Szervác József
Szavak hazáig
Magvető, 1980
TARTALOM
Levél a szülőföldre
MEGÉRKEZÉS
SIRATÓÉNEK
Sz. J.
CSÖND
AZÉRT
JÓ ESTÉT, KEDVES...
KÓRÓT, KÖVET VIRÁGZIK
SZÉGYENEIM
KÖNYÉKIG, VÁLLIG, ÖRÖKRE
VERS A 313 711 475 gy. sz. ROMAYOR-313-as
OFSZETRENDSZERŰ SOKSZOROSÍTÓGÉPRŐL
LEVÉL A SZÜLŐFÖLDRE
SZÓ-TÖREDÉKEK SZÜLETENDŐ EMLÉKEIMBŐL
Hanyatt
SZAVAK HAZÁIG
LETTÉL VILÁGOM
MINT ÖNMAGAMMAL
MOST NYÁR VAN
EGYEDÜL
ÁTVÉRZI GYOLCSOD
JÖVŐMAGUNK
ÍTÉLET
HISZEM MAGAM
ISZUNK
EGY HIVATÁSOS MONDJA
SZERSZÁMMAGAM
VISSZA A POHARAKHOZ
Közzé legyen
KÉSEI LAMENTÁCIÓ CSABA JUDIT DALÉNEKES
ÉS AMATŐR SZÍNÉSZ HALÁLOS BALESTE ÜGYÉBEN
ÜZENET BARÁTSÁGRÓL
JÖHET A TÉL RÁNK
JÓZSEF ATTILA!
FEBRUÁR 6., 1978.
KÖZZÉ LEGYEN
Már szinte múlt időben
MÁR SZINTE MÚLT IDŐBEN
(Kevés csomaggal, már tovább
sehová sem
érvényes útlevelekkel
valahová, valamikor
a menet megérkezik.)
Homlokukon
a hosszú út
a
történelemmé korcsosult
közelmúlt
nyomaival
a
jelen kusza hieroglifáival
sebekkel,
véglegesült
ráncokkal
homlokukon
arcukon
mindenféle
elmúlás
jeleivel, cipelve
lejárt
határidejű álmokat
célokra
váltott vágyakat
fáradtan,
kialvatlanul
megérkeznek
az emberek
sátrat
vernek az emberek
és
utódokat nemzenek
hogy
indulhasson új menet
(És - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
In memoriam Horváth István
Siratom mindazokat
akik eltűntek
nyomtalanul
a történelem hézagai közt.
Siratlak árva nagyapám
szikár szép ősz
öregember, most temettünk
nem tudtad
mért haltál meg
s
tulajdonképpen sohasem
kérdezted minek is éltél
csak
néhány
nappal halálod előtt
fölolvastad a Bibliából
ez az én
utolsó évem
mire szóltak de papa ezt már
sokszáz éve megírták
Hetvennyolc évet éltél
nem haltál meg
természetes halállal
és mégis mintha tagjaidból
a szívverés
csak kiköltözött volna
ÍME MEGHALT EGY ÖREGEMBER AKI ÚGYMOND
MÁR
ELEGET TETT CSALÁDI
TÁRSADALMI STB. KÖTELEZETTSÉGEINEK
Szép voltál a ravatalon
nyugodt és öreg
és szép
és megsirattak öregasszonyok
(mindenki ismeri őket,
apró
fekete öregasszonyok, eljárnak
minden misére
temetésre)
siratom őket is, mint ahogyan
siratom mindazokat,
akik
természetes halállal halnak és
természetes halállal élnek,
kik csak élnek
valamiféle nemzet tagjaként
beszélnek valamiféle
nyelvet
imádnak valamilyen istent
mindazokat, akik csak
élnek
céltalanul, bár hasznosan más
céltalanok számára, akik
csak élnek
két évszám közt, születéstől
halálig
kiket a történelem elpazarol.
Engem a fagyosszentek
hoztak nem
gólyanéni
Születtem jégverésben
Fölnőttem fagyban élni
Kölyökkorom karói
mellől rég
elkötődtem
Dajkamesék tejfogak
hullottak el mögöttem
Nagy vándorlások jöttek
pucéran
álruhásan
Belaktam Budapestet
aludtam kölcsönágyban
Köldökzsinórként nem köt
de röptet
egyre följebb
Csepelsziget csepelfüst
csepelszag csepelélet
Szabadságom szabálya
hogy önmagam
kötözzem
Előbb a gépek aztán
sorsok szavak szegődtek
hozzám de ifjúságom
elvérzett mint egy
ünnep
s amíg gyerekkor álmok
belőlem kiszédülnek
míg szavaimra átok
számba szemembe por
száll
már számadásra készen
romlatlan robotol szám
Bűnöm ha volt csak annyi
Szabtam jogot
magamnak
Volt merszem számra venni
halált hazát hatalmat
Születtem jégverésben
Szervác
Fagyosszent napján
Azóta minden május
egy jégzubbonyt fagyaszt
rám
gyöngyvirágkáprázat az éj
fekszem szétlőve darabokban
föltépett
katonatemető a testem
a csönd fölszívja súlyomat fölolvadok
s
ablakaimon számon szememen
a lerongyolódott katonák kiszöknek
és a
tömegsír megürül már csak
bemeszelt látomásaim
maradnak
FERTŐTLENÍTVE
és az egyszer-már-elesetteket újrasorozzák
I.
Azért, mert nehezek vagyunk, Kedvesem,
azért. Nézd
évszakok rohannak át rajtunk,
lásd, ez a nyár is
hogy elnehezült,
ólomfény tompítja, szívja, konok eső
veri,
pofozza hitemet, nézd, milyen egyedül vagyok,
ide már
besétálhat akárki.
II.
Munkásvonat szállítja
napjaimat
oda-vissza, Ott
gép idomít magához, leszek
hű
alattvalója ostoba krómacél dögöknek,
karom is alkatrészük,
agyam is Őértük
gondolkodik, Nekik élek, már válok
magam is
vassá, elnehezülök, Kedvesem,
lásd, ez a nyár se bír el.
III.
Pedig sebesült nem vagyok,
sem
túlságosan elcsigázott, csupán
tompulnak végtagjaim, vacognak
érzékszerveim
használhatatlan éjszakáimon, s tudnod
kell,
Kedvesem, miért, hiszen hazát, tennivalót
együtt
találtunk ebben
az igazán csak átmeneti otthontalanságban,
ebben
a szerszámok nélküli
dologtalanságban, ebben a
pontatlanságok
miatti semmiben.
IV.
Mennék haza. És csak szédelgek itt,
sovány
kis utcák, csupasz terek között.
Árnyaknak, összetaposott
kavicsoknak
dúdolom együgyű énekemet:
szitkaimat.
