SZERVÁC JÓZSEF: SZAVAK HAZÁIG

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

(Kevés csomaggal, már tovább
sehová sem érvényes útlevelekkel
valahová, valamikor
a menet megérkezik.)

          Homlokukon a hosszú út
          a történelemmé korcsosult
          közelmúlt nyomaival
          a jelen kusza hieroglifáival
          sebekkel, véglegesült
          ráncokkal homlokukon
          arcukon mindenféle
          elmúlás jeleivel, cipelve
          lejárt határidejű álmokat
          célokra váltott vágyakat
          fáradtan, kialvatlanul
          megérkeznek az emberek
          sátrat vernek az emberek
          és utódokat nemzenek
          hogy indulhasson új menet

Siratlak árva nagyapám
szikár szép ősz öregember, most temettünk
nem tudtad
mért haltál meg
s tulajdonképpen sohasem
kérdezted minek is éltél
csak néhány
nappal halálod előtt
fölolvastad a Bibliából
ez az én utolsó évem
mire szóltak de papa ezt már
sokszáz éve megírták

Hetvennyolc évet éltél
nem haltál meg természetes halállal
és mégis mintha tagjaidból
a szívverés csak kiköltözött volna
ÍME MEGHALT EGY ÖREGEMBER AKI ÚGYMOND
MÁR ELEGET TETT CSALÁDI
TÁRSADALMI STB. KÖTELEZETTSÉGEINEK

Szép voltál a ravatalon
nyugodt és öreg és szép
és megsirattak öregasszonyok
(mindenki ismeri őket, apró
fekete öregasszonyok, eljárnak
minden misére temetésre)
siratom őket is, mint ahogyan
siratom mindazokat, akik
természetes halállal halnak és
természetes halállal élnek, kik csak élnek
valamiféle nemzet tagjaként
beszélnek valamiféle nyelvet
imádnak valamilyen istent
mindazokat, akik csak élnek
céltalanul, bár hasznosan más
céltalanok számára, akik csak élnek
két évszám közt, születéstől
halálig

Engem a fagyosszentek
hoztak nem gólyanéni
Születtem jégverésben
Fölnőttem fagyban élni

Kölyökkorom karói
mellől rég elkötődtem
Dajkamesék tejfogak
hullottak el mögöttem

Nagy vándorlások jöttek
pucéran álruhásan
Belaktam Budapestet
aludtam kölcsönágyban

Köldökzsinórként nem köt
de röptet egyre följebb
Csepelsziget csepelfüst
csepelszag csepelélet

Szabadságom szabálya
hogy önmagam kötözzem
Előbb a gépek aztán
sorsok szavak szegődtek

hozzám de ifjúságom
elvérzett mint egy ünnep
s amíg gyerekkor álmok
belőlem kiszédülnek

míg szavaimra átok
számba szemembe por száll
már számadásra készen
romlatlan robotol szám

Bűnöm ha volt csak annyi
Szabtam jogot magamnak
Volt merszem számra venni
halált hazát hatalmat

Születtem jégverésben
Szervác Fagyosszent napján
Azóta minden május
egy jégzubbonyt fagyaszt rám

fekszem szétlőve darabokban
föltépett katonatemető a testem
a csönd fölszívja súlyomat fölolvadok s
ablakaimon számon szememen
a lerongyolódott katonák kiszöknek és a
tömegsír megürül már csak
bemeszelt látomásaim maradnak
FERTŐTLENÍTVE

Azért, mert nehezek vagyunk, Kedvesem, azért. Nézd
évszakok rohannak át rajtunk,
lásd, ez a nyár is hogy elnehezült,
ólomfény tompítja, szívja, konok eső veri,
pofozza hitemet, nézd, milyen egyedül vagyok,
ide már besétálhat akárki.

Munkásvonat szállítja napjaimat
oda-vissza, Ott
gép idomít magához, leszek hű
alattvalója ostoba krómacél dögöknek,
karom is alkatrészük, agyam is Őértük
gondolkodik, Nekik élek, már válok
magam is vassá, elnehezülök, Kedvesem,
lásd, ez a nyár se bír el.

Pedig sebesült nem vagyok,
sem túlságosan elcsigázott, csupán
tompulnak végtagjaim, vacognak érzékszerveim
használhatatlan éjszakáimon, s tudnod kell,
Kedvesem, miért, hiszen hazát, tennivalót
együtt találtunk ebben
az igazán csak átmeneti otthontalanságban,
ebben a szerszámok nélküli
dologtalanságban, ebben a
pontatlanságok miatti semmiben.

Mennék haza. És csak szédelgek itt,
sovány kis utcák, csupasz terek között.
Árnyaknak, összetaposott kavicsoknak
dúdolom együgyű énekemet:
szitkaimat.
Múlt idő porosodik rajtam, körülöttem
emlékek, árnyak toporognak, közöttük
én is csak toporgok, mennék már, indulnék haza,
egy kőbe rúgok, nem fáj, nem mozdul ő se, én se.

Tán kőkemények, de mint a kő,
nehezek is vagyunk. Kedves, nézd barátaimat!
Láthattad mind a fiúkat,
még mikor útnak eredtek, micsoda
csapat! S lám egyszer, késő este mind
hazatértek, s valami gazdagon terített
mocsárba mind belevesztek,
s látod már nincsen semmijük se.

Lezabáltuk az asztalokat. Végül
fölégtek ünnepnapjaink. Forradalmunk
régen levetve, kiporoltan. Húsz év,
s még megszegetlen szabadság vállainkon.
Nézd, mennyien vagyunk, nézd napjainkat,
hogy feketednek, szikkadnak az esték,
hogy szárad, szakadozik a kéz, az agy,
mire egészen besötétül.

Éjszaka van. Kék-sárga fényhasábok
szeletelik. Föloldom cigarettafüsttel.
Magam is darabja csupán.
De én az éjnek, csöndnek meg nem adom magam,
el nem esek, csak a földre lefekszem,
testemből kard, fű sarjad.

...itthon vagyok. S milyen hazából jöttem
hozzád haza ma is! Nézd, homlokomon
közöny ütött sebet, meg üveg-szemek.
A gép íly magányos, amin dolgozom.

