Egy lusta délután

Mint nyálkáján a csiga,
úgy kúszik az óra mutatója.
Mélán fekszik a tollam,
s nem érti, mi ez a állandóság,
hegye a papírra moccan,
majd sértődve gurul a földre.
Úszik a csöndben a tegnap is.
Kávémban megáll az idő
- a cukor felejthető -
elalszik a tej.
Elfelejt reccsenni az ablak,
csak a légypiszkok haladnak,
egy dinnye hever az asztalon,
magjait őrli az unalom,
kés sem feszül a piros húsnak.
Groteszk bábú a testem,
karom béna, ernyedten
csak a szemem mered
tükörképemre.