Múlt idő
porosodik rajtam, körülöttem
emlékek, árnyak toporognak,
közöttük
én is csak toporgok, mennék már, indulnék haza,
egy
kőbe rúgok, nem fáj, nem mozdul ő se, én se.
V.
Tán kőkemények, de mint a kő,
nehezek
is vagyunk. Kedves, nézd barátaimat!
Láthattad mind a fiúkat,
még
mikor útnak eredtek, micsoda
csapat! S lám egyszer, késő este
mind
hazatértek, s valami gazdagon terített
mocsárba mind
belevesztek,
s látod már nincsen semmijük se.
VI.
Lezabáltuk az asztalokat. Végül
fölégtek
ünnepnapjaink. Forradalmunk
régen levetve, kiporoltan. Húsz év,
s
még megszegetlen szabadság vállainkon.
Nézd, mennyien vagyunk,
nézd napjainkat,
hogy feketednek, szikkadnak az esték,
hogy
szárad, szakadozik a kéz, az agy,
mire egészen besötétül.
VII.
Éjszaka van. Kék-sárga
fényhasábok
szeletelik. Föloldom cigarettafüsttel.
Magam is
darabja csupán.
De én az éjnek, csöndnek meg nem adom magam,
el
nem esek, csak a földre lefekszem,
testemből kard, fű sarjad.
Kicsorbul benne a szél.
Megbotlik benne
a kasza.
...itthon
vagyok. S milyen hazából jöttem
hozzád haza ma is! Nézd,
homlokomon
közöny ütött sebet, meg üveg-szemek.
A gép íly
magányos, amin dolgozom.
Munkám se köt. Tágabb hazát,
hatalmat
reméltem, hittem egykor én magamnak!
Kezem alá
kezesebb kedvű gépet,
szerelemben se puszta menedéket,
s most itt vagyok. Bővebb világra szabtam
-
s rád ruházhatok csak mindent, amim van.
Hazajövök, meglátom
melled, s lassan
már végképp önmagamra- s
rád-maradtan
levetkezem, ölednek, jószagodnak
fölfegyverkezve,
ím, megadom magam.
Lám a szerelem sebei
nehezen
varosodnak.
Kórót, követ virágzik testünk
éjszakánként: teremni
nincs jogunk.
Áldatlan szerelem ez:
halálraítélt termékenyülés.
Adj
Uram füveket a földnek
Esőt
a sápadó tereknek
Gyökereket
a kő-mezőkbe
Termőtalajt
adj Uram nékünk
Nincs
hova vetni magvainkat!
Rettegő beteljesülés. Fáj,
fáj a
deréknak, ágyéknak,
agynak; szemeim kereszttüzében
csupa csoda
a tested,
Két bors ökröcském: kicsi melled,
hajad fekete erdőm,
öled
zöld lugasom; ám lélegző
tetemeinken mégis
vadhús
tenyészik, növekednek
üszkösödő sebesüléseink;
hová
vethetném tüzemet
ebben a nincstelen télben,
szikesedő
magányban, mivé lesz,
hova alvad vérem?
Lám öled üszkös sebei
Ágyékom
üszkös sebei
Lám a szerelem sebei
Lám
a tenyerünk sebei
Lám ifjúságunk sebei
Lám
konok hitünk sebei
Lám tündöklésünk sebei
Lám
a szebb jövő sebei
Lám
forradalmunk sebei
Lám
a sebeink sebei
Bocsásd meg, kedves, vétkeimet!
Szégyenem feketedő arcom.
Szégyenem két
fehér kezem.
A félbemaradt ölelések
szégyeneim, a
bevégzetlen
mondatok, mozdulatok, az a
megszeppent szerelem,
ahogyan elédállok
leeresztett karokkal, kölyökös
könyörgéssel
előlem magad el ne zárd
s magadhoz kötni se
akarj
hajtom magam új s új szerelembe tehozzád
s bújnék, bújnék
örökre már öledhez.
Kínlódom csak, veszekszem érted
s
szégyenkezem.
Szégyenem feketedő arcom.
Szégyenem két
fehér kezem.
*
Hőkölő kezem, szám, ágyékom
szégyeneim,
s hogy fogaim közt
a szavak kiszöknek, az idő
testemen
kicsorbul, lefoszlik
énrólam a kín is, és szégyenemmé,
szégyenné
születik ez a gyermek,
az alig-megfogant, máris
apátlan.
*
Mi lesz veled, Kicsi,
te születésedben
vétlen,
miféle életre ítélten
szerveződöl még
ős-védettségben
önmagaddá? Látod, még különválaszt
tőlem,
anyádtól is
születésed, ám körülöttünk
bomlani kezd a
szabadság
szép szövedéke: gyűlik a
szennyes edény, ruhanemű,
gyűlnek
az adósságok, a gondok, fogy a pénz
fogy a türelem és
fogytán az idő is
lám a tegnapi délutános meg a ma
délelőtti
műszak közt le sem fekhettem, mostam,
már hajnalodik.
*
Nemzettelek a legkisemmizettebb, legönzőbb
szerelemmel -
szégyenem
ez!
Megszül majd édesanyád, mint én vagyok, épp ilyen meztelennek
-
szégyenem
ez!
Hogy elbitangolt húsz évemért cserébe már a te jövőd kell
-
szégyenem
ez!
Hogy én maradok, aki voltam, károdra váló hűségemmel
-
szégyenem
ez!
*
Szégyenem feketedő arcom.
Szégyenem két
fehér kezem.
Hogy magamat már mibe hajtom!
Már ez
miféle szerelem?
De mire hagyatkozhatom?
Nyelvemen
hangtalan dalok.
Nyelvemen daltalan kövek.
Megkövesedett
füst lobog.
Sohasemvolt-kérdésre választ
csaholnék
s vonom vissza nyomban!
Dühöngésem se igazi.
Csak dülöngélek
magamban!
Ebben a kőkemény csöndben
kövülnek
bennem a bordák.
Halántékomon kő-erek.
Szememben
kő-pupillák.
Szájamban kő-fogak, kő-nyál.
Nyelvem
alatt kőből a morzsák.
Nyelvem alatt fekete
szálkák.
Kimondhatatlan Magyarország.
Asszonyt, álmot, szerelmet
az éjnek
odahagyva
tántorgunk minden hajnalon
vissza a gép-vadonba
hol e percenként szebbé
szédülő hazába
végül
két kezünk könyékig vállig
örökre beleépül
Életünk odaszokott már
a vétlen
anyaghoz végképp
így válunk vassá, földdé
kenyérré, szeghetővé
Ím az Ígéret Földjén
válunk naponta
kővé.
