Bevezető

Magyarországon nyolcszáz évig előkelő helyet foglalt el a latin nyelvű irodalom. Öt évszázadig - fél évezredig - szerepe kizárólagos volt. Száz évig - a reformáció századában - már megosztja helyét a nemzeti nyelvvel, de övé az elsőség. A tudományos irodalomban még további kétszáz évig megtartja rangját.

Amikor a magyarság mai hazájában megtelepedve, áttér a földműves életmódra, akkor a hatalma csúcsára lendült német-római birodalom politikai befolyása alatt áll. A keleti és nyugati kereszténység ütközőpontjában ezért diadalmaskodik itt a nyugati. Ez hozza magával a latin nyelvet. A félezer évvel előbb, a nagy népvándorlás korában jött germán népek a római birodalom területén megtelepedve átveszik annak kulturális hagyományait. Indoeurópai nyelvük a rokon latinon hamar csiszolódik, irodalmuk elég korán életre kel. A finnugor magyarnak azonban csaknem félévezredes vergődésébe kerül, amíg latinból készülő fordításokon edződve, nagyjában alkalmassá válik magasabb eszmék kifejezésére: irodalomra. Magyar nyelvemlékeink, szórványoktól eltekintve, így is csak a középkor legvégéről, az újkor elejéről maradtak ránk. Eredeti alkotásokat mindaddig csak latinul ismerünk: történelmi műveket, okleveleket, törvényeket, legendákat, prédikációkat, egyházi énekeket. Könyves Kálmánnál tapasztalunk törekvést irodalmi élet megteremtésére, de a hazai termés mindvégig csak a szorosan vett helyi jellegű szükségletek kielégítésére szorítkozik. Középkori irodalmunk az európai germán hűbériség szellemét szolgálja: alázatos megnyugvást hirdet a társadalom rendi tagozódásában, az isteni eredetű felsőségekben és a földi munkáért, az elszenvedett igaztalanságokért túlvilági jutalommal kecsegtet. Teljes egészében ilyen vallásos szellemű.

Amikor nyugaton, elsősorban Itáliában a terménygazdálkodáson alapuló hűbériséggel szemben kifejlődnek a pénzgazdálkodás következtében a városok, ezeknek művelt polgárai új szellemű irodalmat teremtenek. Hitelét veszti a hanyatló vallásos szellem s az újra felfedezett, újra tisztelt antik görög és római irodalom utánzásával új műveltség kezdődik: a renaissance. Irodalma nem a mennybe tekint, hanem az emberben keresi okát és célját: neve ezért emberség - humanizmus. A XV. században az új gazdasági élet szele a periférián fekvő Magyarországot is meglegyinti, de Mátyás kedvezőtlen körülmények közt folyó próbálkozása a hűbériség felszámolására ép úgy kudarcot vall mint később, 1514-ben a parasztlázadás, melynek bukása a mezővárosok feltörekvésével is végez. Nem társadalmi átalakulás, hanem Mátyás király udvara és művelt főpapok honosítják meg itt a humanizmus európai divatját. De mégis: míg eddig csak a király, illetve a bárók fogalma jelentette az országot - a humanisták megteremtik a nemzeteszmét: a virtuális Magyarországot.

