IMREH SÁNDOR: GYAKORLATI ÚTASÍTÁSOK A MAGYAR NYOMDÁSZ FIATALSÁG SZÁMÁRA

GYAKORLATI
ÚTASÍTÁSOK
A MAGYAR NYOMDÁSZ FIATALSÁG SZÁMÁRA
ÉS
KIMUTATÁSA AZON NEHÉZSÉGEKNEK
MELYEKKEL
ÚGY A NYOMDATULAJDONOSOK,
MINT A SEGÉDEK KÜZDENEK.

MAROS-VÁSÁRHELYTT,
NYOMTATTA IMREH SÁNDOR AZ EV. REF. FŐTAN. BETÜIVEL.
1879.

Mielőtt füzetkém főtárgyára, a nyomdász fiatalság teendőinek fejtegetésére térnék át, nem mulaszthatom el indítványba hozni, hogy ideje volna már fülsértő rosz németséggel kifejezett műszavainkat végrevalahára magyarosítni; – mert valóban nagyon nevetségesen tűnik föl, midőn mi következőleg értekezünk egymással:

Ezt a satzot durchschissoljam? a forma schlissolva van; a dekli pötyögős; a wiederdruck most van folyamatban; a druckczilinderen igen sok papir van; rájmold le azt a deszkát; a punkturának nincs elég spitze; ez a mű lébender kolumnatitelekkel fog szedetni; az anschlagsor hiányzik; a regálisom gyenge; a schlieszblatt üres; a druck igen gyenge; a schöndruck már rég lejárt; ennek a munkának schmutztitelje is lesz; a spitzkolumnára épen csak hat sor megy át, stb.

Ha a hunyadmegyei eloláhosodott magyar testvérek következőleg beszélnek: menj leányom és fejd meg a vákát, (tehenet); hajtsátok ki a ziczelt, (borjut); adj enni a porkunak, (sertésnek); hazajött-e a prunkuj? (gyermek), stb. nem lehet nekik nagyon felróni hibául, miután idegen ajkú nemzetiség közt élvén, annak szokásait, nyelvét kezdették elsajátítni, (most ezen a bajon is segítve van); de hogy mi, Gutenberg utódai, mint magyar művészek, kik az irodalom közvetlen közelében működünk, oly idegenszerüleg beszéljünk, valóban nem csak nevetséges, de szánalomra méltó dolog is. Hát épen csak mi ne haladnánk a korral műszavainkat illetőleg?

Nemzeti nyelvünkből az idegen hangzású szavak a mi ujjaink közt átvándorló irodalmi művek által kiküszöböltettek s küszöböltetnek azok maig is folyton. Alig egy pár évtizeddel ezelőtt a magyar nyelv is nagyon vegyitett volt; emlékszem igen jól, gyermekkoromban apáink következőleg beszéltek:

„A Kilényi komédiás társulata a mult este nagyon jól játszott; elhozták már a teátrumczédulát? menjünk el ma is a teátrumba; az ispotájban nagyon sok beteg van; a pennát megtemperáltam; a penicilus nem vág; holnap megyek exequálni; a procurátor ur nincs hon; készen van már a contractus? sziveskedjék ezt a contractust subscribálni,” stb. – Hallunk-e most ilyen vegyitett értekezést? Nem! Haladjunk tehát mi is; igyekezzünk műszavainkat magyarosítni.

Fölemlítem azon már magyarosított műszavainkat, melyekről részint magyar szaklapjainkból, részint műtársaimtól értesültem, s azokat, tehetségem szerint birálat alá is veszem, sőt én is teszek egy néhány műszóra nézve szerény indítványt.

Durchschusz helyett helypótló; nem volna-e helyesebb tágítónak nevezni? Tágítunk vele a sorok közt.

Tenakel helyett kézirattartó; nem ártana egyúttal a divisoriumnak is magyar nevet adni; lenne például annak a neve csiptető, kéziratcsiptető.

