harci kalandok, hirnév, kitüntetés, előléptetés várt rájuk.

A tisztek megvacsoráltak, még egyszer körülnéztek mindent s azzal fáradtan aludni dőltek.

Éjfélkor siető léptek zaja verte föl a századparancsnokot, a ki az állomásfőnökkel egy szobában hált. Hamar gyertyát gyujtott.

A százados kilépett. Tiz-tizenkét fegyveres katona két sárga, csenevész kis alakot vett körül. Az egyik véres volt s fáradtan bajtársa vállára hajtotta a fejét.

A káplár előlépett, tisztelgett a parancsnok előtt s elmondotta, hogyan kapta rajta ezt a két embert, mikor dinamitpatronokat helyeztek el a bobrovi hid alatt. De már nem volt idejük a robbantáshoz. Csak egy patront sütöttek el, az is magát a merénylőt sértette meg. Igy sikerült elcsipni őket, mert a másik nem akarta elhagyni sebesült bajtársát.

- Azt hiszed, orosz, hogy félünk a haláltól? Tudd meg, hogy japán embert, különösen a szamurai kasztból, nagyobb szerencse nem érhet, mint ha ellenség keze által pusztul el...

A sebesült keserveset sóhajtott. Bajtársa leeresztette a földre, leült s a fejét az ölébe fogta.

A közkatonák közt mozgás támadt, majd előlépett egy vitéz egy tele dézsa vizzel, ráloccsantott a sebesült véres arcára s megitatta.

- Köszönöm, jó katona, - szólt a másik japán tiszt, egyszerü hangon, - gondolni fogok rád halálom órájában s az áldást fog rád hozni, mert a haldoklók imádsága följut az Istenhez.

- Talán bizony az udvarnál is megfordult? - folytatta a százados. (Nem merte többé tegezni.)

- Az ellenségnek, ott, a hol lehet ártani, gyengéit kipuhatolni, számát és hadállásait megtudni: épp ugy katonának való dicső dolog, mint karddal kezünkben, ágyuk ellen, rohamra vezetni a legénységet. Mi nem vagyunk válogatósak a teendőinkben, százados ur, s e pillanatban előkelő családok sarjainak egész tömege lappang Mandzsuriában önök körül s minden legkisebb részletről azonnal értesiti a hadvezetőséget.

Az orosz tisztek sápadtan néztek egymásra. Elszánt, sanyaru viszonyok közt felnőtt fickók voltak ők is, a kik leszámoltak az élettel s elkészültek a halálra, de ennek a kis sápadt fickónak a beszédéből az önfeláldozásnak valami megdöbbentő mértéke csengett ki, a mi uj volt előttük.

Akkor még nem ismerték az ellenfeleiket, s szokás volt az orosz tisztek közt kicsinyleni, leszólni a japánt.

A sebesült kínosan felhördült s beszélni kezdett. A másik odahajolt és hallgatta, aztán szólt:

- A bajtársam attól fél, hogy nem éri meg a reggelt. Pedig ő orosz golyóktól akar elesni.

- Nem babona ez, százados ur, hanem hit. A ki ellenség golyójától esik el, annak ereje, tehetsége, vitézsége az élve maradt bajtársakba megy át. S a ki sebektől boritva kopogtat a másvilág kapuján, az ott a harcos szamuraiak kasztjában vezérszerepet kap...

- Akkor, kérem, nézze meg a bajtársamat, s hosszabbitsa meg életét a kivégzésig.

- Azt megteheti a doktor, - felelt rövid habozás után a százados, - vigyétek el őket. Borszki, a kivégzés előtt, hajnalhasadtakor fölkeltesz. Jó éjt, urak!

Bizony nem volt az jó éj, mert a századparancsnok ur nagyon rosszul aludt. A mint Borszki megzörgette az ablakot, rögtön talpon volt.

- Az egyik nyöszörgött, a másik gyertyát kért és irt. Fene legények ezek, százados ur.

- Bizony azok, fiam, - felelt a vén katona, miközben összeborzadt, mert kegyetlen hideg reggel volt, - azt hiszem, nem fogunk velük olyan könnyen végezni, mint gondoltuk.

Hallgatagon, vállra vetett fegyverrel vonult ki a kivégzésre rendelt szakasz. Néhány katona elővezette a foglyokat. A sebesültet támogatták, mert nem tudott a maga lábán járni. Egy fal mellé állitották őket. A sebesült belekapaszkodott egy kiálló vasszögbe, végső erőmegfeszitéssel fölegyenesedett s szembe nézett a halállal.

- Golyóktól átlyuggatott ruháinkat s ezt a levelet küldjék el a pekingi japán nagykövetségre.

Összefonta karját, fölemelte szemét a ráirányzott puskacsövek magasságáig.

Tizenkét lövés dördült. A varjuk ijedten szétrebbentek, a hó lassabban hullott, a japánok kiomló vére egy kicsit párolgott, aztán megfagyott.

- Ma nekem, holnap neked, - mormogott a százados. - Gyerünk urak a kantinba, egy csésze forró teára.

Csajenko közlegényt behivták katonának. Már otthon jól elkészitette a pópa, hogy most a sárgabőrü, hitetlen pogányok ellen megy, a kiket minden eszközzel kiirtani legszentebb kötelessége. A káplár folytatta az oktatást, hogy a japán milyen vérivó szörnyeteg, kegyetlen és elvetemült s csak arra ügyeljen minden jó vitéz, hogy valahogy elevenen a kezükbe ne kerüljön.

Verekedett is Csajenko, mint a veszett fene, a Jalu mellett. Körülkeritették őket, az ezred keresztül vágta magát szuronynyal. Mesésen dolgoztak a fiuk. Csajenko lövést kapott a vállába, szeme vérbeborult s verekedett tovább, mig puskatussal fejbe nem vágták. Ekkor ájultan rogyott össze.

Mikor magához tért, kórházban feküdt, szép, tiszta ágyban. Először is keresztet vetett magára s hálát adott a kazáni Szent Szüznek, hogy nem került a kutyafejü japánok kezébe. Azután jobban körülnézett s látta, hogy hajón berendezett kórházban van. Körülötte sebesültek feküdtek. Az ő feje is akkorára be volt pólyázva, mint egy hordó. Nagy kínnal felült. Egy fehérbe öltözött nő odasietett hozzá.

S szeliden megsimogatta arcát, visszanyomta az ágyba. Csajenko bámulva nézett rá: ez egy japán nő volt.

Nyilt az ajtó s bejött egy kis sárga ember, vastagüvegü pápaszemmel. Egyenesen odament Csajenkohoz.

- Japán kórházi hajón, s haladsz Japánország felé. Ne félj, fiu, most már meggyógyulsz, meglátod hazádat.

Ekkor odajött a leány s egy csésze tiszta levest töltött Csajenko szájába. A kis sárga doktor meg a lázmérőt a hóna alá dugta s figyelmesen vizsgálta az eleven kéneső-oszlop emelkedését.

Csajenko meg csak bámult. Friss kötést adtak a fejére, szódavizet adtak neki s aztán elaludt. De nyugtalan álmai lehettek, mert hánykolódott, imádkozott s a szenteket hivta segitségül.

Reggelre ujra magához tért. A mint kinyitotta a szemét, szemben a falon a Megváltó Krisztus képét látta, fején töviskoronával, vállán kereszttel. Csajenko keresztet vetett s szemét az Isten fiára szegezve, áhitatos imádságba merült. Utána végtelen megkönnyebbülést érzett.

- Én, hogyha ránézel, oh, keresztény ember, eszedbe jusson, hogy ő mennyit szenvedett s te is könnyebben türd szenvedéseidet.

Az orosz lassan félreforditotta fejét s megcsókolta a kis sárga majomnak a kezét.

A kievi zsidófertályban egyre ijesztőbb hirek kezdtek keringeni. Estefelé sietve jöttek haza a városból az emberek s az utca porában játszadozó gyerekeket beterelték a házakba, a kapukat és ablaktáblákat gondosan becsukták s a mint a szürkület első árnyai leszálltak, majdnem teljesen néptelen lett a zsidók által lakott városrész. Hire járt, hogy a zsidó üzletek előtt a nap folyamán fenyegető csoportosulások voltak s egyes zsidókat garázda fickók megvertek, megtaszigáltak. Az ékszeresek már ki se merték nyitni a boltjukat, egy pálinkamérésben egész napon át ingyen ittak a napszámosok s mikor a zsidó pénzt mert kérni, összetörték az üvegeit és figyelmeztették, hogy ne merjen szólni, mert agyonverik; most is csak azért kimélik, mert a cár még nem adott parancsot, melyet azonban minden pillanatban várnak.

Soha olyan népesek a zsidótemplomok nem voltak, soha annyit a zsidók nem imádkoztak, mint ezekben az időkben.

Egy napon agyonvertek egy zsidó mészárost, a kire ráfogták, hogy strichnines hust mért a népnek és sok embert megmérgezett.

Más napon rendőrcsapat járt végig a zsidófertályon, sorba kopogtatott minden házon s egy eltünt keresztény szolgálóleányt keresett.

Ekkor a zsidó vének, az öreg szent papok elmentek a kormányzóhoz oltalomért esedezni.

- Miért nem mentek el innen, ha bajban vagytok? Más országokban jobb dolgotok van, miért nem vándoroltok ki?

- Kegyelmes ur, a szent Oroszország a mi hazánk is, ősidők óta itt lakunk, pénzt áldoztunk, vért hullattunk érte... védelmezd meg legszerényebb, legalázatosabb szolgáidat...

Részeges, garázda fickók voltak ezek a kozákok, a kik elől pénzt, asszonyt el kellett rejteni.

Az aggodalom napjai egyre sulyosabbak lettek. A gazdagabbak elhagyták a várost, a szegényebbek örökös rettegésben éltek s alig merték elhagyni a lakásukat. A templom udvara tele volt napszámosokkal, a kik nem mertek kimenni napi munkájukra s a hitközség könyörületéből éltek.

Péntek este az Izsák-templomban megkondult a repedt harang, melynek hangja mindig vészt és pusztulást szokott jelenteni a zsidókra nézve.

- Megjött a cár parancsa! - ez az orditás futott végig a város köznépének ajakán.