Munkám se köt. Tágabb hazát, hatalmat
reméltem, hittem egykor én magamnak!
Kezem alá kezesebb kedvű gépet,
szerelemben se puszta menedéket,

s most itt vagyok. Bővebb világra szabtam -
s rád ruházhatok csak mindent, amim van.
Hazajövök, meglátom melled, s lassan

már végképp önmagamra- s rád-maradtan
levetkezem, ölednek, jószagodnak
fölfegyverkezve, ím, megadom magam.

Lám a szerelem sebei
nehezen varosodnak.
Kórót, követ virágzik testünk
éjszakánként: teremni nincs jogunk.
Áldatlan szerelem ez:
halálraítélt termékenyülés.

          Adj Uram füveket a földnek
          Esőt a sápadó tereknek
          Gyökereket a kő-mezőkbe
          Termőtalajt adj Uram nékünk
          Nincs hova vetni magvainkat!

Rettegő beteljesülés. Fáj,
fáj a deréknak, ágyéknak,
agynak; szemeim kereszttüzében
csupa csoda a tested,
Két bors ökröcském: kicsi melled,
hajad fekete erdőm, öled
zöld lugasom; ám lélegző
tetemeinken mégis vadhús
tenyészik, növekednek
üszkösödő sebesüléseink;
hová vethetném tüzemet
ebben a nincstelen télben,
szikesedő magányban, mivé lesz,
hova alvad vérem?

Lám öled üszkös sebei
          Ágyékom üszkös sebei
Lám a szerelem sebei
          Lám a tenyerünk sebei
Lám ifjúságunk sebei
          Lám konok hitünk sebei
Lám tündöklésünk sebei
          Lám a szebb jövő sebei
          Lám forradalmunk sebei
          Lám a sebeink sebei

A félbemaradt ölelések
szégyeneim, a bevégzetlen
mondatok, mozdulatok, az a
megszeppent szerelem, ahogyan elédállok
leeresztett karokkal, kölyökös könyörgéssel
előlem magad el ne zárd
s magadhoz kötni se akarj
hajtom magam új s új szerelembe tehozzád
s bújnék, bújnék örökre már öledhez.

Hőkölő kezem, szám, ágyékom
szégyeneim, s hogy fogaim közt
a szavak kiszöknek, az idő
testemen kicsorbul, lefoszlik
énrólam a kín is, és szégyenemmé,
szégyenné születik ez a gyermek,
az alig-megfogant, máris
apátlan.

Mi lesz veled, Kicsi,
te születésedben vétlen,
miféle életre ítélten
szerveződöl még ős-védettségben
önmagaddá? Látod, még különválaszt
tőlem, anyádtól is
születésed, ám körülöttünk
bomlani kezd a szabadság
szép szövedéke: gyűlik a
szennyes edény, ruhanemű, gyűlnek
az adósságok, a gondok, fogy a pénz
fogy a türelem és fogytán az idő is
lám a tegnapi délutános meg a ma délelőtti
műszak közt le sem fekhettem, mostam,
már hajnalodik.

Nemzettelek a legkisemmizettebb, legönzőbb szerelemmel -
          szégyenem ez!
Megszül majd édesanyád, mint én vagyok, épp ilyen meztelennek -
          szégyenem ez!
Hogy elbitangolt húsz évemért cserébe már a te jövőd kell -
          szégyenem ez!
Hogy én maradok, aki voltam, károdra váló hűségemmel -
          szégyenem ez!

Asszonyt, álmot, szerelmet
az éjnek odahagyva
tántorgunk minden hajnalon
vissza a gép-vadonba

hol e percenként szebbé
szédülő hazába végül
két kezünk könyékig vállig
örökre beleépül

Életünk odaszokott már
a vétlen anyaghoz végképp
így válunk vassá, földdé
kenyérré, szeghetővé

VERS A 313 711 475 gy. sz. ROMAYOR-313-as
OFSZETRENDSZERŰ SOKSZOROSÍTÓGÉPRŐL

Cserélődnek a társak                  akár a többi kellék
a papír meg a forma                   viserek vagy a festék
csak a zörejek hangok                állandóak s a gépek
meg a reggeli kávé                     meg a csengőszó délben
és ugyanaz a főnök                     ugyanazt mondja mindig
„József ma feketét nyom”          „József ma feketét nyom”
és visszatérő munkák                  és eltávozó társak
és a zörejek  hangok                   és mind a többi kellék -

                              Áll az idő megy a gép
                              nem nyomunk csak feketét
                              brosúrák és kartotékok
                              levélfejek borítékok
                              munkanapló munkalap
                              (munkabér és munkanap)
                              kattog a gép zakatol
                              száll körötte papírpor
                              felállítom elállítom
                              umslagolom leszámolom
                              SŐNDRUKK VÍDERDRUKK
                              HA BESZÁRAD KIDOBJUK
                              festékezem olajozom
                              hengereit beállítom
                              LEGFŐBB ÉRTÉK A HENGER
                              UTÁNA A GÉPMESTER
                              ez a verkli meg nem áll
                              éjjel-nappal kalapál
                              fél háromkor megmosom
                              negyed négykor itthagyom
                              holnap reggel kezdhetünk
                              soha készen nem leszünk
                              kattog csattog zakatol

                    „...mindent neked adtam és most semmi vagyok.”
                    „Neked beszélek.”
                                                        (Allen Ginsberg: Amerika)

Strichelni indul a dal számról, hazaindul,
vízszintesen a Város fölött elszáll, el a megváltás
rezervátumából, el a kipingált mélyföldek fölött,
hervadtan hunyorognak a jólét
krómozott parcellái, elszáll az ének, hazaindul,
el a szabadság patent státusából, haza a lucsok-
glóriás, árva, feketén fekete hóval
havazott Szigetig,
haza a megutált kölyökkor
fölrugdalt akoljaihoz, hazaindul a dal, melegíteni bújna
bedugult kocsmáidba, szülőföld, arcaidat
keresi hogy köszönne, de bezárulnak
pofáid, földedre, földedbe hullna, de elfordulnak
kanálisaid, elindul számról a dal
hozzád elvinni hozományom, hullna hozomra
már vigéceid markába akár.

