Utószó

Ahogy haladnak velem előre az évek, úgy egyre inkább bizonyossá válik számomra, hogy egyszer mindennek eljön az ideje - ezért soha semmit nem szabad sürgetni, ki kell várni a beérést, türelemmel. Mert hiába verselt már hétévesen Kamarás Klára, aztán a nagymamától hallott meséket is versbe szedte - ez csak a tehetség megmutatkozása volt. A megpróbáltatások, az örömök, a bánatok, a tapasztalatok, a kínok és még sok minden egyéb - amiről csak ő tudna beszámolni, illetve vallanak helyette a festményei, rajzai, versei és prózái - kellettek ahhoz, hogy könyvekké álljon össze mindaz, ami ő maga. Közel nyolc megélt évtized történései jelennek meg alkotásaiban.

Történetei lebilincselők - az olvasó kíváncsian várja, hogyan alakulnak a bemutatott élethelyzetek. Ugyanakkor történelmi képet kapunk egy korról, mint most az Utak és években. Kamarás Klára az őt követő korosztálynak egy általuk meg nem élt háborúról beszél, a haza- és otthonkeresésről, a gyökértelenségről. A két kisregény részben ugyanarról szól - mégis együtt teljes a történet. A szerző a matematika-fizika-rajztanár pontosságával fogalmaz: ezért láthatóan életre kelnek prózájának szereplői, és a könyvet letéve az olvasó még tovább gondolja, próbálja elképzelni, mire is jutottak azok a "családot, otthont vesztett szegény, szerencsétlen magyarok", akik 1944-ben "szerb lovakkal vontatott szerb szekereken vándoroltak és keresték hazájukat egy számukra teljesen ismeretlen vidéken".

Pécs, 2011. szeptember
L. Csépányi Katalin