Kuadraten helyett négyzetek; én ez elnevezést nem helyeslem; talán helyesebb volna a kuadratot négyszögnek nevezni; a kuadrat négyszögöt jelent.

A halbkuadratot nem félnégyzet-, hanem félnégyszögnek neveznők, vagy akár kettős négyszögnek; a három Ciceros kuadratot pedig hármas négyszögnek.

A geviertet nem négyszögnek, hanem négyzetnek neveznők, mivel ez negyedét képezi a négyszögnek (Cicero mérték szerint).

A schliesz elnevezés helyett a „Gutenberg” harmadnégyszögöt ajánlt volt; ez a vastag schliesz volna; hát a vékony schlieszt minek nevezzük? negyednégyszögnek? Nehézkes, erőltetett elnevezés lenne mindkettő; tegyünk próbát, értekezzünk egy kissé: nem birok tovább szedni, mert elfogyott a harmadnégyszögöm, negyednégyszögöm stb. – Nézetem szerint helyesebb volna a schlieszeket következőleg nevezni el: vastag zárka, vékony zárka. Hogy aztán a vastag és vékony zárkák és az alább megnevezendő szálkák hányad részét képezik egy gevirtnek, – természetesen – ugy is tudnunk kell.

A spáczium ritkitónak neveztetik; ennek is kiejtése kissé nehézkes; nem helyesebb volna a spácziumoknak a következő neveket adni: vastag szálka, vékony szálka; e szálkákkal ritkítjuk aztán az aláhuzott szavakat.

Columne helyett oszlop; n. Solymosi műtársunk ezt az elnevezést nagyon megtámadta volt; én, igénytelen nézetem szerint, ez elnevezést helyesnek találom; lap elnevezés alatt két oldalt értünk; még az ujságoldalt is nevezhetjük oszlopnak, daczára, hogy az több hasábból van összeállitva; a hasáb mindig hasáb marad, s elnevezése igen helyes.

Kolumnentitel helyett oszlopczím elnevezés van ajánlatba hozva; ez a paginaszám volna; nem helyesebben neveznők el a paginaszámot oszlopszámnak, s a lebender kolumnentitelt betüs oszlopszámnak?

Tabella helyett vonalzat; tabellensatz helyett vonalzatos szedés, vagy mű; jó.

Accidenc-satz helyett mellékműszedés; Accidenc-setzer helyett mellékműszedő elnevezés van ajánlatba hozva...

A schöndrucknak talán helyes volna első nyomás, a wiederdrucknak másodnyomás; a punkturának vezérszeg s a greifernek fogantyu elnevezést adni.

A betüfajok elnevezése, úgymint Cicero, garmond, petit stb., mint általános elnevezések más nemzeteknél is, megmaradhatnak.

De vannak még a fennemlítetteken kivül nagyon sok ferde szavaink, melyek jóhangzásu elnevezésre várnak; mint pl: matritz, druckcilinder, fundament, schlieszblatt, schlieszráma, tigel s aztán a gyors- és kézisajtók egyes részeinek elnevezései, mely elnevezéseknek magyar nyelvre leendő átfordítására a budapesti műtársak vannak hivatva; ott van a magyar nyomdászat főhelye; ott vannak az irodalmi erők s jeles nyelvészek. A fenn általam indítványozott műszavakat sem akarom teljességgel senkire erőltetni; – felette örvendenénk azonban, ha egy reggelen a „Typographia” azzal az örvendetes hírrel lepne meg minket, vidékieket, hogy műszavaink magyar nyelvre átfordítva és megállapítva vannak.

Szükségesnek tartom még e helyen megemlíteni azt is, hogy a különböző nagyságú betük hány tágító (durchschusz) átméretüek? s hogy azok közt fokozatosan mekkora, vagyis hány tágító a különbség?