          Hogy sápítoznak masináid.
          Zsoltároktól zsibbadt fülednek
          mázsás pacsirták, pléhmálinkók,
          ártánydalnokok csicseregnek.
          Csönded se titkaid szemérme.
          Szerelmed csöndesült el.
          Döngő belű hordáid sóvár
          éden-éhe elől menekszel.

Elsinkófáltad mindened. Hajnalölű kis csajaid
nyájas digóknak odadobtad. Gyereklányokat cicerélsz,
csalid sumák konyakszag, hieroglif magazin-maszlag,
kurvítod nászra őket, fölépült műved bennük
a rentábilis punci kelendő kelengyéjük.
Csikasz-csikóid voltunk. Előlük eltagadtad.
Magunkat, magvainkat pöcékbe kicsapattad.
Ménessé nem lehettünk. Nyerítésünket, nyikhaj
hitünket elszipuztad, kiszívtad csápjaiddal.

          Míg ennem: élnem adtál -
                    magadból kitagadtál.
          Magadévá tehessél -
                    magamból kiszeretnél.

          Úgy jöttem el belőled
                    űzött fekélylő éhség.
          Földed frigid fenéi
                    erekcióm letörték.

Mert tiltott gyümölcsöd se volt, csak mannád szezonáron.
Villogó pallosod se. Ebrúddal vertél vállon,
ütöttél lovagoddá, és világgá se küldtél.
Elhallgattad a tengert - hisz te se tudtad. Szürkén
adtad elő esélyem, kapudon kieresztve
ördöngös őrkutyáid orrát is kicselezte
ránevetett rossz palástod: büdös pálinka-bundád.
Gyalázat volt a jussom s még jövőmnek hazudnád!

          Nem kell hogy befogadj hát.
          Én nem bujdosni jöttem.
          Övemen kés, fogam közt
          káromló hit és vér
          ágyékomban. Öledben
          magvaim megfogannak -
          vagy meg se nyílj előttem.
          Dildónak nem kapod meg
          fölépített szerelmem.

semmim sincs mindenem lehet
világgá vetkezem veled
nyármagány jöhet nászhideg
meghalhatsz maradok veled
üzenhet július telet
halhatok maradok veled
tücsöktükrömmé néztelek
képemmé szépülök veled

szemek szemek szemek szemek
ágyék öl izmok idegek
fogak hajak bokák belek
mellek mellbimbók mirigyek
szívek szeméremszőrzetek
verejték könnyek végbelek
vállak nyakak szagok fülek
jóság józanság szédület

lélegzel még? lélegzet ez?
kinek a lélegzete ez?
te vagy az? vagy ez én vagyok?
miféle fény? szemed vacog?
sehol vagy? hiányod ragyog?
kitiltasz? vendéged vagyok?
csönd van kimondott csöndem ez
szeretlek szeress hát szeretsz

előtted mintha semmi volt
ám romjaiból a világ
körömcsikk füstje tebeléd
belőlem szeretődhet át
nyárjuditok fényjúliák
ölelnek láncokat reád
velük szeretsz ha énvelem
velük vagy velem ellenem

öled a világpiacon
világégésben ég öled
ágyékom parázs aranyán
valután veszem testedet
áldlak ártatlan áruvá
hatalmam szabaddá ítél
tűzzé avatod parazsam
vagy hamuvá csitítja tél

még élek élsz még élhetünk
éljek élj amíg élhetünk
minden lehet míg szeretünk
mindenben megtörténhetünk
minden megeshet mivelünk
semmi rajtunk ha szeretünk
élek élsz amíg élhetünk
míg élek élsz míg élhetünk

elmehetsz eredj elmehetsz
hozzám mi szél hozott vihet
jöttél két lábadon mehetsz
hívtalak én elküldelek
kurvám vagy asszonyom mehetsz
nem férfi aki nem tied
tőlem akárkihez mehetsz
enyém vagy szűzen elmehetsz

szerethetünk szerethetünk
hibátlan hajnalt ébredünk
havat lucsokká léphetünk
kihalhatunk születhetünk
téllé tavasszá tipratunk
halállá símogattatunk
kihalhatunk születhetünk
szerethetünk szerethetünk

esendőség fehére
zátonyon tenger tétova
erdő falaz vadaknak
hullott agancs hegyére
lobogót tűző mostoha
fény tátong feketére
árnyalja örökíti
sohakóróit rügyeit

azért a zöld romolhatatlan
azért a kék felezhetetlen
azért hasas búzádba fekszem
hanyatthanyatlok zöld hajadban

kémények csonkolják eged
ólmos estéid mind berúgnak
falum vetéltél volna el
lelencnek szültél nem fiadnak
füstté emészted mindenem
én mégis visszafekszem
méhed mélyire hogyha már
égboltod nem lehettem

hanyatt hanyatló éj esendő
párzás pálinkás kenyér
tavasz tarkólövése télsalak
nyárriadó de mire hajnal
sehonnanéjből ébredő

azért a zöld a kék a búza
fekszem romolhatatlan
fekszem felezhetetlen
hasas hanyatthajadban

a
névelő
vagyok titok-
szókhoz a
nincs alibijéhez
mulandóságban évelő
sehonnanfényben
sohaéjben

országutakat tereget
elém a szél ha madárszó
ha harangdal ha pipám
füstje mégis elhív
mégiscsak visszavisz az égbe
üljenek körém istenek

Bűntelen élünk ölelünk
szemérmetlen világ előtt
kibicelhet a kandi népség
legális nászágyunk a föld

Mit összehordtak szerelmünkre
avart szemetet őszt telet
ruháinkkal lehányjuk azt is
elalszom elhalok veled
s mielőtt egymásra zárult
testünkre rátalál a holnap
gondolataim lepedőjén
homlokomon a ráncok elcsitulnak

Elévül benned ifjúságom
minden mítosza Sok csalárd
legenda Hogy élni van hazám
s ha halnék eltemet család

Magamra mégse maradjak
szegődtem öledhez cselédnek
gazdám lettél lettél világom
hitelesíti tested tisztaságom

S míg év rakódik évre (vagy csak napra nap)
már órák óta nem csókoltalak!

