MISKOLC-TAPOLCÁN
 
A láncüzem dolgozói két buszon.
Milyen belül, egyikről megtudom.
A műbőr ülés nyikorog alattunk.
Porzik az út, amerre elhaladunk.

Az üzemben csattogó présgép helyett,
itt halkan duruzsolnak a kerekek.
A motor erősen zúg a hegynek fel,
s idebenn, már több utas, énekel.

Hosszú az út. Ily messze még nem jártam.
S ennyi ismeretlen tájat sem láttam.
Gyönyörködöm a sok feltűnő csodán,
s büszkeség tölt el, hogy ez mind én hazám.

Órák múlva Miskolc szélén haladunk,
s az egyetemváros tekint utánunk.
Mellettünk a Hejő-patak folydogál.
Lassul a busz, s a parkolóba beáll.

- Nap programját tudva - leszállok nyomban,
s kutatni kezdem: hol, milyen titok van.
Lenyűgöz: a strandnak égszínkék vize,
a barlang-fürdő meseszerűsége.

Elbűvölnek a tavi fehér hattyúk,
a mellettük úszó könnyű csónakok.
Körös-körül: a sok illatos virág.
Van olyan is, mely fák csúcsáig felhág.

Kicsivel később az ebéd is finom,
csak a szomszéd hölgy úriságát kínzom.
Percenként nyílik egy picire szája,
s hegyével csak épp' érinti kanálja.

Én már az ebéd utáni sört nyelem,
de az ő szája még a kanálhegyen.
Távozom, de a tekintetem kutat,
s e gyönyörű hely: sok új csodát mutat.

1960.