SZERVÁC JÓZSEF: ELŐSZÓ

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Ez az ősz, ezek a másnapos fák,
e mezőváros, hol az utcák
mint a fajok, egymást porozzák,
hol annyi vak templomtoronyból
minden vers elmúlást kolompol,
traktorböfögés, kocsmalárma,
kaszárnyaszag hogy meggyalázza,
történelem, ami tűnékeny,
állomások, megannyi váltó,
s hogy olykor egy fajüldözött szó
oly ismerősen csattan épp tán
e rossz vonat szédült peronján,
ízlelgetem, a fogam vásik,
s nem jut az első állomásig,
valami huzat elorozza,
s maradhatok magam ragozva,
történelem, ami épp múlik,
tegnapelőtti érkezésem,
hogy vársz, az asztalon kenyérrel,
ahogy ágyadba hívsz szeretni,
ahogy elkezdünk veszekedni,
s benned egy áldott kanca kedve
sírhatnékommal üzekedne,
történelem minden, mi romlik,
hogy utazom, most amoda haza,
hol mindenkinek más az igaza,
hol húsz év bugyraiban társak
egymás szavába, pofájába vágnak,
történelem itt minden átok,
szent abcúgok, csahos vivátok,
történelem, hogy büdös itt a
költő, hogy boromat más issza,
történelem az is, hogy épp mi ketten,
történelem volt egyáltalán születnem -

Történelmet magol a föld.
Minden parcella palatábla.
Ekevas, gyalogsági ásó a fene
íróvesszők, spongya a porhozó
szél. Mennydörgős ménkű pecsételi
a bizonyítványt: benne hasas
kalászok. Fölszegett fejű fejfák.

Bifláz a föld, remél matúrát.
Lángszórót álmodik a búza,
aknákat dajkál a krumpligyökér.
Kibiztosítják gránátjaikat mind a
körtefák, a kajszi napalmok
a fényre kiülnek, radioaktív
port szemetelnek a büszke
kukoricások címerei. És szikesedni
vágyik a telivér humusz. Jégkort
bűbájol a mediterránum, történelmet
magol a föld, ismétel, önmagát
ugarolja, s túlélni mégis
a téli ég rá klórmeszet havaz.

Itt bombabiztos égboltok alatt
dögevő tankokat cirógat a Nap,
a dús kültelkeken egy rossz sóhajjal
harci gázt: ködöt ellik a szürke hajnal,
itt visszavonul ember, barom, bogár,
itt már a fogantatás is retirál,
továbbszolgáló szajha automaták
üzemelnek, vajúdják a halált,
történelem, itt abortál a zene,
nászindulókban gyásztaktus dobog,
elesetteket esketnek a papok
s esketnek föl, s hiába írom itt
naponta le az Úr álneveit,
pingálom barlangfestménynek a hit
freskóit szent kivégzőfalakra,
történelem a döglegyek hatalma,
történelem, hogy félek már a napra
kecmeregni, félek, ha becsöngetnek,
félek, ha jössz, félek ha nem te jössz meg,
történelem, ha indulnék elesni,
történelem, ha nem tart vissza senki,
történelem egy ócska szívroham,
történelem, ha megadom magam -

Egy boncasztalra készülsz, ha velem.
Magam már kötésig kitárva.
Forrhatlan sebeim előtted
megannyi csapda. S már hiába
jössz akár az ég felől,
felém fordított arccal, jól vigyázz.
Ha míg ingembe öltözöl,
halálaimba költözöl.

A szerelem mint fantom-
fájás az amputáltban,
kóvályog bennem.
Mintha elestem
volna egy semmi harcon,
s ha elém állsz, csak mint vigyázzban
holmi fedetlen fejű tél
zúzmarás emlékművinél.

Valami ősz jött hirtelen.
Messze vagy. Sodorna feléd
minden irányból ez a szél.
(S fölöttünk ugyanaz az ég.)

Margit, szeretlek. Egyszerű
ez, mint ezen a fehér
papíron pár fekete sor.
Mint asztalunkon kés, kenyér.

Esik. Te messze vagy. Köztünk
szivárványnál tágabb világ.
S még nagyobb körben körülöttünk
őrt állnak dacos dáliák.

Terítsd be arcom mosolyoddal
kertünk száz bucskázó kobolddal
minden éjszakánk teliholddal
a világűrt is illatoddal

Ha csak az arcodat adod
nekem mint éjembe Napot
reggel a Holdat keresem
követelem két melleden

Jó vagy, ahogyan jó a csend,
ahogyan jó a semmi,
ölelsz, akár a végtelent
akarnád átölelni,
vársz, ahogy csak eső vágyhat
fűszálra hullni, s égő
illatod szikrát csíráztat
hatalmam hidegéből,

jó vagy, ahogyan jó az elmúlás
annak, kinek a létezés kevés,
jó, ahogyan jó a megérkezés,
jó vagy, mint egy fölfejthetetlen titok,
ahogy magad, mint burkom, megnyitod,
s míg derekamra zárod combodat,
szemérmesen, délben lemegy a Nap,
Hold kél ágyunk fölött, a Telihold,
melleid közé ül, ha akarod,
jó vagy, s én benned, mint a születés
előtti másodpercben magzatod,
köldökzsinór-kötésben, jó vagyok,
mert születés ez, nem ölelkezés,

jó vagy, formádzik arcom arcodon,
te verítékezel homlokomon,
jó vagy, hajad csomózza hajamat,
húsz lábujjunk is egymásba harap,
jó vagy, tíz körmöddel a hátamon
gerincvelőd jajjait én írom,
jó vagy, tüdőm lélegzetért neked
sikolt - jó - és: születsz és születek!