Már napok óta nem öleltelek
közben egy város nőtt körém
naponta elnyelt fölzabált
aztán elébed kiokádott
s lett öled testem roncstelepe
lett öled feneketlen kút előttem
lettél előttem régi ismeretlen
motoznék bőröd alatt is: ki vagy?
szerelmünkre, mondd van-e még szavad?
de hát van-e még szó?... szavak?... szavam?
már nem tudom, már csak emlékezem:
égni akartam testeden
s testedben oltom ki magam.

Most nyár van, szívtelen eső
strázsálja gyártmányát: a reggelt.
Kukorékolnak kakasok delet,
szüretet rügyeznek a fák.
Kéretlen üzenetei a nyárnak:
vetkőznek háthaszerelmek,
nem kellenek.
Élek, magammal megrakottan,
vasalt hittel, vasalt szavakban,
ablakom előtt parádézhat
akármi nyár, szegetlen ifjúságom
elédobom, zabálja -

A maradék teutánad. Íme
a szerelem szomorú hagyatéka: szagok
verejték, csönd ágyamon, ágyékomon, agyamban.
Nem emlékek: nyomok csak.

A szerelem varázsszói lehullnak
nedveit ízét az éjszaka fölissza
odavan odavan az ünnep
mállik a május májusfák léggömb-
feje művirágkoronája lekókad
leszakad lélegzetünk csodahídja

Csipkerózsikahajnalt
ígért és megigézett
a május kiütéseit
simítja sírja sebbé
celofánpalotában
él szüzessége óvja
ágyába tavaszt vinni
igazi fákhoz szökne
ölére hívna öklelő
erdőt királyok titkos
arája ám szeretője
szélnek
átvérzi gyolcsod
a fény a falhatatlan
idő rádsírja szemeit
a Nap köréd nem ülnek
celofáncelláidban
hercegbabáid csipkés
álmaid csókja elmarad
gyönyörűséged műanyag-
álcáit leveti varas
magányod lakozott benne

Bombáit szórja a tavasz
tetemeinkre rádőlt az ég
homlokomra öledre
bedőlt fény barikádjai
mögül támad lerohan
ágaimon araszol
ablakomig szememig
türemkedik tenyerem
hasa alá de szökne
de szökne dala égeti
torkom fekszünk
jövőmagunk
lövészárkokban nyugvó
énekem égesse öled
talpad alá dalolok
ropogós padlót járok
napalmmezőt szerelemtarlót
uránőszt szőke hidrogén-
tavaszt bedől a fény
óvóhelyemen testeden
hullassa csak hullassa
szórja csak bombáit bedőlt
tavaszod tetememre

Vesd el a márciust magadtól
          nem jogod az ha a tél düheit
          riherongy álmaidat belepi
vesd el a márciust magadtól
          ne fordulj napkeletnek
          míg odalenn délen az ég behasadt
vesd el a márciust magadtól
          nem szentségtörés a te
          lázad még csak az se
vesd el a márciust magadtól
          nem az idő lett
          hűtlen te füstölögsz csak
vesd el a márciust magadtól
          szeretni nem tudsz szerelmet
          magadnak ne hazudtass
vesd el a márciust magadtól
          megtörtént minden érted
          helyetted semmi már
vesd el a márciust magadtól
          nem jogod az nem
          jogod neked a tél se

Csatlósa hitetlenségnek
magányom ne zavard!
Gyóntatni sohasem fogod
pogány csodáimat.

Gyóntam és áldoztam neked
hittem: érted.
Te hűség ügynöke, lázaim
kiherélted.

Most egyedül se nélküled
hiszem magam.
Te azt hiszed magány. De ennek
szerelme van.

          a csámpás nyárutó elázik
torlaszolt ég alatt tarlók
kialudt városok kódorognak
füstösfejű alvadt hegyek
óvják a hervadt éjszakát
szűztelenített álmaink
mezítelen szagokat követelnek
bennünk a megkorbácsolt
évszak ünneppé vetkezett
                                  ISZUNK
a szerelem mihozzánk
túl fiatal tisztátalan a város
holtában is szűzeivel
szajhálkodik méltatlan
mámorunkhoz
                                  ISZUNK
                                                 már látható
hajnalodhatatlan vágyak
igézetében viszketeg
sebeink fölfakadnak
mibennünk maradandót romlás
művelni nem fog
                                  ISZUNK
                                                  kegyes
alkalmi párzásból is kikopottan
statáriális reggel érkezik
osztogat magányos pofont
másnapos árva halált

meglódul arcom
          maga mit ólálkodik itt
meglódul arcom
          magának infarktus kanáliséj
          kültelki stricik hű
          matadoraim babrálják
          buzeránsok örömös
          végvára testem inkább
          magának infarktuséj kanális
meglódul arcom
          a maga konyakja hideg
          verejték a maga tükre
          engem kicsorbít hallja-e böfögős
          masináit vigye innen
meglódul arcom
          magának semmi kalodát ölem
          kalitka befogom maradék
          alamizsnáit hallja-e
          zsebeit hagyja kint igazolást
          nem kérek én magát nedveiből
          kifosztom díjtalan
meglódul arcom
          áruja méltatlan örömömhöz
          szerelmem címletei
          magasabbak illetlenül én
          gyönyörűségem nem adom
meglódul arcom
          fogadják önt örökbe
          combjaim mosatlan kozmoszai

beállt zarándokévad
tetemesedik életem
mostoha mostja beállt
zarándokévad érted
indulót magam üzenő
tetemes mostohamostban

szerszámmagam veszek
szóvésőt kőragot
kőbenszavakért induló
kezeim mindentudó
szerszámaim ragozom
idővé szívemet magam

tetemes életem temet
növeszt magos magányom
mester ha tanítványtalan
én templomomba zárom
ha júdáséj ha péterhajnal
rombolom tamássebeim

fekélyidőm felépül
fölfalazódik fényes
zarándokmosttá indul
értem az időt üzenő
tetemes szerszámaimat
kőnek szavaknak ragozom

indulót én üzenek
szerszámmagam lehet
lesz életem a kőnek
szerszámélet ha élek
indulót én zarándok-
mostban temethetetlen