A külvárosokból fejszével fegyverzett népsöpredék árasztotta el a várost. Az orosz boltok mind zárva voltak s egy nagy kettős kereszt volt rájuk ragasztva. A zsidó boltokat feltörték és kirabolták, a hol zsidót találtak, agyonverték.

A néptömeg zürzavaros lármájába szaggatott, rekedt kongással kiabált bele az öreg harang.

Nutét, a vén mészárost, üzletében érte a roham. Ott volt, egyetlen fiával, a bikaerős Efraimmal. A rácsos vasajtót sikerült a támadók előtt becsapni, de ekkor revolverrel belőttek a szájába, a golyó hátul kijött a nyakán s ő véresen bukott a fia elé.

Az ott állt, kezében egy szekercével s villogó szemmel várta a támadókat.

- Kapj föl! - hörgött az öreg, - ments meg, nem akarom, hogy az utcára dobjanak.

A fiu eldobta a szekercét, a szájába fogott egy hosszu kést, fölkapta, vállára vetette az apját s a ház hátulsó ajtaján kirohant.

- Vigyázz! Okos légy! Vigy haza, hogy rendes szertartásban és tisztességes temetésben legyen részem.

A fiu már a városon kivül volt, a hol a Strumi vize folydogált. Letette apját a partra, kimosta arcából a vért, ráborult, megcsókolta. Aztán vadul fölugrott s megrázta izmos ökleit arra felé, a honnan a repedt harang kiabálta a tömegnek: Előre, rajta!

Gyöngéden ölébe vette atyja holttestét s a patak mentén megindult a zsidófertály felé.

Egyszerre csak megvilágosodott az utja. A zsidó negyedből lángok törtek elő, a melyek gyorsan terjedtek.

Megkezdődött a gyujtogatás is. Menekülő tömeg jött Efraimmal szemközt: férfiak, asszonyok, gyerekek. De ő haladt tovább terhével, kis házuk felé, hol neki apját meg kell mosnia és hosszu, fehér ingbe felöltöztetnie.

A zsidófertályban dühös verekedés folyt. Egy csomó izmos legény doronggal, késsel, fejszével szembeszáll a gyujtogatókkal.

Mindjárt itt lesz a ház. Még nem ég. Talán a szél el is hajtja róla a tüzet? Istenem, már csak pár lépés s az öreget kiteritheti ősei hajlékában.

Ekkor megszólalt a trombita s egy ezred kozák végiggázolt a verekedőkön, keresztényen, zsidón egyaránt. Efraim meglapult, de egy kozák ugy vágta fejbe dárdájával, hogy megtántorodott.

Letette apja holttestét s melléje rogyott. Átgázoltak rajtuk. Elvesztette eszméletét.

- Nem tudom, fiam. Ki tudná megmondani, hányfelé szóródtunk szét ezen az éjszakán?

- Az én apámat megölték. Idáig hoztam a testét. Mellette leütöttek. Hová lett?

- Ha meghalt, akkor jól járt. Nem szenved többé, látván mások szenvedéseit.

- Megmondom. Mikor a kozákok rohama elsöpörte a lázadókat, eljött a rendőrség s összeszedte a halottakat. A zsidókat elvitték, nem tudom hová, eltemették, pap nélkül, áldás nélkül. A zsidó sebesülteket berakták a házakba (igy kerültél hozzám) s megparancsolták, hogy senki jelentkezni, de mukkanni se merjen. Az orosz halottakat elvitték az Izsák-templomba. Az orosz sebesülteket behordták a kórházakba. Holnap aztán mindenki azt fogja mondani: ime, a gonosz zsidók mennyi kárt tettek az igazhitü oroszban. Ez az igazság, fiam, hát sirasd meg titokban az apádat, a kinek holttestét sohse fogod megtalálni és hallgass.

...A házakat fölépitették, a boltokat kinyitották s Efraim ujra ott állt az apja mészárszékében és mérte a hust. De a szemét és fülét nyitva tartotta, ha tán megtudná, hogy hová temették el a szörnyü éjszakán leölt zsidókat.

Éjszakánkint, vagy ünnepnapokon elkóborolt és szimatolta, mint a vadászkutya, a holttesteket.

De hiába. A sirok némák és a cár szolgái még némábbak. Soha-soha, jó fiu, nem fognak apád sirhalmára peregni könnyeid.

Tavasz jött, ment, nyár jött, ment. A fű kizöldült az ismeretlen sirokon, meg el is hervadt. A hó leesett. És ekkor nagy mozgás támadt a városban: a kievi gyalogezredet mozgósitották. Messze, ezer, meg ezer mérföldnyire, a hitetlenekkel kiütött a háboru s a pogányok kemény csapásokat mértek a minden oroszok cárjának birodalmára.

S egy napon rendőrök járták sorba a házakat, megálltak a mészárszék előtt s átadták Efraimnak a behivó cédulát.

S délután a zsidófertályból az erőteljes ifjuság megjelent a nagy, sárgára festett kaszárnyaépület udvarán s ott, a többi legénynyel együtt, fegyveresen, sulyos teherrel vállain, a pópa magasra tartott keresztjére megesküdött, hogy életünket a cárért és szeretett orosz hazánkért.

...És Efraim apja holttestére gondolt, melynek ez az orosz haza még békességes sirt se tudott adni...

...Ágyudörgésre ébredt az ezred. A tisztek sorba jártak. Véres napunk lesz, - mondták egymásnak. És Efraim ezt hallva, elővette a borjujából a hosszu fehér halotti inget és csöndes imádkozás közben fölvette.

A japán ágyuk utcákat vágtak az orosz tömegben... hadsorok ingadoztak... az ezredes élükre lovagolt s kirántotta a kardját... a trombiták rohamot fujtak.

Efraim, görcsösen szorongatva szuronyos puskáját, rohant. Egyszerre éles fájdalmat érzett. Szeme elborult... de hirtelen nagy világosság gyult ki előtte... igen, igen ismerős vidéken járt... ez az ut, melyen apja elment... Oh, irgalom Istene, áldassék a te neved, megtalálom az apámat!

Az Evening Herald szerkesztőségének nagy tanácskozó termében összegyültek a lap matadorai. Ott volt a főszerkesztő (az alsóház tagja), ott volt a kiadóhivatal igazgatója (felsőházi tag), mindegyik mellett ott ült a titkárja, azután ott voltak a tekintélyesebb munkatársak, a kik egyuttal a vállalatban főrészvényesek valának.

A kiadóhivatali és részvénytársasági igazgató előterjesztette a negyedévi mérleget, mely elég tisztességes eredménynyel végződött, bár a konkurrencia a lapot erősen szoritotta s bár a bur háboru befejezése óta a lap példányszáma (tirage, auflag) tetemesen csökkent. A mint befejezte előadását, megszólalt.

- Uraim, a tibeti expedicióról van szó. Hogy kit küldjünk oda? Aston, indiai levelezőnk már félév óta sürget, hogy rendeljük haza, londoni szolgálatra, mert öt esztendeje Indiában van s egészsége megrendült. Kérése teljesen méltányos. Ő volt az, a ki hindunak öltözködve, betegséget szimulálva, bevitette magát az allahabadi kolera-kórházba s az ismeretes szenzációs leleplezéseket tette, melyeknek következtében az indiai egészségügyi szolgálatot gyökeresen ujjászervezték. Ő a tibeti expediciót nem igen birná ki... Miller, dél-afrikai levelezőnk most tanul csak bele az állapotokba, őt nem lehet onnan hirtelen kiragadni és Ázsiába hajitani... Surgeon, a san-franciszkói megbizottunk, öreg ember, nem való exotikus kalandokra...

- Van egy, a kit én nagyon alkalmasnak tartok. Nagy belföldi riportokban kitünően megállta helyét. A brüsszeli munkáslázadást pompásan csinálta, a hollandi vasuti sztrájkban, - mint tetszik tudni, - lapunk vezetett s ez az ő érdeme.

C. J. Gems, egy huszonnyolc-harminc éves, erőteljes fiatalember, pár perc mulva ott állt a nagy tanács előtt.

- Mondja csak, mister Gems, abban a helyzetben van ön, hogy azonnal elutazhatik? - kérdé a részvénytársaság igazgatója.

- Holnap reggel, - felelt a szerkesztő, - jőjjön a szobámba, az igazolvány, ajánlólevelek, hadügyminiszteri engedély, pénz és különböző csekkek átvételére.

Még a költségek irányában folytattak egy kis megbeszélést s aztán az urak elváltak.

Mister Gems pedig másnap a reggeli gyorsvonattal robogott a következő irányban: London-Dover-Calais-Páris-Brindisi, a hol fölült a Peninsular and Oriental Company hajójára s Kelet-India felé hasitotta a habokat.

Alig szerelte föl magát Kalkuttában a tibeti hadjáratra, mely akkor még mély titok volt az európai, sőt az angol közvélemény előtt is, mikor táviratot kapott Londonból, hogy azonnal menjen Japánországba és ott várja be az eseményeket.

Tokióban már egész tömege volt az európai és amerikai ujságiróknak, a kik mind a háboru kitörését lesték. A japán kormány nagyon előzékenyen, de igen ravaszul bánt velük. Japánország szándékairól és előkészületeiről semmit se tudtak meg s ha valamit megtudtak, azt a japánok, ha kedvük ellen volt, nem továbbitották.

Az ujságirók alaposan unatkoztak. Mr. Gems is. Többen közülük megházasodtak unalmukban. Mr. Gems is.

Tudvalevő, hogy mi az a japán házasság. Az európai ember készpénzfizetés mellett átveszi a menyasszonyt a szüleitől s bizonyos szertartások közt feleségül veszi. Az asszony hüséges szolgálója mindaddig, a mig az ura Japánországban marad. Ha elmegy s otthagyja a szigetországot, keservesen megsiratja - s másnap férjhez megy egy másik európaihoz.

A japán kormány végre megengedte, hogy az ujságirók is hajóra szálljanak és Koreába menjenek. Először is Szöulban telepedtek meg és ott elülről kezdték az unatkozást.

Képzelhető Mr. Gems öröme, mikor egy napon a sebesültek számára épitett barakkórházat meglátogatva, az ő kis japán feleségét megpillantotta. Természetesen kitárt karokkal sietett feléje, - de a nő elháritotta magáról az ölelést.

- Idegen országban vagyunk, itt a japán szokások és törvények nem érvényesek.

