A'
FALUSI
NÓTÁRIUSNAK
ELMÉLKEDÉSEI,
BETEGSÉGE,
HALÁLA,
ÉS
TESTAMENTOMA,
MELLYEKET
két
soros Versekkel ki-adott, és Új Esztendőbéli Ajándékba,
Hazánk
Dámáinak, és Gavalérainak nagy szívességgel nyújtya
GRÓF GVADANYI JÓZSEF
Magyar
Lovas Generális
ezen bé-állott 1796. esztendőnek első napján.

Ecce quamodo moritur justus
Pozsonyban,
Wéber
Simon Péter kőltségével és betűivel.
1796.
A' KÖNYVNEK
FOGLALATJA.
AJÁNLÓ LEVÉL, Hazánk Magyar Dámáihoz, és Gavaléraihoz.
ELSŐ PARAGRAPHUS.
A' Nótárius egésségében meg-gyengűlvén az emberi sorsnak változásáról elmélkedik.
MÁSODIK PARAGRAPHUS.
A' Nótárius Kis Naményba lakó Orgonyistát Szeléd Andrást, a' ki
minden Vasár-napokon, és Ünnepeken, Nagy Peleskén szokott orgonálni,
az Angyalosi Nótáriust, Tsebres Mihályt, a' Tyukodi Mestert
Gántsos Jánost, a' Lázári száraz Malomba lakó Mólnárt,
Sullyogó Pétert, a' Gyarmathi kovátsot Darabos Pált, a'
Tóth falusi hídnál lévő Vámost Perczegő Gergelyt, a' Komorzányi
Olá Harangozót Glodány Urszult, magához czitállya, és elmélkedését a'
meg-fejtésre eleikbe adgya. Tudni szükséges, hogy az helybe lévő Nagy
Peleskei' Tanáts-is, az ott való Orosz Mesterrel Dvorák
Hritzuval jelen vannak, minnyájan már házához gyűlvén így szóll hozzájok.
HARMADIK PARAGRAPHUS.
A' Nótárius eleikbe adgya ezen nagy Túdósoknak azon fontos dolgot, a'
mellyről már régen gondolkodván okát ki nem tanúlhattya, a' mellyért-is ítéleteket kivánnya tőlök.
NEGYEDIK PARAGRAPHUS.
Ezen négy Philosophusok, sokáig fejtegetvén a' dolgot, a'
Nótárius a' mai Sessiónak véget vett, és mivel már két órát dél
után el-ütött, ebédgyéhez le-űlteti minnyájokat, a' mellynél
maga hirtelen meg-betegszik, de jobban lészen.
ÖTÖDIK PARAGRAPHUS.
A' Nótáriusnak felesége Klára, többekkel edgyütt, Férjének
fel-gyógyításában szorgalmatoskodik.
HATODIK PARAGRAPHUS.
Fel-gyógyúlván a' Nótárius, megint Sessiót tart, hogy a' Tóth falusi
hídnál lévő Vámos Pertzegő Gergely, a' Nagy Peleskei Orosz
Mester Dvorák Hritzu, és a' Komorzányi harangozó Glodány
Urszul, az emberi sorsnak változásáról magok ítéletét adhassák.
HETEDIK PARAGRAPHUS.
Az emberi sorsnak változásáról önnön maga a' Nagy Peleskei
Nótárius maga ítéletét adgya.
NYOLTZADIK PARAGRAPHUS.
A' Nótárius tovább-is folytattya ezen dologról maga ítéletét, bé-is
fejezi aztat.
KILENTZEDIK PARAGRAPHUS.
A' Nótáriust ájúlásából fel-ébresztik, de nagyon roszszúl lévén, Klára
felesége Toty Dorkóért örömest kűldene Gétzbe, de mivel már az élők
számábúl ki-töröltetett, Szathmár Városába Feldtserért, az az:
Borbélyért kűld. Egyszersmind Toty Dorkónak-is esete le-írattatik.
TIZEDIK PARAGRAPHUS.
A' Borbély hozzá lát tovább-is a' Nótáriusnak gyógyíttasához, de
napról napra roszszab-búlván, végtére Klára a' Jurátus fiának
Pestre stafétát kűld, melly által tudtára adgya Attyának halálos
betegségét: ezen László fia postán el-is érkezik az Attyához Nagy
Peleskére.
TIZENEGYEDIK PARAGRAPHUS.
A' Notáriusnak Jurátus László fia Pestrűl el-érkezvén, maga kedves
szülőit köszönti. Az Attya vele minden-féle fontos dolgokról beszél,
azomba az Attya Recidivába esik, az egész falunak nagy szomorúságára
meg-hal, és el-is temettetik.
TIZENKETTŐDIK PARAGRAPHUS.
A' Nótárius el-temettetik, Testamentoma fel-szakasztatik, és el-olvastatik.
A' Sírató Aszszonyok Éneke.
Az Epitaphium.
A' Testamentom a' Falu ládájából ki-vétetik, és az egész Tanáts előtt, elolvastatik.
A' Testamentom.
A' melly
óra adgya Világra létünket,
A' kezdi
rongyolni mingyárt életünket.
Úgy láttatik
ugyan, hogy nevel bennünket,
De az
mind közelébb mozdíttya végünket.
A' melly
idő el-foly egyszer, a' meg nem tér,
Halálunkhoz
pedig az mind közelebb vér,
Attúl
szabadúlást, hid-el, senki nem nyér,
Vagy
elébb, vagy utóbb oda minden el-ér.
Múlnak az
Esztendők, múlnak a' dolgok-is,
Kik
most sírban vannak, éltenek azok-is,
Így
el-múlunk mi-is, el-múlnak mások-is,
A'
mint a' szegények, úgy a' gazdagok-is.
Lásd:
Gyöngyösi Istvánnak
Kemény
Jánosról írtt munkájának
második
könyvének ötödik részében.
AJÁNLÓ
LEVÉL,
Hazánk Magyar Dámáihoz, és Gavaléraihoz.
Mind a' két Magyar Hazába, reménységem felett való meg-elégedéssel vétetődött az én Falusi Nótáriusomnak Budára tett útazásának versekbe foglalt le-írása, melly 1790. esztendőbe szabadúlt-ki a' nyomató sajtó alól. Bátorkodtam azon tsekély munkámat Magyar hazánkba élő Dámáknak, és Gavaléroknak, úgy mint új esztendőbéli ajándékot ajánlani; különös örömömre-is vált, hallván aztat, hogy nagy kedvességgel vették. Hízelkedem magamnak, hogy e' jelenlévő munkámat-is mint ezen bé-állott 1796-dik esztendőbéli ajándékomat hasonló kedvességgel fogják venni. De tudom, hogy ezen munkám szíveket a' vígasságra úgy fel nem fogja ébreszteni, mint a' fellyebb említett munkám, mivel nintsen már az élők között a' szegény Nótárius, nem-is fog már Budára több útazást tenni, mert most nem zsufa fakóján, hanem szent Mihálynak karó rágó paripáján vágtatott az öröké valóságba, mellyért-is szomorú gyászba őltösztettem Múzsámat, hogy sirassa-meg esetét, és a' vért szomjúhozó Párkákat átkozza-meg; de meg-is érdemli ezt egy ollyan jeles Hazafi, a' kinek neve a' késő jövendőségnél-is emlékezetbe lészen.
Így tehát tsak az ő Elmélkedéseit, Betegségét, Halálát, és Testamentomát, a' mellyeket mind ezeket, halála után Attyafiai az ő Archivumába találták, és kezemhez in vidimatis paribus olly kérelemmel kűldötték, hogy azokat versekbe foglallyam. Szívessen-is tselekedtem én eztet, követvén más nagy Poëtákat, a' kik a' Nagy Embereknek viselt dolgait mint egy kötelességeknek tartották a' világ eleibe versekbe adni. Vegyék ezen új esztendei ajándékomat kedvessen Hazámnak Dámái, és Gavalérai, 's legyenek bizonyosak, hogy vagyok
Minnyájoknak
Kőltek Szakoltzai
házamba
Anno 1796 die 1-ma Januarii.
alázatos
szolgája,
A' SZERZŐ.
A' Nótárius egésségében meg-gyengűlvén az emberi sorsnak változásáról elmélkedik.
Az embernek sorsát
ha ki meg-gondollya,
Mint foly az élete, aztat
meg-fontollya,
Nem tudom, szívének mint lehet nyugalma,
Mert
tűnik szemébe, tsak sok inség halma.
Nagy fájdalmak között őtet
Annya szűli,
A' bába motskokból testét
ki-törűli,
Ártatlan és még-is mingyárt rabbá teszik,
Pólyákkal
kötözik, karjokra úgy veszik.
Vígan e' Világra nem jön,
hanem sírva,
Mint lesz dolga, nintsen homlokára
írva.
Annyát a' szeretet reménnye táplállya,
Hogy
benne, ha fel-nő, istápját talállya.
Azért-is örömmel, mind
nappal, mind éjjel,
Szoptattya, melyjébűl ki-szivárgó
téjjel.
Szenved körűlötte nyughatatlanságot,
Sok
álom szakasztást, 's több más fáradtságot.
Ha láttya, hogy
őtet leg-kissebb rosz érte,
Ó a' szegény Anya
mit nem tészen érte.
Bőltsüből fel-kapja, karján bellőkézi,
Ha
nem sír, él-é még; gyertyánál őtt' nézi.
Ha sír, ő-is vele
jajgatásra fakad,
És érzékeny szíve majd hogy meg-nem
szakad.
Ha gyenge korába meg-talál himlőzni,
Keserveit
akkor nem tudgya meg-győzni.
Eped és két kezét feje felett
töri,
Belső részit bánat félelem gyötöri.
Mindent
a' mit tehett, körűlötte meg-tesz,
Nints drága
orvosság, a' mellyet meg-nem vesz.
Más betegségben-is szint'
eztet miveli,
Gondollya' hogy meg-hal, már
helyét nem leli.
Ha fel-gyógyúl, tágúl keserves bánattya,
A'
szívét anyai öröm által hattya.
Látván mosolygását, ó mint nem
tsókollya,
Éneklés, 's tántz között szívéhez
kótsollya,
Lelkének, kintsének mondgya, 's
alakának,
Tartya magát lenni már bóldog Anyának.
Ha
fiú, az attya arról álmodozik,
Hogy gazdagíttsa-meg,
abba fáradozik.
Lót 's fut jószágokat gyűtni igyekezik,
A'
kints gyűjtés mellett, ő maga éhezik.
Ha Leány még pitzíny, már-is
piperézik,
Pántlikázzák, testét bokáig
tsipkézik.
Igyekezik annya, hogy légyen ruhája;
Mert
véli, más képpen nem lészen mátkája.
Gyöngyökre, kövekre nagy
summákat el-költ,
Sok más entzen bentzel több ládákat
meg-tölt.
Hogy ha szülőitől őtet kérik férjnek,
Ződűl
a' kérője, olly moringot kérnek.
Illyen a' szüléknek
az ő szeretetek;
Nem-is változhat-meg az ő
természetek.
Tudom, nints határa azon szeretetnek,
Mellyel
gyermekikhez szülők viseltetnek.
De tompa elmémmel azt meg-nem
foghatom,
Semmiképpen okát ki nem tanúlhatom;
Hogy
ő jó szándékok mint fordúlhat roszra,
Hogy
vetemedhetnek magzattyok gonoszra?
Olly szülőkrűl szóllok, kiknek
van értékek,
Kik nagy nembűl valók, Tisztségeik
szépek.
Mert fiokat ezek oskolákba adgyák
Tanúlt
mestereknek kezeik közt hadgyák,
Oktattyák-is ezek őket
mindenképpen,
Gyengén bánnak vélek eleintén 's
szépen;
Ha láttyák, hogy velek így nem bóldogúlnak,
Keményebb
módokhoz ők azonnal nyúlnak.
Feddik, pirongattyák őket, és
dorgállyák,
Másokat ditsírnek, őket meg ótsárlyák.
Ha
ezen módok-is keveset használnak,
Két három Fogdmegek
már itt készen álnak;
A' veres nadrágot ezek
ki-porozzák,
De fájdalom! őket jóra még sem hozzák.
Ha
szárnyokra kelnek, szabadon repűlnek,
A' sok
hívságokban torkig el-merűlnek.
A' mit Attyok gyűjtött, azt
hamar el-költik,
Az időt tékozló gaz társokkal
töltik.
Hogy lehet ez? mivel jó az Attyok és bőlts,
'S
annyokat ruházta szelídség, 's jó erkőlts.
Meg-vallom: okain
az elmém háborog,
És több illyen dolog még elmémbe
forog.
Mert már megint szóllok egy Paraszt fiáról,
Kire
nem maradhat sok jószág attyáról,
Nem-is lehet tenni Nagyokkal egy
sorban,
Mivel illyt űltette születése porban.
Szülői
mind addig, meddig meg-nem hóltak,
Keresztény, és
jámbor életűek vóltak,
Együgyűn, de még-is őtet jól
nevelték,
Rosztól tartóztatták, mivel őtt'
kedvelték,
Té túl fársángolni, nem hagyták kedvére,
Jóra
tanították, 's Isten félelmére;
Hóltok útán, hogy ne jusson
kóldúlásra,
És ne adgya magát zsiványos
lopásra;
Paraszti munkákra őtt' meg-tanították,
Mint
táplállya magát, módgyát meg-mutatták.
De ez mihent maga kenyerére
jutott,
A' módot el-hagyta, és más úton
futott.
Mert nem bolond, úgy mond, hogy ő magát rontsa,
Véres
veritékit munkák alatt ontsa.
No illy-is szülőit mért hát nem
követi?
Szép oktatásokat, mi oka? meg-veti.
Honnan
van? egy fiú, bár sok jókat tégyen,
Életébe még-is
semmire sem mégyen,
Mint lehet? hogy egynek nagy a'
tudománnya,
Nagy az Attyáról-is, rá szált
hagyománnya;
Még-is a' Világtól el vagyon felejtve,
Az
érdemetlenek számába van ejtve.
Szerentséjét tenni illy bár mint
probállya,
Nem megy! akadállyát mindenbe
talállya.
Pedig életébe senkinek sem vétett,
Sőtt
sok emberekkel sokszor nagy jókat tett.
Hogy van? mindenekbe, hogy
olly mégyen elő,
Kinek fejét tölti tompa, 's
gyenge velő.
Miként lehet? hogy egy, vagy más nem rég'
szolgál,
Még-is a' fő Rend közt', a'
legfőbb póltzon áll.
Nem láttyák erkőltsét, nem-is tudgyák
nemét,
Tsak a' vak szerentse vetette rá
szemét.
Ó melly tsudállatas ember sorsa 's dolga,
Sokbúl
nagy Úr lészen, sok pediglen szolga.
Sok paplanos ágyba hal-meg,
sok pokrótzon,
Ki-terítve sok van, bársonyon, sok
kótzon.
Edgyik Márs piatzán hal-meg ditsőséggel,
Más
magát öli-meg, nagy esztelenséggel;
Ezt mint tolvajt húzza hóhér
három fára,
Ama meg mint gyilkos kerűl pallossára.
Majd hasonló sorsok
a' Leánykáknak-is,
Bár melly szorgalommal
neveltetnek ők-is.
Sok alatsony rendbűl hamar Gróffné
lészen,
Sok kis aszszonyt béres czigány-is
el-vészen.
Soknak nintsen férjek, még-is meg-kettőznek,
Illyek
kerítőkkel allattomba főznek.
Soknak a' fejébe nő pedig a'
párta,
Bár festette magát 's a' voltzerist
járta.
Nehezen várja illy, a' szent Vasárnapot,
De
nem hogy Templomba láthassa a' Papot,
Hanem hogy ott magát
tzifrán látathassa,
Estve meg a' bálba a'
tántzot járhassa.
A' Salakok közűl sok megy a'
táborba,
Végre fövény alatt halnak-meg a'
porba.
Sok tér hazájába onnat meg-nyírt fővel,
Midőn
meg-tarkázta magát Frantz himlővel.
Ki mondgya meg? ezen dolgok
így mért mennek?
Ember sorsa, hogy így foly, mi oka
ennek?
Sok azt tarttya, hogy a' meg-romlott természet
Oka,
és szívébe a' rosz el-tenyészett.
Más a' rosz
társasság oka, azt álíttya,
Ez sok tündérséggel őket
meg-vakíttya.
Sokat a' gazdagság ront-meg; más azt
mondgya,
Mert tsak a' hívságra van illyennek
gondgya.
A' szegénység terhét sok nem viselheti;
Azért
minden roszra a' fejét rá veti.
De ezen okokkal nem vagyok
meg-győzve,
Nintsenek-is azok helyesen ki-főzve.
Mert
ha jó természet vagyon szülőikbe,
Ez mint változhatik
roszra gyermekikbe?
Főkép ha az anyák erkőltsel
tellyesek,
Istent félők, józan életűk, 's
kegyesek.
Ezeknek vérekbűl azok formáltatnak,
Emlőjökbe
gyűllött téjjel tápláltatnak.
Azok természetét, szívják hát
magokba,
Anya vér tsergedez ő minden tagokba.
A'
jó vér soha se változhatik vízzé,
Sem édes, és jó íz,
keserű 's rosz ízzé.
Szelíd juh-is ellik mindég szelíd
bárányt,
Osztya a' természet magát itt
egyaránt.
Ember; tökélletes Isten alkotmánnya,
Hogy
okos lelke van, az ő adománnya;
Azért teremtette, hogy mindég jó
légyen,
És ditsőségébűl hogy ő-is részt végyen.
Már
illyen teremtés, ugyan hogy változhat?
És önként
fejére gonoszszat hogy hozhat?
A' rosz társaságot, ha ki
allegállya,
Ezen ok probámnak kövét ki nem
állya.
Mivel a' jó szülők eztet tilalmazzák,
Önnön
magokat-is attól óltalmazzák.
A' józan természet ettűl
kit-kit el-zár,
Mert illy társaságból következik tsak
kár.
A' jót, és a' hasznost a' gyermek
szereti,
Jó természet, mellyt nyert, ezekhez
vezeti;
Tíltott társaságba menni nem fog merni,
Mert
tudgya; hogy ezért majd meg-fogják verni.
Hogy a'
gazdagság-is erkölts meg-rontója,
Az egésségnek-is
lenne meg-bontója,
Nem hiszem: mert illynek már mindene
vagyon;
És tsak a' zsiványok verhetik őtt'
agyon.
Ügye fogyottakhoz adakozó lehet,
Vendégségeket-is
jó étkekkel tehet.
Ezek erköltsének bizonyos jelei,
Egésségbe
tarttyák őtet jó étkei.
Mért változna illy meg, mivel van
mindene,
Más kedvét keresi, senki sints'
ellene?
Atya szegénységbe ha fiát neveli,
Annyával
e' terhet ha békén viseli,
Hozzá szokik ehez, követi-is
őket,
Ha mingyárt minden nap nem-is eszik
főttet.
Iparkodni-is fog mindég többre menni,
Munkás
lesz, és nem fog tolvaj, gyilkos lenni.
Mért jutt hát sok ember az
akasztó fára?
Mért vernek száz páltzát soknak a'
farára?
Attya természete mért lesz ollyba vásott?
A'
ki főldbe soha kapával nem ásott?
Mért egy Császár, Király,
Hertzeg, Gróff-vagy nemes,
Mért ezekre paraszt,
Czigány nem érdemes?
Mért egy Nótárius, más meg tsak kis
bíró?
Egy petsenyét eszik, másnak jó az író?
Tokai
bor soknak szájába kedves íz,
Másoknak itala ser,
tiszta, vagy nyir víz.
Emez jár bársonyba, 's több drága
ruhába,
Amaz meg ködmőnybe, szűrbe vagy gubába.
Egy
lesz száraz beteg, a' mást vízí kórság,
Bántya;
tsömörleni szokott tsak a' pórság.
A' gazdag Urakat
podagra kínozza,
Chiragrát mint lyányát a' kezén
hordozza.
Szörnyű fej fájásba sok szokott vajlódni,
Sok
meg fogaival mint örűlt bajlódni.
Kit szomorúság ér, kit pediglen
öröm,
Ezeknek okain, az elmémet töröm.
Sokszor
gondolkodom, még pedig okossan,
De még sem tudhatom
fundamentomossan:
Mi légyen, melly ember sorsát úgy
forgattya,
Hogy jót roszra; 's roszszat jóra
változtattya?
Nem más tsak Gordius kötötte e'
bögöt,
Mellynek fel-óldásán már sok elme nyögött.
A'
Lázári bíró rég már töri fejét,
De még sem értheti e'
dolgok velejét.
De házamhoz gyűjtöm mind a'
Tudósokat,
Körűl belől lakó Philosophusokat.
Természet
okait majd ki fogjuk főzni,
Meg-fogjuk mint Plátót, 's
Cátót ebbe győzni.
Írok tehát nékik, 's magamhoz
citálom
Levelemmel őket, most otthon találom.
Nintsen
most sok dolgok, a' sarjú kaszállás,
Már véghez
ment, szint úgy a' málé kapállás.
Tudom bizonyossan, hogy
meg-is jelennek,
Sár vagyon, az Halmi vásárra sem
mennek,
Isten kegyelmébűl vagyon ázalékom,
Szalonnám,
és borom, szárnyas aprolékom;
Majd jól tartom őket, borom
meg-hevíti
Fejeket: mert elmét tsak ez élesíti.
A' Nótárius Kis Naményba lakó Orgonyistát Szeléd Andrást, a' ki minden Vasár-napokon, és Ünnepeken, Nagy Peleskén szokott orgonálni, az Angyalosi Nótáriust, Tsebres Mihályt, a' Tyukodi Mestert Gántsos Jánost, a' Lázári száraz Malomba lakó Mólnárt, Sullyogó Pétert, a' Gyarmathi kovátsot Darabos Pált, a' Tóth falusi hídnál lévő Vámost Perczegő Gergelyt, a' Komorzányi Olá Harangozót Glodány Urszult, magához czitállya, és elmélkedését a' meg-fejtésre eleikbe adgya. Tudni szükséges, hogy az helybe lévő Nagy Peleskei' Tanáts-is, az ott való Orosz Mesterrel Dvorák Hritzuval jelen vannak, minnyájan már házához gyűlvén így szóll hozzájok.
Sok
tudományokkal, és nagy bőltsességgel
Bíró jó Uraim!
hogy illyen készséggel
Meg-jelentek nálam, szívembűl
köszönöm.
Hogy házomhoz hívtam, tsak ez az
ösztönöm:
Láttya kegyelmetek, hogy már
meg-vénűltem,
Egésségembe-is nagyon meg-gyengűltem.
De
elmémet még-is egy dolog fárasztya,
Velőmet fejembe
tán meg-is szárasztya.
Mint a' mész kementze, fejem úgy
gőzölög,
Eszem mint kéménybe a' füst, úgy
ögyölög;
Mivel én nem tudom aztat meg-fejteni,
Ökör
keringésre, félek fog ejteni.
A' sok kéz egy kéznél sokkal
többet tehett,
Szint úgy a' sok elme, egynél
többre mehett;
Azért bátorkodtam, én kegyelmeteket,
Mint
tudományokba jártas embereket,
Magamhoz citálni, hogy
segitségemre
Legyenek; ne jussak hamar még
végemre.
Ezen dolog felől, ki ki ítéletét,
Kérdéseimre-is
adgya feleletét.
Kérem, és azokat mind prothoculállyuk,
Keresvén
szükségbe, könnyen fel-talállyuk.
Bé-vett szokás-is az a'
Túdósok között,
Hogy ha nagy dolgokba lesz ki
meg-ütközött,
Aztat több Túdósok eleibe adgya,
'S
meg-rostálásokra azon dolgot hadgya.
A' Görögök eztet tették
Athénába,
Ezeknek szokását követték Rómába.
Ma-is
egy kétséges kérdést Sorbonnába,
Több Túdósra bíznak,
szint úgy Göttingába.
Athenába ugyan a' Philosophusok,
A'
kikből tétettek Areopagusok;
Minden nagy dologról éjjel az Ég
alatt
Szóllottak, a' midőn már a' nap
el-haladt.
De kegyelmetektűl ezt nem prætendálom,
Mivel
el-nyomhatná éjtszaka az álom.
Kővel sints ki-rakva falunknak
útzája,
Sőt marha paréjjal tele minden tája.
Lábaik
itt könnyen meg-tsiszamodnának,
Rút lenne, orrokkal ha
belé buknának.
Erős az asztalom, e' körűl űlhetünk,
Jó
vastag, így bátran rá könyökölhetünk.
Ezt a' Gatsái Ács
tölgy fából faragta,
Midőn a' Gombásson dongáit
hasgatta.
De köpönyeget kell magunkra fel-venni,
Pápa
szemet pedig az orrunkra tenni.
Le-eresztett széles kalap mi
fejünket
Fedgye: Túdósoknak így tartnak
bennünket.
Minden Philosophus járni így-is szokott,
Ha
nints pápa szeme, tesz orrára tokot.
Így láttam le-festve Kassán
a' könyv tárba
Plátót, Diogenest, hogy ott valék
nyárba.
Hogy ha valakinek köpönyegét a' sas
Meg-rugdosta,
semmi, mert a' posztó nem vas.
Illy köpönyeg alatt sokszor
szokott lenni
Olly nagy Philosophus, ki sokat tud
tenni.
Itt az Orgonyista a' Nótáriushoz
Így
szólt: mint leg-nagyobb, 's fő Philosophushoz.
Doctissime
Vir! hát azokkal mit teszünk,
Kiknek köpönyege
nintsen; azt hol veszünk?
Tsak bőr köténnyel jött a'
Gyarmathi kováts,
Az-is ollyan kérgyes, hogy tán
faragta áts.
Fején vagyon tsak egy tarka szalma kalap,
De
itt a' Zsidótúl talán majd mást-is kap.
És a'
Komorzányi olá harangozó
Mint a' medve, ollyan
félelmet okozó.
Szürke ketske bőrbűl szövött a'
gubája,
Hoszszú gyapjas juh bőr pedig a'
kutsmája.
Ezt egy nagy fazékra nyersen borította,
A'
napra ki-tette, 's azon szárította.
A' mikor ropogott,
arról azt le-vette,
Fejére azonnal mingyárt fel-is
tette.
Ennek hoszszú gyapja éri a' két vállát,
Edgyeszteti
velek fekete szakállát.
Ha a' kérdéseken soká
okoskodunk,
Ennek a' dohától majd
meg-náthásodunk.
A' Tyukodi Mester tsak egy kék
dokába
Érkezett; de ezzel el-járhat dolgába.
A'
Vámosnak ugyan vagyon köpönyege,
De kalapja nintsen,
tsak tsákó süvege.
Fejér kalappal jött a' Lázári
Molnár,
Mert malmába esne feketébe nagy kár.
Aztat-is
szégyenlem, hogy nints köpönyege,
Azt tartya, hogy
abba lenne nagy melege.
De ez nem más, hanem fösvénységnek
jele,
Holott az örlőkkel malma vagyon tele.
Hogy a'
Nótárius ezeket hallotta,
Az Organyistához fordúlván
mondotta:
A' ki valóságos igaz Philosophus,
Bár
ő meszsze látó, de a' mellett Stoicus;
Ő természetessen nézi
a' dolgokat,
Nem-is critizállya az
alatsonyokat.
Ő a' gazdagságot, kintseket meg-veti,
A'
kik tzifrán járnak, azokat neveti.
Légyen hideg, meleg, az ő néki
mind egy,
Nem bánnya; úttyába légyen sár, vőlgy, vagy
hegy.
Mivel Philosophus nem gondol ezekkel,
És néz
mindenekre meg-vető szemekkel.
De még-is Doctori székibe, ha
bé-űll,
Mivel tanítását hallya itten sok fül,
Avagy
a' többivel gyűlésbe fog menni,
A' hol
mély dolgokat szoktak ők fel-venni;
Illő, hogy tisztessen ottan
meg-jelennyen,
Palástot végyen-fel, és kalapba
mennyen.
Mi-is hát magunkat a' Világ nyelvére
Ki
ne tegyük, 's annak bal ítéletére.
Azért a' bőr
kötényt kováts a' hátára
Vegye fel; vagy ponyvát
vessen a' vállára.
Feketére könnyen kalapját
festheti,
Mert szekér kenővel aztat
bé-kenheti.
Komorzányi Olát Pedellusnak teszem,[1]
Szükségünk
lesz reá, majd hasznát-is veszem.
Minden Pedellusnak tarka a'
ruhája,
Illeni fog ehez kutsmája, gubája.
Azon
bunkós furkót, mellyel éket ütnek,
Midőn fát
hasgatnak, száll karókat gyűjtnek;
Aristotelesnek az ő bottya
helyet,
Vállaira teszem, lesz egy jó emelet.
A'
Tyukodi mester, ha bé nem gombollya
Dokáját; azt
minden palástnak gondollya.
Rövid ugyan inge, a' hasa ki
lészen,
De nem láttyák, ha r'á egy tekenőt
tészen.
Vagyon a' Zsidónak egy sábes kalapja,
Tóth
falusi Vámos azt könnyen meg-kapja.
Gatyája mutzagja úgy-is mindég
le-tsüg,
Mint Zsidónál a' tiz parantsolat, úgy
füg;
Veres-is a' haja, szeplős ábrázattya,
Tán
ugyan a' Vári Moyses vólt az attya.
A' Lázári Molnár,
mivel úgy-is molnár,
Lisztes garádgyai között gyakorta
jár,
Végyen-fel magára egy fejér lepedőt,
Köpönyegbe
lenni majd kiki véli őtt'.
No tehát, bőlts Urak! mind így
őltözzetek,
Én-is ezt tselekszem, én reám nézzetek.
Ma
Philosophice kell ám elmélkednünk,
És Philosophice
őltözve-is lennünk.
Máskép' a' Szathmári
Universitásba
Majd ki-nevettetünk, ha őltözünk
másba.
Szólt az Orgonyista: az Úr Systemája
Tettzik
nékünk, de az Olának gatyája
Rongyos; majd felette otsmányúl
demonstrál,
Hogy ha háttal felénk ő állani talál.
Az
aër
ált járja szürke szín gubáját,
Dohossan botsajtya majd
Atmosphæráját.
Szólt
a' Nótárius: könyű errűl tenni,
Azon nadrágba
kell néki meg-jelenni;
Melly Czigány Pistáról, hogy meg-hólt
maradott,[2]
Ebbe
húsért sokszor Szathmárba fáradott.
Kati felesége majd azt költsön
adgya,
Szegény Glodány Urszult szégyenbe nem
hadgya.
Tettzett Projectuma a' Nótáriusnak,
Errűl-is
esmérték nagy Philosophusnak.
Ők Systematice mingyárt-is
őltöztek,
Bőr kötényt, lepedőt magokra kötöztek.
Újra
szólt: hallod é? Klára feleségem,
Jöj bé! hald mit
mondok; fele segítségem!
Terítsd az asztalra a' Török
szönyeget,
Mert magamra veszem ma a'
köpönyeget.
Még mikor a' Török bírta Szathmár Várát,
E'
szönyegnek akkor adták-meg az árát.
A' Nótáriusnak mint
jutott kezébe,
A' nintsen bé-írva a' falu
könyvébe.
Klárája asztalra aztat teríttette,
Mellyre
Nótárius Clepsydráját tette.[3]
Egy
nagy ténta tartót, melléje pennákat,
Egész kontz
papirost, két füstös mappákat.
Fa székeket, lótzát, a'
mennyen valának,
Ezen
asztal körűl
szint annyit rakának.
Egy nagy bőr kar szék-is fő helyre
tétetett,
Jánki Plebánusé, míg élt, e'
lehetett.
Ha podagra r'á jött, őtt' ebbe
űltették,
Kottya vetézésnél, hogy meg-hólt,
meg-vették.
Első meg-vévője szegény vak Farkas vólt,
A'
Plebánus után ez-is hamar meg-hólt.
Ezt a' Nótárius mind
azólta bírta,
Testamentomába azt néki bé-írta.
Ki-ki
helyét vette, hogy minden el-készűlt,
A' bőrös
kar-székbe a' Nótárius űlt.
Az Angyalosiak
Nótáriussának,
Betsületet adott, mint
Collégájának,
Mivel őtt űltette a' maga jobbjára,
És
az Orgonyistát, más felől ballyára,
Ezek mellett vettek helyet a'
Mesterek,
Egynek kezébe vólt a' szerentse
kerek,
A' más álom könyvel űle ellenébe,
Mondá;
hogy már ebbűl sokat vett fejébe,
Ezek után űltek a' Kováts,
a' Mólnár,
Az asztalhoz nem-is férhetett több el
már.
Mellyért-is a' bíró, kis bíró társával,
Lótzákon
vett helyet, egész tanátsával.
Ezeknek palástya szűr vala, vagy
guba,
Edgyen sem vólt Török, nyusztos atlácz
suba.
Nótárius megett, a' Pedellus álla,
Aristotelesnek
bottyát tartá válla.
A' Nótárius eleikbe adgya ezen nagy Túdósoknak azon fontos dolgot, a' mellyről már régen gondolkodván okát ki nem tanúlhattya, a' mellyért-is ítéleteket kivánnya tőlök.
Már az aztal körűl
a' mint itt űlének,
Egymással nagy hanggal mivel
beszéllének,
E' Zajgás nem tettzett a'
Nótáriusnak,
Lármázni nem-is szép egy
Philosophusnak;
Aristotelesnek bottyát itt le-kapta
Pedellus
válláról, és azzal meg-tsapta
Az aztalt; 's ütése ollyat
zördűlt, 's koppant,
Hogy az egész ténta a'
kovátsra lottsant.
De mint Philosophus, ő meg-nem
neheztelt,
Tsak ezeket mondá, hogy székjérűl
fel-kelt:
Űlömön épen így verem én a' vasat,
Húl
szikrája, de itt kalamáris hasadt.
Physice érzi ezt az én
ruházatom,
A' bőr-köpönyegem, és az
ábrázatom.
Halgatást akara ő ezzel okozni,
És a'
Fejedelmek szokását bé-hozni.
Mert Cabinéttyéből Király ha
ki-mégyen,
Egyet koppantanak, hogy tsendesség légyen.
Itten-is mingyárást, ki-ki el-halgatott,
És a'
Nótárius hozzájok szólhatott.
De meg-törlé előbb Pedellus az
asztalt,
A' kontz papirosról sok téntát fel-is
nyalt.
Pápa szemét mingyárt fel-tette orrára,
Tekintet
azután a' Clepsydrájára.
Látván ezt a' többi,
oculáréjokat
Elő vették, 's azzal nyergelték
orrokat.
Szuszogó nagy hanggal ezeket mondotta,
Mivel
a' pápa szem orrát szorította:
Bőltsességgel tellyes nagy
Philosophusok!
Kiknek rég kerítik fejeit
Laurusok!
Kiknek nagy elméjek sebes, 's felette
gyors,
Fejtsék-meg előttem, hogy az emberi sors
Mért
ollyan változó, mért ollyan forgandó?
Mint a'
Sári hegyrűl le-gördített hordó.
Az emberi nemet vegyük
gondolóra,
Akadunk mi ebbe sok roszra, sok
jóra.
Láttyuk, hogy sok nagy Úr, avagy-is nagy Tiszt lesz,
Ez
ágyába hal-meg, ez hóhér által vesz.
Ez ugrik, e' tántzol,
szint' úgy a' szoba reng,
Testébe amannak
lelke tsak allyig tseng.
Egy olly szép hogy érte sokat a'
hideg ráz,
Más olly ostmány mint a' köles közt
álló váz.
Egyike bóldog lesz, a' más bóldogtalan,
E'
józan életű, e' pedig fajtalan.
Én mind a' változást
elő nem számlálom,
Mert míg el-számlálnám, történne
halálom;
Azért tehát kérem, mondgyák-meg okait,
És
a' természetnek fejtsék-meg titkait.
Tsebres
Mihálynak, az Angyalosi Nótáriusnak ezekre tett felelete, és e'
dologról való ítélete.
Bőlts Collégám Uram,
abba fáradozik,
Hogy az emberi sors annyit mért
változik,
És ennek az okát meg-tudni kivánnya,
Tsudállom,
elméjét hogy annyira hánnya.
Peripatheticé mingyárt
resolválom,
Mert Aristolest így szólni
találom.
Szükség az embernek ő materiáját,
Mellybűl
áll, vizsgálni, osztán a' formáját.
Ha materiáját tekintyük,
a' tsak sár,
Adam-is ebbűl lett, azt régen
tudgyuk már.
A' test, és a' tagok, ábrázló
formája,
Halhatatlan lelke istennek tsudája.
Nintsen
matéria a' sárnál változóbb,
Mindenféle forma
fel vételt okozóbb.
A' fazékasokat láttyuk, hogy
munkálnak,
Sárból fazékakat, rátókat
tsinálnak.
Erdélybe holyagos, és göbös tsuprokat,
Maiszenbe,
és Bétsbe, szép portzelánokat;
Holitsba van egy vagy Császári
Fabrica,
Mellybe égettetik főldből Majólica.
A'
pórság házakat sár válykokból épit,
Vagy-is mord
téglából, hogy szebb légyen, készít.
Leg-inkább majd minden kevély
kastély és vár
Téglákból állanak, a' mellyek
vóltak sár.
A' férfi nemnek-is nagy mobiliáit
Mint
sárból formállyák, drága, szép pipáit,
Mind ezen műveknek a'
matériája,
Ha hogy változtattyák, változik
formája.
Mert ha öszve törnek, tserépnek mondatnak,
És
a' szolgálóktól szemetre hányatnak.
Szint' úgy, ha a'
várak ágyúkkal lövetnek,
Le-húlnak falai, 's
öszve törettetnek.
Ezek nagy halmokká, végre főldé lesznek,
Mind
ezek magokra más formákat vesznek.
Minthogy hát az ember sárból
teremtetett,
Sok változásoknak alája
vettetett;
Láttyuk-is, hogy edgyik szép deli termetű,
Egésséges,
posgás, bátor tekintetű,
Nyájas, okos, serény, mindenre
alkalmas,
Sok kintsekkel bíró, mindenkép'
hatalmas;
A' másika ollyan mint a' Csere-bogár,
Úgy
tettzik, ha ő lép, hogy tán tsékléken jár.
Mivel gém lábai
hajlottak térdébe,
Tsetlik, botlik, mellyért gyakran
fúj mérgébe.
Van ollyan-is, kinek egy arasztnyi lába,
Talán
édes Attya óltá hanga fába;
Mint egy dézsa feje, azt allyig
emeli,
Pohos hasa miatt lábait nem leli.
Illyen
ember soha senkit farba nem rúg,
Ha meg haragszik-is,
nem tehet mást, tsak zúg;
Sok mindenkor nevett, és nem tudgya,
hogy mért,
Ha kérdik, mért nevett? azt feleli:
azért.
Sok, mintha meg-verték vólna, mindenkor sír,
Soknak
nem vétenek, mérgével még sem bír.
Mivel minnyájoknak sár
materiájok,
Ez oka; hogy ennyi sok féle formájok.
Az
Orgonyistának, Szelid Andrásnak, az ő ítélete.
Tsebres Mihály Uram
a' dolgot jól veszi,
Consequentiáit mind
helyesen teszi.
Mondgyák; hogy az ember sárból
teremtetett,
Plebánusunktúl-is, ez így
jelentetett.
Mert hamvazó szerdán fejünknek búbjára
Hamut
hintvén, mormolt; vígyáztam szavára.
Mert mint orgonyista mellette
állottam,
És ezen szavakat szájából
hallottam.
Emlékez-meg Ember, por vagy, porrá leszel,
Tudgyad:
hóltod után, lágy tzipót nem eszel.
De még-is én ebbe nagyon kétes
vagyok,
Mert bár melly nagy hideg légyen, meg nem
fagyok.
A' sár pedig meg-fagy, olly kemény lesz mint
kő,
Ha pedig hírtelen éri meleg esső,
Fel-olvad,
olly híg lesz, hogy azt el-is mossa,
Philosophusoknak
tehát az okossa,
Ember, hogy sár légyen, épen nem
tarthattya,
Ezt az én Physicám, practicé
mutattya.
Mert a' minap menvén, Szinnyér vár-allyára,
Új
borokat venni, falunk kortsmájára,
Nagy szélvész támadott hirtelen
útamba,
Jég darával esett a' zápor
nyakamba,
Tsafaró víz leve, mind mentém, mind ingem,
De
még-is itt vagyok, nem mosott-el engem.
Ha pedig, mint tarttyák,
a' testem sár vólna,
Már most hígja között a'
zőld béka szólna.
Én az orgonámhoz embert hasonlítom,
Mellyt
változásokra sok képpen indítom.
Ál ez közép szerű, apró, 's
nagy sípokból,
Mellyek munkáltattak, fákból, és
ónokból.
Két fúvók a' lelke, mellyek ha vonatnak,
A'
sípok általok szóllásra hozatnak.
Ha mutatióit egyszerre
ki-húzom,
Olly nagyon szól, vélik hogy a'
gonoszt nyúzom.
Verek akkor rajta szép víg solosmákat,
Vagy-is
karátsonyi, 's húsvéti nótákat.
Bé-tolván azokat, kint tsak
edgyet hagyok,
Gyengén szól, gondollyák, hogy én álmos
vagyok.
A' szíveket hangjok akkor buzgóságra
Gerjesztik,
nem pedig valamelly vígságra.
Ha pedig ki-rántom annak
tremuláját,
Reszkett hangja, verem halottak
nótáját.
De ha a' fúvói egyszer meg-romlanak,
Meg-némúl;
sípjai többé nem szóllanak.
Szint így az ember-is vérbűl,
tsontbúl, húsbúl
Áll: koránt sem sárbúl, vagy öszve
font gúsbúl.
Ezekbűl tagjai vannak ki-formálva,
És
egy halhatatlan lélekkel meg-áldva.
Ezen lélek benne ha erőssen
munkál,
Ollyan víg lesz, hogy majd örömébe
el-szál.
Főkép belső részit borral ha ásztattya,
Apját-is
meg-öli, ha reá bíztattya.
Ha pedig tagjait tsak gyengén
mozgattya,
Lézeng, gondolkodik, ollykor
el-altattya.
Eszébe jutt, hogy a' kortsmára-is adós,
Búsúl
látván hogy jön a' vendég fogadós.
És mikor ezeket ő még
részketteti,
Akkor hogy rettegjen vele az
téteti.
Retteg-is ha tudgya, hogy tűzre rosz fát tett,
Vagy
ezer aranykát lopva mástól el-vett.
Nem-is tsuda akkor, hogy van
tremúlája,
Mert nagyon tsiklandós a' nyaka
tsigája.
A' midőn pediglen a' lélek el-hadgya,
Nem
mozog, mert akkor már halálnak adgya.
Ímé így történik ember
változása,
Embernek orgonám helyes paritása.
A'
Tyukodi Mesternek, Gántsos Jánosnak ítélete.
Orgonyista
Uram! mondott ked nagy semmit,
E' dolgot nem így
kell meg-fejteni ám itt'.
Mert ked orgonáján bár miként
orgonál,
Dudálásán még-is ember sorsa nem áll.
Változó
hangzását' Újai okozzák,
A' mint
billegteti, olly tónusra hozzák.
Kednek orgonája tsak egy olly
masina,
A' mellynek nints feje, nints képe nints
ina.
Halhatatlan lélek aztat nem mozgattya,
Ökör
bőrbűl készűlt két fúvó zúgattya.
Régen olvasom e' szerentse
kereket,
Ihol kezembe van; ez az embereket
Leg-jobban
írja-le, 's azok változását,
És a'
tsillagoknak beléjek folyását.
Ezek bé-folyása, indít bennek
mozgást,
Természetekben-is, sok külön változást.
Én
ezen szent könyvhöz Mendikás Koromba
Nehezen jutottam,
lévén Komáromba.
Meg-láttam én eztet egy halász kezébe,
Egy
reggel sétálván a' Duna mentébe;
Kértem engedgye-meg, hogy
én-is láthassam,
És miről szóllana, azt
ki-tanúlhassam.
Nagy nehezen még-is kezembe nyújtotta,
Ide
adván nékem, ezeket mondotta:
Egy Compactor mene József
vásárára
Pestre: úttyába jött e' halász
tanyára.
Egy pár szép keszeget, egy tarisznya rákot,
Gulibámba
menvén, a' főldön meg-látott.
Mondá: adgyam néki, egy
könyvet ád értek,
Ha az olvasáshoz, 's bőlts
dolgokhoz értek.
Nagy örömmel mingyárt, e' tserét
meg-tettem,
De meg-vallom, eddig kevés hasznát
vettem.
Ki-nyitám e' könyvet, kezdém olvasgatni,
Szent
félelem kezde mingyárt belém hatni.
Mert láttam képeit a'
szent Sybilláknak,
Tsudáltam erejét a'
Prophetziáknak.
Kértem, hogy adgya el, én meg-veszem
tőle,
Úgy-is a' mint mondgya, nints haszna
belőle.
Míg ide engedte, sokáig forgatta,
Végre egy
petákért még-is ide adta.
Benne van a' testnek, mint esik
mozgása,
Emberi sorsnak-is annyi változása.
Sybilla
Cumana ezekrűl szépen ír,
A' több Sybilláknál
észel-is többel bír.
Azt írja: az ember mihent
teremtetik,
Vezérjévé mingyárt egy tsillag
tétetik.
Külömböző minden tsillag ki-folyása;
Mellyért-is
sok féle ember' változása.
A' kinek üstökös tsillag a'
Vezére,
Kivált nagy szerentse az ollyannak bére.
Mert
hoszszú farkával Tronusra emeli,
Mikor nem-is véli,
magát azon leli.
Ez igen nagy tsillag, nagy-is ki-folyása,
Mint
a' Bársonyosnak az ő áradása.
Ebbűl minden féle jó úgy foly
fejére,
Mint a' Sió vize malma zselyébjére.
Olly
tsillagok, mellyek leg inkább fénylenek,
Hertzeget,
vagy Gróffot, s' Nemest vezérlenek.
A' midőn az Égen
tsillagok tisztúlnak,
Láttyuk ki-folyások, melly
fényessen húlnak.
A' kinek fejére ezek r'á
lottsannak,
Fő hivatalokra fel kell menni
annak.
Katonák tsillagi Mars, 's három Kaszások,
Ezek
meg-mutattyák, mint tegyék vágások.
Marsnak ki-folyása, azon út,
a' mellyen
Ditsőséget nyerni, és borostyánt
kellyen.
Futnak-is ők ezen, 's ellenséget vágnak,
Sok
sántzokat, és sok várat meg-is hágnak.
Tselédes gazdának Fias tyúk
tsillaga,
Sokak előtt már ez fénylett, és
ballaga,
Őket ki-folyása meg gazdagította,
Mert sok
gyermekekkel meg-szaporította.
A' hajnali tsillag Dámákat
vezeti,
Mivel Aurórának szekerét követi,
Pirosra
festetik ezeknek ortzája
Általa: mivel hogy érdekli
rózsája.
Mind azon tsillagok, mellyek tsak pislognak,
Aprótskák,
és mintegy szomorún villognak,
Tsillagai tsupán tsak a'
szegényeknek,
Sugári tsekélyek ki-adott
fényeknek.
Folyása tsak tsepeg, és nem foly fejekre,
Ritkán-is
jutt tisztség, 's gazdagság ezekre.
A' kutya
tsillagnak folyása kibe hat,
Olly ugyan mint az eb,
azért még sem ugat;
Nem-is lesz közűlök egy-is marakodó,
Hanem
irígy kaján, nem lesz adakodó.
A' Nagy Medve tsillag tsak az
Oláhokba
Botsájtya fluxussát, és az Oroszokba.
A'
medvétűl ezek azzal külömböznek,
Hogy lelkek van:
másként egy bőrbe őltöznek.
Kis medve tsillagból, mivel nyöstény
tsillag,
Az olá Fátákba, influxussa ballag.
Ki-is
tettzik; mivel ezeknek a' lába,
Olly pitzin mint
kerék eke taligába.
Szőrös botskorával zsukátáz rótába[4]
A'
fel-fűzött sok pénz tsörög a' nyakába.
Mint Flóra virággal
meg-rakattya fejét,
Két szőr kötény fedi hátrullyát
elejét.
Vannak még tsillagok, a' mellyek
vándorlók,
Némelly Astronomus írja, hogy
kóborlók.
Ezeknek fluxussa kibe folyni talál,
Emberséges
ember azokból ritkán vál;
Mert tolvajok lésznek, avagy-is
korhelyek,
Erdők, puszták, kortsmák, az ő lakó
helyek.
Ezek haramiák lésznek, és zsiványok,
Kik
között-is vannak igen sok tzigányok.
Sokan zsidók közűl ezekkel
tartanak,
Úton állók lésznek, és úgy gyilkollanak.
A'
kereskedőket leg-inkább űldözik,
Társaikat minden felé
ki-küldőzik.
Gyakorta fel-törik a' gazdag
bóltokat,
Ki-rabollyák 's végre meg-ölik
urokat.
Tsikósok, Gulyások, Juhászok, Kondások,
Tolvajok,
de nem olly nagy a' tolvajlások.
Ezek tsak lovakat, tsikókat
fűznek-fel,
Vagy néhány tinókat, pusztákon lopnak
el.
A' kondások ártányt vágnak petsenyének,
De
a' nagy erdőkbe mást mit-is ennének.
Városi tolvajok élnek
eszszességgel,
Mert már ezek lopnak tzifra
mesterséggel.
De sok jutt kerékre, sok akasztó fára,
Nem
régen jutottak hajók húzására.
Az emberi sorsról ez az
ítéletem,
Kotzkáimat bár mint hagyigálom, s'
vetem,
Szerentse kerekem tsak eztet taníttya,
Copernicus,
s' Ticho, több-is bizonyíttya.
A'
Lázári Molnárnak Sullyogó Péternek ítélete.
Tartottam én kedet
okossabb Embernek,
Mivel választatott Tyukodi
Mesternek,
A' hol-is köteles gyakran predikálni,
Ha
a' Predikátor mást talál munkálni.
De a' mint itt
beszélt, ha ott-is úgy papol,
Tsillagokról gagyog, és
tsak ötöl hatol;
Jól lehet Senior vala Debreczenbe,
Keveset
tud, aztat bátran mondom szembe.
Talán véghez vitte aztat
Sybillája,
Hogy kegyelmedé lett Jákób lajtorjája,
És
a' tsillagokhoz azon fel-is mászott,
Kedvére
mint tettzett kösztök tsatarászott.
Szemével-is látta azok
ki-folyását,
Mellyek embereknek teszik változását.
De
e' lajtorján ked, tudom, hogy nem sétált,
A'
kakas űlőre háza padgyán tán ált;
És arról vizsgálta azoknak
futását,
Így ki-is tanúlta mindenkép folyását.
Tovább
vannak azok a' kakas űlőtől,
Mint Tyukod faluja
van ökörmezőtől.
Tán oly tubus által vizsgálta azokat,
Mellyen
által tőltnek hurkát, kolbászokat.
A' ked Sybillája ebbe
nagyon hazud,
Jó Sullyogó Uram, ked-is semmit se
tud.
Ollyan magasságra én fel nem sétálok,
Hanem a'
dologról im így dissertálok.
Midőn e' mulandó Világ
teremtetett,
Az Égbe egy malom akkor építtetett.
Ebbe
a' természet tétetett Mólnárnak,
Őrlését
ki-osztó igaz hív Sáfárnak.
A' melly magok ebbe garadra
öntetnek,
Ezen természettűl főldbe-is vettetnek.
Ő
általa jutnak ezek érlelésre,
És mint jó Mólnártól,
végre meg-örlésre.