          (Mi, Szervác József költő
          kilencszázhetvenötben
          nagy szerelmi örömben
          magunkra nézve döntő
          határozásra jutva
          fogadtuk: felhagyunk a
          boros borúval, vigasz-
          pohár helyébe jöjjön
          társas, nagy élet, munka,
          véltünk szeretni igaz
          nőt, okos szerelemmel -

          ám nem bírtam szívemmel.
          Incselkedik, bolondoz:
          Szervác, nőj föl magadhoz,
          méltón nagy korszakodhoz
          térj meg poharaidhoz!)

          ha jön Alpakka Herceg
          dögön lovagol henceg
          övén kiherélt markolat
          sumák szeszekkel megitat
vissza a poharakhoz
          fémpofáján imafátyol
          havat szimatolna nyárból
          hullanemző kék dühével
          rangom ellen jogot képzel
vissza a poharakhoz
          közűletek közöttetek
          magam ha másképp nem lehet
          jutka jutka hadd szeressen
          évaévák temetetlen
          évszakai hűlt helyemben
          silbakol Alpakka Herceg
          ellenemért írat verset
vissza a poharakhoz
          emléked fekélyesedik
          bennem Alpakka Herceg
          műved a kikupált enyészet
          elaltatott birodalmad
          szellemei rám rohannak
          fedezetlen sóvárgásod
          cechjeiből gyártott álmok
          tőkésednek kórókerted
          férgeit míg sündörögve
          csempészed gyümölcsösömbe
vissza a poharakhoz
          süketítő némaságod
          ellen én részegen kiáltok
          szemetszemért íme lássad
          a magamét mérem másnak

          éjeim álmatlan küldeményei
          névtelen behívóparancsok
          álomálcákból ájtatos
          tankok zsolozsmázzák a „harchoz”-t
vissza a poharakhoz
          miféle hatalom sorozza
          szerelmem kötelékbe
          szemeim rangjelzéseit
          végül ki veszi észre
vissza a poharakhoz
          magányom nyílt parancsa vissza
          altatómeleg éjbe hát-
          országi reménybe nárcisz-
          szeretkezésbe szajha-
          mesékbe tarhált
          ölelésbe
vissza a poharakhoz
          magánszerelmek masíroznak
          esküm alól nem oldoz
          orvlövésze a sunyi Holdnak
          dezertálok magamhoz

          aki önmagát csalta meg
          továbbszolgáló tested
          disszidens csókjaim anya-
          országa nyomaimat is
          örökre elfeledted
vissza a poharakhoz
          éleslövészet éje
          szögesdrótpongyolában
          levitézlett lotyók
          állásainak tartok
          előretolt halálban
vissza a poharakhoz
          fedezék évszakokban
          fegyverem elvetél
          testem üregeiből
          visszariad a vér
vissza a poharakhoz
          fogolytábor öledben
          kapitulál szerelmem
          méhedben ki sem hordott
          halandóság harangoz

          nászriadó nászmezőkön
          ereimet újratöltöm
vissza a poharakhoz
          hárem a föld hat talicska
          királylány ágyazza issza
          szerelmetes nedűimet
          bordélyviselten is szüzek
vissza a poharakhoz
          kést nemzek fényt mosatlan
          csillagaimnak hajnalt
          adóznak díszeimnek
          hazátlan kanhatalmak
vissza a poharakhoz
          szerelmem harsány hőskora
          nászindulók harsona-
          hangjait csábítom el
          zenévé szédülnek velem
vissza a poharakhoz
          eldobott hű kolonchoz
          dalos nászitatókhoz

          (magányunk kocsmadíszletek között
          királyságunkba visszaköltözött
          e korra tort ülünk most de jövőnk
          már itt feszeng s ha holnap beköszönt
          a józan észnek évada
                                            örök
          uralkodásunk kezdete előtt
          magunkhoz vesszük a szerszám időt.)

KÉSEI LAMENTÁCIÓ CSABA JUDIT DALÉNEKES ÉS
AMATŐR SZÍNÉSZ HALÁLOS BALESTE ÜGYÉBEN

          Gitárod vajon hova lett?
          Tud-e még Proletárdalt?
          Zúg a búzát, akármit, szól-e még?
          Vagy elnémult utánad?

Röhög a gyász kínjában, halálban még ilyen mókát!
Röhögnél magad is, Jutka, látva a kandi közönség
áhítatát, a bányász-rezesbandát, e flancos
ravatalt, mindenki Téged néz most, Íme a
városka leánya, Nagy-Budapest csalogánya, hogy
hazatért kinyúlva, Mintha itt volna -
egy percre, Jutka, ha elszabadulnál tőlük, még
mielőtt a fagyos földbe zavarnak, még mielőtt a mutatvány
végire érne, mondd, hogy lehet így meglógni közülünk,
most ne hülyéskedj, mi lesz a Verona-darabbal,
színésznő hogy leszel így -

          De nem felelsz Kihallik
          dalod a csöndből Látni más
          igazi arcokon visszhangzik
          „Minden halál és semmi gyász”

Egy bizonyos, Jutka, meghalni illetlen dolog
húszévesen A szeleburdi forradalmak korai gyümölcsvirágok
hullanak így el Mi már hiába papolunk Ez esetben
a szájtépésnek helye nincs Akárha
cigarettával kínálnám halálod

          Nekünk hiányzol nem mi Neked
          Helyetted semmi sincs Mihelyettünk
          egy Nélküled-világ
          Felelős nincs a mérget mintha
          senkise adta kezedbe Így
          áldozat se vagy tehát semmise
          vagy már Jutka Senki semmi nem
          őriz A darabka forradalom
          most nincs ami voltál Nincs
          a barát se szerető se Hangod
          hajad szemed se ujjaid se Le-
          tagadtak mint egy diákcsínyt
          Téged kik a sírást is
          a részegséget is letagadták

Toborzódik tobzódik a kóklerség
Nyert ügy Fölégni Téged nem hagytak
Ellobbannod a képbe jobban illett

          Szépségnek minden lányban ott vagy
          Jelentésnek minden zenében
          Munkára szerelemre ahol szövődünk ott vagy
          Ott vagy a nyárban amely majd eljő
          ágain augusztus súlyával lombkoronásan

Gyere barátom elmegyünk most a te házadba
borunkat visszük magunkat csordapohárral
emberségig leisszuk ágálunk szerelemért majd poharaink
szétrebbennek a cimborátlan éjben

Gyere barátom elmegyünk most a te szobádba
szeretőinket visszük magunkat megszeretjük
szajhává ágrólszakadunk majd kurvaságunk
kiútálkozik minden szerelemből

Gyere barátom elmegyünk most a te szívedbe
magunkat visszük fújhat szél mi megállunk el nem
feledjük ami még lehet itt ne ágaskodhass Ágazol
elkussol tőlünk a halál

Jöhet a bugris tél miránk!
Legföljebb lefagy a lábszag!
Szívünkbe úgyse vackolódhat
félsz, se éhenkórász alázat.

