Bevezetés

Az olvasó egy pedagógusképző műhely - az ELTE tanító- és óvóképző karán működő neveléstudományi tanszék - kutató-fejlesztő munkájába betekintést nyújtó kötetet tart a kezében. Szándékunkban áll, hogy időről időre számot adjunk a szélesebb szakmai közvélemény előtt: milyen problémák foglalkoztatnak bennünket, milyen kutatásokkal kísérjük, támogatjuk az oktatást, eredményeink milyen témakörökben járulnak hozzá a neveléstudomány és a pszichológia felismeréséhez, mennyiben támogatják a köz- és felsőoktatás fejlesztését. Először 1999-ben jelentkeztünk a Gyermek - nevelés - pedagógusképzés kötetünkkel, majd 2002 februárjában felolvasó ülésen mutattuk be újabb eredményeinket. Az előadások szerkesztett változatát tartalmazza mostani kiadványunk.

A tanszék alapvető funkciója a tanító- és óvodapedagógus-jelöltek felkészítése szakmájukra, a képzés szisztematikus figyelemmel kísérése, a tapasztalatok "visszacsatolása" és a folyamat korrigálása. Az intézmény helyzeténél fogva e "minőségbiztosítási" feladatokat nemcsak a karon belül, hanem (együttműködésben is irányító módon) az egész országra kiterjedően is elvégezzük: a tanítóképzők országos tantervfejlesztő bizottságában 1994 óta követjük nyomon a szakok képesítési követelményeinek megvalósulását a különböző intézményekben. E munkálatokról ad tájékoztatást az első két tanulmány: elemzik a közös tantervfejlesztés folyamatát és eredményeit (Hunyadyné), illetve az intézményi integráció és a kreditrendszer várható hatásait (Bollókné).

A tanulmányok jelentős része - problematikájában, terepében - közvetlenül az oktatáshoz kapcsolódik. A tanítóképzés történeti gyökereit érinti két írás: ma is fontosak, tanulságosak a nőnevelés jeles képviselőjének, Zirzen Jankának és a nemzetnevelési koncepciót kidolgozó neveléstudósnak, Imre Sándornak a tanítóképzéssel kapcsolatos elvi meggondolásai és gyakorlati tevékenysége (Hegedüs, Ronkovicsné). Az oktatás (jelesül a pszichológia oktatásának) hatását sokféleképpen lehet mérlegelni. Vizsgálható a tananyag maga, vajon mennyire célzott, mennyi szükséges ismeretet tartalmaz a szakmai felkészüléshez (Glauber), elemezhető az elméleti stúdiumok szemléletének, ismeretanyagának megjelenése a hallgatók (Jávorné) és a pályán lévő kollégák (Körmöci) gyakorlatában.

Végül hat olyan empirikus vizsgálatot bemutató írást is tartalmaz a kötet, amelyek nem feltétlenül a napi oktatási gyakorlatból erednek, de amelyek mindegyike közvetlenül vagy kissé áttételesebben érinti a pedagógusképzés tananyagát, szemléletét. A hallgatók gyermekkori játékélményeinek feldolgozása (B. Lakatos) nemcsak újszerű kutatási téma, amelynek eredményei esetleg alkalmasak lehetnek majd egy új diagnosztikai eljárás megalapozására, hanem az óvodapedagógus- képzésben fontos forrása lehet a játék és a személyiségfejlődés összefüggését demonstráló oktatásnak. A figyelemhiány és teljesítményzavar értelmezése (Páli), illetve a cukorbeteg serdülőkkel végzett pszichés immunkompetencia vizsgálat (Orosz) a differenciált fejlesztés sajátos - az előbbi esetben gyakori, az utóbbiban ritkán előforduló - feladatainak megismerését, megértését segítik. Az iskola szervezetelméleti megközelítése ma még hiányzik a pedagógusképzés tananyagából. Ennek kidolgozásához jelenthet hozzájárulást a pedagógus társas kompetenciájának (Sárosdi), valamint a szülők, gyerekek és tanáraik iskolaképének vizsgálata (M. Nádasi, Serfőző, Hunyadyné). Reméljük, hogy a kötet tematikus változatossága sok olvasónkban, kollégánkban kelt visszhangot. Véleményüket, tanácsaikat örömmel olvasnánk a berenyi@mars.btf.hu e-mail címünkön.

Hunyady Györgyné dr. tanszékvezető
Budapest, 2002. október