Bevezetés

Thököly Imréhez fűzik gyermekkorának első eleven emlékei, a nyers tanulatlan fiatalemberhez, aki mostohaapja volt. Meg Munkácshoz: anyja, Zrinyi Ilona várvédelméhez. Majd idegen erőszak ragadja el anyjától, otthonától, hazájától. Külországi papok iskolái nevelik pappá, németté. - De nem lett pap. Félig gyermek, egyetemi hallgató, mikor nagykorúvá lesz, átveszi országnyi kiterjedésű uradalmait, beutazza Itáliát, érdekházasságot köt egy soselátott német tucathercegnővel, kezdi végtelen pörösködéseit testvérnénjével, Bécsben telel, Magyarországon nyaral, henyél, kártyázik, vadászik...

Mégis nemzeti hőssé kellett lennie. Nem lett német. Vérében hordta végzetét. A Rákócziak, Zrinyik, Báthoryk, Frangepánok örökségét. Futott előle - hasztalan. Az ország viharos multú, legnagyobb nemzetségeinek utóda, hősök, fejedelmek, vértanuk leszármazottja. A bécsi udvar még nevét is gyűlöli, gyanakvása a végletekbe hajszolja. Másfelől a magyarság hívja az öröklött vezérségre. A szabadságért! Kezdik a parasztok. Aztán összesúg az urakkal. De azok még ráérnek, vadásznak, hivatalokért kacsintgatnak. Ő komolyan veszi a dolgot, külföldi támogatást keres. Levélhordója azonban Bécsből küldött agent provocateur. Az operett-összeesküvés idő előtt vértanuvá avatta volna, ha regényes módon meg nem szökik az osztrák börtönből. Évekig bujdosik lengyel földön, a Szobieszky halála után végleg szétzüllött, korrupt országban, bécsi bérgyilkosok és emberrablók elől. A kitűnő jezsuita iskolának hasznát veszi: francia hadimérnöknek öltözik és várat épít. És közben tovább hajszolja a külföldi segítség délibábját.

De az idegenek nem segítik. Tőle kérnek segítséget a ruszin és magyar jobbágyok. És az erdélyi fejedelmek utóda, a magyar gróf, német birodalmi herceg, II. Rákóczi Ferenc szinte új Dózsa Györgyként jelenik meg a kárpáti határon, a bunkókkal fegyverzett lázadó jobbágyok és körözött rablók szedett-vedett népsége élén. Zászlaja alá özönlik a nép és mikor a vakhír elestét költi, üvöltenek fájdalmukban. Ugyanakkor - őmaga jegyzi fel - megrögzött osztálygyűlöletüknél fogva, egy bocskoros nemest nem akartak tisztül elfogadni. - Ezek Rákóczi vezérségének mézeshetei.

Aztán a parasztmozgalomból nemzeti mozgalom lesz. Jönnek a nemesek is, előbb a szegények, aztán a többiek, majd a főurak. Paralizálják a parasztlázadást, majd fölébe is kerülnek s Rákóczi nem veszi észre, hogy az ő ideális szabadságharca hogy kezdődött s hogyan vált a nemesi sérelmek gravaminális harcává. Nem forradalmár lélek, nem népvezér, nem az erős akarat embere. A kantár soha sincs az ő kezében. Reprezentál és adminisztrál. Sokrétű, művelt lelkek módjára kritikus és tétovázó. Tudja, hogy országos meg hadi dolgokban tapasztalatlan fiatalember. Érzi intelligenciája fölényét s utólag mindig igazolva látja véleményét, de hiszi, hogy az idősebbek többet tudnak; hagyja, hogy tanácsban, csatatéren lehurrogják a nagyhangúak, akik csak rangját tisztelik, nem szellemét.

Így válik bukott vezérré, száműzötté. A férfikor küszöbén. Vállalja szerepét, nem rezignál, erőt érez, hogy mindent újra kezdjen. Becsületes lelke aztán csalódásból csalódásba bukik. A lelkiismeretlen diplomácia hitegeti, mumusnak használja, mint "emigráns kormányt", hogy aztán szerepe végeztével, eldobja, mint felesleges eszközt. Így Nagy Péter cár. A porosz király sürgősen eltanácsolja országából. Az angolok minden tisztességgel fogadják, csak nem engedik partra szállni. Aztán az öreg XIV. Lajos udvarában reménykedik és csalódik a békekötés eredményében. Most már csak a francia udvar kegydíjasainak számát szaporítaná, ha... ha nem lett volna a fejedelem, aki nemcsak indulásakor vívta ki népe ragaszkodását, de becsülését is kiérdemelte mindétiglen.

Mert a lélek, a lelkiismeret embere volt. Vallomásaiban őszintén tárja fel magát. Ő is gyönge, esendő. Mi a gyöngéje? Eleinte szereti a kártyát. Sivár házasélete kezdetén ideális szerelem fűzi titkos valakihez - s ez megóvja becsületét. Az ideál meghal. A nagyúrnak minden lehetősége megvolt arra, hogy ne ismerjen korlátot; ebben is csak léha korát követte volna s a léha kört, melybe vetődött. De a Vallomások írójának kevés a vallanivalója. - Bújdosása elején egy lengyel főúri hölgy szándékának és személyének pártfogója. Aztán mindene. De Rákóczi elhagyja, mikor követni kell félmeztelen jobbágyait. Évekig nem ismer nőt, nincsenek magánügyei. Fejedelem. Nyargal kurucaival az ország egyik végétől a másikig, tanácskozik, tárgyal, kormányoz, vezényel. Csak mikor a trencséni csata után összeomlik a mű, szalad ki vigaszért, erőért barátnőjéhez. Aztán ismét elhagyja, hogy kövesse emigrációs ábrándjait. Évtized múltán, mikor Rodostóban felesége halála hírét hallja, életkedve mégegyszer fellobban: hűséggel, becsületesen visszakívánkozik lengyel földre, hogy elvehesse régi szerelmét. De a világpolitika nem engedi...

