Előszó

A magyar vadászok és természetbarátok értékes karácsonyi ajándékot kaptak: Maderspach Viktor Páreng-Retyezát című legújabb könyvét.

A szerző neve patinás hangzású; fénye a magyar nemzet legendás korából, a szabadságharcból ered. Eszembe jut egy történeti anekdóta. Egy külföldi előkelőséget magyar vezetője elvisz egy jótékony nőegyleti ünnepélyre, árva leányok évzáró vizsgájára, mikor is a megajándékozott leánykák egyenként járulnak egy karosszékben ülő jóságos arcú matrónához, a legnagyobb tisztelet és hála kifejezésével csókolják kezét és ő mindegyiket szeretettel öleli magához. Az idegen kérdésére, hogy ki az az öreg hölgy, akire mindenki oly hódoló tisztelettel tekint, vezetője azt válaszolja: Akasztott ember özvegye (Damjanichné). Maderspach Viktor pedig egy deresre húzott mártírasszony unokája. Nem kell magyaráznom, hogy a nemzeti kegyelet ezeket a megszégyenítő kifejezéseket a hősiesség glóriájával ékesítette!

Maderspach Viktor tettekkel igazolta, hogy csak sast nemzenek a sasok, ő méltó ivadéka dicsőséggel koszorúzott őseinek.

Indiai hadifogságom után itthon egyre gyakrabban hallottam emlegetni Maderspach nevét. Hallottam bravúros menekülését bérces szép hazájából, Erdélyből, mikor üldözői kezéből kiverekedte magát és úttalan utakon - nyomában a bosszútól lihegő martalóchad - hagyta oda szülőföldjét, birtokát.

Elpusztíthatatlan életerejének új teret talál Nyugatmagyarországon. Ő az egyik éltető lelke a felkelő különítményeknek.

Mikor a harcnak vége, feltűnik mint író. Csodálatos termékenységgel ontja eredetiségét jellemző írásait a napilapok hasábjain, melyeket nagy élvezettel és szeretettel fogad az olvasóközönség. Egymásután jelennek meg érdekfeszítő könyvei: Menekülésem Erdélyből, Az oláhok vérnyomában, Levante, mely munkája a világot járó ember gazdag ismereteit csillogtatja.

Talán még érdekesebbek vadászati cikkei. Egészen más valamik, mint a "rendes" vadászleírások. Kitűnő megfigyelő tehetségről és rendkívüli, szinte csodával határos fizikai teljesítményekről számolnak be ezek. Ez utóbbira jellemző, amit 1926 elején Afrika szívében hallottam róla, mikor Horthy Jenővel a régiek Mons Luná-jának, Ruvenzori-nak egyik hágóján, úgy 3000 m magasban egy bambusz-őserdőben ütöttük fel sátrainkat. Hidegtől dideregve a tábortűznél ültünk. A hideg és a vad hegyvidék hatása alatt Retyezátról beszélgetve, Horthy Jenő elmondta, hogy egy alkalommal a Retyezáton a vadászkalibából hajnalban kilépve, valami behavazott tömegbe botlott, amely megmozdult. Maderspach volt, aki későn éjjel érkezett és nem akarta alvó vadásztársait felébreszteni, inkább lefeküdt a kunyhó előtt. Most is, mint útépítő főmérnök, közel 6 X-el a vállán, este Mátyásföldön kerékpárra ül (nem motorosra!), reggel Szegeden már munkába áll, este pedig hozzáfog az íráshoz...

Volt erdélyi vadászterületei Nagymagyarország, de talán egész Európa legpompásabb és legérdekesebb hegyvadonjai, a Páreng és Retyezát, hol vadászterületeinek határát - nem egy alkalommal az országhatáron túlra is - "kedve szerint bővítette ki". Az ő színes írásaiból fájdalmasan tűnik ki, hogy mit vesztettünk Erdéllyel!...

Természetes, hogy ily értékes őserőt nekem, vadászlap szerkesztőjének, meg kellett szereznem. De nemcsak megbízható munkatársat, de főként hűséges jóbarátot fedeztem fel benne, akinek most megjelenő, nagyon értékes, eredetiségét úgy tartalomban, mint kifejezési formában híven visszatükröző érdekfeszítő munkáját szeretettel ajánlom magyar vadásztársaim és természetbarátaink figyelmébe.

Budapest, 1935 december.
Kittenberger Kálmán.