A magyarázatot a diamant és perl betüken kezdem; ezek képezik nyomdáinkban a legapróbb betüfajokat. – Diamant és perl betü nem minden nyomdában van ugyan, de nem árt, ha azok átméreteit ismerjük.

A diamant betü átmérete két tágítót^[1] teszen; két diamant sor egyenlő egy petit sorral; kimeneteinél lehet használni a Cicero vastag sliszt^[2] fektetve, mivel annak vastagsága is két tágitót teszen.

A perl betü átmérete két és fél tágítót teszen; két perl sor egyenlő egy gármond sorral; kimeneteinél lehet használni a garmond halbgefirtet fektetve.

A nonpareille betü három tágító átméretü; két ilyen sor egyenlő egy Cicero sorral; kimeneteinél lehet használni a Cicero halbgefirteket fektetve, mivel az is három tágító vastagságu.

A petit betü négy tágító átméretü; két petit sor egyenlő egy terczia sorral; három petit sor egyenlő két Cicero sorral. A petit sorok kimeneteinél, szükség esetén, lehet használni a terczia halbgefirteket fektetve.

A gármond vagy bourgeois betü átmérete öt tágítót teszen; két gármond sor egyenlő egy tekszt sorral.

A Cicero betü hat tágító átméretü; a Cicero képezi művészetünk birodalmában azon betüfajt, mellyel számításainkat eszközöljük; ez a betüfaj van igazi négyszög kiszámítás szerint öntve. – Egy Cicero alatt egy Cicero gefirtet értünk; egy Cicero gefirt hat tágitó átméretet képez minden oldalra; két Cicero halbgefirt három vastag vagy négy vékony slisz, hat vastag vagy tizenkét vékony spáczium külön-külön egymás mellé helyezve épen egy-egy Cicero gefirtet egészítnek ki; négy Cicero gefirt épen egyenlő egy Cicero kuadrattal; a többi betüfaj kuadratjainak is, ha jó öntődéből kerülnek ki, terjedelemre nézve a Cicero kuadratokkal kell találniok; e szerint azoknak is épen négy Cicero gefirt terjedelemmel kell bírniok. – Négy egymásra fektetett Cicero kuadrat egyenlő négyszögöt képez; egy ily egyenlő négyszög alkotását elérhetjük még, ha hat petit- vagy nyolcz nonparel kuadratot avagy huszonnégy darab négy Ciceros tágítót fektetünk egymásra. Cicero mérték szerint vannak öntve a tágítók és stékek is hosszuságra nézve, utóbbi átméretre nézve is; például az egy Ciceros tágítót a Cicero vastag spáczium képezi; a két Ciceros tágító egyenlő két Cicero gefirttel, s igy tovább mindenik tágító épen olyan hosszu, mint a hány Cicerosnak azt nevezzük; például: ha arra ugyanannyi Cicero gefirtet helyezünk, hajszálra kell találniok. A stékek nem csak hosszuságra, de átméretre nézve is Cicero mérték szerint vannak öntve; a legkisebb sték egyenlő a Cicero egész kuadrattal vagyis négy Cicero gefirttel; – vannak aztán két-, három és négy Cicero átméretü stékek is; ezeket a stékeket vonalzatos szedésekhez, ugy üres kolumnákhoz és becsapásokhoz stb. szoktuk használni. A stékek hosszuságra nézve épen olyan változatosak, mint a tágítók; vannak pl négy-, hat-, nyolcz-; tiz-, tizenhat- és husz Ciceros stékek. A kinyomandó formák alakításához szükségeltető stékek átmérete négy-, hat- és nyolcz Cicero; hosszuságuk négy és ötvenkét Cicero között váltakozik. Cicero mérték szerint készittetnek a vonalok is; – a vonalok általános szokás szerint következőleg neveztetnek, főkép megrendelésekkor: egy negyed petit, fél petit és fél Cicero átméretü vonalok; (a 4-ed petit egyenlő az egyhatod-, a fél petit az egyharmad Ciceroval; a fél Cicerost már tudjuk mennyit jelent.) A vonalok, főkép amelyek rézből készittetnek, épen mint a tágítók, szintén különböző Cicerora kimért kurtább, hosszabb darabokra vágatnak föl; rézvonalokat vágnak ugyan az öntődében minden fajta betü átmérete szerint is egészen a tekszt betüig; a főszerepet azonban a Cicero méretüek képviselik. A szedeny is mindig Cicero gefirttel igazittatik bármely szélességre történjék a szedés. Ha például valamely alakhoz szedenyt kell igazítnunk, abba annyi Cicero gefirtet szedünk fel, a hány Cicero hosszuságra a sorok szedése a főnök vagy ügyvezető által meghatároztatott; sőt nemcsak egy, hanem 3–4 sor gefirtet kell fölszednünk, azon okból, hogy a szedenynek hátulsó, előre és hátra tolható ellenfalát csak is így lehet a reá alkalmazott vaskarikában levő csavarkával úgy lezárni, hogy az a szedeny első, szilárdan álló ellenfalával szemben, minden részében egyenlő távolságra álljon. Ajánlatos a szedenyt mindig, de főkép, ha a szedés tágított (durchschiszolt) lesz, egy vékony szálkával (spáczium) tágabbra csinálni, azaz minden üres sorba még egy-egy vékony spácziumot is szedni; ha lezárás után az üres sorokat a szedenyben könnyen lehet a szedő vonallal fel- s lecsúsztatni s kiemelni, ez annak a jele, hogy a szedeny minden részeiben egyenlő és igy a szedés is egyenlő és szabatos lesz. – A szedeny igazításra tehát nem csekély gond forditandó, midőn a szedő valamely munka szedéséhez fog. Egy vékony spácziummal azért kell a szedenyt tágabbra csinálni, mert – mint tudjuk – a szedés egy kissé úgy is mindig összébb zárul, s ha a sorok közt tágitók vannak, a sajtóbavételkor könnyen kihullások történhetnének, mivel a tágitók megakadályozzák a sorok feszülését.