Egy szép napon, úgy nyár előtt
elszívok minden levegőt
előled, úgy ám, kedvesem,
arcomba fojtom arcodat -
s végül még én követelem
rajtad föltámadásomat:
féregként élni csontodon
egy szép napon, egy szép napon.

Csak egy utolsót még.
Egy legelső szerelmet.
Mielőtt végleg levitézlik
bennem, ki még szeretni merhet,
a gyermek.

Játszottam annyi rossz darabban,
múltam már mintha lakhatatlan,
benépesülve asszonyokkal
csak a magam szajhája voltam,
mások szerelmét amíg éltem,
maradtam mindétig fehérben,
maradtam lakva lakhatatlan,
adósságom megadhatatlan,
emigráns váltók üzemelnek
értem, eltávozók ölelnek
biankó örömöt rám - verhet
kitölthetlen szerelmük, verhet,
nem tudok már, csak egy szerelmet -

Csak egy utolsót még, csak azt,
ki fölfogja jelenidőm,
csak őt, ki itt marad, amíg
rendet rakok és szedelőzködöm.

Míg befogad
öled kénköves kánaánja
élhetlen uzsorás, csupán az esedékes
kamatokat követelem
az öröm percentjeiért
házalok benned naponta, félek
ha egyszer kifizetsz

Vagyonom vagy
tőkém míg tartozol, zálogul
vettem a mindennapi
örömök utáni csöndet
zálog álmodnom álmaid
teremni termékenyülésed

Forgass míg fényleni tudok
mielőtt mint a nyarak elöregszem
elévülök hajad évszázadaiban

Levetni még egy életet
mint véres vackait az ősz
szolgádként szívni véredet
míg ereimbe belenősz
levetni még egy életet
bőrödről minden ölelést
már csak a tested a tied
csak én és már nagyon kevés
a múlt s a jövő kevesebb
pőrén két árva exhumált
tetemem vagy s én tetemed
humuszból szabnak ránk ruhát
levetni még egy életet
mint kipusztult erekciót
vedlő bőrt foszló szőrzetet
és csak a lenni a kiút
levetni még egy életet
szerelmünk csontok násza csak
s tenni hogy velem hogy veled
mit e pribék nyár ránk vasalt.

Ha miénk volna ez a reggel,
fénnyel, fullánkos félelemmel,
előtolakvó kopjafákkal
bár, ha miénk volna e reggel,
kések szemeznének szemeddel,
lehetne, az Isten is rád vall;

s minden bűnt, ha miénk e reggel,
megmelengetnél tenyereddel,
simogatnád, mint hullafoltot
gyermeken anyja, ez a reggel
miénk, halálos ítélettel,
kivégzik áldott asszony-voltod;

miénk e börtönudvar-reggel,
tiéd, a testedben szögekkel,
enyém, a számban mésszel, sárral,
kettőnkké - világ a világgal.

Arcomban arcod. Bánatod,
mint ínyed ízét, rám hagyod.
Nekem az nem szoroz, nem oszt,
a bánat bennem őshonos.

Ki vagy? Egy zátonyra futott
simogatás alatt halott-
szelíd gyerek. Egy pillanat,
s föloldozol. Te kis vacak,

ámok hitem, hogy megelőzd,
fölélem belőled az őszt!
Mi vagy te? Kisded hatalom.
Minden fenekvő évadom:

csipás tavaszom, szemtelen
nyaram, életfogytig telem,
hát kurvulj el velem, te lány
ezen a végekig silány

demokratikus lepedőn
dolgom legyél és betevőm,
kivégzésnyire testközel.
Halj meg. S utána még ölelj.

Benned a kanca dagály: csapódsz tajtékkal
ágyékom szirtjeihez, üzekszünk: fényűzőbb elmúlásért,
csak az elemek; te: már árbocomon szélnek
szilajodott vitorla, száguldásunkat minden
égboltok alól veri, szopná a sóvár Nap,
- Délnek -
szemben a hazatérő madár nyíl-
záporokkal, neki a koszorúér-ölő
izzásnak, szájpadlás szaharáinak; csitt, lekuporodik
az orkán: karonülő szellőcske, lég-
szomj, örvénylünk egymás vákuumában, odalenn
az agy pojáca gépészei manipulálnak, masináink
dohogva ki-kihagynak; partok:
guggoló fároszok várnak
miránk: egymás
megejtett tévkalauzai -

(Ne félj. A szent hegyek alólunk
kiódalogtak. Minden csupa lapály:
Ágálunk pici pódiumokon, sámli
szószékeken, szuterén távlatig
tart a belátható, fejünk fölül
babérág, glória örökre elnapolva.)

Diákcsíny ölni is, ha
szeretni nem elég a kozmosz.
Kegyetlen április van.
Könyörtelen föloldoz.

Adassék: múljon el tőlem
a jóság minden látszata.
Uram én eddig sosem öltem.
Tartson tovább az éjszaka.

(Ne félj. Sehol vagy és
sehova lettem én is.
Felekirályság: kettőnké most
a város, enyém-tiéd a fele
ég, ez a kiszáradt pezsgős-
pohár. És az egész hiány.)

Élezni késem reggelig.
Tartson tovább az éjszaka.
Kíméletlen az április.
S a jóság minden látszata.

(Ne félj. Kiszárad majd a föld,
mint szeretkezésben a száj.
És muszáj-zöld lesz, ami zöld.
Eljön a fölmentő aszály.)

Ölni diákcsíny. Akkor is,
ha ez csak látszat-április.
Késemet fenni. Majd föloldoz
e mocskos combú szajha kozmosz.