Őröl ő itt Mannát, őröl búzát
tisztát,
Rozsot, Kukoritzát, a' mellybűl
Poliszkát
Főznek: őröl Zabot, Tenkelyt, Kölest, árpát,
És
veres nadrágos gyönyörű tatárkát.
Láthatatlan képpen lisztyeit
húllattya,
És mind igaz sáfár, ki-is
osztogattya.
Pitléjének igen sűrő a' szitája,
Nem
érzi azt senki, ha szórja reája.
Melly embernek manna lisztye húl
testére,
Ollyannak korona hidgye jön fejére.
Tiszta
búza lisztnek kire esik lángja,
Ollynak Hertzegi lész
avagy Grófi rangja.
A' kikre a' rozsnak lisztye bőven
esik,
Vice Ispányságot mint Nemesek lesik.
Árpa
liszt mellyre húll, lesz Város bírája,
Kire dertzéje
hull, a' Város szolgája.
A' kukoritza liszt húll tsak
Oláhokra,
És az Oroszokra mint Attyafiokra.
Zab és
Tatárka liszt húll a' Tóth nyakába,
Könnyű
lisztek, könnyű a' Tóth-is magába.
Mert ha tántzol, feje ház
padlását veri,
E' liha' lisztektűl
könyűségét nyeri.
Ha ezen Mólnárnak meg-szakad szitája,
A'
magoknak nem húll lisztye, tsak darája.
Kikre ezen darák esnek,
mind szegények,
Tolvajok lésznek ők, 's betyárló
legények.
Ezen sáfár szint így bánik a' Papokkal,
Katona
rendel-is, és az Aszszonyokkal.
Melly Pap a' búzának lisztye
lángját veszi,
Ollyt azon jó Mólnár hamar Úrrá
teszi;
Mert illyenbűl Püspök, avagy Kánonok lesz,
Præpost,
vagy Plebánus, de nagy præbendát
vesz.
Kinek tsak dertzéje húll a' kápájába,
Lentsével
él, 's rejti magát kámzsájába.
Berdót a' Vár fokon
melly katona kiált,
A' búza liszt húllván, garad
alatt nem ált,
Mert a' mellynek talál ez húllni
nyakára,
Nem tesznek muskétát illyennek vállára;
Hanem
Feldt Marschal lesz, 's kisebb Generális,
Obester,
Kapitány, Hadnagy, vagy Stábális.
Melly Aszszonynak liszt láng
húll gyenge mellyére,
Dáma lesz belőle, és
tiszteletére,
Mennek Gavalérok nagy fő meg-hajtással,
Azon
tzivakodnak magok közt egy mással,
Hogy kéz tsókolásban mellyik
légyen első,
És szolgálattyára Csicsisbéje
belső.
Illyek vagy Hertzegnék, Grófnék, vagy Nemesek,
De
szemenkint vannak, kösztök tsak ékesek.
A' kikre liszteknek
szóródik korpája,
Parasztok, 's ezeknek tsak
rása szoknyája.
Nem kell tehát nézni tsillagok forgását,
Mert
emberi sorsnak az ő változását
Nem okozza más, tsak Égnek ezen
malma,
A' mellynek kerekét forgattya hatalma.
A'
Gyarmathi Kovátsnak Darabos Pálnak ítélete.
Jó Sullyogó Uram!
kedet meg-követem,
Hogy hoszszas beszédgyét én itt
ki-nevetem.
De kénszerit arra az ked Égi malma,
'S
dissertátziója, a' melly tsak Zab szalma.
Mikor Nagy Váradon
én Poëta vóltam,
Ott az
Istenekről mesteremmel szóltam;
Sorról sorra őket mind
meg-nevezgette,
Mellynek melly hatalma vólna, mind
ki-tette.
Jupiter az első, szór e' menyköveket,
Neptunus
pediglen bírja a' vizeket.
Mondá: hogy Saturnus, mérzsékel
időket,
Bachus Isten pedig kapáltatt
szőlőket.
Vulcánusnak vólna Égbe vas hámora,
Mellette
műhelye, főldgyét a' vas pora
Takarja: mert ebbe vas
rúdgyait hozzák,
Hámorjából, és itt sokra
ki-dolgozzák.
Cyclopesek neve az ő kovátsinak,
Nints
azért szűnete az ő munkáinak.
Mert midőn Jupiter teremt
embereket,
Vulcánusra bízza a'
természeteket.
Még ekkor mint a' vas, ezek olly
kemények,
Minden forma nélkűl való rút edények.
Azért
kohojába azokat téteti,
És izzóvá tévén űlőjére
veti.
Azon Cyclopsei verik pőrölyökkel,
Mert meg
sem érzenék, ha vernék öklökkel.
Sűrően szóródnak azoknak
szikrái,
Mellyekkel tisztúlnak, le-hullván
rozsdái.
Ezen Cyclopesek soha se hevernek,
Mindég
vagy egy, vagy más természetet vernek.
Ha meg-alszik rajtok a'
forró tűz fénnye,
Meg kohóba vetik, 's annak
tüzes szénnye,
Újra meg-hevűlvén, addig kalapállyák,
Miglen
meg-tisztúltnak azokat talállyák.
A' melly természetbűl
Angliai atzél
Válni talál; várja illyt olly bizonyos
tzél,
Hogy tsalhatatlanúl Trónuson lész helye,
Mert
ki-pallérozta Vulcanus műhelye.
Mellybűl aláb való atzél
formáltatik,
Hertzegi, vagy Gróffi rang illynek
adatik.
Ezek majd fel-mennek nagy hivatalokra,
Nemesre-is
juthat ezekbűl, 's Papokra.
A' Cyclopsek vasból
formálnak sok eszközt,
'S azokat ki-osztyák, a'
természetek közt.
Munkálnak kardokat, bombikat,
flintákat,
Fejszéket, vas villát, kaszákat,
kapákat.
A' melly természetnek ád ő fegyvereket,
Haza
óltalmára készíti ezeket.
Ha ezekbűl jól vert űlőjén
sokakat,
Reményl vitéz, és jó Generálisokat.
A'
vas parazsából, Fő 's All-Tisztet tészen,
Rozsdájából
pedig muskatéros lészen.
Ezek mint amazok agyon
lövettetnek,
Minden pompa nélkűl el-is temettetnek.
A'
fejszét leg-inkább az Oláhnak adgya,
Mert erdő vágását
soha el-nem hadgya.
Fejsze nélkűl még a' Templomba sem
mégyen,
Azt' tartja, e' nélkűl járni vólna
szégyen.
Németh réz gombokkal rakott tarisznyája,
Egy
fejsze, egy guba ő egész tzifrája.
Az Orosz-is veszi hasznát
fejszéjének,
Mert a' fa ha rügyes, vágja
ketskéjének.
Salak természetű kapát nyér vállára,
Hogy
vájja a' főldet Uraság számára.
Eztet nem egy ember
gyomrából gyűlöli,
Dókát, Reverendát, vesz fel, úgy
kerűli.
A' szép nem-is, ámbár gyenge
természeti,
Vulcanusnak kohát el nem kerűlheti.
Sokból
válik atzél, de sok tsak vas marad,
Sokakra vastagon
a' rozsda-is ragad.
Kik atzélok lésznek, jól
ki-pallérozza,
A' Dámák rangjába ezeket
bé-hozza.
Vékonyra ki-munkált dróton harisnyákat
Kötnek,
erszénykéket, és több más tzifrákat.
A' melly tsak vas
marad, sarlót ád kezébe,
Hogy illy arathasson másoknak
kepébe.
A' kiket a' rozsda meg-fogott vastagon,
És
a' szeplős himlő meg-rakott gazdagon,
Illyt a'
Pilingérnél meg-ráspolyosztattya,
Hogy ha meg-nem
simúl, szemetre hányattya.
Így kovátsoltattya a'
természeteket,
Így változtattya meg ő az
embereket.
Diogenes errűl így írtt valójába,
A'
tengernek partyán lakván hordójába.
Ezen négy Philosophusok, sokáig fejtegetvén a' dolgot, a' Nótárius a' mai Sessiónak véget vett, és mivel már két órát dél után el-ütött, ebédgyéhez le-űlteti minnyájokat, a' mellynél maga hirtelen meg-betegszik, de jobban lészen.
Ha
valamelly dolgot a' bőltsek fel-vesznek,
'S
annak mivóltáról ítéletet tesznek,
Az idő folytáról nem-is
gondolkoznak,
Hanem tsak mélységes titkain
dolgoznak.
E' Philosophusok közűl-is már
négyen
Dissertálván, ember sorsa miként mégyen;
Olly
mélyen merűltek e' dolog titkába,
Hogy el-főni
kezd'tek étkek a' konyhába.
Phœbus
szekerével, az Ég Karikáján,
Délen túl nyargalt már,
ki-rendelt Zónáján.
A' Nótárius-is maga
Clepsydráját
Ötször fordítá-meg, 's nézvén fa
óráját,
Pontba a' kakukja két órát kakukolt,[5]
És
így a' délnek-is ideje már el-folyt.
Azért-is fel-álván, így
szólt minyájához,
Jobjára fordúlván a'
Collégájához:
Aristotelesnek, 's Plátónak mássai!
A'
tudatlanoknak nagy Mecenássai!
A' Horizon délrűl
le-hanyatlott immár,
Titánnak fénnyétűl Hesperus majd
el-zár.
Hólnapra hadgyuk hát mi fel-vett dolgunkat,
Most
pedig tőltsük bé ki-ürűlt gyomrunkat.
A' Philosophusnak
gyomra, hogy ha korog,
Akkor a' fejébe rosz Idæa
forog.
Ennyi elmélkedés elég légyen mára,
Mert már
a' konyhába zsémbeskedik Klára.
Látom onnat reánk melly
nagyon torván néz,
Mennyünk! mert bennünket innet
ki-pemetéz.
Meg-fogadták szavát, minnyájan fel-áltak,
A'
kertbe ki-menvén, pipázva sétáltak.
De az öreg Bíró, maga
tanátsával,
Haza ment, mert vala ő sokad
magával.
Vegetatióról szólni nem érkeztek,
Bár sok
veteményhez a' kertbe férkeztek.
Inkább Consumptiót az ő
gyomrok kívánt,
Mert zőld karikákat éhségtűl szemek
hányt.
Szólt a' Nótárius: feleségem Klára,
Kész
é már az ebéd? nézz tsak az órára,
A' kakuk két órát
el-kakukolt immár,
Pedig inkább késsőn, mint sem
hamarébb jár.
Teríts kérlek asztalt, ad fel a' mid
vagyon,
Mert mint a' farkasok éhezünk olly
nagyon.
Komor ábrázattal Klárája így felelt:
Félt
főzte meg-romlott, haraggal vólt meg-telt,
Ked Uram! magának maga
ellensége,
Jól tudgya, hogy most-is gyenge
egéssége;
Még-is oly sokáig üres gyomorral vár,
Meg-láttya
végtére, hogy még ked pórúl jár.
Nem tudom mit tudnak annyit
bibliázni,
Mint Synagógába a' Zsidók
kajdázni.
Sütnék ki a' mi van begyekbe egyszerre,
Ne
engednék menni hatszorra hétszerre.
De már több intését Férjének
nem várta,
Frissen forgott mint a' szorgalmatos
Mártha.
Mivel immár mindent régen el-készített,
A'
mint illik, mingyárt asztalt-is terített.
Fel-tett az asztalra egy
szép domós kenyért,
Űllyenek-le, mondá, menne az
ételért.
Bé-mentek a' kertbűl, maga Collégáját
Fő
helyre űltette, asztalnak több táját
Körűl fogták, ki-ki le-űlt
hová tetzett,
És a' kenyérbűl-is egy jó karajt
metzett.
Frissen Klára Aszszony a' levest bé-hozta,
Jó
szagú vólt, mivel jól meg-sáfrányozta.
Két vén kakas vólt ez
meg-főzve laskával,
Nints-is olly jó ízek, ha főzik
táskával.
Szólt: jó apetitust kívánok keteknek,
De
talán jó íze nem lesz az étkeknek,
Mert szerentse ha már azok
el-nem áztak,
Mivel kegyelmetek sokáig
lármáztak.
Szóllott Tsebres Mihály: hát ked Klára Aszszony?
Nem
űll le közinkbe? szép vólna a' bizony,
Kedves Collegáném!
hellyt mellettem végyen,
Vagyon szolgálója, konyhába
mért mégyen.
Uram! van szolgálóm, mellynek neve zuszka,
De
olly faragatlan, ostoba egy ruszka,
Hogy ma-is két tálat, egy
serpenyőt tört-el,
Ez majd az étkeket rendessen
adná-fel.
Mindenik szakátsné az étkek szagával
Jóllakik;
élhet-is azoknak javával.
Abból többet kóstol, melly étket tart
jónak,
Nints szája bé-kötve a' nyomtató
lónak.
Azért-is én rólam ne gondolkodgyanak,
Hanem
tsak békével egyenek igyanak.
Aztat édes Uram, vaj jó szível
adgya,
Még meg-van több jóval tőltve az ő padgya.
Itt
a' Nótárius kezét öszve tette,
És Dvorák
Hritzura szemeit vetette;
Kérte könyörögjön, 's mondgyon
asztal áldást,
Eztet el-végezvén le-űlnek
mingyárást.
Kezeit leg-ottan, mint Pap úgy tartotta,
Hoszpodi
po miluj, százszor-is mondotta.
Két szemének látzott tsupán tsak
fejére,
Olly buzgón fordítá az egek egére.
El-végezvén
két mély Poklonyát-is tsapott,
Melly buzgóságáért
ditsiretet kapott.
Ki-ki helyére űlt, hogy ennek vége
lett,
Laskát kanálozták, tányérról egy sem ett.
De
Philosophusi nagy kérdés támadott
Kösztök; mellyre
okot a' két kakas adott.
Nem tudták azokat, hogy ki
trantsérozza,
Mennyen vannak, annyi portziókra
hozza.
Egyik a' másikát mindég noszogatta,
De
a' metélésre magát egy sem adta.
Mondá Szelid; hogy az oláh
harangozó
Ért hozzá; de felelt: Zó io nu styió.[6]
Itt
a' Nótárius nem tudott mit tenni,
Anatomicusnak
kellett néki lenni.
A' két kakast frissen fel-is
trantsérozta,
Kérdésnek vége lett, ezzel azt
okozta.
Mint a' kettőt szépen hamar fel-is falták,
Jóknak
kellett lenni, mert újjokat nyalták.
Látván Klára Aszszony a'
tálat üressen,
Tehén húst tormával tálalt másba
frissen,
Tejfeles torma vólt, reszelt belé mustárt,
Jól
meg-is borsolta, így senkinek sem árt.
Fel-metélte aztat, eleikbe
tette,
A' trantsérozástól őket meg-mentette.
Ők
Philosophice ezt-is fel-habzsolták,
A' kantsókba
jó bor vagyon-é, kóstolták.
Mivel ma elméjek lett felette
fáradt,
Úgy ittak, szemekbe hogy a' könyű
lábadt.
Glodány Urszul tétúl mindég tekéngetett,
És
a' két ételbűl igen keveset ett.
Ezt a' Nótárius itten
észre vette,
És mi baja vólna, ő tőle kérdette.
Ő
az magyar nyelvet mint oláh tsak törte,
De mivel az
éhség felette gyötörte,
Szólt: Suponye! én tsak a' malajt
szeretem[7]
És
zó én a' búza pitát nem ehetem.
A' húst szoktam enni
tsak malaj pitával,
Bort sem iszom, hanem élek
horilkával.
Gyomrom' ked pitája ki nem elégíti,
Bora
mint horilka, meg-sem melegíti.
Itt a' Nótárius Grigor
szomszédgyához
Kűldé szolgálóját, tudta, hogy tőle
hoz
Malajt: 's horilkáért Zsidóhoz futtatta,
És
így szegény Urszult kedvére juttatta.
Asse binye! Urszul itten
fel-kiálta,[8]
Evett,
ivott már most senki se kinálta.
És így a' más tál-is hamar
üres leve,
El-fogyott a' húsa, szint úgy tormás
leve.
Az üres tált Klára Gazd' Aszszony ki-vitte,
Hogy
jók ételei, már mostan el-hitte.
Ezzel ők kényesőt öntöttek
talpába,
Mert már mint karika forgott a'
konyhába.
De a' kantsók-is már üressek valának,
Mert
Philosophice két kézre ivának.
Főkép a' kovátsnak ha kerűlt
kezére,
Szájától el-vevén nézett fenekére.
A'
Molnár-is aztat fére nem döntötte,
Torka garadgyára
inkább azt öntötte.
De tsak hamar ezek mind
meg-tőltettettek,
Minnyája elibe körűl
tétettettek.
Harmadik étel vólt egy vén kosnak feje,
'S
ugyan azon kosnak szép kövér eleje.
Meg-vala ez tőltve kerti zőld
zsályával,
A' melly keverve vólt vagdalt
foghagymával.
Tejjel egyelített serbe főzte Klára,
De
tzitront-is fatsart, vagy hatot ő árra.
Hogy asztalra tette, ki-ki
gondolhattya,
Melly kelemetes vólt ez étek
illattya.
Mint többi ételhez, ehez-is úgy láttak,
De
leg-inkább a' fő velejére vágytak.
Eztet kívánták ők
kenyérre fel-kenni,
Mint nyalánk falatot meg-borsolva
enni.
De azt semmiképpen fel-nem hasíthatták,
Szakáts
késsel ámbár sokan próbálgatták.
Kemény-is vólt mint vas, mert míg
e' kos éle,
Számtalan nagy kosok küszködtek ő
véle.
Türkölte fejeket, egynek sem engedett,
Nem-is
tsuda tehát, hogy meg-keményedett.
Szólt a' kováts; ó ha
űlőmre vethetném,
És a' mint akarnám, azon úgy
üthetném,
Tudom; hogy pőrölyöm majd bé-horpasztaná,
Még
tán a' velőt-is főldre lotsantaná.
Ugyan tsak a'
tálból egy tőkére tette,
A' szolga fejszéjét a'
kezébe vette.
Ütötte fokával, néki húzalkodott,
Hetedik
ütésre ketté-is hasadott.
Tálba viszsza tette, ette már
minnyája,
Kevéssé véres lett kinek kinek szája.
Mert
nyers vólt, de máskép ez nem-is lehetett,
Mert a'
kemény tsont közt' ez meg-sem főhetett.
A'
Philosophusok illyen kintsinységgel
Nem gondolnak,
hogy ha borok van bővséggel.
Mellybe fogyatkozást épen nem
szenyvedtek,
Mert a' kantsók sokszor újra
meg-tőltettek.
Urszuly se kimélte maga horilkáját,
Sőtt
danlani kezdé a' Pintye nótáját.[9]
A'
Negyedik étel sóldar vólt bosporral,
Mellyet jól
meg-hintett Klár' Aszszony tzukorral.
Kender mag olajt-is
öntött rá keveset,
Savóval, és kökény vízzel
egyveleset.
Török borsal eztet jól meg-is borsolta,
Ez
ételt a' Mólnár leg-első kóstola.
Ditsirte, 's
mondotta, gyomrát melegíti,
Sőtt mint veszi észre,
talpát-is hevíti.
Szavára minnyájan mingyárt hozzá nyúltak,
De
némellyikének könnyei-is húltak.
Philosophice szólt ez ételrűl
Tsebres,
Ó melly drága íze! szaga-is melly
kedves!
Bezzeg vagyon ennek jó essentiája,
Vagyon
Accidense van substantiája.
De bajok még sem lett, mert öntötték
borral,
Másképpen-is bírtak ők erős gyomorral.
Végre
két sültet tett az asztalra Klára,
De elég-is vala
ennyi étel mára.
Hat holnapos malatz vala az egyik sűlt,
A'
mellynek szépségén minnyája el-is hűlt.
Liptói brontzával eztet
meg-tőltötte,
Ó hájjal miglen sűlt, gyakran
meg-öntötte.
A' másik petsenye vólt tíz font bika hús,
Ez
ollyan gyenge vólt, mint az öszve font gús.
Meg-spékelte eztet
szépen szalonnával,
És meg-is hintette rozmaring
pelyvával.
Még a' salátát-is ezekhez bé-hozta,
E'
vólt rósza vizes hasábos káposzta.
Meg-követe szépen itt minden
vendéget,
Hogy nékiek adott illy tsekély ebédet.
A'
Tyukodi Mester szavára így felelt,
Itten kinek gyomra
Balzsammal bé nem telt,
Nem lehet, hogy vólna öt
érzékenysége,
Testének-is egész tökélletessége.
Én
bennem meg-újúlt minden leg-kissebb tag,
Mert ált járt
engemet a' sok gyönyörű szag.
Paraditsom kertre a'
gyomrom változott,
E' sok szagos étel íme mit
okozott!
Hogy Fülesden vóltam a' Pap választásnál,
Jól
ettem ott, véltem nem eszem úgy másnál.
Az ott készűlt étkek
vóltak ehez álom,
Esperesünknél-is ezt fel-nem
találom.
Klára Aszszony! kednek a' főzésbe párja
Nints
senki, bár egész Ugotsát fel-járja.
Teszük-is minnyájan mi
köszönetünket,
Mert mint a' medvéket jól tartott
bennünket.
Sültekbűl-is ettek immár ők eleget,
De
a' Nótárius hirtelen beteg lett.
Mingyárt el-is mene ki-ki
szállására,
Ő pedig bágyattan le-dűlt az ágyára.
A' Nótáriusnak felesége Klára, többekkel edgyütt, Férjének fel-gyógyításában szorgalmatoskodik.
Mint mikor
meg-gyullad egy embernek háza,
Nagy lárma lész: itt-is
minden úgy lármáza.
Nem tudtuk mitől let, illy hirtelen
este,
Eddig nem mutatván bágyadtságot teste.
Valamelly
vígsággal űltünk asztalánál,
Olly szomorúsággal áltunk
most ágyánál.
Főképpen meg-rettent szerette Klárája,
Bé
tőlté a' házat jajgató lármája.
Törte két kezeit, 's
fejére kótsolta,
Ágyára borúlván betegét
tsókolta.
Mint bús Aretusa majd vízzé változott,
Könnyei
árja közt, mint haló habozott.
Látván Tsebres Mihály érette mint
eped,
Hogy tán még szíve-is bújába meg-reped;
Szólt
hozzá: Kegyelmed! magát mért epeszti?
Collega Uramat
ezzel tsak íjeszti.
Majd azt véli, hogy olly súlyos
betegsége,
Hogy életének-is még ma lészen vége,
A'
harangozó pénz nem tseng még orrába,
Sok esztendő
múlik, míg gyűlünk torába.
Nem lesz egyéb baja, hanem
meg-tsömörlött,
Mert a' mint a' mi szánk
szája szint úgy örlött.
A' mai ebédnél, láttam-is a'
bosport,
Igen mohon ette, ivott rá kevés
bort.
Édesdeden nyalta kosnak-is velejét,
Egészlen
el-kőlté a' malatznak fejét.
Jó Collega Uram! mondgya-meg mi
baja?
Fájnak-é körmei? avagy-is a' haja.
A'
mint lehet, fogunk kenden segiteni,
Ha egyszer bibéjét
meg-fogjuk érteni.
Most szóllott kiáltva: Klára feleségem!
Hol
vagy? majd meg-mondom néked betegségem.
Szólt Klára; itt vagyok! ó
éltem reménnye,
Tán ugyan el-veszett, a' ked
szeme fénye?
Mert régen itt állok, engemet még sem lát,
Nem
vakult-é meg ked? kérem mondgya-meg hát.
Nem vagyok vak, lelkem,
de szemem bé-húntam,
Mert a' te keserves bőgésed
el-úntam.
Gyomromba, belembe, iszonyú nagy rágás
Vagyon:
tán jó vólna nékem az ér-vágás.
Felelt Klára: látom nints kednek
hévsége,
Az ér-vágásra-is nem lészen szüksége.
De
le-vetkesztettyük pőre, és gatyára,
Így majd jobban
nyugszik feküdvén ágyára.
Urszuly a' nadrágját tsizsmáját
le-húzta,
Tán lába fejérűl a' bőrt-is
le-nyúzta.
Hritzú a' mentéjét, 's dolmánnyát
le-vonta,
Klárája pediglen a' haját
ki-fonta.
Le-fektette őtet, 's dunyhával takarta,
Hogy
izzadást nyerjen, azzal azt akarta.
Mert a' kos veleje
meg-nyilt pórusain,
Így majd ált szivárog, vagy
musculusain.
Szólt Szelid: e' rosznak eleit kell
venni,
Doctorért Károlyba kelletik el-menni.
Felelt
erre Tsebres: a' nagy kőltség meg-lesz,
De
betegségérűl a' Doctor majd nem tesz.
Ő az embereket
Chinával kínozza,
De egésségekre őket ritkán
hozza.
Tsak házi szerekkel lássunk mi hozzája,
Jobb
lesz mint a' Doctor tabák szín kinája.
Ló húnyornak levét
kell frissen tsafarni,
Bé kell adni néki, és jól bé
takarni.
Majd a' gyomor fájás őtt' attól
el-hadgya,
Mind felűl, mind alól a' velőt
ki-adgya.
Szólt a' Kováts: ennél jobb ám a' béka
nyál,
Mert ha ezt le-nyeli, 's a' gyomrába
le-szál,
Leg-ottan ez őtet nagyon meg-izzasztya,
Valami
gyomrába rosz van, el-olvasztya.
Véritől-is a' rosz majd
el-fog oszolni,
Két térde kalátsán szépen ki fog
folyni.
Vagy-is hogy ha tettzik, én a' nyakán a'
bőrt
Fel-húzom, 's ált vonok azon egy szál ló
szőrt.
Fúrt lyukán majd ki-foly mindennémű rútság,
Ezen
gyógyításom módgya már nem újság.
Mert már sok lovakat, így
meg-gyógyítottam,
Sok fel sem kelhetvén lábra
álíttottam.
Scótitúl tanúltam ezen arcanumot,
Bétsbe
gyakorolván a' ló Musæumot.
Fel-indúlt
itt Klára, szólt: te szamár 's bohó!
Talám azt
gondolod, hogy kedves Uram ló?
Majd valamit mondok ostoba
eszedre,
Tzigányok lovait nem őtt ved kezedre.
Hanem
Gétzbe kűldök a' vén Toty Dorkóért,
Egész e'
vidéken híres orvoslóért.
Öreg Aszszony ugyan, de túdós
felette,
Hasznát már nem egyszer sok száz ember
vette.
Az udvaron állott Jáger Getzi fia,
El-futott
érette, mert vólt Attyafia.
A' görbe vén Aszszony más nap
el-is jöve,
Philosophusoknak vólt ő ritka köve.
Lelkem
Dorkó Aszszony! szólt hozzája Klára,
Im láttya ked,
Uram beteg halálára.
Tekintse-meg kérem, légyen hogy mi
baja,
Mert éjten étzaka nem szűnik a'
jaja.
Leg-először-is ő füleihez nyúla,
Akkor-is
veriték homlokáról húla.
Mondá, hogy fülei hidegek vólnának,
E'
hidegség jele vólna a' gutának.
Meg-posdúlt Klárának egész
teste vére,
Dorkó pedig tűle egy vas rostát
kére.
Eztet egy szúszékbúl hamar ki-is kapta,
És
Dorkó Aszszonynak kezeibe adta.
Ez azon rostával udvarra
bitzegett,
Pitvar küszöbébe ütött egy fa
szeget.
Mondá, hogy minnyájan a' házba légyenek,
A'
pitvar küszöbén által ne mennyenek.
Meg-fogadták szavát, de magát
szemlélték,
Mit tesz a' rostával, ablakon ált
nézték.
Fel-mászott ő azzal a' ganéj dombjára,
Vévén
aztat a' két mutató újjára.
Nap fel-kőlte felé vette az
állását,
Úgy kezdé rostának az ő forgatását.
Mormolt
ő valamit, de ki-tudgya? hogy mit,
Három fordításnál
többet véghez nem vit.
A' rostát azután fején ált
vetette,
Le-jővén küszöbbűl, a' szeget
ki-vette.
Innét a' rostához meg viszsza fordúla,
Háromszor
pökött rá, hogy hozzája nyúla.
Bé-jött azzal, és így szólt
mingyárt Klárához,
Patziensnek az ő óldal
bordájához.
Aszszonyom! Uradnak az ő betegsége,
Éppen
nem halálos, meg-jön egéssége;
A' szem ártott néki,
meg-vagyon igézve,
De az igézése nints még
meg-tetézve.
Meg-gyógyítom őtet, ne epeszd magadat,
Négy
nap múlva talpra álítom Uradat.
Szólt Klára! ezt bizony mingyárt
meg-gondoltam,
Tsak hogy betegségét jól meg-nem
fontoltam.
Mert fátyolbúl vartam néki nyakra valót,
Nem
Nótáriusnak, de nagy Úrnak valót.
Ezüstel rósákat vartam két
szélére,
Arany tsipkét pedig mind a' két
végére.
Minap, hogy el-mene a' Halmi Vásárra,
Fel-köté
ő aztat, úgy űlt-fel lovára.
Tudtam a' Vásáros Nép majd tsak
őtt nézi,
Valamellyike az könnyen meg-igézi.
Úgy-is
lett, mert igaz, hogy sok rosz szem vagyon,
Tsak egy
tekíntéssel ártnak azok nagyon.
Kedves édes Uram, im maga
bajára,
E' nyakra valóját fel-köté
nyakára.
Mondtam pedig néki, hogy azt fel ne vegye,
A'
nép tsudáltára magát ki-ne tegye.
De mint Filesgófus, mindent
könnyen vészen,
Makatsága néki sokszor roszszat
tészen.
Most-is görnyedezik, 's épen ollyanná lett,
Mint
az; ki már régen krumpért 's szuppot nem ett.
Immár Dorkó
Aszszony lásson ked dolgához,
Láttya túl van eszén
juttassa magához.
Mert ha továbbá-is eszén kívül lészen,
Féltő,
hogy kórságos ne légyen egészszen.
Erre pedig nagyon hajlik
természete,
Tavaly nyáron-is vólt tsúfos
története.
Tatár erdejébe ki-ment ő gombázni,
Gombát
sokat hozott, de meg-talált ázni.
Mert hirtelen zápor őtt az erdőn
érte,
Sok helyen a' vizet övedzetig
mérte.
Ügygyel bajjal még-is ő haza érkezett,
Vizes
gúnyájából mingyárt ki-vetkezett.
A' gombából főztem; egy
pár tsirke-is sűlt,
Száraz gúnyát vévén az asztal
mellé űlt.
Szólt: Klárám adgy ennem! mert ma még nem ettem,
A'
gombát tsirkékkel eleibe tettem.
A' gombából annyit evett,
hogy majd meg-fúlt,
De a' két tsirkéhez épen
hozzá se nyúlt.
Más fél óra múlva futott az útzára,
Ugrott,
tántzolt, egész falunak láttára.
Erre Oroszoknak mind a' két
harangját;
Fére verte, halván a' nép ezek
hangját.
Öszve futott nézte, hogy hol vólna a'
tűz,
Látván, hogy az Uram illy bolondságot űz.
Hogy
roszszúl van dolga, mingyárt észre vettük,
Azért-is
erővel őtt haza vezettük.
Gondoltam mingyárt, hogy bolond gombát
evett,
A' mellytűl-is illyen meg-kábúltá ő
lett.
Poloskákat adtam néki pályinkába,
Mihelyest
le-nyelte, 's vóltak a' gyomrába,
Bőgött kedves Uram,
valamint a' barom,
De hányt olly vastagon gombát
mint a' karom.
Mihent a' gombáktól gyomra
üressedett,
Eszére tért, 's mingyárt meg-is
tsendessedett.
Harmad nap már el-járt kötelességébe,
Mint
szokott bé-mene falu gyűlésébe.
Szólt Dorkó: könyű vólt azon
nyavalyája,
Mert meg-nem sértődtek, tüdeje és mája.
De
ezeket mostan a' rosz szem ált járta,
Még
velejének-is ezen nézés árta.
Adgyon ked Klár-Aszszony frissen egy
nagy tálat,
És e' mellé egy zőld hoszszú selyem
szálat.
Patak vizet pedig, a' szolgáló hozzon,
Futva
mennyen, másutt se hol se motozzon.
A' kupát pediglen
meríttse ő tele,
Hát fordítva jőjjön az ajtón bé
vele.
Valamit parantsolt, mind úgy el-végződött,
A'
tál, víz, selyem szál elibe tevődött.
Nótárius mellé tette ő a'
tálat,
Kapta annak után a' zöld selyem
szálat;
Mind a' két hüvelkjét ezzel meg-kötötte,
Színig
a' tálat-is vízzel meg-töltötte,
Ebbe három tüzes üszköt
belé vetett,
Gyökereket-is ő ezen vízbe
bé-tett.
Sokáig a' vízre susogva olvasott,
Egy
fejér rongyot-is ő ebbe meg-mosott.
E' rongyot kevéssé
osztán ki-tsafarta,
Nótárius fejét azzal
bé-takarta.
Ezeket végezvén olvasott fejére,
Hagymászszábúl
mingyárt jöve-is eszére.
Négy kortyot a' vízbűl, mondotta,
nyellyen le,
A' gyökerekbűl-is, négy morzsát
végyen be.
Végtére e' vízzel meg-mosta ortzáját,
Füleit,
és nyakát, mellyét 's gyomra táját.
Akkor ezen szókat
hangossan mondotta,
A' ki itt jelen vólt, ki-ki
jól hallotta.
Meg-igézésedett e' víz úgy mossa
el,
Testedrűl; 's Acheron méllyébe
hordja-el.
Mint a' Szamos mossa a' serház
óldalát
Szathmárba, és gyakran el-is hordgya falát.
A'
több vizet, mondá, öntsék kereszt útra,
Menvén ne
nézzenek semminémű kútra.
Mert azokba a' víz mind meg-fog
romlani,
A' marhák ha iszszák, rakásra
omlani.
A' rongyot fejérűl a' kezébe adta,
Eztet
betsbe tartsa, nékie meg-hadta,
Minden új pénteken fújja orrát
belé,
Soha más szükségre ne-is vegye elé.
Két
hüvejkérűl a' selymet le-óldotta,
Nagy erő van
ebbe, nékie mondotta.
Azért ezt mindenkor visellye
nyakába,
Hidgye nem fog esni szemek ártalmába.
A'
gyökerekbűl-is ő gyakran haraphat,
De belőlök másnak
egy morzsát sem adhat.
Mert el-vesztik akkor mingyárt
erejeket,
Mivel tsak magának szentelte
ezeket.
Tsudálták minnyájan, mivel hogy fel-gyógyúlt,
Rágása
meg-szűne, nem-is vala bódúlt.
Klárának a' szívét el-fogta
az öröm,
Szólt: Uram! már kedért fejemet nem
töröm.
Toty Dorkó az oka, hogy ked meg-maradott,
Igaz;
hogy ked mellett sokat-is fáradott.
Szépen mind a' ketten az
ő fáradságát
Köszönték; mutatott
szorgalmatosságát.
Maga egy új húszast nyomott a'
markába,
Klára meg bé futott a' Kamarájába.
Egy
zsák málét onnat a' szolgálójával
Ki-vitetett,
egy jó darab szalonnával.
Szóllott: Dorkó Aszszony! ez a'
ked jutalma,
Kedvesb-is vólt nála mint egy arany
alma.
Mert ennek nem tudta vólna hasznát venni,
Mert
nem tudta vólna meg-hámozni 's enni.
Számára két lovas
szekér rendeltetett,
Mellyre a' máléval fel-is
tétettetett.
Illy pompával mene Gétzbe megint viszsza,
Ezen
bőlts 's felette túdós Pythonissa.
Fel-gyógyúlván a' Nótárius, megint Sessiót tart, hogy a' Tóth falusi hídnál lévő Vámos Pertzegő Gergely, a' Nagy Peleskei Orosz Mester Dvorák Hritzu, és a' Komorzányi harangozó Glodány Urszul, az emberi sorsnak változásáról magok ítéletét adhassák.
A' Nótáriusnak
az ő egéssége,
Mintha meg-jött vólna testének
épsége,
Úgy látzott; mert szembe külső képpen úgy
tűnt,
Betegsége még-is belső képpen nem szűnt.
Mert
görnyedezve járt, gyakorta köhögött,
Halavány vólt
színe, jól lehet nem nyögött.
Hogy fájdalma vólna, nem
panaszolkodott,
Bár tréfált; de hamar meg
el-andalodott.
Nyájas vólt, ha sétált, avagy-is talpon ált,
De
ha székre le-űlt, mingyárást szúnyokált.
Nem vala, a' mint
vólt, olly apetitussa,
Ehez, vagy amahoz sem vala
gustussa.
A' bort-is mint eddig most már úgy nem
itta,
Komor lett, tselédjéd leg-kissebbért szidta.
Egy
meg-romlott testnek mind ezek jelei,
A'
következendő betegség elei.
De mivel éltébe ő soha sem
henyélt,
Munkákhoz vólt szokva, munkák közt nyőlt, és
élt.
Most-is mihent magát ő jobban érzette,
E'
munkás szokását mingyárt elő vette.
Nints-is nyugodalma egy túdós
embernek,
Mert esze, 's elméje soha sem
hevernek.
Mellyért-is más napon sessiót hírdetett,
Minden
Philosophus házához gyűjtetett.
Őtet ők szerették, egy sem
maradott-el,
Szólt: emberek sorsát ma megint
vegyük-fel.
Most Pertzegő Gergely Uram szóllyon errűl,
Ő
kegyelme után ez majd kedre kerűl
Dvorák Hritzu Uram, végre
harangozó
Glodány Urszul légyen ítéletet hozó.
A'
Vámosnak Pertzegő Gergelynek ítélete.
Négy
Evangelista már előttem fel-ált,
Mindenike hangos
torokkal prædikált.
Olly
bőlts vólt ezeknek Evangelioma,
Hogy ollyat mondhatna
akár mellyik Koma.[10]
Egyike
azt mondá hogy tsak sár az ember,
Jó hogy még nem
mondta, hogy paszkontza kender.
A' másika pedig sajtólt
tsillagokat,
Nyomott-ki azokból sok féle
mustokat,
Mellyeket nevezett ő influxussoknak,
'S
vólnának okai a' változásoknak.
Tán azon tsillagnak bor vala
fluxussa,
Mellynek a' testébe folyt-bé
influxussa.
Mert józan elmével soha így nem szólna,
Azon
influxustúl ha részeg nem vólna.
A' harmadik mondott szép
tudákosságot,
Nem tudom hol vette azon
okosságot.
Mivel orgonának ő az embert teszi,
Hang
változásából változását veszi.
Van ugyan hang; a' melly az
embertűl mégyen,
Dohos az; de mi az? ki-mondani
szégyen.
Ezt az orgonyista könnyen el-nyerheti,
Mivel
orgonáját majd más-is verheti.
A' negyedik őrli az embert
malomba,
Nem de nem ennek-is feje bolond gomba.
Hogy
ha önnön eszét jobban meg-nem örli,
Jobb túdósak közűl
a' nevét ki-törli.
E' tsak korpát őröl, korpa az
esze-is,
Molnár marad, mivel korpa beszédgye-is.
Ezek
után egy nagy Poéta fel-ála,
Parnassus hegyérűl e'
közinkbe szála.
Elő hozá számát mind az Isteneknek,
Társaságába
van ő az Cyclopseknek.
Ezekkel kochollya a'
természeteket,
Hogy ha egyszer jól meg-nádolta
ezeket,
Minden embernek ád ő egy természetet,
De
magának hagyta a' meg-bódúlt eszet.
Nem jól verte aztat
Vulcánus fejébe,
Tsak ostoba kováts marad életébe.
Én
ezen dologról máskép gondolkodom,
Olly hitványságokkal
nem bolondoskodom.
Hanem embereknek sorsát én így fejtem,
És
Socrates után szavaimat ejtem.
Mihent az özönnek le-húltak
habjai,
Főldtűl el-nyelettek öldöklő árjai;
Minden
állat mingyárt kezdett párosodni,
A' maga
nemével; és úgy szaporodni.
Noëról,
s párjáról az emberi nemzet
Kezdett, sokasodni, mellyt
e' kettő nemzett.
Maradékát nagyon meg-szaporította,
De
Regementekre mingyárt nem osztotta.
Noë
ellen azért ők fel-is indúltak,
Nagyon el-tenyészvén
mérgelődtek dúltak.
Mert szaporodtak már milliadesekre,
És
semmit sem adott Noé élésekre.
Azért-is ellene ők pártot
ütöttek,
És bárkája ellen ágyúkat
sütöttek.
Meg-íjedett Noé, Olympusba futott,
Mihent
Jupiternek kastéllyába jutott;
Panaszt tett ellenek, hogy
fegyverre költek,
Kerekes puskákkal bárkájára
lőttek.
Meg-halgatta Noét, Jupiter és szánta,
Hogy
így bánik vele maradékja, bánta.
Szólt hozzá Jupiter: várd-meg!
hogy mit tesznek,
Ha békét nem hagynak, meg-lád
szurkot esznek.
Meg-szűntek ők ugyan már a' bárkát
lőni,
De gyomrokba harag még sem szűnt-meg
főni.
Meg-nem nyugszanak ők, fel-tették magokba,
Miglen
nem kerítik Noét hálójokba,
De az Olympusba ők fel-nem
mehettek,
Mivel szárnyok nem vólt, fel-nem
repűlhettek.
Azért-is vakmerőn nyúltak dölfösséghez,
Hozzá
fogván egy nagy Torony építéshez.
A' mellynek közepe a'
leg-főbb felleget
Fel-múlna, és érné teteje az
eget.
Egy tsiga garádits ebbe fogna lenni,
A'
mellyen ágyúkkal oda fognak menni.
A' hol-is majd Noét
fogják ostromlani;
Ha le-fognak egyszer a'
bástyák omlani,
Akkor kéntelen lesz tőlök pardont kérni,
Így
dolgok ohajtott véget-is fog érni.
Már nyóltzadik eget a'
toronynak hegye
Érte; magasb-is vólt, mint Badatson
hegye.
Jupiter tetejét nevetve szemlélte,
Annak
meg-rontását most leg-jobbnak vélte.
Szólt Noéhoz: nézd most! őket
meg-tréfálom,
Mert egész munkájok előttem tsak
álom.
Mingyárt-is parantsolt mind a' négy
szeleknek,
Tudván őket lenni könyű legényeknek;
Hogy
ő a' levegőt leg-ottan fodrozzák,
És még a'
főldet-is rendűlésre hozzák.
Fellegeket hajtsák sűrő
setétséggel,
Zúgjanak Tengerek habjai kétséggel.
Világ
négy részérűl mingyárt-is a' szelek
Meg-indúltak,
és a' fellegek-is velek.
Kegyes vólt Zephirus, keményebb
vólt Notus,
Irgalmatlanabb vólt ezeknél Eolus,
Mint
Tyrannus úgy bánt mindennel Boreás
Merre ment; ő tőle
lett kegyetlen romlás.
Ezek közt a' hideg, tűz, öszve
akadtak,
Dörgésre, villámra egymás közt
fakadtak.
Hullott Jupiternek sürően menyköve,
Ütődött
azoktól a' toronynak köve.
Ennek a' kakassát az első
le-tsapta.
Estébe hirtelen Boreás fel-kapta;
A'
levegő Égbe forgatta vetette,
Végtére a' jeges
tengerbe temette.
Mély fundamentomit a' szelek
meg-rázták,
Garáditsait-is a' mellyeket
mászták,
Az óldalaival halomra döntötték,
Noéra
vett mérget magokra öntötték.
Nem vólt még ez elég, hanem még egy
széllel
Természeteket-is fúvattatta széjjel,
Mindenik
szájába más nyelv-is fuvatott,
Egyik a' másikkal
már nem-is szólhatott.
Álmélkodva nézték, hogy a' torony
le-dűlt,
Mellyért-is testekbe egész Vérek meg-hűlt.
De
mindenek felett a' nagy menydörgéstűl,
A'
sok Villámlástól, sok menykő ütéstűl,
Ki ki látta, hogy már
mindenik úgy szalad,
Mint az ellenségtűl
meg-verettetett had.
Látták-is jutottak már végső romlásra,
Nem
tanátskozhadtak, néztek tsak egymásra,
Mert egymásnak nyelvét most
már nem érthették,
Azért dolgokat-is tréfára nem
vették.
Hanem a' Világnak mind a' négy
részére,
Futottak, mint a' ki nem juthatt
eszére.
Mivel ők még eddig vóltak Asiába,
Meg-maradtak
sokan sok tartománnyába.
Melly Világ részének Afrika a'
neve,
Bár a' Napnak vagyon ott leg-nagyobb
heve,
De még-is abba-is sokan bé-menének,
A'
nap sütésétől meg-feketedének.
Kik ki-téve így nem vóltak nap
hevének,
Bőr szín vala' színek illyenek
testének.
Majd minnyájan azok fejérek maradtak,
Zóna
Torridától kik meszsze haladtak.
Azon részébe-is sok falka nép
ment el,
A' mellyet Columbus ketervén talált
fel.
Ez Amerikának meg-kereszteltetett,
Mivel
találmánnyá által bővíttetett.
A' Tigrisseknél-is itt
fenébbek lettek,
Mivel nem tsak makkot, ember húst-is
ettek.
Sok negyedik részét vette a' nyakába,
Bé-jöttek
hol lakunk most Europába.
Bár leg-kissebb, még-is van sok
tartománnya,
Mellyeket bőven ér Isten
adománnya.
Sokkal későbben jött ebbe bé Nemzetünk,
Ámbár
Asiai velek eredetünk.
Pannónia vólt ez, a' mellyt mi most
bírjuk,
És Magyar Országnak ma a' nevét
írjuk.
A' többi Népekkel mint ők úgy változtunk,
És
tán minnyájoknál többet hadakoztunk.
Mikor hát Jupiter a'
tornyot le-rontá,
A' természetet-is bennek ő
el-rontá.
Különös nyelvet-is mindeniknek adott,
Első
állapotba senkit meg-nem hagyott.
Ez oka, embernek sorsa hogy
változik,
Ne véllye Noéval többé barátkozik.
Már
ebbe magunkon soha se segítünk,
Sőtt még most-is
gyakran olly tornyot építünk.
Glodány
Urszul, Oláh lévén a' magyar nyelvet jól értette, de abba
gyakorlása nem lévén folyvást nem beszélhetett, azért-is megegyezett
ítéletében a' Nagy Peleskei Mesterrel Dvorák Hritzuval, a'
ki-is mind kettőjök ítéletét imígyen adgya elő.
Hazánk
nagy Bőltsei, 's Philosophusai!
Aristotelesnek,
Plátónak társai!
Tik, kik isméritek természet
erejét,
Leg-kissebb dolgoknak tudgyátok velejét.
Ál't
hat ti eszetek a' fő Planétákon,
És azokkal
forog azon karikákon,
Mellyeken forognak ezen Égi jegyek,
Nem
szükség rólatok hogy én sok szót tegyek.
Tudgyátok! szárazság
mikor vagyon nyárba,
Hogy akkor egy szekér sem akad a'
sárba.
Ha pedig történik, hogy lots, pots nagy vagyon,
Koránt
sem zörög úgy mind zörög a' fagyon.
Tudgyátok! hogy télbe az
erdők nem zőldek,
'S ha a' hó térdig ér,
fejérek a' főldek.
Tudgyátok! meleg van, ha a' nap
forrón sütt,
És hány óra légyen, halván hogy mennyit
ütt.
Hogy nem fejettetnek Ménny ló, bika, bak, 's kos,
Ki
ezeket tudgya, ki mondgya? nen okos.
E' tudományokkal tik
pediglen bírtok,
Meteumokról-is ollyan bőltsen
írtok;
Hogy bár mellyiteknek esze Thermometrum
Lehet,
's falon füghet, úgy mint Barometrum.
Hallám tsillagokról
mint dissertáltatok,
És ki-folyásokról miket nem
mondtatok.
A' természetet ti garadra öntétek,
Másszor
pőröly alá űlőre tettétek.
Cyclopsekkel azon
ki-kalapáltátok,
Rozsdájába lenni, 's veszni nem
hagytátok.
Látom változását hogy jól esméritek,
Tsillagok
ki-folytát itzével méritek.
Tudom én-is, 's velem Urszuly
harangozó,
Ember természete hogy nagyon változó.
Én
veletek ebbe éppen újjat húzni
Nem akarok: nem jó tsak
egy bakot nyúzni.
Minden Túdósnak van önnön idæája,
Melly
mellett másképpen jön-ki systémája.
Philosophusok közt eztet
tapasztallyuk,
Ha systémájokat szemesen
fontollyuk.
Homerusnak szeme ollykor szunnyadozott,
Násó
Corinnával mikor mulatozott,
Themistocles midőn a' tanátsot
bírta,
Akkor Aristides ön nevét fel-írta
Egy
parasztnak az ő fa héj táblájára,[11]
Tsak
hogy lehesen ő hazája hasznára.
Örömest el-mene
számkivetésére,
Tudván rá szorúlnak még a'
személlyére.
Socrates a' mérget víg kedvel
meg-itta,[12]
Szökött
Polycertes, 's a' tanátsot szidta.
Igaz hát, hogy
minden Bőltsnek Idæája,
Másétúl
külömböz, szint' úgy systemája.
Tik-is eztet, vagy-is meg
amazt mondgyátok,
Dolog végső súllyát még-is rám
hadgyátok.
Hozzá látok tehát én-is e' dolgokhoz,
De
a' tiéteknél különösb okokhoz.
Meg-sem-is egyezek
ítéletetekkel,
Hanem fogok élni más fel-tételekkel.
Ne
tsudállyatok! mert Universitásba
Másba jártatok ti;
én-is megint másba.
Philosophiámat hallottam
Munkátson,
Baccalaureusá tétettem Gulyátson,
Glodány
Urszuly pedig Kabalapatakán
Tanúlt: tudgya Bixárd és
egész Komorzán.
Három esztendeig verte ott a' Tokát,[13]
Míg
reája adták a' setét kék dókát.
Azért-is a' mit mi
egymás közt végezünk,
Azt mind egy formába önti mi két
kezünk.
Nints hazánk nyelvében néki gyakorlása,
Mellyért-is
nyelvünknek nints nála folyása,
És Komorzánba-is másképpen nem
beszél,
Hanem vagy Frantzia vagy olá szókkal él.
Ő
a' Túdósoknak igaz nem a' java,
De
némellykor még-is meg-álhatt a' szava.
Főkép a'
máléról a' mikor dissertál,
Már akkor Socrates,
Plátó-is hátráb ál.
Tehát Túdós Urak, most én-is fel-álok,
És
kettőnk fejébe ekép' perorálok.
Pertzegő Gergely Úr
Theologussá lett,
Mert a' Bibliából ő sokat
beszéllett.
A' víz özönt, 's Tornyot szépen
elő-hozta,
Ember változását mondta ez okozta.
De
Noét, 's Jupitert ebbe mért keverte,
Hogy ez
Mennykövivel a' tornyot le-verte.
Nem tudom, mert ha illy
mélyen gondolkodik,
Nagy eszelőségtűl még
meg-bódorodik.
A' Poésist látom érti ő kegyelme,
Nem
tsudállom; mivel egy Vámos nagy elme.
Hanem azt tsudállom, hogy
azon négy szelek,
Mellyektűl hajtattak a' terhes
fellegek,
Ki nem fújták eszét, bonfordi fejébűl,
És
Jupiter ökröt nem formált képébűl.
Mivel ő maga-is egyszer bikává
vált,
Mikor Olympusbúl egy lyányért főldre
szált.