Élete nagy fordulatán akkor már régen túl volt. Még Versaillesban történt, hogy megpróbált olyanná lenni, mint a többiek... Évekig kacérkodott vele egy hölgy s ő évekig küzd lelkiismeretével, tétovázik. Végre vallomással közeledik, de a lelkiismeretes küzködővel csak játszottak: kudarcot vall. Fogadalmat tesz: többé nincs számára nő, nem vesz kezébe kártyát. Élete: klastrom. Ideje lelkigyakorlatok és írás közt oszlik meg.

Ezt csak rövid időre szakította meg utolsó politikai csalódása: török kalandja. A Napkirály halála után már csak ötödik kerék volt a francia udvarban. A török pedig hadba keveredett a Habsburg birodalommal. Ott próbálkozik. De a török is csak ijesztgetésül tartja s nélküle köt békét. Franciaország nem fogadja vissza. Így lesz belőle a rodostói remete.

Ezzel, 1719. esztendejével zárulnak önéletrajzi írásai. Tudta, hogy akkor lépett ki a történelemből, további sorsa már nem érdekelheti a világot. Annak megírása már Mikes Kelemenre maradt... Fejedelmek számára írt imádságos könyve, elmélkedései, fiainak szóló parainesise mellett nevezetes munkája a francianyelvű "Emlékezések a magyar háborúról" s a latinnyelvű "Egy bűnös vallomása". Utóbbiban születésétől a szabadságharc kezdetéig, majd a harc végétől 1719-ig mondja el életét. Ezek az önéletrajzi munkák szomorú írások. Nem a Rákóczi induló hangján szólnak, legfeljebb Rákóczi kesergőjével. Nem kacagányos, deli kuruc vitézeket mutat nekünk; írásaiban tudatlan, felelőtlen, megbízhatatlan emberek vonulnak fel, balfogások, szerencsétlenségek - az emigráns keserű ítéletével.

Nem termett népvezérnek, szabadsághősnek. Ha a sors kegyes és békés időkben legitim fejedelemül adta volna őt Magyarországnak, nagyemlékezetű alkotó válhatott volna belőle. Erre képesítette nagy műveltsége, kötelességtudása, igazságérzete, lelkiismerete. A parlagi országban gyökeret verhettek volna így csak efemer kísérletei:a nemzeti udvartartás, művelt, nemesi testőrség, a zene, színház, a képzőművészet - Kupetzky, Mányok pártolása és az irodalom, melynek még a bújdosók kis világában is a maga tevékenységével teremtett iskolát: egyetlen tanítványával, Mikes Kelemennel. - Lobogói így is emlékeztették a világot, hogy él még a magyar s a pár esztendeig tartó magyar szabadság, függetlenség el nem múló nyomot hagyott a nemzedék emlékezetében. Nem őseink országlása, hanem az ő ingó trónusa tette halhatatlanná a Rákóczi nevet. Méltán van így, hiába vetette alulra a politikai konjunktúra, az opportonizmus hiába tagadta meg száműzetésében.

Írt szorgalmasan és sokat a bújdosó. Eltávozott tőle minden: a haza, otthon, vagyon, feleség, gyermekek: Őt négyéves koráig szoptatta Zrinyi Ilona. Az ő felesége dajkaságba adta újszülötteit; apjuktól elzárva dudvaként nőttek fel s elkallódtak. Nem maradt más a Fejedelem mellett, csak Isten és az emlékek. Az emlékek, melyek csak fájtak, csak mardosták. Pedig harca nem volt eredménytelen. A Kollonicsok, Caraffák korának örökre véget vetett. Rákóczi mintegy ötéves valóságos uralkodása ereje tudatára ébresztette a nemzetet, a tisztaemlékű Bújdosó távoli képe pedig még negyedszázadon át rémítgette a bécsi udvart. A magyart nem tekinthették többé duvadnak. Élni hagyták. És kénytelenek voltak tűrni, hogy megerősödjék. Rákóczi szabadságharca nemzetmentő volt, ha nem is érte el eredeti célját. De ezt ő még nem tudta. Nem is merte hánytorgatni, miért volt úgy, ahogy volt, miért nem máskép. Mert a túlerőnek győznie kellett? Mert a főúri vezérek tehetségtelenek voltak? Mert a világhelyzet másképp alakult? Mert ő hajlott a sok avatatlan tanácsra? Mert a parasztkatona csak addig lelkesedett, míg azt hitte, hogy az ő ügyéről van szó - mikor látta csalódását, már csak a zsákmány érdekelte, az ellenségtől szaladozott? Délibábos kísérlet lenne ábrándozni erről. Rákóczi se igen teszi. Egyre ismétli, megnyugszik benne és Emlékezései befejező mondatában is hajtogatja: ember tervez, Isten végez - dícsértessék az Ő szent neve mindörökké!

G. L.