(Ne félj. Már rég megöltelek.
Késemet bárha kikerülted.
Ne félj. Sehol vagy. Alibid sincs.
Se tetemed. Majd kiderülsz egy
boncasztalon, ha testemet
fölnyitják. Addig ne szólíts.)

...hozzám a bűnt. Múljon el tőlem.
Felekirályság távlata.
Könyörtelen. Én sosem öltem.
Jön a fölmentő éjszaka.

Pezsgőspohár. Enyém-tiéd.
Ne félj. Április alibid.
Egész hiány a fele ég.
Babérág. Tartson reggelig.

Ma csak neked jut hát föloldozás,
megkapod tested jutalékát
e másik testtől, kiben laktam egykor,
s mint disszidens járnék most haza néha.

Ne félj, üzemel öled pici gyára,
benne örömöd üzemel s egy bujdosó,
ki nem születtem, de fölnőttem magányra,
s ha vágyad bennem most egy Istent exhumálna,
hiábavaló volna annak is a szó.

Nincs árvább, mint a testek árvasága.
E néma hajsza, görcsös végtagok,
sóhajok incselgő célszalagjai,
s a bánat szajha sztriptíztánca csak.

Ma csak neked jut, vedd hát, íme az én
testem, íme a vér, vezeklésveretes.
Vedd magadra, öltözz föl glóriába,
a maradékot most már végképpen hagyd magára,
túl messze sodródott hajótöröttet.

Kelj föl.
Lépdelj végig szobádon,
át a téren, felém,
toronyiránt, a híddal
párhuzamosan.
Eléd megyek.

Ha akarod, földíszítem magam
Földíszítem magam, ha akarod.
Akard, s jövőddé vénülök, ha van
jövő. Ha vagy. S ha én vagyok.
Ugyan,
jövő. Skandáljuk éveinket
mióta. Parcellázzuk mióta
egymás felföldjeit. Tekinget
ránk lapályok patrióta
élcsapata. Ma-kamarások,
jelen-koronaőrök, most-titoknokok.
S miénk a múlt mióta, e bármi rácsok
nélkül is kettőnkre mért dolog-
ház. S miénk a rengeteg
biankó menlevél. Kelj föl. Eléd megyek.

Szeretők, szajhák, szeretők,
bokrok, kölcsönkért lepedők,
szélnek kölcsönkért százasok,
lakni kölcsönkért városok,
lakni lakhatlan dzsungelek,
enni sütetlen kenyeret,
inni, minden víz zavaros,
lenni, létünk is fapados,
hinni, a hittan mételyes,
halni, sírunk sem méretes,
ölelni, lapostetűs az ágy,
szeretni, hibernált rég a vágy,
feküdj mellém, én is csak így vagyok:
kölcsön-testben diverzáns tetszhalott.

Kelj föl. Földíszítem magam.
Fehér inget veszek, alá kilúgozott
zsigereimet öltöm. Zsebeim
kifordítom, arcomat hajtókámra
kitűzöm, START, vigyázz, élesre
tölt a starter. Táv AS YOU LIKE IT,
À LA CARTE akadályok, célszalag
HOZOTT ANYAGBÓL, SELF-MADE célfotók.
Közönség buzdít, szotyolázik.
Pályabírák, strómanokkal fogadnak.
De a taps: taps. Miénk a RÁ! - RÁ!,
MINDENT BELE!, miénk a SZÉP VOLT!,
koszorú vár ránk, pezsgőpukkanás,
levegőbe-dobálás. Kelj föl.
Magam földíszítem.

Skandáljuk éveinket.
Szökéseink: megannyi testcsel,
tanítvány vagyunk s mester,
sebeink bizonyítvány,

fölparcellázzuk egymást, minden
ölelésünk új és új mezsgye,
csatánk minden menetje
árnyékboksz magánringben.

Kelj föl. Szikrázó álmaid:
homlokodat ne vesd le. Látlak. Magam
mintha hiába vetkezem már mióta,
s fölöltözöl minden szeretkezésben.

Retúrjeggyel testemtől testedig,
testedtől testemig: pofozzuk egymást,
két ütődött tiki-taki-labda,
mióta. És huszonnyolc naponként
a gyász: mióta már, hogy öledben havonta
egy-egy mulandó sejt apjának engem álmodik.

Mért fáj, ami múlékony?
Külön: két gyatra jószág,
ebhit s efféle jóság
két válaszborítékon.

A küzdés mifenének,
ha végalkut remél,
minek is kellenél,
ha félig értenélek?

Kelj föl. Adj ennem. Húst adj.
Hússal fizetek, vérrel,
indulj felém el, lépdelj
végig megannyi múltat,

megannyi mát, megannyi
bizsu rabszolgaláncot,
ki nyáladzott, ki bántott,
ezt a habarék hakni-
kompániát, adj ennem.
Adj innom. Élnem. Állnom
is adj. Hazatalálnom
lökj el. Add hogy vihessem

A nagyapám paraszt volt.
Színmagyar, mint a bánat.
Nem számolta, miféle
hadak hívják bakának.

A másik, nem tudom, ki,
honos idegen ajkú.
Eltűnt, csak ennyit mondtak,
talán az Uralon túl.

Végül is minden ősöm
honfoglaló jogán
feledkezett a földbe
(- és majd apám, anyám -)

(Magam meg, majdnem élő,
mint akit darabokban
ellik, ki még világra
hozná; ki egyre jobban
mennék már mindenünnen -
én már meg sem születtem.)