- Sőt nagyon szeretlek és bánatomban jöttem a harctérre ápolónőnek. Most már ennek szentelem magamat és többé nőd nem vagyok. A bucsuölelést megtettük, a házasság fölbomlott.

- Akkor ujra atyámhoz kell fordulnod áldozatoddal s akkor ujra a tied leszek. És áldom az Istenemet érte, mert akkor ujra boldog leszek.

- Mit akar? Ez a rövid lejáratu japán házasság erkölcstelen dolog, de most látom, hogy bizonyos erkölcs van benne.

A mig Szöulban voltak, Gems mindennap ellátogatott a kórházba, megfogta az ex-felesége kezét és órákig elbeszélgettek.

Itt történt az első nagy ütközet. Egy orosz bomba a hirlapirókhoz közel vágott le s a szegény Gemset leütötte a lábáról. Halálos sebet kapott. Kollégái fölkapták s hátravitték a tábori kórházba. Halálsápadtan lépett eléjük Gems volt felesége s a hirlapiró kezét megcsókolta.

- Mi történik vele, ha meghal? Elégetik? - kérdé halkan a Times levelezőjétől.

Nemsokára az asszony megjelent a kórház ajtajában, lassan fölballagott a hegyoldalba, a hol egy bambusznádból font kunyhó ajtajában egy öreg, nyájas képü kóreai ember ült. A házhoz tartozó kertben virágoztak a fák s a mint a szél rázta a lombokat, a fehér, piros és sárga virágok hullottak a földre.

- Öreg ember, - szólt a nő, - megveszem tőled ezt a kertet, de azért a tied marad házastól.

- Neked, gyermek? Hisz te ifju vagy, mint a tavasz, szép, mint a hajnal és egészséges, mint a makk.

- Ugy végezte el. Áss tehát egy nagy sirt két ember számára s gondoskodjál, hogy ezeket a fákat itt senki ki ne vágja. Nesze neked ezért egy marék arany.

A nő pedig a kórházi patikából kivett egy üveg mérget, a holt Gems arca mellé fektette a fejét és fölhajtotta az italt. Ugy találták meg, hideg testtel, halva... Az ujságirók pedig, visszatérvén a harcból, ifju kollégájukat a nővel együtt eltemették a domboldalban, a virágos sirba.

A Times levelezője pedig, egy kérges szivü, megcsontosodott agglegény, megjegyezte:

Az európai haditudósitók szöuli rendes tanyájára egy napon beállitott egy kis japán ur, a ki bemutatta magát, hogy ő a Nisi-Nisi-Sin-Bum cimű tokiói lap harctéri levelezője.

Hallgatag volt, mint minden japán, de ha kollégái hozzá fordultak, nagyon előzékenyen szolgált utbaigazitásokkal. És utbaigazitásai megbecsülhetetlenek voltak, mert a tiz év előtti japán-kinai háboruban mint katonatiszt résztvett. És szakszerüség dolgában se hagyott fönn semmi kivánni valót, mert két évig Berlinben, egy évig Londonban és három évig Newyorkban ujságiróskodott.

Nem barátkozott senkivel se különösebben, de csakhamar észrevették, hogy pontosabb és gyorsabb értesülései vannak, mint az európaiaknak általában. A hadvezetőség az európai ujságiróknak megengedte, hogy messze belovagoljanak az országba, de mindig japán tisztek felügyelete alatt, majd meghagyta nekik, hogy Szöult, Kórea fővárosát, el ne merjék egy hétig hagyni.

Ilyenkor a kis Szudái, a japán ujságiró, sohase volt köztük. Engedelemmel, vagy a nélkül, ő szabadon kóborolt mindenfelé s mint a szorgalmas méh, hirekkel megrakodva tért haza. Látták, hogy dolgozik, táviratokat, leveleket küld a lapjának, a többi meg a körmét rágta, mert semmihez se jutott hozzá s elképzelte, hogyan toporzékolnak otthon a szerkesztőségben, látván drága pénzért ezt a rossz hirszolgálást.

Egy napon a kávéháznak elnevezett kaszinójukban itták a frissitőket, mikor a Times megszólal:

- Ön csak nevet minket, mr. Szudái. Ön könnyen hozzájut mindenhez s bőven elláthatja a lapját. Mi pedig csak a vezérkar által elhullatott morzsákon élünk, a miért bizony kár volt ide fáradnunk, mert hisz azt a nyomoruságos anyagot Tokióban is megkaphatnók.

- Tévednek, uraim. Nagyban én is csak a föntnevezett morzsákon táplálkozom, ellenben egy japán ujságirónak, a ki hazája háborujába van kiküldve, egészen mások az irányadó szempontjai. Önök ezt mint egy önöket közelről nem érintő világháborut tekintik s az intim részletekkel nem törődnek. Nálam ellenben az intim részletek nagy szerepet játszanak. Megtelegrafálják-e önök a halottak és sebesültek névsorát? Nem. Közhirré teszik-e önök az egyes kis emberek hősiességét? Nem. Az én munkám nyomán sok szemben könny fakad otthon, de sok helyen örömtüzek gyulnak ki, mikor egyes ezredek kitüntetik magukat. Önöknél a szivek nem mozdulnak meg, legföljebb az értékpapirok. Ezért az én terrénumom sokkal terjedelmesebb, mint az önöké és igy több munkát is ád. Önök csak a lapjukat szolgálják itt, én hazámat...

- De azt mondják, hogy ön a vezérlő generálissal nagyon jó viszonyban van s naponkint érintkezik vele?

Szudái hallgatott s kezével intett, hogy nem óhajtja folytatni a társalgást.

Az ujságirók összenéztek, mind egyet gondoltak, de egyik se árulta el, hogy mit gondol.

Az éjjel Szudái lakása valóságos bucsujárás helye volt. Először jött a New-York-Herald s havi ezer dollárt igért neki, ha szolgálatába áll.

- Ön attól fél, hogy megtudják? Ne tartson semmitől. A sürgönyeimet hajóra küldöm s onnan drót nélkül való táviratozással továbbitják.

- A mit én mondhatok, az önnek nem ér ezer dollárt; a mit pedig ön becsesnek tart, azt én semmiféle kincsért nem mondhatom el.

Az amerikai vállat vont és elment. Utána jött mindjárt a Times, majd a Daily Telegraph. Hasonló feleletet kaptak.

A cédulát kiragasztotta az ajtajára s melléje állitotta a kinai szolgáját, égő lámpással. A mint jött egy európai, a kinai a cédulához emelte a lámpást és rámutatott. Igy aztán Szudái nyugodtan alhatott.

Nemsokára azonban a Jalu mellett lefolyt első ütközetben Savigny, a Daily Telegraph vakmerő tudósitója, halálos sebet kapott s bár kollégái rögtön hazavitték s orvosnak adták, egy óra alatt meghalt.

Ilyen esetekben a harctéri levelezők igen testvériesen viselkednek egymással szemben. Most is átkutatták Savigny holmiját, zsebeit s találtak egy levelet, mely igy szólt:

A tudósitók összenéztek, különösen a kisebb és szegényebb lapokéi. Biz a hatalmas Daily Telegraph jó falat, de hát ki volt itt Savignyvel szemben a legkollégiálisabb?

Forróság volt, a holttest gyors bomlásnak indult. A kollégák elhatározták, hogy egy óra mulva eltemetik. Ez megtörtént. Mindenki ott volt, csak Szudái hiányzott, a kit különben is egész nap nem láttak.

Este felütötték sátrukat s egy nagy tüz körül heverésztek, a mikor egyszerre egy hang megszólalt mögöttük.

- Láttam, hogy elesett, hirét vettem, hogy meghalt, hát az ütközetről megcsináltam és elküldtem a tudósitást a Daily Telegraph számára is.

A Newyork Herald kivette szájából a pipát, fölugrott a tüz mellől s harsány hangon szólt:

- Uraim, van szerencsém Mr. Szudáit, a Daily Telegraph harctéri tudósitóját bemutatni. Mert nem az a legnagyobb kollégiálitás, mikor egy ujságiró a másik helyett meghal, hanem mikor megcsinálja helyette a tudósitást.

Az ujságirók hurrát kiáltottak s gratuláltak a meglepett japánnak, a kinek előbb meg kellett magyarázni a dolgot.

Azt hiszitek, hogy csak a földön van élet? Az erdőben, a mezőkön, a hegyeken, a városokban?

Nyüzsgő, gazdag élet van a föld alatt is, meg a viz alatt is. Egy kapavágással száz meg száz kis férget vethetsz ki a napvilágra. Egy pohár vizzel ezer meg ezer láthatatlan élő lényt, egy egész országot, egy egész világrészt merithetsz ki a tengerből.

S ezekben az ismeretlen világokban épp ugy lehet koldus és király, gazság és becsületesség, szerelem és bosszú, öröm és fájdalom, mint a mi világunkban.

Ne tapossátok el a férget, mikor a napsütötte uton keresztülmászik, mert hátha a gyermekeinek visz ebédet.

Csak mi halunk meg, ha oda kerülünk, a hol ezek a lények élnek. A föld alatt, a viz alatt: ez nem a mi világunk. S mikor lekerülünk a föld alá: talán testünkre messze vidékről ugy sietnek a férgek, mint a hogy Klondyke-be rohannak az emberek, mikor ott uj aranybányákat fedeznek föl.

...Ime, a nagyhatalmu tengernagy, élet-halál ura, milyen csöndes ember lett odalent, a sós tengerek mélyén.

Még nemrég büszke hajói hasitották az Oceánt s ő ott állt a parancsnoki hidon, mellén a Szent-György- és Vladimir-renddel. Egy intésére bömbölni kezdtek az ágyuk érctorkai, pusztulást szórva maguk körül s ő a mint végignézett a szemhatáron, az égen, a vizen: azt hitte, hogy nincs a világon hatalom, mely az ő erejét legyőzze.

És egy napon a najádok, a halak, az ázalagok, a kigyók ijedten rebbentek szét: a nagyhatalmu, büszke ur leszállt az ő magasságából s csöndes ringással leereszkedett a tenger mélyére.

Ott tán meg egyet nyujtózkodott, elhelyezte a fejét a korallon s megkezdte a nagy alvást, melyből többé nincs fölébredés, még - a cár parancsára se.