Velem ezt Jupiter nem akarta tenni,
Mivel
őtt' ökörnek úgy-is tudta lenni.
Katzagnom kell nékem
Theologiáját,
És e' mellé firtzelt
Mythologiáját.
Mivel ő, a' Bárkát ágyúkkal löveti,
A'
tornyot pediglen mennykökkel ütteti;
Mond ő mond valamit, de épen
nem sokat,
Elő adgya annál lett változásokat.
Igaz!
sok nyelv által hogy meg-zavartattak,
Mert edgyütt
mind eddig ők már nem szólhattak.
Igaz! sok részekre oszlottak
egymástól,
Minden rész el-horta magát sátorfástól.
De
bár orrok alá törtek itten borsot,
Még-is ezen oszlás
az emberi sorsot
Meg-nem változtatta, sem a'
természetet,
Nem-is vettek ebbe ők el-enyészetet.
Mert
hogy Afrikába sok meg-feketedett,
Sok mint Tímár bőre
úgy meg-színesedett.
Az ő természetek azért nem változott,
Tsak
kül' képpen illy színt a' nap rájok hozott,
Ez tsak
annyi, mint ki ma jár zőld ruhába,
Holnapra virradván
őltözik sárgába.
Külső képpen tehát e' két szín egy
testet
Takart: belsőképpen két testet nem
festett.
Tudgya maga-is azt, hogy ki ma Napszámos,
Ezen
érdeméért nem lesz hólnap Vámos.
Hogy a' vas fejszének
vasból van a' foka,
Mivel egészszen vas nintsen
egyébb oka.
De ember mint ember, hogy még-is változik,
Egy
dologba míg áll, másba meg habozik.
Okának kell lenni, van-is
valósággal,
Ki-is tészem okát itten igazsággal.
Annyi
sok Népeknek az ő vándorlását,
Világ négy részinek
tőlök meg-szállását.
Ki-tette Pertzegő, de azt ki nem
tette,
Hogy azon részeknek mi gyümőltsét ette.
Holott
minden ember, magát mint táplállya,
Változásat attól,
nem mástól talállya.
Tapasztallyuk eztet valamint barmokba,
Úgy
szintén halakba, 's szárnyas állatokba.
Sertés maktól hízik,
Tsuka azt nem eszi,
A' Fetske élelmét bogaraktól
veszi.
A' Méhetske mézet keres, a' Pók mérget,
Túr
főldet Vakandok, hogy kaphasson férget.
A' varjú a'
dögöt leg-inkább szereti,
A' Galamb útállya, és
aztat meg-veti.
Mind ezen négy lábú, 's szárnyas
állatoknak,
Tsúszó, mászó és több illy
Infectumoknak,
Mivel hogy különös az ő táplálások,
Külön
természetek, külön változások.
Az Oroszlány szaggat ront más
állatokat,
Fallya az általa fen kontzolt tagokat.
E'
táplálás által lészen ollyan fene,
Hogy a' többi
vadak nem mennek ellene.
Ama mérges Tigris a' véreket
szopja,
Farkas a' juhohat és lúdakat lopja.
Illy
ragadománnyal táplálván magokat,
Mért válnak fenékké,
látni az okokat.
Szint' így az emberek ezt vagy amazt
esznek,
Természetekbe-is változókká lesznek.
Amerikát
lakják ma-is vad emberek,
Kiket el-választnak
egymástól tengerek.
Szelíd emberektűl szaladnak, és félnek.
De
ha meg-foghattyák, a' husával élnek.
Valameddig illyen az ő
táplálások,
Vadságba maradnak, nem lesz más
szokások.
A' Tatár ló húst ész, s iszsza annak tejét,
Nem
hasonlít hozzánk, tsak nézni kell fejét.
Nagy a' tsonttya,
ki áll a' két pofájának,
Mint ki szokott álni
Stájerek lovának.
A' Török juh, 's berbéts hússal
szokott élni,
Kezével szaggatni nem késsel
metélni.
Mint a' juhnak ollyan nagyok-is szemei,
És
majd minnyájának gömbölyük képei.
Szálasak, posgások, és deli
termetűk,
Hanem duzzat, kevély, búja természetűk.
A'
Frantzia Ragút, és Sapont szereti,[14]
Burgundert,
Sampanyert pohárba tölteti.
Ha nints mit ennie, vagy Kanapére
dűl,
Vagy a' fogát vájja, tántzol, ugrik,
fütyűl.
Az Olasz meg-eszi főzött Menesztráját,[15]
Vegyíti
Pármai sajtal rizskásáját,
Olajos saláta leg-kedvesbb
étele,
Azért-is a' gyomra ritkán vagyon
tele.
Mert terhelt gyomorral ő fel-nem mehetne
Theatromra,
és ott nem énekelhetne.
Melly nem táplálhattya így maga
életét,
Városról Városra vezett majmot, 's
medvét.
Vagy egér fogókkal be-jár sok országot,
Tsallya
a' mint lehet az egész Világot.
Az Anglus Roszbövöt eszik
országába,[16]
De
ha tengerre kéll, 's bé-űll hajójába,
Bé-sózott hús mellett,
el-felejti bújját,
Pontsal zsenéverrel enyhíti
szomjúját.[17]
Holandus
sajtal-él iszik herba tejet,
Ezen ital ritkán szédíti
a' fejet.
Ha pedig az éhség a' gyomrát
ki-tollya,
Kertyébe a' sok szép virágját
szagollya.
A' Lengyel az édest, és Barstyot
szereti,[18]
Hultajszki
Bigossát gyomrába temeti.
Isznak a' Nagygyai leg-jobb Tokai
bort,
Láthatni-is rajtok vágott pofát, és ort.
A'
szegénnye pedig élődik Hritskával,[19]
Méh
serrel a' torkát mossa 's horilkával.
A' Moszkák
kemények, esznek olly étkeket,
A' mellyek
meg-ölnék a' más nemzeteket.
Gyomrok mint strutz gyomra tán
vasat-is emészt,
Betegséget bennek semmi sem-is
tenyészt.
Félen főtt vagy nyers hús, nem tesz bélekbe
kárt,
Nékik a' leg-erősbb, égett bor, Rak sem
árt.
Valamelly változást érezvén magokba,
Keményen
izzadnak, füjtött Lazsnyéjokba.[20]
Innét
ki-szaladván jég alatt ferednek,
Azért meg-nem halnak,
meg-sem merevednek.
Sőtt ők jobban lesznek, mert ez a'
Curájok,
Kevés költség esik patikába rájok.
Sok
féle Németh van, az ételekben-is
Külömböznek, szint
úgy természetekben-is.
Rajna mellett lakók, 's az
Austriacusok,
Stájerek, Karnerek, és a'
Bavarusok.
Jól isznak, jól esznek, de még-is gyenge
nép,
Országából ki-megy, már ollyan mint fa
kép.
Szalonát, diszno húst évén betegszenek,
Dissenteriába
leg-inkább fekszenek.
Dinnyétűl, gyümőltstől hideglelést
nyernek,
Mint a' tavaszi légy ágyba úgy
hevernek.
És kis erős bortúl mingyárt hagymázt kapnak,
Már
akkor dolga van velek tsak a' Papnak.
Tisztíttyák véreket
ollykor zőld békával,
Sűlt Snepfnek bélébűl szivárgott
vajával.[21]
A'
Saxók, 's Burgusok élnek tsak putterrel,
A'
Svábok hasokat meg-tőltik krumpérrel.
Ha egy pohár snapszot
ollykor fel-tsaphatnak,[22]
Azt
tartyák, ezeknél jobbat nem kaphatnak.
Az Oláh gyomrába tsak a'
málét gyűri,
Ezzel az Orosz-is éhségét
el-tűri.
Ihatván a' mellett ki-ki horilkáját,
Vígan
énekeli már Allelujáját.
A' Rátz babot eszik etzettel
olajjal,
Mivel sok a' bőjttye ritkán eszik
vajjal.
Zab kenyeret eszik a' Tóth, és tatarkát,
Könnyű
ettűl, ált-is szöki a' Csősz árkát.
Ha tántzba fel-ugrik,
feje ház padlását
Veri, és más nemzet nem mutathat
mássát.
A' Magyart szalonnás káposzta táplállya,
Hogy
ő bort ne igyon, soha meg-nem állya.
Gyakorta szalonnát
nyársatskán-is forgat,
Szép búza kenyérre ő abból
zsírt tsorgat.
A' ki pök, 's útállya, mikor ő azt
süti,
Az ollyannak orrát ő hamar fel-üti.
Eszik
szép tehén húst, bosport, kaszás levet,
Misellit,
Austrigát évén mások, nevet.
Asztalánál láttya kit kit ő
kedvesen,
Aszszú szőllő borral kínállya szívesen.
Ha
ki kéri tőle, ingét-is le-veti,
De ha ki belé kap
hamar el-temeti.
A' zsidó felette szereti a'
halat,
Szájába a' hízott lúd-is kedves
falat.
Ételét készíti sok veres hagymával,
Mivel
mind e' mellett bánik malátával,
Mint a' dög olly
büdös, és leg-inkább rühes,
Mert
a' sok motsoktól egész teste nyüves.
A' Czigány
nemzetet három rangra osztom,
Qualitásaiktól őket
meg-nem fosztom.
Első rang illeti a'
Musikásokat,
Másodikba teszem én a'
kovátsokat,
A' salakját pedig a'
harmadikába,
Ki-tészem minden rang mit foglal
magába.
Musikások bírnak Úri természettel,
Táplállyák
magokat hasonló étkekkel.
Mert a' Nagy Uraknak az ő
Kastélyokba,
Van részek Portákba, és
pastétomokba.
Meg-kell ennek lenni, mert ők erre vágynak,
Még
a' jó bornak-is, és Paplanos ágynak.
Ha így nem tartatnak,
fognak szúnyokálni,
És tsak imígy amúgy, 's tél
túl musikálni.
Láttyák Urak dolgok miként kórmányozzák,
Azért
ezek őket sokakba majmozzák.
Szeretik leg-inkább a' tzifra
ruhákat,
A' veres nadrágot, és sárga
tzizsmákat.
Azért-is aranyos ezüstös gúnyájok,
Leg-inkább
a' veres köntös illik rájok.
Angliai posztót mást nem-is
viselnek,
Hanem nagy örömmel már akkor bé-telnek.
Vert
ezüstbűl ha nagy gombok vannak azon,
Jól-is teszik
eztet, mert van ebbe haszon.
Nyuszt, róka torkoknak kell a'
prémnek lenni,
Szégyenlnek Urakhoz bárány prémmel
menni.
Mondgyák, hogy a' szőr öv dörgöli
testeket,
Azért-is viselnek mind selyem öveket.
Az
ingek vékony gyólts, tátzlis a' két újja,
Vagy-is
szép tsipkétől mind a' kettő búja.
Vendéget mulattyák nem
tsak musikával,
De beszédgyekkel-is, 's sok
nyájas tréfával.
Kik kovátsok köztök, már ezek kormosok,
Nem-is
ollyan tiszták, nem ollyan nyájasok.
Szálni szoktak ezek a'
faluk végére,
Mert ott sátort verhet a' páston
kedvére.
A' szép színes köntöst ezek-is szeretik,
De
könnyen mint azok meg-nem szerezhetik.
Mert Gavaléroktól azok
sokat nyernek,
Míg ezek kochoknál létz szegeket
vernek.
De veres nadrágra bár a' viselt lészen,
'S
kopott zőld kalpagra még-is tsak szert tészen.
Tsizsmája sem
sárga, sem veres, olly avit,
Lábán vagyon, mikor
vásárra lovat vit.
Akar melly gatsibát ugrani sarkallya,
A'
tsere berében Apját-is meg-tsallya.
Parasztok ezeknek jó hasznokat
veszik,
Mert a' vas munkákat nékik óltsón
teszik.
Élnek ezek télbe hússal szalonnával,
De
szent György nap után már tsak labodával.
Természettűl ők nem
szagollyák a' kendert,
Mert kender kötéllel
kötik-fel az embert.
Kapállást, kaszállást, felette útállya,
Ha
hozzá fog, köszvény a' derekát állya.
Szép veres pamuttal
ki-vart lepedőbe
Járnak Aszszonyaik akár melly
időbe.
Etsettel bordákkal keresnek kenyeret,
Ollykor
varázsolnak nézvén sok tenyeret.
Árúlgatnak sokszor ezek gombos
tőket,
Spanyiol viaszba mártyák-bé a'
főket.
Leg-kissebb mulatság nintsen már ezekkel,
Sőtt
kit kit úntatnak sok kéréseikkel.
A' harmadik rangba lévő
tsúf Tzigányok,
Allig van ember kép rajtok, olly
otsmányok.
Nints sátorok, házok, lakások a' berek,
Eszik
a' dögöket mint a' vad emberek.
A' nyár fákból
vágnak kanált, tekenőket,
E' szegény mesterség
táplállya tsak őket.
Sok közűlök tyúkot, 's ludat ha nem
lopna,
Éhségtől az álla felette fel-kopna.
Egy
pokrótz gunyájok mint télbe mint nyárba,
Gunyhót épít,
hogy ne heverjen a' sárba.
Ezeket követik az oláh
Tzigányok,
Ezek-is, mint azok szint ollyan
hitványok.
Lakatokat, fúrót, zablákat tsinálnak,
Dorombokat
Lyányok számára munkálnak.
Nagy tolvajok; azért minden-is
útállya,
És ezek serege a' sarat nem állya.
Mint
az Orbán lelke fel, 's alá mindég jár,
Hol mit
lophason-el, egyedűl arra vár.
De mondhatom még-is, hogy a'
Tóth Tzigányok
Leg-fertelmesebbek, leg-nagyobb
Zsiványok.
Nyárba az árkokba laknak a' nap fényen,
Füg
körűltök a' dög karón és fövénnyen.
Helységekbűl pénzért a'
dögöt ki-húzzák,
És vendégségekre azokat
meg-nyúzzák.
Télbe falú végin ha vagyon puszta ház,
Húsz
harmintz-is abba egy tsoportba bé-mász.
Ki-ki ált láthattya, hogy
ottan úgy élnek
Mint barmok; míg vége nints a'
fagyos télnek.
A' tavasz érkezvén ők onnat
ki-másznak,
Örűlnek, hogy vége van a' téli
gyásznak.
Ki-mennek már akkor dögök portájára,
Hurtzollyák
azokat már az új tanyára.
Akkor van ő nékik leg-jobb
aratások,
Mikor marháknak van döge, 's
el-hullások.
Akkor a' meg-döglött tagokat kapdossák,
Azok
patzallyait a' tótsékba mossák.
A' Huntslógert-is ők
láttam segítették.
Vele a' dögöket a'
Városból vitték.
A' Tzigány nemzetnek egész
méltóságát,
Le-szálíttyák ezek, 's rontyák
bóldogságát.
Imé bőlts Uraim! a' sok nemzetekrűl,
Már
bőven szóllottam azoknak étkekrűl.
A' mellyek ő bennek
okoznak változást,
Mert a' vért formállyák,
mellyek a' bé-folyást
Teszik a' testekbe; e'
pedig azt teszi,
A' mint vérnek hevét, vagy
meg-hűltét veszi.
A' mákos tsíkoktól edgyike lesz
álmos,
Ennek társa meg rest, mert étele bálmos.
E'
sertés húst evett, bort ivott rá, heves;
Amannak a'
gyomra halaktól lett eves.
Le-űlt a' kutzikba, pettyed, és
kutzorog,
Más meg a' gombátúl, tántzol, ugrik,
's forog.
Étkek változtattyák az emberi sorsot,
Ezek
tesznek túnyát, vagy igen-is gyorsot.
Kik legjobban esznek,
lesznek mind Monarchák,
Pápák-is így esznek, és a'
Patriárchák.
Hertzegek Magnások így koránt sem élnek,
De
hogy nem Monarchák éhségtűl nem félnek.
Már ki-tettem fellyebb,
hogy mint élnek mások,
Ételektűl esik minő
változások.
Nem ok a' tsillagok, nem kováts műhelye,
Bőlts
Philosophusnál nints ezeknek helye.
Mellesleg kis oka a'
Clima-is lészen,
De eledel nélkűl a' sem sokat
tészen.
Mert éllyen valaki bár melly Clima alatt,
Ne
jőjjön szájába semminémű falat,
Olly ember nem sokat
fog ugyan
változni,
Mert örök Climába, fog bé-masérozni.
Azért
e' dologba többé nem fáradok,
Ezen Sententiám
mellett meg-maradok.
Az emberi sorsnak változásáról önnön maga a' Nagy Peleskei Nótárius maga ítéletét adgya.
Nagy Férfiak!
Hazánk' Philosophusai,
Universitások'
érdemes tagjai!
Én kegyelmeteknek mély ítéleteit,
Thésimre
adott bőlts feleleteit
Figyelmetességgel, mint illik,
hallottam,
Azoknak mivóltát fejembe tartottam.
Tudom,
várják az én ítéletemet-is,
És meg-határozott
végezésemet-is.
Ki-adom! de kérem, ollyan figyelemmel
Legyenek
arántam, vóltam én a' mellyel.
Én kegyelmeteknek
bőltselkedéseit,
Egymás között történt
vetélkedéseit,
Nem hogy meg-tzáfolnám nem-is critizálom,
Mivel
ostobáknak azokat találom.
Egy mondgya, az ember sárból
teremtetett,
Változások alá azért vettettetett.
Úgy
mint példát: tsuprot, tálat, adgya elő,
Véli, a'
Világot hogy meg-vakíttya ő.
A' más tsillagoknak az ő
ki-folyását
Emberekre önti, 's azok
változását.
Vakmerően ennek ő tulajdoníttya,
Csizsmája
szárába az eszét hagyíttya.
Az embernek sorsát a' malomba
viszi
Harmadik! tán hogy Rozs, vagy árpa azt
hiszi.
Jobbat tselekedne ő sokkal azomba,
Ha
meg-örőltetné eszét e' malomba.
Negyedik vetette aztat
kochojába,
Hogy meg-tüzesedik, bízik fujjójába.
Ez
meg-is lett, veté abból űlőjére,
Változását bízván
verő pőröllyére.
Mint lidértz farkának húl tüze
szikrája,
Ennek-is úgy repűlt tüzesűlt rozsdája.
De
semmi változás reá nem áradott,
E'
Philosophus-is tsak kováts maradott.
Az ötödik mondgya: az étkek
evése,
Ezeknek kövérebb sovánnyabb főzése,
Az
emberek sorsát, 's nem más változtattya,
Kit
Tronusra, kit meg fa székre szálattya.
Mondgya; ki tziberét, és
galuskát eszik,
Az ollyt' Tanátsossá, 's
nagy rangba nem teszik.
De illy bőlts mondásán minden ember
nevet,
Tán kevés jó ételt tsak kevertet
evett.
Meg-vallom, tartottam eddig Tudósoknak
Kegyelmeteket
én, 's Philosophusoknak,
De látom edgyike Fazekas, más
Mólnár,
Amaz Astronomus, ki tsillagok közt
jár.
Műhelyébe pedig a' negyedik kováts,
Ötödik
konyhába rántást pörgöl szakáts.
Javaslom-is űzzék magok
mesterségét,
Ki ki fogja venni abbol nyereségét.
Mert
annyit értenek illyen mély kérdeshez,
Mint Várasi
hajdú a' harang öntéshez.
Ne-is mennyen varga tovább a'
kaptánál,
Maradgyanak tehát magok munkájánál.
Magam
fejtem hát meg, ki-tett Thésessemet,
Hogy jól
meg-érthessék azon kérdésemet.
Tudgyuk: az Úr Isten minden
állatokat
Alkodta; sok nemre fel-osztá azokat.
Nem
lehet hatalmát eléggé tsudálni,
Hogy annyi félére
azokat formálni
Méltoztatta, adott erzékenységeket
Azoknak;
különös sok természeteket.
Mellyeknek ösztöne
tulajdonságaik,
A' szerént mozganak, folynak-is
dolgaik.
Mellyért-is oktalan állatok nem mások,
Mert
tsak az ösztöntűl esik munkállások.
Istennek hatalmát mi meg-nem
foghattyuk,
De mindenek felett abba
tsudálhattyuk.
Ingyen kegyelmébűl hogy minket teremtett,
'S
velünk emberekkel olly különös jót tett.
Hogy bennünket formált
maga szent képére,
Érdemünk nem lévén e' nagy
kegyelmére.
'S hogy még szebbek legyünk, halhatatlan
lelket
Teremtett testünkbe, 's halhatatlanná
tett.
Tsak azért; hogy ha e' világi éltünket
El-végzük,
juttassa magához lelkünket.
De ki mondgya-meg ezt; hogy mért
tselekedte,
Mivel erre senki nem kénszeríthette.
Nem
más, hanem hozzánk való nagy szeretet,
Nagyobb dolgot
ebbe nékünk nem tehetett.
E' külömböztett-meg minket a'
barmoktól,
És annyi oktalan számos állatoktól.
Mi
a' lélek által mindeneket teszünk,
Tsak általa
mozgunk, általa van eszünk.
E' nógat bennünket a' jó
tételekre,
Vezérlő kalauz a' jó
erkőltsökre.
Itten adgya elő már magát kérdésem,
Most
lészen szükséges az én meg-fejtésem.
Mivel ezen lélek okos
tökélletes,
Ollyan dolgot kiván, a' melly
tiszteletes.
Ő óltya fejünkbe észt, és bőltsességet,
Jóknak
végzésére ád ő tehetséget.
Sőtt jó erkőltsöknek úttyát-is
mutattya,
És a' mi jó, 's hasznos
eszünkbe juttattya.
Mi az oka tehát, hogy aztat nem
teszszük,
A' jó helyett inkább a'
gonoszszat veszszük.
A' mi ditséretes mért azt nem
választyuk,
Választását naprúl napra mért
halasztyuk.
Mért vannak kevesen, kik sugallásait
Követik,
's bé-veszik tanáts adásait.
Mind ezekre nékem könnyebb
meg-felelni,
Mint a' Vaknak úton egy pénzetskét
lelni.
Tsak az ember oka maga romlásának,
Oka maga
sorsa meg-változásának.
Nem teremté Isten azért, hogy rosz
légyen,
A' jót el-kerűllye, gonoszságot
tégyen.
Adott lelket néki, mellyel okosságot
Öntött
belé, több más szép tulajdonságot.
Adott törvényeket, mellyek
szerint éllyen,
Ezeket meg-tartván ördögtől se
féllyen.
Adott értelmet-is a' gondolkodásra,
Adott
ítéletet a' meg-fontolásra.
Hogy mi jó, és mi rosz, azt
meg-ítélhesse,
A' roszszat kerűllye, a'
jót követhesse.
Lehetetlent tőle ő soha se
kíván,
El-tévedtébe-is őtt magához híván.
Kívánsága
tzéllya az; hogy idvezűllyön,
A'
választattokkal a' jobbjára gyűllyön.
Míg él, e'
főldön-is kívánnya áldani,
Ha parantsolatit meg-fogja
tartani.
Az ő járma pedig kedves kelemetes,
Terhe
könyű kegyes, és el-viselletes.
De előmbe megint szönyeget
terítnek,
És arra egy illy más' kérdést
hengerítnek.
Ha az Úr Istennek szent parantsolattya
Olly
könyű, hogy minden aztat meg-tarthattya;
Hogy lehet az: hogy több
gonosz mint jó vagyon?
És mért szaporodnak a'
roszszak olly nagyon?
Mi oka? hogy ki-ki jól nem
gondolkozik?
Mért lesz sok rosz gazdag? a' jó
fogyatkozik?
Mi oka? hogy minden ember nem idvezűl;
Arra
teremtetvén a' kit tsak annya szűl?
Már mostan hoszszabbra
terjed feleletem,
Mert mélyebb dolgokba merűl
ítélettem.
Könyű vólna ugyan meg-rövidíteni,
De
hoszszabbat jobban lehet meg-érteni.
Mindeneket, a' mint
értem, úgy ki-mondom,
És az igazságra lészen leg-főbb
gondom.
Istennek törvényit minden meg-tarthattya,
Járúlván
azokhoz igaz akarattya.
Mert mint fellyebb mondám könyük, és
édesek,
És idvességünkre nagyon szükségesek.
A'
Nagy Úr Istennek fő tulajdonsága,
Az ő nagy jósága,
és nagy igazsága.
E' nagy jóságábúl az embert
szereti,
Súgallása mindég jóra-is vezeti.
Az ő
igazsága a' jót jutalmazza,
És minden gonosztúl
őtet óltalmazza.
A' roszszat érdeme szerint
meg-bűnteti,
Mivel meg-nem jobbúlt, kárhozatra
veti.
Adott az embernek szabad akaratot,
A'
jóhoz mint juthatt, útat-is mutatott.
Adott eszközöket, a'
roszt mint távozza,
Magát a' rosz útról jó
útra mint hozza.
Maga hát az oka, ezen szabadsággal
Ha
nem él, 's terheli lelkét gonoszsággal.
Maga oka, hogy ha
rosznak magát adgya,
Mert végre az Isten kegyelme
el-hadgya.
Jót tenni, jól élni mindenkor tartozik,
Oka
halálakor ha meg-tsalatkozik.
Nem adott olly nehéz
parantsolatokat,
Hogy meg-ne lehetne tartani
azokat.
Mert az embereket így meg-tsalta vólna,
Átkozott
nyelv légyen, a' melly illyet szólna.
Sőtt a'
bűnösöknek örvend meg-térésén,
Azok lelkeinek lett
idvezűlésén.
Nem de nem sok ezrek sőtt milliadesek,
Színe
látásában immáron részesek.
Érdem nélkűl azok oda nem
jutottak,
Hanem szent úttyain míg éltek,
futottak.
Parantsolatinak az ő meg-tartása,
Lett
érdemeiknek meg-jutalmazása.
Nó tehát meg-lehet azokat
tartani,
Iszszonyú káromlás ellenzőt szóllani.
Mert
bár igaz bíró, de még-is kegyelmes,
És a'
bűnösökhöz nagyon engedelmes.
Hogy rosz ember több van, mint jó,
nem tsudálom.
Ennek-is okait im elő számlálom.
Az
ember gyarlóság alá van vettetve,
Sok veszedelmekre
ki-vagyon tétetve,
Sok késértetekkel környűl vétettetik,
Ha
nem vígyáz, hamar meg-is győzettetik.
A' világ magához őtet
édesgeti,
Hiú igérettel őtet ketsegteti.
Tündér
fényessége tettzik a' szemének,
Még meg-sem
gondollya, hogy káros lelkének.
Színes gyönyörűség habzó
tengerére,
Botsájtya hajóját szabados
kedvére.
Tetzésére úszkál Charybdesi között,
Miglen
Scyllájába nem lesz meg-ütközött.
Látván örvénnyei közé mingyárt
kerűl;
Bánnya hajózását, de késsőn, mert merűl.
Illy
gyönyörűségbe számtalanok élnek,
Nints jövendő élet!
azt mondgyák; 's nem félnek,
Hogy ők szám adásra azért
vonatnának;
Ha így nem élnének bolondok
vólnának.
Ezen élet után, nints élet, jól tudgyák,
És
hogy pokol vólna, tsak Papok hazudgyák.
Ezt tsak azért mondgyák,
hogy tsak élhessenek,
Mi Vagyonnyainkbúl kintset
gyűjthessenek.
A' szent Biblia-is Papok gondolattya,
Mert
kintseket ez-is jól szaporíthattya.
Mert ha meg-fontollyuk a'
dolgot magunkba,
Mi haszna Istennek
el-kárhozatunkba.
Mint egy véghetetlen jóság minket
szánna,
Örök kárhozatra ha bennünket hánna.
A'
világ mindég vólt, mindég-is fog lenni,
Benne az
élőknek szabad mindent tenni.
A' ki meg-hal, annak el-múlik
világa,
De benne élőknek fent-ál társassága.
Ebbe
a' természet nem más munkálkodik,
És öröktűl
fogva mindég sáfárkodik.
Ez öröktűl tenyészt fog-is
tenyészteni,
Soha semmi meg-sem fogja
emészteni.
Philosophusaim, kik fellyebb
szóllának,
Fel-tételeikbe ostobák valának.
Ezeknek
beszédgye pedig kárhozatos,
A' gyenge szívekbe
lehet foganatos.
Amazok mondási nevetségre valók,
Tréfákat
indítók, és nem kárhoztatók.
Ezeké ellenbe tele van
mérgekkel,
Lelkeket mardosó fúlánkos férgekkel.
Szép
színekkel festik ők a' hazugságot,
Álnokúl
takarják a' szent igazságot.
A' ki gyenge ember lelki
esméretbe,
Az ollyat ejtenek hamar kisírtetbe.
A'
tanúlatlanok mingyárt többre esnek,
Mert Syren
hangjai tettzenek édesnek.
Főkép' meg-szédítik az
iffiúságot,
Halgatván szavokat úgy mint
igazságot.
Valóságnak tetzik nékiek mondások,
Napfény
lesz előttök az ő állatások.
Azért tettzik nékik, mert könyű úgy
élni,
Hogy ha jó életnek lehet azt ítélni.
Az
iffiúságnak, úgy-is szél az esze,
Nintsen a'
dolgokat meg-fontoló nesze;
De káros, ha bennek természeté
válik,
Mert a' rosz állatást meg-tarttyák
halálig.
Sok mondgya felőlök, hogy nagyon okosok,
És
a' régieknél jobb Philosophusok;
Mert minden dolgokat ők
természetesen
Adgyák mi előnkbe, és nem olly
élesen.
Hogy mi élünk, mindég éllyünk félelembe,
Hóltunk
után hogy ne essünk gyötrelembe.
Mert mondgyák embernek jobb
inkább nem élni,
Mint sem élvén mindég rettegni, és
félni.
De vallyon ezen nagy bőlts Philosophusok,
Melly
Doctorok alatt lettek illy okosok?
Mi az oka annak? hogy ők így
beszélnek,
És a' barmoknál-is szabadabban
élnek?
Én erre-is mingyárt könnyen meg-felelek,
És
fegyverre velek szívem szerint kelek.
Istenem vezérem, nem
rettegek tőlök,
Ámbár ezer ördög szóllyan-is
belőlök.
Marsch! marsch! rajta! ímé attakérozok már,
Nem
félek testemen, lelkemen essék kár.
Hogy illy kárhozatok azok
tanítása,
Első oka a' rosz könyvek
olvasása.
Vóltérnek, Leszingnek, Philosophiája,
Főképpen
Ruszszónak átkozott munkája.
Hórusnak, és több illy, gaz emberek
könyve,
Sok ártatlanoknak lett meg-fogó enyve.
Ezek
azon leg-főbb 's bőlts Philosophusok,
Kik által
nemzettek már sok Athæusok.
Szűlő
attyok ezek számos Deistáknak,
Ész nélkűl tántorgó
Naturalistáknak.
Kiknek testvérei ama Frantz
Polgárok,
Származnak ezektűl testi, 's lelki
károk.
A' mellyet én alább meg-fogok mutatni,
Kívánom
veszszőmön őket ált futtatni.
Nem tudom: Nints Isten! azt ki,
hogy mondhattya;
És az ő lételét miként
tagadhattya?
Leg-vadabb Cannibal nem mondgya ezeket;
És
tart nem tsak egyet, de több Isteneket.
A' vad emberbe-is
a' természet munkál,
Mellyet meg-nem foghat,
mindent ollyat tsudál.
E' roppant világot leg-inkább
vizsgállya,
E' mint lett, mint álhat,
leg-inkább tsudállya.
Bár természete vad, még-is ez
indíttya,
Hogy azt meg-tudhassa, elméjét
buzdíttya.
A' fel-kelő napot, minden nap szemléli,
Azt
meg-nem foghatván mi légyen, azt véli;
Hogy ez a' világot,
nem más teremtette,
Ettől valamit lát, eredetét
vette.
Imádgya-is aztat maga módgya szerint,
Ragyogó
fénnyére álmélkodva tekint.
Hibázik ő ugyan
képzelődésében,
Hogy az Isten vólna vélekedésében.
De
vad természete még-is arra viszi,
Hogy egy valaminek
kell lenni, azt hiszi.
A' melly e' világot alkodta,
és tarttya,
De ő mint vad ember, ki az? nem
tudhattya.
Mivel láttya a' nap tündöklik,
melegít,
Mindent a' mire néz éltett, és
nevelít,
Azért tarttya, hogy az légyen a' Teremtő,
Mert
ereje által minden áll, 's minden nő.
Ha aztat nem hinné,
nem-is képzelhetné,
A' napot Istennek lenni nem
vélhetné.
Bár e' szavat Isten! nem érti mit
tészen,
Képzelődésébe még-is mást nem vészen.
Hanem
egy ollyan Főt, és erős hatalmat,
Ki mindent
teremtett, és ád állodalmat.
Vannak vad emberek, kik a'
tsillagokat
Imádgyák, vagy hóldot, 's élő
állatokat.
Ezek-is mint azok, színtén úgy ítélnek,
Ezekben
Teremtőt lennie ők vélnek.
Ha a' Canibalok, és a'
Druidesek,
'S több illy vad emberek, kik nem
értelmesek,
Mivel az erdőkben laknak bollyonganak,
A'
nagy Úr Istenről semmit sem hallanak,
Még-is természettűl egy
ollyat képzelnek,
Ki mindent teremtett, 's oka,
hogy ők élnek;
Ugyan miként lehet ollyan esze veszett,
És
a' Nagy Istenrűl, úgy meg-felejtkezett
Egy Keresztény
ember, a' ki-magát bőltsnek
Tarttya, 's
Mesterének, minden jó erkőltsnek?
A' ki minden féle szép
tudománnyokat
Tanúlt; mert halgatott jó
oktatmánnyokat.
Sőtt szelíd keresztény szülőktől
származott,
Kiket Isten félés, 's jó erkőlts
halmazott.
Miként lehet, mondom; ollyan bóldogtalan,
De
nyilvábban szóllok, olly bolond, oktalan,
Ki maga jót tévő
Istenét tagadgya,
Szánt szándékkal lelkét az ördögnek
adgya?
Ama Philosophus, és tanúlt Socrates,
Nagy
Sándor Mestere bőlts Aristoteles,
Mind a' ketten ezek
pogányok valának,
Ők sok Istenekről semmit sem
tartának.
De tartottak lenni, egy olly nagy Miséget,[23]
A'
melly teremtette ezen közönséget.[24]
Ha
a' pogány Bőltsek így elmélkedhettek,
És egy
Teremtőről így vélekedhettek;
Mért így egy Keresztény tudós
Philosophus?
Nem elmélkedhetik? roszszabb mint
Etnicus?
Tudgya a' szent Írás mit foglal magába,
Nem
kételkedhetik Istennek szavába.
Olvasta-is abba mind a'
Prófétákat,
Mit írnak, szint' úgy az
Evangelistákat.
Moyses első könyvét leg-alább forgatta,
Hogy
Isten van, első versébűl láthatta.
De az illy meg-romlott szívű
Philosophus,
Ki több mint akár melly leg-roszszab
Ethnicus,
Tagadgya és kiált, hogy nintsen szent Írás,
Mellyet
annak tartunk, olly mint Aszszony sírás.
Az nem-is más, hanem
Papok költeménnye,
Mert ez által tolik ezeknek
erszénnye.
Hallod Philosophus! te tsak motskolódol,
Káromkodol,
és nem argumentálódol,
Nem folynak szádból-ki bőlts
Sylogismusok,
Hanem tsak ostoba nyálas
Sarcasmusok.
Hogy nintsen szent Írás, nem elég mondani,
De
meg-is kelletik azt bizonyítani.
Mert egy bolond sokkal többet
el-tagadhat,
Mint sem száz Bőltseknek szava
bizonyíthat.[25]
Mutassad-meg
tehát; hogy nintsen szent Írás,
Tsak Papok gondolták,
olly mint Aszszony sírás.
Régi Nemzeteknek a'
Históriáját,
Hiszed! nagy tetteket sok vitéz
próbáját,
Mert azokat írták túdós nagy Authorok,
Critizálták,
's helybe hagyták bőlts Censorok.
Helyes okod vagyon! de a'
Profétáknak,
Mért nem hiszel? és az
Evangelistáknak?
Az Apostoloknak szent hírdetéseit,
Mért
hogy bé nem vészed sok szép leveleit?
A' szent Atyákat-is
mond! mért nem halgatod?
A' kiknek az Isten
nagy tudományt adott.
Vallyon Herodotus, Péter
Apostolnál,
Hiresebb Doctor-é? vagy szent
Agostonynál.
Tán Horatiusnak szebbek az ódái,
Mint
bőlts Salamonnak az ő szép példái.
Alább valók lesznek az ő
énekei,
Mint Virgiliusnak Pásztori versei.
Jobban
írt-é szent Pál mint Julius Cæsár?
Ó
jó Philosophus! eszed ugyan hol jár?
Hogy ha hiszel azon Világ
emberinek,
Mért nem hiszel ezen Isten Bőltseinek?
A'
kiknek szent Lelke vezette kezeket,
És szent
súgallása intézte eszeket.
Kilentzven nagy Bőltsek ez írást
vizsgálták,
Kik-is aztat szentnek, 's helyesnek
találták.
Sok szent Atyák vóltak ennek meg-fejtői,
Nemzetek
közt' Isten' szava hírdetői.
Hiszi-is az egész
kereszténység eztet,
Mert igaz; szent száján a'
mit ki-eresztett.
El-múlik a' világ, te-is! 's a'
te nyarad,
De az Isten szava örökké meg-marad.
Nó
jó Philosophus! botssád-meg nyelvedet,
És nékem
ezekre ad feleletedet.
De meg-átalkodott, és semmit sem
hiszen,
Más Philosophusi pontra megint viszen.
A' Nótárius tovább-is folytattya ezen dologról maga ítéletét, bé-is fejezi aztat.
Már
most hogy van Isten, maga-is álíttya,
De az ő hatalmát
nagyon le-szálíttya,
Mert hogy a' Világot teremtette,
mondgya,
De teremtésére nem vólna már gondgya.
Hanem
a' természet már most mindent tenne,
Sem jóért,
sem roszszért számot ő nem venne.
Mivel nem illene illyen nagy
Felséghez,
Hogy látna illy alá való tsekélységhez.
Így
tehát Deista lett az Atheusbúl,
Szamár vólt, ökör lett
e' Philosophusbúl.
Több ökrök-is vannak, kik így mint ő
bőgnek.
Ki csákó, ki szilaj, kit neveznek rőtnek.
Épen
illyen ökör a' Naturalista,
Bruderje pedig az
Indiferentista.
A' Frantzok ezeknek kenyeres pajtási,
De
még kárhozatosb azok bódulási.
Illyen négy ökrökön lehetne
szántani,
De kemény ostorral kellene bántani.
Mert
azok egy aránt nem vonnák az ekét,
Kívánnának többet
mint sem egy esztekét.
A' szántó vast mivel nagyon
bé-sároznák
Mert a' száraz gyepről kaluzsába
hoznák.
Nem tsuda, ha görbén esne a' barázda,
Mivel
e' négy ökör felette garázda.
Tsak had kérődzenek, nem fogom
járomba,
De illy kérdést vetek elikbe azomba.
Jó
Deista Uram! kóborlasz te merre,
Kérlek szeretettel
feleljél-meg erre.
Hiszed! hogy van Isten, 's lakik ez az
Égben,
Egy meg-foghatatlan örök ditsőségben.
Hiszed!
e' világot, hogy ő teremtette,
Sok szép
teremtménnyel fel-ékesítette.
Minden teremtési között leg-főbb
szépe
Az ember; mert az ő hasonlatos képe.
Ezt
teremtési közt meg-külömböztette,
Bőlts munkállásának
remekévé tette.
Ezeket el-hívén; mond-meg: ha szüksége
Vólt-é
az Istennek, vagy köteléssége;
Hogy ezen világot teremtse, és
embert?
Több vad állatokat, fákat, füvet,
kendert?
Meg-kell azt vallanod, hogy öröktűl fogva
Isten
vólt, 's hatalma nem vólt határozva.
Ez által hatalma nem
nőt 's ditsősége,
Mert meg-foghatatlan, 's
olly nagy Istensége,
Hogy ahoz több nagyság, több erő nem
férhet,
És fogyatkozást-is semmikép' nem
érhet.
Hogy ezen világnak esett teremtése,
Nints
más oka, hanem e' vólt szent tettzése.
Ha nem-is alkotta
vólna e' Világot,
Meg-tartotta vólna azon
Méltóságot.
Hogy pedig az embert abba teremtette,
Az
ő véghetetlen szeretete tette,
Mért járúlt hozzája, ezen nagy
kegyelme,
Azt meg-nem foghattya semminémű elme.
Lelket
adott néki, hogy ő idvezűllyön,
Szent ditsőségébe vele
részesűllyön.
De azt nem akarta, hogy azt ingyen
nyerje,
Munkállatlan egész éltét el-heverje.
Adott
néki törvényt, 's parantsolatokat,
A'
mellyeket könnyen meg-tarthat ollyakat.
Ellenbe meg-mondá, hogy ha
meg-nem tarttya,
Őtt érdeme szerint el-is
kárhoztattya.
Már hogy ha az embert ő idvezíteni
Kívánnya,
nem pedig lelkét el-veszteni;
Hogy ne vólna gondgya tehát az
emberre?
Most örömest hallom, hogy mit felelsz
erre.
Meg-is némúlt mint hal itten a' Deista,
De
helyette fel-ált a' Naturalista.
Ez-is szint úgy böfög, de
más külömbséggel,
És ezeket mondgya nagy
esztelenséggel.
Vólt Isten öröktűl! vagyon, fog-is lenni,
Tett-é
ő valamit? tesz-é? 's fog é tenni?
Azt senki sem tudgya, és
nem-is tudhattya,
Hol lakik? Mennyország hol van? nem
mondhattya.
A' világ-is állott mindég, 's fog
állani,
Senki sem-is tudná aztat el-rontani.
Számtalan
sok állat járkál ebbe vagy szál,
Vizekbe, Tengerbe,
még talán több úszkál.
Magok Nemeibe ezek szaporodnak,
Hímek
Nyöstényekkel mivel párosodnak.
Emberi Nemnek-is a'
párosodása,
Így esvén tenyészik, van szaporodása.
De
az emberi nem minden állatoknál
Szebb, és nemeseb-is,
díszesb minnyájoknál.
Mert ennek lelke van, mellybűl
elméjébe
Okosság öntetik, ész van a' fejébe.
A'
lélek ereje indíttya mozgásra,
Nem mi rosz, de mi jó,
olly meg-fontolásra.
A' többi állatok mind néki
szolgálnak,
Okos észszel bírván mind alatta
álnak.
Természet ösztöne a' több állatokat,
Nógattya,
's indíttya bennek a' tagokat,
A' főldet a'
szép nap láttyuk melegíti,
A' jó tsendes esső a'
hevét enyhíti.
Ettűl nevel a' főld fűvet
virágokat,
Mellyekkel élteti számtalan barmokat.
Nem
mástól a' fák-is tsak ettűl ződűlnek,
Mellyekbe
repdeső állatok örűlnek.
Minden féle Virág maga neme szerint,
Ád
az ornak szagot, szemnek gyönyörű szint.
A' fák virágjai
gyümőltsöket hoznak,
Mellyek nem-is kevés hasznokat
okoznak.
Mert ember szájának tetzenek ízei,
Sok
barmoknak pedig éltető étkei.
De hogy ha érkezik Boreásnak
szele,
És eztet követi az esztendő tele,
Ennek
fagyos Dere bennek olly nagy kárt tesz,
Hogy mind
öszve fagynak, végtére mind el-vesz.
Így az állatok-is, hogy ha
el-vénűlnek,
Belső részeikbe, tályog, 's métely
gyűlnek.
Minden erejeket ezek el-fogyasztyák,
A'
vért, az ereket bennek ki-szárasztyák.
Meg-döglenek, ki-megy
testekből a' pára,
'S az éhes ebeknek
jutnak a' fogára.
Az embernek sokkal több esete
vagyon,
Hartzokba meg-ölik, vagy-is ütik
agyon.
Vagy-is hoszszú éltét követi öregség,
Mellyet
meg-környékez sok-féle betegség.
Ez őtt addig gyötri, és addig
kínozza,
Miglen a' fejére a' halált nem
hozza.
Meg-hal, de lelke-is meg-hal a' testével,
Úgy
el-múl, mint a' füst, teste el-estével.
Mert ugyan ki
látott, lelket idvezűlni,
Inkább e' mondáson
el-kelletik hűlni.
Mert az Úr Istennek nints reá szüksége,
Ha
jól élt, ez az ő minden nyeresége.
Ha pedig roszszúl élt, hogy
el-kárhoztatná,
Egésséges elme, ezt miként
mondhatná.
A' Felséges Isten véghetetlen jóság,
Nem
fér hozzá illy nagy kegyetlen roszszaság.
Ki-mutathattya-meg, a'
pokol hol légyen,
És abba a' lélek, merre, 's
miként mégyen.
A' mint élt, úgy vette hasznát életének.
Ha
roszszúl élt, nem vólt jó dolga testének.
E' világba minden
függ a' természettűl,
Mind élet, mind halál,
rendeltetik ettűl.
Meg-nem gátolhattya senki-is folyását,
Inkább
tsudálhattya az ő munkálását.
Öröktűl így vólt ez, így-is fog
maradni,
Máskép az elmének nem-is kell fáradni.
Óh
Naturalista! mint jó Akaróval,
Szóllok veled, 's
várlak egy ló vakaróval.
Látom, pokolvaras eszeddel a'
tested,
Meg-vallom! sajnállom ebbe lett
meg-ested.
Hidgyed hogy testedrűl azt majd le-vakarom,
Mert
gyógyúlásodat szívembűl akarom.
De hogy ha öröktűl bolond vóltál,
's vagy-is,
Nehéz lesz a' Curád, mert
bolond maradtz-is.
Még-is ha öröktűl nem vagy meg-bódulva,
Bízd
reám magadat, lészesz meg-gyógyúlva.
Hanem a' hajadat
le-borotváltatom,
És a' fejed búbját
trepaniroztattom,[26]
Mert
a' Pia Mater, vastag bolondsággal,[27]
Vagyon
bé-takarva, 's nagy ostobasággal.
Vakarómmal aztat szépen
le-vakarom,
És egésségesebb észszel bé-takarom.
E'
nyavalyát reád Illuminatusok
Ragasztották; mert járt
te körűletted sok.
Hozzá fogok tehát a'
gyógyításodhoz,
Illyen dozisokkal látok te
bajodhoz.
Meg-vallod: van Isten; nints-is ez másképpen,
Öröktűl
fogva van, lesz-is, mondod szépen.
Véghetetlen jóság! ezt-is jól
ki-teszed,
Nem fér rosz hozzája! mind helyesen
veszed.
De felőle ezt-is kell néked tartanod,
Hogy
ő mindenható, meg-kell azt vallanod.
És melly véghetetlen jóságú,
's kegyelmű,
Szint olly igazságú, és olly nagy
értelmű.
Mert ha meg-esméred egy tulajdonságát,
Meg-kell
adnod néki minden Méltóságát.
Mivel ő ezeket magába
foglallya,
Ki eztet nem hiszi, magát az
meg-tsallya.
Sőtt ezek nélkűl ő Isten se lehetne,
Szád
tudom illy morgást, hogy nem-is tehetne.
Már ha mindenható,
mindent-is tehető,
E' nagy hatalmával mindent
teremthető.
Ezen erejével mindent el-is ronthat,
Semmivé
teheti, és nem tsak el-bonthat.
Azért nem tsak hazudtz; hanem
káromkodol,
Mikor e' Világról te úgy
gondolkodol.
Hogy öröktűl fogva áll ez, 's fog-is
álni,
Ebbe a' természet mindent fog
munkálni.
Tsak Istent illeti e' nagy tulajdonság,
És
nem a' Világot, a' melly tsupa hívság.
Úgy mint
Mindenható eztet teremté-is,
Szent tettzése szerint
el-törűlheti-is.
Hogy ő teremtette, olvasd a' szent
írást,
Fel-találod annak elein mingyárást.
De te a'
szent írást tán tréfának veszed,
És hogy nints-is,
aztat véli tompa eszed.
Hogy pediglen vagyon, azt fellyebb
ki-tettem;
A' hol pajtásiddal én számot
vetettem.
Sokat gagyogsz 's minden szegletbe
kutatol,
Valóságot még-is sehol se mutatol.
Egy
Túdós ha mit mond, 's azt meg-nem probállya,
Túdósok
száma közt helyét nem talállya.
Mondod, hogy öröktűl fogvást a'
természet
Munkál, és hogy ebbe nem lesz
el-enyészet.
Így a' természetet te Istennek teszed,
Mert
öröktűl fogva a' lételét veszed.
De nézd a' számtalan
sok természeteket,
Nem de nem el-bámúlsz? szemlélvén
ezeket.
A' hal vízbe lakik, a' vad az erdőbe,
A'
férgek a' főldbe, madár levegőbe.
Mindeniknek más más az ő
eledele,
Honnan van annyi sok természet vétele?
Egy
fő természetnek, kelletik hát lenni,
A' mellybűl
ezeknek kelletik ki-menni.
De mellyik az? mond-meg! hogy
meg-esmérhesem.
Szemedre hogy roszszúl beszélsz, ne
vethessem.
Meg-némúltál, halgatsz, nem tudsz mit szóllani,
Én
tehát te néked meg-fogom mondani.
Ezen fő természet maga a'
Nagy Isten,
Örök ditsőségben, ki-lakik az Égben.
A'
természeteket ő maga osztotta,
Teremtéseinek hogy őket
alkotta.
Szent ereje által, mind ezek munkálnak,
Tsak
tetzése tartya, hogy még ma-is álnak.
Vessed szemeidet bár erre,
bár árra,
Minden felé fogod vetni tsak
tsudára.
Tekintsed a' napot, holdat, tsillagokat,
Melly
szép rendel teszik magok futásokat.
Minden állatokat, és minden
férgeket,
Melly helyesen ejtik a' magok
művöket.
Ezt mind nagy tsudáknak kell néked tartanod,
Nem
más, hanem Isten tészi, kell mondanod.
A' természet semmi
tsudákat nem tehet,
Valamit ő munkál, tsuda nem-is
lehet.
Természeten felűl való minden tsoda,
Ki
ezeket teszi, mond-meg hát, kitsoda?
A' tsudák meg-szűntek,
tudom azt feleled,
De ha a' lélekre szemeidet
veted,
Mond-meg! hogy a' testel e' miként
egyesűl,
Fesd-le ábrázattyát; mond-meg! benned mint
űl.
Az emberi elme ezt meg-nem foghattya,
Annál
inkább, mivel tsuda, nem tudhattya.
A' sem igaz tehát, a'
mit te most mondol,
És valamit errűl korpa eszed
gondol.
Tudom; az állatok henyélve nem álnak,
Hanem
természetek szerint ők munkálnak.
Láttyuk a' méheket, melly
szép munkát tesznek,
Különös formájit a' madár
fészkeknek.
Minden állatoknak van-is természete,
De
itt az a' kérdés, hogy azok' kezdete
Honnan van? ki
adta? öröktűl nem lehet,
Mivel a' természet
örököt nem tehet.
Maga az Úr Isten tsak öröktűl való,
Valami
teremtés múlandó, 's meg-haló.
Hol lakik az Isten? hol van
a' Menyország?
Kérded a' poklot-is, be
nagy ostobáság.
Határozott elme az Isten Nagyságát,
Soha
nem tudhattya, Mindenhatóságát.
Semmit sem közlött ő, velünk
emberekkel,
Rothatandó, hitvány mulandó
férgekkel.
Ahol ő maga van, ott van szent Országa,
Ez
az őtt hívőknek örök bóldogsága.