VERS A 313
711 475 gy. sz. ROMAYOR-313-as
OFSZETRENDSZERŰ SOKSZOROSÍTÓGÉPRŐL
Cserélődnek a társak akár
a többi kellék
a papír meg a forma viserek
vagy a festék
csak a zörejek hangok állandóak
s a gépek
meg a reggeli kávé meg
a csengőszó délben
és ugyanaz a főnök ugyanazt
mondja mindig
„József ma feketét nyom” „József
ma feketét nyom”
és visszatérő munkák és
eltávozó társak
és a zörejek hangok és
mind a többi kellék -
Áll
az idő megy a gép
nem
nyomunk csak feketét
brosúrák
és kartotékok
levélfejek
borítékok
munkanapló
munkalap
(munkabér
és munkanap)
kattog
a gép zakatol
száll
körötte papírpor
felállítom
elállítom
umslagolom
leszámolom
SŐNDRUKK
VÍDERDRUKK
HA
BESZÁRAD KIDOBJUK
festékezem
olajozom
hengereit
beállítom
LEGFŐBB
ÉRTÉK A HENGER
UTÁNA
A GÉPMESTER
ez
a verkli meg nem áll
éjjel-nappal
kalapál
fél
háromkor megmosom
negyed
négykor itthagyom
holnap
reggel kezdhetünk
soha
készen nem leszünk
kattog
csattog zakatol
berágódik életünk
„...mindent
neked adtam és most semmi vagyok.”
„Neked
beszélek.”
(Allen
Ginsberg: Amerika)
Strichelni indul a dal számról,
hazaindul,
vízszintesen a Város fölött elszáll, el a
megváltás
rezervátumából, el a kipingált mélyföldek
fölött,
hervadtan hunyorognak a jólét
krómozott parcellái,
elszáll az ének, hazaindul,
el a szabadság patent státusából, haza
a lucsok-
glóriás, árva, feketén fekete hóval
havazott
Szigetig,
haza a megutált kölyökkor
fölrugdalt akoljaihoz,
hazaindul a dal, melegíteni bújna
bedugult kocsmáidba, szülőföld,
arcaidat
keresi hogy köszönne, de bezárulnak
pofáid, földedre,
földedbe hullna, de elfordulnak
kanálisaid, elindul számról a
dal
hozzád elvinni hozományom, hullna hozomra
már vigéceid
markába akár.
Hogy
sápítoznak masináid.
Zsoltároktól
zsibbadt fülednek
mázsás
pacsirták, pléhmálinkók,
ártánydalnokok
csicseregnek.
Csönded
se titkaid szemérme.
Szerelmed
csöndesült el.
Döngő
belű hordáid sóvár
éden-éhe
elől menekszel.
Elsinkófáltad mindened. Hajnalölű kis
csajaid
nyájas digóknak odadobtad. Gyereklányokat
cicerélsz,
csalid sumák konyakszag, hieroglif
magazin-maszlag,
kurvítod nászra őket, fölépült műved bennük
a
rentábilis punci kelendő kelengyéjük.
Csikasz-csikóid voltunk.
Előlük eltagadtad.
Magunkat, magvainkat pöcékbe
kicsapattad.
Ménessé nem lehettünk. Nyerítésünket,
nyikhaj
hitünket elszipuztad, kiszívtad csápjaiddal.
Míg
ennem: élnem adtál -
magadból
kitagadtál.
Magadévá
tehessél -
magamból
kiszeretnél.
Úgy
jöttem el belőled
űzött
fekélylő éhség.
Földed
frigid fenéi
erekcióm
letörték.
Mert tiltott gyümölcsöd se volt, csak
mannád szezonáron.
Villogó pallosod se. Ebrúddal vertél
vállon,
ütöttél lovagoddá, és világgá se küldtél.
Elhallgattad
a tengert - hisz te se tudtad. Szürkén
adtad elő esélyem, kapudon
kieresztve
ördöngös őrkutyáid orrát is kicselezte
ránevetett
rossz palástod: büdös pálinka-bundád.
Gyalázat volt a jussom s még
jövőmnek hazudnád!
Nem
kell hogy befogadj hát.
Én
nem bujdosni jöttem.
Övemen
kés, fogam közt
káromló
hit és vér
ágyékomban.
Öledben
magvaim
megfogannak -
vagy
meg se nyílj előttem.
Dildónak
nem kapod meg
fölépített
szerelmem.
SZÓ-TÖREDÉKEK
SZÜLETENDŐ
EMLÉKEIMBŐL
Tücsöknek
semmim sincs mindenem lehet
világgá
vetkezem veled
nyármagány jöhet nászhideg
meghalhatsz maradok
veled
üzenhet július telet
halhatok maradok
veled
tücsöktükrömmé néztelek
képemmé szépülök veled
*
szemek szemek szemek szemek
ágyék öl
izmok idegek
fogak hajak bokák belek
mellek mellbimbók
mirigyek
szívek szeméremszőrzetek
verejték könnyek
végbelek
vállak nyakak szagok fülek
jóság józanság szédület
*
lélegzel még? lélegzet ez?
kinek a
lélegzete ez?
te vagy az? vagy ez én vagyok?
miféle fény?
szemed vacog?
sehol vagy? hiányod ragyog?
kitiltasz? vendéged
vagyok?
csönd van kimondott csöndem ez
szeretlek szeress hát
szeretsz
*
előtted mintha semmi volt
ám romjaiból
a világ
körömcsikk füstje tebeléd
belőlem szeretődhet
át
nyárjuditok fényjúliák
ölelnek láncokat reád
velük
szeretsz ha énvelem
velük vagy velem ellenem
*
öled a világpiacon
világégésben ég
öled
ágyékom parázs aranyán
valután veszem testedet
áldlak
ártatlan áruvá
hatalmam szabaddá ítél
tűzzé avatod
parazsam
vagy hamuvá csitítja tél
*
még élek élsz még élhetünk
éljek élj
amíg élhetünk
minden lehet míg szeretünk
mindenben
megtörténhetünk
minden megeshet mivelünk
semmi rajtunk ha
szeretünk
élek élsz amíg élhetünk
míg élek élsz míg élhetünk
*
elmehetsz eredj elmehetsz
hozzám mi
szél hozott vihet
jöttél két lábadon mehetsz
hívtalak én
elküldelek
kurvám vagy asszonyom mehetsz
nem férfi aki nem
tied
tőlem akárkihez mehetsz
enyém vagy szűzen elmehetsz
*
szerethetünk szerethetünk
hibátlan
hajnalt ébredünk
havat lucsokká léphetünk
kihalhatunk
születhetünk
téllé tavasszá tipratunk
halállá
símogattatunk
kihalhatunk születhetünk
szerethetünk
szerethetünk
1.
esendőség fehére
zátonyon tenger
tétova
erdő falaz vadaknak
hullott agancs hegyére
lobogót
tűző mostoha
fény tátong feketére
árnyalja örökíti
sohakóróit
rügyeit
2.
azért a zöld romolhatatlan
azért a kék
felezhetetlen
azért hasas búzádba fekszem
hanyatthanyatlok zöld
hajadban
3.