Ő, a ki azt hitte, hogy ura a tengernek s vasszörnyetegeivel végigszántja a hátát, akárhogy berzenkedik is, ott fekszik legyőzve, mellén az összes tengerek irtóztató sulyával s talán csodálkozik azon, hogy micsoda nagy csöndesség veszi körül.

A halak bután pislogó szemmel uszkálnak körülötte s otromba orrukkal meg-megdöfik, hogy vajjon ki és mi légyen ez a vizekben szokatlan dolog?

És miközben a cár a gyászistentiszteleten megsiratja elvesztett hű szolgáját s az orosz birodalom összes harangjai megkondulnak: egy hal-anya lerakja petéit a nyugvó hős testébe s ott uj hal-generációk keletkeznek, melyeknek épp oly joguk van az élethez, mint a cárnak.

Niu-Ling egy kis város Mandzsuriában. Olyan város, a mely semmiféle mappán nem található. Vagy ha föltalálható, minden térképen más név alatt szerepel. Mert megvan neki a maga kinai neve, melyet ha hall, az orosz, az angol, meg a német mappakészitő is másképpen ir ki. Ember legyen, a ki e különböző nevek közül kitalálja, hogy ezt a várost hogy' is hivják tulajdonképpen.

Egy napon Csi-Tung pekingi tisztviselő valami tiszteletlenséget követett el valami császári herceg ellen s büntetésül kinevezték taotájnak Niu-Lingbe.

Kina furcsa ország. Ott nem lehet azt mondani, hogy inkább leköszönök a tisztviselői állásomról s vagyonomból élve, továbbra is Pekingben maradok. Nem, ott a kinevezést halálbüntetés terhe alatt el kell fogadni.

Csi-Tung tehát pénzzé tevén vagyonát, szolgáival lóra ült s elment Niu-Linget fölkeresni.

Nagyon félreeső helyen volt, messze a mandzsuriai hegyek közt. Kopár, szomoru vidék, apró nyirfabokrokkal boritva. A város is elég kellemetlen hatást tett rá, a mint a dombról belenézett. Piszkos volt s apró házai mutatták, hogy szegény nép lakja.

De mikor leszállt a városba, látta, hogy ott általános lumpolás folyik. Utcahosszat iszszák a rizspálinkát és részeg emberek dőlöngöznek mindenfelé.

Csi-Tung a részeg embereket félretaszigálva, fölment a taotáj palotájába, melynek nagytermében a város előkelőségei, vagy negyvenen, élükön a taotájjal, a harmincharmadik fogásnál tartottak.

Csi-Tung nagyot ütött a kivörösödött képü taotáj vállára s eléje tartotta a kinevezési okmányt, a császári pátenst.

- Barátom, e perctől kezdve én vagyok a niu-lingi helytartó, kotródjál a helyemről.

A részeg embert a császári pátens teljesen kijózanitotta. Fölugrott s azonnal a helyére ültette Csi-Tungot. Ez folytatta az ebédet egészen a hatvanhatodik fogásig, aztán fölállt s messzehalló hangon igy szólt:

- Uraim, miután már jóllaktam, nevemnapja pedig nincs, a lakomát ezennel befejezettnek nyilvánitom.

És fölmutatta az irást, melynek láttára mindenki hasrafeküdt. Fölkelvén pedig hasáról, sietett az uj urat üdvözölni. Azután pedig kétfelé törülte bajuszát és eltávozott.

Csak a régi taotáj maradt ott s egy fehér ember, a ki mint a cövek állott az ajtóban.

- Te most részeg vagy, barátom, - szólt Csi-Tung, - eredj, aludd ki magadat, majd holnap csevegünk.

- Hajószakács voltam és pompásan értem a kiszolgálást. Hát megtartott inasnak és szakácsnak.

- Aranybányát találtak a vidéken s mikor annak kiaknázására engedelmet kértek, a taotáj lefoglalta a bányát magának. De nem értvén a mesterséghez, hiába fogott a kutatáshoz, nem talált semmit s e fölött való dühében gazdáimat lecsukatta.

A taotáj katonaságának vezére, egy termetes mandzsu, nagy hajlongások közt bejött és bemutatta magát.

- Megállj! - rivalt utána a taotáj, - azonnal add át a megbizást és a kardodat az alparancsnoknak. Nekem olyan katona nem kell, a ki a saját kardján keresztülesik.

A vezér hüledezve távozott, magában átkozva a pekingi urakat, a kik már barbár európai befolyás alá kerültek és teljesen levetették hazájuk erkölcseit.

Pár perc mulva az alparancsnok ott állt a két, börtönlevegőtől sápadt amerikaival.

- Uraim, én az uj helytartó vagyok, e percben foglaltam el hivatalomat. Tessék helyet foglalni.

- Hogy' érti azt, hogy mind a ketten? Csak nem akarja a társát az üzletből kihagyni?

- Igaza van, kormányzó ur, tehát mondjuk, mindhárman - s az amerikai elnevette magát.

- Az már más, - felelte a taotáj roppant komolyan, - az urak különben itt maradnak a házamban s minden tekintetben az én vendégeim lesznek.

- A mint veszszük. Majd ha az üzletet rendbehoztuk, másképp lesz. Isten önökkel.

Ekkor botlott a terembe a régi taotáj jobb keze, egy gazképü, alacsony, kövér fickó, a kit most ráztak föl a részegségéből azzal a hirrel, hogy uj gazdát kapott.

Persze rohant meghódolni s azt iszonyu szóáradattal tette, melyben a sárga földig legazemberezte a régi gazdáját, a kiről ő több izben megjósolta, hogy előbb-utóbb kitekerik a nyakát.

Csi-Tung mondott neki valamit, a mi körülbelül annyit jelentett: kuss! Mivel a kinai erre sem hallgatott el, megrugta. Ezt már nem lehetett félremagyarázni s a jobb kéz, vagyis a magántitkár megszünt kerepelni.

Erre aztán lassu, monoton, hivatalos hangon elkezdte ösmertetni a taotáj bevételi forrásait, a miből Csi-Tung megtudta, hogy:

s valamennyit elárulta és megcsalta; de legalább szép jövedelmet biztositott magának.

Az amerikai mérnökök közt (kiknek a szolgájuk ezalatt pompás vacsorát főzött) a következő párbeszéd folyt:

- Nem én. Épp olyan gazember, mint az elődje volt. De ennek több az esze, megvárja, mig megkezdjük az aranyásást s akkor tesz el láb alól.

- Szökjünk meg. Ma itt mindenki részeg, vagy elégedetlen az uj taotájjal, tehát velünk tart.

- Husz mérföldnyire innen már oroszok vannak. Ajánljuk föl azoknak a bányát.

Hárman kivetették magukat az ablakon s az inas, a ki jól ismerte a helyi viszonyokat, egy tunguz kocsmároshoz vezette őket, a ki egy revolverért három lovat bocsátott rendelkezésükre s maga elvezette őket a legközelebbi orosz katonai állomásra.

Hajnalban már ott voltak. A kozáktiszt teát adott nekik s az ezredeshez vezette őket. Elbeszélésüknek eredménye az lett, hogy három nap mulva az ezredes kétszáz kozákkal megjelent Lingben s a cár nevében elfoglalta. A taotájt különben megerősitette hivatalában, csak két festményt adott hozzá. Az egyik a cárnak, a másik Szent Vladimirnak a képe volt. Ezentul ezekre hivatkozzék, mikor itéletet mond valami ügyben.

Az amerikai mérnököknek aztán az ezredes ötven embert bocsátott rendelkezésükre.

Két hét alatt megkezdték a bányákban a munkát. És ekkor eljött az ezredes, a cár nevében lefoglalta az egészet, a mérnököket pedig kozák fedezettel Vladivosztokba vitte, hol rárakták őket egy Japánországba menő hajóra, kézbesitvén nekik egy végzést, mely örök időkre kitiltja őket az orosz birodalom területéről.

Mikor egy darab idő mulva a bányák körül (melyeket orosz mérnökök vettek át) vagy félmillió értékü tiszta arany volt fölhalmozva, a tunguzok megrohanták a telepet, leöltek mindenkit s elvitték az aranyat Csi-Tung taotájnak. Ő az aranyat szépen eltette, a rablókat megjutalmazta és elbocsátotta, intvén őket, hogy majd ha üzen, ujra készen álljanak - aztán sebbel-lobbal összeszedte fegyvereseit, nekiesett egy egészen ártatlan tunguztörzsnek, fölkoncolta s ötven fejet elküldött (buzgalma csekély jeléül) az orosz ezredesnek.

Az ezredes, a ki éppen rázúdulni készült, visszarendelte kozákjait s a tiszti kantinban, nagy fejcsóválások közt, a következő axiómát tette közzé:

- Fiuk, ez az Ázsia különös egy ország. Nem lehet az ember olyan gazember, hogy magánál még nagyobb gazemberre ne akadjon.

Mikor Jermák berukkolt a kazáni ezredhez, ezzel bucsuzott el tőle az apja, a ki egy sokat próbált, sokat éhezett és sokat dolgozott öreg paraszt ember volt:

- Ha boldog akarsz lenni, légy mindig megelégedve azzal, a mit kapsz, s gondolj arra, hogy bizonyosan vannak olyanok, a kiknek még annyi se jut, mint neked.

- Az a tudat, hogy vannak, a kik ötven botot kapnak s te szerencsés vagy, mert csak huszonötöt kapsz.

Jermák jól a fejébe véste az apja mondását s elhagyva szülőfaluját, Kazán városába ment az ezredhez.

Mikor legelőször kirukkoltak a kaszárnya udvarára, végigment köztük Bolenko hadnagy s egymásután mustrálgatta a legényeket. Tiszti szolgát keresett. Jermák, ugy látszik, megtetszett neki, mert sokáig nézegette.

- Megmondom őszintén, hadnagy ur. Azt mondta, hogy buta vagyok, de jó és becsületes.

Intett neki, hogy kövesse s fütyörészve megindult a kaszárnyában levő szobája felé.

- A dolog jól kezdődik, - mormogott Jermák, - inkább vagyok én a hadnagy ur szolgája, mint komisz katona a regimentben. Mert igy csak egy ember parancsol és pofoz, ugy meg száz, a káplár urtól föl a tábornokig.