Áldását adta ránk a fagy,
homokot, halált hord a szánkba.
Vas csillagzatot s -holdakat
aggattak vállunkra - hiába!

Köztünk vagy. Igyál velünk. Légy
a költészet táltos bakája!
S ha végképp egyedül maradsz -
maradj önmagad katonája!

Attila, ennyi lennél
hazugok száján jelszó
hülyék homlokán jelvény
másnak - Balatonszárszó

Civódnak rajtad, tépnék
konccá szép hagyatékod.
Mintha Te hagytad volna
örökül azt a sorsot.

Attila, szinte látom -
a sínre lehajtod fejed.
De zakatoló tested
még rámszól: Légy fegyelmezett!

Attila, ölni is lehet,
magunkat is. Te láttad
azt a vonatot, azt a sínt,
fegyelmed nem alázat

odahajolni, ha a kín
bejárta tested, gyalázat
zabálta szellemed, szíved
s oda vezet, beláttad,

mértéke nem, de ára
a fölemésztett láznak,
ha átdübörög rajtad
most az a magyarázat.

Álmodd: már minden nő tied
s nem fogja vissza kezedet
aki emberi szerelemmel
szeretni lefekszik veled.

Reméld: majd felnő az ember
egy tisztesebb halálhoz
s e túlvilágon minden
Tehozzád lesz arányos.

És tudd: a kerepesi csöndből
már négymilliárd embert
kötözöl itt a földön
szellemmel, szerelemmel.

Térzene szól: a félelem himnusza harsog,
s a szív behódol, kiegyezik a zsarnok,
ítélkező szelekkel, föladja, amit
az agy viselt: a hit fájdalmait.

(És előállanak a nincs kufárai
fájdalmat mérnek és könyvelnek hiányt
s újra felosztják a lecsonkolt jövőt
elméjük megannyi képzelt gyarmatát)

(És tódulnak majd ájtatos spekulánsok
örökét hogy majd tagosítanák
s cégérezvén kiadni árendába
és bólintani hozzá hogy: nohát!)

(És csődülnek majd fölkészült Mukik
nyomába nem, helyébe csak tolulni
és masíroznak gyalogverebek -
ki nem repült, nem is tud úgy lehullni)

Itt nem lehet mást, csak nagyon szeretni.
Nem lehet mást, sírva egymást temetni.
És megurazni nagyon a halált,
ha hidegvérrel újra eltalált.

(És jöhetnek a pálcás döntnökök.
És jöhetnek a késes versítészek.)
De meglesznek a megcsodált csodák -
ki hinni mert, arra nem száll enyészet.

Mert Ő nem félte, tudta a szabályt,
és most Ő az, ki énekelős
kedvében dalra fogja a halált,
ifjúsága miáltal jogerős.

nyár hull tavaszra tél havaz
veti vetéli magvait
a föld vajúdik bevetésre
áldásra áldomásra támad
a tűzvonalból civilek
szökdösnek beállnak bakának

          mi értjük ezt a földet
          megtud minket e föld is
          minden kimondott dobbanása
          kezünkhöz szerszámul szegődik

kocsmálkodunk ország piaclik
dobravert tudatlan szavak
áru vagy fogyasztó kupec
spájzolni jó magántudat
alkudj kimérem alkumat
eladható már nem szabad

          mondd kocsma tudom melyik az
          mondom leány tudod ki az
          nem több a rend tudott szavak
          gyalu fa forgács ennyi csak

lomb hull avarból trágya lesz
vér hull magzatból hulla lesz
éj hull a fényből félelem
félelemből remény terem
de most már hinni volna jó
kimondani mi mondható

          kimondassék közzé legyen
          amit ma szól az értelem
          holnap szíveket szabadít
          kimondassék kimondatik