Hidgy benne, és tartsd-meg az ő
törvénnyeit,
Had-el állatásid, ördög ösvénnyeit,
Így
bátran futhatod, életed pállyáját,
El-nyered üdvesség
ditső koronáját.
De Naturalista ha végig meg-maradsz,
Hol
légyen a' pokol, hidd-el, hogy rá akadsz.
Nem lészen
szükséged Cambiaturára,
Nem-is fogsz kőlteni egy
pénzt-is postára.
A' Kormos Angyalok majd-el repítenek,
És
kabinétyekbe meg-melegítenek.
Ennek már meg-mondtam, valamit
akartam,
Tán ló vakarómmal jól meg-is
vakartam.
Indiferentista áll mostan előttem
Tőltésimet
pedig amárra ki-lőttem.
Jó hogy vele sokat én nékem puskázni
Nem
kell; mivel könnyű őtet meg-alázni.
Mert idæájiban
ő felette szegény,
És olly könnyű, bár mint mellyik
hornyák legény.
Ide 's tova ugrik mint ama sajt féreg,
Nem
tudgya a' mit tart, hogy a' tsupa méreg.
Mert ő aztat
tarttya, hogy kész mindent hinni,
Ezen sok féle út egy
tzélhoz fog vinni.
Keresztények között lészen ő keresztény,
De
Török Országba más már a' hit törvény.
Ott tartani fogja
immár az Alkoránt,
Mekkába-is el-megy, és tészen
Caravánt.
Ha Amerikába talál tévelyedni,
A'
vad emberekkel ottan egyveledni,
Ezekkel a' Napot fogja
imádani,
Fejét, térdét vélek ennek meg-hajtani.
A'
Zsidókkal pedig majd Messiást várja,
A' bolondok
tántzát látni; hogy ez járja.
Ő a' köpönyegét mindenkép'
forgattya,
Bolondság maszlaga a' fejét
bolgattya.
Azért-is okossan vele éppen bánni
Nem
lehett: hanem tsak meg-kelletik szánni.
Eret szükség vágni mind
nyelvén homlokán,
Hogy ha ez sem használ, kérni kell
azután
Könyörűlő Istent, hogy meg-világítsa,
Kegyelmezzen
néki, jobb útra fordítsa.
Már most esztrengámra jönnek itt a'
Frantzok,
Futhatnak veszszőmön mert igen
virgantzok.
Még nagyobb bűntetést ők érdemlenének,
Ha
határa vólna Isten kegyelmének.
E' Mennyei Felség,
jobbúlások' várja,
Kegyelmébűl őket ő ki sem-is
zárja.
Ha bűnök el-hagyván még magokba térnek,
Szőr
zsákba öltözvén botsánatot kérnek.
'S a' Ninivitákat
fogják ők követni,
Lelkeket nem fogják kárhozatra
vetni.
Vajha illy sugallás fogná-el szíveket,
Jobbra
változtatnák kezdett életeket.
De meg-átalkodott tán az ő szívek
már,
Meg-jobbíthatatlan lesz lelkeken e'
kár.
Miólta Világ áll, senki gonoszszabbat
Nem tett
ő náloknál, sem átkozottabbat.
Elsőben tagadgyák ők a' nagy
Úr Istent,
Hogy mindent teremtett, álnak ebbe
ellent.
Naturálistákkal itt edgyütt tartanak,
Náloknál
a' Népnek, de többet ártanak.
Mert azok magokba tartyák a'
mit hisznek,
Hogy mások azt hidgyék, senkit rá nem
visznek.
De Frantzok a' Népet sok
tündérségekkel
Vakíttyák, bíztattyák
gyönyörűségekkel.
Ragyogó szín alatt a' vad
szabadságot,
Hirdetik előttök mint leg-főbb
jóságot.
Természet szabaddá mondgyák őket tette,
Nem
mástól tsak tőle ki-ki eztet vette.
Egy ember olly ember valamint
a' másik,
De ha jóba foga mint mássé, nem
vásik.
Sőtt ha járma alatt másnak nyög, 's tűle
füg,
Illyen már nem szabad, mert lábán vagyon
nyüg.
Illy átkozott hamis Principiumokkal
Vakíttyák
a' népet, nagy álnokságokkal.
Köz nép nagyobb része úgy-is
tsak tudatlan,
Bé-szívja e' mérget az-is ki
ártatlan.
Ezen tanításnak külső színe fényes,
A'
Frantz nép pediglen magába-is kényes.
Fényessége tetzvén, ezt
mingyárt bé-veszi,
De éppen ez által magát rabbá
teszi.
Az ő Túdósaik, hogy tzéllyokat érjék,
Egy
mérővel a' vad szabadságot mérjék,
Mondgyák: hogy a'
Vallás Papok költeménnye,
Melly ember szívének kínzó
kelevénnye.
Nem szükség, azt tartyák, Királyok legyenek,
Mindent
akarattyok szerént, hogy tegyenek.
Mert mint más emberek ők-is
olly emberek,
Nem illő fügjenek tőle sok
ezerek.
Philosophiájok ellen itt fel-kelek,
Mint
erőm engedi szembe szálok velek.
Ki-takarom annak minden
hamisságát,
Meg-mutatom szemre belső álnokságát.
Hogy
van Isten, aztat fellyebb meg-mutattam.
Hogy mindent
alkotott meg-bizonyítottam.
A' természetet-is, hogy ő
teremtette,
Minden mire nézünk léttét tőle vette.
De
állatásimat hogy ha ők meg-vetik,
Meg-tzáfolás nélkűl
helytelen nevetik,
Bátran itt ki-mondom, hogy ők
bálványozók,
Örök kárhozatot népeikre hozók.
Míg
Moyses Istennel a' hegyen múlatott,
Kitől-is
kezébe két tábla adatott,
Arany borjút addig a' népe
öntetett,
Egy magas oszlopra ez fel-is
tétetett.
Látván Moyses; népe tántzol körűlötte,
A'
Táblákat mingyárt a' főldhöz ütötte.
Mérgelődött, látván
Izraël
bálványoz,
Istennek e' borjút lennie
arányoz.
Nagyobb bálványozók sokkal-is a'
Frantzok,
Botránkosztatóbb-is ezeknek a'
tántzok.
Mert ők egy fiatal leánykát, de szépet,
Oszlopra
emelik, 's ez eleven képet
Tartyák szabadságok Isten
Aszszonyának,
Mondgyák nints határa az ő
hatalmának.
E' pediglen mutat búja tekéntetet,
Mivel
fél-mesztelen, illy fel-öltöztetett.
Tisztelik nagy öröm kiáltások
között,
Talán azért? mivel fajtalan öltözött.
A'
Karmannyól[28]
tántzot körűlötte járják,
De itt szeméremmel szemek bé
nem zárják.
Ünnepét így tartyák vad szabadságoknak,
Híre
sínts közöttök az imádságoknak.
Az igaz Papokat országból
ki-űzik,
De a' kik egyaránt a' roszt velek
fűzik,
Meg-hadgyak, és hitet kell nékik le-tenni,
Hogy
velek Karmanyol tánzba fognak menni.
Szabad-is ezeknek már
meg-házasodni,
Mert úgy mond: Világnak szükség
sokasodni.
A' szabadság fáját, sok helyen űltetik,
Melly
alá az iffiú nép egybe gyűjtetik.
Itt-is az ünneplés véghez tsak
úgy mégyen,
Hogy szabad mindennek akár melly roszt
tégyen.
Nints az Úr Istennek sohol-is Temploma,
És
szent ígéjének sem híre, sem nyoma.
A' vad szabadságnak áll
synagógája,
Mellybe élesztetik a' nép
babonája.
Búja 's szabad élet itt predikáltatik,
A'
Nagy Úr Istenről egy szó sem hallatik.
Mondgyák; hogy egy ember,
mint más, ollyan légyen.
Illő egy úgy mint más
mindenbe részt végyen.
Egy szabadságban-is kell nékiek
lenni,
Külömbséget köztök nem kelletik tenni.
Igaz:
minden ember testbűl, lélekbűl áll,
Nints szárnya,
lábán jár, levegőbe nem száll.
Hogy ebbe egymáshoz hasonlók, úgy
vagyon,
Frantzok Systemája még-is tsalárd nagyon.
Mert
az emberi Nem hogy meg-szaporodott,
Az Úr Isten nékik
Vezéreket adott.
Szabott törvényeket, mellyeket meg-tartsák,
És
a' Vezéreknek fejeket meg-hajtsák.
Békók e' törvények
koránt sem valának,
E' Felségtől azért nem-is
adatának;
Hogy emberi Nemnek szabad akarattya
Ne
légyen, és rabság légyen állapattya.
De szabadságával hogy viszsza
ne éllyen,
Adott törvényeket, és hogy tőle
féllyen.
Vezérek vígyáztak meg-tartatásokra,
Hogy
ne juthassanak kárhoztatásokra.
Utóbb e' Vezérek Királyokká
lettek,
Sokan Császárokká, mert érdemet tettek.
De
azért, hogy ők illy néven neveztettek,
A'
törvényt tartani le-köteleztettek.
Már kérdem: Frantzok közt a'
hatalom egy-é?
És a' szabadság-is nem
külömbözik-é?
A' Nemzeti Convent mért állott tehát fel?
Ha
egy szabadsággal mindennek élni kell.
Azon Tanáts, melly áll öt
száz személlyekbűl
Mit jelent? mért nem áll az egész
Nemzetbűl?
Nem de a' Conventel, ezek Ministerek,
A'
kik szabadabbak mint a' pór emberek:
Hatalmassabbak-is,
szabnak törvényeket,
Terhesseket pedig, 's
nagyon keményeket.
Ezen törvényeket melly polgár ált-hágja,
Az
ollynak Gvilotin mingyárt nyakát vágja.
Már minden polgárnak
szabad-é ezt' tenni,
A' mit ezek tésznek?
olly erősnek lenni?
Tudgyuk; hogy nem szabad, tehát a'
szabadság
Hamissan festetik köztök, melly
álnokság.
Mondgyák: nem hamissan, mert minden Minister
Polgár
nevet visel, mint minden más ember.
Éppen ezen nével vakíttyák a'
népet,
És ez alatt raknak nékik fogó lépet.
Mert
mért a' polgárok tehát nem egyenlők?
Mért
hatalmassabbak köztök néhány száz fők?
Szép szabadfág! mivel ezek
sokkal bírnak,
Kik alatt sok ezrek mások nyögnek,
sírnak.
Ezen szabadsággal ők magok Királlyát,
De
inkább mondhatni magok édes Attyát
Meg-ölték; bé-hozták a'
vad szabadságot,
Hogy így űzhessenek minden
roszszaságot.
Szintén így bántak ők, a'
Királynéjával,
Országoknak kegyes, 's kegyelmes
Annyával.
Nem akartak, mondgyák, lennie jobbágyok,
Fejedelem
nélkűl lágyabb lesz az ágyok.
Óh ezen polgárok mint
meg-vakíttattak!
Mert igaz rabságra mostan
adattattak.
Elégtelen vagyok, e' Fejedelmeknek
Hogy
ki-tegyem számát azon kegyelmeknek;
Magok jobbágyihoz, mellyeket
mutattak,
Mint Víznek árjait fejekre
folytattak.
Tészem: hogy lett vólna némely rövidségek,
(Noha
nem vólt) nyomták vólna nehezségek,
Kelletett-é mingyárt
gyilkosoknak lenni?
Fel-kenett Fejekkel így bánni, így
tenni,
Meg-tíltva vala-é a' kérelem úttya?
Nem
álla-é nyitva a' kegyelem kúttya?
Ha mit szenyvedtek-is,
tsak egytűl szenvedtek,
Esedezni hozzá mindenkor
mehettek.
Ezen Király pedig olly kegyelmes vala,
Hogy
ő jobbágyiért mind éle, 's mind hala.
A' Királyné
velek mindég kegyessen szólt,
Elég! hogy Mária Thrésia
lánya vólt.
Míg a' Király elé jobbágyinak vére
Nem
öntetett; soha halált egy sem ére.
Mostan egynéhány száz
Fejedelmek vagyon,
A' kik e' nemzetet
sanyargattyák nagyon.
Ezek mind polgárok, polgárokat nyúznak,
A'
nagy szabadság közt rajtok sokat húznak.
Nem tudgyák, kegyelmet
kitűl, 's hol kérjenek,
Avagy igazságot melly
móddal érjenek.
Mint sok bábák között a' gyermek hogy
el-vesz,
Instáns polgár itt-is, olly elég-tételt
vesz.
Nem-is lehet máskép, mert mind Tyrannusok,
Mennyit
ölettek-meg, számlálni vólna sok.
Mert a' Gvilotintúl annyi
nyakaztatott,
Hogy vérek Párisba malmokat
hajthatott.
Még most sints szűnete ezen gyilkosságnak,
Illyen
a' gyümőltse a' vad szabadságnak.
Tsudálni kelletik,
egy illy bőlts Nemzetet,
Illy gonoszságokra, mint
vetemedhetett.
Jól tudgya a' világ az ő Mentorait,
Én
sem nevezem-meg azok Authorait.
De intem; hogy ki-ki magát ójja
tőlök,
Mert szent igazságúl mondhatom felőlök:
Hogy
ők új Sodomát, és nem mást építnek,
Mellyel Acheronba
sok lelket merítnek.
Vagyon ő nékiek még-is szabadságok,
Melly
minden keresztényt rettentő Vadságok.
Mert szabad az Istent, 's
vallást meg-tagadni,
Bújaságra, 's minden roszra
magát adni.
Mentsen-meg az Isten illyen szabadságtól,
Jutalmat
pokolba vehető rabságtól.
Colléga Uraim, mostan már
hallották,
A' miket mondottam, tudom
meg-fontolták.
Által láthattyák hát, sorsa embereknek,
Hogy,
és mért változik, 's mi oka ezeknek.
A' díb dáb
könyveknek az ő olvasása,
Mérget önt a' főbe oda
bé-hatása.
A' testnek tagjait egészszen
bé-follya,
Erőszakkal mérgét a' szívbe
bé-tollya.
Hogy ha pedig egyszer a' szív immár
mérges,
Akkor minden tagok, még az ész-is férges.
Már
a' jóba soha sem lészen álandó,
Hanem
gonoszságra, nem tsak lesz hajlandó,
De űzni-is fogja, míg torkig
nem merűl,
Végre kárhozatra szegény lelke kerűl.
Ezen
káros könyvek, a' vad szabadságot
Óltyák-bé
szívekbe, mint annyi jóságot.
Az Isten hatalmát
meg-alatsonyíttyák,
Természetnek mindent, a' mi
lett álíttyák.
Embernek a' lelke, hogy meg-hal a'
testel,
Vólna mint a' marhák tsak ollyan
esettel.
Hogy ha az iffiak veszik a' kezekbe,
Olvasván
meg-tartyák emlékezetekbe.
Mert tettzik ő nékik tündérzet
festéke,
Mivel szabaddá lesz fenyítékek féke.
És
így edgyik erre, a' más amarra fut,
Miglen kinek
kinek a' része ki-nem jut.
Veszi-is mindenik, nints már
segedelme,
Mert el-hadgya őket az Isten
kegyelme.
Szülők tanításit ezek el-felejtik,
Egy
gonoszból másba magokat bé ejtik.
A' rosz társaság-is még
ezekhez járúl.
Ez-is veszedelmes portékákat árúl.
Ezek
az okai a' sok változásnak,
Ne tulajdonítsák
ezeket ők másnak;
Egyedűl magoknak, 's azon gaz
könyveknek,
'S a' rosz társaságba nyert
fesletségeknek.
A' paraszti Nem-is ha ezeket
láttya,
Eleint ez ugyan tsak a' száját
táttya;
De végtére ezen példákat követi,
A'
jó intéseket, kérelmet, meg-veti.
Mint a' szilaj marha
rugdos minden-felé,
A' vad szabadságnak módgyát
veszi elé.
Kortsmáról kortsmára mégyen, korhelykodik,
Gyilkol,
oroz, a' hol lehet tolvajkodik.
Miglen sok közűlök vagy
akasztó fára
Nem kerűl, avagy-is hóhér pallosára.
Itt
Philosophusok! ketekhez fordúlok,
Nem mással, hanem e'
kéréssel járúlok.
Valamerre ketek fognak járni kélni,
Ez
árnyék világba miglen fognak élni,
Az iffiúságot mindenkor
oktassák,
Mi a' rosz, mi a' jó, nékik
meg-mutassák.
A' rosz könyv melly nagyon veszedelmes
légyen,
Azok olvasása bennek melly kárt
tégyen.
Esmérjék az Istent, és őtet imádgyák,
A'
Naturalismust kerűllyék, útállyák.
Szeressék a' Kirá'yt,
és a' Hazájokat,
Így álgya-meg Isten őket
minnyájokat.
Többet akart szólni, mert vólt már meg-hevűlt,
De
e' hevűlésbe el-ájúlt, 's oldalt dűlt.
A' Nótáriust ájúlásából fel-ébresztik, de nagyon roszszúl lévén, Klára felesége Toty Dorkóért örömest kűldene Gétzbe, de mivel már az élők számábúl ki-töröltetett, Szathmár Városába Feldtserért, az az: Borbélyért kűld. Egyszersmind Toty Dorkónak-is esete le-írattatik.
Hogy a'
Nótárius a' főldön el-terűlt,
Minden, a'
ki látta, nagy bánatba merűlt.
Azt vélték, hogy lelke ki-ment már
testébűl,
Mellyért majd mindennek köny tsordúlt
szemébűl.
Mert elevenséget színe nem mutatott,
Halványsággal
vala ortzája futtatott.
Szeme bé-vólt húnyva, egy tagja sem
mozgott,
Lélekzetet sem vett, mellyen vérek
posgott.
Szóllott Szelíd András; orra meg-kékellett,
Őtet
a' gutának meg-ütnie kellett,
Angyalos falunak a'
Nótáriussa
Meg-fogta a' kezét, nézte a'
pulsusa
Járna-é? fel-kiált! él! a' pulsusa jár,
A'
szíve-is dobog, nézze akár ki bár.
Tsak el-ajúlt, nintsen néki
egyébb baja,
Illyen ájúlgató az ő egész faja.
A'
konyhába vala Klára felesége,
Nem tudta, Urának
történt betegsége.
Péntek nap vólt, épen egy ketsegét
bontott,
A' melly-is leg-alább nyomott ötven
fontot.
Meg-hallván a' lármát, bé ment a'
szobába,
Látván kedves férjét lenni
ájúltába.
Kiáltott, húzzák-le minden ruházattyát,
Fris
vízzel öntözzék az ő ábrázattyát.
Míg vetkeztetése ő néki
meg-esett,
A' Gyarmati kováts fris vizet
keresett.
Látván ajtó megett hogy egy kupa álna,
Gondolta,
hogy vizet abba majd találna.
A' kupa fedelét lassan
fel-emelte,
Örvendett, hogy vízzel aztat tele
lelte.
Fel-kapta hirtelen, végig önté mingyárt
Mint
a' főldön fekütt, de nagyon pórúl járt;
Mert a'
Nótáriust, látta, csíkok lepték,
És hemzsegéseket
egész testén tették.
Meg-ijedt a' kováts, szidta a'
Csíkokat,
Markával kezdette fel-szedni azokat;
De
kezei közűl mind ki-tsiszamlottak,
A' Nótáriusra
meg viszsza hullottak.
Féltek, ha szájába be-találnak
mászni
Rosz lesz; ha gyomrába fognak hadarászni.
De
szerentséjekre itt magához tére,
Kedves Klárájátúl
inni vizet kére.
Adott néki: iván; kevessé jobban lett,
Száraz
fejér ruhát magára mingyárt vett.
Erre az ágyába őtet
le-fektették
Már nem-is lármáztak, nyúgodni
engedték.
Klára a' kovátsot itten meg-támadta,
A'
többi-is azért őtet pirongatta.
A' mint tudta, magát ő tsak
úgy mentette,
Klárára támadott, mert nem
jelentette,
Hogy tsíkok vólnának öntve a' kupába,
'S
mért aztat nem tette inkább a' konyhába.
A' midőn a'
kupa fedelét fel-vette,
Hogy tsík vólna benne, azt
észre nem vette,
Tsak egy sem mozdúlt-meg, tán akkor
aludtak,
Avagy a' fülökbe, ők egymásnak
súgtak.
Szólt megintlen Klára; de úgy meg-önteni
Ki
látta? egy kupa vizet rá dönteni.
Tsak kováts ked, látom, nem tud
orvosolni,
Jobb-is, ha vasat fog mindég
kovátsolni.
Felelt; de jól esett, mert fel-ébresztettem,
Mihent
a' csíkokat reá eresztettem.
Farkokkal az orrát, láttam mint
tsapdosták,
Nem a' víz, de ezek, őtt életre
hozták.
Szavát tsak halgatták, nem tudtak mit tenni,
Látván
Klára, dél van, ideje van enni.
Frissen vendéginek ő asztalt
terített,
Bort-is pintzéjébe korsókba merített.
Fel-is
adott mindent mingyárt asztalára,
Gazdálkodást bízta
a' Collegájára
Urának: ettek-is, jó hetye
petyével,
Meg-töltvén gyomrokat a' nagy
ketsegével.
Káposzta levébe főzte a' csíkokat,
Szólt
a' kováts, eszszük most a' Doctorokat.
Ezek
támaszták-fel Nótáriusunkat,
Most pedig gyógyitták
ki-ürűlt gyomrunkat.
Szóllott Szelíd András, egyék ked jobb
lészen,
Miglen illyen bolond beszédeket tészen.
Az
asztaltól hamar, minnyájan fel-kőltek,
A' bőjt
eleséggel mivel már meg-tőltek.
A' Nótáriusnak ágyához
menének,
Köszönetet a' jó ebédért tevének.
De
itten tsak hamar, megint meg-réműltek,
Mert nagyot
kiáltott, a' mellyen el-hűltek.
Hozzá futott Klára, kérdezte
mi baja,
Hogy illyen hirtelen esett olly nagy
jaja.
Lelkem Klárám! szóllott, a' gyomromat szúrja
Valami;
úgy tetszik, szívem-is ált' fúrja,
El-szenvedhetetlen
fájdalmat szenvedek,
Úgy tetzik; hogy belső részembe
senyvedek.
Jaj mingyárt meg-halok! megint fel-kiálta,
Nem
vala sem fekte, sem űlte, sem álta.
A' Lazári Molnár, látván
az ő kinnyát,
Szidta a' kovátsnak teste minden
tsinnyát.
Szólt hozzá, ha meg-hal! oka tsak te
leszel,
Mellyért-is az Égtűl nagy bűntetést
veszel.
Mert hogy a' csíkokkal meg-öntéd ortzáját,
Rá
néztem, és tátva láttam lenni száját.
Bizonnyal vagy két tsík bé
tsúszott gyomrába,
Most mordossák, nem tud mit tenni
kinnyába.
Mondá Csebres Mihály, e' másképpen nem lesz,
A'
szegény Collegám majd ártatlan el-vesz.
Ki mondgya-meg! őtet
miként segíthettyük,
Tsíkokat gyomrábúl ki hogyan
vehettyük.
Szólt Pertzegő Mihály; tudom, hogy a'
tsíkok,
És ezekkel a' zőld, 's minden-féle
gyíkok;
Hogy az édes tejet, és hagymát szeretik,
Ezzel
lyukakból-is, őket ki-vehetik.
Töltsünk hát egy tserép tálba édes
tejet,
Vessünk belé egy pár veres hagyma fejet.
A'
Nótáriusnak, kötelet lábára
Kössünk, és vonnyuk-fel
őtt a' gerendára.
A' tejes tál főldön, feje alatt
légyen,
Táttsa-fel a' száját, majd mind abba
mégyen
A' tsík a' gyomrábúl, és így
meg-szabadúl
Minden fájdalomtúl: mert mind a'
tálba húl.
A' kötélt lábára, kezdték már hurkolni,
Ketten
meg-is fogták, kik fogják fel-tólni.
Pertzegő Mihály vólt a'
kötél hurkoló,
A' kováts, a' Molnár, pedig
a' fel-toló.
De meg-adá nékik itten bezzeg
Klára,
Konyhájába akadt egy jó hasáb fára.
Glodány
Urszult itten, házból ki-szólítá,
Egy arannyal Klára
őtt arra indítá,
Hogy verje-ki őket e' fával
házábúl,
Míglen a' tsíkokat ki-űzik
Urábúl.
Apját-is meg-öli Oláh egy aranyért,
Klárának
örömmel szolgált-is annyiért.
A' hasáb fát itten kezébe-is
adta,
Maga a' moslékos dézsáját fel-kapta.
Ha
jól tudta verni othon a' fa Tókát,
Rá rakta
hátokra itt az Oláh kótát.
Kovátsot, a' Mólnárt, 's
Vámost egyengette,
Hamar-is házából, ki-űzte
kergette.
Mindenike a' mint a' szobábúl
futott,
Klára moslékjából mindeniknek jutott.
Szólt
Urszul, no már most üres a' ked háza,
Jól
viseltem magam, úgy-é suponyáza?
Igen jól! köszönöm! szóllott
hozzá Klára,
Nem vonnyák Uramat már ők
gerendára.
Aszszonyom! többit-is házadból ki-verem,
Ha
fáradságomért, még illy bérem nyerem!
Nem kell! emberséget mivel
ezek tudnak,
De azok gorombák, 's egész nap
hazudnak.
A' többit házánál meg-is tartóztatta,
Mivel
okossabbnak ezeket tartotta.
El-mene a' kováts, Mólnár, és
Vámos.
A' szekérbe olly ló, melly leg-roszszabb
hámos,
Annyi ütlekeket nem vesz-fel magára,
A'
mennyit Urszul kent ezeknek hátára.
Mind a' hárma Urszult
rútúl káromlotta,
A' kováts mérgébe ezeket
mondotta:
Oláh! ha meg-látlak valamelly a'
Vásárba,
Tsengerbe, Medgyesen, avagy-is
Szathmárba;
Hidd-el! hogy a' kőltsönt néked viszsza
adom,
Nem mégy Komorzánba ép kézzel, fogadom.
Törött
karjaidat fogod viszsza hozni,
Könnyen Tókát verni nem
fogsz, 's harangozni.
A' Mólnár háta-is kék vala, és
dagadt,
Bár brontes ember vólt, első vólt ki
szaladt.
Meszsziről kiabált, hogy boszszúját tőlti,
Ha
Lázáriba jön sarkát hátra költi.
Leg-jobban a' Vámos, dolgát
szégyenlette,
Mivel tisztségbe van, azért nagyra
vette.
Hogy őtet egy Oláh meg-merte dongatni,
Két
karját nem bírja olly nagyon lógatni.
Meg-esküdt; e' dolgot
hogy könnyen nem hadgya,
Királyi Táblának eleibe
adgya.
Mert szólt: ez Actus majoris Potentiæ,
Eztet
egy Oláhtúl el-szenvedheti-é?
A' Tyukodi Mestert kérte, ne
sajnállya,
És peremptorié, őtt certificállya.
De e'
meg-mondotta, hogy aztat nem teszi,
Mert őtt-is
meg-veri, azt a' hasznát veszi.
Meg-páholt hátakkal végre
haza mentek,
Kétség kívűl otton pályinkát rá
kentek.
Már az Útzán menvén, fenyegették Klárát,
Hogy
meg-adgyák néki a' mosléknak árát.
De ő mind a' hármat
már most tsak nevette,
Vitéz Urszullyának vállát
veregette.
Urának fájdalmi ugyan tsak nem szűntek,
Sok-féle
látások, szemeibe tűntek.
Mert hol sárkányt látott, hol pedig
Medvéket,
Hol pediglen Tigrist, és több e'
féléket,
Most mingyárt meg-ölik, ne hadgyák, kiáltott,
Ortzája
hol piros, hol halvány színt váltott.
Nem-is szűnt vólna-meg sok
Fantaziája,
De az Orosz Papnak vólt egy Tincturája,
A'
mellyet mint mondta, önnön maga munkált
Theophrastesbe:
ez arcanumra talált.
Egy itzés palatzkba egy meszszely égett
bort
Öntött, 's hintett ebbe két kanál puska
port.
Kevert még ő ebbe tormát két kanállal,
Hat
tsere bogarat négy szarvas bogárral.
Mind ezekre öntött egy
meszszely nyír vizet,
Ezzel temperálta a' keserű
ízet.
Hét hétig a' napon eztet distillálta,
Három
újnyit apadt; ha aztat meg-látta.
Színig meg-töltötte kender-mag
olajjal,
Eztet-is kevervén, jó avas juh vajjal.
Újra
distillálta: látván hogy szép zőld lett,
Abból egy
kanállal a' palatzból ki-vett.
Szint annyi Terpetin olajt
töltött viszsza,
E' Tinctúrát nála sok nyavalyás
iszsza.
Használ ez azoknak, kik meg-bolondúlnak,
Kik
seregélyt szednek, fákról főldre húlnak.
Rosz feleségének ha ki
ezt be adgya,
Báránynak teszi ez, minden roszt
el-hadgya,
Keringős ökröket egésségre hozza,
Lovakból
rozs férgek ki-másznak, okozza.
Harmintz tseppet ebből nékie bé
adott,
Bé vételek után hamar
el-szunnyadott.
Gondolkozott Klára, hogy vele mint tégyen,
És
segítségére nékie mint légyen.
Ha nem orvosollyák, meg-hal, lehet
vélni,
Orvosággal pedig ő nem szokott élni.
Sohajtott
itt Klára, szóllott: óh be nagy kár,
Hogy az élők
között Toty Dorkó nintsen már.
Nyavalyáján tudom ő
könnyebbítene,
Orvosság nélkűl-is rajta
segítene.
Minap-is melly könnyen ő rajta segített,
Sem
port, sem tincturát ő nem egyelített.
Tsak reá olvasott, és rostát
forgatott,
Már más nap ketek közt ő perolálhatott.
De
oda vagyon már, nints az élők között,
Maga tudgya,
lelke hogy hová kőltözött.
Most már szóllok, szegény Toty Dorkó
dolgáról,
És szerentsétlenűl történt
Fatumáról.
Dorkónak az Attya, vólt egy Vasas Német,
De
annyához házas hittel nem köttetett;
Hanem ő Gyarmathon mivel
Quartélyozott,[29]
Únalmas
orákban vele tréfálkozott.
Magyarán ki-mondom, ő Zab gyermek
vala,
És tsak esztendős vólt, hogy annya
meg-hala.
Gyarmathon-is szűlte őtet e' világra,
Így
gyenge korába jutott árvaságra.
Egy öreg kovátsné e'
helységbe lakott,
A' melly gyógyítgatott, sok
bénát, sok vakot.
De az egész Város felőle tartotta,
Hogy
boszorkány vólna, minden álította.
Özvegy Aszszony vólt ez,
gyermeki nem vóltak,
Mert ezek Urával régen már
meg-hóltak.
Dorkó annya ennek lakott a' házába,
Vele
ott-is feküdt ő beteg ágyába.
Nála meg-is hala, el-is
temettette,
Dorkót mivel szép vólt magáénak vette.
E'
nevelte őtet, tzifrán-is jártatta,
Melly szép leánya
van, mindennek mutatta.
Szép-is vólt, nem vala a' helységbe
párja,
A' tántzot-is mondták, hogy leg-jobban
járja.
Hogy boszorkány vólna nem mondták hejába,
Leg-nagyobbak
közűl vala valójába.
Még-gyenge korába ezen
Mesterségre,
Tanította Dorkót több más
fesletségre.
Tetzett-is Dorkónak, pompás palotákba
Hogy
magát találta, kárpitos szobákba.
Étszakákon vele el-repűlt
meszszére,
Maga társainak gyűlekezetére.
Ott vólt
azon kastély, mellyrűl most szóllottam.
Mellybe a'
paloták vóltak, mint mondottam.
Ragyogtak azokba sok égő
lámpások.
Fent épített karba űltek musikások.
Látott
ott sok tzifra Urakat, Dámákat,
Kik viseltek fényes,
és drága ruhákat.
Szerette, ezekkel hogy társalkodhatott,
Szép
Gavalerokkal, hogy ő tantzolhatott.
A' kik ő nékie
complementiroztak,
Jeges, 's más frissítő,
italokat hoztak.
Felette nagy szupé mindenkor adatott,
Sok-féle
tsemege asztalra rakatott.
A' sok italoknak nagy vala
bősége,
Ide gyűlt, azt vélte, a' világ
szépsége.
Mérges Aszszony vala ezen vén kovátsné,
Szomszédgyába
lakott egy ajtatos Átsné.
Jól tudta ez, hogy ő vólna nagy
boszorkány,
És hogy őtt dolgába segíti a'
sátány.
Sokat intette ez, hogy babonaságát
Hagyná-el,
ne űzné rút boszorkányságát.
A' szegény Átsnéra, ezekért
fel-indúlt,
Egyszer az udvarán lábáról le-is húlt.
Az
Ura ölébe szobájába vitte,
Mert guta ütésnek eztet
lenni hitte.
Nagy fájdalmak miatt tapot sem mehetett,
Sőtt
nem-is űlhetett, és nem-is fekhetett.
Harmad nap mint féreg egybe
gombolyodott,
Mind keze, mind lába öszve
sugorodott.
Már akkor az Átsné mingyárt észre vette,
Hogy
sok intésiért ő ezt tselekedte.
Az Átsné Urának, dolgát
meg-mondotta,
Melly sok kárt tett immár, mind elő
hordotta.
Mivel gazságáról őtt gyakran intette,
Tsak
azért mérgébűl most kóldussá tette.
Az Ura semmit sem tudott dolga
felől,
Jámbornak tartotta őtt, mind kívűl
belől.
Meg-tudván gazságit e' nagy boszorkánynak,
Írásba
bé-adta a' Vice-Ispánynak.
Szolga-Bírót kűldött mingyárt
inquirálni,
Vádgya ha igaz-é, azt investigálni.
Sok
vólt itt a' Tanú, mert soknak tett nagy kárt,
A'
szolgabíró itt több időre nem várt.
Még azon nap őtet
meg-kaparíttatta,
Egy rosz talyigára fel-is
taszíttatta.
Két hajdú Erdődre őtet el-kísérte,
Egész
addig lába a' főldet sem érte.
A' raboknak hamar lett
Revisiója,
Már elébb meg-esvén Inquisitiója.
Irtóztató
dolgok jöttek-ki ellene,
Azokat le-írni sok idő
kellene.
Ugyan azért mingyárt, a' Nemes Vármegye
Jónak
ítélte, hogy dolgát elő vegye.
Nem akart szép móddal semmit-is
vallani,
Bár a' sok tanúkat látta itt
állani;
Kik minnyájan bátran esküdtek fejére,
Hogy
sok szegényeknek vólt veszedelmére.
De mihelyest vonták őtet
tortúrára,
Mindent, valamit tett, ki-vallott
magára.
Meg-vallá kóldussá, hogy az Átsnét tette,
De
meg-is érdemlett bűntetését vette.
A' Szathmári hóhér; her
Johan Leskotzi,
Meg-égette őtet; in facie loci.
Látván
Dorkó, hogy az ő nevelő Annya,
Ki Czeheknek vala egyik
Kapitánnya,
Sok kinzások után mint fel-perzselődött,
Irtóztató
estén nagyon meg-ütődött.
Szemeivel nézte lángok
tsapdosását,
Füleivel hallá szörnyü síkójtását.
Látta
torka alatt, puska por mint lobbant,
Égő rakás fára
teste miként dobbant.
A' hamvát mint szórta hóhér szerte
széjjel,
Mellyért nem alhatott azon egész
éjjel.
Tizenkét esztendős vala még tsak akkor,
Még
jóra-is mehet illyen leányi kor.
Nagy szeget-is ütött e'
példa fejébe,
Irtózó háborgást nemzett ez
szívébe.
Ki-mégyen Gyarmathbúl, fel-tette magába,
Úgy-is
lett, mert el-ment más nap Ugocsába.
Ha egy betsűletes
Aszszonyságot talál,
Szolgálattyába hogy majd
illyennek bé-áll.
Egynéhány helyeket itten bé-is jára,
Néhány
napok után mene Fantsikára.
Egy nemes ház előtt ő lótzára
le-dűlt,
Udvarára vetvén szemét, nagyon el-hűlt.
Mert
az ház Aszszonyát látván által menni,
Czehekbűl
valónak meg-esmérte lenni.
Nem merte itt Dorkó őtt
meg-szóllítani,
Tartván; ne talállya
meg-haragítani.
Mert tudta, kovátsné hogy őtt
fel-nevelte,
Azt-is, hogy Gyarmaton most szegényt mi
lelte.
Az Aszszony általa gyanúba eshetne,
Hogy
majd ő-is úgy jár, méltán-is félhetne.
Azomba az Aszszony ki-ment
az Útzára,
Vetvén a' szemeit ablaka allyára;
Rá
esmért Dorkóra, a' fejét tsóválta,
Örvendett
hogy őtet elevenen látta.
Szobájába mingyárt kéz fogva
vezette,
Oda van az Anyád, úgy-é? azt kérdette.
Szólt
Dorkó: oda van, árváúl maradtam,
Gyarmatot féltembe
mingyár el-is hagytam.
Vallott-é én reám, avagy-is másokra,
Nem
tudom: hallottam, gyanúság van sokra.
Mert nagyon kínzották, de
hogy vallatták-é
Másokat ki-adni, avagy
meg-tudták-é
Kik lennénk, kik vele vóltunk társaságba,
'S
hol gyűltünk együvé, lévén vígasságba.
Azt sem tudom: tán tsak
azért vették elő,
Átsné romlásának oka vólna é ő?
Ha
ezt meg-vallotta , és hol tett károkat,
És meg-nem
adhatván ezeknek árokat;
Ezekért olly szörnyen ő
meg-égettetett,
Hogy még a' hamva-is széltűl
el-vitetett.
Az Aszszonyság így szólt ezekre hozzája,
Az
átkozott Átsné, világ rút tsudája,
Okozta halálát e' jó
barátunknak,
Semmitsem kell félnünk nékünk
minnyájunknak
Ha ránk vallott vólna, már most
üldöznének,
Hallanánk sokakat hogy már kötöznének.
De
mivel mindenek tsendességben vagynak,
Hidd-el!
minnyájunkat békességbe hagynak.
Te! mivel gyenge vagy, bátor
szívvel lehetsz,
Akár merre tettzik, kedved szerint
mehetsz.
Azt nem-is álmodgyák hogy te köztünk vólnál,
Hanem
ha valahol gondatlanúl szólnál.
De tán magad alatt le-nem vágod a'
fát,
És hogy tsak lotsogjon, nem azért tartol
szát.
Már most hogy ha tettzik, nálam meg-maradhatsz,
És
társaságunba velem-is múlathatsz.
Meg-köszönte Dorkó az ő
kegyességét,
Ajánlá mindenre szívessen
készségét.
Özvegy Aszszony vala ezen Aszszonyság-is,
Sokkal
öregebb vólt a' kovásnénál-is.
Ezen társaságba régen
bé-szegődött,
Nagy tsuda! hogy eddig meg-nem
égetődött.
Szólt Dorkóhoz; Lányom! ma nálam lesz gyűlés,
De
nem lészen itt tántz, sőtt lészen rénülés.
Szegény kovátsnéért,
áldozatot tenni
Fogunk: gyászba kell ma minnyájunknak
lenni.
Czyprus Koszorúkat teszünk a' fejünkre,
Fekete
tsuklyákat pedig a' testünkre.
Kedves Barátnéink itt lesznek
Bökénybűl,
Halmibúl, Aklibúl, Vásáros
Naménybűl.
Szőllösrűl, Munkátsról, Fekete Ardóbúl,
Beregszász,
Tsettfalva, Nevetlen falubúl.
Tisza Ujlakrúl-is, és
Király-házárúl,
Túr Terebesrűl-is sok ezekhez
járúl.
Szász falubúl, Turtzrúl, jönnek Benébűl-is,
Tsaroda,
Badaló, Verchovinárúl-is.
El-nem marad Getse, sem pedig
Veresmart,
Hidgyed, hogy ma teszünk egy ditsőséges
kart.
Ezen helységekbűl Companiám lesz itt,
Külső
Vármegyékbűl én nem hívtam senkit;
Mert ha azokbúl-is mind ide
gyűlnének,
Ez egész faluba ők meg-nem
férnének.
Ezernél több-is van Szathmár Vármegyébe,
Hát
még Mármarosba, Bereg, Ung megyébe.
Hogy így vele beszélt, már
bé-alkonyodott,
Minden munkás ember, és marha
nyúgodott.
Hirtelen vastag köd húlt a' főld színére,
Tán
ez Aszszonyságnak tett mesterségére.
Ablakok tábláit, ajtait
bé-zárta.
Nagy sohajtások közt már társait
várta.
Fekete posztóval borítá asztalát,
Szint így
kárpitozta szobájának falát.
Tsak egy lámpás függött ennek a'
közepén,
Olajba a' kanótz pislogott
fenekén.
Igen szomorú fényt ez magától vetett,
Sem
est, sem pedig éj nem képzeltethetett.
Hanem tsak remegő árnyék
láttzattatott,
A' néma tsendesség adott
irtózatot.
Fekete rongyokat Dorkóra kötözött,
Illy
kormos ruhába maga-is őltözött.
Szomszédok valának már elő
álomba,
Űltek ők itt ketten, mint egy sír
halomba.
Leg-kissebb tsördűlés, mozgás sem hallatott,
Annál
inkább lámpás, fáklya sem láttzatott.
Egyszer a' szobának
nyílik az ajtaja,
Jön-bé egymás után a' pokolnak
raja,
Öszveséggel ezek ötven-hatan vóltak,
De
leg-kissebb szót-is egymáshoz nem szóltak.
Képzelhet itt ki-ki
mind annyi Mumiát,
Avagy-is főld alól ki-búvott
Harpiát.
Rút szuszogást tettek, nem sírtak, de nyíttak,
Ezzel
magok közé meg többeket híttak.
Várták-is azokat
nyughatatlansággal,
De hogy nem érkeztek kívánt
hamarsággal,
A' leg-főbb közűlök egy hoszszú
páltzával
Szoba közepére álla, nagy durtzával.
Lakása
Bökény vólt ezen Aszszonyságnak,
Mert e' helység
fészke a' boszorkányságnak.
Mörmögott, ház főldgyét
páltzájával verte,
A' mit kívánt, aztat hamar-is
meg-nyerte;
Mert ház főldgye ki-nyílt, onnat füst
lökődött,
Melly után kénkő bűz, láng, tűz
ki-ütődött.
De meg-elégedett ő még ezzel nem lett,
Hanem
páltzájával több ütéseket tett.
Hogy harmadszor azzal meg-tsapta
e' vermet,
Négy fekete könnyű legény itten
termett.
Szarvok vólt ezeknek, tán házassak vóltak,
Ugrándoztak:
pr! pr! egyebet nem szóltak.
Ezek után teve kemény
tsapásokat,
Mint kandúrok tesznek, ollyan
nyívásokat.
Ekkor Proserpina igen nagy pompával
Maga
jött ki, 's meg-ált néhány Furiával.
Forró tüzes atzél
korona vólt fején,
Szint így munkált sárkány állott a'
tetején.
Kék, zőld színű lángot okádott torkábúl,
Ragyogó
tűz szikrák szóródtak szájábúl.
Kígyókból öszve font koszorúkkal
áltak
Furiák körűlte, 's ezek arra vártak,
Hogy
e' Királynéjok mit fog parantsolni,
Charon
hajójára hányat fognak tolni.
Tett mingyárt egy tsapást itt egy
réz veszszővel,
Két Furia egybe, egy vas
serpenyővel
Lábainál termett, szurkott olvasztottak,
Sok
ónt, büdös-követ, abba higgasztottak.
A' négy könnyű legény
ezeket keverték,
Időt soha resten ők el-nem
heverték.
Egynek a' Királyné meg-üté a'
fejét,
Meg-mutatta, resten nem tőlti idejét.
A'
Kovátsné lelkét a' lyukbúl ki-kapta,
Itt a'
serpenyőbe hirtelen bé-tsapta.
A' Furiák abba serényen
forgatták,
Hogy tisztúllyon, motskát fogókkal
szaggatták.
Igaz; Gyarmath alatt jól meg-perzselődött,
De
itt sokkal jobban még meg-rőstölődött.
De a' társaságnak
könnye épen nem húlt,
Sőtt örvendett; látván hogy a'
lelke tisztúlt;
És a' serpenyőbe hántak
salétromot,
Úgy-mint meg-enyhítő, 's tisztító
flastromot.
Proserpina látván, úgy foly áldozattya,
Hogy
Plutónak ditső hírét meg-hozhattya;
A' társaság előtt
udvarával el-tűnt,
És így az áldozat tovább folyni
meg-szűnt.
Mellyre a' szobába hallatott nagy dörgés,
A'
hol a' főld meg-nyílt ott leg-nagyobb zörgés.
Mert a'
bé-záródott igen nagy zúgással,
Mintha széltűl vólna,
a' főld indúlással.
A' társaság erre nagy örömbe
leve,
A' ház Aszszonyának köszönetet teve;
Hogy
az áldozatot illy szépen tartotta,
Mert ezt Proserpína
maga meg-vallotta.
A' kovátsné lelke, bár Gyarmathon
meg-sűlt,
De most bizonyossan tudgyák, hogy
idvezűlt.
Mert a' serpenyőbe le-főtt a' rozsdája,
És
rajta meg-maradt tsupán a' tisztája.
Meg-nyílt itt az ajtó,
az udvarra gyűltek,
Mint őszszel a' fetskék, té
túl el-repűltek.
A' falról az Aszszony a'
posztót-le-szedte,
Dorkó mindenekbe őtet segítette.
A'
gyászt-is magokról mingyárt le-vetették,
Szokott
ruhájokat magokra fel-vették.
Szólt Dorkó: Aszszonyom! véghez mint
szépen ment,
Mivel a' Királyné maga itt
meg-jelent.
Ugyan meg-mutatta maga nagy kegyelmét,
Szegény
kovátsnénak nyújtván segedelmét.
Óh be nagyon ragyog tüzes
koronája!
De meg-vallom, otsmány minden Furiája.
Rútúl
vetzkendeznek a' kígyók fejeken,
Végtűl végig
tsúsznak nyakokon, mellyeken.
Inassai könnyűk, kár hogy szarvok
vagyon,
És hogy a' körmeik hegyessek olly
nagyon.
A' Királyné mellé mások illenének,
Kik
fényes ruhákba parádét tennének.
Mosolygott az Aszszony, 's
így szóllott hozzája,
Kedves Dorkóm! vagyon ezeknek
ruhája.
Holnap majd bé-viszlek az ő Udvarába,
Álmélkodni
fogol, bé-érvén várába.
Még soha sem láttál ollyan
ékességet
Mint ott fogol látni, 's annyi sok
szépséget.
A' mai áldozat gyászos vólt, 's
szomorú,
Nem illett fejünkre ennél zőld koszorú.
Szint
úgy vóltak ők-is a' leg-mélyebb gyázba,
Mint
őtet illette úgy lépett e' házba.
Vizsgáld-meg a'
dolgot, itt-is nagy pompát tett,
Mert Királyné! még-is
ő gyászt magára vett.
A' más napot tőlték edgyütt
nyájasságba,
Örűlt Dorkó, hogy majd mégyen
vígasságba.
Hét órakor estve űltek vatsorához,
Szoba
kúltsát
vette az
Aszszony magához.
Mihent a' vatsorát ketten
el-végzették,
Az ajtók zárait ők le-eresztették.
Az
Aszszony nagy tzifrán mingyárt fel-őltözött,
Kezére
nyakára gyöngyöket kötözött.
Sokkal szebben Dorkót, még-is
fel-tzifrázta,
Örömébe majd tsak nem a' hideg
rázta.
Fel-űltette őtet egy új pemetére,
Maga pedig
fel-űlt egy fa gereblyére.
Nyitva vólt az ablak, azon
ki-repűltek,
Tudták, nagy gyűlés lesz, annak ők
örűltek.
A' vár kapujához hogy közelítettek,
Lovaik
alattok nagyon nyerítettek;
Mert már a' pemete szürke
paripára,
A' gereblye pedig változott
barnára.
Az erős vas kapu ki-nyílott mingyárást.
Mellyen
az udvarra mehettek már bízvást.
A' mint mind a' kettő
lováról le-szállott,
Két Gavalér, és két lovász már
ott állott.
Ezek istállóba, lovokat vezették,
Amazok
karjukra karjaikat vették.
A' garáditsokon velek
fel-menének,
Tűkör palotába a' mint
bé-érének,
El-fogta Dorkónak szívét a' bámúlás,
Jó
hogy még a' fejét nem érte kábúlás.
Mert bár akár merre
szemeit vetette,
Tsak nagy fény, 's ragyogás
azokat sértette.
Trombiták harsogtak, zengett a'
musika,
Forgott a' sok tzifra Dáma mint
karika.
Őtt-is tántzra vitte egy tzifra Gavalér,
Kezdett-is
testébe forni hamar a' vér.
Mert a' tántzot járta ez
igen ékessen,
Minden mozdúlását tette ő
helyessen.
Tántzát el-végezvén, fő hajtását tette,
Esmérné-é
őtet? Dorkótól kérdette.
Szólt: nem vólt szerentsém mind eddig
tisztelni
Az Urat, 's tántzáról egekig
emelni.
Mert még jobb tántzosra soha sem akadtam,
Bár
sok pár czípőket tántzba el-szaggattam.
Tegnap jelen vóltam én-is
azon házba,
Mellybe az áldozat ment véghez mély
gyászba.
Én vagyok! kovátsné lelkét ki ki-kapta
A'
lyukból, 's azt a' vas serpenyőbe tsapta.
Én
Proserpinának lakom udvarába,
Udvari Kapítány vagyok
e' várába.
Most mingyárt maga-is itt köztünk fog
lenni,
Mert hívei között nagyon szeret
menni.
Fel-háborította Dorkó szívét szava,
Gondolta;
ez-nem lesz embereknek java.
Szarvakkal vólt tegnap, és hegyes
körmökkel,
Ma ruhája rakott sok drága kövekkel.
Tegnap
mint vén botskor, olly vólt ábrázattya,
Most pedig
ollyan szép, mint Május harmattya.
Jóra szokott ollykor a'
rosz-is változni,
A' szél eső után derűlt napot
hozni.
Ezeket gondolván, Aszszonyába bízott,
Meg-nyúgodott
szíve, tündérségtűl hízott.
Hirtelen meg-nyíla itt egy dupla
ajtó,
Ki eztet meg-nyitá, nem vólt sereg hajtó.
Mert
ez Herold vala, vólt illy kiáltással,
Jön az Udvar! ki
ki légyen halgatással.
Mingyárt-is nyomába jöttek a'
Hatsérok,
Fénylettek mellyeken az ezüst
pántzérok.
Ezeket követték az Udvari Gárdák,
Ragyogtak
vállokon arany Halapárdák.
Utánnok meg jöttek huszonnégy
inasok,
Űltek a' fejeken drágán munkált
sasok.
A' Kamarás Urak ezeknek nyomába
Mentek,
veres bársony ki-varrott ruhába.
Érkeztek utánnok a' nagy
Ministerek,
Mind Hertzegek vóltak, 's nagy más
Fő emberek.
Vala mindeniknek allonzs parochája[30]
Két
üstökkel: köztök le-fügött tsigája.
Fekete palástjok arannyal vólt
varva,
Mellyel egész testek bé-vala takarva.
Most
már Proserpína a' sok hop Dámával
Meg-jelent, és
ment nagy Prosopopæával.