Nemsokára a fiu meggyőződött róla, hogy csakugyan igaza volt, mikor az inasi hivatalt többre becsülte az ezredben való szolgálatnál. A fegyverrel való bánásmódra és az egyformán való lépkedésre őt is beoktatták, de ez csak pár óra volt naponkint, sokkal kevesebb, mint a többi katona munkája. A nap többi részében Bolenko hadnagy előszobájában ténfergett, vagyis ha a gazdája nem volt otthon, aludt.

Nemsokára meggyőződött róla, hogy a hadnagy ur főjellemvonása az elégedetlenség.

Elégedetlen volt azzal, hogy előkelő fiu létére nem a lovasságnál szolgált. Elégedetlen volt azzal, hogy még nem volt főhadnagy. Panaszkodott azért, hogy a kaszárnyában kellett laknia. Kazán városát is meglehetősen unta már és szidta a garnizont. Az ételeket is mindig kritizálta és se a tiszti étkezőben, se a városi kocsmákban nem tudtak kedvére főzni.

Egyszer Jermák nagy álmosan rum helyett toilette-ecetet talált a gazdája teájába tölteni s a hadnagy nagyot kortyantott belőle. A mi fölött annyira dühbe jött, hogy a legényt pofon verte. A fiun semmiféle indulat nem látszott, se nem sirt, se nem morgott, még csak el se vörösödött. A hadnagy rá nézett.

- Arra, hogy akármilyen rossz dolgom van, gondoljak arra, hogy még rosszabb is lehetne.

- Arra, könyörgöm, hogy hála Isten, hogy nem a sarokban levő kardját vette elő a hadnagy ur és nem azzal szurt keresztül. Mert ezt is megtehette volna.

- De boldog ember is vagy. Hanem mivel vigasztaltam volna magamat én, mikor az ecetes-teát megittam? Erre felelj!

- Azzal, könyörgöm, hogy hála Isten, ez a szamár legény nem azt a mérget öntötte a teámba, a mivel a férgeket szoktuk irtani.

Ez a kis beszélgetés nagy változást idézett elő a hadnagy ur jellemében. Büszkesége föllázadt az ellen, hogy a legénye bölcsebben, több filozófiával tudja türni az élet kellemetlenségeit, mint ő. Előforduló alkalommal tehát, mikor megint valami nagy elégedetlenség környékezte, mindig hangosan fölkiáltott: Jermák! Jermák! Erre rendesen elnevette magát s a rossz kedv egyszerre kifutott belőle.

Tőle megtanulták az ezredbeli tisztek is és nemsokára általános lett köztük a Jermák filozófiája. Ha valaki boszankodott, kártyán vesztett, lóról leesett, vagy beteg volt, csak azt mondták neki, Jermák, Jermák s e varázsigék hatása alatt könnyebben türt és hamarabb kihevert mindent.

Nahát erre nagy szükségük is lett nemsokára, mert a kazáni ezredet mozgósitották és elvitték Mandzsuriába, a mivel a kényelmetlenségnek, szenvedéseknek, nélkülözéseknek korszaka szakadt rájuk.

Késő őszszel vitték őket oda, s hidegben, hóban, sárban, könnyü barakkokban tanyáztak. Jermák is fegyvert kapott, de Bolenko századjában szolgálván, megmaradt azért mellette, személye körüli tiszti szolgának.

Bolenko nagyon szerette őt és ugy bánt vele, mintha testvére volna. Egy vidékről valók voltak, egykoruak voltak, s mikor a végtelen fehér sikságon üvöltve táncolt végig a szibériai jégmezőkről lerohanó szél s Jermák meggyujtotta a szamovár alatt a spirituszt: miközben az kellemesen rotyogott, a két fiatal ember szülőföldjéről beszélt, a Dón iszapos hullámairól, a szemobeji árnyékos, fehérre meszelt patakmalomról, a knyázi erdőről, hol annyiszor szedtek madárfészket s a csirovi cigányokról, a kik olyan bánatos nótákat tudtak kiverni a balalajkán.

Egy éjjel Bolenko egy szakasz katonával elvonult valami vasuti hidat őrizni. A hidnál fölváltotta az ott levő őrséget, kiállitotta az őrszemeket s mivel tüzet rakni nem volt szabad, ő maga Jermákkal ott maradt a hid közelében s föl s alá topogott, hogy a hideget egy kicsit elkergesse.

Hirtelen puskalövések dördültek: tunguz rablók ütöttek a csapatra. Az őrszemek jobbra-balra tüzet adtak, aztán csendes lett minden. Bolenko kivont karddal és revolverrel elindult, végignézni az őröket. Mindegyik ott volt a maga helyén, csakhogy meghalva. Ezek az ördöngős pusztafiak előtörtek az éjből, leütötték áldozatukat s megint eltüntek a kavargó hóban. A szegény orosz még keresztet se vethetett magára, ugy ment a másvilágra.

- Kövess, Jermák! - kiáltott a hadnagy s futva megindult az állomás felé, hol az orditó szélviharban a lövéseket bizonyára nem hallották.

Mikor egy alacsony fenyőfáktól boritott kis erdőn futottak keresztül, megint lövés dördült és Jermák elbukott. A hadnagy is megállt.

Jermák megtette s a hadnagy a teherrel futni kezdett. A legény keservesen nyögött.

S a legény hangosan imádkozott. Aztán nem nyöszörgött. A hadnagy megállt egy kicsit.

- Azt gondolom, hogy jobb, ha én ülök a hadnagy ur nyakában, mintha a hadnagy ur ülne az enyémben.

Mikor egy tisztáson szaladt át, több lövés dördült. Jermák nagyot rándult, feje előrehajlott, s teste ólomsulylyal nehezedett a hadnagyra, a ki szintén egy erős ütést érzett a hátán, ott, a hol a revolverszij volt.

A legény nem felelt. Bolenko megállt, vigyázva letette a hóra, megfogta a kezét, hideg volt, megsimitotta az arcát, hideg volt, hallgatta a szivét: halva volt.

Megdöbbenve állt fölötte a tiszt: ez a fiu fölfogta a gyilkos golyót s megmentette az ő életét. És eszébe jutott utolsó mondása: jobb, ha én ülök a hadnagy ur nyakában, mintha a hadnagy ur ülne az enyémben.

Nagy sóhajtás szakadt ki a kebléből. Bizony jobb, mert különben Bolenko hadnagy feküdnék itt a mandzsuriai viharos ég alatt, a pusztaság fehér haván. Igy pedig él, él, s vad örömmel szivja a fagyos levegőt.

Fölkapta a holttestet s rohant vele tovább. De már az állomás is közel lévén, lépései egyre lassubbak lettek. Különös gondolatok lopóztak lelkébe. Komorak, mint a viharos téli éj; komorak, mint egy olyan ember gondolatai, a ki mellett a halál suhant el. Hátha nem neki van igaza, az élőnek, hanem a halottnak? Hátha Jermák tiszta lelke, mikor az üdvösség felé szárnyal, azt kiáltja feléje a magasságból: jobb halva, mint élve.

Tashiro urat, miután a tokiói egyetemet nagy sikerrel elvégezte s ugy a japán, mint a német és az angol professzorok előtt kitüntetéssel levizsgázott, kormánya Európába küldte, az árvaházak és a börtön-rendszerek tanulmányozása végett.

Japánországban ugyanis ugy hozták a kettőt öszszefüggésbe, hogy az árvaházak: börtönök a kicsinyek számára; a börtönök pedig: a nagy erkölcsi árvák nevelőintézetei.

A hajón megismerkedett egy emberrel, a ki Massachusets amerikai állam megbizásából már árvaügyben végigtanulmányozta a civilizált világot s a ki neki oly kimeritő fölvilágositásokkal szolgált, hogy Tashiro barátunk e tekintetben már is befejezettnek tekinthette küldetését. Csak egy dolog furta az oldalát.

- Mondja csak, uram, miért érdeklődött éppen Massachusets állam az árvaügyek iránt?

- Annak is megvan a maga oka. Én ugyanis otthon a demokrata-párthoz tartozom, sőt annak egyik vezéralakja vagyok. Jelentékeny részem lévén pártunk győzelemre jutásában, valami hivatalt kellett kapnom. De a hivatalok már be lévén töltve párthiveinkkel, nekem európai körut jutott. A mi jobb és zsirosabb falat, mint akárminő hivatal. Titulust könnyü találni s tiszta véletlen, hogy én éppen az árvák tanulmányozását kaptam föladatul.

- Nem. Mert mire haza értem, már a republikánus párt kerekedett fölül, annak pedig csak nem bocsátom rendelkezésére a tanulmányaimat.

- Helyes. De hisz önnek Amerika a hazája, akár a demokraták, akár a republikánusok kormányozzák Massachusets államot.

- Ez elvben áll. De tényleg mindegyik párt egy politikai trösztöt alkot s ki van zárva, hogy a másikat támogassa, bármennyire parancsolná is a közérdek.

- Én mindent helyeslek, a mi pártom érdekeit szolgálja. Különben pedig azt mondom: Amerika elég gazdag, hogy az ilyen dolgokat kibirja.

Tashiro mindezt jegyzékbe vette s már a fele utról memorandumot intézett kormányához, kijelentvén, hogy az európai árva-ügy igy és igy áll, s ő ennek folytán csak a börtön-rendszerek tanulmányozására fog szoritkozni.

De már akkor kezdett benne az a homályos sejtelem derengeni, hogy az európai civilizáció messziről sokkal szebb, mint közelről s rajongása a fehér faj iránt, melyet a tokiói egyetemen tanárai beléje oltottak, egy kicsit hülni kezdett.

Ez irányban némi kritikai kételyeket is intézett haza, az igazságügyminiszterhez, a ki azonban föltétlen Európa-imádó volt s azt irta neki vissza, hogy ha Európát összes hibáival és büneivel átültetjük Japánországba, akkor is jobb, mint ha semmit se csinálunk. Hát ne tessék okoskodni, hanem tanulni és dolgozni!

Tashiro vállat vont és elhatározta, hogy mindent meg fog tanulni Európában.

A hajó Triesztben kötött ki s a derék Tashiro nagyon eredeti módon fogott a börtönrendszerek tanulmányozásába. Miután podgyászát a legelső fogadóban lerakta, elment szétnézni a városban, készakarva belekeveredett egy olasz-szlovén kávéházi vitatkozásba, a minek az lett a vége, hogy közcsendháboritás cimén mindenkit a rendőrség börtönébe szállitottak. A japánt is.

