Bár tartok tőle, mégis lejegyzem, valójában miért is nem tudok felszabadult lenni igazi nővel. Imént nézhettem egy rajzfilmet reggeli közben, s megerősített, pontosabban segített alátámasztani, amit addig is éreztem. Az igazi nő "galárd, gonosz, gyönyörű, csábító" - ezt már nem emlékszem honnan idézem, talán a rajzfilm, kihasználja erényeit a férfivel szemben, ...nos mondhatnám, mindig is féltem, tartottam a női nemtől. Az igazán nőies nő hatalma. Ezért maradtam inkább gyermek. Azonban ezt is lehetne egészen máshonnan megközelíteni. Mindenesetre az is valóság, hogy nézni igazán a nőies nőket, akik tudják magukról, hogy kellemes, vonzó, "jó nők", kíváncsivá tesz. Esztétikus látványa letagadhatatlan. De élni olyan nővel, akinek igénye minden figyelmet magára irányítani, nem tudom, képes-e férfi erre. Hosszú távon. Mert az ilyen nő semmiben nem tűr kompromisszumot, büszke, nem mondja ki konkrétan mit gondol, de elvárja hogy kielégítsék, megértsék, kedvében járjanak. Az ilyen nő igazi nő.

Nemrég, miközben én bántottam meg anyámat, akaratlanul, persze tudatlan, ő érezte úgy, hogy megbántott. ...hogy nem bántott-e meg. Talán mégis igaz, amit érzek, hogy nem tudok a nőkkel bánni. Anyámmal sem, ő se velem, miközben szeretem, és ő is szeret. Van hogy könnyes a szeme. Valamit elmulasztottunk mindketten. És ez mélyebb, mint amit másokkal érzünk, hogy szeretünk.