kémények csonkolják eged
ólmos estéid
mind berúgnak
falum vetéltél volna el
lelencnek szültél nem
fiadnak
füstté emészted mindenem
én mégis visszafekszem
méhed
mélyire hogyha már
égboltod nem lehettem
4.
hanyatt hanyatló éj esendő
párzás
pálinkás kenyér
tavasz tarkólövése télsalak
nyárriadó de mire
hajnal
sehonnanéjből ébredő
5.
azért a zöld a kék a búza
fekszem
romolhatatlan
fekszem felezhetetlen
hasas hanyatthajadban
6.
a
névelő
vagyok titok-
szókhoz
a
nincs alibijéhez
mulandóságban
évelő
sehonnanfényben
sohaéjben
7.
országutakat tereget
elém a szél ha
madárszó
ha harangdal ha pipám
füstje mégis elhív
mégiscsak
visszavisz az égbe
üljenek körém istenek
8.
hanyatthazámig így megyek
Ölelni tiszták kezeim
ágyékom ártatlan
Számnak
szerelmed amnesztiát ad
Bűntelen élünk ölelünk
szemérmetlen
világ előtt
kibicelhet a kandi népség
legális nászágyunk a föld
*
Mit összehordtak szerelmünkre
avart
szemetet őszt telet
ruháinkkal lehányjuk azt is
elalszom
elhalok veled
s mielőtt egymásra zárult
testünkre rátalál a
holnap
gondolataim lepedőjén
homlokomon a ráncok elcsitulnak
*
Elévül benned ifjúságom
minden mítosza
Sok csalárd
legenda Hogy élni van hazám
s ha halnék eltemet
család
Magamra mégse maradjak
szegődtem
öledhez cselédnek
gazdám lettél lettél világom
hitelesíti
tested tisztaságom
Mint önmagammal, élek már veled
már
életemre épült életed
De koszorúnak közben odahordott
gondból
az idő akkora tornyot
hogy már szerelmünk ki se látszik
hogy
már életünk ki se látszik
S míg év rakódik évre (vagy csak napra
nap)
már órák óta nem csókoltalak!
*
Már napok óta nem öleltelek
közben egy
város nőtt körém
naponta elnyelt fölzabált
aztán elébed
kiokádott
s lett öled testem roncstelepe
lett öled feneketlen
kút előttem
lettél előttem régi ismeretlen
motoznék bőröd alatt
is: ki vagy?
szerelmünkre, mondd van-e még szavad?
de hát van-e
még szó?... szavak?... szavam?
már nem tudom, már csak
emlékezem:
égni akartam testeden
s testedben oltom ki magam.
Ebben az éjben sose jártam,
csak
réges-rég magamra zártam.
Szelíden rám sötétül minden,
és nem
emlékszem, szerepeltem
én, vagy csak megtörtént köröttem
akármi
is, vagy meg se történt?
*
Most nyár van, szívtelen eső
strázsálja
gyártmányát: a reggelt.
Kukorékolnak kakasok delet,
szüretet
rügyeznek a fák.
Kéretlen üzenetei a nyárnak:
vetkőznek
háthaszerelmek,
nem kellenek.
Élek, magammal
megrakottan,
vasalt hittel, vasalt szavakban,
ablakom előtt
parádézhat
akármi nyár, szegetlen ifjúságom
elédobom, zabálja -
cinkos poharam int utána.
A maradék teutánad. Íme
a szerelem
szomorú hagyatéka: szagok
verejték, csönd ágyamon, ágyékomon,
agyamban.
Nem emlékek: nyomok csak.
A szerelem varázsszói lehullnak
nedveit
ízét az éjszaka fölissza
odavan odavan az ünnep
mállik a május
májusfák léggömb-
feje művirágkoronája lekókad
leszakad
lélegzetünk csodahídja
Hallgasd
Bennem zászlótlan lobogás Odakinn
énekszó
téblábol gazdátlan
Csipkerózsikahajnalt
ígért és
megigézett
a május kiütéseit
simítja sírja
sebbé
celofánpalotában
él szüzessége óvja
ágyába tavaszt
vinni
igazi fákhoz szökne
ölére hívna öklelő
erdőt királyok
titkos
arája ám szeretője
szélnek
átvérzi gyolcsod
a fény a falhatatlan
idő rádsírja szemeit
a
Nap köréd nem ülnek
celofáncelláidban
hercegbabáid
csipkés
álmaid csókja elmarad
gyönyörűséged műanyag-
álcáit
leveti varas
magányod lakozott benne
jaj neked ki a beígért
tavaszt örökre
fölzabáltad.
Bombáit szórja a tavasz
tetemeinkre
rádőlt az ég
homlokomra öledre
bedőlt fény barikádjai
mögül
támad lerohan
ágaimon araszol
ablakomig szememig
türemkedik
tenyerem
hasa alá de szökne
de szökne dala égeti
torkom
fekszünk
jövőmagunk
lövészárkokban
nyugvó
énekem égesse öled
talpad alá dalolok
ropogós padlót
járok
napalmmezőt szerelemtarlót
uránőszt szőke
hidrogén-
tavaszt bedől a fény
óvóhelyemen testeden
hullassa
csak hullassa
szórja csak bombáit bedőlt
tavaszod tetememre
Vesd el a márciust magadtól
nem
jogod az ha a tél düheit
riherongy
álmaidat belepi
vesd el a márciust magadtól
ne
fordulj napkeletnek
míg
odalenn délen az ég behasadt
vesd el a márciust
magadtól
nem
szentségtörés a te
lázad
még csak az se
vesd el a márciust magadtól
nem
az idő lett
hűtlen
te füstölögsz csak
vesd el a márciust magadtól
szeretni
nem tudsz szerelmet
magadnak
ne hazudtass
vesd el a márciust magadtól
megtörtént
minden érted
helyetted
semmi már
vesd el a márciust magadtól
nem
jogod az nem
jogod
neked a tél se
Csatlósa hitetlenségnek
magányom ne
zavard!
Gyóntatni sohasem fogod
pogány csodáimat.
Gyóntam és áldoztam neked
hittem:
érted.
Te hűség ügynöke, lázaim
kiherélted.
Most egyedül se nélküled
hiszem
magam.