Másnap persze kiderült, hogy nem merülhet föl olaszok és szlovének közt olyan vitás kérdés, melyhez neki a legcsekélyebb köze is lehetne s ezért kidobták a börtönből. De a buzgó tudóst a verekedés, a börtön nedvessége s a férgek annyira megviselték, hogy több napig ágyban fekvő beteg lett. Ekkor elhatározta, hogy ennyire még se fog a börtönélet tanulmányozásába belebocsátkozni.

Ment, mint a japán kormány megbizottja s mindenütt nagy szivességgel fogadták.

- Az egész nem ér semmit. Itt, igy összecsukva, egy nagyobbszabásu gazember megfertőzheti valamennyinek a lelkét. Legjobb a deportáció egy puszta szigetre, ott aztán dolgozhatnak kint a szabadban, ez megnemesiti őket.

- Ön beszél igy, a kinek rendszere szerint épitik a legujabb fegyházakat? - szólt Tashiro elbámulva.

- Tudja, barátom, ha én ezt a rendszert ki nem találtam s megvalósitását nem sürgettem volna, sohase lett volna belőlem fegyházigazgató. Már pedig a fegyháznak nem az főfeladata, hogy a rabokat eltartsa, hanem hogy minket eltartson.

Tashiro mester eleget tudott. Pakkolt s kész tervekkel ment haza a fölkelő nap országába. Ki is járta, hogy Hokkaidé szigetén egy hatszáz személyre berendezett modern fegyházat épitettek neki s őt kinevezték igazgatónak.

Életét nagyon kellemesen berendezte, megosztva azt családja és gazemberei közt s rendkivül meg volt elégedve. De bölcs számitásait váratlanul keresztülhuzta a háboru.

A kormánytól rendelet érkezett, hogy a kisebb bünösöket ereszsze szabadon, lehetőleg sok embert mustráljon ki, mert a fegyház kell kórháznak. A javithatatlan bűnösöket, nagy kővel a lábukon, hajigáltassa a tengerbe. Ő maga pedig rukkoljon be szolgálattételre az igazságügyminisztériumba.

- Európa segits! - kiáltott mély megdöbbenéssel Tashiro mester, s kiment a kertje végére, a tenger mellé sétálni, hogy eszmét keressen a katasztrófa elháritására.

Csak nem engedheti egész szépen berendezett életét tönkretenni, busás jövedelmét eluszni, s beülni talán irnoknak az igazságügyminisztériumba?

A mint a széles tengerre kitekintett, fehér vitorlákat pillantott meg: a halászok jöttek hazafelé Szahalin szigetéről.

Szahalin szigetén lakik az ő öreg barátja és kollégája, a vén gazember Benkov, orosz fegyházigazgató, a ki jelen is volt a hokkaidéi fegyház fölavatásánál. Ez majd segiteni fog az ő baján! Azonnal befűttette a kormány gőzösét és átsietett Szahalinba. A háboru még akkor nem ütött ki hivatalosan s Benkov ur nagyon szivesen fogadta Tashiro mestert.

A párolgó teánál, négyszemközt, a következő párbeszéd fejlődött ki a két ur között:

- Potomság, nem is érdemes róla beszélni. Alig teszek félre valamit. Pedig eléggé takarékoskodom.

- Szemtelen követelő fráterek. Azt mondják, egyszer legalább is jól kellene lakni nekik hetenkint. Az ostobák! Mintha nem tudnák, hogy odahaza vannak parasztjaink, a kik egész életükben nem laknak jól.

- Tudja mit? Vegye ki bérbe rabjaimat. Hatszáz darab, házhoz szállitva, fizetünk értük naponkint és fejenkint negyvenöt kopejkát.

- Dehogy nem! Hát a héringrendszert nem ösmeri? Azon gondolkozom, hogy nem fizethetne-e ötven kopejkát?

- A bőrömet akarja lenyuzni, kolléga ur? Négy gyermekem van. Apámat, anyámat és három testvéremet tartom... Az élet oly drága...

- De mikor maga nyolcvan kopejkát kap fejenkint a kormányától, - szólt hirtelen Benkov.

- Megőrült? Szó sincs róla. Hatvan rongy vasat... értse meg, potom hatvan kopek az egész.

- Hát mondja meg őszintén, üzlet ez? Mindenesetre gyöngébb üzlet, mint az öné, hisz önnek egy rab csak husz kopekjébe kerül...

A két derék ur kezet adott rá. Mikor elbucsuztak, Tashiro mester tremolo hangon igy szólt:

- Aztán igazságot kérek, kolléga ur. A japán az én vérem. Ne bánjék vele rosszabbul, mint a saját honfitársaival.

... A japán rabok átszállitása simán ment s az egész változás az volt, hogy a szahalini direktor a fegyházat két részre osztotta: egy japán osztályra és egy orosz osztályra. A hol eddig tiz ember volt, ott ezután husz ember volt. Punktum. Ez csak egyszerü dolog.

Tashiro mester pedig Tokióba sietett, hogy a gazság leleplezésére kitalált mesét előadja miniszterének.

A mese ügyes és csábitó volt: a japán fegyencekkel megrohanni és visszafoglalni a szahalini telepet, mely egykor az egész szigettel ugyis Japánországhoz tartozott. Ő ott marad a helyén, Hokkaidéban, kapja eddigi fizetését, huzza eddigi jövedelmeit, igazgatja a kórházat, az áthelyezett fegyházat - s ha megérett a terv, megrohanja Szahalint.

Kezét dörzsölte, ugy meg volt elégedve magával. Tokiót örömmámorban találta. Aznap jött oda a hire, hogy a japán flotta Port-Arturnál megrohanta és tönkretette az orosz hajóhadat. A rikkancsok orditották az utcán a lapok különkiadásait, a házak tele voltak zászlóval, őrületes tömeg hemzsegett mindenfelé, dalolva, ugrálva, kacagva. Utszéli dalnokok az ős Nipon vitézségének föltámadását hirdették, húros hangszereken groteszk nótákat verve hozzá... Tashiro szédülten támolygott ide-oda s türte, hogy taszigálják, öleljék-csókolják s a fülébe orditsanak... Majd vad rikoltozások közt kétfelé vált a tömeg s dobpergés és trombitaszó mellett vonultak arra a háboruba a katonák, Japánország ifjusága, Japánország virága... egyezer... kétezer... háromezer... tizezer... százezer... Tashiro kitágult szemmel nézte a nemzet erejét, mely sugárzó arccal megy a halálba a hazáért, nem nézve hátra, csak előre, a tenger felé, a tengerentuli ismeretlen ország felé... vagy talán a legismeretlenebb ország, az örök haza felé...

Ott állt egy helyben, órákig. A trombitaszó régen elhalt a távolban s a katonák már hajón ültek, mikor Tashiro még mindig ott állt egy lépcsőn, tompa merevségben s szeme előtt tarka képek, látományok kavarogtak.

Tashiro körülnézett. Ki mondta ezt neki? Senki. Ez a hang máshonnan jött. Fölébredt benne valami, a mit nem Európából hozott, de sőt innen vitte oda s ott elaltatta: az ős japán lélek, a szamuraik katonabecsülete, a hazának a szeretete.

Sarkon fordult és hazament Hokkaidéba. Éjjel érkezett meg, fölkeltette hű szolgáját, kezébe adta pallos-szélességü kardját s intett neki, hogy kövesse. Ő maga fogott egy gyékényt s megindult a tenger felé. És a hű szolga lehajtott fejjel, bánatosan követte, mert tudta, hogy mi következik és azt is tudta, hogy neki ezt kötelessége megtenni.

Tashiro a holdvilágos parton leteritette a gyékényt, fölbontotta a ruháját, kirántotta kését s beleszurt a hasába. Abban a percben a hű szolga két kézre fogta a pallost s egy ütéssel lecsapta ura fejét - mert ez neki szent kötelessége volt, a mit meg nem tennie főbenjáró bűn lett volna.

Igy halt meg a szegény Tashiro, önként választott ősi és dicső halálnemmel, a harakirivel, elődei, a vitéz szamuraik mintájára, becsületes módon, s ha a temetését rám bizzák, ezt irom vala sirkövére: Ó, ázsiaiak, az európai civilizációt vagy fenékig üritsétek, vagy meg ne kóstoljátok!

A csifui kikötőben nagy csoportosulás támadt, abban az irányban, melyben a Grosser Kurfürst német hadihajó horgonyzott.

A csoportosulás oka az volt, hogy a hajóról e pillanatban közeledett a part felé a Grosser Kurfürst tengerész-zenekara. Kis gőzbárkától vontatva hat csónak hozta a vizi muzsikusokat. A német zenekar különösen népszerü volt a kinai csőcselék előtt, mert hatalmas nagy dobja, sok apró tamburája és számos sivitó sipja volt s fülhasogató lármával szokott az európai negyedbe vonulni, hol térzenét rendezett a fehérarcu asszonyságoknak.

Ez már a rendes tengerészudvariasság volt. Minden este hatkor kivonult valamelyik nemzet hadihajójának zenekara, hogy mulattassa az európai negyedet. A nagy négyszögü tér ilyenkor megtelt sétáló előkelő néppel és bámész kinai kulikkal. Az ablakok kinyiltak, az erkélyek megnépesedtek. A tengerésztisztek ilyenkor flirteltek a szép asszonyokkal, messze hazájuk szokásai szerint. Az est enyhe volt, a világos szinü nyári ruhák tömege a tengerészek hófehér uniformisával egyformaságában is festői látványt nyujtott. Európában képzelhette volna magát az ember, ha a háttérben, a házak mellett, nem áll a keserüarcu, piszkos kulihad, s ha néha komor ünnepiességgel, hosszu selyemszoknyában végig nem sétál egy-egy pápaszemes mandarin.

A kinai ifjuság vad ujongással futott a német zenekar előtt, mely teljes bumberdó-szóval vonult be a térre, hogy a hangversenyt megkezdje. De alig játszotta el a Parasztbecsület-et, épp a mint utána szünetet tartott, valami távoli mennydörgés moraja hallatszott.

Az ég tiszta azurján nem volt egy tenyérnyi felhő. Nem, ez nem a mennybéli Isten haragját jelenti. Ez a földi istenek csatája. A port-arturi ágyuk dörögnek. A csifuiak megszokták már ezt a zajt s nem igen szoktak vele törődni. De egy percre mégis megszünt a csevegés könnyü zsivaja, csend lett a téren.