A hazai latin műveltség fő tűzhelye végig a középkoron a királyi kancellária. Első humanistánk, Vitéz János kancellár, az érdemes nevet szerzett szónok, ide nevel humanista tisztviselőket. Neveltje Janus Pannonius is: a magyar humanizmus mindjárt kezdetén világhírű költőt nyert benne. Mátyás udvari történetírója, Bonfini Antal is mintaképe lesz a következő nemzedékeknek. A Jagellók és Ferdinánd idejében Buda magyar, cseh, dalmát, osztrák humanisták találkozóhelye. A királyi udvar helyett főpapi székhelyekre decentralizálódik a humanista élet. (Piso, Szalkai, Taurinus, stb.) A kis kor nem terem nagy írókat. A harmadik magyar humanista írónemzedék működésének ideje a Mohács utáni korszak. Most már Verbőczitől és neveltjeitől kezdve elszaporodnak köztük a világi elemek. Budán János udvarában és Erdélyben egyaránt élnek (Veráncsics, Brodarics, Zermegh, Enyedi) a humanista hagyományok, míg a Habsburg részen Oláh Miklós folytatja a régi gyakorlatot és felneveli a kancelláriában utolsó humanista nemzedékét: a sokoldalú Zsámbokit és Istvánffit, Forgács Ferencet, a történetírókat. Ebből a negyedik nemzedékből Forgács Ferencnek érdeme, hogy a Habsburgoktól konok magyarként átmegy Erdélybe, Báthory István kancellárja lesz és folytatja a magyar kancelláriai hagyományokat: utódokat nevel, Kovacsóczy Farkast, Berzeviczy Mártont, Gyulai Pált. Munkára ösztönzi a szász városok költőit (Schaesius stb.) Így virul fel Erdélyben, a Báthoryak alatt az utolsó, az ötödik magyar humanista írónemzedék (Szamosközi, Decsi, Dedricius, stb.). A protestantizmus, a külföldi egyetemek fokozott látogatása most már országszerte, falusi iskolákig szórja szét a kisebb humanistákat, akik közül termékenységével, frisseségével kiemelkedig a buzgó alkalmi költő: Bocatius. Vele ér véget humanista költészetünk, mely másfél századig élt és irodalmat jelentett.

Ekkor már Balassa dalait éneklik, a renaissance fénye ellobbant, az "emberséggel" szemben vallásos reakció válik hosszú időre uralkodóvá, a reformáció hitvitái megtermik Pázmány magyar nyelvét, a latin verselés száraz iskolás gyakorlattá züllik, így tengődik még két századig. A 17-18. században még kivillan az iskolából Halápi Konstantin barok verselése, végül Kazy és Hannulik János, akiknek költészete úgy viszonylik a humanistákhoz, mint az újklasszicizmus akadémikus művészete a renaissance áradó lelkű, forradalmi alkotásaihoz. E két század alatt a tudomány nyelve még latin. Erdélyben a két Bethlen: Farkas és János történelmi művei tetézik be a tradíciókat, de Szalárdi, Kemény, Cserei már magyarul historizálnak és Zrínyi után sem volt latin epikának többé lehetősége. Apáczai Csere János minden tudomány számára biztosítani akarja a magyar nyelvet, de eredménytelenül, mert még másfél század mulva is politikai és közgazdasági íróink (Martinovicsék, Berzeviczy Gergely) latinul írnak, miképpen a történetírás tudományát is latinul művelik Katona, Pray és társaik. A magyar humanista irodalom mind keskenyebb folyama a 17. század végével teljesen kiszikkad. Ami latin irodalom a 18. században még terem, új kezdés: nem a megszakadt, feledésbe merült hazai hagyományok folytatása, hanem merőben külföldi gyökerű tudós irodalom.

A nemzeti ébredés kora biztosítja a nemzeti nyelv jogait. Az ország magyar és egyéb nemzetiségei öntudatra ébrednek. Elsöprik a latin nyelvet és lassan, fokozatosan a nemesi osztályuralmat is, amely különböző nemzetiségekből összetevődve, német földről vezetve, a közös iskolai és latin hivatalos nyelv által biztosított egységgel uralkodott heterogén alattvalói felett.

A latin nyelv kezdettől végig csak az uralkodó réteg számára biztosított műveltséget. A humanista hagyományokon épült, nemzeti nyelvű népoktatás nagyobb mértékben a 18. sz. második fele óta lendült fel. Kelet- és Kelet- Középeurópa többi parasztnépeinél ugyanez volt a helyzet. Ugyanerre a korra esik nemzeti ébredésük, nemzeti irodalmuk fellendülése és azonos, európai jellegű népoktatásuk. Keleti szomszédaival szemben a magyart felsőbbrendű, nyugati műveltségű népnek feltüntetni tendenciózus valótlanság. A magyar nép társadalmi és gazdasági szerkezete a történelem folyamán azonos volt szomszédaival és művelődésének útja is azonos volt. Való igaz azonban, hogy a közép- és újkorban latin nyelven magyar irodalom virágzott, melyből azután a nemzeti nyelvű irodalom igen sokat merített. Ezért irodalomtörténeti szempontból és hatására tekintettel is megismerése nemzeti kulturális kötelesség. Ezt a célt akarja szolgálni ez a kis szemelvény a magyar humanista költészet 1450-1610 közt íródott dús terméséből.

G. L.