Te azt hiszed magány. De ennek
szerelme van.
a
csámpás nyárutó elázik
torlaszolt ég alatt tarlók
kialudt
városok kódorognak
füstösfejű alvadt hegyek
óvják a hervadt
éjszakát
szűztelenített álmaink
mezítelen szagokat
követelnek
bennünk a megkorbácsolt
évszak ünneppé
vetkezett
ISZUNK
a
szerelem mihozzánk
túl fiatal tisztátalan a város
holtában is
szűzeivel
szajhálkodik
méltatlan
mámorunkhoz
ISZUNK
már
látható
hajnalodhatatlan vágyak
igézetében viszketeg
sebeink
fölfakadnak
mibennünk maradandót romlás
művelni nem
fog
ISZUNK
kegyes
alkalmi
párzásból is kikopottan
statáriális reggel érkezik
osztogat
magányos pofont
másnapos árva halált
meglódul arcom
maga
mit ólálkodik itt
meglódul arcom
magának
infarktus kanáliséj
kültelki
stricik hű
matadoraim
babrálják
buzeránsok
örömös
végvára
testem inkább
magának
infarktuséj kanális
meglódul arcom
a
maga konyakja hideg
verejték
a maga tükre
engem
kicsorbít hallja-e böfögős
masináit
vigye innen
meglódul arcom
magának
semmi kalodát ölem
kalitka
befogom maradék
alamizsnáit
hallja-e
zsebeit
hagyja kint igazolást
nem
kérek én magát nedveiből
kifosztom
díjtalan
meglódul arcom
áruja
méltatlan örömömhöz
szerelmem
címletei
magasabbak
illetlenül én
gyönyörűségem
nem adom
meglódul arcom
fogadják
önt örökbe
combjaim
mosatlan kozmoszai
beállt zarándokévad
tetemesedik
életem
mostoha mostja beállt
zarándokévad érted
indulót
magam üzenő
tetemes mostohamostban
szerszámmagam veszek
szóvésőt
kőragot
kőbenszavakért induló
kezeim mindentudó
szerszámaim
ragozom
idővé szívemet magam
tetemes életem temet
növeszt magos
magányom
mester ha tanítványtalan
én templomomba zárom
ha
júdáséj ha péterhajnal
rombolom tamássebeim
fekélyidőm felépül
fölfalazódik
fényes
zarándokmosttá indul
értem az időt üzenő
tetemes
szerszámaimat
kőnek szavaknak ragozom
indulót én üzenek
szerszámmagam
lehet
lesz életem a kőnek
szerszámélet ha élek
indulót én
zarándok-
mostban temethetetlen
(Mi,
Szervác József költő
kilencszázhetvenötben
nagy
szerelmi örömben
magunkra
nézve döntő
határozásra
jutva
fogadtuk:
felhagyunk a
boros
borúval, vigasz-
pohár
helyébe jöjjön
társas,
nagy élet, munka,
véltünk
szeretni igaz
nőt,
okos szerelemmel -
ám
nem bírtam szívemmel.
Incselkedik,
bolondoz:
Szervác,
nőj föl magadhoz,
méltón
nagy korszakodhoz
térj
meg poharaidhoz!)
vissza a poharakhoz
ha
jön Alpakka Herceg
dögön
lovagol henceg
övén
kiherélt markolat
sumák
szeszekkel megitat
vissza a poharakhoz
fémpofáján
imafátyol
havat
szimatolna nyárból
hullanemző
kék dühével
rangom
ellen jogot képzel
vissza a poharakhoz
közűletek
közöttetek
magam
ha másképp nem lehet
jutka
jutka hadd szeressen
évaévák
temetetlen
évszakai
hűlt helyemben
silbakol
Alpakka Herceg
ellenemért
írat verset
vissza a poharakhoz
emléked
fekélyesedik
bennem
Alpakka Herceg
műved
a kikupált enyészet
elaltatott
birodalmad
szellemei
rám rohannak
fedezetlen
sóvárgásod
cechjeiből
gyártott álmok
tőkésednek
kórókerted
férgeit
míg sündörögve
csempészed
gyümölcsösömbe
vissza a poharakhoz
süketítő
némaságod
ellen
én részegen kiáltok
szemetszemért
íme lássad
a
magamét mérem másnak
vissza a poharakhoz
éjeim
álmatlan küldeményei
névtelen
behívóparancsok
álomálcákból
ájtatos
tankok
zsolozsmázzák a „harchoz”-t
vissza a
poharakhoz
miféle
hatalom sorozza
szerelmem
kötelékbe
szemeim
rangjelzéseit
végül
ki veszi észre
vissza a poharakhoz
magányom
nyílt parancsa vissza
altatómeleg
éjbe hát-
országi
reménybe nárcisz-
szeretkezésbe
szajha-
mesékbe
tarhált
ölelésbe
vissza
a poharakhoz
magánszerelmek
masíroznak
esküm
alól nem oldoz
orvlövésze
a sunyi Holdnak
dezertálok
magamhoz
vissza a poharakhoz
aki
önmagát csalta meg
továbbszolgáló
tested
disszidens
csókjaim anya-
országa
nyomaimat is
örökre
elfeledted
vissza a poharakhoz
éleslövészet
éje
szögesdrótpongyolában
levitézlett
lotyók
állásainak
tartok
előretolt
halálban
vissza a poharakhoz
fedezék
évszakokban
fegyverem
elvetél
testem
üregeiből
visszariad
a vér
vissza a poharakhoz
fogolytábor
öledben
kapitulál
szerelmem
méhedben
ki sem hordott
halandóság
harangoz
vissza a poharakhoz
nászriadó
nászmezőkön
ereimet
újratöltöm
vissza a poharakhoz
hárem
a föld hat talicska
királylány
ágyazza issza
szerelmetes
nedűimet
bordélyviselten
is szüzek
vissza a poharakhoz
kést
nemzek fényt mosatlan
csillagaimnak
hajnalt
adóznak
díszeimnek
hazátlan
kanhatalmak
vissza a poharakhoz
szerelmem
harsány hőskora
nászindulók
harsona-
hangjait
csábítom el
zenévé
szédülnek velem
vissza a poharakhoz
eldobott
hű kolonchoz
dalos
nászitatókhoz
vissza a poharakhoz
vissza a poharakhoz
(magányunk
kocsmadíszletek között
királyságunkba
visszaköltözött
e
korra tort ülünk most de jövőnk
már
itt feszeng s ha holnap beköszönt
a
józan észnek
évada
örök
uralkodásunk
kezdete előtt
magunkhoz
vesszük a szerszám időt.)
KÉSEI
LAMENTÁCIÓ CSABA JUDIT DALÉNEKES ÉS
AMATŐR SZÍNÉSZ HALÁLOS BALESTE
ÜGYÉBEN
Gitárod
vajon hova lett?
Tud-e
még Proletárdalt?
Zúg
a búzát, akármit, szól-e még?
Vagy
elnémult utánad?
Röhög a gyász kínjában, halálban még ilyen
mókát!