Elhullott megint egy tavasz
nem loptam orgonát idén nem ácsorogtam
országutakon a fiam füle fájt
mindig a feleségem ruhában
alszik mellettem mostanában iszom megint
trágyázom agyamat szeszekkel
igaz 4 verset írtam
amíg a fiam füle folyt
közben megint költöztünk ezúttal
öregeimhez most újra hallom
öcsém csak iszik egyre linkebb
apám kalapál ugyanúgy
civakodás van minden este
hol mert öcsém iszik igaz itt
iszunk mindahányan hol más miatt meg a gyerek
miatt anyám csak köhög mindentől iszunk
köhögésétől is nem csoda hát
a feleségem elkívánkozik ritkán fekszünk össze
hogy jól érezzük egymást
hol vannak már nagy nappali
szeretkezéseink ha ez így megy
sokáig szép lassan elfelejtjük a szerelmet
1971 telén
költöztünk össze a Moszkva téren
két nappal szilveszter előtt szeretőm néhány
hónapja Tücsökéknél lakott akit ő
mutatott be Zolinak csóró
albérlők voltak jobb családból
kommunát és színházat csináltak mindig én
rövid ideig éreztem velük származásom
miatt meg hogy az uralkodó osztályhoz
tartozom végül is
én rúgtam föl mindent szóval
a Moszkva térről hozzájuk költöztünk
miután Balázs ágyán
szeretkeztünk nagyon hirtelen
szerelem volt csókolóztunk miközben
Balázs elment eladni télikabátját
mire megjött mi már szerettük egymást
féltem e szerelemtől a közösülést
félbeszakítottam szeretőmnek gyönyörű
fehér teste volt kislányöle nagyon nagy
fekete haja rögtön egy Kokoschka-kép
jutott eszembe aztán csak hetek múlva
lett végre az enyém mikor már
saját albérletünk volt
február közepéig csöveztünk
naponta máshol aludni Tücsökéket
kidobták miattam ugyanis én a
szerződésben nem szerepeltem a Völgy utcában
laktak egy olajszagú hideg
melléképületben a kályha mindig
rossz volt kiköltözéskor láttuk
a cső teli korommal jellemző Zolira
laktunk azután Balázséknál néha
Milánnál is a műterem padlásszobában
sült krumplit ettünk ittunk rá zöld
teát áttetsző kínai csészékből
művészetről fecsegve Milán aki szabadúszó volt
és ismert stopos nekiállt
szeretőm portréjának ma sincs kész
máskor kimentünk Kócsiékhoz téptük a
szánkat a rőtszakállú Miklóssal
a munkásosztály tudati szintjéről beszéltünk
őszintén hülyének nézett hogy vidékre
akartam menni népművelőnek
Márta a húga más volt vitaképes nagyon
sovány volt nagyon szép gyógyszerérzékeny
embergyűlölő sokszor mondta Lajost a kajla-
bajszút sem szereti különösebben
kell egyszerűen Kócsiéknál
általában nagy élet volt sokan aludtunk éjszakánként
kezdtünk kifáradni a sok buszozástól
egyszer lementünk stoppal Tótkomlósra
Maturijhoz iskolabál volt Radics
Béláék muzsikáltak jót táncoltunk zabáltunk
ittunk hatalmas dunyhákkal aludtunk
egyszerre véget ért a mi nagy csöves
stopos nászutunk beköltöztünk egy Üllői úti
portásfülkébe ablak nem volt víz se klozet se
fizetni nem kellett a házmesterék
munkáját csináltuk cipeltük katonatisztek
snájdig szemétjét kapuztunk meg söpörtünk a ház-
mesterék örökké bejártak még az első napokban
az asszony a két kicsi gyerekkel
bejött reggel meztelenül feküdtünk
tálcán valami likőrt hozott és
pertut itatott velünk hamar megutáltuk
őket később egyre jobban
elpofátlanodtak március végén kiköltöztünk
Veresegyházra Milán jött segíteni laposra
akarta verni a házmestert
de siettünk közben egy
ágyat kaptunk nagy öreg
sezlont lábai kitörtek később
nagyokat szeretkeztünk rajta Kócsi Márta is
kijött velünk addigra Lajos bevonult
hárman laktunk Veresen jó darabig ő aztán
visszament Mátyásföldre ekkor még mindig inas voltam
szeretőm elsőéves így vonatra
nem sokat áldoztunk átvertük a MÁV-ot vagy stoppal
jártunk jó volt kint lakni befutott a nyár én
fölszabadultam cinkográfus marató
fogaim tönkrementek a savtól
nagy házibulikat csaptunk hétvégeken
vén házigazdánk élvezte szegény
a fia késsel hajkurászta időnként
nálunk aludt cseresznyét hozott meg
húsos paprikákat sokszor azon éltünk
egyszer csak ősz lett be kellett jönnünk Pestre
október elején találtunk egy bútorozott
gyümölcstárolót Gyuri születésnapját
ünnepeltük a Pasaréten este de másnap
4 havi lakbért kellett előre
kifizetnünk 3200 forintot
az órám ott volt zálogban nem volt egy
vasunk sem végül sikerült
az ágyat kint hagytuk Veresen
a kályhánk elromlott gyakran
kabátban aludtunk tudtuk Pepó úr és neje
a tulajdonosok ki fognak
dobni februárban Pepó úr
régen katonatiszt volt ekkor már hivatalnok
tyúkokat nyulakat albérlőket tartott nagy haszonnal
5 kutyát 8 macskát és egy pávapárt
kedvtelésből magtalan felesége gyakorta
fertőtlenítette a klozetot melyben
virágok lógtak fejemre ablaka is volt Lágymányos felé
én közben munkahelyeket cseréltem
szakmákat főnököket sorozásra
hívtak megint egyszer csak
szeretőm hányni kezdett a
8-as busz kirázta
belőle a sovány kajákat
ökrendezett minduntalan szegényke
állapotos volt hát
elmentünk egy délután és
anyakönyvvezető által
hitelesítettük nemi
anyagi stb. viszonyunkat.

Végül is nem sok változott
csupán sokminden véglegesült
zárkózva párzásba párba
a világ kiszorult belőlünk
mi a világból kirekedtünk
leszűkült minden műszakokra
főzésre pelenkamosásra
néha azért eljártunk
házibulikra sétáltatni
agyunkat eljártak sokan
mihozzánk is mindenkit
kidobáltam mikor már
eleget ittam és a bor mindent
igazolt igazolta osztály-
helyzetemet és adott osztály-
öntudatot tanította
mindama trágár nótákat mik
átüvöltik délelőttjeinket
igazolta a bor nemi
vágyainkat ó keményseggű kis
berakólányok de letiporta
potenciánkat aztán elküldött
melózni reggel olyankor
nehezebbek a bálák jobban
kattognak zörögnek a gépek
tovább tart a forintos
kötelesség messzibbre csúsznak
a fizetésnapok még jobban
ízlik a sör haragom hűti
rá megint pálinka kell
szítani dühömet feszítsen
neki munkának szerelemnek míg
beletörünk úgyis nézzétek
Laci már mosolyokat tarhál
símogatást vásárol bárkitől
mert fél majd nem marad
menedék és fél mi lesz ha már csak
menedék jut és Béla cimborám
valamikori ifjúságom tanúja
dokkmunkás végleg
kurváké fizetéseké
Ezó Pufi a meseíró
holnap majd frigyre lép
magának nászi éjt ír
így járunk mind előbb-utóbb
óvatlanul is asszonyunkká
teszünk valami nőt gyermeket
nemzünk és egyre ritkábban
cserélünk munkahelyet
összeszoknak a sörkompániák
a fenemegymahaza-bandák
bár asszonyaink házastársi
ölükkel kordába fogni
akarnak azért a kocsma csábít
mert befogad a kocsma
telepszik életünkbe iszunk és
kurvázunk ezzé leszünk így
jön el majd a hosszú
kocsmaasztalok végén
ücsörgő vénkor de most még
benne vagyunk benne minden balhéban
ma még az éjszakát kiisszuk
Fizetésnap ó Fizetésnap
ma Kocsma Napja köröskörül
percenként ürülnek korsók
remények álmok életek
összekoccannak poharak
indulatok a mindennapi
megváltás óráiban sehol a
holnap csak most itt
meg idehordott sorsok
forintok arcok életek
tenyerek vállak emberek
barátaim vezérek szentek
krisztusok vérén válthatatlanok
ti legszegényebb-életűek
engedjétek hogy itt leüljek
ez a mi kocsmánk ez itt
a mi országunk utánunk
semmi sem marad csak a kocsma
szemetje összetaposott
forintok csikkek lázadások
hányásszag bádogpult szaga
másnaposságunk rossz szaga
életünk pálinkaszaga
szerelmünk másnapos szaga
másnapjaink tegnap-szaga
már az is inkább múlt időben

