Bevezetés

Körülbelül tíz év előtt kezdtem foglalkozni azzal a gondolattal, hogy gyermek- és serdülőéveim emlékeit mintegy korképbe foglalva leírjam. Hol szeretettel és vágygyal vonzódtam ehhez a gondolathoz, hol kételkedve húzódoztam tőle. Igyekeztem lehetőleg tárgyilagos álláspontról vizsgálni tervem indító okait, czélját, kivitelének nehézségeit és sikerültének föltételeit. Minden ember könnyen hajlandó túlbecsülni azt, a mit maga átélt és másoknál érdeklődést föltételezni az iránt, a mi rá nézve érdekes; visszaemlékezések vonzó erejének megítélésénél mindig nehéz megkülönböztetni azokat a dolgokat, melyek saját tartalmuknál fogva számíthatnak figyelemre és rokonszenvre, azoktól, melyek csak akkor válnak közérdeküekké, ha egészen kivételes, rendkívüli egyéniségek közelebbi megismerésének kulcsai. Vajjon minden író, vagy csak a Goethék és Chauteaubriandok vannak-e arra a véleményre jogosítva, hogy "a legszebb dolgok, melyeket egy író könyvbe foglalhat, az ifjúkor első éveinek emlékeiből származó érzelmek?" E csábítással szemben tapasztalták azt már mások is, hogy gyermekkori benyomásokat és érzelmeket, melyek akkor öntudatos kifejezés formáját nem is ölthették, az érett vagy épen élemedett ember nyelvén kifejezni vajmi nehéz, sőt gyakran visszás is és megvallom, habozva gondoltam arra is, hogy saját legkedvesebb s azért legféltőbben őrzött emlékeimet, elköltözött kedveseim emlékét, életét a nyilvánosságnak adjam át: gyakran úgy érzem, mintha ez amaz emlékek iránti gyöngédtelenség volna, megfosztása azoknak attól az intim bájuktól és érdeküktől, melyet csak nekünk s csak addig tárnak föl, a míg azt másokkal megosztani nem akarjuk.

A mint azonban az anyag nőtt kezeim alatt, a mint atyám naplójában, szüleimnek rendkívül kiterjedt s a mai korban szinte megfoghatatlannak látszó gondossággal megőrzött levelezéseiben megkaptam a kommentárt ahhoz, a mit a maga idejében csak félig értettem meg, a mint a képet, melyet csak visszaemlékezéseim egyoldalú és homályosuló fényében láttam eddig, a maga teljes világításában megpillanthattam, a multak igézete mindinkább erőt vett rajtam, aggályaim is mindinkább oszlottak s czélom mind tisztábban állott előttem.

Czélom főkép az, hogy a midőn életem legtisztább s nekem legbecsesebb emlékeinek oltárán áldozom, visszaemlékezésem meleg színeivel fessek képet a mult század ötvenes-hatvanas éveinek érzelemvilágáról, úgy a mint az egy, a forradalom viszontagságaiba több tagja által belévont, a nemzeti ügy mellett mindenkor kitartott, magyar szellemű felvidéki gentry-család körében megnyilatkozott; e jelenségben vannak vonások, melyek igazi nemzeti psychénk megismerése szempontjából, azt hiszem nem közönyösek s melyeket talán tárgyilagosabban itél meg az, ki azoknak csupán reflexképeit vette föl lelkébe s kora miatt még akkor semmi szerepet sem vihetett. De e mellett társadalmi és kulturviszonyaink - különösen a felvidékiek - amaz idő óta oly óriási változáson is mentek keresztül, hogy a multnak ez a megrögzítése talán már ebből a szempontból sem érdektelen. Általán, nem hiszem, hogy lett volna hazánkban eddig nemzedék, a melynek életében a bennünket környező életviszonyok, maga a közélet, nemkülönben a közlekedés és a szellemi élet, a kényelmi és fényűzési igények annyiszor és annyira változtak volna, mint azéban, a melylyel én nőttem föl. Attól a korszaktól ma bennünket sok tekintetben nagyobb távolság választ el, mint a mely amaz időt a nem egy félszázad, de egy évszázaddal megelőzőtől elválasztotta.

...

A miért pedig - mikor ezekkel az emlékekkel foglalkozom, - a gondviselésnek különösen hálát kell adnom, az az, hogy a körülöttem lezajlott sok változás közepett megtartanom engedte ezt a rögöt, a melyen születtem, a melyen gyermekkoromat átéltem, a mely maga beszéli el nekem azokat az emlékeket, melyeket leírni készülök.

Itt most is szüntelenül azoknak a képei és emlékei környeznek, a kik már elköltöztek és azoknak ifju, sőt gyermekkori képmásai, kik most mint koros vagy vén emberek élnek körülöttem, s a kikkel valamennyivel ezen a helyen éltem együtt vagy találkoztam leggyakrabban. A hegyek alakzata, a nap színjátéka rajtuk ugyanaz, mint régen, a folyó zúgása is ugyanazt a dallamot hallatja, az esti harangszó, a kolompok hangja, az aratók dala sem változott... és ráismerek minden régi fára, bokorra, igaz, hogy néhány már elpusztult azok közül, a melyeket oly sokáig láttam, némelyik fölmagasodott és többet föd el most az égből mint régen, némelyik elvénült s mintha már- már búcsuzni akarna, de e helyett van olyan, a melyet mint csemetét láttam és a melynek most a törzse akkora, mint a derekam...

És ép úgy az emberek... vasárnaponkint a templomban, mikor az "offera" után elvonulnak a padom mellett, egyenkint ismergethetem az arczokat: ezt mint nyalka férfit ismertem, most reszketeg aggastyán, ezzel katonásdit játszottam, most kopaszodó telkesgazda, ki talán már kétszer is megjárta Amerikát, ezt az asszonyt, ki most felnőtt leányában mintha megifjodnék, akkor ölében hordozta az édes anyja...

Bizony sok változott meg itt is, de ezt a változást keresztüléltem magam is, s ezért hozzám itt most is minden a régi nyelven beszél, mert idegen élet, idegen akarat, idegen szellem nem férkőzött be közém és e hely közé. Megpróbálom leírni, a mit ennek a régi helynek régi nyelve beszél, mielőtt elmegyek magam is a többiek után és nem lesz többé senki, a ki ezt a nyelvet megérti...

Berzeviczén, 1905. évi szeptember elején.