Röhögnél magad is, Jutka, látva a kandi közönség
áhítatát,
a bányász-rezesbandát, e flancos
ravatalt, mindenki Téged néz
most, Íme a
városka leánya, Nagy-Budapest csalogánya,
hogy
hazatért kinyúlva, Mintha itt volna -
egy percre, Jutka,
ha elszabadulnál tőlük, még
mielőtt a fagyos földbe zavarnak, még
mielőtt a mutatvány
végire érne, mondd, hogy lehet így meglógni
közülünk,
most ne hülyéskedj, mi lesz a Verona-darabbal,
színésznő
hogy leszel így -
De
nem felelsz Kihallik
dalod
a csöndből Látni más
igazi
arcokon visszhangzik
„Minden
halál és semmi gyász”
Egy bizonyos, Jutka, meghalni illetlen
dolog
húszévesen A szeleburdi forradalmak korai
gyümölcsvirágok
hullanak így el Mi már hiába papolunk Ez esetben
a
szájtépésnek helye nincs Akárha
cigarettával kínálnám halálod
Nekünk
hiányzol nem mi Neked
Helyetted
semmi sincs Mihelyettünk
egy
Nélküled-világ
Felelős
nincs a mérget mintha
senkise
adta kezedbe Így
áldozat
se vagy tehát semmise
vagy
már Jutka Senki semmi nem
őriz
A darabka forradalom
most
nincs ami voltál Nincs
a
barát se szerető se Hangod
hajad
szemed se ujjaid se Le-
tagadtak
mint egy diákcsínyt
Téged
kik a sírást is
a
részegséget is letagadták
Toborzódik tobzódik a kóklerség
Nyert
ügy Fölégni Téged nem hagytak
Ellobbannod a képbe jobban illett
Szépségnek
minden lányban ott vagy
Jelentésnek
minden zenében
Munkára
szerelemre ahol szövődünk ott vagy
Ott
vagy a nyárban amely majd eljő
ágain
augusztus súlyával lombkoronásan
Ágh Istvánnak
Gyere barátom elmegyünk most a te
házadba
borunkat visszük magunkat csordapohárral
emberségig
leisszuk ágálunk szerelemért majd poharaink
szétrebbennek a
cimborátlan éjben
Gyere barátom elmegyünk most a te
szobádba
szeretőinket visszük magunkat megszeretjük
szajhává
ágrólszakadunk majd kurvaságunk
kiútálkozik minden szerelemből
Gyere barátom elmegyünk most a te
szívedbe
magunkat visszük fújhat szél mi megállunk el nem
feledjük
ami még lehet itt ne ágaskodhass Ágazol
elkussol tőlünk a halál
Bari Károlynak
Jöhet a bugris tél miránk!
Legföljebb
lefagy a lábszag!
Szívünkbe úgyse vackolódhat
félsz, se
éhenkórász alázat.
Áldását adta ránk a fagy,
homokot,
halált hord a szánkba.
Vas csillagzatot s -holdakat
aggattak
vállunkra - hiába!
Köztünk vagy. Igyál velünk. Légy
a
költészet táltos bakája!
S ha végképp egyedül maradsz -
maradj
önmagad katonája!
I.
Attila, ennyi lennél
hazugok száján
jelszó
hülyék homlokán jelvény
másnak - Balatonszárszó
Civódnak rajtad, tépnék
konccá szép
hagyatékod.
Mintha Te hagytad volna
örökül azt a sorsot.
Attila, szinte látom -
a sínre lehajtod
fejed.
De zakatoló tested
még rámszól: Légy fegyelmezett!
II.
Attila, ölni is lehet,
magunkat is. Te
láttad
azt a vonatot, azt a sínt,
fegyelmed nem alázat
odahajolni, ha a kín
bejárta tested,
gyalázat
zabálta szellemed, szíved
s oda vezet, beláttad,
mértéke nem, de ára
a fölemésztett
láznak,
ha átdübörög rajtad
most az a magyarázat.
III.
Álmodd: már minden nő tied
s
nem fogja vissza kezedet
aki emberi szerelemmel
szeretni
lefekszik veled.
Reméld: majd felnő az ember
egy
tisztesebb halálhoz
s e túlvilágon minden
Tehozzád lesz
arányos.
És tudd: a kerepesi csöndből
már
négymilliárd embert
kötözöl itt a földön
szellemmel,
szerelemmel.
Nagy László temetésén
Térzene szól: a félelem himnusza harsog,
s
a szív behódol, kiegyezik a zsarnok,
ítélkező szelekkel, föladja,
amit
az agy viselt: a hit fájdalmait.
(És előállanak a nincs kufárai
fájdalmat
mérnek és könyvelnek hiányt
s újra felosztják a lecsonkolt
jövőt
elméjük megannyi képzelt gyarmatát)
(És tódulnak majd ájtatos
spekulánsok
örökét hogy majd tagosítanák
s cégérezvén kiadni
árendába
és bólintani hozzá hogy: nohát!)
(És csődülnek majd fölkészült
Mukik
nyomába nem, helyébe csak tolulni
és masíroznak
gyalogverebek -
ki nem repült, nem is tud úgy lehullni)
Itt nem lehet mást, csak nagyon
szeretni.
Nem lehet mást, sírva egymást temetni.
És megurazni
nagyon a halált,
ha hidegvérrel újra eltalált.
(És jöhetnek a pálcás döntnökök.
És
jöhetnek a késes versítészek.)
De meglesznek a megcsodált csodák
-
ki hinni mert, arra nem száll enyészet.
Mert Ő nem félte, tudta a szabályt,
és
most Ő az, ki énekelős
kedvében dalra fogja a halált,
ifjúsága
miáltal jogerős.
Kasza Bélának
nyár hull tavaszra tél havaz
veti
vetéli magvait
a föld vajúdik bevetésre
áldásra áldomásra
támad
a tűzvonalból civilek
szökdösnek beállnak bakának
mi
értjük ezt a földet
megtud
minket e föld is
minden
kimondott dobbanása
kezünkhöz
szerszámul szegődik
kocsmálkodunk ország piaclik
dobravert
tudatlan szavak
áru vagy fogyasztó kupec
spájzolni jó
magántudat
alkudj kimérem alkumat
eladható már nem szabad
mondd
kocsma tudom melyik az
mondom
leány tudod ki az
nem
több a rend tudott szavak
gyalu
fa forgács ennyi csak
lomb hull avarból trágya lesz
vér hull
magzatból hulla lesz
éj hull a fényből félelem
félelemből
remény terem
de most már hinni volna jó
kimondani mi mondható
kimondassék
közzé legyen
amit
ma szól az értelem
holnap
szíveket szabadít
kimondassék
kimondatik
1.
