Utószó

A XX. század első felében a magyar irodalomtudomány egyik kiemelkedő teljesítménye volt Geréb László munkássága. Az 1905-ben született író, műfordító, irodalomtörténész kezdetben a jogi pályán helyezkedett el, majd a második világháborút követően került egyre közelebb kedvelt témájához, a középkori latin nyelvű irodalomhoz. Jelentős műfordítói munkásságának kiemelkedő darabjai Morus Utópiája vagy II. Rákóczi Ferenc Vallomásai. Emellett a magyar irodalom és történelem fáradhatatlan búváraként a régi nyelvemlékek megelevenítésén munkálkodott, a magyarországi humanista irodalom fordítójaként és népszerűsítőjeként több elfeledett művet tett fordításai révén hozzáférhetővé. Ezek közül egyik az 1950-ben megjelent, A magyar középkor költészete című, mely a középkori latin nyelvű magyar líra antológiája. A versgyűjtemény a Franklin Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.

Geréb László bevezető tanulmányt is írt a kötethez, amely a magyar középkori költészet, illetve ezen némileg túlmutatva a magyar történelem és irodalom vázlatos összefoglalását adja a honfoglalás előtti időktől egészen a magyarországi reneszánsz megjelenéséig. Bevezetése nélkülözi száraz, irodalomtörténeti adatok felsorolását, ehelyett élvezetes kritikai stílussal közelít a középkori irodalomhoz, mely gesztus a laikus olvasó számára is kitárja a középkori kultúra kapuját. A szerkesztő kritikája ugyanakkor pontos megfigyeléseken alapul, a kötetben megjelenő forrásoknak alapos stilisztikai és esztétikai megítélésére törekszik. Geréb László nemcsak válogatta, de fordította is ezeket a műveket, melyek a magyar irodalom és ezzel együtt a magyar szellemtörténet kiemelkedő kordokumentumai is, hiszen a magyar nép önmagáról való gondolkodásának hű tükrei. A kötet szerkesztőjeként célja volt a bevezetésben a középkori magyar irodalom és gondolkodás szemléletes rekonstrukciója a latin nyelvemlékek segítségével. A kötetben szereplő lírai alkotások ugyanakkor fontos dokumentumai a magyar nyelv irodalmivá fejlődésének is. "A magyar középkor eredeti költészete tehát, amit ismerünk, ami ránk maradt, csupa latin nyelvű alkotás. E latin versek is szervesen beletartoznak költészetünk anyagába, történetébe - megismerésük tehát kívánatos és mellőzhetetlen mindenki számára, akit a magyar művelődés története érdekel." - indokolja az 1950-es kiadás bevezetőjében a kötet összeállítását a szerkesztő. A reális kép megalkotásához nélkülözhetetlen a hiteles történelmi háttér megismerése, melynek felvázolására is kísérletet tesz a szerző a bevezető tanulmányban.

Ezek az irodalomtörténet számára kiemelkedő fontosságú verses dokumentumok hírt adnak nemcsak a középkor szerzetes-költőinek stílusáról, hanem a kor emberének mentalitásáról, gondolkodásáról is. A "sötét középkorról" napjainkban is élő tévképzet hajlamos egyfajta primitív, a lélek világosságát elnyomó egyházi korlátoltság korának gondolni a X-XV. századi magyar kultúrát. Napjainkban egyes kutatók még azt is feltételezik, hogy alaposabban megvizsgálva a középkor korai századait, bizonyos kronológiai hamisítások nyomaira is bukkanhatunk; klerikális összeesküvést sejtve hozzátoldott évszázadok nyomait kutatják az európai középkorban. Geréb László a honfoglalás előtti költészettől a XV. század közepéig húzódó fonálként ábrázolja a középkor irodalmát, melyre az egyházi és világi irodalom jelentős és kevésbé ismert alkotásait igyekszik felfűzni. A magyar középkor irodalmának és művelődéstörténetének teljesebb megítéléséhez azonban az is hozzátartozik, hogy ne csak egy-két, a középiskolában tanult kiemelkedően fontos irodalmi alkotását (Ómagyar Mária-siralom, Halotti Beszéd és Könyörgés) ismerje a művelt magyar ember, hanem az irodalmi művek mint dokumentumok segítségével minél teljesebb képet alkosson arról a korról, mely a független magyar történelem és államiság egyik kiemelkedő időszaka volt.

Az írásbeliség magyar földön a kereszténység elterjedésével jelent meg. A magyar nyelvű líra első kiemelkedő alkotása az Ómagyar Mária-siralom azonban latinból készült fordítás. A latin nyelvű költészet túlsúlya az anyanyelvűvel szemben majd csak a reneszánsz és a reformáció korában szűnik meg, addig jellemzőbb a latin nyelv, és az európai minták követése. Geréb László műfordítói paradoxonja: munkája során a többnyire magyar szerzők latin nyelvű verseit fordította magyarra.

A rövid terjedelmű könyv a teljesség igénye nélkül igyekszik bemutatni a középkori magyar líra fontosabb állomásait, olyan források is megtalálhatóak benne, melyek napjainkban is kuriózumnak számítanak. A kötet első szemelvénye a tatárjárás idejéből fennmaradt siralmas ének, mely Rogerius püspök tatárjárásról írt költeményének méltó párja, "hatalmas vers ez az 1241/42. esztendőből." A válogatás egyik gyöngyszeme a Rímes krónika, mely még a legtöbb magyar szakos bölcsészhallgató előtt is ismeretlen. Ennek a XIV. század második felében íródott krónikának a Müggeln városából Magyarországra jött Henrik a szerzője, aki német nyelvű históriájában megírta hazánk történetét is, később ugyanezt tette a német minnesänger a Rímes krónikában latin nyelven Nagy Lajos királynak ajánlva. Az utolsó latin nyelvű ének a nándorfehérvári hős, Hunyadi János tetteinek és a csatának leírását tartalmazza. A kötet függelékében Geréb László a költemények pontos forrásait és megjelenésének időpontját, műfaját, jelentőségét méltatja.

Geréb László vallotta, hogy a műveltség nem öncél, annak terjesztése minden művelt ember feladata. Az életművét méltató emlékezések mindegyike kiemeli tudománynépszerűsítő munkásságát, hiszen többek között neki köszönhető, hogy sűrűn megjelenő köteteivel ébren tartotta a közvélemény régi magyar irodalom iránti érdeklődését.

Pompor Zoltán