EMLÉKIRAT NÉHAI P. S. MAGYAR HADIFOGOLY HAGYATÉKÁBÓL,
SZIBÉRIA, OROSZORSZÁG, 1880 KÖRÜL

Talán már nem is kell a vers.
Talán már én se kellek.
Talán már nem is vagy, Hazám,
S a földön, mely engem nevelt,
Már a madarak is talán
Más nyelven énekelnek.

Talán csak én vagyok magyar
E sártekén, s e nyelven
Imádkozni csak én tudok,
S káromkodni, midőn sanyar
Szibériámból elbukott
Hazámba húzna lelkem.

Vagy volna még? Tatár, török,
Német, muszka tán hagyott
Maroknyi népet élni még
Más halandó népek között?
Terem még e véres vidék
Legalább vetőmagot?

Nem, nem lehet. Nem voltak ott
Már férfiak, kik kardot
S ekét is fogjanak, ha kell,
Nem voltak ott, csak rossz papok -
Ki istennel pörölni mert,
Elhullt vagy elcsavargott.

Itt bánya van, s rossz rabkenyér.
Már minden társam kidőlt.
Itt nyugosznak mind, idegen
Föld mélyén, s itt halok meg én,
S magammal itt temetem el
Végképp e szörnyű időt.

Talán nem is kellett a vers.
S rabságom is hiába,
Amnesztiát, se kegyelem-
Döfést nem adhat láncravert
Torkomért cserébe nekem
Jövőm szibériája.

sajnálom magunkat nagyon ti kint
mi bent fiúk de végül is
igazából mindenből ki-
zárva csak mi sajnállak tehát
titeket ti vagytok
láncolva hozzánk nagyobb
a fejadag na jó de számotokra
a kockázat is mi
legalább darabszám
számítunk engem pedig
alig bosszant hogy ennyi
ember csak ránk vigyáz jobb
dolga nincs egyébként
egyremegy

sajnálom magunkat nagyon
fiúk hiszen csak egymás
terhére vagyunk már
úgy tűnik a lánc a
fontos a kerítés csak ti meg
ugyanafféle statiszták
vagytok e debil rabló-
pandúr játékban akár mi

sajnálom magunkat nagyon no itt
mindannyian jól befürödtünk
igazán marhaság már
hinni akármi változásban
ha legalább időnként
tábori mise lenne
imádkozhatnánk együtt Mi
Urunk a lánc

Ady Endre, itt néha nincs kinek
verset írni, és néha nincs minek.
Számban a házaló alázat
kékre fagyott dadogás.
Ünnepet kinek jósolnék itt?

Mint egy panoptikumban, itten együtt
díszelg fölbujtó, tettes, áldozat.
Nyájasságuk, mint egy bélrenyheség.
Őrzőjük csak e csend, mit nem sért
munkadal, himnusz, fegyverropogás.

E vigaszdíjas, nagy hodályban elme-
részvényein kotlik egy országnyi csorda.
Igazunk mivel úgysem lesz itt -
jöjjön egy duk-duk könnygázbomba!

Ady Endre, magát az égbe
deportálták, én itt vagyok,
jelentem, béke van most, a vörös
csillag sose hullik, fennen ragyog -
maga azt jobban látja ott.

Jelentem, Csák Máté földjén
isten lettünk, kenyér gyanánt
hatalmunkat zabáljuk,
jelentem, vörös proletárok
építik itt a Pimodánt.

Naponta egy-egy bűnjelet
hagyunk, kiknek torkába bánya-
omlás fészkelt, zsigereinkben
rekedt az emberiség, légszomj
és vízhiány terepe lett a testünk,
Uram, szabadítsd ki belőlünk
magunkat, magadat, Uram, naponta
egy-egy bűnjelet hagyunk a kihűlő
planétán, és bírák sincsenek
már, mind odalent ragadtak, nincs
víz, nincs levegő, kopognak,
kopogtatunk, de azt a morzét
elnyeli Isten csendje, naponta
kevesebb a zöld, az emberiség
bennünk emészthetetlen, Uram,
szabadítsd meg a szót, szabadítsd
föl a zöldet,
és mindennapi vétkeinket,
naponta egy-egy bűnjelünket
meg ne bocsásd, Uram.

Még mindig miránk vár az Isten.
(A barátomat most pofozzák.
Játékait is eloroznák
s a főpapság bele se szisszen.)

Talán még velünk van az Isten.
(Siralomházban inge vérzik -
testvéremet holnap kivégzik,
magunkra maradunk a ringben.)

Minket régóta csal az isten.
(A temetőket fölszámolják,
elárverezik Krisztus csontját,

s nekem már a magamét sincsen
menteni merszem; szép szerencse:
várhatni újabb istenekre.)

Ablakaim, ajtóm bezárva.
Cigarettámat tűröm
magam mellett, s a saját
szagomat. Minden
s mindenki idegen. Anyám
kisemmizett, egy másik
némber rám hagyta összes
bűneit. Így jó. Nemzettem
kölyköket, idegen vért
oltott beléjük egy magva-
szakadt rassz. Idegen
festékkel kenik papírra
igéimet, idegen mind, aki
ismerni vél, köszön. Aki felém
kiköp. Így jó. Maholnap
idegen borosta nő az
államon, idegen utak
futnak elém, idegen
léptek kopognak, csizmatalpak
köszöntenek jóreggelt, idegen
eget bújtatnak betolakodó felhők,
idegen már a kalászban a kenyér,
szőlővesszőben bor, én vagyok idegen
tövig szakadva szeretőmbe, idegen,
idegen test bennem az Isten.

(Figyelmet! Gyarmatosítsd magad!
Anyanyelved van s gyermek
szerelmed. Most várj. Maradj csak idebenn még.
Jövőd: hat láb mély idegenség.)