Jobb
karját Lucifer, a' balt Plutó fogta,
Cháron a'
nézőket két felé tologta.
Taréjos négy sárkány őket körűl
vette,
A' hét fejű Hydra ezeket
követte.
Ballagott utánnok Cerberus kutyája,
Ennek
társa vala Acheron Bikája.
Ki-meztve egyetlen, egy nagy Gyémánt
kőbűl
Vala Koronája, mellyet egy felyhőbűl
Vájt-ki
Asmodæus,
a' hová rejtette
Vulcanus, a' midőn ez
őtet kergette.
Carbunculus vala Királyi páltzája,
Mellyt
bal keze tartott, Ofir vólt almája.
Gyöngyöknek szemei, mellyt reá
rakának,
Mint egy Görög dinnye olly nagyok
valának.
Méltósággal minden lépéseit tette,
Páva
tollas slepjét két Dáma fel-vette.
Mingyárt fel-is űle fényes
Trónusára,
Mellyet készítettek e' mai
pompára.
Ezt-is tsak egy darab smaragdból munkálták,
Mellyt
Ætna
gyomrába Bányászi találták.
Rubintból valának ennek négy
lábai,
Zafirral ki-rakva szeglet óldalai.
Parantsolta
mingyárt, hogy vígan legyenek,
A' mi kinek
tettzik, mind aztat tegyenek.
Hallatott leg-ottan a' musika
hangja,
Nem vólt itt a' tántzba senkinek-is
rangja.
Lucifer instálta, mennyen véle tántzba,
Ne
űllyön Trónusán, mint valami sántzba.
Le-is jött, és mingyárt egy
Verbunkost jártak,
A' többi tántzosok, hogy
végzjék, nem vártak.
Hanem ő utánnok ezek-is
meg-rakták,
Lábaikat soká nem igen nyugtatták.
De
ők a' Voltzerist leg-jobban szerették,
Mivel
ezen tántzot ők magok szerzették.
Mert ők szerte széjjel mindétig
keringnek,
Hol nem-is gondollyák még ott-is
fetrengnek.
Itten Proserpina Dorkóra rá esmért,
Tsak
szolgállya híven, mondá, hogy nyer jó bért.
Leg-ifjabb, leg-szebb
vólt ő minnyája között,
Tettzett mindeniknek, mert
szépen őltözött.
Maga Plutó néki egy Ananászt hozott,
Örömébe
szintén, színébe változott.
Mély pukli hajtással azt tőle
el-vette,
És strik paidliába aztat bé-is tette.
Nem
vólt itten szupé, vólt még-is mit enni,
Enni valót
pénzen nem kelletett venni.
Vólt Pástétom, Torta, sok-féle
kotsonya,
Madár téjbűl készűlt tzukrozott
Tarhonya.
Vólt itt minden-féle sok drága sűtemény,
Mákos
kaláts, túrós, és káposztás lepény.
Minden-féle borok, Kávé,
Lemonádé,
Mandola téj, jeges ital, csokoládé.
Óldal
asztalkákon mind arany tálakba
Állottak: borok-is
illyen poharakba.
Nem-is kínáltatták ők sokat magokat,
Meg-is
tőlték üres, és éhes gyomrokat.
Evett mindenike, tányérára
mettzett,
Azon bort-is itta, a' mellyike
tettzett.
Tántzoltak még itten egynéhány óráig,
Ezt
tenni tanátsos nem vólt virradtáig.
Mellyért Proserpina bútsút
kezdett venni,
Mondá: nem sokára, hogy velek fog
lenni.
Mingyárást-is ki ki indúla úttyára,
Az
Aszszony Dorkóval a' Vár udvarára
Le-ment: már lovokat ott
készen tartották,
Hevedereket-is jól
meg-szorították.
Fel-űlni két Úrfi őket segítette,
Mellyért
mind a' kettő köszönetét tette.
Meg-indúlván;
hogy a' vas kaput el-hagyták,
Kantár szárral
magok lovait meg-tsapták,
Azonnal mint a' szél, mingyárt úgy
szállottak,
Öt minuta alatt már otthon állottak
Az
udvaron: lassan mentek a' szobába;
A'
tseléd akkor-is vólt még aludtába.
A' szürkét, a'
barnát, egy szegletbe tették,
Le-vetkezvén, ágyba
magokat vetették.
Vén lévén az Aszszony, korán reggel
fel-kőlt,
Míg Dorkó fel-ébredt, abba sok idő
tőlt.
Kilentz órát ütvén, ő-is tsak fel-kele,
Vígassággal
feje akkor-is vólt tele.
Kérdezte az Aszszony; mond-meg,
nyúgodtál-é?
És te valami jót Lányom
álmodtál-é?
Vald-meg! ha tettzetté a' hol velem
jártál?
Úgy-é! életedbe te illyet nem láttál.
Szólt:
én erre nem-is tudok mit felelni,
Szebb Paraditsomot
hol lehetne lelni.
Be szép Proserpina! be gazdag
Királyné!
Koránt sem lesz illyen a' Török
Császárné.
Udvara be fényes! óh miként tündöklik!
Minden
gyönyörűség ott a' szembe ötlik.
A' míg fogok élni e'
gyarló Világba,
Tsak egyszer lehetnék még ott
vígasságba.
Szólt az Aszszony hozzá: ne törd a'
fejedet,
Tsak zabolán tudgyad tartani
nyelvedet.
El-viszlek még oda, 's még nagyobb
helyekre,
Mereszteni fogod, szemedet mellyekre.
A'
Tündéreknek bé viszlek Országába,
A' Tsillag
Vitéznek Kristály Kastéllyába.
A' kapuja felett ál három
szivárvány,
Jádzik ezek között zöld, 's veres
villámlány.
Parnassus Nymphái udvarán sétálnak,
És
strázán nem mások tsak Grátziák álnak.
Kőltenek kerttyébe a'
Phænix
madarak,
Arany skofiomot botsájtnak bogarak.
Arany
gyapjas bárányt juhai ellenek,
Hogy a' nagy
Udvarok vélek bé-tellyenek.
Ezeket a' Spanyol udvar elől
vette,
Austriai ház-is ez után azt tette.
Nagyobb
pompa van itt, mint Proserpinánál,
Mert itten
tántzolnak a' Hóld Világánál.
Nem-is járnak itten, déren,
avagy fagyon,
Mivel Országába mindég Május
vagyon.
Ide-is el-viszlek, és több illyen másba,
De
néma kőszikla légy a' halgatásba.
Aszszonyom! ha mingyárt
melly kínokra húznak,
Vagy gyenge hátamról
szíjjakat-is nyúznak,
Még sem szóllok, tsak hogy mindenütt
lehessek,
'S illy vígasságokba veled
el-mehessek.
Néhány esztendeig illy szép társaságba
Hord'ta-is
magával, 's tartotta vakságba.
Azomba véletlen ő
meg-betegedett,
Iszonyú nagy kínok közt meg-is
gebedett.
Gereblyéjén míg élt, sokat szált felyhőbe,
Most
már tisztúl lelke a' vas serpenyőbe.
Temetése után, Dorkó
el-bútsúzott,
Mivel a' menyével gyakran újjat
húzott.
Tsengerbe keresni indúlt szolgálatot,
A'
hol-is ő mingyárt egy Takátsnál kapott.
Tizennyóltz esztendős vala
akkor ő már,
Pártába szép Leány sokáig ritkán
jár.
Ugyan ennél szolgált egy fiatal legény,
Gétzbe
lakott Attya, ki nem vala szegény.
Toty Pál vólt a' neve,
Pál vólt a' fia-is,
Meg-hólt felesége, több más
gyermeke-is.
Hogy házasodna-meg, fiát arra kérte,
De
ebbe szándékát hamar el-is érte.
Mivel Palkó Dorkót, Dorkó Pált
szerette,
Azért Palkó Dorkót hamar meg-kérette.
Mihent
meg-esküdtek Hymen Oltáránál,
Haza vitte; laktak az
Attya házánál.
Attya öreg lévén, tsak hamar meg-hala,
És
így háznak Ura immár maga vala.
Negyven esztendeig jól éltek
egymással,
Nem vóltak egymáshoz soha
háborgással.
Gyermekeket nékik az Isten nem adott,
Gyakran
mind a' kettő panaszra fakadott.
Ezért-is egymással ők nem
tzivakodtak,
Isten akarattyán szépen
meg-nyúgodtak.
Mezei munkáját hogy ha el-végzette,
Akkor
a' hálóját vállára vetette.
Gyakran a' Szamosba fogott
ketsegéket,
Tsukát, Pontyot, Dévért, és több e'
féléket.
Történt: hogy ő egy nap el-mene halászni,
Akkor
egy örvénybe bé-talála mászni,
Ez bé-is tekerte a' maga
öblébe,
Oda-is fúlt szegény ennek
fövenyébe.
Tóthfalusi hídnál fogta-ki a' Vámos,
A'
mellynél dolgozott néhány napi számos.
A' vízbűl ki-húzni
ezek segítették,
Testét egy szekéren haza-is
vitették.
Hogy meg-látta Dorkó, lábárúl le-esett,
Mikor
hal-meg ő-is, minden arra lesett.
Egy meszszely pályinkát
tőltöttek torkába,
Még-is magához tért, hogy le-folyt
gyomrába.
Falba verte fejét, a' haját szaggatta,
Bőgött
mint a' tehén, olly nagyon jajgatta.
Végtére mint illik, őtt
el-temettette,
Fej-fájára nevét ki-is metzettette.
De
hogy ő meg-hala, igen jól-is esett,
Mert ha várakozott
vólna tsak keveset;
Kedves Dorkójának látván a'
halálát,
Tépte vólna akkor a' maga
szakállát.
Míg Ura élt, titkon űzte mesterségét,
Társaihoz
még-is meg-tartá hűségét.
Tartott, ha meg-tudná, hogy ő miket
tenne,
Nem szeretné, sőtt még ellensége lenne.
De
ha történt, Ura hogy otthon nem hála,
Már akkor
mindenkor társaihoz szála.
Úgy mint özvegy, mostan nyervén
szabadságot,
Kedvére űzhette a'
boszorkányságot.
A' ki egyszer magát Czéhekbe
írattya,
Mondgyák: soha többé azt el-nem
hagyhattya.
Mert a' szemfény vesztés el-ámíttya
őket,
Hiszik, hogy élnének arany esztendőket.
Ezen
mesterségbe ő nagyon bé-merűlt,
De vígsága után
keleptzébe kerűlt.
Eddig pemetére űlt, mint képzelt lóra,
Mint
maga Aszszonya, űlt most szénvonóra.
Eztet ugratta ő mind télbe
mind nyárba,
Ezen nyargalt mindég a' Etsedi
Várba.[31]
Itten
társaival leg-inkább vígadott,
Kígyók, békák között,
nagy bálokat adott.
Ő annyira mene már mesterségébe,
Hogy
sokaknak ártott nyegédességébe.
Ha valaki néki leg-kissebbet
vétett,
Az ugyan ép lábbal nem sokáig lépett.
Mert
lába szárából tsonttyait ki-szedte,
Avagy-is más
móddal őtt Lázárrá tette.
Hogy egy szabó néki roszszúl vart egy
mentét,
El-verette jéggel egész Szamos mentét.
Az
Aszszonyoknak-is gyakran kenderével
Így bánt; nem
lehetett soha-is békével.
A' faluba minden gyümőlts-fát
meg-nyesett,
Ekkor minden előtt gyanúságba esett;
Mert
nem egynek, hanem soknak tűnt szemébe,
Minden estve
lidércz, hogy szál kéménnyébe.
Szokása vólt, midőn szénvonóján
el-ment,
Valami zsírt elébb óldalára fel-kent.
Egyszer
ablak alá a' tserepet tette,
Mellybe a'
zsír vala, 's ottan felejtette.
Történt, hogy egy Zsidó, a'
ki beteg vala,
Főképpen pediglen fájt a' két
óldala;
A' házához jöve, hogy őtet gyógyíttsa,
Súlyos
fájdalmitól őtt' meg-szabadíttsa.
A' Zsidónak őtet
mások javaslották,
Nagy Orvos Aszszonynak kik őtet
tartották.
A' Zsidó a' házát bé-zárva találta,
A'
szomszédba lakó Aszszony őtt meg-látta;
Szólt hozzá: kendert ment
Dorkó Aszszony nőni,
De nap szálat előtt haza fog ő
jőni.
Halván ezt a' Zsidó, sétált fel és alá,
Végtére
le-űle az ablakja alá.
Szemeibe akad't a' tserépbe a'
Zsír,
Gondolta, nem lesz más, hanem orvosló ír.
Szólt
magába; ezzel a' két óldalamat
Majd meg-kenem;
talán érem jobbúltamat.
A' külső orvosság nékem nem-is
árthat,
Szerentsés lehetek, mert tán még
használhat.
Mihent két oldalát e' Zsírral meg-kente,
Mivel
jó vastagon azt magára fente,
Fel-kapta mingyárást őtet egy sebes
szél,
A' Zsidó mindentűl, úgy-is retteg, és
fél.
Már a' levegőbe szálván, úgy ordított,
Mintha
nyúzták vólna, felette visított.
Egész falu itten az ő
lármájára,
Nagy hirtelenséggel futott az
útzára.
Tsudálkozva nézték, a' zsidó mint repűlt,
Ezen
az eseten minden ember el-hűlt.
Néhány minutáig, míg a' nép
itt ála,
Mivel sólyomnál-is sebessebben szálla,
A'
beteges Zsidó szemek előtt el-tűnt,
De az álmélkodás
a' nép közt meg-nem szűnt.
Az egész Vármegyét e' hír
bé-futotta,
Őtt a' balgatag nép sárkánynak
tartotta.
Sok ember sok-képpen beszélt ő felőle,
Griff
madarat sokan tsináltak belőle.
A' Zsidóság hitte, Ábrahám
keblébe
Repűlt; mert ajtatos vólt egész éltébe.
Azomba
bé-repűlt az Etsedi Várba,
Le-ereszkedett ott térdig
érő sárba.
Nem lett semmi baja, de tsudálkozhatott,
Mivel
nintsen szárnya, oda mint szálhatott.
Nem vala ostoba, már itt
észre vette,
Hogy Dorkó boszorkány, és Zsírja ezt
tette.
Mingyárt el-is mene a' Szolga-Bíróhoz,
Esmérte
ez őtet, 's kérdezte hogy mit hoz.
Tsúfos történetét ő
el-beszéllette,
Mellynek hírét már ő másoktól
értette.
Gétzbe mingyárt maga két hajdúval el-ment,
És
mihent Dorkónak házába leve bent,
A' mint minden szöget,
lyukat abba vizsgált,
Zsírral két tserepet egy hajdú
fel-talált.
Dorkó Aszszonyt mingyárt Exámenre vette,
És
hárs kötelekkel meg-is kötöztette.
Mert hárs köteleket el-nem
szaggathatnak
Semmi boszorkányok, által sem
rághatnak.
A' Vitze-Ispányhoz a' Zsírokat vitte,
A'
ki-is azokat elől tsak nevette.
Maga meg-kent azzal egynéhány
rögeket,
Mingyárt futni látott annyi
egereket.
Vitz-Ispány e' dolgot nem vette tréfára,
A'
más zsírt-is venni akarta próbára.
Gondolta a' kit ő ezzel
meg-fog kenni,
Majd szál, de belőle egér nem fog
lenni.
Nem tudta a' próbát hogy kivel tétesse,
És
a' repűlésre melly embert vehesse.
Mert nyak, 's láb
töréstűl, minden nagyon féle,
Nem-is játék dolog, a'
melly illyen féle.
Az ollyan embernek fizetést-is ígírt,
Ki
rá adgya magát, 's meg-próbállya e' zsírt.
Egy Czigány
meg-hallá ezen igéretet,
A' Vitze-Ispányhoz
leg-ottan sietett.
Mondá; fog ő szálni három Márjásokért,
De
úttyára még egy darab kenyeret kért.
Lám a' Zsidónak-is,
szólt; nem lett baja, la!
Ha őtt' meg-nem elte,
engem se el-meg a'!
A' három Márjás itt néki
meg-adatott,
Egy szép fejér kenyér kezébe
nyújtatott.
A' Tzigánynak itt vólt felesége Sára,
Szólt
hozzá; e' kenyér elég lészen mára.
Ihol a' pénzbűl-is
adok szalonnára,
Főzz valamit, haza szálok
vatsorára.
Mind a' két óldalát itt maga magának
Meg-kente,
mert néki zsírt bőven adának.
Mingyárt mint a' Zsidó széltűl
fel-kapatott,
Repűlt, 's a' fellegbe
hollónak láttzatott
Lenni: hamar-is ő el-tűnt szemek elől,
Már
Sára semmit sem tudott Ura felől.
Kiáltott utánna, bolond! olly
sebessen
Ne szálly: hanem szállyál te
betsűletessen.
Mert majd fán akadtz-fel valamelly erdőbe,
Avagy
tóba esel, vagy-is mély fertőbe.
Koránt sem repűlt ő az Etsedi
Várba,
Mint a' Zsidó; és ott nem esett a'
sárba;
Hanem ennél sokkal pórúltabban jára,
Mert
őtt a' Szigethi kő akasztó fára
Vitte Mármarosba a'
Zsírnak ereje.
Hogy rá ereszkedett, szédűlt-is
veleje,
Mert akkor-is azon három Oláh függött,
Egynek
a' vállára a' két lába tsüggött.
Jó hogy a'
nyavalya itt őtt ki-nem törte,
De a' félsz a'
szívét felette gyötörte.
Le-ugrott ő arról, de kerítésébe
Esett,
hol roszszat-is tehetett féltébe.
Mert más egy Oláhra ott megint
akadott,
Ki a' három mellől abba
le-szakadott.
Ki-törte ajtaját, és úgy szabadúla,
De
a' mint mondotta, ő el-is lódúla.
Mert hoszszú mezőig egy
húzomba futott,
Ott szerentséjére Tsigányokhoz
jutott.
Adtak néki enni, nálok meg-is pihent,
De
nem mondta, hogy járt, 's magára hogy zsírt kent.
Negyed nap
fárattan haza verekedett,
Íjedt vólt, de még-is
meg-nem betegedett.
A' Vitze-Ispánynak más nap
udvarára
Bé-mene, akada ott épen magára.
Szólt
hozzája mingyárt; no Zsiga! hát itt vagy?
Látom gyalog
jöttél, már te madár nem vagy?
Felele: sok pénzt ér a' Nagy
Károlyi Vár,
Ha nekem adgyák-is, még se leszek
madár.
Legyék kinek tettzik, bár Daru, bár Páva,
Nem
leszek én; nyakam hogy ki-törjem gyáva.
Uram! a' Vad lúdnál
sebessebben száltam,
Sem eget, sem főldet, szememmel
nem láttam.
Tsendesedett a' szél, melly vitt,
utóllyára,
Szépen a' Szigethi kő akasztó
fára
Űltetett; a' mellyen függött három oláh;
Véltem;
hogy tűz zsarát raktak bőröm alá.
Még a' lelkemről-is folya
az izzadtság,
Tekéntetes Uram! nem vólt e'
bolondság.
Egész történetét elő beszéllette,
Szánta
a' Vitz-Ispány, de még-is nevette.
Tizenkét forintot meg
le-olvastatott
Néki, és egy veres nadrágot
adatott.
Meg-köszönte, örűlt, menvén sátorába,
Más
nap kevélykedett viselt nadrágába.
Dorkónak már akkor folya a'
törvénnye,
Szeme előtt vala két zsíros
edénnye.
Általkodva még-is dolgait tagadta,
Miglen
János Mester őtt' meg-nem ragadta.
E' szövétnekekkel
kezdvén tsiklándani,
Minden gonoszságit kezdé
ki-mondani.
Mellyekért mingyárást tűzre ítéltetett,
A'
kovátsné helyén meg-is égettetett.
A' Dorkó halálán Zsiga
épen nem sírt,
Mert meg-tudta hogy ő készítette a'
zsírt.
Jól esett, azt mondá, már madárrá nem tesz,
Nem
töri nyakamat, most maga tűzbe vesz.
A'
Nótáriusnak az ő egéssége,
Nem hogy jobbúlt vólna,
sőtt a' betegsége
Naprúl napra mindég jobban
nehezedett;
Gyakran el-ájúla, bár fel-éledezett.
A'
kik még házánál körűlte valának,
Mi tevők legyenek,
tanátsot tartának.
Végtére minnyájan ők aztat ítélték,
Hogy
Klára Borbélyért kűldgyön, jónak vélték.
Pulyka Miskát el-is küldé
ő Szathmárba,[32]
Mivel
tavasz vala, igen nagy Víz árba.
Szerentsésen még-is a'
Városba futa,
Nagy Peleskére-is a' Borbéllyal
juta.
E' mingyárt a' kezét a'
Nótáriusnak
Fogta, észre vette hevét a'
pulsusnak.
A' háta geréntzén frissen eret vágván,
De
onnan vérének folyását nem látván;
A' jobb lábán hátrúl a'
sarkát meg-vágta,
Mivel itt-is folyni a' vérit
nem látta;
Bal kezén azután ő a' Mediánát
Meg-vágta,
vérével meg-tőlte fél kannát.
Mingyárt a' forróság a'
mellyérűl tágúlt,
És mint eddig, már most ő el-sem-is
ájúlt.
Szólt a' Borbély; vére felette fekete,
Genyetséges,
és függ haj szálon élete.
Most tsak had nyúgodgyon, hogy a'
symptomáit
Láthassam, 's meg-tudgyam belső
nyavalyáit.
Közelget ő nagyon a' bolondúláshoz,
Sok
spasmusi mellett több egyébhez máshoz.
Nem meszsze van ő az
Apoplexiától,
Febris Malignától, és a'
Podagrától.
Kólyika, és Phtisis bennt vannak gyomrába,
A'
Cancrena pedig bé-bújt a' orrába.
De én mind ezekbűl őtet
meg-gyógyítom,
Hogy már egésséges, ha azt
meg-sajdítom.
Azért itt mindennek láb hegyen kell
járni,
Circumstantiáktól mindeneket várni.
Klárának
házába nagy tsendesség leve,
Tsak hogy
fel-gyógyúllyon, ki ki mindent teve.
Még lélekzetet-is ők itt úgy
vevének,
Hogy a' szúnyogok-is meg-ne
íjednének.
A' bolháknak sem vólt szabad itt köhögni,
Sem
pedig legyeknek nevetni röhögni.
Illy nagy tsendességbe ő el-is
aludott,
Örvendett a' borbély, hogy ő
el-nyúgodott.
Expressus érkeze ide Komorzánbúl,
Mivel
Egyházfit tett a' Tanáts Glodánbúl,
Haza jövetelét üzenték,
hogy tegye,
Hogy e' hívatalát mint illik ált
vegye.
El-is bútsúzott ő szépen minnyájától,
Főkép
Klár' Aszszonytól nagy patrónájától.
Egy málé kenyeret adott
néki Klára,
Mingyárt el-is indúlt ő ezzel úttyára.
A'
beteg fel-ébredt, 's kérdé, Collégája
Hol
vagyon? és mondá; jönne-bé hozzája.
Kérte; jönne vele az
Orgonista-is,
És az Orosz Kántor, Tyukodi
Mester-is.
Mingyárt mind a' négyen ők bé-is
menének,
Látván ágya körűl ők már hogy lennének,
Így
szólla hozzájok nagy fohászkodással,
Szavára minnyájan
vóltak vígyázással.
Uraim! hogy ember vagyok, meg-esmérem,
Látom
éltem végét hogy hamar el-érem.
A' súlyos nyavalyák engem
körűl vettek,
A' múló árnyékhoz hasonlóvá
tettek.
Félek a' haláltól mert Isten-is féle,
De
még sem rettegek: hiszem! lészek véle;
Lészek, mert hitemet végig
meg-tartottam,
Őtet meg-váltómnak, örökké
vallottam,
Szent úttyain mindég igyekeztem járni,
Tudtam,
idvességem tsak így lehet várni.
Minden dolgaimba igaz, és hív
vóltam,
Hamis bizonyságot én soha se szóltam.
Házam
felől-is a' rendelést meg-tettem,
Testamentomomat
rég már el-végzettem.
Mert a' beteg ember fájdalmak közt mit
tész?
Sokkal jobban ítél az egésséges ész.
Kérem
hát, alája hogy írják neveket,
Mellyek mellé üssék
magok petséttyeket.
A' falú ládáját ágyához hozatta,
És
Szelíd Andrással azt fel-is nyittatta,
Ki-vette belőle a'
Testamentomát,
Szándékának végig olvasta
laistromát.
Kívánságát mind a' négyen itt
töltötték,
Könnyeknek árjait szemekből
öntötték.
Meg-köszönte, 's viszsza tette a'
ládába,
Ezt Szelíd Andrásnak adta hatalmába.
Mert
őtet tette ő Executorának,
Mivel tartotta-is őtet
sógorának.
Kérte, hogy ha meg-hal, mindent
el-végezze,
Akarattyát betű szerint el-intézze.
A' Borbély hozzá lát tovább-is a' Nótáriusnak gyógyíttasához, de napról napra roszszabbúlván, végtére Klára a' Jurátus fiának Pestre stafétát kűld, melly által tudtára adgya Attyának halálos betegségét: ezen László fia postán el-is érkezik az Attyához Nagy Peleskére.
Széles e'
világot akár ki vizsgállya,
A' leg-nagyobb erő
miben van, tzirkállya;
Tapasztalni fogja, hogy a'
szeretetben;
E' munkál ég alatt minden
teremtetben.
Ez a' nehézséget hozza
könnyűségre,
Lehetetlenséget meg-eshetőségre.
Ez a'
bátortalant viszi bátorságra,
A' szomorú szívet
indíttya vígságra.
Munkálló erejét tekintvén
példába,
Tapasztalni fogjuk leg-inkább Klárába.
Látván
ő szerette Férje' betegségét,
Keserves
fájdalmit, nagy erőtlenségét.
A' szíve miatta ollyan nagyon
vérzett,
Hogy kínos sebeket lenni azon érzett.
A'
nagy bánat őtet úgy meg-bágyasztotta,
Hogy életétűl-is
majd meg-nem fosztotta.
De látván férjének egy kis
enyhűlését,
Mingyárt homályának nyeré derűlését.
Hozzá
víg ortzával menvén, ápolgatta,
Fájdalmas tagjait
gyengén tapogatta.
Kérdezte mint légyen, kívánna-é
enni?
Parantsollyon vele, ő mindent fog tenni.
Felelt,
kedves Klárám! én savanyú tejet,
Vagy etztes tormával
enném disznó fejet.
Szólt a' Borbély; hogy ő enni kíván, jó
jel,
De azon étkekkel magát rontaná-el;
Mert majd
fel-zavarná a' téj az epéjét,
A' tormás
disznó fő pedig az elméjét.
Valami vagdaltat főzni néki
lehet,
Tzitront, vagy egy kevés etztet abba
tehet.
Szólt Klára; most Tzitrony nintsen a'
házamnál,
Légy kevés tűréssel, jobb-is vagyon
annál.
Savannyú vagdaltat főzök néked mingyárt,
Nem
jön belé etzet, gyenge lesz, meg-nem árt.
A' szolgáló tüzet
rakott konyhájába,
Maga frissen mene a'
Kamarájába,
Egy foghagymás kolbászt ő káposzta lébe
Főzött,
és tálalta egy jó nagy Tsészébe.
Bé vitte, és Ura eleibe
tette,
Felette meg-örűlt, szagát hogy érzette.
Mondá:
kedves Klárám! mivel eztet főzted,
Úgy tettzik, hogy
minden nyavalyám meg-győzted.
A' Borbélynak ezen étel nagyon
tettzett,
Szóllott; mivel vagdalt, 's nintsen
benne etzet,
Ebbűl mennyi tettzik, ehetik mingyárást,
Est
Diareticum, nem okozhat rágást.
Egyszersmind purgans-is, vért
nagyon tisztíttya,
Cruditást emésztő, flegmát
meg-indíttya.
Meg-nem savanyíttya a' gyomrot, és
epét,
Meg-menti tályogtól bizonyossan lépét.
És így
pulsusa-is tudom tsendesedik,
Orra-is, melly most kék,
majd meg-veresedik.
Meg-engedem tehát, tessék hozzá látni,
De
a' kanál széles, szükség nagy szájt tátni.
Mihelyest Klárája
eleibe hozta,
A' kolbászt
levével mingyárt kanálozta.
Mivel rég már bőjtölt, éhes vólt
felette,
Kevés-is maradott ő majd mind
meg-ette.
Örűltek minnyájan apetitussának,
Nagy
örömtűl szíve rebdesett Klárának,
Nem szomjúhozna-é? ő tőle
kérdette,
Igen nagyon! ezen feleletét vette.
Szót
a' Borbély; ha van ó bora, azt hozzon,
Mert nem
kell engedni hogy ő szomjúhozzon.
A' víz nem vólna jó, mert
gyomra meg-hűlne,
Ezzel egész teste mingyárt
meg-gyengűlne.
Ő a' borbúl-is, ne igyan igen sokat,
Mert
nyerhetne attól nagy fő fájásokat.
Meg-ihat egy ittzét, de nem egy
húzomba,
Transpiratiót-is nyér talán
azomba.
Tsendessen feküdgyön, ne sokat mozogjon,
Ha
izzadni talál, épen ne forogjon.
Cicero pro domo sua itt ő
beszélt,
Mivel Patiense mellett ő-is jól élt.
Az
illy dósisokkal ő vele osztozott,
Mivel egy ittzénél
Klára többet hozott.
Az ó bort bé-hozta Klára a'
szobába,
Tőlte abból jó nagy Kristály poharába,
A'
kezébe adván, azt mind fel-hajtotta,
Be jó kedves
Klárám! e' szókat mondotta.
Nótárius Uram! szólt a'
Borbély, Prosit,
Mert ime jól evett, a'
borbúl-is jól itt.
Látom ábrázattya hogy egészszen újúl,
Hidgye
bizonyossan, hogy hamar fel-gyógyúl.
Örűlvén, bőribűl majd
ki-ugrott Klára,
Ked fáradtságának meg-lészen az
ára.
Kedves, Borbély Uram! tovább-is folytassa
Így
dolgát, 's hogy Túdós, rajta meg-mutassa.
Itt
le-tsendesedtek valamennyin vóltak,
És már egymás
között tsak susogva szóltak.
Mivel látták, hogy ő mintegy
szúnyókálna,
'S jó lenne, hogy ha el-aludni
találna.
Hirtelen ortzája kezdett veresedni,
Szája
körös körűl pedig feketedni.
Látta jól a' Borbély azon
symptomákat,
Nem-is énekelt már olly hangos
nótákat.
Tsak fülelt, mint a' nyúl fülel az
avarba,
Gondolta; hogy mivel bé-vagyon takarva,
Nagyon
melege lesz, és azért veresűl,
Ennek hévségétől a'
szája feketűl.
Azért-is ő mingyárt őtet ki-takarta,
De
mindazonáltal a' fejét vakarta.
Mert ezekbűl ő jót nem
jövendőlhetett,
Látván melegsége vólna erőltetett.
A'
veríték róla nem folyt, hanem tsorgott,
Mintha bódúlt
vólna, két szeme úgy forgott.
Hirtelen nem nyögni, hanem bőgni
kezdett,
Mind száján, mind másutt, már ő vért
eresztett.
Fegyvert-is kért, hogy ő majd meg-öli magát,
Nehezen
szenvedték ki-folyó vér szagát.
Illy hirtelen, hogy mi érte, nem
tudhatták,
Kérdezték! szavábúl ki-nem
tanúlhatták.
Klára bé-tőltötte a' házat sírással,
Jaj!
most mingyárt meg-hal, mondá kiáltással.
Vére folyásáról, kérte
Borbélyt, tégyen,
Mert máskép a' lelke most
mingyárt ki-mégyen.
Minnyájan, a' kik itt vóltak,
hurogatták,
Kevésbe múlt, hogy őtt meg-nem
abalygatták.
Meg-szeppent a' Borbély, látta nem
tréfálnak,
És hogy itt minnyájan nád páltzákkal
álnak.
Félt egynéhány száraz dosist fog majd nyerni,
Ellenek
állani pedig nem fog merni.
Azért nagy mérészen így szólla
hozzájok,
Az Uraknak látom kezekbe páltzájok,
Ha
nem fogok rajta mingyárt segíteni,
Nem fogom fájdalmit
mingyárt enyhíteni,
Szabadságot adok, hogy meg-botozzanak,
De
most mingyárt nékem egy tálat hozzanak.
Klára mingyárt eztet a'
kezébe adta,
Örűlt segítségét hogy Borbély
fogadta.
Szólt a' Borbély! tudom ezen symptomáját
Mibűl
áll; 's hogy nyerte e' nagy nyavalyáját.
Nem egyébb
ez; hanem tsak Atritis vaga,
Mingyárt-is jobb karján
itten eret vága.
Erre vér folyása leg-ottan meg-állott,
Nehézség
mellyéről egészlen le-szállott.
Meg-szűne hévsége, ezzel fő
fájása,
Tsak hogy még nagy vala teste
bádgyadása.
Klárájával már most mingyárt beszélhetett,
Szomjú
lévén, innya-is tőle kérhetett.
Szólt a' Borbély, adgyon
néki most ürmös bort,
Mert erre fog venni ő Digestivum
port.
Az ürmöst meg-iván, a' port-is bé-vette,
Tsudálták,
olly hamar hogy őtt segítette.
Ditsírték a' Borbélyt
minnyájan, szemébe,
Ki-is így szólt, jövén ez által
kedvébe:
Hogy ha statum morbi egyszer meg-esmérem,
Már
akkor Curámnak kívánt végit érem.
Mihelyest itten-is aztat
ki-tanúltam,
Már ki-gyógyításán semmit se
búsúltam.
Azon kolbász, melly főtt káposzta levébe,
Oka;
hogy Atritis szálla a' testébe.
Meg-tudtam, hogy ezt egy
podagrás Mészáros,
Tőltötte: azért-is lett az ollyan
káros.
Mert a' kolbász húsa, köszvénnyét magába
Szívta:
és egyszersmind lévén már gyomrába;
Hogy meg-emésztődött, mérge a'
vérébe
Szivárgott, és onnat az egész testébe.
De
még egész testén hatalmat az nem vett,
Azért-is belőle
még podagra nem lett.
Mert a' podagrának az
Avantgárdája
Atritis, Chiragra Ariergárdája.
De
ezen por mostan gyomrát meg-tisztíttya,
Egésségét
helyre az ürmös álíttya.
Szólt az Orgonyista, ked beszél
fontossan,
Láttzik, érti dolgát fundamentomossan.
De
ha az ürmös bor úgy fog operálni,
Ó bor mint operált,
porúl fog ked járni.
Klára mind ezeket hallá figyelemmel,
De
Ura felől vólt ő nagy félelemmel.
Mert ő mint bőlts Aszszony
mindent jól meg-fontolt,
Borbély Curájáról nem sok
jókat gondolt.
Mind ó bort, mind ürmöst, orvosságnak
kérte,
Tudta szomjú torka, gyógyúlását érte.
Hogy ő
semmit sem tud, mivel észre vette,
Mingyárást magába ő
azt fel-is tette,
Hogy Nagy Károlyba fog Doctorért kűldeni,
Nem
bánnya, bár mennyit fog reá kőlteni.
Tsak hogy kedves Férjét ő
helyre hozhassa,
Szíves szeretetét hozzá
mutathassa.
Pulyka Miska most-is futotta levéllel,
Jó
legény vólt, mene mind nappal, mind éjjel.
A' Notáriusnak jó
baráttya vala
A' Doctor; azért-is leg-ottan
nyargala.
Épen akkor ére másnap Peleskére,
Midőn a'
harangot meg-vonák déllére.
Klára látván őtet, köszönté, 's
örűle,
A' Borbély pedig félt, és majd
meg-őrűle.
Kérte őtt a' Doctor, mondaná-meg, 's
szólna,
A' Nótáriusnak hogy mi baja vólna.
Szólt
a' Borbély; őtt tsak bántya az Atritis,
De
gondollya abbúl hogy nem lészen Phtisis.
Míg darált, a'
Doctor pulsusát vizsgálta,
Nem tettzett a' mint
jár, a' fejét tsóválta.
Kérdezte tovább-is, mit adott-bé
néki,
És hogy ha vólna é a' betegnek
széki?
Monda: adott néki ő Digestivum port,
A'
mellyre meg-ivott egy pohár ürmös bort.
Kérdé tovább, van é jó
apetitusa,
'S mihez vólna néki leg-inkább
gustusa?
Nem vólt, de hogy légyen, néki meg-engedtem,
Egy
tál jó étket-is eleibe tettem.
Káposzta lébe főtt egy kolbászt
el-kőltött,
Gyomrába egy ittze ó bort arra
tőltött.
Gustusa van, mondá, a' savanyú tejhez,
Ez
után az etztes tormás disznó fejhez.
Ked engedte néki a'
kolbászt meg-enni?
És olly nagy Excessust a'
borba-is tenni?
Szólt, nem vólt Excessus, mert mingyárt jóbban
lett,
Mihent ó bort ivott, 's foghagymás
kolbászt ett.
Mert tudtam a' kolbász, quod sit
consumptivum,
Az ó bor pediglen hogy
conservativum.
Fel-ugrott a' Doctor, kiáltott
mérgessen,
E' gaz embert mingyárt vigyék
egyenessen
Falú tömlötzébe, vagy-is kalodába,
Zárják
a' két lábát a' Bíró házába.
Ez a' rosz ember
lesz oka halálának,
Ha meg-talál halni, ezt mondá
Klárának.
Egy marha, nem ember, így meg-romolhatna,
Betegnek
illyeket de ki-is adhatna?
A' Borbélyt mingyárt-is itten
meg-ragadták,
Meg-kötözték, és a' Bírónak ált
adták.
Tele vólt a' Doctor még mindég méreggel,
Mondá:
meg-tanítom őtet holnap reggel.
Én ugyan meg-vetem minden
mesterségem,
Tán fel-gyógyúl, vagyon egy kis
reménységem.
Klára öszve tette előtte a' kezét,
Szólt:
az Úrnak tudgya a' Világ nagy eszét.
Kérem a' mint
lehet, ő rajta segítsen,
Jövendő özvegyi sorsomra
tekintsen.
Nem sajnállom tőle épen kőltségemet,
Tsak
hogy meg-nyerhessem egyetlen egyemet.
Felele a' Doctor; jó
szívű Aszszonyság!
Olly nyavalyája van, a' melly
nem bolondság.
Rá vetem fejemet, és tudományomat,
Hogy
ha lehetséges, e' jó barátomat
Halálnak torkából hogy még
ki-ránthassam,
És kedves személlyét öledbe
adhassam.
De a' Borbélyt holnap majd letzkére veszem,
A'
Doctor kalapot majd fejére teszem.
Más napra virradván el-is ment
a' Doctor
A' bíró házához, reggel nyóltz
órakor.
Látta kalodába a' Borbélyt heverni,
Azt
vélte a' bíró, hogy meg-fogja verni.
De nem: hanem kívánt
négy jó legényeket
A' bírótól; és még egy pár
köteleket.
Egy ollót-is kére, és ehez egy tököt,
Mondván,
hogy most mingyárt vágni fog üstököt.
Még egy pár marha szarv,
ehez kívántatott;
A' mint minden eszköz kezében
adatott,
A' Borbély két karját hátra kötöztette,
És
azután vízzel jól meg-öntöztette.
Kapván itt az ollót, a'
haját le-nyírta,
A' töknek felére e'
szavakat írta:
Borbély vólt ez; már most ökör lett belőle,
Azért
őrizkedgyen minden ember tőle.
A' fél tök, fejére itten
boríttatott,
A' mellyre a' két szarv jól
rá szoríttatott.
Most a' kalodábúl már ki-eresztette,
A'
négy legényekkel őtt így kisértette
Szathmár Városának kies
piatzára;
Ott-is ki-ne-kössék, botsássák
úttyára.
Esedezett, kérte, hogy ezen tsúfságot
Ne
tegye ő rajta, soha orvosságot
Senkinek bé-nem ád, egész
életébe,
Tsak most egyszer vegye őtet kegyelmébe.
De
hogy engedett-meg, sőtt még a' nyakára
Egy
kolbászt akasztván, botsájtá úttyára.
A' piatzra vele a'
mint ők jutottak,
Nézésére a' sok gyermekek
futottak.
Mert vélték, Lengyelek medvével érkeztek,
De
a' nézők a' mint melléjek férkeztek,
Nem tudták ezen
tsint hogy rajta ki tette,
Vólt ollyan, ki szánta, de
több, ki nevette.
A' gyermekek bőgtek, sárt kezd'tek
rá hánni,
Mert illy maskarákkal így szoktak ők
bánni.
Felesége haza kisérte végtére,
Így a'
négy legény-is megint viszsza tére.
A' Doctort a'
Borbély átkozta, motskolta,
Hogy vele ő így bánt, és
így meg-piszkolta.
Mondá, hogy kordélyba dolgát ő nem
hadgya,
Universitásnak a' Doctort
bé-adgya.
Szólt a' felesége, jobb lészen ha halgatsz,
Mert
még utollyára róka vasba akadsz.
Maradtál vólna te tsak az ér
vágásnál,
A' köppölyözésnél, és a' fog
vonásnál;
Rajtad ezen tsúfság meg-nem történt vólna,
A'
világ mint most szól, felőled nem szólna.
A' varga ne
mennyen tovább a' kaptánál,
Borbély-is maradgyon
tsak a' borotvánál.
Nem tudott mást tenni, búsúlt,
sohajtozott,
Néki egy más Borbély egy parókát
hozott.
Elől tsak tzérnája láttzott; vólt-is hóka,
Hátról
olly veres haj vólt rajta, mint róka.
Itt egy németh szabó hogy
meg-halálozott,
Mivel a' Borbélynak sok százzal
tartozott,
El-foglalta ennek minden vagyonkáját,
Házát,
ruháját-is, 's e' vén parókáját.
Meg-látván ő eztet;
mondá e' társának,
Jobb ha e' vén kutsmát
tartya ked magának.
Úgy-is tsak hátrúl van egy kis tsitri
haja,
Visellye ezt fején, nem lesz naptúl baja.
És
lódúllyan; máskép házamból ki-vetem,
Másodszor
bolondnak magam nem tétetem.
El-is ment; ő pedig dúlt, fúlt a'
Doctorra,
Boszszú állásomat, szólt: hagyom
másszorra.
A' négy legény a' mint Szathmárból
meg-tére,
Beszélték; a' Borbély melly nagy
nevettére
Vólt egész Városnak, a' nép mint tsudálta,
A'
sok gyermek sárral őtt mint hagyigálta.
Mosolygott a'
Doctor, és aztat mondotta,
Ő mint orvosollyon, most
meg-tanította.
Tudgya; hogy ez után nem fog
præscribálni,
Jobb-is
szakállokat ha fog borotválni.
De Klárának szívét e' dolog
bántotta,
Mert a' véle bánást otsmánynak
tartotta.
Azomba a' Doctor a' Nótáriushoz
Úgy
látott, mint illik egy illy Physicushoz.
Transpiratióra kívánta
őtt hozni,
Remélte, porai fogják azt okozni.
De egy
ájúlásból esett megint másba,
Ezek után megint nagy
szív nyilalásba.
Frissen eret vágott mingyárt a' bal
karján,
Melly után egy kelés támadt a' jobb
marján.
Meg-örűlt, és eztet jó jelnek tartotta,
Jó
reménybe légyen, Klárának mondotta.
Jobban-is meg-örűlt a'
Doctor szavának,
Mintha felét nyerte vólna
Europának.
A' nyilalás meg-szűnt, már nem-is
ájúla,
Mellyen Klára szíve nagyon
meg-vídúla.
Keléssére rakott érlelő flastromot,
De
gyomra szenvedett fájdalmas ostromot.
Mert jajgatva mondá, hogy
valami marná,
Ezt ha gyógyítaná, leg-inkább
akarná.
Adott-is bé néki valamelly tseppeket
Nád
mézen: mihelyest le-nyelte ezeket,
Mingyárt annak minden fájdalma
el-állott,
Klárának szívére meg új öröm szállott.
Egy
éjjel meg-fakad't kelésse hirtelen,
Folya-is
belőle rútság teménytelen.
Ez-is a'
Doctornak esett nagy kedvére,
Balsamokat kene ennek
seb helyére.
Már más nap egy kevés levetskét ehetett,
De
még az ágyába ő fel-nem űlhetett.
Napról
napra még-is ugyan tsak jobbúla,
Annyi sok fajdalom
reá nem tódúla.
Egy hét múlva még-is ágyából fel-kele,
De
még bágyadtsággal teste vala tele,
Kérte őtt a' Doctor, hogy
tsendessen legyék,
És hogy ő erővel semmit se-is
egyék.
A' Recidivátúl kell ő néki félni,
Mert
ha ebbe esik, akkor meg-szűn élni.
Minden veszedelmen kivűl még ő
nintsen,
Vége a' Criticus napoknak-is
sintsen.
Vígyázott rá Klára, és szemmel tartotta,
Mert
a' Recidivát ő rosznak hallotta.
De semmiben épen ő nem-is
excedált,
Reménységek felett tsak hamar lábra ált.
De
tudta a' Doctor, hogy ő nem sokára
Abrahám
keblébe mégyen vatsorára;
Mivel belső része már nagyon
meg-romlott,
Vére, ere, minden tagjával lett
bomlott.
Azért-is szép móddal, szóllott ő Klárának,
Mért
nem ír levelet Pestre a' Fiának.
Nem gondollya ugyan, hogy
meg-fogna halni,
Mert hogy jobban vagyon, lehet
tapasztalni;
De illő, hogy Attyát ő meg-látogassa,
És
melly beteg vólna, szemével láthassa.
Mingyárást-is kűlde utánna
Stafétát,
Jó hogy nem értette a' Doctor
Prófétát.
Hogy Stafétát kűldött, meg-mondá Urának,
Bár
már itten vólna, szólla Klárájának.
A' posta síp hatod napra
hallattatott,
Szólt ő; László fiam ugyan jól
hajtatott.
Itt a' Doctor mondá, haza fogok menni,
Ötöd
napon megint meg-fogok jelenni,
Meg-kell tekintenem mint van házam
népe,
Azt-is; városunkba a' nép hogy ha
ép-é?
Meg-tanítá Klárát, hogy mi tévő légyen,
Kérte,
hogy tsak sokat a' beteg ne égyen.
El-indúlt a'
Doctor, hajtatott sebessen,
Szathmárba meg-sem ált,
mene egyenessen,
Dob falunak érvén az ő határára,
Nagy
szerentsétlenség hárúlt a' nyakára.
A' Borbély, a'
kit ő Peleskén úgy meg-nyírt,
Boszszút állott rajta,
mert mérgével nem bírt.
Két kémeket tartott, kiket jól
fizetett,
Peleskérűl ezek által hírt vehetett,
Hogy
a' Doctor onnat melly nap fog el-menni,
Házánál
Károlyba mikor akar lenni.
Napját indúltának tudtára-is
adták,
Kötelességeknek ők eztet tartották.
A'
Borbély hat erős Oláhkat fogadott,
Napjára öt márjást
mindeniknek adott.
Hogy a' mit parantsol, aztat véghez
vigyék,
A' mit ő fog tenni, ők-is aztat
tegyék.
El-bújt ő ezekkel a' Dobi erdőbe,
Ország
úttya mellett álló egy sűrőbe.
Hőség vólt, a' Doctor ingre
le-vetkezett,
Így lévén a' midőn elikbe
érkezett.
Ki-ugrottak, mingyárt lovait meg-kapták,
Kotsissát
a' bakról a' főldre le-tsapták.
Doctor a'
Borbélyra a' mint rá esmére,
Jéggé lett egészlen
testébe a' vére.
A' kotsíbúl őtet mingyárást
ki-hozták,
Ingét a' testérűl egészlen
le-nyúzták.
A' két karját két fa ágához köttette,
Mind
a' két lábával szintén ezt tétette.
Nem függött ő, hanem
talpán főldön álla,
De karjait húzván, ropogott két
válla.
A' haját fejérűl késsel le-metélték,
Egy
somfa fátskával száját fel-petzkelték.
Mézes vizet ő egy
butykossal készített,
Álván a' fák között, mint
egy ki-feszített.
Ezzel mezítelen testét mind bé-kente,
Egész
ábrazattyát, fejét-is bé-fente.
Két nagy hoszszú fület bőrbűl
otthon munkált,
Fejéhez kötözte, mind a' kettő
fent ált.
A' mellyére egy fa táblátskát akasztott,
Mellyre
nagy betűkkel illy írást ragasztott.
Doctor vólt ez! már most
szamár lett belőle,
Őrizkedgyen! mert rúg; minden
ember tőle.
Míglen őtt a' Borbély itten így kínozta,
És
maga szándékát véghez ő így hozta,
A' Doctor előtte sírva
esedezett,
Meg-vallya ellene, úgy mond: hogy
vétkezett.
Engedgyen-meg néki, kérte zokogással,
Ád
néki száz aranyt, szolgál többel mással.
Szólt a' Borbély,
én-is, úgy-é hogy kértelek?
Ne tégy tsuffá: meg-nem
engesztelhettelek.
Azt gondoltad, magad vagy egyedűl okos,
A'
kőltsönt fizetem, tsak szenvedgyed tokos.
Itt hagyta a'
Doctort, azon hat Oláhval
El-lódúlt, hogy kész lett
ezen szép dolgával.
Szájába a' legyek ki 's bé-jártak,
mint raj,
Mivel petzkelt vala, azt sem mondhatta
jaj.
Nyavalyást számtalan szúnyogok bé-lepték,
Szívták
vérit, dongók testét marták 's ették.
Meg-is ölték vólna, de
kotsissa látván,
Urát mint kínozzák, akkor
el-illantván.
A' faluba Dobba, tele íjedtséggel
Futa,
's a' bíróhoz mene sietséggel.
Kinek Ura dolgát a'
mint beszéllette,
A' harangot mingyárt ő fére
verette.
Kiálta a' bíró, tséppel, vas villákkal,
Jönnének
fejszékkel, avagy-is puskákkal.
Mingyárt-is sok legény, így
fel-fegyverkezett,
Bíró mellé kiki a' mint
el-érkezett;
El-indúla vélek, a' kotsis vezette,
Szegény
Doctort addig a' sok bögöly ette.
A' tortúra helyén
hamar-is termettek,
Hogy meg-szabadíttsák, felette
siettek.
A' mint őtt meg-látták, kínnyain
el-hűltek,
Ki-kötözvén, hogy már nem mozog,
réműltek.
Rázták orrát, vízzel öntözték:
oda vólt,
Észre vették, guta ütésbe hogy meg-hólt.
E'
tsúfságot nagyon tán szívére vette,
Illy reménytelenűl
életét végzette.
Nem tehettek már mást a' Doctor
testével,
Hanem bé-takarták a'
köpönyegével,
Szépen bé-fektették önnön kotsijába,
A'
mellynek a' bíró űle hátrúllyába.
Az első űlésbe két hites
ember űlt,
Károlyba bé-érvén, házához sok nép
gyűlt.
Ezen rettenetes esetet tsudálták,
Nints é
ütés testén, leg-inkább vizsgálták.
De nem vólt; azért-is, egy
így, más úgy beszélt,
Mind semmit sem használt, mert ő
már tsak nem élt.
A' Nemes Vármegye épen edgyütt
vala,
El-hűlt azon, hogy így Doctora meg-hala.
Mivel
a' Vármegye őtt nagyon szerette,
A' maga
kőltségén el-is temettette.
A' vólt leg-jobb, hogy ő vala
még nőtelen,
Nem tudták, Nemes-é, avagy-is
nemtelen.
