Rövid visszapillantást vetek az elmúlt negyven esztendőre, melynek végpontján szaktársaimnak ragaszkodása és szeretetüknek megnyilatkozása örökké feledhetetlen lesz előttem. - Nem személyemről lészen itt szó, hanem a letünt kornak egyes jelenségeit óhajtanám kinematografszerüen bemutatni, hogy fiatal szaktársaim a múltat a jelennel összehasonlítva, a nyert impressziókból megérthessék negyven évnek nagyszerű fejlődését.

Mert nagy változások mentek végbe a nyomdászat terén 1866 óta, mely évben a Kunossy és Réthy nyomdába tanoncznak felvétettem. Belépésem nem a mai törvényszabta sablonok szerint ment végbe; nem kellett akkor iskolai bizonyítvány, mely ma a fiú intelligencziájának fokmérőjéül szolgál, nem kérdezték tőlem: hány iskolát végeztem, hanem az izmok és azok rendben való fejlődése szerepelt mérvadó tényezőként ezen aktusnál, pedig - most jön a java - nem is gépmester, hanem betüszedő akartam lenni. Négy reáliskolát végeztem és csak a magyar nyelvtanból való bukásom után határoztam el, hogy az iparnak legintelligensebb munkásai közé felvételt keresek és így lettem nyomdász. Köszönet érte Aujeszky tanáromnak.

De, hogy visszatérjek arra az időszakra, a melyben a karnak izmai és nem az előtanulmányokkal járó intelligenczia volt mérvadó egy noviczius felvételénél: csodálkozni kell még ma is, hogy lehettek érett és képzett nyomdászok oly rövidlátók és korlátoltak, hogy szakmánk elsajátításának eszközéül a test erősségét, a karok izmosságát vegyék mérvadónak. Valószínüleg úgy elmélkedtek a jó öregek - bár ezek akkor fiatalok voltak - hogy ép testben ép lélek is lakik és így fogékonyabb mindazon studiumnak befogadására, a melyet a nyomdászpálya - hogy valaki hivatott művelője legyen - okvetlenül megkövetel.

Ámde az elméletre alaposan ráczáfol az élet. Mert misem bizonyítja meggyőzőbben, mint a letűnt kornak ezen említett jelensége, hogy az állati életnek ezen egyik legfontosabb szövete, az erős izomzatnak birtoka, nem képesíti az egyént a szellemi életnek, az értelemnek azon fokára, a melylyel a nyomdásznak bírnia kellene, hogy helyét nemcsak mint szakember, hanem mint intelligens munkás, a társadalomban is méltóképen betölthesse. Negyven év példája bizonyítja, hogy még a nyomdászpálya sem bír, azzal az átalakító erővel, hogy előképzettség és rátermettség nélkül valakinek intellektualitását oly mérvben nevelné, mely szakmájára méltóvá tenné.

Ennek a negyven esztendő előtti felfogásnak az árnyékai még ma is ránehezednek az ifjú intelligens és önérzetes gépmester szaktársak törekvéseire, a mennyiben a szaktársi életben, inkább rosszhiszemüleg, mint elfogultsággal, hol nyiltan, hol burkoltan, a gépmesteri kar szellemi nivóját a haladó kör fejlettségével nem akarják összhangzatban látni. Pedig a mi a multban a főnökök és faktorok mint a nyomdászságnak akkori úgynevezett szellemi elitjei hibájából vagy korlátoltságából szokásjoggá vált, azt legfeljebb az akkori kiválóságok felfogására jellemzésül lehet feljegyezni; az ma már nemcsak törvény szerint lehetetlen, hanem a kor előrehaladottsága és fejlettsége folytán a gyakorlatban is régen idejét multa és csak e korszakból fenmaradt törmelékek emlékeztethetnek bennünket azokra az időkre, a melyben nem az intelligenczia, a szakképzettség, a szaktársi érzület, hanem a nyers erő dominált és játszott mérvadó szerepet. Ezen nyers erőt az idők változtával az intelligenczia váltotta fel, a szakképzettség pedig önérzetet csepegtetett azoknak az ereikbe, a kik ma, a szervezkedés korszakában, a nyomdásztársadalomnak legbiztosabb támaszai és az önzetlen kollegialitásnak leghűbb követői. - Így látom gépmester szaktársaimat ma.

...