Nagyok vagyunk. Akármit játszhatunk.
Hogy te a lányom vagy, és én az apukád.
Hogy mindig együtt megyünk oviba.
Hogy minden évben van karácsonyunk.

Játsszuk, hogy van egy házunk. Ott mi ketten
lakunk csak, meg akit szeretünk, mind.
Minden babádnak van külön szobája.
(De ha fél, alhat itt mellettem.)

Játsszuk, hogy királylány vagy, én király.
És mi parancsolunk az embereknek.
És aki rossz, meg gyerekeket lopkod,
nem kap egyebet sónál, krumplinál.

Játsszuk, hogy mindig játszunk. Felnőtteset.
Hogy a nagyok még jobban tudnak jók
lenni, mint a nagycsoportosok.
És soha nem bántják a gyereket.

Csak rosszakat ne játsszunk. Mondjuk, azt,
hogy mindennap megyek hozzátok.
E bújócskában (és ez nem csalás),
vigyázz, kicsim, az ég alól kiállok.

midőn még rosszkedvem felhőtlen fénykorában
haknizni járt belém a hátulgombolós remény
midőn a ráncok homlokom bensőjén épphogy érni kezdtek
midőn a nagy szerelmek bennem már futottak még fogantak

eszmék s egyéb paródiák átjáróháza voltam
midőn még kackiásan állt ki bennem ördög isten
midőn még minden asztaltól szószéktől vígan elzavartak
midőn még túléltem midőn még ebbe haltam

az volt a szép rosszkedvem önfeledt kölyökkora
s a többi már előlegként zsebemben

Végül leegyszerűsödött: ma már csupán szeretlek
szeretlek mint halottal álmodó kalandor éjszakáimat
szeretlek mintha kell szeretlek mintha senki semmi
ha vagy ha nem vagy egyremegy mindez csupán lehetne

jussunkká lett a nincs hát óvjad oszd be részed
velünk csecsés komédiát műveltet közszemérem
arcodban díszletet arcodban vasfüggönyt kuporgatsz
végül majd sarzsidat nincsünket kőbe rónád

végül leegyszerűsödött: mögöttünk pár keréknyom
ne gondolj jót se rólam jót se értem

Tél jön harangbongást havaz
a tájban emberek az emberekben Ádvent
tél jön mesét miséznek esték asztalon kalács
tél jön árendás bölcsőkben árendás kisdedek

tél jön parancsnokol az emberek fehérek
a hó fehér a tájban körvadászat
az emberekben táj s a táj leukémiája
s hogy vád alatt a táj s az Ádvent vád alatt

Állásait tartja a tél, e főfoglalkozású rendszer-
szervező, alultáplált, borostás, göcsös ujjaival
hadonász, barikádot nem épít, de állásait tartja,
állománya ha csappan: rokkantjai a kapualj-
bárok hajnali díszvendégei, elesettjei a nappal
kocsmában aluvók, de kadétjai létszáma
teljes, parádézó pufajkák, glancolt bakancsok
szemléznek a parancskihirdetésnél, muníció
a csőre töltött életekben, fegyveranyag-karbantartás az
intenzív osztályokon, utánpótlás az inkubátorokból,
állásait tartja a tél, a hadtáp hízik, sarcolja
saját sorait, bevagonírozva a jólét,
érkezik társzekereken a hátország, az elit-
alakulatok díszlakomáin a cipó vetőmagból,
állásait tartja a tél, veszíteni lehetetlen,
az Utolsó Nagy Béketárgyalás után
átadja megszállt övezeteit
a fölmentő aszálynak.

Reggelre verset akar írni,
költő, az Ég így verte meg,
a hülye Hold beleremeg,
bölcsőjén olvasta, hogy INRI;

reggelre verset akar, Istent
szolgálni és dologra fogni,
csak vele alkuszik, ki holmi
helytartókat el sosem ismert;

reggelre verset, levélbombát
akar, nem Hegyi Beszédet,
- mit ér, ha nem robban az ének -;

akik a kesztyűt odadobták
s gagyiztak vaktöltényt kezéhez -
azok helyett lesz párbajképes.

Aztán a fény. A tér. A többi glanc.
A többi kaloda. Tüdőmre rím
az a szavakész levegő.
S az a miriád lesben álló
sejt: hogy enni. Kezek és emlők
konszonanciája, eldorádó
és puha béke.

Kezdetben voltam én. Mit tudtam
istenekről, és mit törődött
velem az Isten élethosszat!
Mit tudtam én, hogy aki szoptat,
előbb-utóbb hátamba tőrt döf.

Mit tudtam én, ha apám sírva
ül a konyhában, enni nem kér,
papoknál és törvényszolgáknál
ágáljak, ne az isteneknél.

Mit tudtam én, ha mert utáltam,
földhöz vágtam a kenyeret,
nagyapám morzsállik a sárban,
búzakalász-hitű öreg.

Nem tudtam semmit. Csak a sírás
jogát, patrimóniumát.
Történelem előtti voltam
százévnyi kölyökkoron át.

* * *
Kezdetben volt kisasztal, kisszék.
Fölmászni rá, vén körtefa.
A régi tyúktól volt a várunk.
Labda volt. Csúzli. Egyszer a
szomszéd-gyerek szemét kis híján
kilőttem. Volt a sufnitető.
S a macskakölyköket ha nagyanyám
megfojtotta: kis játék-temető.

És volt igazi temetés is.
Ómama. Baracklekvárt hagyott
maga után, s a tűzhely mellett
mélybarna ómama-szagot.