Mert külső Országból Kassára érkezett,
Hallván
nints itt Doctor, ide igyekezett.
A' sok Currens mene
mingyárt minden-felé,
Hogy a' Borbélyt akár hol
talállyák elé,
Fogják-meg, és hozzák keményen kötözve
Károlyba,
majd jobban lészen bé-nyűgözve.
De őtet már többé senki sem
láthatta,
Feleségét, 's minden gyermekét
el-hagyta.
Egy Szathmári Görög, esztendő múltával,
Bé-mene
Móldvába, még két más társával;
Ki-hajtottak onnat négy száz
gőbölyöket,
Ezekkel még két száz fiatal ökröket.
E'
mondá; a' Borbélyt hogy látta Móldvába,
Hanem
már nem Magyar, de Török ruhába.
A' Chotyinyi Basa tevéi
mellett vólt,
Tartván tőle, azért ő vele nem-is
szólt.
Ezen halhatatlan iszonyú esetet,
A'
melyhez hasonló ritkán történhetett,
Notárius mingyárt ezt Szelíd
Andrással,
Valamint történe, ollyan le-írással
A'
falu könyvébe prothocoláltatta,
A' jövendőségnek
példájára hagyta.
A' Notáriusnak Jurátus László fia Pestrűl el-érkezvén, maga kedves szülőit köszönti. Az Attya vele minden-féle fontos dolgokról beszél, azomba az Attya Recidivába esik, az egész falunak nagy szomorúságára meg-hal, és el-is temettetik.
A' posta
kotsiról László hogy le-szállott,
Édes Annya épen az
udvaron állott,
Reá esmért mingyárt e' kedves
fiára,
Nyakára borúla mindenek láttára.
Szólt
hozzája, itt vagy? istápja éltemnek,
Meg-vídámítója
szomorú szívemnek.
Tsókolván kezeit; az Annyához így szólt:
Édes
Aszszony Anyám! úgy-é, hogy már meg-hólt
Kedves édes Atyám? és
azért a' szíve
Szomorú; mert érte fájdalmaknak
íve.
Nem hólt! felelt néki, 's téged óhajtva vár,
És
mint tavaszi légy, ollykor lézeng, és jár.
De hogy
fel-gyógyúllyon, azt nem remélhettyük,
Kevés napok
múlva, hidgyed el-temettyük.
Jöj bé velem hozzá! majd örömöt
vészen,
A' te látásodból, tán jobban-is
lészen.
Bé vezette annya, 's mentek az ágyához,
Itt
van a' mi Latzink; szólla az attyához.
Az Atyára László
gyengén reá borúlt,
Nem szólhatott; szíve lett
bánattól szorúlt.
Szólt az Attya; itt vagy? 's nyakát ált'
kótsolta,
Mind a' két ortzáját, ő meg-is
tsókolta.
Kérdé; mint vagy Latzi? de ő nem szólhatott,
Mert
szívébe bánat 's keserűség hatott.
Zápora könnyével az
Attyát ásztatta,
Végre még-is e' szót, Atyám!
ki-mondhatta.
Látván Attya; hogy a' szíve háborodott,
'S
az ő betegségén vólna szomorodott,
Szólt hozzája, Fiam! ülly-le az
ágyamra,
És jól figyelmezzél minden szavaimra.
Le-űlt,
a' két kezét kezeibe vette,
Fiának: 's
beszédgyét imígyen kezdette.
Az Attya.
Mond-meg kedves
fiam! ember vagyok-é én?
Iffiú vagyok-é, avagy-is
immár vén?
A' Fia.
Kedves Uram Attyám
ember! még pedig jó,
Nem-is igen öreg, bár haja olly
mint hó.
Az Attya.
Hogy én ember
vagyok, tehát meg-esméred,
Ősz hajamhoz pedig vénségem
nem méred.
Tudom; hogy olvastad fiam a' szent írást,
Annak
az elein láthattad mingyárást,
Mit mondott az Isten mi első
Atyánknak,
Mihelyest meg-tudta, őtt' lenni
nyalánknak.
Mivel ő a' tíltott gyümőltsöt bé-falta,
A'
kígyó hogy Évát álnokúl meg-tsalta.
Úgy-é hogy ezt mondá? mivel
nem tartottad
Parantsolatomat; sőtt azt
fel-bontottad,
Halállal halsz te meg, 's minden
maradékod,
Halál bűntetésed! halál ajándékod.
E'
változhatatlan Isten rendelése,
Engedetlenségnek
szörnyű bűntetése.
Meg-kelletik tehát minnyájunknak halni,
Nem
lehet a' halált kerűlni, 's meg-tsalni.
Meg-esmérvén
ebbe emberi vóltomat,
Tudod, meg-kell adnom tartozó
zsóldomat.
Elébb, vagy-is utóbb, életemtűl válni
Kelletik,
nem lehet ebbe ellent álni.
Mond-meg tehát Fiam, magad mért
epeszted?
Ha meg-halok ugyan, Atyádat el-veszted.
De
ezt, úgy mint ember, el-nem kerűlhetem,
Mert sok
fájdalmimat soká nem tűrhetem.
Tudom te-is meg-halsz, de azért nem
sírok,
Mert Philosophusi természettel bírok.
Ha
pedig tekéntyük természet folyását,
Leg-inkább történő
emberek szokását,
Mint öregnek soká nem-is lehet élnem,
Mért
kellene tehát az haláltól félnem?
Mondod: bár ősz hajam, de öreg
nem vólnék,
Úgy van, ha hajamról, 's nem időmről
szólnék.
De nyóltzvan esztendőt immár hátra tettem,
Mellyek
alatt Isten' sok kegyelmét vettem.
Mért kesergesz tehát,
hogy magához vészen,
Mint öreggel, hidgyed velem nagy
jót tészen.
Szörnyű fájdalmimtól engem meg-szabadít,
Színe
látásával, hidd! hogy meg-vídámít.
Légy jó kedvű Fiam! és menj
vatsorálni,
Hólnap nagy dolgokról fogunk
discurálni.
A' kik itten vóltak, minnyájan le-űltek,
Mert
már az asztalra, mind főttek mind sűltek
Fel-ádattak: és az étkek
jók valának,
Mert kedvezett Klára e' kedves
fiának.
Az asztalnál László sokat sohajtozott,
Mivel
az Attyáról mindég gondolkozott.
Jó kedvbe hogy hozzák egyet mást
beszéltek,
Ártatlan tréfákkal ezek között
éltek.
Többek közt beszéllé Klára a' fiának,
Mind
elejét, végét a' Doctor dolgának.
Szólt László, ez esett
ugyan hallhatatlan,
De ha jól fel-veszem, nem vala
ártatlan
A' Doctor; mert nem vólt a' Borbély
Sclávussa,
És így vele bánni nem vólt néki jussa.
Úgy
mint Doctor alatt ha talán állott-is,
Néminémű képpen
vele parantsolt-is,
De azért olly rútúl vele nem bánhatott,
Illy
hatalmat néki senki sem adhatott.
Nem mentem a' Borbélyt,
mert boszszú állása
Olly pogányság vala, mellynek
nintsen mássa.
Vármegyére kellett vólna néki menni,
Majd
tudott vólna ez igazságot tenni.
Mind a' ketten nagyon
hevessek valának,
Veszedelemre-is mind ketten
jutának.
A' ki passióit zabolán tartani
Nem
tudgya, így szokott magának ártani.
Mint Papnak, Lászlónak
halgatván szavára,
Három fertályt ütött tizen két
órára.
Fel-is kőltek mingyárt, nem sokat múlattak,
Hanem
a' betegnek jó étszakát adtak.
Szóllott a' fiához,
meny Latzi aludni!
Ha roszabbúl lennék, meg-fogod azt
tudni;
Mert az édes Anyád majd fel-fog kőlteni,
Most
nem kell hasztalan idődet tőlteni.
A' posta-is téged tudom
jól meg-rázott,
Ma esső-is esvén, tested-is
meg-ázott.
Kérte édes Annyát, hogy Attya ágyához
Vettesse
az ágyát, közel a' lábához.
Hogy így az Attyának jobban
szolgálhasson,
Parantsolattyára talpra
ugorhasson.
Ebbe-is az Annya kívánságát tette,
Hová
kérte, ágyát ő oda vettette.
Meg-tsókolván mind a' kettőnek
kezeket,
Le-feküdt, bé-zárván minden rekeszeket.
Más
napra virradván, László koránt fel-kőlt,
Fel-öltözésébe
kevés minuta tőlt.
Kérdezte az Attyát, magát mint érzené,
Valami
keveset, hogy ő aludott-é?
Nem vólt-é rosz álma? melly a'
nyúgodalmat
Fel-szokta zavarni, 's szaporít
fájdalmat.
Felelt: kedves fiaim! el-múlt már sok hete,
Hogy
szememre álom tsak ritkán jöhete.
Mondhatom, ez éjjel ollyan jól
nyúgodtam,
Hogy sem jót, sem roszszat, épen nem
álmodtam.
Sőtt ma igen könnyen érzem én magamat,
Nem
nyomja fájdalom, mellyem, 's óldalamat.
Az édes annyát-is
kérdé, nyúgodott-é?
És hogy valami jót, ha nem
álmodott-é?
Szólt: aludtam fiam! de papi ruhába
Láttalak
tégedet, fekete tsuklyába.
Édes Aszszony Anyám! nem egyébb az
álom,
Hanem essős idő, és ha meg-vizsgálom,
Nem
lehet bizonyost belőle ki-hozni,
Álmomról én nem-is
szoktam gondolkozni.
Nem egyszer álmomba dúzs gazdaggá
lettem,
De semmim sem vala, midőn
fel-ébredtem.
Aszszony Anyám, bár így álmodott felőlem,
De
fogadom, hogy Pap nem lészen belőlem.
László ezen álmot ugyan jól
értette,
De annyának még-is azt meg-nem fejtette.
A'
fekete ruha magának se tettzett,
Hogy az Attya
meg-hal, ez mást nem-is jegyzett.
Szólt az Attya, fiam! te errűl
jól beszélsz,
Az álomról velem egy gondolattal
élsz.
Űlly mellém, majd szóllunk mi nagyobb dolgokról,
És
nem az árnyékhoz hasonló álmokról.
Az Attya.
Reménylem hallottad
melly nagy dolgot tettem,
A' midőn Budai útam
elő vettem.
Nagyon terhes vala azon fáradtságom,
De
sokkal nehezebb vólt sanyarúságom.
Tsak hajszálon függött, nem
egyszer életem,
Hogy ha eszembe jut sok-féle
esetem,
Most-is a' testembe posog egész vérem,
Mond-meg
édes fiam! tőled tsak azt kérem,
Ha Budán, és Pesten,
történeteimet
Tudgyák-é? számtalan szenvedéseimet.
A' Fia.
Kedves Uram Atyám!
nem tsak nem hallottam,
De hogy azt olvastam, nagyon
tsudállottam.
Illyen nagy dolgokat tett ritka halandó,
Azoknak
híre lesz örökké tartandó.
Nem tsak Buda, és Pest, de az egész
Haza
Tudgya; hogy Budára mint ment, 's mint jött
haza.
A' ki tsak á, bé, czét, tanúlt: azt olvassa,
Mert
ki ki kívánnya hogy aztat tudhassa.
Az Attya.
Szóly világossabban,
nem értem mondásod,
Mint eshetett vólna a' te
olvasásod
Az útazásomról; mert azt más orrára
Nem
kötöttem; magam sem vettem pennára.
A' Fia.
Kedves Uram Atyám!
tehát nem hallotta?
És Uram Atyámnak senki sem
mondotta?
Útazása régen hogy ki-van nyomtatva,
Két
Magyar Hazánkon keresztűl futtatva.
Nints külömben! minden könyv
bóltba árúllyák,
Már Classicus könyv lett, skólákba
tanúllyák.
Senki sem olvassa már historiáját
Argirus
Királynak, 's Tündér Ilonáját.
Markalfot minnyájan már most
ki-nevetik,
Thóldi Miklósra-is szemeket nem
vetik.
Kedves Uram Atyám, eztet ne tsudállya,
Mert
a' Világ dolga, mint foly, ha vizsgállya,
Tapasztalni fogja,
hogy az eseteket,
Tsudállást érdemlő nagy
történeteket,
Mingyárt papirosra teszik a' Nagy
Bőltsek,
Mert vannak azokba építő erkőltsek.
Hogy
a' jövendőség köztt meg-maradgyanak,
A'
népre azokból hasznok áradgyanak,
A' nyomtató sajtó alá
szoríttatnak,
Az alól ki-kelvén közre
botsájtatnak.
Illyen Ulyssesnek az ő útazása,
Telemachal
történt hoszszú vándorlása.
Az Arany gyapjúért szintén így
fáradtak
A' Görög Vitézek, míg hozzá
juthattak.
Tengeren sokáig evedzett Columbus,
Meg-térvén,
nyomába mene Americus.
Míg negyedik részét Világnak
fel-lelték,
Neveket a' Bőltsek nagyra-is
emelték.
Nagyon ditsekedik Ánglia Kókjával.
E'
világot körűl járván hajójával.
E' nagy történetek mind
ki-nyomtattattak,
Világ eleibe, példáúl adattak.
De
mondhatom kedves drága Uram Atyám,
Hazudni pediglen
soha sem szokott szám,
Hogy Budára fel-vett súlyos
útazása,
Veszedelmek között történt sok
forgása,
Fel-múllya azokat, a' kiknek neveit
Tsak
mostan említém, 's hallá eseteit.
Méltó-is vólt tehát hogy
ki-nyomtattasson,
Légyen a' Világnak min
álmélkodhasson.
Az Attya.
Fiam! én előttem
nagy újságot mondál,
Talán egy nyomtatványt
magaddal-is hozál;
Meg-vallom, olvasni magam-is szeretném,
Az
Author jól írt-é? hogy meg-ítélhetném.
Úgy vélem, hogy abból sokat
tanúlhatnak
Mi Attyafiaink, meg-is
jobbúlhatnak.
Meg-vallom, tsak azért útaztam Budára,
Hogy
őket vonhassam magyarabb rámára.
Nem gondolnád fiam! hogy mennyit
szenvedtem,
Míg zsufa fakómon Budára érhettem.
A' Fia.
Két
nyomtatványom-is, meg-vallom, hogy vagyon,
De a'
jött Staféta meg-íjesztett nagyon.
Hogy egyet el-hozzak, nem
jutott eszembe,
Mivel akkor nékem, más nem vólt
fejembe,
Tsak Uram Atyámnak súlyos betegsége,
'S
mint térhetne viszsza régi egéssége.
Hólnap mingyárt írók azon
Collégámnak,
A' mellynek kezébe van kúltsa
szobámnak,
Egy nyomtatványt mingyárt hogy adgyon postára.
Tudom
veszem-is azt nem igen sokára.
Hogy aztat olvastam, szívem szintén
vérzett,
Mert Fatumi miatt fájdalmakat
érzett.
Rettegek, képzelvén bikák mint kergették,
Félt-é
Uram Attyám! mikor érdeklették?
Az Attya.
Hogy ne féltem
vólna, mivel már sarkamba
Bömböltek, nem bíztam immár
a' lovamba;
Mert Csikó vólt, meg-is tsökkent
futásába,
Véltem, mingyárt döfik szarvokat
hasába.
Hogy testem Varjaknak nem lett akkor tora,
Oka
a' Juhásznak hat nagy komondora.
A' Fia.
Hogy Tisza Füredre
ezek után ére,
A' város házánál ottan szállást
kére.
Úgy tettzik én nékem, hogy a' Vasasoktól,
És
azoknak az ő ki-vont pallosoktól,
Nem kelletett vólna egy
tseppet-is félni,
Mert néki nem szabad viadalra
kélni.
Jól tudgyák ők, hogy ha illyet tselekesznek,
Farokra
majd dupla Etapákat vesznek.
Ugyan Uram Attyám! minétet
tántzolt-é?
Voltzerist, kozákot, lapotzka
tántzot-é
Vélek? 's a' bikáktól mivel vólt
meg-szeppent,
Nem hiszem tactusra hogy a' lába
jól ment.
Az Attya.
Nem féltem én attól,
hogy ők meg-ölnének,
Avagy-is halálos sebbe
ejtenének,
De attól tartottam, hogy meg-laslakolnak,
A'
kementzébe-is végtére bé-tolnak.
Comissáriusnak lennie
esmértek,
Pallosok lapjával hátamra rá mértek
Vagy
négyszer jó formán, majd orra nem buktam,
Kiáltni nem
mertem, a' számat bé-dugtam.
Elől álmos vóltam, mivel fáradt
lettem,
De ásítani-is ott el-felejtettem.
Mert
mihent bé-jöttek, pennámat meg-látták,
Jobbról,
balról, mingyárt hajamat tzimbálták.
Mivel erőltettek, a'
tántzot-is jártam,
És sok kínálásra ebbe nem-is
vártam.
Hogy ha nem tántzolok, tudtam hogy meg-vernek,
Mert
nints embersége a' részeg embernek.
Két rongyos Tzigányok
hegedűi zúgtak,
Közöttök keringvén gyakran farba
rúgtak.
Minő tántzot vontak, tudgya azt a' Tatár,
Látván
nyakam körűl sok ki-vont pallos jár.
Minden lépésemre a'
szívem meg-dobbant,
El-végződött e' bál káplár
hogy bé-toppant.
A' Fia.
Vajha Uram Atyám
most-is ott tántzolna,
És a' Vasasokkal most-is
ott hartzolna;
Mert úgy egésséges vólna bizonyossan,
Nem
nyomná az ágyat, mint most, olly kínossan.
De a' tántznál
már most magam-is ott lennék,
A' mit a'
Vasasok tettek, azt nem tennék.
Nem-is mérészlenék tudom aztat
tenni,
Mert más contra tántzra fognám őket venni.
Én
még akkor igen-gyenge gyermek vóltam,
De egy
Collegámmal e' tántzról így szóltam.
Pajtás! ha Füreden
lettem vólna akkor,
Attyámat tántzolni kénszeríték
mikor,
Magam mentem vólna helyette a' tántzra,
De
rá raktam vólna a' hasgatott rántzra.
Hidd-el; hogy tele
lett vólna a' plundrájok,
Ollyan lehelletem
szált vólna reájok.
Lett vólna itt dolga egy jó hasább
fának,
Szűk lett vólna térje a' Város
házának.
Gazság vólt így bánni, egy esméretlennel,
A'
ki útas vala, ollyas idegennel.
Uram Attyám! hogy itt vége lett
bajának,
Bár vége lett vólna minden Fátumának.
De
én ezután-is sok nyomorúságát
Olvastam e'
könyvbe, és viszontagságát;
Mert mingyárást más nap hogy
bé-setétedett,
Felyhő szakadás közt mint
el-tévelyedett.
Tsak a' menyköveket látta mint
húllanak,
Azoktól a' kazal szénák mint
gyúllanak.
Az ár vizek között mászkált tsak vaktába,
Bé-is
dőlt Fakóstól a' tsősznek árkába.
Nem fogott-é Vidrát Uram
Attyám abba?
Mert úszkálnak ezek tsak zavaros
habba.
Lőhetett ha tettzett ott elég sártsákat,
Avagy
ha akarta foghatott hartsákat.
Az Attya.
Fiának beszédgyét a'
midőn hallotta,
Ostoba kérdésit nagyon
tsudállotta,
Mellyért-is homlokát sok rántzokba szedte,
Azután
hozzája illy beszédgyét tette.
Bé-dőltem étszaka én a' tsősz
árkába,
Belé-is fúlhattam vólna a'
sarába.
Senki-is ott engem már nem segíthetett,
Iszapos
sarából ki-sem-is vihetett;
Sem a' Velentzések nagy
Bucentaurussa,
Sem Nagy Sándor híres szép
Bucefalussa.
Nem vólt ott én nékem más meg-szabadítóm,
Egyedűl
tsak az én hajnal színű Fakóm.
Rá vágván sarkantyúm a' két
oldalára,
Ki-ugrott mint Evet velem a'
parttyára.
Nem kívánom fiam; e' veled történnyen,
Ne-is
járj étszaka, jobb járni nap fényen.
De tenéked még-is itt egy
kérdést teszek,
Hogy hallyam, minémű feleletet
veszek.
Mond-meg: ha bé-esnél éjjel a' Dunába,
Hány
vizát foghatnál ennek padlanába?
Hány tarisznya rákot hoznál-ki
öbléből,
Mosnál-é sok aranyt annak fövenyéből.
A' Fia.
Meg-fogta a'
kezét itt édes Attyának,
Mert látta jeleit nagy
indúlattyának;
Sok tsókokkal aztat mingyárást illette,
És
ezen beszédgyét sohajtva kezdette:
Én Uram Atyámat talán
meg-bántottam,
Azon kérdéseket mivelhogy
mondottam.
Botsásson-meg, kérem, ha talán vétettem,
De
én azon szókat tsak azért ejtettem,
Hogy Uram Atyámat
meg-vídámíthassam,
Beteg lévén, egy kis jó kedvre
hozhassam.
Kérem, ne-is vegye azokat szívére,
Hogy
ne lehessenek újjabb sérelmére.
Az Attya.
Fiam! szép a'
tréfa, de úgy, ha van sava,
Ez a' nyájassággal
embernek nagy java,
Mert a' lankadt szívet nagyon
fel-ébreszti,
A' bús gondosságot arról
el-széllyeszti.
Így ebbűl eleven vér foly az erekbe,
Okoz
vídámságot minden emberekbe:
Hasznos ez, mert tartya őket
egésségbe,
A' vídám ritkán-is esik
betegségbe;
De a' te tréfáid nem vóltak gyalóltak,
Mint
a' meg-fagyott főld darabosak vóltak.
Ne tégy tréfát,
mellyet tsúffágnak vehetni,
Mert vélik, másokat
kívánsz tsak nevetni.
Ha hallotta vólna a' te
kérdésidet
Idegen, és hozzám tett szép
beszédidet;
Ítéld-meg, felőled illyen mit tartana,
'S
hogy engem így tisztelsz ugyan mit mondana.
Szabad egy fiúnak
Attyával tréfálni,
De nagy tisztelettel kell előtte
álni.
Jól meg-rágja a' szót, mellyt ki-ereszt szája,
Nagy
illendőséggel essék a' tréfája.
Nem haragszom reád, látom
van rám gondod,
Meg-vídámítani kívántál azt mondod;
De
szenvedésimmel hogy vídámítanál,
Jobb vólna ha Pesti
dolgokról szóllanál.
Mond-meg tehát fiam! Budán mit
munkálnak,
Pesten-is a' dolgok hogy melly karban
álnak.
A' Fia.
Uram Atyám! Pesten,
és szintén úgy Budán,
Jól folynak a' dolgok mind
reggel 's dél után.
Budán már felette sok új ház
fel-épűlt,
Pest meg meg-fiadzott, egy szép új Pestet
szűlt.
E' mindég Vátz felé tovább tovább terjed,
Mert
sokaknak szíve építésre gerjed.
Tudgya Uram Attyám hogy mindég
szép vólt Pest,
De ennél az Új Pest sokkal gyönyörűbb
test.
Kies nagy piattza négy szegletet formál,
Mellyeken
sínórral vett sok magos ház áll.
Palatziumoknak azokat
tartani
Méltán lehet, nem-is másoknak mondani.
Széles
szép útzái, szint így kevélykednek,
Minden nyáron
többről többre nevekednek.
Most-is sok Intsellér házak helyét
méri,
Ha így épűl, sarka hamar Vátzot éri.
Majd
ékességével Bétset-is el-hadgya,
Már-is szépségével
Soroksárt haladgya.
Uram Atyám tudom látta Beregszázat,
De
hidgye-el nékem, fel-múl illyet százat.
Az Attya.
Az illyen újságot
fiam már szeretem,
Fejembűl Új Pestet ki sem-is
vethetem.
Jele, hogy Hazánkba kell még pénznek lenni,
Mert
pénz nélkűl miként lehetne ezt tenni.
Szép dolog! egy Ország ha
szép Városokkal
Rakva vagyon: tőltött gazdag
lakosokkal.
Te ezen új Pestet mondod igen szépnek,
De
vallyon soksága van-é ott a' népnek?
Mert ha nagy városba
tsak kevés nép sétál,
Olly mint egy nagy hordó, kong,
és üressen áll.
Náddal fedett ház tán egy sem lészen benne,
Rút
vólna, hogy ha mind sendeles nem lenne.
Mint Rima-szombatba, nem
lesz lantornával
Egy ablak-is, hanem mind üveg
táblával.
Jobb óra-is lészen valamelly tornyába,
Mint
Hazánknak vagyon edgyik városába.
Mert e' körös körűl
kötelekkel kötött,
Tegnap-is tíz helyett ütött
harmintz ötöt.
Szakoltza Városát nem tsak díszesíti
Egy
útzája, sőtt még nagyon-is szépíti.
Tőlgy fa útza neve, meg-felel
nevének,
Mivel szép gunyhókat ebbe építének.
Nem
lészen Új Pesten ez útzának mássa,
A' Béka
útzát-is illő minden lássa;
De nem szóllok többet ezek
szépségérűl,
Hanem inkább szóllok Hazánk
Törvényérűl.
Mond-meg; hogy mint folynak ezek a'
Táblákon,
Könyörűletesség van-é az árvákon.
A' Fia.
Miólta Budából
ki-szaladt a' Török,
Azóltától fogva nem folytak
a' pörök
Helyessebben, a' mint azok mostan
folynak,
Sok papirost rágni nem adnak a'
molynak;
Mert vagyon most nékünk egy ollyan nagy fejünk,
Mi
Locumtenensünk 's kegyelmes Hertzegünk.
Ki Argus szemekkel
a' dolgokat nézi,
Az igazság tételt, olly
bőltsen intézi,
Hogy ámbár Lycurgus ma fel-támadhatna
Sólonnal:
jobb módot egy sem mutathatna.
Ő az igazságnak mérő
serpenyőjét
Kezeibe tarttya, 's mindeneknek
ügyét
Úgy méri, hogy aztat a' hamisság fonttya
Le
nem nyomja: tárgya az igazság ponttya.
Imádgya őtet mind all mind
fel-peres,
Mert azt fel-talállya valamit tsak
keres.
Hízelkedésekkel senki meg-nem ronttya,
Illyekkel
nagy lelkét szívét fel-nem bonttya.
Ő a' közben járó Király
's Haza között,
De ehez a' szíve olly
nagyon kötözött,
Hogy tsak úgy igyekszik a' Király
hasznára,
Hogy ha az nem esik a' Haza
kárára,
Nemzetünk köntösét öröké viseli,
Budán
lakásába minden kedvét leli.
Ha tovább-is így fog dolgaiba
menni,
Paraditsoma fog Magyar Hazánk lenni.
Mert a'
Locumtenens, Király, és az Ország,
Egy fa, egy
gyümőltsöt hoz ezen minden ág.
Az Attya.
A' Nagy Úr
istennek, nagy hálá-adással,
Tartozunk Gyermekem! hogy
illy sok áldással
Mi hozzánk kegyelmes méltóztatik
lenni,
Mellyeket érdemünk nints ő tőle venni.
Nagy
kegyelem ám az! Királyi székünket
Hogy olly Fejedelem
bírja, melly bennünket
Nem tsak szeret, hanem mindenkép
óltalmaz,
Láttyuk-is ellenség rajtunk nem
hatalmaz.
Kegyelmes Hertzegünk, ki az ő Testvére,
Nagy
szeretetének záloga, és bére.
Mert őtet Hazánknak Fő
Kapitánnyává
Tette: Nemzetünknek
óltalmazójává.
Agyarkodgyon bár most az Osmányok
Hóldgya,
Mérgének nem lészen Hazánk soha
zsóldgya.
Mert erős Gedeont fog találni benne
Selim:
hogy ha mingyárt más Amurath lenne.
Királyunk Thrónussát meg-nem
reszketteti,
Mihent hív Magyarit
fel-fegyverkezteti.
Óh Fiam! szerettyük e' két
Fejedelmet,
Mivel árasztanak reánk sok
kegyelmet.
Szent törvényeinket velünk edgyütt tarttyák,
Ezeknek
gyümőltsét velünk-is arattyák.
Illy Király alatt van népének
nyugalma,
Kezébe-is vagyon a' nyert arany
alma.
Adgya Isten Fiam! hogy örökké állyon
Ezen
szép egyesség, 's rosz reá ne szállyon.
De hallom, hogy
vannak ottan-is Deisták,
Velek még egynéhány tsúf
Naturálisták.
Ha úgy vólna, kerűld ezek társaságát,
Tartsd-meg
szent hitednek erős igazságát.
A' Fia.
Régen hallom immár
e' nevezeteket,
De meg-vallom, hogy én nem értem
ezeket.
Hogy Uram Atyámnak tehát felelhessek,
Szükség,
hogy én rólok tanítást vehessek.
Az Attya.
E' nevezeteket
hogy Fiam nem érted,
Örűlök, vólt szívem sokszor búba
érted;
Mert véltem, téged-is hogy el-tsábítottak,
És
magok tzéhekbe régen hódítottak;
De nem értvén, látom nem adtad-bé
kezed,
Nintsen laistromokba bé-írva a' neved;
De
hogy meg-tudhassad, ezek kik legyenek,
Ki-tészem, mit
tartnak, és mit-is hidgyenek.
Ki Illuminátus, az tanátsot nem
kér,
Mert annyit tud, hogy már több fejébe nem fér.
De
tudgyad ezen név nomen generale,
Kik ezen értődnek,
sunt quid speciale.
Illuminátus hát minden Atheista,
Valaki
Deista 's a' Naturálista.
Ezek a' szent írást,
és a' Profétákat,
Bőltsen magyarázó minden szent
Atyákat
Ki-nevetik, mert ők sokkal többet tudnak,
Főképpen
a' midőn leg-többet hazudnak.
Az Atheusokat itten fel-sem
veszem,
Mert leg-főbb bolondok közé őket teszem.
Mivel
a' Nagy Isten lételét tagadgyák,
A' vad
emberek-is a' mellyt helybe hadgyák.
Ezeket természet
ösztöne rá viszi,
Hogy egy olly valamit mindenike
hiszi;
A' ki mindeneket, mellyekre ők néznek
Munkálta,
és ennek kell lenni nagy kéznek.
De a' Deistákról 's
Naturálistákról,
Hald mit fogok szólni ezen két
Sectákról.
Ezek egy Anyától szűletett testvérek,
Azért-is
fekélyes mind testek mind vérek.
Mert Annyok nem igaz Sionnak
Leánya,
Hanem Lucifernek kevély maradvánnya.
A'
Naturálista hiszi Isten vagyon,
De még-is vallása
kárhozatos nagyon.
Néki a' teremtést nem tulajdoníttya,
A'
természet nemez mindent, azt taníttya.
A' Világ öröktűl
fogva áll, 's fog álni,
Mellybe a'
természet munkált, 's fog munkálni.
Tekintsd Fiam! e'
nagy istentelenséget,
Mint gyalázzák ők az Isteni
Felséget.
Az ő nagy hatalmát mint alatsoníttyák,
Mivel
természetnek azt tulajdoníttyák.
De mondgyák-meg! kitűl vette a'
természet
Ezen nagy erejét, hogy mindent
tenyézhet?
Magától nem; mivel ő-is teremtetett,
Mert
öröktől fogva ő nem-is lehetett;
Mivel mindennek kell eleinek
lenni,
Mindennek kell egy nagy erőtűl ki-menni.
Máskép
a' világnak hamar vége lenne,
Meg a'
természet-is el-enyészne benne.
Mert ebbe valami vagyon mind
múlandó,
Szemünket bár mire vessük nem álandó.
E'
nagy erő nem más, hanem az Úr Isten,
Ki mindent
teremtett, munkál most-is itten.
Fiat! ezen szóval ő eztet
alkotta,
El-nem múlt még-is áll, ő tartya, 's
tartotta.
Egy Epicuræus
eztet tagadhatttya,
De hogy Isten nintsen, meg-nem
mutathattya.
Sem azt: hogy e' Világ öröktűl fogva áll,
És
azólta benne a' természet munkál.
De mivel az Istent ő
meg-nem foghattya,
Úgy kell lenni, a' mint az ő
gondolattya
Képzi; azért mindent tsak a'
természetnek
Tulajdonít nem az örök
Végezetnek.
Átalkodva ha szól; hinni nem akarom,
Vele
versengeni nem lehet, mert barom.
A' Frantzok ezeknek
kenyeres Pajtássok,
Abba külömböznek, hogy nintsen
vallások.
Errűl ők azért-is nem-is predikálnak,
De
láttyuk, hogy mennyi károkat munkálnak.
Hogy ebbe merűltek, a'
Világ tsudállya;
De gonoszságokért méltán-is
útállya.
Ők Monarchák ellen 's hit ellen
dolgoznak,
Mellyel e' világba sok roszszat
okoznak.
Fellyebb már ki-tettem ezek mit nem tesznek,
Melly
sok ártatlanok kezek által vesznek.
Izzad a' Gvilotin
polgárok vérével,
Tettzésekre bánnak azok
életével.
Halálos tsöbörbe úszik vérbe sok fej,
A'
Frantzok szomnyúját ez leg-enyhítőbb tej.
Így tesznek, kik vannak
Religió nélkűl,
Mivel a' gyilkolást nem-is
tarttyák vétkűl.
Ki gondolta vólna, ezt valaha tegye
Egy
olly ditső nemzet, 's magát arra vegye;
A' melly
leg-bőltsebbnek világtól tartatott,
És
leg-keresztényebb felőle mondatott.
Illy lesz; ki Istenét, vallást
meg-tagadgya,
Isten-is illy népet végtére
el-hadgya.
Hidd-el fiam! kinek nints Religiója,
Ollyannak
mindég rosz a' Professiója.
Emberséges ember hit nélkűl nem
lehet,
Mert a' nélkűl ember semmi jót nem
tehet.
Ez a' rosz erkőltsök kemény zabolája,
Léleknek
óltalma, leg-erősbb bástyája.
Azon kősziklához te-is
ragaszkodgyál,
A' mellyen Kristusnak Ekklésiája
áll.
A' Fia.
Kedves Uram Atyám!
mind Pesten, mind Budán,
Mellybe Vízi-Város fekszik,
és a' Tabán;
Hidgye, hogy nintsenek illyen Etnicusok,
Vagy
Naturálisták, 's több illy Pilátusok.
Senkit sem hallottam,
hogy Istent tagadná,
És ollyan vadságra okos eszét
adná.
Nem rég ugyan hétnek gombjokat el-üték,
Kik
petsenyéjeket rosz tűz mellett süték.
A' többit kűldötték
külső Országokba,
Hol várakba zárták kemény
fogságokba.
Már most nyavalyások ott cathekizálnak,
A'
honnan honnyokba tán viszsza sem szálnak.
Rosz fába kelletett
vágni fejszéjeket,
Mivel még többeknek veszteni
fejeket
Kellett vólna, hogy ha kegyes Királyunknak,
Mérték
felett való kegyelmes Urunknak,
Hozzájok nem járúlt vólna nagy
kegyelme,
Életek ne veszszen, azon engedelme.
Vétkek
tsak úgy esett minnyájunk tudtára,
Hogy tsizmákat
vartak Frantzia kaptára;
De rosz tsirizzek vólt, 's varrós
fonalai,
Ált szaggatván a' bőrt, ki-bújtak
titkai.
Mellyért már most élnek nem kis gyötrelembe,
Bé-estek
másoknak ásatott verembe.
Uram Atyámnak sok szép
oktatásai,
Szívembe gyökeret vertek
mondásai.
Kerűltem-is mindég a' rosz társaságot,
Szerettem
keresztény, 's nem más nyájasságot.
Nintsen olly Juratus,
nints ollyan Jurista,
Ki azt tegye, hogy én ne legyek
Pápista.
Az Attya.
Látom kedves Fiam!
hogy egy bőlts ember vagy,
Pesten-is lehetnél már
Városi Hadnagy;
Mert az emberekkel tudsz okossan bánni,
Nem
tud senki roszszat szemeidre hánni.
Keresztény-is jó vagy, hallom,
Nagy pénteken
Húst nem eszel; és a' Sátros
Ünnepeken.
A' templomba bé-mész, bár többször nem-is
mégy,
Tanátsolom fiam! míg élsz, mindég így
tégy.
Tudom meg-választod kivel társalkodol,
És
veres hajúval nem-is pajtáskodol.
Sem ollyal, ki veled beszél, 's
másuvá néz,
Mert illyen dolgodba soha jót nem
intéz.
Nem tészel ollyal-is gondolom sétálást,
Ki
reggel fel-kelvén bort iszik mingyárást.
Mond-meg, Pesten Budán
miként nyájaskodtok;
Farsang által hol, és miképpen
vígadtok?
A' Fia.
Pesten 's
Budán, kinek mint tettzik múlathat,
Hogy ha pénze
vagyon, kedvére vígadhat.
Sok a' Hetzbe mégyen, vadak
viadalát
Nézi; szeléndekek ezeknek óldalát
Mint
marják, fülökre miként tsemmeszkednek,
Vadak-is
ellenek, hogy, 's mint berzenkednek.
Sok szeléndekeknek
ki-omlik itt béle,
De sok pénzt be-vévén, nem
gondolnak véle.
A' kávé házakba sokan bé-sétálnak,
Enyhítő
italok a' hol készen álnak.
Egy iszik Rozólist, a' más
Tsokoládét,
Ki meg Kávét hörpöl, vagy-is Lemonádét.
A'
kik Piliárdon a' tekéket verik,
A' pénzt
Parthiákként egymástól el-nyerik.
Némelly asztalkáknál
jádzanakVojtákat,
Cavallót, Pigétet, avagy-is
Lombrákat.
Vígak azok, kiknek a' szerentse
szolgál,
Sampaner, 's más küll bor illyenek
előtt áll.
Azok pedig, kik a' pénzeket el-vesztik,
Magokat
mélyebben játékba eresztik,
Vélik; hogy játékjok talán jóra
fordúl,
Fortuna mint eddig, nem néz rájok
mordúl.
Órát, pixisseket, gyűrőit fel-teszik,
Ezeket-is
jádzó Társaik el-veszik.
Már semmiek sintsen, ki sír, ki meg
morog,
Ki mint részeg ember bújába tántorog.
Úgy
kell képzelleni ezen embereket,
Mint a'
fürösztéstűl gyengűlt egereket.
Szeleket mind addig ők nem
tsinálhatnak,
Kőltsön valakitűl míg pénzt nem
kaphatnak.
Sokan a' Dunának vert hídgyán
sétálnak,
Beszélgetés végett két végin meg-álnak.
Hol
mind a' két nembűl valók öszve gyűlnek,
Jeges
italokkal tréfák közt enyhűlnek.
Innét kinek tettzik megy
Comædiába,
Vagy
Bálba, már ehez el-készűlt szálába.
Itten mindent, a' mit
kívánnak azt tesznek,
Tántzolnak jádzanak; pénzért
isznak esznek.
Pestet Budát tartom én Éden kerttyének,
Más-is;
hogy ha baja nintsen erszénnyének.
Az Attya.
Fiam!
a' Budai, és a' Pesti élet,
Az
emberiségnek szomorú szemlélet.
Egymás után veszem a' te
mondásodat,
Éden kerttyéhez tett
hasonlításodat.
Mond-meg: a' Vadaknak az ő viadala,
Kiket
körös körűl kerít rabság fala,
Egy érzékeny szívnek melly örömöt
adhat?
Meg-borzadás nélkűl kit-is múlattathat;
Mert
nem lát egyebet, tsak vérnek folyását,
Ellenek
indított ebek hartzolását.
Oktalan állatnak az ő
kínzásába,
Meg-öltébe, vagy-is rántzigállásába,
Okos
teremtésnek hogy lehet öröme?
Mert inkább lehetne
azokból tsömöre.
A' vadak mint rabok úgy vannak
lántzolva,
Rekeszekbe körűl kő fallal
sántzolva.
Senkit sem bántanak, mert nem-is bánthatnak,
Bár
magokba fenék de még sem árthatnak.
Mért kelletik tehát azokat
kínozni?
Fájdalmaik miatt ordításra hozni?
Ez a'
régi pogány természetnek jele,
Mert illy játékokba ez
örömöt lele.
Caligula, Néró ezeket szerették,
Circussokba
embert, 's vadakat ölették.
Ezen játékoknak a' Hetz
maradvánnya,
A' vad pogányságnak az ő
találmánnya.
A' Keresztény vallás minket szelíddé tett,
A'
Barbariesből egészlen ki-is vett.
Mért kelletik tehát aztat
újjítani?
És önként magunkat meg
el-vadítani.
Valakinek a' Hetz nagy gyönyörűsége,
Olly
a' szelídségnek meg-hitt ellensége.
Áfricába vegye az illyen
lakását,
Hol az Oroszlyánok, 's Tigrisek
vívását
Láthattya:
de tudom tele lesz gatyája,
Ha ellene tátva ezeknek
lesz szája.
Hidd fiam! ha soká e' játékra lesünk,
A'
barbariesbe megint viszsza esünk.
A' kávés házakat a'
ki gyakran járja,
A' szerentsétlenség aztat
készen várja.
Minden haszon nélkűl idejét ott tőlti,
Sok
nyalánkságokra pénzét el-is kőlti.
Ha pedig játékba magát
bé-ereszti,
Nem egy, de több hamis jádzó
meg-mellyeszti.
Pénzét már el-vesztvén, pixissét,
óráját
Fel-teszi, ezekkel leg-drágább
ruháját.
Jádzván, ezeket-is tőle mind el-nyerik,
Még
adós maradván, végre jól meg-verik.
Le-függesztett fővel haza
sompolyodik,
Pénz kitől nyerhessen, arról
gondolkodik.
Ha pénzt kőltsön kaphat, el-jádza azt megínt,
Már
most mint az elébb szenved még nagyobb kínt.
Falat kenyere sints,
mellyt tégyen szájába,
Végtére katona lészen nagy
bujába.
Vagy-is tolvajságra reá veti fejét,
Ez
életben-is félsz gyötri a' velejét;
Mert ha rajta kapják,
jól meg-páholtatik,
Ha tetemes kárt tesz, fel-is
akasztatik.
A' kit ha tán nem ér illy
szerentsétlenség,
El-éri ugyan tsak végtére a'
Vénség.
Nem élhet, nints pénze, szolgálatot sem nyér,
Kóldús
táska tartya és alamisnát kér.
De nem él az ember, mint rab,
mindég gyászba,
Bé-is mehet ollykor ő a' kávés
házba;
De minden napjait hogy ott Fiam! tőltse,
És
el-fetsérelve ottan pénzét kőltse;
Eztet nem álítom én helyesnek
lenni,
Mert maga munkáját nem kell fére
tenni.
Senkinek sűlt galamb nem repűl szájába,
Nem-is
eszik, ha nem gyűjt Kamarájába,
Játékokkal magát ki ki
múlathattya,
Mert dolgának jármát mindég nem
vonhattya.
De nagy játékokba bé ne botsátkozzon,
Hogy
maga fejére pusztúlást ne vonzon.
Mértékletes jádzás, erkőltös
múlatság,
A' testet és lelket éltető
orvosság.
Meg-vídúlván, nintsen e' kettő kárára,
Sőtt
alkalmassabbak lesznek a' munkára.
A' kik pedig járnak
a' Comædiába,
Hidd-el
fiam! mennek ollyan oskolába,
Hol az ártatlanság hajó törést
szenved,
A' szemtelenségnek a' szemérem
enged.
Minden játék itten szerelemre tanít,
Melly
a' gyenge szívet a' jótúl el-vadít.
Itt van
leg-fortélyosb Vénusnak műhelye,
Ebbe főzettetik
maszlagos mételye.
Sok titkos alkuknak itten áll
vására,
Mellybűl a' Léleknek következik kára.
A'
jádzókra itten szemet ritkán vetnek,
Hanem súgnak
búgnak egymásra nevetnek.
Kik reájok néznek, szavokat
tanúllyák,
Mellyekkel azután a' szíveket
dúllyák.
Testek hajlongásit szintén úgy fel-veszik,
És
őket majmozván azokat meg-teszik.
Ha kiről jádzatik gyászos
Tragædia,
Az-is
szerelemért lett halálnak fia.
Illyen játékoktól lészen a'
szív heves,
De észre nem veszik, hogy egyszersmind
eves.
Mondgyák, a' jó erkőlts hogy itt taníttatik,
Melly
által az ember jóra indíttatik.
Minnyájunknak nékünk kéne lenni
szűznek,[33]
Úgy
ellent álhatnánk lelket maró tűznek.
Óh! nem taníttatik itten a'
jó erkőlts!
Ki-tészem mit mondott egy Athénai
bőlts.
A'
meddig Theatrum nem vólt Athénába,
Vitéz nép vólt
mindég, melly vólt Phállanxjába,
De Histriók által ők
meg-lágyíttattak,
És a' bújaságnak által-is
adattak.
A'
Rómaiakat érte szint' illyen sors,
Vitéz nép
vala ez, kemény, 's felette gyors.
Mihent Theatrumot, ők-is
építtettek,
Búja életűek, és puhák-is lettek.
Fotton
fogyott mingyárt Róma birodalma,
Oda lett világot
rettentő hatalma.
Vajha a' Theatrum ezt ne tegye
velünk,
Mert való, hogy kezd már lágyúlni Nemzetünk.
A' Fia.
Uram Atyám! én a'
Hetzbe egyszer vóltam,
Akkor-is féltembe majd hogy
meg-nem hóltam,
Mivel a' Hetz Mestert egy nagy szurmos
medve
A' főldhöz úgy tsapta, hogy már büdös
nedve
A' plundráján ált jött, és úgy martzongatta,
Hogy
én aztat véltem, lelkét már ki-adta.
De tizen két kutyák, és négy
Legénnyei,
Lettek életének még-is védelmei.
Aubégatva
onnat ő el-is
sántikált,
Örűlt, hogy a' medve öleléstűl
meg-vált.
Szebb Hetzet láttam én Hortobágy pusztáján,
A'
hol Uram Atyám tántzolt, Füred táján.
Hét bikák egymással ott
bataliáztak,
A' kiknek szemei szintén úgy
szikráztak.
Irtóztató vala szarvok tsattogása,
És
egymásba ütött homlokok tsapása.
Félvén, bé-is bújtam egy árpa
boglyába,
Melegűltem-is már jótskán a'
gatyába;
Mert edgyike kezdé már a' boglyát
túrni,
Rettegtem; hogy fel-fog majd szarvára
szúrni.
Mint Oroszlány egyet ollyat ordítottam,
Mellyel-is
magamról őtt el-fordítottam;
Mert nagyon meg-íjedt, bömbölve
szalada,
Láttván, hogy már meszsze tőlem
el-halada,
Én-is itt ki bújtam 's a' Tisza
berkére
Lódúltam, nem féltem, látván mene fére.
Nem
követtem éppen én vitéz Theseust,
Ki Labyrinthusba a'
nagy Minotaurust
Meg-ölte; magát-is ki-szabadította;
A'
mellyért-is Phedrát magának tartotta.
Én nem szerethetem illy
viadalokat,
Inkább látogatom a' Pesti bálokat.
Az Attya.
A' bál kedves
fiam ártalmas múlatság,
Bár ott minden fénylik, még-is
e' vígasság
Olly otsmány, hogy semmi otsmányabb nem
lehet,
Nem tudom bőlts ember abba hogy-is mehet.
Mivel
minden magát fél bolondnak teszi,
Mert azok ruháját
magára fel-veszi.
Emberi szép képit takarja lárvával,
Sok
ördögöt mutat illyen áll-ortzával.
Szeretném, hogy ha az
Ortzájához nőne,
Tudom bál menésbe a' feje nem
főne.
Leg-inkább tsudállom én a' szép Dámákat,
Hogy
magokra vesznek illy rút Maskarákat.
Gyöngyöket, köveket, tőznek
a' fejekre,
Nyakokra-is kötnek és a' két
kezekre;
Azomba tsúf Tzundrát aggatt sok magára,
Borítt
otsmány lárvát artza rózsájára.
Tsak azért, hogy mástól meg-ne
esmértessék,
Tántzba kitől Ura félti, hogy
mehessék;
És azzal kedvére mostan beszélhessen,
'S
Lelkére kárt hozó alkut-is tehessen.
Leg-szebb, hogy sok Dáma
itten kotsissával
Tántzol, Gróff, Hertzeg-is béresse
lyányával.
Azt gondollya, tántzol sokszor a' Gavalér
Olly
szépséggel, mellyel Heléna fel-nem ér;
Azomba forgat ő ollyan
rántzos patzalt,
A' kit öszve főzött a'
vénség, 's meg-aszalt.
Édesdeden, mond-meg! olly tántz hogy
eshetik?
A' kik járják; egymást ha nem
esmérhetik?
Ollyan ez, mint mikor nem tudom mit eszem,
Munkállok
's nem tudom aztat én mért teszem.
Én a' tántzot soha
sem kárhoztathatom,
Sőtt ha tisztességes, azt jónak
mondhatom;
Mert embernek válik az egésségére,
Mivel
olly vídúlást áraszt a' szívére;
A' melly mozgás által
vérit meg-ritkíttya,
És tehetőségre a' testet
indíttya.
Úgy a' tisztességes, ha tisztes ruhába
Vannak
a' tántzosok, nem bolond lárvába
'S ha a'
tántzosoknak mindenik alakja,
Atyafi, jó barát, nem
ember salakja;
És hol a' vígságot nem kell pénzen
venni,
A' tántzt adó Úrnál ingyen lehet
enni;
Hol szerentséjének azt a' gazda tarttya,
Ha
víg vendégének, mije van, adhattya.
Mi kedves Őseink hajdan így
múlattak,
Ebéd után kezdvén más napra virradtak,
Nem
tudták mi légyen lárva és maskara,
Ürűlt a'
gazdának sok tzapa pohara.
Egy szív, és egy lélek őket
élesztette,
Ma ezt egy Úr; holnap meg azt a' más
tette.
Te-is tehát fiam! el-jártál a' bálba?
De
mond-meg, hogy ottan mit tettél a' szádba?
Leg-inkább mi
féle tántzokat tántzoltál?
Tudom, hogy magyarba
keveset ugrottál.
A' Fia.
Ha Exmissiókba,
pénzetskét nyerhettem,
Már akkor a' bálba én-is
el-mehettem;
De mikor zsebembe lapos vólt erszényem,
Mindenkép
fel-kopott akkor az én inyem.
Ez ugyan én rajtam épen ritkán
történt,
Mert meg-tanúltam már igen jól a'
törvényt.
Causarum Director nagy hasznom-is vette,
A'
dolgoknak súllyát nyakamba vetette.
Inquisitiókra örömest-is
mentem,
Mert más fazékához akkor késem
fentem,
Causansokat azzal addig borotváltam,
Míg
jótskán dagadni erszényem nem láttam.
Diurnumaimmal jártam tehát
bálba,
A' mit kértem, pénzért tettek mindent
tálba.
Kelner jó bort hozott, ha azt meg-fizettem,
Hat
aranyt el-kőltvén ihattam ehettem.
Nem mentem-bé máskép, hanem
Dominóba,
Mert más maskarákat útálom valóba.
Leg-főbb
Gavalérok ezt veszik magokra,
Mert leg-alkalmatosb
őltözet tántzokra.
Fejér lárvát tettem leg-inkább képemre,
És
kerek kalapot tollakkal fejemre.
Két kezemre húztam szép fejér
kesztyűket,
Dámák tenyerére firkáltam betűket.
Mivel
a' bálokba ez igen grand módi,
Nem tudván ki
légyen ez vagy amaz bódi.
