Előszó (részlet)

Mielőtt az 1848-ban Kolozsvártt alakult 11-dik honvédzászlóalj és azzal kapcsolatos erdélyi hadjárat történeti vázlatához fognék: hiszem, hogy a nyájas olvasó megengedi nekem következendő észrevételeimet:

Minden polgári álladalomban létrejött társaságban legtöbbnyire egy, vagy más befolyás által ugy szoktak alakulni a viszonyok, hogy ha nem is mindig, de leggyakrabban a felszin és látszat árnyékának, ne pedig a valóságnak higyjenek és tömjénezzenek. És ha nem is mindig, de hányszor akarják a társadalomban a babért magoknak fejökre tüzetni azok, kik a tettek mezején polgári elhivatásuknak, s honfiui kötelmüknek legkevésbbé feleltek meg? Hányszor akarják hizelgés, cselszövény, ármány- és gyalázattal szerzett vélt érdemeiket mások fölébe emelni azok, kik csaknem egész éltükön keresztül a bünnek fészkében fetrengvén, alkalmazás helyett inkább elmellőzést, megvetést vagy épen kijátszást, mint méltánylatot, kitüntetést és jutalmazást érdemlettek volna. Kik nagyravágyás, hiuság, öndicséret, szájaskodás, másoktól kicsikart dicsértetés, nemtelen gőg és hizelgés által legjobban tudnak ámitani, azok hiszik magokról, hogy a pályát megfutották, a kitűzött czélt elérték s a tért melyen kellett volna küzdeniök megharczolván, valósággal elfoglalták: nem jutván eszökbe, hogy az őket ismerők előtt a szinezet, a tettetés álarcza hamar levonatván, nem marad egyéb hátra: szánakozással vegyitett megvetésnél.

Mindezeket mérlegelvén, midőn a 11-dik honvédzászlóaljról, mint annak egyik igénytelen tagja, akarok szólani: lelkem vágya magamat az önérdektől, mely oly sokakat tévutra szokott vezetni visszatartani. Lelkem vágya, és erős elhatározásom az egyenesség utján haladni, mert nem tehetem fel, hogy a zászlóaljnak józanon gondolkodólag valaki rágalmazója akadhasson, vagy öndicsekvő embere találtassék: miért azt jelen alkalommal szerény fellépésemmel védelmezni szükség lenne. Hisz annak küzdelme, ugy is a tettek terén elvérzett honfiak emlékében tünedezvén fel, visszapillantólag int, bátorit és ösztönöz annak nem tulzó, de becsületes és igazságos védelmére. Hisz annak küzdelme ugy is a csaták zajában elhullott, szeretett hazámért küzdött hős fiainak árnyaiban rommaradványaiban gyökerezvén meg, az időfolyamban változhatlanul ki nem kerülhető sir néma üregéből időnkint kitörve, a honszeretet vitézségét, az önfeláldozás bátorságát "mig magyar él, s Buda áll" az utókornak intő, buzditó és követő példájára, visszakiábálja. Hisz annak elszánt nagyszerű bátorságát mutatja az, hogy ezer ötszáz számat meghaladott tagjaiból Szeben bevételéig, a zászlóalj másodszori kiegészitéséig elhaltakban és sebesültekben ezer két száz embert veszitett el. Hisz annak küzdelmével tizenhárom havi folytonos harcz, nyugalom és megállás nélkül tett szolgálati készség, bátorság, elhatározottság, szivósság, magát sehol nem kimélő élethaláltusa és győzelem volt nevéhez kötve.

[...]