Bevezetés

Tavaly nyáron, amikor Hollandiából átmentem Németországba, első stációmat Düsseldorfban tartottam. Mint a zarándokot a búcsújáróhely, úgy vonzott engemet mindenha ez a város. Útam a Bolkerstrasse 53. számához vezetett, ahhoz a szürke, szegényes kis udvari lakáshoz, amelyben a "Dalok Könyvé"- nek írója, Heine született. Az én legkedvesebb íróm, aki olyan szomorúan, olyan méla rezignációval sóhajtja: Allnächtlich im Traume seh' ich Dich... A kedvest, akit mindörökre elveszített.

A ház kertjében ott áll még a sárgult levelű, ösztövér agácafa, az, amelyet a kis Harry ültetett. Ott van a tyúkketrec is, ahol játszott apró pajtásaival s álmokat szőtt. Álmokat, amelyek sohasem váltak valóra. Kívül a házon, ott van a pauvre Harry ifjúkori arcának a képmása is. A homlokba búsan aláhulló fürtökkel. Olyanok ezek a fürtök, mintha gondolatait gyászolnák. Más ékessége ennél a szerény márvány-domborműnél nincs is ennek a közönséges, egy lármás utca kellő közepébe ékelt bérháznak. A dombormű alatt Heine szavai olvashatók: "- - Düsseldorf ist eine sehr schöne Stadt, und wenn man in der Ferne an sie denkt, und zufällig dort geboren ist, so wird einem wunderlich zu Muthe. Ich bin dort geboren, und es ist mir, als müsste ich gleich nach Hause gehen..."

Igy vagyok én éppen a buckával, ahol gyermekjátékaimat játszottam, első álmaimat álmodtam. Kivált mikor így őszre válik az idő s a szomorú, nyírkos szálú eső hulló csöppje kopogtatja az ablakot. És minden szomorú és szürke körülöttem.

Ilyenkor beletévedek a múltak útvesztőjébe. Lelki szemem elmereng gyermek- és suhancéveim derűs-borús emlékein. Látom a faluvégi ócska kuriát, a nagy sarokszobát, ahová beszorított a rideg, virághervasztó, lombhullajtó évad. Előttem áll a nagy, magas, orgonaszerű, rézveretes almáriom, amit vásár-nak neveztünk. Ez volt a gyermeki szív, a gyermeki vágy Sezam-ja....

Mint minden roccoco-szekrénynek, persze sok volt a titkos fiókja, és amikor a félívben meghajtott kemény acélrúgók fölpattantak, ódon csipkék, virágok, régen divatozott parfümök illata áradt felénk. A mult illata volt ez, azé a multé, amelyben egykor éltek azok az abroncs-szoknyás, Marie Antoinette- fichu-s, magasra fésült tupéjú ősanyák, azok az ősapák, akiknek fehérpúderos, módosan csigába göndörített, copfos frizurája olyan furcsán ellenkezett az aranyzsinóros, gimbes-gombos skarlát-dolmánynyal.

Itt egy nagy, furcsán, üveghangon pengő zsebóra, amott egy legyező, ráfestett fehér báránykával, pásztorlányokkal, tubákos-szelence, széles, aranykarikás üvegű lorgnon - mind régen porrá vált dámáké, gavalléroké volt ez a holmi egykor. És ezekről mesélt a nagymama nekünk sok-sok víg, meg szomorú mesét, amikor odatelepedtünk köréje, a vékony, póklábú, fehér márvány empíre-asztalka mellé. Családi kör-nek neveztük el ezt az asztalt, mert mielőtt bealkonyodott volna, a nagymama itt örökösen egy kékborítékú ujságot olvasott. Ezt az ujságot hívták "Családi Kör"-nek és szépen, melegen megírt cikkeivel nemesen küzdött hazafias és emberbaráti eszmék mellett.

Mikor aztán eleget olvasott már a nagymama, csontfoglalatú oculáriumát ráhelyezte a rendesen összehajtogatott lapra s elkezdett mesélni. A szobában ilyenkor már sötét lett s a lámpa csodálatos árnyékokat vetett a fal iromba kárpitjára. Úgy éreztük ilyenkor, maga a mult szólalt meg, az beszél hozzánk az ő jóságos, kedves hangjában. A mult beszéde, meséi: Ősökről - unokáknak.

Ez a mult, ezek az emlékek ébredtek föl lelkemben. Ezek keltek új életre, amíg keresgettem a régi meséket. Amíg szövöm-szövögetem tarka, fényes, csillogó, meg sötét, szomorúan árnyékos szálukat, borúlatos őszi alkonyatban.

1909. október 24-én.
Gróf Vay Sándor