Én Contra tántzokat jártam, vagy
Voltzerist,
Ha tántzosném tettzett, akkor
Strászburgerist.
Petzkes tántz a' Minét, azt soha se
jártam,
Míg azt el-végzették, sétálva meg-vártam,
A'
Magyar tántzot itt senki sem járhattya,
Mert a'
Dámák Slepjét sarkantyú szaggattya.
Ímé Uram Atyám! a'
múlatságokat
Így végzem, 's így tartom a'
Pesti bálokat.
Az Attya.
Fiam! látom te-is
grand bolondá lettél,
És a' magyar bőrbűl hogy
már ki-vetkeztél.
Ha ott lettem vólna én a'
fogadóba;
Mikor szálájába vóltál Dominóba;
Meg-nem
tsúfítottad vólna Nemzetünket,
Fen tartottad vólna mi
betsűletünket.
Ketten jártuk vólna ott a'
Contratántzot,
Rendbe szedtem vólna dominón a'
rántzot;
Mert lett vólna dolga majd a' nád
páltzámnak,
Danolni te néked kellett vólna számnak.
A'
tactust rá raktam vólna a' hátadra,
Hogy olly
bolond ruhát vettél-fel magadra.
Tisztességes magyar köntösöd van
néked,
Ezt viselvén, hidd! nem lehet nagyobb
éked.
Mert ez, e' világon leg-ékessebb gúnya,
És
nem a' maskara, melly fertelmes, 's tsúnya.
Vóltam
én-is Pesten, de tsak egyszer bálba,
Meg-is útáltam
azt még akkor halálba;
Mert ördögök között vagyok, azt
ítéltem,
És el-is kárhozok közöttök, azt véltem.
Nem
láttam semmi jót, de láttam sok roszszat,
Mert
áll-ortzák alatt tettek sok gonoszszat.
Mind iffiak, vének egy
húron pendűltek,
Mert ők Cupidótúl egy aránt
hevűltek.
Elő nem számlálom, mert meg-botránkoznál,
Mellyel
a' lelkednek nem kis kárt okoznál.
Nem-is néked való Fiam a'
Pesti bál,
Mert ott a' jó erkőlts romlik, 's
kőltségbűl ál.
Én-is jól meg-adtam az Austrigák árát,
Ha
lehetne, most-is kelner lába szárát
Öszve törném; mivel ugyan jól
reám rótt,
Hallván hogy mennyit kér szívem félig
meg-hólt.
A' mi leg-roszszabb vólt, meg-is
betegedtem,
Holott egy Austrigát, többet meg-sem
ettem.
Hideg, otsmány vala, most-is úndorodom,
Hogy
mint takony, olly vólt hogy ha meg-gondolom.
Mond-meg azt-is fiam!
hogy Budán és Pesten,
Melly őltözeteket viselnek a'
testen.
A' Fia.
Kedves Uram Atyám!
már az el-múltakat
Úgy tekintse, mint az el-olvadt
havakat.
Senki most azokról nem-is emlékezik,
Új új
találmányon minden igyekezik.
Meg-van az emberi Nem
világosítva,
Le-van szemeirűl a' hályog
szakítva;
Mellyért bőltsen ítél 's Argus szemekkel
néz,
Nem-is mást, tsak módit munkál most minden
kéz.
Minden láb Tántz mester letzkéje szerint lép,
Nem
hadarász tétúl, mellyért-is a' tántz szép.
Rég minden úgy
bakólt mint a' kása törő,
Mostan szép simán
megy, nem kell hozzá erő.
Az őltözetek-is nem vadaknak
bőre,
Medvének nem teszi embert azok szőre.
Az Attya.
Mihent a'
dolgokat, mint beszélsz, úgy veszed,
Bolond gombát
ettél, meg-bódúlt az eszed.
Nem tsudállom; mivel sok Voltzerist
jártál,
Mert ezzel velődnek igen nagyon ártál.
E'
tántzra tsak néztem, még-is el-szédűtem,
Kevés
híjja-is vólt hogy hanyatt nem dűltem.
Mert sokáig ki néz egy
sebes folyóra,
Avagy egy kerékre hirtelen
forgóra,
Bizonyossan annak el-szédűl a' feje,
Mert
fel-háborodik az agya veleje.
Te-is mind az ökör olly keringős
lettél,
Sokat voltzerisbe mivel keringettél.
Azért
az időket meg-külömböztetni
Nem tudod; a' régit
újhoz szokod vetni.
Kedves fiam! vagy te rosz Chronologista,
Nem
jó! illy Juratus ha vagy, és Jurista.
Mikor még Nemzetünk
Scytáknak mondatott,
Magam-is rá állok, hogy vadnak
tartatott,
És magát vadaknak bőrével ruházta,
A'
mellyeket maga ölte és vadázta.
Több más Nemzetek-is ez úton
indúltak,
De vadságból velünk együtt
ki-tisztúltak.
Nagyon meszsze hátra kering fiam eszed,
Ha
azon időhöz, nemzetünket teszed.
Régen el-hagytuk már a'
Caucasus hegyét,
A' Mæotis
tava körül fekvő megyét.
Mihent a' Keresztény hitet mi
fel-vettük,
Ez által vadságunk mingyárt le-is
tettük.
A' mint tovább szóllasz, abba ellent állok,
Mert
emberi Nembe sok hibát találok.
Mondod: hogy meg-vólna rég
Világosítva,
Én pedig azt mondom, hogy meg-van
vakítva.
Nem ugyan egészlen, de igen nagy része,
Mert
mond! minden ember hogy eszessen tész-e?
Nem de sok közűlök az
Istent tagadgya?
Lelkét a' testével meg-halnia
hadgya?
Nem de kissebbíti az ő szent hatalmát?
Mivel
bizonyosnak tarttya bolond álmát?
Hogy öröktűl fogva e'
világ állott, 's áll,
Ebbe a' természet
mindég munkált, 's munkál.
Reménylem meg-leszel ezzel
bizonyítva,
Hogy az emberi Nem meg-vagyon vakítva.
És
hogy a' Scytáknak vad bőrökbe vannak,
Néz jól a'
dologba majd hitelt adsz annak.
De fellyebb már bőven szóltam e'
dolgokról,
Szóly tovább a' Pesti szép
ruházatokról.
A' Fia.
Budán ezer hét száz,
és a' kilentzvenbe,
Az Ország gyűlésén, együtt
lévén szembe.
Egy szívvel lélekkel meg-határoztatott,
Nagy
bűntetés alatt ki-is adattatott,
Hogy ki-ki a' Nemzet
köntösébe járjon,
Fiscális actiót fejére ne várjon.
De
ezen rendelés tsak a' Nemességet
Illette,
nem a' pórt, vagy paraszt népséget.
Mivel e' tsak úgy
jár, a' mint az értéke
Engedi: szűr, 's
bunda ennek minden éke.
Mingyárt-is Hazánknak minden
Vármegyéje,
Velek a' Királyi Városok
megyéje.
Magyarosan magát uniformirozta,
Melly
minnyájunk szívét nagy örömre hozta.
Dámáink magyar vált magokra
őltöttek,
Sarkig érő fátyolt fejekre
kötöttek;
Ollyakká-is lettek mint ama szép Pávák,
Derekokat
tették kartsúkká a' kávák.
Kis Aszszonyok vóltak mind
gyöngyös pártába,
Biborba, bársonyba, kamuka
szoknyába.
Idegeneknek-is ez öltözet tettzett,
Halálos
sebet-is soknak szívén mettzett.
Magyar főkötőket mások-is
majmozták,
És a' bobitákat illy formára
hozták.
Minden Uniformis vala paszományos,
Mivel a'
Nemesség nem mind egyarányos;
A' szegényebbeknek illyet
tsináltatni
Módgyok nintsen, 's őket inségre
juttatni
Nem kívánták: azért mást-is varattattak,
Mellyet
a' Főbbek-is köz napon hordhattak.
Búza Virág színű
posztóbúl vólt varva,
És fekete selyem sinórral
takarva.
Tisztességes köntös, minden-is szereti,
Könnyen
minden Nemes meg-is szerezheti.
Az Attya.
Elég rosz, hogy
eztet a' pórok viselik,
Végre nemesség közt majd
helyeket lelik.
Elől járók ebbe felette hibáznak,
Hogy
a' rendelésre épen nem vigyáznak.
Most már tehát fiam, mind
Uniformába
Járnak a' nagy Urak az egész Hazába.
A' Fia.
Más magyar
köntöst-is, de igen tzifrákat
Öltenek magokra, ollykor
meg kurtkákat.
Néha Caputot-is vonnak-fel magokra,
Tzizmák
helyett húznak stivliket lábokra.
Az Attya.
Halgass fiam! mert
már a' gyomrom ímeleg,
Járja a' testemet
hol hideg hol meleg;
Mert mondásod engem' nagy bánatba
merít,
És már a' hányásra valami kénszerít.
Tán
köpönyeg helyett Caputot essőbe
Viselnek, 's
stivliket tsak lots pots időbe.
Mond-meg! ha nem jár é némelly
paróchába?
Hét országra szólló hasgatott ruhába?
A' Fia.
Kedves Uram Atyám!
mindent ki-mondani
Nem merem, mert tudom, nem tsak
okádani
Fog: de talán feje egészlen meg-bódúl,
Majd
én leszek oka hogy ha meg-bolondúl.
Az Attya.
Epheta! tsak mond-ki
szíveden mi vagyon,
Úgy-is betegségem öl már engem
agyon.
Leg-alább testembűl lelkem míg ki-mégyen,
Végső
órám előtt annyi időm légyen,
Illy korts magyarokra áldásom
adhassam,
Érettek buzgóan 108 Zsóltárt
el-mondhassam.
Mert ők személyemnek igaz gyilkosai,
Nemzetünknek
lévén szemettye, 's tsúfjai.
A' Fia.
Bizony Uram Atyám!
mind télbe, mind nyárba,
Sokan ezek közűl járnak
kaputrákba,
Akár essen esső, akár nap fény légyen,
Sessióba-is
sok őltözve így mégyen.
Tartyák ezt felette ők comod
ruhának,
Mert tíz ezer zsebje minden óldalának
Vagyon:
's nem szűk, mondgyák testek nem szoríttya,
Ha
rongyos nadrágjok, azt-is bé-boríttya.
Áll incognito-is ők ebbe
mehetnek,
Éjjel pirhaizlikba mindent követhetnek.
Ha
meg-talállyák-is roszszért lódítani,
Ki vólt, meg-nem
tudgyák azt bizonyítani,
És így bár a' vargák sokszor jól
meg-verik,
A' nevek titokba marad, aztat
nyerik.
Tsak a' kopaszoknak vagyon Paróchájok,
Nints
Caputnál egyébb hasgatott ruhájok.
De a' nagy Városba sokan
azt viselnek,
Sőtt magyar ruhába járni
szégyenelnek.
Tarisznyás parocha van némellynek fején,
Plundra
hámot visel sok teste elején.
Az Attya.
Jaj! jaj! Fiam!
estem Dissenteriába,
Félek hogy ne essek
Apoplexiába.
A' miket mondottál bélemet kavarja,
Úgy
tettzik, egy titkos féreg szívem marja.
A' Fia.
Kedves Uram Attyám!
magát ne epeszsze,
A' dolgot szívébe mélyen ne
ereszsze;
Majd árvák maradunk, kérem azt
tekintse,
Meg-gyógyítom; mert van házunknál még
lentse.
Parázsan meg-főzöm, ha abbúl fog enni,
Hidgye
Uram Attyám, hogy jobban fog lenni.
Pirítós kenyért-is hamuval ha
észen,
Nagy könnyebbségére hidgye nékem lészen.
E'
két orvosságnál nints jóbb a' vérhasba,
Mindent
sűrővé tész mind gyomorba 's hasba.
Az Attya.
Fiam! már én nékem
semmi sem használhat,
Mert a' halál ellen ki az
a' ki álhat?
De halálom előtt tenni azt szeretném,
Hogy
hatalmam alá azokat vehetném,
A' kik olly kortsossak, és
gyalázattyára
Nemzetünknek élnek, nagy
boszszúságára.
Sok Ceremoniát én velek nem tennék,
Szent
Gellért hegyére ének szóval mennék,
Öszve fűzném őket mint
seregélyeket,
Meg-tsókolnám elől görtsössel
testeket.
Le-hengeríteném osztán a' Dunába,
Hogy
lenne lakások Plutó országába.
Még tsak aztat mond-meg, hogy
Magyar Dámáink,
A' kik minden kintsünk, kedves
bálványkáink,
A' mint el-kezdették, most-is úgy
járnak-é?
Régi ringy rongyokba belé nem bújtak-é?
A' Fia.
Az Aszszonyi nemnek
nagy tulajdonsága,
Hogy aztat szereti, a'
mellynek hívsága
Képzelődéseit tetézve bé-tőlti,
Ha
minden pénzét-is ő arra rá kőlti.
Ritka szépségével ki
meg-elégedik,
Gondolattyaiba fennyen
emelkedik;
Aszszony társai közt első akar lenni,
Mindenbe
azoknál többre kíván menni.
Ha másnak mint övé tzifrább a'
ruhája,
Mind addig nem szűnik pattogó lármája,
Míglen
szegény Ura szebbet nem tsináltat,
Bár háza népével
inséget-is láttat.
Eddig Páris vala a' módik műhelye,
De
már meg-szűnt, mert lett vér ontásnak helye.
Béts Városa munkál
most olly remekeket,
Mellyek elégítik az Aszszony
nemeket.
Hogy ha Bétsi szabó nem varja ruháját,
Ura
itt nem veszi a' matériáját;
Ezt pediglen óltsón ha venni
talállya,
Zaját pörlődését soha ki-nem állya.
Hány
vet mindent, morog, ringyi rongyát rázza,
Frautzimerek
haját mérgébe tépázza.
Ámbár hitvány lesz-is, de ha drágán
veszi,
A' munkáját pedig Bétsi szabó
teszi;
Szívének lelkének akkor Urát mondgya,
Szokás
szerént pedig ő leg-kissebb gondgya.
Drága ruhájába már
büszkélkedhetik,
Bétsi szabó varta most
ditsekedhetik.
Ó Budán Zsidóknál szebb materiára
Tett
vólna szert, ótsóbb-is lett vólna ára.
A' mint Bétsbe
varták, szintén úgy Pesten-is
Ezt meg-varták vólna,
talán még szebben-is.
De a' módis ruha tsak Bétsbe
készűlhet,
Mivel módit sem Pest sem Buda nem
szűlhet.
Dámáink Diætán
kezdvén magyarossan
Őltözni, és járni, válba, 's
fátyolossan;
Ezen őltözetet módinak tartották,
Mivel
régtűl fogva azt már nem hordották.
E' módi olly nagyon
el-is hatalmazott,
Hogy bár minden bólt vólt fátyollal
halmazott;
Az egybe mind el-kőlt, soknak nem-is jutott;
Hogy
légyen, sok kalmár azért Bétsbe futott.
Nem vólt bóbitáknak és
szaknak kelete,
A' Németh szabónak bajos vólt
élete.
Mert munkát nem kapván nem folyt mestersége,
Ürűlt
kamarája, fogyott elesége.
Kedves Uram Attyám, már e' módi
szűnik,
'S tsak néha fátyolos Dáma szembe
tűnik.
A' midőn valamelly Gala nap tartatik,
Vagy
a' Locum-Tenens közikbe váratik;
Más napokon holmi tzundra
keszkenőkkel
Boríttyák fejeket, és nem
főkötőkkel.
Vagy-is bóbitával, melly olly; mint a'
tsónak,
Ők ezt tarttyák mostan comódnak és jónak.
A'
melly Magyar Dáma pedig Bétsbe mégyen,
Szégyennek
tartya azt, hogy magyarba légyen.
Hanem a' Frizérrel fejét
tsigáztattya,
Tsudálatos búbbal
fel-vitorláztattya.
Vagyon még-is vagyon néhány ollyan Dáma,
De
a' Nagyok között kevés ezek száma;
A' kiknek szívekbe
buzog még Magyar vér,
Ettűl élesztetik testekbe minden
ér.
Ezek ünnep napon fátyolt lebegtetnek,
Köz napon
főkötőt fejekre tétetnek.
Az Attya.
Kedves fiam! szívem
valami nyilallya,
Úgy tettzik vipera belső részen
fallya.
Hidd-el! hogy ohajtva várom már halálom,
Kínnyaimra
való nézve lesz tsak álom.
Ezeket szenvednem tovább
lehetetlen,
Mert Hazámnak dolga felette kegyetlen.
A'
Nemzeti gúnya meg-vólt határozva,
Óh de melly hamar
lett ez-is meg-változva!
Ennek mi az oka? nem más, tsak
restségünk,
Mert nem tellyesíttyük, mi
kötelességünk.
A' rendeléseket nem elég
hallani,
Végbe-viteleket kéne sarkallani.
Mint
halgathattyák-el ezt Hazánk fiai,
Annyival-is inkább
annak Leánnyai.
Azoknak Férjei aztat mint nézhetik,
Velek
magyar köntöst mért nem viseltetik?
A' Fia.
Azért Uram Attyám,
mert a' férjek között,
Sok van, ki mostoha
ruhába őltözött.
Soknak a' félelem pedig szívét teli,
Mert
a' felesége nadrágát viseli.
Mindeneket tenni sok kedvére
hadgya,
Nem szeretvén őtet, szívét másnak adgya.
Az Attya.
Fiam! hogy lehetnek
sokan olly ostobák,
Mint a' Druydesek, vagy-is
Abderiták.
Tudgyák őltözetünk hogy tettzik mindennek,
Töröknek,
Tatárnak, Frantznak, és Lengyelnek.
Mért őltöznek tehát idegen
gúnyába,
Lotyogó fityegő hasgatott tzundrába.
Főképpen
Hazánknak gyönyörű szép Neme,
Kiktől tsiklándozik sok
idegen szeme.
Magok őltözettyét mért hogy nem viselik,
Holott
a' Világnak kedve bennek telik.
Nints-is az Ég alatt sehol
ennek párja,
Bár Persiát, Chinát akár ki bé-járja.
A' Fia.
A' kibe
meg-romlik egyszer a' természet,
Sokszor ollyat
szerett, melly nem mutat szépet,
Szépnek tartya még-is azt
képzelődése,
Mert romlott szívének nintsen jó
ízlése.
Olly ez, mint tormába belé esett féreg,
Vagy
mint pók, a' mellytűl gyüjtettetik méreg.
Egy két fetske
tudgyuk, hogy nem tsinál nyarat,
És hogy parlag főldön
a' kepés sem arat.
Ha vannak-is néhány illyen
koptzihérek,
Hazánkba: nem nagy lesz betseiknek
bérek.
Nem a' Hazát, hanem magokat
tsúfíttyák,
Ki-nevetésekre másokat
indíttyák.
Társaságba magát ki külömbözteti,
Méltán
a' többi tag az ollyat neveti.
Illynek Németek közt a'
neve Szonderling,
És Úgy betsűltetik mint az el-vetett
ing.
Hogy Dámáink között sok változó vagyon,
Aztat
tsudállani nem kell igen nagyon.
Cupidónak tüze szíveket
gyullasztya,
Fejeket, eszeket tsak abba
fárasztya;
Melly módi ruhákba őltözködhessenek,
Hogy
a' férfi nemnek jobban tetzhessenek.
Egynek tettzik Németh,
másnak pedig Anglus,
Amannak Frantzia, ennek meg
Hollandus.
Hasonló ruhákat magokra-is vesznek,
Örömmel
nevezik eztet ők finesznek.
Ezekbűl hozzájok való
vonszásokat,
Meg-esmérik, úgymond,
hajlandóságokat.
Minap nem keveset magamba nevettem,
Hogy
Dámáink közzűl edgyel szembe lettem.
Így szólt: a' békesség
dolgát nagyon főzik,
Mert a' sok kőltséget
Frantziák nem győzik.
Mihent békesség lesz, Magyar őltözetem
Nem
fogom viselni, magamról le-vetem,
Mert Hazánkba jönnek a'
sok Offitzérek,
Így járván előttök, majd semmit sem
érek.
Katzagva feleltem, mondám: a' ruhákra
Ők
éppen nem néznek, kontyra, bóbitákra;
Tsak kedvezzen nékik pénzel,
tsemegével,
Ezekért kedves lesz hidgye
személlyével.
Uram Attyám! íme, a' dolgok így
folynak,
Azért köntösinket nem adgyuk a'
molynak.
Míg Magyar hazánk áll, jó Hazafiai
Mindég
fognak lenni, szint' úgy Leányai.
Konkoly találkozik
leg-tisztább búzába,
Kortsosok-is vannak e'
Magyar hazába.
Úgy mint gaz, ált esik a' konkoly a'
rostán,
Soha se lesz ezek fején-is borostyán.
Itt
a' Nótárius nagyon fel-kiálta,
El-ájúlt:
történt-is szavának el-álta.
A'
Notárius Recidivába esik 's meg-hal.
Ájúltát meg-látván,
ki-ki az ágyához
Futva mene; Klára kapott az
orrához.
Rázta, büdös kővel mingyárást füstölte,
Török
borsal gyengén 's tsalánnyal dörgölte.
E' hasznos
szerektűl magához-is tére,
Szomjúhozom, mondá, írót
inni kérem.
Nints íróm; szólt Klára, mert ma nem
köpűltem,
Magamat-is roszszúl érezvén le-dűltem.
Ked
ordításától mivel meg-íjedtem,
Bár fáj fejem, még-is
ágyamból fel-keltem.
Talán az írónál, jobb lesz a' meleg
bor,
Meg-melegszik attól majd az hideg gyomor.
Jól
meg-gyömbérezem, jól meg-is borsozom,
Úgy tartom; hogy
ezzel egésségre hozom.
A' Jurátus fia az Attyát
szemlélte,
Súlyos betegségét ő meg-is esmérte.
Nagy
Recidivába, látta, megint esett,
Mikor megy-ki lelke,
már tsak arra lesett.
Pulsussát meg-fogván, az-is postán
mene,
Tudta, hogy tüdejét rontya forró fene.
Azért-is
így szólott; kedves Aszszony Anyám!
A' világ
végin jár az én drága Attyám.
Bort ne adgyon néki, most-is nagy a'
heve,
Jobb lészen friss vízzel kevert tzitron
leve.
Meg-készítvén Klára, jól ivott belőle,
Tettzene-é
néki? azt kérdette tőle.
Szólt; nem igen derék, mivel ez tsak nyír
víz,
De meg-lehet inni, mert a' bor seprő
íz,
Nagyon érezhető és
savanyúsága
Enyhít; 's nints gyomromnak, már
olly forrósága.
Fiának nem tettzett
sok-féle spasmussa,
Mert hol sebessen vert, hol halkal
pulsussa.
Hol halavány vala, hol mint rák olly veres,
Látta,
két kezével ágyán egy mást keres.
Már pedig a' beteg ha ezt
teszi, rosz jel,
Mert ki ezt miveli, ritkán épűl a'
fel.
Azért az Annyának mondá-meg ezeket,
Ne adgyunk
mi néki tsak házi szereket;
Doctorért, Borbélyért kell inkább
kűldeni,
Ebbe tsak egy órát sem kell
el-veszteni.
Károlyba a' Doctor, szólt az Annya:
meg-hólt,
A' Borbély el-szökött, a'
melly Szathmárba vólt.
Szegény Toty Dorkót-is régen
meg-égették,
Sok betegek pedig ennek hasznát
vették.
Hol kaphatnánk orvost, aztat nem tudhatom,
Elmémet
bár miként hányom és futtatom.
Míg egymással ketten ők így
tanakodtak,
Doctort hol kapjanak arról
gondolkodtak,
Egy irgalmas Barát ki itten kóldúla,
Bé-toppant
közikbe, szívek már újjúla.
Mind Klára, mind fia, szívessen
fogadták,
Őtt' az Isten küldé, nékie
mondották.
Kedves Frater Uram! így szólt hozzá Klára,
Nehéz
beteg Uram, tán jut halálára;
Kérem kegyelmedet hogy lásson
hozzája,
Hidgye fáradsága nem lészen
hejába.
Mingyárt-is a' Frater vizsgálta pulsussát,
Rázta
fejét, látván halálos spasmussát.
Frissen egy flastromot teve
tarkójára,
A' másikat pedig bal lába
talpára.
Vesicatorium e' flastromnak neve,
A'
melly betegnek van belső forró heve,
Rajta az ér vágás, ha
el-múlasztatik,
A' helyett illy flastrom reá
ragasztatik.
Fájdalmat okoz ez, mivel hólyagot húz,
A'
midőn le-veszik, akkor testről bőrt nyúz.
A' Nótárius-is
érezvén nagy fájást,
Így kezde kiáltni morogva
mingyárást:
Illyen adta Frater! ne égesd testemet,
Nem
vagyok én sertés, mit perzselsz engemet.
Szóllott Klára: kedet
senki sem égeti,
A' maga hasznáért azt
el-szenvedheti.
Halgatott; de fogát gyakran tsikorgatta,
Mert
a' nagy fájdalmat nehezen álhatta.
Meg-szűnvén fájdalma
tsendessen feküdött,
Hogy Frátert meg-öli többé nem
esküdött.
De tsak hamar baja lett még nagyobb vele,
Gaz
ember, és Selma lett a' Fráter neve;
Mert látván nem szűnik
az ő nagy hévsége,
Mellytűl nehezedik nagyon
betegsége;
Kérdezte: munkált é alól természete?
Felelt
Klára: annak el-múlt már egy hete.
Szólt a' Fráter: tehát
meg-kell kristirozni,
Másképpen nem lehet dolgát jóra
hozni.
Meg-hallotta ő ezt, ámbár lassan szóltak,
A'
mint ágya körűl, a' Fráterrel vóltak.
Mérgessen két szemét
reája vetette,
Szólt: Selma, gaz ember, hordta, szette
vette,
Tudom kristirozni akarsz te engemet,
Meg-nem
fertőzteted soha-is testemet.
Tsak nyúlj hozzám probáld! mingyárt
véged éred,
A' kutya nyalja-fel főldrűl a'
te véred.
Add ide flintámat Klára, 's a'
kardomat,
Bár beteg vagyok-is, bírom még karomat.
Tsak
egy lépést probály ágyam felé tenni,
Mint mondám, a'
kutya fogja tested enni.
A' Fráter Klárának mondá, én
el-megyek,
Nints itt reám szükség, nem tudom mit
tegyek.
A' mint én akarom, vele nem bánhatok,
Még
hogy szamár vólnék, olly nevet kaphatok.
Nem engedi magát
meg-kristiroztatni,
Más szert pedig néki nem lehet
bé-adni.
Lássa! de azt mondom; néki harmad napra
Doctorra
nem lészen szüksége, tsak Papra.
Meg-íjede Klára, vele a'
Fia-is,
Kérték, ne mennyen-el, előtte sírtak-is.
Szólt
a' Fia; már itt nem lehet mást tenni,
E'
módot kelletik nékünk elő venni.
Fráter Uram! tsak a'
kristir készen légyen,
Az operátió mingyárt végben
mégyen.
Én két legényekkel őtet majd le-nyomom,
Lábra
valóját-is frissen majd le-vonom.
Bánhatik azután a' mint
tettzik vele,
A' fetskendő eszköz, szükség,
légyen tele.
A' fia már itten semmit sem mulatott,
Jó
két izmos Oroszt mingyárt bé-hívatott.
Ezen készűletet látván,
észre vette
Mit akarnak tenni, a' sok
teremtette
Szóródott szájából, nem maradt ágyába,
Kardért
akart menni a' kamarájába.
De itt őtet szegényt mingyárt
meg-ragadták,
A' kamara ajtó közé
szorították.
Övedzetik teste vólt a' kamarába,
A'
hátrúllya pedig bent vólt a' szobába.
A' fia gatyáját
frissen le-rántotta,
A' Fráter puskáját már
készen tartotta;
Helyessen bé-is lőtt, ki-dűllyett
tárgyába,
Melly után bé-tették megint az ágyába.
De
bezzeg leve itt kegyetlen nagy lárma,
A'
szobából mingyárt ki-is szaladt hárma.
Tsak Klára, 's a'
fia maradtak mellette,
Ő pedig szitkokkal e'
kiáltást tette;
Jobb ha már meg-öltök, Fiam 's
Feleségem,
Mert már oda vagyon az én szűzességem.
A'
Fráter kegyetlen, nem irgalmas Barát,
Mihent
fel-gyógyúlok le-töröm a' farát.
Ízekrűl ízekre őtt'
öszve vagdalom,
Nem lesz életének előttem
irgalom.
Tsak addig élhessek míg őtt' meg-ölhetem,
Nem
bánom azután ha el-temettetem.
A' Tatár házamhoz tsak
bajomra hozta,
Leg-drágább kintsemtűl íme mint
meg-foszta.
Nem vagy Fiam! te-is ellenségem lettél,
Azon
gaz emberrel mert edgyet értettél.
Te vóltál az első a' ki
belém kaptál,
Jó hogy mint szeléndek még meg-nem
haraptál.
Ki-zárlak, hogy tudgyad! Testamentomomból,
Lódúly
háládatlan mingyárt most házamból.
Te-is Klára Aszszony szép
Hitves Társom vagy,
Láttam szereteted, 's szíved
hozzám melly nagy.
Nem tudtál kést ütni minnyájok
szívébe,
Főképpen azon gaz Fráternek lelkébe.
Klára
a' fiával lábához borúla.
Nem szólhatott, mivel
szíve meg-szorúla.
De Juratus fia zokogva hozzája
Így
szólla, mert könytűl ázott az ortzája.
Kedves Uram Atyám! a'
ki fejünk felett
Lakik: bizonyságot mi kettőnkről
tehet,
Hogy Uram Atyámon szívbűl segíteni
Akartunk:
fájdalmát, 's baját enyhíteni.
Nem érdemleném én, hogy a'
főld visellyen,
Sőtt azt érdemleném, hogy engem
el-nyellyen;
Ha Uram Atyámnak javát nem kívánnám,
És
mostani sorsát, mint fia, nem bánnám.
Szint illy gondolattal
Aszszony Anyám vagyon.
De nem szólhat, mivel fáj a'
szíve nagyon.
A' Fráter kérdezte, hogy ha a'
természet
Jó Uram Atyámmal nyittatott é széket?
Szólla
Aszszony Anyám, hogy el-múlt egy hete,
Miólta
kegyelmed illyet nem tehete.
Fráter erre mondá, szükséges a'
kristir
Néki; nem használhat, más egyébb féle ír.
Ha
pediglen magát nem kristiroztattya,
Az Anyám a'
Papot bízvást el-híhattya.
Tudtuk; Uram Atyám erre nem fog
álni,
És így mi tőlünk-is hamar el-fog válni.
Azért
tselekedtük ezt Uram Atyámmal,
Mert nagyon szerettyük,
nem tsak ímmel ámmal.
Fiának beszédgye szívét
meg-lágyítá,
Fráter mondása-is nagyon
meg-indítá.
Kelly-fel Fiam! szólla: jőj hozzám Anyáddal,
Nem
élek már soká, nyájaskodgy Atyáddal.
Te-is kedves Klárám ölely-meg
engemet,
Érzem, hogy el-hagylak, egyetlen
egyemet.
Meg-ölelte Klára, de piszegve síra,
Nem
szólhatott, mivel magával sem bíra.
Szűnet nélkűl Fia kezeit
tsókolta,
Fiúi szerelmét fájdalma pótolta.
A'
nagy bánat miatt edgyik sem szólhatott,
Mert a'
keserűség szívekbe bé-hatott.
Tsudálatos dolog! ő
meg-bátorodott,
Jó kedvet mutatott, nem vólt
komorodott.
Szólla: halgassatok engem' szerelmesim,
Mért
vagytok szomorúk! mért sírtok kedvesim?
Tudgyátok! meg-halni kell
minden embernek,
Nem enged a' halál pörnek, vagy
fegyvernek.
Bár meg-halok! nem de eleget éltem már?
Életemre
vetve nints bonthatatlan zár.
Én előre megyek, és útat
mutatok,
Hogy utánnam jővén azon
indúllyatok.
Hidgyétek; hogy tik-is majd utánam jöttök,
Későn,
vagy hamarébb, de el-jön időtök.
Ott lesz valóságos örökös
lakásunk,
Nem lehet e' főldön nékünk
maradásunk.
Örök Ditsőségbe ott-is edgyütt lészünk,
Isten
látásából olly örömöt vészünk;
A'
mellynél nagyobbat elme nem gondolhat,
Örvendetessebbet
semmi száj nem mondhat.
Térdepely-le Fiam! már most itt
melettem,
Mert hogy meg-áldgyalak, magamba
fel-tettem.
Mingyárt-is a' fia esett két térdére,
Ő
pedig két kezét tette a' fejére.
Ábrahám, Isáknak, Jácobnak
Istene,
Kinek egész pokol nem álhat
ellene.
Áldgyon-meg tégedet én édes Magzatom,
Lelkedbe,
testedbe, légy bóldog; Rajzatom.
Szívembűl rád adom Atyai
áldásom,
A' mellynél nintsen-is semmi drágább
másom.
A' miként húl főldre az Égnek harmattya,
Olly
bőséggel rád-is, a' Mindenek Attya
Terjeszsze malasztyát, 's
áldgyon-meg tégedet,
Hóltod után vegye magához
lelkedet.
Ezen nagy Úr Istent szívedbűl szeressed,
Szent
parantsolatit soha meg-ne vessed.
Szent hitedbe pedig légy mindég
állandó,
Hidgyed; hogy mint tested, lelked nem
halandó.
Az Illuminátust, 's Naturálistákat,
Parantsolom
kerűld! mint a' Viperákat.
Hív légy Királyodhoz, és őtet
szeressed,
Hogy így érdemidért kegyelmit
vehessed.
Szintén így szeressed édes Hazádat-is,
Szükségbe
áldozd-fel érette élted-is.
Betsűllyed mint illik, a'
Fellyebb Valókat,
Mert ezek tehetnek te veled sok
jókat.
Hazánk törvénnyeit mindég nagy bőtsbe tartsd,
Prókátor
leszel-is, tétova ne fatsard.
Valamit valahol szóllasz, légyen
igaz,
Mert a' hazug ember leg-alább való gaz.
A'
szegényt gyámolítsd, a' mint tőled lehet,
Mert
sok ezek közzűl magával sem tehet.
Látván más boldogúl, soha se
légy irígy,
Mivel az irígység emberbe nagy
mirígy.
Valamint szeretel engem mint Atyádat,
Hagyom!
úgy szeressed e' drága Anyádat.
Mert ő szíve alatt tégedet
hordozott,
Nagy fájdalmak között e' világra
hozott.
Emlőivel táplált, számos fáradtságot
Senvedett
melletted, nyughatatlanságot.
Ne engedd, hogy míg él, légyen ő
inségbe,
Gyámolítsd, a' midőn esik
betegségbe.
Ez a' te fiúi fő kötelességed,
Ha
eztet tselekszed, meg-áld Isten téged.
Ezek után nyakát ő által
kótsolta,
Kelly-fel! szóllott hozzá, 's erre
meg-tsókolta.
Már hozzád fordúlok én szívemnek fele,
Kinek
hűségével mindég vóltam tele,
Édes kedves Klárám! én hív hitves
párom,
Látod életemet már hamar bé-zárom.
Esedezem
azért hogy ne szomorkodgyál.
Tudod ember vagyok, azért
bátorodgyál.
A' kit Anya szokott e' világra
szűlni,
Nem lehet a' halált annak
el-kerűlni.
Tsak emberi zsóldom tehát most fizetem,
Ezt
hogy el-kerűllyem, épen nem tehetem;
Azért életembe ha
meg-bántottalak,
Avagy leg-kissebbel
meg-boszszantottalak;
Botsásd-meg, mert az-is, ki értünk
szenvedett,
Ellenségeinek tudod
meg-engedett.
Engedgy-meg hát te-is, könnyebbítsd terhemet,
Hogy
leg-kissebb vétek ne nyomja lelkemet.
Lelkem esmérete hogy tiszta
lehessen,
Bírája elibe így bátran mehessen.
Tudom;
meg-botsájtol, jó szíved esmérem,
És így idvességem
bizonnyal el-érem.
Reménylem, ott veled fogok örvendeni,
Nem
szűnök Istennél érted könyörgeni.
Köszönöm mellettem tett
fáradtságodat,
Éjjeli, nappali,
dajkálkodásodat.
Édessem! te nem tsak vóltál Feleségem,
De
vóltál mindenbe fele segítségem.
Végre még-is kérlek, ölely-meg
engemet,
Tartsd emlékezetbe én szegény lelkemet.
A'
kőrös fa alá temettes kertembe,
Mert alatta sokszor
nyúgodtam éltembe.
Mint Magnes szoríttya magához a'
vasat,
Klára úgy ölelte, szíve majd meg-hasadt.
A'
szobája hangzott nagy jajjal, 's sírással,
Mert
itt két igaz szív, küszködött egymással.
A' szomszéd
Aszszonyok e' nagy jajgatásra
Bé-futottak, 's
látták mint estek egymásra.
Klárát nagy nehezen férjétűl
el-vonták,
Ura szívét, hogy tsak nehezíti, mondták.
Az
Orosz Papnénak kísérték házához,
Sok keserve között
allíg jött magához.
Bog daj prosztyi! Papné eleget mondotta,
De
ő tsak zokogott, tán nem-is hallotta.
Itt a' Notárius fiát
szólította,
Hívja-bé a' Frátert, nékie
mondotta.
Bé-jövén leg-ottan őtet meg-követte,
Szólt:
hogy őtt' motskolta, a' hagymázza tette.
Felele a'
Fráter: hogy ő nem neheztel,
De őtt kristirozni újra
megint meg-kell;
Mert az első kristir azért nem operált,
Mivel
hánkolódott, veszteg éppen nem ált.
De ha a' második talál
operálni,
Mostani rosz sorsa még jóra fog válni.
Mondá
a' Fráternek; mindent el-szenvedek
Velem tenni,
a' mit tsak akar engedek.
Annyi könnyebbségem'
leg-alább kaphassam,
Hogy tsak egy holnapig, Klárámmal
lakhassam.
Még az' Nap a' Fráter kétszer
kristirozta,
De jobbúlására őtet tsak nem hozta;
Mert
az három Kristir mind benne maradott,
Azért körűlötte
többé nem fáradott.
Szólt-is a' fiához, hogy hívasson
Papot,
Mert nehezen éri a' holnapi Napot.
A'
fia a' Papról rég már gondolkodott,
De Attyának
szólni ő nem bátorkodott.
Netán meg-íjedgyen, vagy-is azt
ítéllye,
Hogy ő a' halálát kívánná, ne
véllye.
Pulyka Miskát küldé Páterért Kaplonba,
El-is
jött, szent Misét mondván a' templomba.
Szóllott a'
Fiához, Fiam! Papot hívass,
Közelít vég órám, azért
ne-is múlass.
Felele a' fia, épen most egy Páter
Érkezett
Kaplonból, és vele egy Fráter.
Tán szent alamisnát jöttek
kéregetni,
De Uram Atyámhoz fogom őtt
vezetni.
Mingyárt-is a' Pátert hozzája vezette,
Kinek
jelen léttét ő kedvessen vette.
Imádkozott vele soká, 's
meg-gyóntatta,
A' szent kenetet-is nékie
fel-adta.
A' Fráter két gyertyát az asztalra
teve,
Tsudálkozott minden, ő melly bátor
leve.
Ki-szállott ágyából, térden imádkozott,
És
így nagy buzgóan ő meg-is áldozott.
Le-feküdvén, így szólt, óh
melly könnyű lettem!
Mihent Istenemet én magamhoz
vettem.
Hizem! szent vérével meg-mossa lelkemet,
Színe
eleibe juttat-is engemet.
Ő a' Feszületet kezébe
tartotta,
A' Theologusi Actust úgy
mondotta.
Majd még két óráig beszélt igen szépen,
De
mikor az óra hatot ütött éppen,
A' halál veríték ki-ütött
homlokán,
Szentelt gyertyát adták kezébe
szaporán.
Istenét szereti, akkor-is fogadta,
Fel-kiálta,
Jésus! 's a' lelkét ki-adta.
A' Nótárius el-temettetik, Testamentoma fel-szakasztatik, és el-olvastatik.
Szegény Notárius,
mihelyest ki-múla,
Fiának a' könnye szemébűl úgy
húla;
Hogy már a' Páter-is rajta meg-íjedett,
Mert
a' főldre esvén, lett meg-merevedett.
Valami spiritust az
orra alá kent,
Az irgalmas Barát, mellyre álla-is
fent,
Bé-is adott néki egynéhány tseppeket,
Mellyek
erősíttik a' bádgyatt szíveket.
Szóltak: már a' dolog
meg-esett, ne sírjon,
Férfi természettel illő hogy ő
bírjon;
Mert ezzel életre őtet már nem hozza,
Azért
magát mért-is epeszti kínozza.
Most-is ábrázattya ollyan már mint
a' fal,
Ha Annya meg-láttya, még bújába
meg-hal.
Ezek után maga kérte ő a' Pátert,
Az
Orosz papot-is, 's az irgalmas Frátert;
Hogy jelentenék-meg
az édes Annyának,
Jó móddal halálát, a' szegény
Attyának.
De az egész falut bé-futotta a' hír,
Látta
Klára, hogy már az útzán minden sír.
Hogy férjét sírattyák, észre
vette azt ő,
De ő nem sírhatott, szíve lett olly mint
kő.
A' mint bé-menének a' Papok hozzája,
Nem
pillantott szeme, tátva vala szája.
Az irgalmas Barát nézte a'
pulsussát,
Ki-vette zsebébűl mingyárt spiritussát;
Jó
dósist-is dörgölt orra alá ebbűl,
De mint állott, most
sem mozdúlt-ki a' helybűl.
Láttván e' nem használt,
kapta lántzétáját,
Eret vágott rajta, hallák-is
lármáját
Olly nagyon, hogy egész falu ide futa,
Azt
vélték, hogy mingyárt meg-üti a' guta.
Kiáltott! Tengerek
zúgó nagy habjai,
Hegyeket tsapdosó fel-dagadt
árjai,
Boríttsatok engem, hogy ne lássak napfényt,
Jók
el-éréséhez ne nyújtsatok reményt.
Vagy ti ormos hegyek én reám
dűllyetek,
Terhes sziklátokkal engem meg-öllyetek.
Hol
vagyon a' késem? majd szívembe verem,
Fájdalmimnak
végét így hamarébb nyerem.
A' Páter a' kezét meg-fogta
tsendessen,
Mint jó lelki Atya szólt hozzá
kegyessen.
Óh drága Aszszonyom! magát mért epeszti?
Olly
nagy bánatokba szívét mért ereszti?
Gondollya-meg; hogy e'
Világ kereksége,
Itt maradásunknak nem az öröksége.
Mi
Anyáktól ugyan minnyájan születünk,
De még-is öröké
azért nem élhetünk.
Ez a' Nagy Istennek az ő szent
tettzése,
És öröktűl fogva ált látott végzése.
Ki
az Isten ellen ebbe rúgódozik,
Hidgye! hogy örökre az
olly el-kárhozik.
A' Aszszonynak nagyobb kintse nints
lelkénél,
Drágább ez világnak minden értékénél.
El-ne
veszítse ezt maga jó szántával,
Isten ellen való,
zúgolódásával.
Mert hogy férje meg-hólt, Isten akarattya,
Ezen
tehát szívét mért meg-nem nyugtattya?
Meg-hóltak, kik vóltak,
valamint most ő-is,
Meg-halunk utánna, a' kik
élünk mi-is.
Kérem tehát, légyen meg-nyúgodt elmével;
És
ne káromollya Istenét nyelvével.
Magához tért, le-űlt, és
meg-tsendesedett,
Sírt még-is, mert szíve vala
sebesedett.
Szépen a' Páterhez így szólla végtére:
Attyám
Uram! engem olly fajdalom ére,
Hogy én tellyességgel magamon túl
vóltam,
Keserűségembe nem tudom mit szóltam.
Szólla
itt a' Páter: el-hiszem szavait,
Jól-is által
láttam méltó fájdalmait;
Mert hol van olly Aszszony, mellynek
meg-hal férje,
És őtet szeretvén fajdalom ne
érje.
Tsak kérem, hogy szívét már most meg-nyugtassa,
Férjét
a' mint illik, el-takaríttassa.
Mingyárt-is a' fiát
magához hívatta,
Mindent miként tégyen nékie
meg-hagyta.
Hogy mossák-meg őtet, szépen öltöztesse,
Úgy
annak utánna ki-is teríttesse.
Leg-inkább pediglen azt bízá
fiára,
Azon nyakravalót köttesse nyakára,
Mellybe
meg-ígézték az Halmi vásárba,
Mert ez arany tsipkés,
van-is nem kis árba.
Fogadta a' fia, hogy majd mindent jól
tesz,
És betsűletekre az egész dolog lesz.
A'
vén Aszszonyokkal mingyárt meg-mosatta,
Fejér
ruháját-is reája adatta.
Szokott köntösébe szépen
őltöztette,
Azon nyakravalót nyakára köttette.
Melly
kalap vólt fején Budára mentébe,
Mostan-is azt tették
itten a' fejébe.
Azon pennáját-is kalapjára
tették,
Mellyért a' Vasasok majd fejét nem
vették.
Tarsolyos kardgyát-is köték oldalára,
Dohány
zatskót, pipát, a' markolattyára.
Így terítették-ki szoba
közepére,
A' sok nép jött és ment
meg-tekintésére.
Pápisták, Oroszok osztán harangoztak,
Kóldusok
testénél hatan imádkoztak.
Azon a' környéken az a' nép
szokása,
Hogy ha valakinek esik ki-múlása,
Síró
Aszszonyokat vagy pénzért fogadnak,
Avagy a'
sírásért nékik málét adnak.
Énekelve sírnak, de ha könnyek nem
húl,
Hamar az Egyházfi a' korbátshoz-is nyúl.
A'
Fia Gatsájba kűldött illy Vestákért,
Mindenik énekel
egy nap egy petákért.
A' síralmas házhoz mihent
érkezének,
Mintegy fél oráig ők meg-pihenének,
A'
test mellé űltek, azután két felől
Egyike secundált,
más énekle elől.
Úgy intézték ezek mind az énekeket,
Mintha
maga Klára mondaná ezeket.
Bánatra fejeket, ők
le-eresztették,
Könnyek között ezen éneket kezdették,
Bóldogtalan fejem,
mire juta ügyem,
Forgandó szerentse, mért bánál így
velem,
Óh te gyilkos halál! mérgedet most
nyelem,
Hogy férjem meg-ölted, helyem allig lelem.
Nem vólt illyen
ember a' Szamos mentébe,
Nem-is járt gubába,
hanem kék mentébe,
Ő egy Eskütnek-is mert álni
szemébe,
Mert Hazánk Törvénnye gőzölgött fejébe.
Falunknak-is dolgát
bőltsen kormányozta,
Tsizma szára megett ravását
hordozta.
A' portiót hamar ki hozzá nem
hozta,
Illyen Oroszt mingyárt ütötte, pofozta.
Ő a' katonákat
felette szerette,
Vácáns portióit igazán
fizette,
Eztet tenni egyszer hogy
el-felejtette,
Akkor őtt' egy Hadnagy jól
meg-ütögette.
Jaj!
ki nem mondhatom! engem mint szeretett,
Gyakran kézen
fogva kortsmára vezetett,
Részeg tán ötvenszer éltébe
lehetett,
De a' Tsaplárosnak mindég
meg-fizetett.
Drága kedves Férjem!
te már oda lettél,
Óh drága alakom! engem mint
szerettél
Bár gyakran engemet pofon-is ütöttél,
Tsak
egyet fordúltál, már megint kedveltél.
Árva vagyok immár,
óh én szegény Klára!
El-hervadt Virágom, meg-aszott a'
szára,
Mért juttattál halál engemet-is mára,
Had
ment vólna lelkem vele nyugalmára, &c.
Több énekeket-is ők
még énekeltek,
Halgatók szívei bánattal
bé-teltek.
Budai úttyát-is keserves hangzással
Énekelték;
a' nép halgatta sírással.
Főképpen bé-estét a'
tsősznek árkába,
Halván mint kinlódott ennek mély
sarába.
Az alatt a' Fia Notáriusoknak
Meg-írta
halálát, többeknek másoknak.
A' hol ezek laktak, ott minden
harangok
Meg-vonattak; nagyon szomorú vólt
hangok.
Glodán Komorzánba huszonnégy óráig
Szűnet
nélkűl vonta, más nap virradtáig.
Két harangotskái majd meg-is
repedtek,
Mert a' sok kongásba már
meg-melegedtek.
Temetésére-is hívta minnyájokat,
A'
Janki Plebánust, és több más Papokat.
Philosophusokat, és a'
Nemességet,
Körűl belől való falusi népséget.
Szelíd
András mellé még több Kántorokat,
De kérte, hogy jól
ki-öblítsék torkokat.
Hogy így hangossabban
énekelhessenek,
Lélegzeteket-is könnyen
vehessenek.
Első vólt ki el-jött, a' Lázári Molnár,
Bőgött
mint a' marha, mondá; óh be nagy kár,
Hogy e' túdós
ember mi közöttünk el-tűnt,
Philosophiánk-is ő vele
már meg-szűnt.
Nem engedem másnak, majd magam
munkálok,
Tiszteletére szép koporsót
tsinálok.
Tsinált-is szép bóltost száraz Diófából,
Hogy
jó asztalos-is, látták e' munkából,
A' Gyarmathi
kováts érkeze nyomába,
Egy meszszely pálinkát öntött
már gyomrába.
Mint szamár ordított, síra és kesergett,
Mert
Pálinka szeszi fejébe kevergett.
Ki-ment a' szobából,
udvaron tántorgott,
Glodán-is érkezett, nézvén reá,
morgott.
Nem felejthette, hogy őtet meg-lógatta,
A'
midőn ellene Klára fel-bíztatta.
De más nap meg-látván ő a'
kész koporsót,
Kezébe azon nap nem vett boros
korsót;
Hanem az Uraság kováts műhelyébe
Mene, 's
pőrölyöket vévén a' kezébe;
Vasbúl munkált tzifra fél mázsás
keresztet,
Valaki tsak látta, szemet rá
meresztett.
Ehez még kovátsolt egynéhány szegeket,
A'
Fia kezébe adá mind ezeket.
Szólla: Ura Attyát mindenkor
szerettem,
Meg-tisztelésére mind ezt
készítettem.
Inkább sarkantyúkat vernék tsizmájára,
Avagy-is
patkókat zsufa fakójára.
Mert úgy élne: már most kivel fogok
inni,
Kézen fogva ki fog a' kortsmára vinni.
Sok
pint bort meg-ittunk edgyütt egyszer 's másszor,
De
meg-is kergettek minket egynéhányszor.
Jaj már most el-hagyott,
kívánom az Égbe,
Örvendgyen a' lelke, örök
ditsőségbe.
Glodán Urszul őtet hogy látta, nagyon sírt,
A'
kőrös fa alatt ő ásta-ki a' sírt.
Míglen aztat ásta, teve
sok főhajtást,
Szeráku! szeráku! több illy Oláh
mondást.
Egyházi ruhába a' Papság őltözött,
Nagy
tzeremóniák, 's éneklések között
Ott a' koporsóba még
azon nap tették,
És a' kész szegekkel azt bé-is
szegezték.
Történt, hogy egy útas kép-író érkeze,
A'
ki Kolosvárra menni igyekeze;
Látván a' Jurátus, itt
meg-tartóztatta,
Festéshez készűllyön, nékie
meg-hagyta.