A moraj pedig szakadatlanul hallatszott. Mintha a föld is remegne lábuk alatt. A karmester intett, a zenekar belevágott és egy vidám Strausz-féle keringőt játszott, poroszos lármával. A sétálás, flirtelés ujra megindult.

A német konzul ment végig lassu léptekkel a téren s fölment a Hôtel Bristol terasszára, hol a Kurfürst kapitánya vacsorált néhány tisztjével.

- Az orosz flotta kitört Port-Arturból és e pillanatban élet-halál harcot vív a tengeren.

- A Daily Telegraph tudósitója, Wilkins nálam vacsorált tegnap este. Tiz órakor az inas bejön, hogy valaki keresi Wilkins urat. Ez a valaki nem volt más, mint a leghiresebb kinai peráta és csempész, a ki most szegre akasztotta a rendes mesterségét s részint az ujságirókat szolgálja, részint élelmiszereket lop be Port-Arturba...

- Annyira, hogy ha a háboru sokáig tart, ebből a gazemberből milliomos lesz. Csak a Daily Telegraph-nál keresett már vagy tizezer márkát. Tudja, hogy az angol ujságok bolondul fizetnek.

- Wilkins vagy tiz percig beszélgetett ezzel a nagyszabásu csirkefogóval, aztán bejött az ebédlőbe és bocsánatot kért, hogy el kell mennie. Persze kiváncsi voltam és firtattam a dolgot, de ő csak annyit mondott, hogy ha holnap (vagyis ma) estig nem tér vissza s azalatt ágyudörgést hallunk: tudjuk meg, hogy az orosz flotta kirohant Port-Arturból. Azzal hajóra ült, mely egész nap fütve van a kikötőben s az éj homályában eltünt ezzel az imént ecsetelt brigantival, a ki ezen a komisz, sziklás, zátonyos tengeren behunyt szemmel el tudja vezetni a hajót.

- Nos, Wilkins nem tért még vissza, az ágyu pedig dörög. Az oroszok kitörtek.

Óriási dördülés hallatszott. Az ablakok megcsörrentek. A nagy fali óra ingája megállt. A kapitány fölkelt.

- Menjen le a térre és hallgattassa el a zenét. Nem illik, hogy a német tengerészet mulattassa a közönséget, mikor annyi derék tengerészbajtársunk hullámsirba száll.

A tisztek helyeslőleg bólintottak, a kadét elsietett. Pár pillanat mulva a zene a taktus közepén hirtelen megszünt. A muzsikusok vállukra vetették hangszerüket s zajtalanul eltávoztak. A közönség meghökkenve csoportosult. Pár perc mulva mindenki tudta, hogy a zene miért takarodott el. Most már mindenki az erős dörgést hallgatta. A Kurfürst tisztjei a terassz mellvédjénél állva, szivarra gyujtottak s találgatták, hogy ez most ágyusortüz, torpedórobbanás, vagy kazánpukkadás-e?

- Teljesen. Ha a jelek nem csalnak, e pillanatban az ázsiai vizeken az orosz flotta meghalt.

- Ugyan üljön le ide közénk, Wilkins ur, - unszolta a német konzul és egyben bemutatta a német tiszteket.

- Uraim, ne vegyék rossz néven, nagyon unalmas asztaltárs leszek... egy kotlett jó lesz... tegnap este óta egy falatot sem ettem s fáradt vagyok, mint egy kutya.

A tisztek már mind helyet foglaltak körülötte. Az angol fölhajtott egy nagy pohár szódával kevert whiskyt.

- Kénytelen voltam visszatérni, egyrészt, mert hajóm gépe a forszirozott gyorsaságtól kissé megromlott, másrészt, hogy a sürgönyeimet föladhassam.

Itt két darabban lenyelte a kotlettet. Két üveg sört megivott rá, aztán ürügerincet rendelt.

- Uraim, - szólt közben, - formidábilis dolog. Az orosz flotta szét van verve. Vagy visszatért Port-Arturba, vagy a világ mind a négy tája felé menekül, üldöztetve a japánok által.

- Mindent. Az a váltott pofáju gazember, a kit ön is ismer, egyenesen oda vezette hajómat a japánok titkos kikötőjéhez, a. honnan kitünően vigyázhatnak a port-arturi kikötő kijáratára, a nélkül, hogy az oroszoknak sejtelmük volna róla. Mikor odaértünk, az én derék vezetőm kijelentette, hogy ő most elbujik a hajó legfenekére, mert ha őt a japánok meglátják, tüstént a legmagasabb árbocra huzzák föl. El is bujt. A japánokat nagyon meglepte a megérkezésem, azonnal körülvettek, egy hadnagy a hajómra jött, átnézte papirjaimat, aztán megkérdezte, hogy mit keresek én ott? Mondtam, hogy véletlenül vetődtem oda, hallván, hogy az oroszok kitörni készülnek. Elbámulva nézett ram, aztán azt mondta, hogy majd jelentést tesz az admirálisnak, de legyek elkészülve arra, hogy hajómat elsülyesztik, engem pedig egy japán fregattra internálnak... Pardon, most engedelmükkel megeszem az ürügerincet.

Az éhes angolnak ez is csak három falat volt. Megivott rá egy üveg bort, rágyujtott fapipájára s ujra kezdte:

- Ezen kedves kilátások emlegetése után a kis tengerészhadnagy elhagyott, azzal a parancscsal, hogy ne mozduljak a helyemről. Két oldalról két fregatt rám vetette fényszórója világosságát s biztosra vettem, hogy egy lövéssel tönkre volna téve a Daily Telegraph kisded hajója. Husz perc mulva ismét megjelent a hadnagy s tudtomra adta, hogy a tengernagy szivesen lát a hajóján egy kis barátságos eszmecserére. Természetesen mentem. Már megvirradt, de a szemhatárt köd boritotta. A tengernagy a fedélzeten fogadott, kifogástalan angolsággal üdvözölt s kért, hogy mondjam el értesüléseimet.

- Szivesen, admirális ur, ha megengedi, hogy az ütközetben résztvegyek, mint szemlélő.

- Köszönöm. - Erre elmondtam az összes csifui hireket és privátértesüléseimet is, melyeket egy ott ülő tiszt följegyzett, s öt perc mulva már dróttalan távirat utján az egész hajóhaddal közölt. A tengernagy melegen megszoritotta a kezemet, kijelentette, hogy értesüléseim teljesen helyesek s megfelelnek az övéinek, visszabocsátott a hajómra s meghagyta, hogy mindaddig szorosan mellette maradjak, mig ujabb intézkedéseket nem tesz. Aztán elindultunk a ködben s mondhatom, ugyancsak kemény munka volt az én kis hajómnak lépést tartani a hatalmas vasszörnyeteggel. Itt erőltette magát agyon a gépem... A többiről ime itt vannak a távirataim másolatban.

S átadott a kapitánynak egy csomó teleirt papiroslapot. A parancsnok hangosan fölolvasta. A kitörést követő ütközet leirása volt. A bámulat kiáltása hangzott el gyakran a tisztek ajkáról. A szemek villogtak, a kezek ökölbe szorultak, a tengerészvér, a katonatemperamentum fölbuzgott bennük. Mi lehet nagyszerübb a katonára nézve, mint szépen győzni, vagy szépen meghalni? Mr. Wilkins nem látta a hatást. Fáradt pillái lecsukódtak s a pipa kifordult szájából. Egy kinai futott föl a terasszra, fölrázta s valamit mondott neki. Wilkins fölugrott.

- Bocsánat, uraim, egy percre elszundikáltam s különös, álmomban a drót mellett röpültem, mely táviratomat Angliába viszi. De most mondják, a hajóm rendben van, visszamegyek a tengerre.

- Pardon, s mi az ön jutalma ebben a fáradságos munkában? - kérdezte részvéttel von Kameke, a kis junker seekadét.

- Az, hogy a mit én ma a kinai tengeren látok, holnap Anglia minden fia a reggeli teájához fogja szürcsölni. Vannak önnek szülei, kadét ur?

- No lássa, nekem is van egy özvegy édesanyám Northumberland egy kis falujában, a ki holnap kezébe veszi a Daily Telegraph-ot s mikor az én W. betüvel jelzett táviratomat meglátja, elégedetten szól: "Az én Vili fiam dolgozik, tehát nemcsak él, hanem egészséges is és ujra szerencsésen átesett egy nagy veszedelmen. Hála Istennek!" S egész nap jókedvü az öreg asszony. Hát hol van az a milliomos, a ki a világ tulsó végéről mindennap igy értesitheti az anyját arról, hogy nincs semmi baja? Jó estét urak!

Csifu lakóiból ezen az éjszakán nagyon kevesen hunyták le a szemüket. Folyton dörgött az ágyu Port-Artur felől, az ablakok minduntalan megcsörrentek és számos falióra megállott.

Világos volt, hogy az erődöt is lövik, meg a kitört orosz hajóhad is küzd a japán flottával.

A parton mulató tengerészek korán visszatértek hajóikra, ott még a födélzeten elszíttak néhány szivart, megittak pár pohár whiskyt s aztán nyugodni tértek.

De csakhamar látni lehetett, hogy ez a nyugalom csak olyan, mint a csatatéri: minden nemzet hadihajójának kéménye okádta a sürü, fekete füstöt. A mi mutatta, hogy a szörnyetegek készenlétben vannak s a legcsekélyebb riasztó jelre azonnal kiindulhatnak a sik tengerre.

A hajók lassankint mind elsötétültek. Csak a jelzőlámpák fénye csillogott a csendesvizü öbölben. Egy kis oldal-molo mögött, a hol a kinai dsonkák raja állomásozott, volt még lárma, feleselés, szájaskodás. Végre a Thunderer nevü angol páncélos kapitánya odaizent a copfosoknak, hogy csend legyen, mert közéjük lövet. A káplár azonban, a ki ezt az üzenetet egy kis gőzcsónakon kivitte s aztán visszatért, nem látta a gyülölettől eltorzult sárga arcokat, melyek feléje fordultak s a fenyegető öklöket, melyeket a sötétben feléje ráztak. - Majd rátok kerül még a sor! - suttogott nem egy kinai, de már a szomszédjának senki se merte harcias érzelmeit elárulni. Ez a bárányok nemzete, mely egy jó üzletet többre becsül bárminő hőstettnél. S erre a nemzetre nézve most érkezett el az aratás. Az a két bolond szomszéd nemzet háborut visel egymás ellen s az egészből a jó kinai szedi le a tejfelt, a ki élelmet szállit, kémkedik, sáncot ás, halottakat eltemet, betegeket szállit, terhet hord, mind jó pénzért.