Elhullott megint egy tavasz
nem loptam
orgonát idén nem ácsorogtam
országutakon a fiam füle fájt
mindig
a feleségem ruhában
alszik mellettem mostanában iszom
megint
trágyázom agyamat szeszekkel
igaz 4 verset írtam
amíg
a fiam füle folyt
közben megint költöztünk ezúttal
öregeimhez
most újra hallom
öcsém csak iszik egyre linkebb
apám kalapál
ugyanúgy
civakodás van minden este
hol mert öcsém iszik igaz
itt
iszunk mindahányan hol más miatt meg a gyerek
miatt anyám
csak köhög mindentől iszunk
köhögésétől is nem csoda hát
a
feleségem elkívánkozik ritkán fekszünk össze
hogy jól érezzük
egymást
hol vannak már nagy nappali
szeretkezéseink ha ez így
megy
sokáig szép lassan elfelejtjük a szerelmet
1971
telén
költöztünk össze a Moszkva téren
két nappal szilveszter
előtt szeretőm néhány
hónapja Tücsökéknél lakott akit ő
mutatott
be Zolinak csóró
albérlők voltak jobb családból
kommunát és
színházat csináltak mindig én
rövid ideig éreztem velük
származásom
miatt meg hogy az uralkodó osztályhoz
tartozom
végül is
én rúgtam föl mindent szóval
a Moszkva térről hozzájuk
költöztünk
miután Balázs ágyán
szeretkeztünk nagyon
hirtelen
szerelem volt csókolóztunk miközben
Balázs elment
eladni télikabátját
mire megjött mi már szerettük egymást
féltem
e szerelemtől a közösülést
félbeszakítottam szeretőmnek
gyönyörű
fehér teste volt kislányöle nagyon nagy
fekete haja
rögtön egy Kokoschka-kép
jutott eszembe aztán csak hetek
múlva
lett végre az enyém mikor már
saját albérletünk
volt
február közepéig csöveztünk
naponta máshol aludni
Tücsökéket
kidobták miattam ugyanis én a
szerződésben nem
szerepeltem a Völgy utcában
laktak egy olajszagú
hideg
melléképületben a kályha mindig
rossz volt kiköltözéskor
láttuk
a cső teli korommal jellemző Zolira
laktunk azután
Balázséknál néha
Milánnál is a műterem padlásszobában
sült
krumplit ettünk ittunk rá zöld
teát áttetsző kínai
csészékből
művészetről fecsegve Milán aki szabadúszó volt
és
ismert stopos nekiállt
szeretőm portréjának ma sincs kész
máskor
kimentünk Kócsiékhoz téptük a
szánkat a rőtszakállú Miklóssal
a
munkásosztály tudati szintjéről beszéltünk
őszintén hülyének
nézett hogy vidékre
akartam menni népművelőnek
Márta a húga más
volt vitaképes nagyon
sovány volt nagyon szép
gyógyszerérzékeny
embergyűlölő sokszor mondta Lajost a
kajla-
bajszút sem szereti különösebben
kell egyszerűen
Kócsiéknál
általában nagy élet volt sokan aludtunk
éjszakánként
kezdtünk kifáradni a sok buszozástól
egyszer
lementünk stoppal Tótkomlósra
Maturijhoz iskolabál volt
Radics
Béláék muzsikáltak jót táncoltunk zabáltunk
ittunk
hatalmas dunyhákkal aludtunk
egyszerre véget ért a mi nagy
csöves
stopos nászutunk beköltöztünk egy Üllői úti
portásfülkébe
ablak nem volt víz se klozet se
fizetni nem kellett a
házmesterék
munkáját csináltuk cipeltük katonatisztek
snájdig
szemétjét kapuztunk meg söpörtünk a ház-
mesterék örökké bejártak
még az első napokban
az asszony a két kicsi gyerekkel
bejött
reggel meztelenül feküdtünk
tálcán valami likőrt hozott és
pertut
itatott velünk hamar megutáltuk
őket később egyre
jobban
elpofátlanodtak március végén kiköltöztünk
Veresegyházra
Milán jött segíteni laposra
akarta verni a házmestert
de
siettünk közben egy
ágyat kaptunk nagy öreg
sezlont lábai
kitörtek később
nagyokat szeretkeztünk rajta Kócsi Márta is
kijött
velünk addigra Lajos bevonult
hárman laktunk Veresen jó darabig ő
aztán
visszament Mátyásföldre ekkor még mindig inas
voltam
szeretőm elsőéves így vonatra
nem sokat áldoztunk
átvertük a MÁV-ot vagy stoppal
jártunk jó volt kint lakni befutott
a nyár én
fölszabadultam cinkográfus marató
fogaim tönkrementek
a savtól
nagy házibulikat csaptunk hétvégeken
vén házigazdánk
élvezte szegény
a fia késsel hajkurászta időnként
nálunk aludt
cseresznyét hozott meg
húsos paprikákat sokszor azon
éltünk
egyszer csak ősz lett be kellett jönnünk
Pestre
október elején találtunk egy bútorozott
gyümölcstárolót
Gyuri születésnapját
ünnepeltük a Pasaréten este de másnap
4
havi lakbért kellett előre
kifizetnünk 3200 forintot
az órám
ott volt zálogban nem volt egy
vasunk sem végül sikerült
az
ágyat kint hagytuk Veresen
a kályhánk elromlott gyakran
kabátban
aludtunk tudtuk Pepó úr és neje
a tulajdonosok ki fognak
dobni
februárban Pepó úr
régen katonatiszt volt ekkor már
hivatalnok
tyúkokat nyulakat albérlőket tartott nagy haszonnal
5
kutyát 8 macskát és egy pávapárt
kedvtelésből magtalan felesége
gyakorta
fertőtlenítette a klozetot melyben
virágok lógtak
fejemre ablaka is volt Lágymányos felé
én közben munkahelyeket
cseréltem
szakmákat főnököket sorozásra
hívtak megint egyszer
csak
szeretőm hányni kezdett a
8-as busz kirázta
belőle a
sovány kajákat
ökrendezett minduntalan szegényke
állapotos volt
hát
elmentünk egy délután és
anyakönyvvezető
által
hitelesítettük nemi
anyagi stb. viszonyunkat.
2.