Minden történetit Budai Úttyának,
E'
mellett tzímjét-is Familiájának;
Különös táblára olly szépen
festette,
Hogy valaki látta, azt meg-nem
vethette.
Le-írta, a' bikák őtet mint kergették,
A'
juhász ebei őtet mint mentették.
A' vasas katonák vele mint
bánának,
Hogy Füreden vele öszve akadának.
Mint
dőlt-bé étszaka a' tsősznek árkába,
A'
hol-is már lelkét tartá tsak markába,
Mint szabadúla ki 's
érkezvén Budára,
Mint akadt' Szathmári Bírónak
fiára.
Látván Magyarokon bolond sok ruhákat,
A'
Gavalérokat és a' sok Dámákat;
Mind ezekért miként ő meg-nem
támadta;
A' szent letzkét nékik ezért mint
fel-adta.
E' kép írásokat, mind koporsójára
Sorról
sorra rakták, hanem oromjára
Tzímjét függesztették, a' melly
ebbűl állott,
Hogy egy szép Griff madár levegőbe
szállott.
E' Philosophusi köntösbe őltözött,
Kalamárist
pennát tartott körme között.
Alatta Apolló vólt le-festve
sírva,
Non injuste plorat, vólt alája írva.
Nem
lehet szebb tzímje egy Nótáriusnak,
Főkép' melly
tartatik nagy Philosophusnak;
Mert ez jegyez nagy észt, és nagy
ítéletet,
Valaki tsak itt vólt, erre szemet vetett.
A'
temetés napja mingyárt más nap vala,
Mert hat napok
múltak, miólta meg-hala.
Rendelték dél előtt ezt kilentz
órára,
Mihent ezen napnak értek virradtára.
Számtalan
sok népek kezd'tek mingyárt gyűlni,
Sokaságon
ennek el-kelletett hűlni.
Szűk vala az Udvar, eztet a'
Nemesség
Bé-tőlté, a' Papság, 's az Atyafi
vérség.
A' falu útzáján a' nép meg-nem fére,
Mert
bár hoszszú vala, de keskeny vólt tére.
Sokan azért áltak kútaknak
fájára,
Leg-többen másztak-fel házaknak héjjára.
Mások
sövényeken áltak 's lajtorjákon,
Mint tsókák úgy
űltek nagy számmal a' fákon.
Két fertályt hogy ütött,
mingyárt harangoztak,
A' nép között ezzel
tolongást okoztak.
Egymásnak hátára sokan fel-állottak,
A'
nagy szorúlás közt jajt-is kiáltottak.
A' Falusi Tanáts
fekete gubába,
A' siralmas háznak mene
udvarába.
A' fekete zászlót a' kis bíró vitte,
Hogy
ő mint más nagyobb, ez által azt hitte.
Falunak a' könyve az
öreg bírónak
Vala a' kezébe, mint fő szám
adónak.
Ravásokat rakták tizedes vállára,
Erre
harangoztak már kilentz órára.
A' Deák gyermekek itt a'
compánokkal
Sort tartván, jövének apró
leányokkal.
Ezeket egy gyermek keresztel követte,
Melly
után sok Kántor lépéseit tette.
Utánnok a' Papság pompássan
érkeze,
Egyházi ruhába mivel mind őltöze.
Ki
füstölőt tartott a' maga kezébe,
Ki meg szentelt
vizet vitt réz medentzébe.
Négyen vóltak itten Oláh
Kalugyerek,
Hatan Basiliták, szakálos emberek.
Orosz
Pópa nyóltz vólt, és két Franciscánus,
Utól pedig jöve
maga a' Plebánus.
Mert a' testet nem más, hanem
temette ő,
A' többi lóggón vólt, ő vólt köztök
a' fő.
A' test az udvaron már ki vala téve,
Az
Atyafisággal körűl vala véve,
Szegény árva Klára, fekete
pájába
Itt űle, jajgatott, 's majd maga
hajába
Kapott: de a' többi számos Attyafia
Bátoríták
őtet, főképpen a' fia.
Jól-lehet fájdalom néki-is
szívébe
Nagy vala; űlt ő-is itten feketébe.
A'
Plébánus buzgón látott a' dolgához,
Énekelve
fogván Ceremóniához.
De meg-adták módgyát bezzeg a'
kántorok,
Mert itt úgy ordított a' sok korhely
torok;
Hogy talán bőgések Váradig el-hallott,
Betsűletet
köztök Szelíd András vallott.
Bútsúzó éneket ő
kondította-el,
Hogy minden halhassa, egy székre
álla-fel.
A' Szamos vizének leg-nagyobb hartsája
Nem
táttya úgy száját, mint vólt tátva szája.
A' Janki Mester-is
épen nem hibázott,
Fel-fújván pofáját, keményen
trillázott.
De a' Nagy Majthényi, mint róka a'
fagyon
Kahogott: torkába vélték súllya vagyon.
A'
Szathmári Kántor az Isten ígéjét
Lassan énekelte, mert
még a' gégéjét,
Mivel regvel vala, még meg-nem
ásztatták,
Az estveli torra eztet halasztották.
Két
óránál tovább tartott ez a' bőgés,
Ugyan tsak
el-hagyták, jött rájok köhögés.
Mingyárt a' Plebánus itten
fel-is ála,
Nagyon gyönyörűen 's bőltsen
predikála.
Véletlen történt itt felette nagy ropaj,
Nagy
lárma, ordítás, sok illy kiáltás; jaj!
A' Plebánus mingyárt
meg-is állapodott,
Mért esik e' lárma, arról
gondolkodott.
A' siralmas háznak
tő szomszédságába
Lakott Jáger Getzi, a' maga
házába;
Igen sok nép mászott az Eszter héjjára,
Kik
nézni kívánták e' gyászos pompára;
E' terhet nem
bírván, retsegett, ropogott,
A' sok emberekkel
rakásra-is rogyott.
Kinek lábára dűlt, kinek a'
kezére,
Sok jó forma tsókot kapott a'
fejére;
Sok szabadíttsák-ki, aztat kiáltotta,
Sok
hogy mingyárt meg-fúl, nagy zajjal mondotta.
Orrán száján soknak
a' vére bugyogott;
Sok meg sántikálva onnat
el-kullyogott.
Kinek a' szalmából tsak feje vala kin,
De
mint mász-ki abból, a' vala már a' kin.
Egynek meg egy
szátyva esett a' nyakába,
Úgy tettzett, mintha ő
vólna kalodába.
Más a' kakas űlőn meg-maradt, 's azon
űlt,
Egy a' kéménybe dőlt, e' még ott majd
meg-sűlt.
De a' sok nép rajtok azonnal segített,
És
így e' lármának mingyárt-is vége lett.
Itten a'
Plebánus tovább prédikállott,
Halgatta őtt a'
nép, már most talpon állott.
Végtére a' mint a'
bútsúzást kezdette,
Valamíg
Amennel azt el nem végzette,
Olly nagy vólt a' sírás,
jajgatás, zokogás,
Hogy soknak szívébe esett a'
nyilallás.
Sok ezektűl lankadt leve, 's el-fáradott,
A'
Szamos-is a' sok könytűl meg-áradott.
Szegény Klárát innét
karon vinni kellett,
Mert véres tajtékkal a'
szája bé-tellett.
Kedves férjét tovább nem-is kísérhette,
Szívét
a' fájdalom olly nagyon sértette.
Ezzel a' Plebánus
mondá itten Ament,
Ki ki, ki eddig űlt, lábára álla
fent.
A' Ceremóniát megint el-kezdette,
A'
Ritualéból aztat éneklette.
Itt egy Mi Atyánkot lelkéért
mondottak,
Míg el-imádkozták, tsendessen
állottak.
Hogy azt el-végzették, egy Pap a' füstölőt
A'
kezébe adta, és az engesztelőt.
Temjény ez: a' mellyel a'
testet füstölte,
A' szentelt vízzel-is eztet
meg-öntözte.
A' koporsót tették szent Mihály
lovára,
Emelte hat Eskütt ember a' vállára.
Itt
a' harangokat mingyárást meg-vonták,
Miserérét
Papok, és Kántorok mondták.
Nem bőgtek olly nagyon már most a'
Kántorok
Mivel mindeniknél száraz vólt a'
torok.
A' számtalan sok nép mingyárt meg-indúla,
Tolakodás
miatt sok-is orra húla.
Elől a' gyermek ment maga
keresztyével,
Osztán minden Compán deák
seregével.
Őket kül-falusi férfiak követték,
Minnyájan
nagy halkal lépéseket tették.
A' fekete zászlót nagy
Authoritással
A' kis Bíró vitte, itt lassú
hágással,
Peleskei Tanáts mene a' nyomába,
A'
mint már mondottam, fekete gubába.
A' Philosophusok ezek
után jöttek,
Kik ember sorsáról vele
elmélkedtek.
Énekelve mentek már most a'
Kántorok,
Hallatták magokat, tudván hogy lesz
borok.
A' Papok melly rendel a' házhoz
jövének,
Szintén azon rendel itten-is menének.
Utánnok
már a' test itten vitettetett,
Húsz
szövétnekekkel körűl vétettetett;
Mellyet-is kísére már az
Atyafiság,
A' Nemesség, és a' Szathmári
Pólgárság.
Végre az Aszszonyok jöttek egy tsordába,
Hátrúl
mentek azok, kik vóltak gubába.
A' síró Aszszonyok köztök
énekeltek,
Főtűl egész talpig gyász ruhába
mentek.
Nagy tekerűletet kellett nékik tenni,
És a'
kőrös fához úgy kelletett menni.
Így a' nép soksága jobb
rendel mehetett,
Nem tódúlt egymásra, jobban
meg-férhetett.
El-érkezvén egyszer már a' kőrös fához,
A'
testet le-tették ki-ásott sírjához.
Mind a' testet, mind
sírt, Papság körűl vette,
Czeremóniáit mihent
el-végzette,
Köteleken mingyárt botsájták sírjába,
Ama
végső napig lakozó házába.
Rá vágták a' főldet, 's
szépen fel-halmazták;
A' vas keresztet-is jól
alkalmaztatták.
Mert ez a' fejéhez szépen
helyheztetett,
Mutatott a' szemnek ékes
tekintetet.
Az Oroszok erre egy fejér zászlótskát
Függesztettek,
tettek Lánykák koszorótskát.
Oláhok, Oroszok, mutattyák
ezekkel,
Egy meg-hólthoz vannak melly nagy
tisztelettel.
Fia Nagy Váradról egy Márványt hozatott,
A'
melly sír halmára reá boríttatott.
Erre ezen néhány verseket
vágatta,
Mellyeknek betűit meg-aranyoztatta.
,,Ály-meg itt
Vándorló! e' szép körös fánál,
Nem
találsz szebb nyúgvó helyet árnyékánál.
Tekintsd e' Sír
halmot, mellyt takar e' Márvány,
Meg-tudod,
's meg-tudgya veled a' Maradvány;
Hogy alatta nyugszik
Hazánk olly nagy fia,
A' ki Kadikának
vala Attyafia.
A' Nagy PELESKEI híres NÓTÁRIUS,
Egy
nagy Törvény tudó és nagy Philosophus.
Ne kérdezd a'
nevét, a' szél azt el-fújta,
Még
mikor tsősz árka sarát éjjel bújta.
Elég az, hogy mindég ollyan
nagy ember vólt,
Hogy ő, mind addig élt,
valamíg meg-nem hólt.
Sírasd-meg! gyász cziprust hánnyál e'
halmára,
Meg-érdemli, mert nagy útat tett
Budára.
A' temetés
után oszlott mingyárt a' nép,
Ki-ki mondá, hogy
e' temetés vala szép.
Tsak néhány Nemesek, és az
Atyafiság,
A' Philosophusok, 's ezekkel a'
Papság
Maradtak-meg, 's mentek minnyájan Klárához,
Az
itt való Orosz Papnak a' házához.
Sok sírás, zokogás között
őtt' találták;
De szegényt minnyájan mingyárt
vígasztalták.
Házánál az alatt fia mindent végzett,
Mert
már minden gyomor éhséget itt érzett.
A' mint minden asztal
már meg-teríttetett,
'S vendégektűl Klára haza
kísértetett;
Az étkek mingyárást itt fel-is hordattak,
Áldások
Papoktól azokra adattak.
Egy asztalnál űltek Papok, és
Nemesek,
Másutt sem maradtak a' helyek
üressek.
Klárát a' Nemesek magok közé vették,
A'
Papokhoz közel őtet le-űltették.
Mindenkép akarták őtet
vígasztalni,
Mert mást nem szólt, tsak hogy kívánna
meghalni.
Jól ettek, jól ittak, gazdag vala e' tor,
Mivel
el-is fogyott itt három hordó bor.
Tsudálták leg-inkább itt a'
Kántorokat,
Borral mint áztatták meg-száradt
torkokat.
Philosophusok-is itt nem szomjúhoztak,
Elmélkedés
helyett ők inkább boroztak.
A' Lázári Mólnár, mivel a'
koporsót
Munkálta, üríté itt azért a' korsót.
A'
Gyarmathi kováts tette ennek mássát,
Ő-is a'
keresztnek itta áldomását.
Tizenkét kóldusok ettek más
szobába,
Részesűltek ők-is a' Klára
borába.
Nyavalyások abból annyit hörpentettek,
Hogy
itten egymással meg-is verekedtek.
Ki-futottak nézni, légyen e'
mi lárma,
De már főldön feküdt ezek közűl hárma.
Egy
Csengeri sánta kóldus mankójával
Le-ütötte, mert nem
rúghatta lábával.
Itt egy tsonka vala mind a' két
kezére,
Felesége pedig vak vólt két szemére.
Ez
Urát, hogy részeg, nagyon pirongatta,
Ura pedig
motskát már nem halgathatta.
Így szólt hozzá: szajha! fogd-meg a'
nyelvedet,
Mert mingyárt ki-vájom mind a' két
szemedet.
Egy Batizi kóldús mást meg pofon tsapott,
Hogy
több alamisnát, mint ő, itten kapott.
A' Plebánus látván e'
szép comædiát,
Mingyárt
el-hívatta az Egyháznak fiát,
Parantsolta, zárja őket a'
Templomba,
Reggelig legyenek ottan árestomba.
De
vígyázzon; hogy ott ne verekedgyenek,
Hanem
parantsollya, hogy könnyörögjenek.
Bé-mentek, asztalhoz megint
le-űlének,
E' kóldus Sarmitzlin sokat
nevetének.
A' tsonka mit mondott, hogy Klára hallotta.
Bár
még fájt a' szíve, még-is mosolyogta.
Midőn már minnyájan
eleget evének,
Fel-kőltek, Klárának köszönést
tevének,
Orosz pap házához el-is kísértették,
Ottan-is
mindenkép' őtet ébresztették.
Jó étszakát mondtak néki
utóllyára,
Menne ki-ki onnat maga szállására.
Más
nap a' Plebánus a' Templomhoz mene,
És a'
kóldusokkal ott Computust teve.
Majd tsak nem minnyáját
meg-korbátsoltatta,
Főképpen a' mankóst jól
meg-irháztatta.
A' tsonkát nem bántá, de vak
feleségét
Meg-kellett követni, 's valni
részegségét.
Az executiót mihent el-végzette,
Szabadon
minnyáját haza eresztette.
Mingyárt minden felé ment-is ez a'
vert had,
Nem vígyázott egy-is, alamisnát ki ad.
Első
vólt a' sánta, ki el-takarodott,
A' többi
se késett, mind el-vakarodott.
Mostan már Klárához mentek
utóllyára,
Hogy szívét hozhassák régi
nyugalmára.
Vígasztalták őtet, sok-féle példákkal,
E'
világba történt szép históriákkal.
Ki meg kérésével, más meg
beszédgyével,
Láttzatott-is lenni nyúgottabb
elmével.
El-bútsúzván tőle, kezet fogtak véle,
Klára
gyönyörűen már mostan beszéle.
Meg-köszönte nékik, hogy őtt
meg-tisztelték,
A' mellyre minnyájan úttyokat
követték.
De Jurátus fia itten tartóztatta
Szelíd
Andrást, haza nem-is botsájtotta.
Szintúgy Tsebres Mihályt, vele
Gántsos Jánost,
Mind ezekkel még a' Thót falusi
Vámost;
Mert ez a' négy vala Testamentárius,
Mindenik
nagy ember, és nagy Philosophus.
A' Testamentom a' Falu ládájából ki-vétetik, és az egész Tanáts előtt, elolvastatik.
Más napra virradván,
mingyárt úgy őltöztek
Mint Philosophusok, 's
magokra kötöztek
Palástot, 's egyet mást; kalapot
fejekre
Tettek: és le-űltek el-rendelt helyekre.
A'
Jurátus mene falu Bírájához,
Kérte; a' tanáttsal
hogy jönne házához.
Illendő-is vala hogy jönne hozzája,
Mivel
nála vala a' falu ládája,
A' falu dobjára a'
bíró üttetett,
Mellyre minden Hites házához
sietett.
Meg-is indúltak ők a' veres zászlóval,
Lassú
lépésekkel jöttek, és dob szóval.
Bíró tanátsával a' mint
el-érkezett,
Minnyájához itten egy szép beszédet
tett.
Sajnállaná, úgy mond: hogy illy árván láttya
Ezen
házat: 's népnek Attya és baráttya
Hogy ki-múla; mert már ki
lészen gyámola,
Mivel míg élt, dolga mindétig jól
folya.
A' Tyukodi Mester székérűl fel-kele,
A'
ház Aszszonyának nevébe felele,
Hogy a' Nagy Úr Isten, ki
árváknak Attya,
Inségre e' falu népét nem
juttattya;
Mert bár e' helységnek meg-hala Atlása,
Él
az! a' ki ennek valóságos mássa.
Él! és ihol vagyon, fiára
mutatott,
Nagy tudományú ez, mert törvényt
halgatott.
Lehet a' falunak ő Notáriussa,
E'
nagy hívatalhoz van-is igaz jussa.
A' Tanáts, a'
község, Vívat! kiáltották,
Olly nagyon; hogy szavok
Szathmárba hallották.
Háromszor négy Hites őtet
fel-emelte,'
Attyának podagrás székibe
bé-tette.
Klára örömébe könnyeket húllatott,
Látván
kedves fia mint installáltatott.
A' fia köszönte, 's
magát hajtogatta,
Körös körűl kezét a' bíráknak
adta.
Fogadta; hogy híven fog mindég szolgálni,
És
minden pörökbe falu mellett álni.
Az Orosz Pap őtet itt
meg-esküdtette,
A' Prothoculumot eleibe
tette;
Hogy ebbe bé-írja a' falu dolgait,
Kutyájit,
matskáit, több minden barmait.
Az Annya
Attyának az ő Clepsydráját
A' kezébe adta, hogy
tévén munkáját,
Óráknak folyását mindétig tudhassa,
És
a' Sessiókba Tanátsnak mondhassa.
Nagy fa pixissét-is
nyújtotta kezébe,
A' nagy Ünnepeken mellyt
hordott zsebébe.
Illy Notáriusnak nagy a' dignitássa,
És
illyen pixisbűl áll authoritássa.
Az egész tanátsot itt körűl-is
járta,
Kínálta tabákkal, 's tsattantva
bé-zárta.
Így nyerte a' fia Attya nagy
tisztségét,
Tarttya-is a' falu benne
ditsőségét.
Ezek így történvén, az Új Nótárius
Szólla:
hallya szavam minden Philosophus!
Az Atyám éltébe tett
Testamentomot,
Mellyre neve mellé petsétet-is
nyomott.
Nem kétlem, mások-is hogy magok neveit,
'S
coram me rá írták, és a' petséttyeit
Mind kívűl, mind belől
reája ütötték,
Végső rendelését így
erősítették.
Szükségesnek látom, hogy fel-szakasztasson
Ezen
Testamentom, és el-olvastasson;
Hogy mit kinek testált, abból
meg-tudhassuk,
És a' kiket illet, kezekbe
adhassuk.
Ezen kívánságát helyesnek tartották,
Hogy
fel-nyittattasson, jónak álították.
A' Bíró id' adá
kúltsát a' ládának,
Mellyet fel-is nyitni
kelletett magának.
A' Testamentomot abból ki-is vette,
És
azt az asztalra eleikbe tette.
Az Új Nótárius ezt Tsebres
Mihálynak,
Az Angyalosiak Nótáriusának
Nyújtotta
kezébe, 's kérte szakaszsza-fel,
Hangos torka
vólna, azt olvassa-is el.
Mingyárt-is háromszor itten
doboltattak,
Ablakok és ajtók mind
fel-nyitattattak.
A' Népnek majd helye sem vólt hol
állani,
Mert az egész falu kívánta hallani.
A'
Testamentomot itt fel-szakasztotta,
Magát minnyájának,
elől meg-hajtotta.
Ki-állott az után a' ház
közepére,
Széles nagy kalapját fel-tette fejére,
A'
Philosophusi palástyát vállára,
Zőld oculáréját pedig
az orrára.
Itt új Collegája nagy fa pixissébűl,
Frissen
mellyet ki-vett palástya zsebébűl;
Debrei burnóttal elől
meg-kínálta,
Mert ettűl az írást sokkal jobban
látta.
Ki-krákogván magát olvasni kezdette,
E'
vólt foglalattya, mellyt ki-ki érthette.
Tudom ember vagyok,
életem el-múlik,
Bár kevés ideig, tán még ez
el-nyúlik;
De a' halált még-is el nem kerűlhetem,
Hogy
ő meg-ne fojtson, aztat nem tehetem.
E' gyarló világba éltem
Istenemnek,
Hazámnak hasznára, 's kedves
Nemzetemnek.
Adott az Úr Isten nékem szép Tisztséget,
Tökélletes
szívű barna feleséget;
Valamiket tettem, semmit sem
ellenzett,
Én nékem szép három magzatokat
nemzett.
Soha ez életbe nem kíméltem testem,
Egy
kis vagyonkát-is e' főldön kerestem.
Ha halálom után e'
ripsz rapszra menne,
Még sír halomba-is fájdalmamra
lenne.
Mindenekbe tehát ez az én tettzésem,
És
meg-határozott végső rendelésem;
Mellyet tsendes szívvel meg-érett
elmével,
Teszek okos eszem meg-ítélésével.
Mert
Istennek hálá, ez még meg-nem kábúlt,
Bár a'
bikák előtt majd hogy meg-nem tsábúlt.
Bort-is és pályinkát, még
ma nem kóstoltam,
E' mai hibámat tegnap
ki-pótoltam.
De kiknek mit hagyok, el-ne fetsérellyék,
Avagy-is
roszszabbért azt el-ne tseréllyék.
Legatáriusim ha ezt
tselekeszik,
Meg-mutatom; hogy a' szurkot ők
meg-eszik.
Mert halálom után őket látogatni
Fogom:
mint kisértet, éjjel fojtogatni.
A' Nagy Úr Istennek hagyom
a' lelkemet,
Annyának a' főldnek, pedig a'
testemet.
Bízom szent Fiának én nagy érdemében,
Bűneim
meg-bánván, vészen kegyelmében.
Fekvő jószágomat testálom
Klárámnak,
Özvegységre jutott szerelmes
árvámnak.
Bolygatni őtt' ebbe senki se próbállya,
Mert
a' sárt előttem soha meg-nem állya.
Hóltom után őket ugyan
meg-rángatom,
Pihegni sem fognak, úgy
meg-nyomogatom.
De kívánom, fiam őtet gyámolíttsa,
Vele
e' jószágot még meg-szaporíttsa.
Egy fa házból áll ez, és
egy rászás kertből,
Még egy véka alá vetni való
főldből.
Izzadott homlokom, míg ennyit szerzettem,
E'
szép jószágomnak míg Ura lehettem.
'S míg azt magamévá
tehettem örökre,
Sokat kőltöttem én Pesten a'
pörökre.
A' Királyi Fiscus akart involálni
Pörömbe;
de hátrább kellett néki álni.
Ezen szép jószágom, hogy ha Klára
meg-hal,
Szállyon a' fiamra, tudom ő-is így
vall.
Abalienálni ezt ne mérészellye,
Sőtt azon
nagy tábla főldét jól mivellye.
Termeszt kertem igen jó ízű
retkeket,
Ezrenként rakhattya szálákra ezeket,
Nagy
Comertziumot ő ezekkel tehet,
Mivel a' Szamoson
a' Tiszába mehet.
A' Tiszán le-úszhat szállya a'
Dunába,
Azon pedig mehet bízvást Ásiába.
Ottan
drága pénzen veszik a' retkeket,
Mert Török
gyomrokból hajtyák a' szeleket.
Mobiliaimtól Klárám meg-nem
fosztom
Egészlen: de részit másoknak-is
osztom.
Úgymint Hazánk kényes Gavalérainak,
Abba
nyájaskodó tündér Dámáinak,
Ollyan darabokat szívembűl
testálok,
A' mellyekkel tudom, hogy nékik
használok.
Hagyok én ő nékik erkőltseimből-is,
Testemnek
egy némelly belső részéből-is.
Tudom; Hazánkba sok
Illuminátusok,
Kiknek-is a' számok nem kevés,
hanem sok;
Kedvesbet ezeknek én nem testálhatok,
Semmit
hasznossabbat nékik nem hagyhatok
Eszemnél: azért-is vegyék ezt
kedvessen,
Tartsák-is nagy betsbe kérem azt
szívessen.
Mert hidgyék! ők ezzel bolondok nem
lesznek,
Balgatagságokat többé nem-is tesznek.
Lesz
Religiójok, mellynek kell-is lenni,
Az én eszem után
hogy ha fognak menni.
Fogják ők tisztelni 's szeretni a'
Királyt,
Meg-vetik, mint pestist a' Frantzia
dagályt.
Egy vén lovam vagyon, a' melly allíg
mehet,
Szolgálatot-is már én nékem nem tehet;
Mivel
jó marhám vólt, azért tartom most-is,
Rend szerint
abrakja ki-jár, szénája-is.
Naturálistáknak én eztet
testálom,
Mert bár főtűl farkig akár mint
vizsgálom,
Hasonlítanak ők, mindenbe hozzája,
Mert
minő az eszek, olly Phantasiája.
Azt tartyák, öröktől hogy e'
világ álna,
És tsak a' természet hogy ebbe
munkálna;
Az embernek lelke hogy meg-hal testével,
El-tűnik
mint a' füst test el-enyésztével.
Ezen vén lovam-is így
Phantazirozik,
Nints esze, hanem tsak mint egy
álmodozik.
Hogy ő mindég ló vólt, és mostan-is barom,
Nemesb
a' szamárnál, mellyt azért vakarom.
Ha egyszer meg-döglik,
az ebek meg-eszik,
Éltető párája mint füst,
el-enyészik.
Mindenbe-is enged ő a' természetnek,
Mert
saraglyájába hogy ha szénát vetnek,
Őtet a' természet
arra-is sarkallya,
Hogy ez eledele; és hogy azt
bé-fallya.
Reménlem bé-veszik ezt társaságokba,
Mert
épen egy velek a' tudományokba,
Hagyom a' falusi
Nótáriusoknak,
Mivel kell lenniek
Philosophusoknak,
Régtűl fogva gyűjtött Bibliothecámat,
Bánom
nem hagyhatom nékiek a' számat;
Mert ha gyűllésekbe számmal
szólhatnának,
A' bűntetésekre sokat
ihatnának.
Kalendáriomok ezen szép könyv tárom,
Szépen
öszve kötve vagyon ötven három.
Ennyi esztendőkig viseltem
Tisztségem,
Lutza vásárára menvén Feleségem,
Minden
esztendőben újjat vett ő Tarpán,
Mellyel kedveskedett
új esztendő Napján.
Igaz, nem igaz vólt; valamit
hallottam,
Bé-írtam azokba, még hozzá tóldottam.
Hogy
ha jegyzésimet gyakran olvasgattyák,
A' tudatlan
népet ők meg-vakíthattyák.
A' portiót rájok duplán
fel-vethetik,
És így ennek felét erszénybe tehetik.
Az
Arithmetikát szint úgy fel-jegyzettem,
Hogy hasznát
vehessék, azért tselekedtem.
Taníttsák a' népet jól
multiplikálni,
De magoknak mindég kell ám
subtrahálni.
Így tseppen valami, bár nem fog tsorogni,
A'
hasok éhségtűl, nem-is fog korogni.
E' nem a'
lopásnak, vagy húzásnak tzéllya,
Hanem a'
gondoló sebes ész' fortéllya.
Tsudállani fogják nagy
tudományomat,
De meg-is köszönik e'
hagyományomat.
A' Prokátoroknak egy nagy kést
testálok,
Jobb eszközt hogy hadgyak, ennél nem
találok.
Ezzel a' Pörlőket kedvekre nyúzhattyák,
Testekrűl
utólsó bőrt-is le-húzhattyák;
Mellyekkel magokat körűl
prémezhetik,
És nagy ditsőséggel a' pört
végezhetik.
De javaslom, a' pört hogy sokáig
húzzák,
Bőröket egyszerre rólok le-ne nyúzzák;
Mert
így tovább-is fog folyni az ő vérek,
Mindég többről
többre szaporodik bérek.
Ha láttyák, hogy vérek nem foly, már tsak
tsepeg,
Jele, hogy illy Causáns immár nagyon
beteg.
Egyszerre a' bőrit akkor le-ránthattyák,
És
a' kóldús páltzát kezébe adhattyák.
Justitia szűznek hogy ha
így áldoznak,
Hidgyék, idvezűlnek, és el-nem
kárhoznak.
Az Oratoroknak hagyom a' nyelvemet,
Mellyel
mindég bírtam, ékes beszédemet.
Ezzel ők eleget majd
perorálhatnak,
És Cathedrájokról mindent
ki-mondhatnak.
Hogy ha hízelkednek, úgy lésznek kedvesek,
És
ha rágalmaznak, felette híresek.
Igazságra ne-is botsássák
nyelveket,
Mert ezzel sokaknak bé-törik fejeket.
A'
jó erkőltsökről semmit se szóllyanak,
Mostani módikról
ők sok jót mondgyanak.
Az ajtatosságot Bigotteriának
Hírdessék;
's hogy illik e' tsak Fantasztának.
A' két
színűséget ha kiáltyák jónak,
Mindenik tartani fog így
Cicerónak.
Mobiliaimból én a' Poétáknak,
A'
kik tisztelői a' kilentz Musáknak,
Testálok egy kemény fából
munkált sulykot,
Mellyel le-üthetnek bár melly erős
tulkot.
Kedvekre mint tettzik eztet el-hányhattyák,
Mellyt
magok sem hiszik, aztat hazudhattyák.
Illy hazugságokról hogy ha
énekelnek,
Ezekrűl lép mézes szavakkal
verselnek;
Hidgyék, hogy tettzeni fognak e'
világnak,
Főkép a' mostani szép
iffiuságnak.
Ne-is énekellyék az igaz Poésist,
És
elő se hozzák, Apollót, vagy Isist,
Jupiternek az ő sok
változásáról,
Vagy szűz Diannának tett vadászásáról
Ne
szóllyanak, mert így meg-nem dítsértetnek,
Sőtt illy
szép munkáik a' porba vettetnek.
Hanem ha Násónak szerelmes
könyveit
Fogják ők követni, sok motskos
verseit;
Nyernek bizonyossan akkor Laurusokat,
Mivel
illyenekkel tőltik gustussokat.
Testamentomomba én a'
Poétákat
Intem, ne tegyenek illyetén munkákat;
Mert
illy verses munka gyullasztya a' szívet,
Mélyen
belé hatván, nemez rontó ívet.
A' mellyért juthatnak Cháron
hajójára,
Melly őket szálíttya a' Styxnek
partyára.
Olly hazafiaknak, a' kiknek van hajok,
Fejek
fájdalmával sintsen nékik bajok,
De viselnek még-is ló szőr
parókákat,
Tsinálnak magokból rusnya
Chimerákat;
Testálom azoknak egy régi kutsmámat,
Leg-drágább,
és leg-szebb 's fő mobiliámat.
A' Huszadik Ősöm eztet
akkor vette,
A' mikor a' Tatár Hazánkat
el-lepte.
Ezek sokat hoztak illyet Krimiából,
De
hogy ki-menének a' Magyar hazából;
Mivel meg-valának
terhelve prédákkal,
Arannyal, ezüstel, sok szép
portékákkal;
Nem tudták azokat immár hová tenni,
Óltsó
pénzen akkor meg-lehetett venni.
Fejér szürke gyapja gyönyörű szép
bodros,
Farka-is rajta függ, ez-is pedig fodros.
Nem
szükség, hogy Frizér aztat frizérozza,
Hogy lisztel
minden nap bé-is puderozza.
A' mellyik fel-teszi azt maga
fejére,
Nagy okosságot fed egyszersmind eszére.
Le-fog
hoszszú gyapja fügni két vállára,
Ezek között a'
fark feküdni hátára.
Sok szem-is fog reá nézni, mint
kortsosra,
Mert illő-is nézni illy bolond okosra.
Ki
Magyar Nemzetét eképpen gyalázza,
Tök fejét idegen
szőrrel maskarázza;
Ollyannak, ki Magyar szép őltözetére
Kaputot
húz, és úgy őlti a' testére,
Testálok egy avítt sebesi
pokrótzot,
És még ehez két réf setét kék darótzot.
A'
pokrótzból telik olly gyönyörű kaput,
Hogy ha azt
viseli, majd mind utánna fut.
Valamennyi gyermek az útzán
meg-láttya;
Nézi mind bolondot, 's száját majd
rá táttya.
És ez; nem tsak comód, de meleg-is lészen,
Új
módi-is; 's ezzel nagy parádát tészen.
A' darótzból
pedig lészen egy szép kurtka,
Mert illyen embernek az
esze-is kurta.
Ebbe minden mondgya őtet Svalyiének,
Főkép
ha duplás lesz tarája ingének.
De hegyes kalapot tegyen a'
fejére,
Kappan toll bokrétát tőzzön tetejére.
Jobbról,
balról óra légyen nadrágába,
A' harmadik lántzon
fügjön a' nyakába.
Mivel kerekei feje órájának
Bomlottak;
így hasznát veszi e' hármának.
Az ollyan Magyarnak, ki
Hazája nyelvét
Nem tudgya, de éli annak zsíros
főldgyét;
Sőtt Magyar baráttyát ki-szokta nevetni,
Hogy
Frantziák nyelvét nem tudgya fetsegni;
Hagyok mesterséges egy szép
Rajzolatot,
A' melly mutat néki ollyan
ábrázatot,
Mint önnön magáé, azt gyakran nézheti,
Tán
úgy magyar társát többé nem neveti.
Daru ez; 's mellye áll
embernek képéből,
A' nyaka és feje ez ember
fejéből,
Nyúlik, és le-hajlik görbén orra felé,
Mivel
Daru; nyaka hoszszan nyúlik elé.
Ő hoszszú orrával azon
ábrázatnak
Fogja orrát, tartván aztat
gyalázatnak,
Hogy szája nem tudgya a' darvak énekét,
Hanem
énekeli más idegenekét.
E' rajzolat alatt ezen ígék
álnak,
Cape te per nasum. A' mellyek
szolgálnak
Ollyan Magyaroknak szoros értelmekre,
A'
kiknek lakat van vetve a' nyelvekre.
Hazám díszszeinek, és
szép Dámáinak,
Kiváltképpen pedig azok Nagygyainak,
A'
kik ezer hét száz, és a' kilentzvenbe,
Az egész
Országgal, vóltak Budán szembe;
Az hol-is mind magyar ruhákba
őltöztek,
Főkötőt, és fátyolt fejekre kötöztek;
De
e' fejedelmi szép őltözetekből
Hamar
ki-vetkeztek Angyali bőrökből;
Testálom egy titkos gazdag
kamarámat,
A' mellybe
leg-drágább sok Mobiliámat
Rejtettem: ez már most tátva
nyitva lészen,
És harátsolásra botsájtom
egészszen.
Rég' tudtam szokását Hazám szép
Nemének,
Álhatatlanságát lágy természetének.
Tudtam
hogy hajlandó a' változásokra,
Ma szereti Urát,
holnap néz másokra.
Őltözettyével-is hogy szintén azt teszi,
Mai
őltözetét holnap fel-nem veszi;
Mivel aztat Pesten, és nem Bétsbe
varták,
Módi szerént való hímmel nem
takarták;
Matériája-is nem külső Országi,
Rendetlen-is
vannak szőve a' Virági.
Tudtam, mondám, ezen szép nemünk
szokását,
Mint az Aprilisi idő változását.
Ugyan
azért minden színű portékákkal
Raktam-meg kamarám, még
pedig drágákkal.
Azért-is olly Dáma, a' melly
főkötőjét
El-vetette; magyar vállát, és kötőjét,
Visel
inkább módis búbokat a' fején,
Noha neveltetett
Magyar Hazánk tején;
Talál Kamarámba ó lábra-valókat,
Épen
illyen ékes búbokra valókat.
Ezeknek a' vásznát négy nyistes
bordákba
Szőtték Nagy Peleskén, idegen
országba.
Nem-is véknyabb ennél akár melly Muselin,
A'
lába száraknak pedig az elein
Lyukas szegés vagyon, szép apró
rojtokkal;
Most ugyan szennyesek, de hogy ha
sulykokkal
Patakon meg-mossák, 's fövényre akasztyák,
És
a' verőfényen szépen meg-szárasztyák;
Majd fejérek lesznek,
's velek garnirozni
Lehet a' búbokat,
körűl-is rojtozni.
És így el-készűlvén, ha egyszer viseli,
Az
Offitzéreknek óh melly kedvét leli!
Szép egy széles ponyvát a'
rúdra fel-tettem,
Egy Börvölyi Svábtól ennek vásznát
vettem;
Fonala paszkontza kenderből van fonva,
Szövése
fekete szőrrel által vonva;
Azért-is sikos ez, 's tettzetes
felette,
Egyik szögit ugyan a' patkány
meg-ette:
De varrathat ebből még-is egy szép szakot,
Mellyen
az irígység nem tesz erőszakot.
Telik-is még abból, reá olly
hoszszú slep,
Melly egy egész útzát seperni fog, 's
bé-lep.
Hogy ez gyönyörű lesz, magam meg-esmérem,
Változtatás
nélkűl ezt visellye, kérem.
De ha mord idő lesz, 's hideg
talál lenni,
E' szép Új módihoz stutzlit-is kell
venni.
A' hideg meg-veszi másként két kotsóját,
Nem
fogja verhetni Forte piánóját.
A' Stutzlikat mostan, vagy
tsikó Tevéknek
Bőribűl munkállyák, vagy gyenge
Medvéknek.
De már ezt egy télen hordgyák, el-kell vetni,
És
mint régi módit, ki-is kell nevetni.
Az én Kamarámba függ egy igen
szép bőr,
Mellyen egy arasztnyi hoszszúságú a'
szőr;
Javaslom, hogy Stutzlit ebbűl varrattasson,
Ne-is
féllyen, keze ebbe meg-fázhasson;
Mert láttya, melly lompos ennek
fejér szőri,
Emberűl ki-is van tserezve a'
bőri.
Kedves Bodri nevű kutyám meg-vénűle,
Mindég
folyt a' nyála, ide 's oda dűle;
Féltem meg-ne
veszszen, agyon lövettettem,
Ennek a' bőri ez,
mellyt ki-készíttettem.
Nints kullants, sem bolha szőri között
most már;
Ha stutzli belőle nem lenne, vólna
kár.
Valamennyi vagyon Hazánkba olly Dáma,
Kiknek
holnap óság, mellyet viseltek ma;
Módikat szeretik, 's
galanteriákat
Viselnek, sok flink flank idegen
ruhákat;
Valami ezekhez szükség, Kamarámba
Találnak:
tsak vegyék portékámat számba.
Vén köpönyegekből lehetnek
szalopok,
Hársfáknak héjából pedig paraszolok.
Strik
paidlik abrakos hernátz tanyisztrákból,
Viklerek
pediglen Avasi gubákból.
Kik ábrázattyokban sárgák, vagy
sápattak,
Igen halaványok, nagyon meg-apadtak;
Vagyon
ottan kréta, Alkermes, és Berzsen,
Szép lesz
mindenike, ha abból bőven fen
Ortzájára: mert így nem fognak
látzatni
A' rántzok; Menyetskét fognak ők
mutatni.
A' szeplőt, himlő helyt velek el-takarják,
De
ha szúnyog tsípné, azt le ne vakarják.
Hogy ha kinek foga nem
vólna szájába,
Van ott' sok viasz fog egy
iskátulába;
Nappal odvaiba ezeket teheti,
Estve egy
tátzára megint ki-pökheti.
A' mellyiknek pedig vólna e'
hibája,
Hogy mint a' hús nyárba, dohos vólna
szája;
Van ott érett túró, avas háj, kolomáz,
Kennye-be
ezekkel, ez ellen jó illy máz.
Valamiket itten most elő
számláltam,
Szép Nemünk részére hasznosnak
találtam;
Kis Aszszonyoknak-is testálom ezeket,
Hogy
ők-is vegyenek ezekből részeket;
De tsak azok, a' kik a'
pártát útállyák,
Idegen tzundrákat szebbeknek
talállyák.
Máskép sok jól teszi, hogy főkötőbe jár,
Mert
meg-nem esmérik, hogy esett rajta kár.
Sok meg ha meg-szottyan, és
nagyon meg-érik,
Örűlhet, hogy Lyánnak lenni nem
esmérik.
Végtére testálom hív magyar szívemet,
És
ezzel mind az öt érzékenységemet;
Minden renden lévő ollyan
Magyaroknak,
Valamint Dámáknak úgy Gavaléroknak;
A'
kik mind testekbe, mind pedig lelkekbe
Hív Magyarok
vóltak, mind viseletekbe.
E' szív, melly Istentűl benne
teremtetett,
Soha kortsosságtól nem vólt
fertőztetett.
Hidtem az Istenben, és vólt Religióm,
Tudtam,
ez a' kettő e' világon fő jóm.
Szerettem Királyom',
szerettem Hazámat,
Viseltem mindenkor hazai
gúnyámat.
Anyai nyelvünkön mindég beszéllettem,
Más
idegen nyelvek eleibe tettem.
Ezen szívem légyen példájok 's
tűkörök,
Nyernek ditsőséget, a' melly lészen
örök.
Hidgyék, hogy van Isten, van pokol, Meny-Ország,
E'
világon minden, nem egyébb, tsak hívság.
Hidgyék, hogy a'
lélek bennek halhatatlan,
Öröme, vagy kínnya lesz
el-múlhatatlan.
Azért úgy éllyenek mint az igaz
vallás
Parantsollya: nem mint a' Deisták 's
több más,
Indiferentisták, vagy-is Atheusok,
Materialisták,
's Epicureusok.
Szeressék a' Királyt szívekbűl, 's
a' Törvényt,
Mert ezzel védelmez, mind gazdagot,
's szegényt.
Ki-ki úgy tekíntse a' maga
Hazáját,
Mint őtet éltető 's nevelő
dajkáját.
Azért Királyokért, magok Hazájokért
Ha
szükség kívánnya, ontsanak mindég vért.
Ez Etikám szerint hogy ha
fognak élni,
A' Királyt szeretni, az Istentűl
félni;
A' Világnak minden késő Maradvánnya,
A'
Magyar Nemzetnek szemére nem hánnya;
Hogy maga Hazáját ő fen nem
tartotta,
Változások alá a' nyakát
hajtotta.
Hagyom e' tanítást, úgy, mint Philosophus;
De
tsak egy falusi szegény Nótárius.
Ita actum,
perlectum, & signatum est Anno ab Incarnatione Domini
1795. Feria secunda post Dominicam quartam Adventus
{L. S.} Pagi Nagy Peleske Notrius. m.p.
ì Andrea
Szelíd, Pagi Nagy Peleske Organista. m.p.
{L.
S.}
ï Michaele
Csebres, Pagi Angyalos jurato Notario m.p.
{L.
S.}
Coram
me í
ï Joanne
Gántsos, Pagi Tyukod, Ludi-Magistro m.p.
{L.
S.}
î Gregorio
Perczegő, ad pontem Pagi Tóth-falu Teloniatore m.p.
{L. S.}
JEGYZETEK
1 Valahol Universitás vagyon, annak egy szolgája vagyon, a' melly Pedellusnak neveztetik, ez tzifra, de tsúfos ruhába jár, a' jobb vállán hord egy buzogány formájú aranyos botot, és ez Aristoteles bottyának neveztetik.
2 Nagy Peleskei Uraságnak vólt egy Pista nevű Czigány jobbágya, ez minden héten járt kétszer-is húsért Szathmárba, és más szükséges egyebekért-is, erről van itt a' szó.
3 Clepsydra fővény órát tészen.
4 Sukátázni annyit tészen oláúl, mint tántzolni, az olá fáták, az az leányok közönségessen kerékbe szokták tántzolni kezeiket öszve fogván és eztet rotának nevezik.
5 A' Nótáriusnak egy falon fügő fa órája vala, mellynek felső részibe egy kakuk vólt munkálva, és mivel harangja nem vala, ezen órának a' kakuk orrával egy ajtótskát ki-ütött, és az órákat kakukolta, melly után el-ment, és az ajtótska-is bé-záródott magától.
6 Ezen jegy alatt oláh szavak aztat teszik: Bizony én nem tudom.
7 E' jegy alatt való oláh szavak aztat tészik; elsőben Suponye azt tészi Uram; Malajon kukoritza kenyeret ért. Zo, bizony; Pita, kenyér; Horilka pályinkát tészen.
8 Ezen oláh szavak: Asse binye aztat tészik: így jó!
9 Alkalmas esztendők múltak-el, hogy az oláh Haramiáknak vala egy Pintye nevű vezérek, ennek az ő nótáját még ma-is danollyák ők.
10 Régenten a' bolondokat, főképpen az udvari bolondokat komáknak nevezték, azért itten e' szón, koma, bolondot kell érteni.
11 Themistocles, és Aristides két Görög Tudósok, és nagy emberek vóltak. Az első ékes beszédű vala, de két színű, a' másika pedig hazáját szerető, és egyenes szívű vala, amaz a' népet maga részire hódította, e' pedig számkivetésre ítéltetett. A' voksok egy táblára írattattak, egy paraszt nem tudván írni, és őtet nem esmérvén kérte, hogy nevét írja táblájára. Aristides kérdezte, hogy mi vétett vólna nékie azon ember, a' paraszt felelt, hogy semmit sem, de el-únta vólna, hogy ki-ki őtet igaznak nevezi, alája-is irta ő maga nevét, el-is ment számkivetésbe, de tsak hamar a' Görögök veszedelembe esvén, viszsza hívták őtet, és sokat-is segített rajtok viszsza-jövetelével.
12 Socrates háládatlan hazájától méreg meg-ivásra ítéltetvén, sokan javoslották nékie az el-szökést, de eztet alatsony szívűségnek tartván, hogy hazájának romlását ne lássa, minden úndorodás nélkűl aztat meg-itta, és meg-is hólt. Polycertes-is erre ítéltetett, de ő inkább el-szökött, mint sem méreg által vesztette vólna el magát.
13 Az oláhok, egy négy újnyi hársfa deszkát, egy akasztó fa formájú alkotmányra fel-szokták két szíjatskákra függeszteni, melly deszkát fa kórissal veri a' harangozó, a' midőn más nap ünnepek vagyon, és ezen deszkának hangja hirdeti ki az ünnepet, ezen deszkát nevezik ők Tókának.
14 Ragú bé-tsinált meleg ételt, Sapon pedig kappant tészen.
15 Az édes káposztát, vagy-is kél káposztát meg-főzi az Olasz, gesztenyével rá ránt, vagy írós vajjal, vagy-is igen friss olajjal, és ez a' Menestra.
16 Az Anglusok 16, 24 font marha húst-is egy darabba meg-sütnek, de készítését nem olvastam, ezen ételt nevezik ők Roszbővnek.
17 Ugyan ők meleg vízbe Rakot az az Rizskása égett bort öntenek, és még abba sok Czitronokat-is fatsarnak, a' héjokkal pedig nádméz darabot dörgölnek, és mikor a' nádméz meg-sárgodik a' nádméztűl lereszelik azon meleg vízbe, és úgy izszák melegen. Ez a' Ponts. Jó ital, melegíti a' gyomrot, néha a' főt-is.
18 A' Lengyelek minden féle sűltet öszve vagdalnak, és még ezekhez egy darab marha húst és szalonnát, velős tsontot-is tesznek, mind ezeket Czéklának levébe meg-főzik, és tejfellel fel-eresztik. Ez a' Barts, finom jó ízű étel. Bigos Hultajszki az, a' mellyet hazánkba hajdú káposztának neveznek.
19 Hritska Tatárka kása, avagy hajdina.
20 Lazsnye száraz förödő hely, a' Moszkáknál. Bé-fűtetnek ők keményen egy nagy szobát, az ablakokat pokrótzokkal bé-vonattyák, hogy setét légyen, és abba padokon mezítelen izzadnak, a' mellybűl eleget izzadván, ki-futnak télbe a' jég alá, nyárba pedig a' leg-hidegebb vízbe förödni.
21 A' Snepf hoszszú orrú madarat némelly részin hazánknak szalonkának nevezik, de helyesebb neve szallánk.
22 Snapsz nem egyébb, hanem pályinka. Hanem fellyebb el-felejtettem meg-jegyzeni mit tégyen a' zsenéver, azért-is itten teszem ki. Ez Rozolis, a' melly leg-inkább Genevába égettetik, melly nevébűl-is ki-tetzik; ez leg-inkább, a' mind mondják, emberek ganéjából égettetik.
23 A' Miségen értődik itten azon Philosophusi terminus: Ens supremum, az az: leg-felsőbb Valóság, mellynek másnak nem lehet lenni, tsak az Úr Istennek.
24 A' közönségen értetődik Úniversum, az az: A' Világ.
25 Az az deákúl: Plus potest unus stultus negare, quam centum sapientes affirmare. Commune proverbium.
26 Midőn valakinek annyira fáj fejének belső része, hogy feje koponyáját fel-kelletik emelni, ehez egy vas esköz vagyon, melly Trepanumnak neveztetik, azért mondatik a' trepanirozás.
27 Pia Mater, azon hártya, melly bé-foglallya az agyvelőt.
28 A' mostani új formába öntetett Frantziák, egy új tántzot gondoltak-ki, eztet ők Karmanyolnak nevezik, egymás kezét fogván kerékbe tántzolnak szabadságok fája, vagy-is Isten Aszszonyok körűl. Ezen tántz nótájára egy éneket akkor énekelnek, a' mellyet az általok meg-ölettetett Királynéjok ellen munkáltak, a' mellybe tsak Madam Capétnek nevezik őtet.
29 Ezen Gyarmath Szathmár vármegyébe vagyon.
30 Allonzs peruque. Frantzia szó, jelent ollyan két üstökös nagy parókát, a' melly mind a' két vállát bétakarja az aztat viselőnek.
31 Etsed már most puszta Vár, fekszik nemes Szathmár Vármegyébe a' láp közepén, az az: nagy motsárok, tavak, és ingoványok között, 1334. esztendőbe kezdették építeni, 1492 esztendőbe Báthori András megerősítette, és a' Tatárok ellen nagy menedék hely lett. Bethlen Gábor 1619-be ide hozta Pozsonyból a' Sz. Koronánkat. Rákótzi Ferentzre szállott ezen vár, el-szaladása után Császár ő Felsége el-rontatta, most kígyók békák fészke.
32 Pulyka Miska az ott való Uraságnak kűlső szolgája vólt, tudni-illik; Mindenhez látó, 's kevéssel bíró vala.
33 Deberemus esse Virgines, az az! jóba kellene minnyájunknak foglalatoskodni, és így bóldog lenne valamint életünk, úgy halálunk-is.