Csuklómon lila heg
ablaküveg csörömpöl
üvegcsöpp vérszilánkok
mind kiröhög a csöndből
nekem röhög behódol
valaha lépcsőházi ablak
szikrázik szisszen fáj örök
sebbé így megvettem magamnak
szabadon mint az állat
a pórázt föl se fogva
tántorgok terelődöm
kocsmálkodom naponta
rum rumlizik alkalmi
alkotmányt alkohol kohol
bor borogatja renddé
e bordélyt birodalmunk
ez bizodalmunk söprés
záróra odahánytak
de hányan uramisten
már engem is kihánytak
barátból szeretőből
kikopva elborozva
befogad elnyel elveszejt
ha asszonyöl ha kocsma
most csontig nyitva csuklóm
jajdoklik megnyugodtan
volt világ van darabban
lemosható sebem van
el innen hát barátaim
mesés mesére vágyom
csordakút fenekére
hullatni lázadásom
vérem magom ha kurvák
ölére vész se drága
veszejtsen el veszejtsen
szippantson föl magába
húsába hegnek halálnak
öltsön ölébe ölje
meg ami lehetnék vagy
dobjon ki a világba
hazugságnak hazudjam
amit nekem hazudtak
mert hinni inni sem tudok
már rosszabbat se jobbat
mondják én hallgatom csak
mondják nem mi csináltuk
ezt az emberiséget
mondja a köpcös költő
utakon jár az ember
mondja Ferkó nem úton
nem tetszik ez nekem te
mondja Miska szeretlek
mondja Emese menj el
mondja a feleségem
le vagytok szarva mondom
hagyjatok eldögölni
inkább mint élni mindig
világba hajtanátok
az lesz a vége látom
ki kell hogy józanodjak
de én már így örökké
csak másnapos lehetnék
vegyétek tudomásul
az ablak attól ablak
beverhető bevertem
így megvettem magamnak
tudjátok minden asszony
fekszik feküdjetek le
tudjátok minden ember
döglik dögöljetek hát
majd én kijózanodva
szükségem semmi rátok
átok rátok borítom
hát feküdjetek össze
minek hazudni itten
az ember állat alszom
úgy álmodok tinéktek
szerelmet menjetek csak
tőlem el közelemből
vicsorgok bor borong bár
bér búra rátok áldom
ezt a karácsonyestét
e lila heg a csuklóm
e csukló én vagyok csak
álmodjatok szerelmet
maradva magatoknak
magtalanul makogva
rátok áldom ez álmot
takarjatok reám majd
egy részeg szép világot

Hát itt vagyok Míg hulldogálnak
köröttem léha évszakok
és egyre mozdulatlanabb
már egyre néhaibb vagyok
már annyi minden elveszett
kölyökkorom is úgy tűnik
odamaradt egy költözésnél
mert mindig vándoroltam én
s bár mindig vándoroltam
kocsmákig jutottam csak
de a kocsmákig eljutottam
már félek nagyon félek egyszer
széthullanak a káprázatok majd
még a romok is leromolnak
csak a félelem váza marad
hitünkön csüngő maradék remény
mezítelen szépségünk lecsupaszodik
őszinteségünk oly kiszolgáltatottan
válik mindent kivallássá
lesz nagy fehér szabadságunk
átlátszó nagy üresség
lesz a szerelem kötelezvény
bizony már gondok telepednek a számba
szuvas fekete gondok
kemény káromkodásaim helyén
szitkok szorulnak fogaim közt
magamat mintha kiszámolnám
huszonegy éve vagyok már
huszonkettő már huszonharmadik
de honnan hová vénülök?
innen még hová készülök?
jöhet már akármi elém!
de mi elé mehetek én?
motyognék Adj Uram erőt!
de hát mihez is adj erőt?
most csak túlélni adj erőt?
csak ésszel bírni adj erőt
kölkömnek koholni jövőt?
erőt nagyobb szerelemhez?
de miféle szerelemhez?
halál-elől-szerelemhez?
halál-helyett-szerelemhez?
csak elnémulni adj erőt?
vagy tovább szólni adj erélyt
ha elmondani nincs hitem
mit eltitkolni nincs remény?
minek hitegetem magam?
gyöpösödik lassan agyam
gazosul szám a vicsorgó
rongyos hajam szemembe hulló
fürtjei sírást fedeznek!
ökölbe dermedő kezemnek
add meg Uram mibe fogóddzon!
szítsad tüzemet hadd lobogjon
mert jajszavakkal dadogással
nem lehet ütni gyújtani sem
olyan tüzet hogy lángra kapjon
az országnyi kocsmafedél
vágni akkora hasadékot
szökhessen szökni kényszerüljön
át egy igazibb jövendőbe
ez a nép osztozhasson
munkán is ne csak a koncon
Uram ki vagy a földben
mindennapi szabadságunk
osszad szét miközöttünk
és oszd föl köztünk a zenét
Vedd el Uram a keserű reményt
magamat már csak tartogathatom
mintha valami következne!