Akkoriban más nem volt. Még a pince,
a szomszédé. Igazi puskájuk van?
- kérdeztem. Nem feleltek. Aprófából
magamnak is hát géppuskát hazudtam.

Kezdetben volt a ház. Csupa négyzet-
és légköbméter. Csupa ajtó.
Kulcszörgés. Csupa rácsos ágy.
Néha bezártak. Akkor faltól
falig számolgattam a padló
deszkáiban a szögeket.
Szőnyeg nem volt. Csak rongyok. Víz is
vödörből. Udvar végin klozet.
A padlásajtó kulcsát mindig
lehúzták. Tiltott terület.

Kezdetben volt az időszámítás.
Vasárnap istentisztelet.
Hétfőn tészta. Évszakok voltak.
Tüdőgyulladásos telek,
aztán valami levegő miatt,
meg hogy zabáljak is, nyaranta
vidékre vittek. Ott azért
lehettem gyermek. Mindenét
rám szórta Csávoly, Jánoshalma.

Kezdetben volt valami jó.
Nálunk csak gyárak voltak,
kémények, mindenféle ház,
kis boltok, s földig meghajoltak
a füstnek, a szagoknak
a fák is, a délceg dió,
a szívós szilva, cserfes
cseresznye s a kóbor akác:
letörpültek a verebekhez.
S a fák között a fecskéig fölértek
a hűbéres hóstáti kerítések.

Kezdetben csak kezdetek voltak.
És aztán minden úgy maradt.
Felnőtt vagyok vagy harminc éve,
föléltem harmincöt nyarat,
s a kezdetekre ámulok csak,
ama egyszeri Teremtésre,
midőn magam se vettem észre,
hogy önmagamtól elkoboztak,
hogy az egész Történelem
kimúlt ott, akkor, Csepelen,
mikor a kilincset fölértem,
s az Úristen se szólt le értem,
hogy ennyi:

Harmincöt éves vagy, s alig
több ötnél. Meglásd, hajnalig
megőszülsz, mint e május.
A szemed is homályos,
cemende szíved kalapál,
napi száz cigaretta fáj
benne, s még inkább az talán,
hogy nem is az fáj igazán,
az csak alibi-fájdalom,
de a sok salak, szajha lom,
amit az eső belemart
ez urán-felhős ég alatt.

Minden kezdeted szerelem.
Minden szerelmed csillogás.
De mindben ott lapítanak
az ab ovo paraziták.
Nem kellesz semmi kezdeteknek,
s a folytatás neked se kell,
benned egy másik hazárdjáték,
egy másik Isten vesztegel,
hazád, amelyben laksz, lakolsz,
- te az övé? ő a tied? -
mellyel nem tudsz mit kezdeni,
nem tudja, mit kezdjen veled.

Mintha mindig is esett volna,
s csak a mesében süt a nap,
ha eddig nem, most aztán végképp
elveri ifjúságodat,
mint erekciód rosszlány bűze,
mint fogaid nikotin,
merszed a limbus gondnoka,
te fehér botos Aladdin!,
karikatúrák barna, te,
közép-kelet-európai
gyártmány, kit szakmányban köpödnek
selejt istenek majmai,
állj csak az eső-golyózápor
jövő-fehér fala elé,
te hős! míg pökhendi pofádat
fölszenteli a túrhalé,
vagy -

Voltál békés proli. Szeretlek,
Munka! miket össze-
röhögtél, bár
szeretted a nyomdagépet,
Jelszavunk: Nyomd a gépet!
Aztán nem merő kalandvágyból bele-
szagoltál a parkettalakkba
mindenféle falfestékekbe
valódi tróger akartál
lenni egy valódi
vásárcsarnokban
aztán Lacával
víz-gáz-fűtést szereltél satöbbi
aztán a szeretőd jól kiröhögött
aztán anyád kérdezte mikor
mész el dolgozni végre
közben
azt hitted költő vagy egy
aládúcolt Árkádiában
aztán meg se lincseltek
aztán mostan harmincöt
éves vagy -

De hát esik. És ez nem
közép-kelet-európai
eső, nem
világmindenség-eső, ez a te
civil privát esőd.
Játszódol: fölfelé esik,
oldalt esik, sinus-görbe
alakban esik, játszódol:
egyszer majd eláll, kisüt
a nap és boldogan
araszolnak a sugárutak
járdáin a föl-
szabadult földigiliszták,
játszódol -

Harmincöt éves vagy. Minek?
Eddig minek? Eztán minek?
Hogy halálodra megtanuld:
számodra nem volt föld, fa út?
Húgod, bátyád, apád ha volt,
...volna, ...van, csak egy megbomolt
galaxis részei? Magad
leértékelt portéka vagy
a szimónia luxusstandján?
Te közép-európai balkán!

Nincs ez az eső. Nincs szél. Nincs.
Nincs május. Nincsen vízözön.
Nincs kezdet. Nincs Árkádia.
És Istenen se Ördögön
ne bajmolódj. Az ég úgyis
hanyatt dől.

Add föl
Add föl magad
Add föl magad az első
járőrnek Add föl magad az első
bérgyilkosnak Add föl magad az első
luvnyának Add föl magad az első
homokosnak Add föl magad
Add föl
Add föl magad a félelemnek
Add föl magad a Leviathánnak
Add föl magad életnek vagy halálnak

Mindent tudok. Én, szerelemre vén,
halálhoz túlkoros, jól ismerem
saját emésztőrendszerem,
s tudom, hogy nincs hit, lutri a remény.

