Rutilius Claudius (Numatianus, vagy Namatianus) születésére nézve gallus volt. Élt Honorius imperator alatt, egyidőben Claudianus költővel. Tudományos képzettségét Rómában szerezte, hol (mint atyja már ott s a provinciákban) fő államhivatalokat viselt. Volt jelesen egymásután: fő udvarmester, testőrparancsnok, fővárosi praefectus és consul is. Hogy szülőföldének, hol a gothusok Alárik alatt nagy pusztitásokat vittek véghez, otthon hasznos szolgálatot tehessen, s feldúlt saját birtokait is rendezze, 417-ben Kr. után Galliába visszament, s ezt az utazását még abban az évben, barátjához Venerius Rufushoz intézett verses munkácskában latinúl két könyvben leirta. Első kézirata e műnek a XVI-ik század elején fedeztetett fel egy a szardiniai királysághoz tartozott hercegségbeli zárdában Bobbióban; de csonkán, mivel az a II-ik könyvnek csak 68-ik verséig megy; s ami belőle hiányzik, maig sem került napfényre.

A költemény a korhoz képest, melyből ered, feltünőleg jeles, s oly elegans nyelven van szerkesztve, hogy Claudianus műveivel együtt méltán a római első rendü klasszikusok mellé sorozható. Aminthogy mióta elsőben megjelent, oda is van iktatva, s rá minden latin szótárban, archaeologiai s irodalomtörténelmi munkában széltére tétetik hivatkozás. S az a tiszta klassicismus benne azt hagyja szerintem sejteni, hogy szerzője, bár később a Gallus melléknevet is, valószinüleg csak a másolók bérmálása után, rá szokták ruházni, aligha volt tősgyökeres gallus, hanem talán ama régi Rutilius család ivadéka, melyből Cicero korában egy Marcus Rutilius földosztó biztosként működött Gallia Cisalpinában, (Lásd: Cic. Epp. ad Fam. XIII. 8.), s ki, meglehet, ekkor Galliában magának is szerzett birtokokat s utóbb meg is telepedett, de nyelvét és római vallását családában azontúl is folyvást fenntartotta.

Én ezt a több oldalról érdekes, s mondhatni, maga nemében majdnem páratlan szépségü költői művecskét már 50 évvel ez előtt gyönyörüséggel olvastam s birtam is; de leforditása egész a leg újabb időkig meg sem villant eszemben. Mi szolgáltatott erre már aggott koromban ösztönt s alkalmat, meg van mondva azon magánlevelemben, melynek kiséretében adatott a Kisfaludy-Társaság Évkönyvei VIII. kötetében ki első fordításom. Láthatni az emlitett levélből, mily perfunctorie készült az; hogy az csak is szűk baráti kör számára futtában tett munka, és nem a nagy közönség elé szánt komoly dolgozat volt. Miután dacára ennek kiadásra érdemesittetett: mostmár az olvasó közönség iránt tartozó figyelem s egyszersmind magam iránti tekintet is követelte tőlem e második, castigált forditást, mellyet nemcsak jegyzetekkel megtoldva, hanem ezen fölül magával a mellékelt eredeti latin szöveggel is sorrul sorra kisérve adok itt, hogy a kettőt mindjárt egymással összevetni lehessen; és hogy a nálunk még kevés könyvtárban létező s külföldön is külön kiadásban nehezen, hanem csak ó klasszikusok összes Gyüjteményeiben drága árron kapható eredetinek is ez úton könnyü móddal birtokába jussunk. Találni fog e második fordításban az olvasó számos változtatást, de keveset az elsőnek rovására. A különbség a kettő közt legtöbbnyire onnét ered, mert első dolgozatomkor az eredetinek csak egyetlen régi kiadását (Goetzét 1741-ből) ismertem, és azt használtam; azóta pedig már újabbnak is birtokába jöttem - értem azt, mely Nisard ügyelete alatt a Collection des Auteurs Latins cimű gyüjteményben 1865-ben francia forditással kisérve megjelent; melyben több figyelmet érdemlő s követésre méltó variánst találtam.

...