Az éjjel csöndes volt. Virradni kezdett. A köd hirtelen fölszakadt s az őrök szétnéztek a tengeren. Azonnal megadták a jelt: a szemhatáron egy fekete hajó merült föl s lassan közeledett a kikötő bejárata felé.

Az összes külföldi hadihajók tisztjei egy szempillantás alatt a födélzeten voltak. Száz messzelátó szegződött a jövevény felé.

Igy beszélgettek a tisztek, miközben szivükben meghült a vér a rémhajó közeledtére. Mert valóban rémhajó volt az, a mint gyászos lassusággal és kisérteties zajtalansággal besurrant a kikötőbe. Egy fiatal tiszt állt a hajófödélzeten, kormos ábrázattal. Több álló alak nem volt. Sokan ültek, legtöbben feküdtek. A kémények szétlőve, romokban hevertek. Az árbocok is, a mellvédek is, az ágyuk is, a kapitány-hid is, a födélzeti kabinok is: az egész hajó simára volt borotválva. A fiatal tiszt fölemelte a kezét, elől néhány guggoló alak megmozdult s a vasmacska dübörögve zudult alá a mélységbe. A hajó egy darabig ingott s aztán megállt.

Akkorra már odaért hozzá egy csomó gőzbárka. A legelsőből az orosz konzul lépett föl a hajóra, teljes díszegyenruhájában. A többiekben az idegen tisztek voltak, megdöbbenéssel és részvéttel nézve az összetört hajót. A fiatal tiszt pár lépést tett a konzul felé, fáradtan tisztelgésre emelve jobb kezét. A konzul hirtelen odaugrott mellé és átkarolta, mert az ifju ember mintha ingadozott volna. A konzul eltakarta arcát, mintha a látvány megrázta volna. A fiatal tiszt leült.

- Ott vannak mind, az orvos, a zászlós, a hadnagyok, a kadétok, az első kormányos, a főgépész s hetvenkét ember - mind eltemettük őket a tenger fenekére. Magam maradtam a tisztikarból.

- A ki ül, az megélt, de vagy süket az ágyudörejtől, vagy bamba a rémülettől. A ki fekszik, az vagy haldoklik, vagy most halt meg, mióta az öbölben vagyunk.

A fiatal tiszt egyszerre a korom alatt is halálsápadt lett s hátradőlt. Elájult. Egy francia és egy angol tengerészorvos egyszerre ugrottak a födélzetre, hogy segitségére legyenek.

- Csak egyszerü aléltság, rögtön magához tér, - szólt az angol, kigombolta az orosz kabátját, ingét s borszeszszel dörzsölni kezdte a mellét, halántékát.

A francia orvos intésére azalatt egy csomó betegszállitó ember lépett a hajóra, melynek fedélzete tele volt embervérrel.

Öt halottat és nyolc sebesültet szedtek össze s vittek el a francia kórházba, a torpedóromboló legénységéből csak tiz ember menekült meg élve és épen. Az angol matrózok ezalatt friss vizet hoztak az élőknek, majd nagy vizesdézsákat hoztak s fölmosták a vért.

A fiatal tiszt magához tért. Nagyot ivott egy pálinkásüvegből, aztán leöntötte a fejét vizzel s tisztára mosakodott. Az idegen tisztek részvéttel állották körül s mind kezet fogtak vele.

- Hadnagy ur, most lesz szives a konzul ur házába fáradni, - szólt a francia orvos, - ott langyos fürdőt vesz, aztán megiszik egy csésze levest és lefekszik aludni.

- Mi pedig tiszttársaimmal tiz órától kezdve hajónkon villásreggelire várjuk.

A fiatalember némán meghajtotta magát s a konzul karján eltámolygott. Olyan volt, mint egy alvajáró. A hajó széléről ujra visszafordult s elmotyogta:

A tengerészek mély megindulással tekintettek az ifju katona után, a ki körül ma a halál olyan vad orgiákat ült s aztán a francia kapitánynak egy intésére breton matrózok egy nagy kondér füstölgő levest cipeltek föl az orosz hajóra s hozzá ültették a boldogtalanokat, a kik nagy mohósággal kikanalazták. Azután kaptak kenyeret, bort és sóshalat. S miután mindent elfogyasztottak, ott, a hol ültek, végignyultak a földön s mély, letargikus álomba merültek.

Tiz órakor délelőtt fölébredt Bojcsev hadnagy az orosz konzul lakásán. Spirituszos vizzel végigdörzsölték az egész testét, megitattak vele két pohár pezsgőt s erre teljesen magához tért. Mikor az orosz konzullal a Grosser Kurfürst-ön megjelent, arcába már visszatért a vér, a szeme ragyogott s lelke is megszabadult a rémképektől és a halálos levertségtől. A jó, friss husból, friss zöldségből, friss kenyérből, friss gyümölcsből álló ebéd hatalmasan izlett neki s mikor a fekete kávénál cigarettára gyujtottak, kék szemét hálásan körülhordozva a tiszteken, szólt:

- Uraim, nagyon köszönöm. Soha életemben ily jó ebédet nem ettem s talán nem is fogok enni, mert aligha sikerül még egyszer ilyen csodásan megmenekülnöm s ugyszólván a másvilág kapujából az élet örömeihez igy visszatérnem. Különösen izlik ám az étel, mikor az ember leszámolt az élettel.

- A mint a japánok a Farkas-hegyet elfoglalták, a flotta helyzete tarthatatlan volt. Onnan az egészet fölgyujthatták és összebombázhatták. Ezt összetett kézzel nem várhattuk be. A kitörésnél mit reszkiroztunk? Azt, hogy az egész flottánk tönkremegy. De legalább egy rakás japán hajót elsülyesztünk. Igy tehát a mérleg kedvezőbb, mint ha bent maradunk.

- Csunya világ van odabent, uraim, a várban. Az öreg szebasztopoli katonák, a kik nekünk annyit regéltek, örökre el vannak némulva, mert a kik Port-Artur ostromát nem látták, azok egyáltalán nem is láttak háborut. Bocsánat, uraim, én ösmerem az önök nagy háboruit... világraszóló dolgok voltak azok, de ez más. Európai hadseregek és népek közt nem képzelhető el ilyen háboru. Képzeljék el ezt a két ellenséges népet: mindegyik fanatikus, mindegyik föltétlen engedelmes, mindegyik tud türni, egyik se fél a haláltól. A háboru mindegyikben fölébreszti a szunnyadó barbárt s vakon, okoskodás nélkül verekszik, állja az éhséget, a hideget, a meleget, nem jajgat sebein s közömbösen fogadja a halált. A port-arturi orosz katona ma azt hiszi, hogy a kereszténység bástyáját védi a pogány ellen s a keresztes vitézek fanatizmusa ég benne. Mikor rohamra indul, nem a tisztje kardját nézi, hanem a keresztet, melyet a pópa magasra tart. Én mondom önöknek, uraim, hogy a japánok soha sem fogják Port-Arturt bevenni s e vár falain egy generáció fogja szétlocscsantani az agyvelejét. Ki tudna szivósabban védelmezni egy várat, mint ez az óriás passziv nemzet, mely kulturában, hitben, politikában, mint a holttenger, mozdulatlanul és megmozdithatatlanul áll Rigától Vladivosztokig? Ez a nemzeti tulajdonságunk teszi bevehetetlenné Port-Arturt.

- Egy van azonban, a mi változtathat a dolgon. Hallották hirét a port-arturi ördögöknek?

- Hát ezek a legveszedelmesebb ellenségei most a várnak. Ezek kezdték meg most a földalatti harcot.

- Japánország északi részében lakik egy különös népfaj: az ájnók. Teljesen képtelen minden civilizációra, háza sincs, de még sátra se, a földben barlangot ás magának s ott lakik a sötétségben, kerülve a világosságot. Szőrös testü, földszinü, földszagu nép - igazi hiven maradt gyermekei az anyaföldnek, melybe mélyen beássák magukat, hogy a szive dobogását hallgathassák. És barlangot, alagutat ásni ugy tudnak, mint a vakondok. Hát ezek a fene japánok, a kiknek a figyelme mindenre kiterjed, hajóra raktak kétezer ájnó férfit, ide hozták Port-Artur alá s ott nekieresztették a földnek. S ezek vad kéjjel ássák alá most Port-Arturt. Igy vesztettünk el két védelmi vonalat és négy erődöt. Szemtől-szembe meg tudtuk védelmezni, de az ájnók alánk ástak s a mit sem sejtő katonákat aztán a japán utászok fölrobbantották. Ilyen mély és hosszu alagutat semmiféle munkása a világnak nem tud ásni... az ájnó kiállja, se a viz, se a gázok meg nem ölik. S engem mindig az a gondolat üldöz, hogy a legbelső várat is aláássák s egy napon a kommandirozó tábornok s az egész dicsőség levegőbe repül.

- Mennyi jóbarátom elpusztult rövid idő alatt, - folytatta csaknem suttogó hangon, - mind, mind, a kiket csak szerettem s a kikkel gyerekkorom óta szolgáltam, az orosz tengerészet virága, meghalt, lehullott.

Az orosz konzulnak egy táviratot hoztak. Hamar elbucsuzott az uraktól, a Kurfürst kapitányának sugott valamit s elsietett, megkérve Bojcsev hadnagyot, hogy egy félóra mulva jöjjön át a hajójára.

Harminc perc mulva a német, francia és angol tisztek egész csónakrajjal kisérték át Bojcsevet hajójára. Az ép matrózok glédában álltak, előttük a konzul. Bojcsev föllépett s ekkor a konzul harsány hangon szólt:

- Bojcsev hadnagy, van szerencsém átadni önnek a cár ő felsége táviratát, melyben önt elsőosztályu hadnagygyá kinevezi, s egyuttal a Szent Vladimir-rendjellel megajándékozza. A megmaradt legénység mindegyike megkapja az ezüst vitézségi érmet.

Az orosz matrózok szalutáltak s miközben a konzul megölelte Bojcsevet, háromszoros hurrát kiáltottak.