Akárha én eszeltem volna ki
minden kőtáblák palinódiáit.
Semmiféle Megváltó nem járt itt,
csak néhány házaló! és valaki

mindenkor akadt viszonteladónak
a ragozatlan, nyers igékre,
valaki mindig valutára cserélte
a hamis rézgarasokat. Maholnap

minden aranynak lesz gagyi fedezete.
Mindent tudok. Tudok egy gyülevész
nyelvtant is ahhoz a kevés
menekült szóhoz, miből megértene,

ki pertuban van hóhérral, gyóntatóval.
Mindent tudok. Tudok egy furcsa
fantom-fájdalmat: egy bolygó múltja
csövezik bennem, a holnapról ha szó van.

Mindent tudok. Hogy e játék világ csal.
S tudok egy ölelést. Bevackolnám magam
arcod arcába, amíg nyitva van,
lennék benned fogoly madárdal.

          A reggel bomba, ha az éjszakával
párzottál, cigarettával, levelet
írtál valaki idegennek, tegnap-
előtt fölírt a rendőr, lejárt
igazolvánnyal járkálsz, de ma ki-
váltod, émelygés van
gyomrodban és agyadban, gyötör
szellemi hasmenés, macskát
tartasz, újsütetű avantgarde pózod,
nem élsz együtt a szeretőddel, de
rendesen aludni csak vele, de ma
délután együtt lesztek, gyereket
álmodsz és harangokkal álmodsz,
tíz éve már, hogy eljöttek nagyon, akárha
érted, január volt, mindennél januárabb,
sírtál és veszekedtél, aztán eljött
az a fedetlen fejű február, a kocsmát
odahagytad, egyedül
voltál, egyedül,
          a reggel bomba, fejedre
pottyannak satnya sugarak, mintha
galambszar, állsz egy kipusztult
megállóban, fedetlen
fejjel, ne viselj
többé kalapot, koronát se,
hajad se növeszd többé, ne rázz
sörényt gitárzenére, induló
helyett Zerkovitzot fütyöréssz,
szülessen békebeli fiú-
gyermeked, nevezd
Zoltán-Istvánnak, ne adjon az Úr
időt hogy megölelhesd mint
férfit, hulljon kezedből minden
simogatás, maradj
egyedül, egyedül maradj,
          a reggel bomba, halálodra
gondolsz, vajon a halálban
elbomlanak-e benned szeretőid,
szeretteid benned kimúlnak-e, mint a
szó, gondolsz halálra, de még
lángszórók vigadnak benned, mint
akiben a pálinka kigyulladt,
émelygés és tűz a szemedben, halj
meg, hogy egyedül maradhass,
halj meg,
          a reggel bomba, nekiindulsz,
fedetlen fejjel, potyognak
satnya sugarak, kushad
alattuk e túlélhető béke.

Csendet - -
nem szólok nincs mit mondanom
csendet - -
a szótlanság évada jött el néma
rigók néma varjak szemeitekben
tükörbe néztek: magatokba
szemeitek foncsora: kívül
csendet - -
befelé ketyegnek az órák
elhullanak mind a herélt harangok

          (szép volt a csend a Teremtés előtti
          szép a Teremtés hozsannája
          most: jó a csend s a némaságba
          vak markolattal beledöfni)

csendet - -
béke van géppuska tank bombázó
nem tép sebet mibe is tépne
nyugalom van csak a föld üzemel
csak dózerok szállnak a vetésre
olyan béke észre se venni
a nyugalmat nem venni észre

          (vetni jó volt még bátor voltam
          és most a kalász majd kicsattan
          félelem csak a magokban van
          csak félelem van a magokban)

csendet - -
nem szószék kell nem agora nem kell
csipkebokor Attila kardja
fülek szemek nem kellenek
óvszert az érzékekre óvszert
óvszer se kell minden nász meddő
emésztetlen ürül a manna
fekete papír kell az írás
feketén nem lesz feketébb
a táltosokat pediglen kiherélni

          (adassék a látóknak fehér bot
          miképpen szem a vaknak
          és fül adatott a siketeknek)

csendet - -
nem szónoki emelvény manézs ez
tűznyelők vagyunk artisták legszebb
a bolhacirkusz a pankrátorok és
pankrátornők vegyespárosa salto
mortale lavórba ágyúból kilőtt
csecsemő fanfárok és dobok
gruppszexe idomított trapézok jaj a
gumiasztalra valaki rászart

csendet - -
magam pedig a mennybe szállok
igen a mennybe mint a búza
fohásza tarló füstje mint
ugar csendje aszály reménye
csendet - -
nem voltam itt nem szólok nincs mit
hagyatékom tízmilliomod hiány
tízmilliomod jogomat a mennybe-
menetelre ezennel én fölélem

          (várnak a mennyben angyalok
          kurvák édenparancsnokok
          stricik ártatlan kisdedek
          kétéltű lelkiismeret)

csendet - -
elmondom hát
ami nem fájt
magamat Magyarországot Istent
nem számítva nem fájt senki halála
születése vért látni letartóztatást
szirénát sárga házat idvezült
hazaárulót
nem fájt
mert kőből voltam
mióta bölcsőmet oly akkurátusan
megásták

          (ami fáj az van legalább
          s legjobb a fantomfájdalom
          mert ami van: sincs, legjobb a báb
          fájdalma a bábszínpadon)

csendet - -
ezerkilencszázötven-
kettő óta nem eszem kenyerem
javát alighanem a pékek
rossz tréfája molnároké
cséplőké aratóké

csendet - -
ezerkilencszázötven-
kettő óta nem ismerem az igazi
szerelmet mit mond egymásnak két test
ahol a szájak befagytak
szeretőm öle aranypart ám
rabszolgaföld a méhe

