Utószó

A LETÜNT évszázad alatt egészen a magunkénak tudtuk Őt.

... A betetőzés volt, a csúcspont a század magyar kulturájában. Ami szép lehetőség e század méhében szunnyadt, mind Ő dalolta ki és ami visszásságot, hibát e század magyar élete látó szemek elé tárt, - azt mind az ő kérlelhetetlen haragú lelke sujtotta le. Osztályérdek, társadalmi rétegződés fölött állt. A Küldetés volt, a Kinyilatkoztatás, az Egész, az Osztatlan, a Minden. Igaz volt, mint a Messiások és jó, mint a gyermek. Olyan jó volt, hogy mesévé szépült. Volt egyszer... Egyszer volt, egyszer történt, hogy magas örömében a Nagy Úristen lekacagott a magyar földre és ebből a kicsorduló istenes örömből szövődött az Ő áldott lelke...

A letünt évszázad alatt egészen magunkénak tudtuk - és most, szekundär földi vonatkozásait levetkőzve búcsúzik tőlünk. Már készül, indúl. Felhőről felhőre lép. Utja felfelé vezet, elemelkedik tőlünk. Többre született, nagyobbra termett, mint a mi keskeny világunk, szűk életünk.

Fogadd öledbe Őt, Emberiség!

Tárd szét karjaidat, Nagy Óceán, s öleld magadhoz a nyugtalan vízcseppet, amelynek tűkörében a magyar alföld szép délibábja reszket.

Fogadd öledbe Őt, Halhatatlanság!

Próféta volt, nagy volt, nemes volt, jó volt és - - magyar!

Marosvásárhely.
Csergő Tamás.