Nyár

Lombok között bujkál a nyár.
A nap kacagása csókol ormokat.
Az est szárnyrebbenésnyi illattal bódult,
de a hajnal ködsálja már fojtogat.
A nappal tenyerembe simul.
Szél-úrfi, mint pimasz kis ficsúr
kajánul lebbenti fel szoknyámat,
s arcomon a pír úgy váltja színét,
mint csitrinek az első randevún.
A termékeny méz-színű nyár
tudom ismét elhagy, mint ahogyan
turbékoló fészkét hagyja el
a rejtekadó lombsátor.
De otthagyja bőrömön zamatát.

Esthajnal

Hazaballag a méla este,
Várja az otthon - a csillagos ég -,
Kertkaput csukja az ezüstös hold is,
Rebbenő fészkeket éjszaka véd.

Apró lakásban sötétség pilled,
Csönd kúszik lassan a szoba falán,
Kisgyermek édesded szuszog az ágyban,
Álmában tündért igéz talán.

Lázas hajnal pírjában ébred,
S kócosan ámul a reggel;
Ezernyi madárdal játszik az ágakon,
Gyöngyharmat új napot szentel.