          (a szerelem úgy illett volna
          hozzánk mint úrvacsora kelyhe
          s jutott a célszerű gyakorlat:
          babám dugjunk egy jót ma este)

csendet - -
ezerkilencszázötven-
kettő óta én voltam szabad
rám osztották a minden tettek
alóli mentelmi jogot
a szó jogát minden rossz viccre
kaptam az égből napfogyatkozást
pofont nem igazándiból
pofont én nem kaptam soha

          (jó volna már kevéske börtön
          abban a falak mérhetők
          tudni a meddiget a mennyit
          a fejem fölött a tetőt)

csendet - -
nem szólok nincs mit mondanom
csendet - -
elhullanak a herélt harangok
csendet - -
magam a mennybe szállok
csendet - -
s legjobb a fantomfájdalom

Mindenféle versolvasók: profik és amatőrök az olvasásban, a verssel szinte közösülni tudók s a verset szakmányban skandálva olvasók ugyanúgy - mindeffélék hajlamosak kutakodni a szegény költő életében.

Zsebtolvaj dolog; s a zsákmány: a költő iszik, nőzik, aberrált és persze pénztelen. Ebből azután kikerekedik a versüzemanyagú publikum tudatában: a költő eredendően lumpen, ennélfogva nála alacsonyabb rendű, de legalábbis hátrányosabb helyzetű, elesett teremtés.

Így tehát a vers-zabálók és a verssel koitálók gyülekezete az árja, a kiválasztott nép.

Csakhogy a költő, akár Isten teremténye, akár valami ősmajomból züllött idáig, igencsak hangos sírással kellett hogy világra jöjjön, igencsak érezhette már akkor is, hová keveredett. Neki már az anyaméh is börtön volt - vagy egyenesen koporsó.

Neki, aki a legnagyobb akarással élni született, a legnagyobb léptékű halál adatott, életfogytiglani agónia. Ő, aki leginkább kívánkozik Életet élni, a legjobban kívül reked abból: az ő életét legföljebb mások élik.

Ami a puszta biológiai létezésen túl mégis megadatott neki: a megkísértés joga, lehetősége és törvényszerű kötelessége. Megkísértheti, és ha valóban költő, meg is kísérti az életet naponta. Megkísérti minden cselekedetében, ha iszik, ha bujálkodik, ha éjszakázik, vagy ha naphosszat ágyban fekszik és mondjuk rég lejárt újságokat olvas akkurátusan. Megkísérti az Életet, de érezzen, amit érez, maga is tudja: már régen nem az életért magáért, csak a versért.

Verset eredendően azért ír, mert osztályosa a hiány tudatának: a vers tehát a hiány bizonyítéka.

Hogy aztán miből veszi és írja a verset: tökmindegy. Írhatja hiúságból, vágyakozásból, mert egyszerűen nem tud anélkül elaludni, írhatja, hogy éppen ehelyett ne kelljen megölnie valakit, írhatja, mert éppen éhes vagy szomjas, vagy legegyszerűbben: mert a világon semmi máshoz nem ért. És persze írja, hogy pénzt kapjon érte.

Bizonyos helyi érdekű poéták persze suba alatt próbálnak kreálni valamit, elhitetik magukkal, hogy tisztes férjek és családapák, időnként normálisan hazamennek, társasági életet élnek polgári elemekkel, és szégyellik magukat maszturbálás után. Ezek gyártják a placebo-költészetet, ráadásul gyanúsan hajlamosak a boldogságra.

Túlságosan boldog ember bizonyos, hogy nem lehet költő. A boldogságot osztogatni tudja, bőkezűen és olykor válogatás nélkül, mert hiszen a költő eredendően és esendően jó ember. Jó ember és szép; szép is, mert tiszta tekintete és lelkiismerete van.

Rettenetesen gonosz ember a költő: neki mindenféle halál is: kísérlet. Pénzzé teszi apja-anyja-szerelme halálát is, akár még életükben kiárusítja mindőjüket. Verset ír pénzért, és a pénzt azután magától értetődően elszórja.

A költő hiú, büszke, gőgös, dacos, önfejű, erőszakos és még mi minden. Hátulgombolós kora óta összeszorított fogakkal közlekedik, s ha kinyitja a száját, talán leggyakrabban, de mindenképpen legszívesebben: hogy kiköpjön. Kérdezik: majd ő eldönti, válaszol-e. Őt hivatal, hatóság, járókelő ne faggassa. Viszont bármikor megszólal meglehetős hangosan, ha a fene se kíváncsi rá.

Szerelmes fajta a költő. Annyi szerelem szorult belé a Teremtéskor, amennyit egy élet alatt lehetetlen elpazarolni. Többnyire egyetlen nőt szeret egész életében, akit mintha gyűlölne. Annyi szerelmet követel tőle, amennyi Mária Magdalénából se telt, miközben ő maga a sokszorosát tékozolja rá. S ha csak a testét is megkapta, rögtön valami szajha után kajtat, s hajlamos azt is megszórni bőven. A költő megállás nélkül menekül nőhöz nő elől.

A költő infantilis alkat. Lélekben már kamaszként megőszül, aztán váltig valami elmaradt gyerekkor után epekedik. Ezért tudják szeretni kizárólag a gyermekek. Ezért merik kicsúfolni. A költő a gyermekek számára teremtődött. Ha a civilizált emberiség végképp kiirtja majd a verset, az első férfi, aki gyermeket hoz a világra: költő lesz.

Az emberiség a költő verseire egyelőre igényt tart, a költőre magára, főleg míg lélegzik a szerencsétlen - nem.

A költő részt vállal ebben: igyekszik elhullni, tárgyiasulni, hiszen öngyilkos fajta.