Végül is nem sok változott
csupán
sokminden véglegesült
zárkózva párzásba párba
a világ kiszorult
belőlünk
mi a világból kirekedtünk
leszűkült minden
műszakokra
főzésre pelenkamosásra
néha azért
eljártunk
házibulikra sétáltatni
agyunkat eljártak
sokan
mihozzánk is mindenkit
kidobáltam mikor már
eleget
ittam és a bor mindent
igazolt igazolta osztály-
helyzetemet és
adott osztály-
öntudatot tanította
mindama trágár nótákat
mik
átüvöltik délelőttjeinket
igazolta a bor nemi
vágyainkat
ó keményseggű kis
berakólányok de letiporta
potenciánkat aztán
elküldött
melózni reggel olyankor
nehezebbek a bálák
jobban
kattognak zörögnek a gépek
tovább tart a
forintos
kötelesség messzibbre csúsznak
a fizetésnapok még
jobban
ízlik a sör haragom hűti
rá megint pálinka kell
szítani
dühömet feszítsen
neki munkának szerelemnek míg
beletörünk
úgyis nézzétek
Laci már mosolyokat tarhál
símogatást vásárol
bárkitől
mert fél majd nem marad
menedék és fél mi lesz ha már
csak
menedék jut és Béla cimborám
valamikori ifjúságom
tanúja
dokkmunkás végleg
kurváké fizetéseké
Ezó Pufi a
meseíró
holnap majd frigyre lép
magának nászi éjt ír
így
járunk mind előbb-utóbb
óvatlanul is asszonyunkká
teszünk
valami nőt gyermeket
nemzünk és egyre ritkábban
cserélünk
munkahelyet
összeszoknak a sörkompániák
a
fenemegymahaza-bandák
bár asszonyaink házastársi
ölükkel
kordába fogni
akarnak azért a kocsma csábít
mert befogad a
kocsma
telepszik életünkbe iszunk és
kurvázunk ezzé leszünk
így
jön el majd a hosszú
kocsmaasztalok végén
ücsörgő vénkor
de most még
benne vagyunk benne minden balhéban
ma még az
éjszakát kiisszuk
Fizetésnap ó Fizetésnap
ma Kocsma Napja
köröskörül
percenként ürülnek korsók
remények álmok
életek
összekoccannak poharak
indulatok a mindennapi
megváltás
óráiban sehol a
holnap csak most itt
meg idehordott
sorsok
forintok arcok életek
tenyerek vállak emberek
barátaim
vezérek szentek
krisztusok vérén válthatatlanok
ti
legszegényebb-életűek
engedjétek hogy itt leüljek
ez a mi
kocsmánk ez itt
a mi országunk utánunk
semmi sem marad csak a
kocsma
szemetje összetaposott
forintok csikkek
lázadások
hányásszag bádogpult szaga
másnaposságunk rossz
szaga
életünk pálinkaszaga
szerelmünk másnapos
szaga
másnapjaink tegnap-szaga
már az is inkább múlt időben
3.
Csuklómon lila heg
ablaküveg
csörömpöl
üvegcsöpp vérszilánkok
mind kiröhög a csöndből
nekem
röhög behódol
valaha lépcsőházi ablak
szikrázik szisszen fáj
örök
sebbé így megvettem magamnak
szabadon mint az állat
a
pórázt föl se fogva
tántorgok terelődöm
kocsmálkodom
naponta
rum rumlizik alkalmi
alkotmányt alkohol kohol
bor
borogatja renddé
e bordélyt birodalmunk
ez bizodalmunk
söprés
záróra odahánytak
de hányan uramisten
már engem is
kihánytak
barátból szeretőből
kikopva elborozva
befogad
elnyel elveszejt
ha asszonyöl ha kocsma
most csontig nyitva
csuklóm
jajdoklik megnyugodtan
volt világ van
darabban
lemosható sebem van
el innen hát barátaim
mesés
mesére vágyom
csordakút fenekére
hullatni lázadásom
vérem
magom ha kurvák
ölére vész se drága
veszejtsen el
veszejtsen
szippantson föl magába
húsába hegnek halálnak
öltsön
ölébe ölje
meg ami lehetnék vagy
dobjon ki a
világba
hazugságnak hazudjam
amit nekem hazudtak
mert hinni
inni sem tudok
már rosszabbat se jobbat
mondják én hallgatom
csak
mondják nem mi csináltuk
ezt az emberiséget
mondja a
köpcös költő
utakon jár az ember
mondja Ferkó nem úton
nem
tetszik ez nekem te
mondja Miska szeretlek
mondja Emese menj
el
mondja a feleségem
le vagytok szarva mondom
hagyjatok
eldögölni
inkább mint élni mindig
világba hajtanátok
az lesz
a vége látom
ki kell hogy józanodjak
de én már így örökké
csak
másnapos lehetnék
vegyétek tudomásul
az ablak attól
ablak
beverhető bevertem
így megvettem magamnak
tudjátok
minden asszony
fekszik feküdjetek le
tudjátok minden
ember
döglik dögöljetek hát
majd én kijózanodva
szükségem
semmi rátok
átok rátok borítom
hát feküdjetek össze
minek
hazudni itten
az ember állat alszom
úgy álmodok
tinéktek
szerelmet menjetek csak
tőlem el közelemből
vicsorgok
bor borong bár
bér búra rátok áldom
ezt a karácsonyestét
e
lila heg a csuklóm
e csukló én vagyok csak
álmodjatok
szerelmet
maradva magatoknak
magtalanul makogva
rátok áldom
ez álmot
takarjatok reám majd
egy részeg szép világot
4.
Hát itt vagyok Míg hulldogálnak
köröttem
léha évszakok
és egyre mozdulatlanabb
már egyre néhaibb
vagyok
már annyi minden elveszett
kölyökkorom is úgy
tűnik
odamaradt egy költözésnél
mert mindig vándoroltam én
s
bár mindig vándoroltam
kocsmákig jutottam csak
de a kocsmákig
eljutottam
már félek nagyon félek egyszer
széthullanak a
káprázatok majd
még a romok is leromolnak
csak a félelem váza
marad
hitünkön csüngő maradék remény
mezítelen szépségünk
lecsupaszodik
őszinteségünk oly kiszolgáltatottan
válik mindent
kivallássá
lesz nagy fehér szabadságunk
átlátszó nagy
üresség
lesz a szerelem kötelezvény
bizony már gondok
telepednek a számba
szuvas fekete gondok
kemény káromkodásaim
helyén
szitkok szorulnak fogaim közt
magamat mintha
kiszámolnám
huszonegy éve vagyok már
huszonkettő már
huszonharmadik
de honnan hová vénülök?
innen még hová
készülök?
jöhet már akármi elém!
de mi elé mehetek
én?
motyognék Adj Uram erőt!
de hát mihez is adj erőt?
most
csak túlélni adj erőt?
csak ésszel bírni adj erőt
kölkömnek
koholni jövőt?
erőt nagyobb szerelemhez?
de miféle
szerelemhez?
halál-elől-szerelemhez?
halál-helyett-szerelemhez?
csak
elnémulni adj erőt?
vagy tovább szólni adj erélyt
ha elmondani
nincs hitem
mit eltitkolni nincs remény?
minek hitegetem
magam?
gyöpösödik lassan agyam
gazosul szám a vicsorgó
rongyos
hajam szemembe hulló
fürtjei sírást fedeznek!
ökölbe dermedő
kezemnek
add meg Uram mibe fogóddzon!
szítsad tüzemet hadd
lobogjon
mert jajszavakkal dadogással
nem lehet ütni gyújtani
sem
olyan tüzet hogy lángra kapjon
az országnyi
kocsmafedél
vágni akkora hasadékot
szökhessen szökni
kényszerüljön
át egy igazibb jövendőbe
ez a nép
osztozhasson
munkán is ne csak a koncon
Uram ki vagy a
földben
mindennapi szabadságunk
osszad szét miközöttünk
és
oszd föl köztünk a zenét
Vedd el Uram a keserű reményt
magamat
már csak tartogathatom
mintha valami következne!