LIGET ELSŐ LÁTÁSRA
 
A portalanított út véget ért, hogy jelezze, itt más világ: a természet birodalma kezdődik.

Kíváncsi tekintetem - mintha varázslat szippantaná az ismeretlenbe - hirtelen, előreszökik.

Lépéseimmel jól lemaradva, szinte lihegve követem. A zöld pázsiton nesztelenül lépegetek. Zajommal nem akarom megzavarni a természet szent csendjét. Mégis olyan az érzésem, mintha talpam alatt susognának a lehajló, majd rugószerűen visszalibbenő fűszálak. Közülük ezerszámra tarka virágok: kék, vörös, sárga s azok számos változata, mosolyogva nyújtogatják kicsi - mindent látni vágyó - fejecskéik. Megpróbálok nem lépni rájuk, de - sűrűségük miatt - ez nem mindig sikerül. Nem tudom, ők jajdulnak-e fel, vagy mégis csapok némi zajt? Mert, pár lépésnyire előttem, egy pici madár hirtelen felröppen. Követem tekintetemmel, de hamarosan elrejtik a fák kövér lombjai.

Távolból erdőnek tűnt a fák sokasága, de közöttük haladva, meglep az egymástól való tisztes távolságuk. Többen hiába nyújtogatják vágyakozó ágaikat, nem tudnak a szomszéd fával összefogódzkodni.

Természet alkotta-e, vagy emberkéz? Gyönyörű ligetbe csöppentem. A fák lombjain átszökő fénysugaraktól aranyszínű csillogás játszik köröttem. Kőris, juhar, hárs, nyár, éger, egy-egy öreg tölgy, s lám, még néhány bükk is részt vesz a pompás alkotásban. Egy-egy fa sajátossága csodálatra méltó. A hárs, a bükk, a nyár sima kérgét szinte simogatni vágyik az ember. Az égerét már kevésbé. A tölgy kérge pedig, akár sebet is ejthet az óvatlanul hozzá dörzsölődő gyenge emberi bőrön. Lombok is jelzik, hogy mely fához tartoznak. Színük, de főleg alakjuk adják a fák egyik jelentős ismertető jelét. A sudárság, az ágak formái is árulkodnak, hogy melyik nagy facsaládhoz tartoznak.

Néhány fatönk jelzi, hogy nem én vagyok itt az első emberi vendég.

Most egy vén tölgy állja el utam, mintha jelezné: - ne tovább! Nem hallgatok rá, elmellőzöm. De azért: - Szevasz!-t mondok, s tisztelettel bólintok fejemmel. Köszöntésem - még csak egy halk suttogással - sem fogadja, de egy lehajló ága, néhány levelével végig simítja arcomat.

Vastag derekát az én nyápicságommal megirigylem. Talán hárman ölelhetnénk át.

Törzsén, több helyen, ágcsonk jelzi, hogy nem most kezdte az idővel vívni a csatát. Legtöbb seb már beforrt, de itt-ott pusztít a korhadás. Odúk is tátongnak oldalán. Harkályok faragták férget keresve, s csinálva több madárnak tanyát. Elköhintve magam, egyikből vadgalamb, másikból seregély menekül. Bizonyosan költenek, vagy növekszik a család. S lám! Az egyik ágra egy mókus ugrik át. Túloldalra surran, s onnan kukucskál felém. Megfigyelni, kerülöm a fát, de a kis ravasz, ismét oldalt vált, s eltűnik szem elől. Egy rigó belefütyül a csöndbe. Távolból egy vadgalamb búgó hangja száll. Fölöttem - jelezve, hogy nem számít jelenlétem - gerlék turbékolnak. Nem tudom szólt-e eddig, de most fülembe cseng a csalogány dala.

Mintha színházban lennék. Mintha kulisszák lennének a fák, oly érzésem támad. A kedves dalhoz mennyei szintű akusztikát varázsol a táj. Sajnálom, hogy nem hallja más!

Fáradtságot éreztem, mielőtt a liget magába fogadott, de most frissnek érzem magam. Az ózondús levegő, a virágok, fák, lombok, a természet illata - szinte - ifjúerőt varázsolt belém.

Érzem, a szívem is feldobog, vágyat, szerelmet érzek. Szerelmet, melyet a liget első látása lobbantott bennem. Furcsa vágy ez, egyoldalú, mint a plátói szerelem.

Hirtelen zápor jön. Egy ideig felfogják a lombok. Mire átjutnak a cseppek, a zápor elfut.

S a nap újra beküldi nyílszerű sugarait. Úgy csillog minden, mintha gyémánteső hullt volna.

A búcsú kicsit szívembe szúr. Egy lágy szellő végigsimogat, mintha a liget sóhaja lenne.