Emlékezés és képzelet határán.

Az embernek, a naplóíró embernek el kell döntenie, hogy mit akar. Haragudni a világra, s e vezérgondolattól hevülve beszámolni összes sérelméről, így nyerni el a lélek feloldását, vagy egészen máshonnan felszívni nedveket, sugarakat, előzőekkel ellentétben úgy fogni fel a dolgokat körülöttünk, hogy most jó a közérzetem, elmosódik, ami rossz volt, feldolgozódik, átfordul, s a kellemetlen dolgok is az idő múltával öregedve halványulnak, megszépülve. Ha az elsőt választja, számolnia kell azzal, hogy közérzete nem javul, lehangoló lesz, ezt tükrözi vissza irománya, mi már nem képes sugározni feltöltődést, pozitív energiát. Míg utóbbit megtölti a jókedély, fény, remény és hit keveréke, s a pozitív kisugárzással a közérzet feloldódik, a test, a szellem, a lélek lassan felszabadul, és újult kedvvel lépdel maga előtt.

Nem döntöttem egyik mellett sem. Hagytam, engedtem, jeleket követtem, hogy a belső folyamat lépésről-lépésre magától tisztuljon, a ki- és visszatekintések, a szembenézések,a meglepettségek, az álom és ébrenlét létráján le-fel járások, elhallgatások, kibeszélések mind-mind az önismerethez közelítsenek. Túllépni magunkon. Korokon lebegni, átlendülni, előre-hátra vagy egy helyben körözve álom és valóság között. Ingadozva, lebegve ismeretlen és megszokott határán. Éppen, mint amikor egy beteg test már nem érzi fizikai valóságát, amikor a testnek már nincsen súlya, testetlenül lebeg, majd aláhullik, átadva magát az ismerős ismeretlennek. Csak a szellem van, a lélek, melyen a test lépdel. Valóságban vagy azon túl egyaránt átélve ezt az állapotot, a beteg testben vagy egészségesben, nos, az olvasó annyit tud, sem kevesebbet, sem többet, mint maga aki rögzíti lépésről-lépésre ezeket a betűket, szavakat. Együtt mozdul a csend, a sötét, az olvasó és író szellemi ösvényén. Az író szemszögéből semmi nincs előre elhatározva, a dolgok egy belső meghatározhatatlan, avagy valahol eleve elrendelt (?) törvény szerint működnek. A rajzok (betűk), minden egyes szerkezet építőeleme, a grafikai struktúra úgy követik egymást, akárcsak a szövegek. Egybe fonódva, összemosódva, egyik a másikra támaszkodva, mintha csak így, létezni.