POKOL LEVE
 
Valami sustorgást, csobogást hallani.
Talán: hegyi patak kezd tájról vallani?
Nem csobogás. Már őrjítő zúgásra vált',
s hömpölyögve, elnyel minden akadályt.
 
Talán pokol tüzes katlana borult fel?
s a sok bűnös lélek most próbál futni el?
Lángtalan, bűzös, hideg, de tűzként éget,
és vörösre fest mindent, amit elérhet.
 
Meglepett: madár, ürge, nyúl, őz és róka
haldoklón vergődik a pokoli-tóba.
Menekülnének, de nem tudják, hogy hová,
mert látásukat az áradat kioltá.
 
Nincs akadály: ömlést semmi nem fogja fel.
Pedig: a falu és város itt van közel.
Odáig, talán, mégsem merészkedik el!
De, bizony, máris: hidat, kerítést tördel.
 
Mintha őrült kedve telne benne: nyelve
házfalba nyal, hogy azt is vörösre fesse.
Felfalja: az árkot, az utat, a teret.
Udvarokból kilopja a kedvenceket.
 
Tapogatja, nyomkodja a házak falát.
Keresi, hogy túlra hol hatolhatna át.
Pattan az ajtózár, s üveg sem akadály.
Van-e hát olyan, ki mondja: - most már megállj!?
 
- Hívatlantól rettenve - jajdul az anya.
- Féltve kisgyermekét - ijedten felkapja.
Vörös-lé öleli, lehúzni akarja.
Testébe mar a nyálas-iszap lúg-karma.
 
Menekül az anya, az asztalra lépve,
de a sátáni-szenny, oda is megy érte.
- Jaj! Most már mit tegyek? - remegi az ajka.
De már itt vannak, kik segítenek rajta.
A bűnös ár, karját többfelé kinyújtja,
s ártatlanokra támad újra, meg újra.
Járműveket ragad el vezetőjükkel.
Időset, fiatalt, szinte, mindenükkel.
 
Marja és fojtja azt, aki belekerül
s akit leteperhet, azon nem könyörül.
Így szenvedni! Óh! Mily kegyetlen halál!
Ne engedj több ilyent! Kérlek, Édes Hazám!