Árnyékban

Lassan megszűnnek körülöttem a rímek,
mint ősszel a rozsdanyűtt falevelek,
ahogyan eltűnnek a sárban,
s elenyésznek az alkony sugarában.
Már csak a kopasz ágak merednek,
s valami homályos fátylat sző
az érzelmek felett a késő esti ragyogás.
Tavasz van - mondják,
ébredezik a kikelet.
Nekem, mégis mintha most hirdetnék
a varjúkárogó telet,
s fekete szárnycsapása úgy érinti
meg szívemet, hogy körülöttem
jégvirág-palástot ölt a ma.
Szárnyszegett madár ül a fán.
Néma rikoltása rátelepszik
a megcsömörlött éjszakára.

Egy megtagadott fiú főhajtása apja halálára

Bár apám voltál, mégsem vigyáztál rám.
Felnőtt férfiként sem ismertél el, s tán
még mesét sem olvastál nekem soha.
Az unokád mosolyát megtagadtad.
Szánlak, mert élted így lett mostoha.
Immár pihenni tértél, s megtetted mit lehetett,
mi erődből telt, nem többet, nem kevesebbet.
Nyugtalan életedből adtál s nem adtál,
ez már oly mindegy.
Számot adni csak ott fent kell majd
a Teremtőnek!