A terczia betü átmérete nyolcz tágítót teszen; egy terczia sor egyenlő két petit sorral; kimeneteinél, szükség esetén, lehet használni a petit kuadratokat kettősével.

A tekszt átmérete tiz tágítót teszen; egy tekszt sor egyenlő két gármond sorral, épen ezért doppelgármondnak is nevezzük; kimeneteinél lehet alkalmazni, szükség esetén, a gármond kuadratokat kettősével.

Az ezek után következő nagyobb betük doppelcicero-, doppelmittel-, doppelterczia- vagy kánonnak stb. neveztetnek. A nagyobb czím- és plakátbetüknek minden nyomdatulajdonos adhat saját belátása szerint is neveket; u. m. Kossuth, Petőfi, Vörösmarty, Kazinczi, Csokonai, Bem, Demjánics stb.; nagyon czélszerü a nagybetüket így elnevezni úgy a főnök- mint a nyomdaszemélyzetre nézve, mivel így sok félreértés kerültetik ki.

Azon betünemeket, melyeket csaknem általánosan használunk, három osztályba sorozzuk: antiqua, cursiv és fractur betük osztályába. Az úgynevezett antiqua azon latinbetü, melyet rajtunk, magyarokon kivül, még sok európai nemzet használ; a németek és szláv népek egy része a fractur betüt használják; ujabb időben azonban a németek is kezdik használni az antiqua betüt. A cursiv betükkel egész könyveket nem igen szoktunk szedni; a dült betüket inkább az aláhúzott szavak, körlevelek s aprólékos művek szedésére szoktuk használni. –Nincs ugyan kizárva azon eshetőség sem, hogy a dült betükből – ha van elég – egész íveket vagy könyveket is ne szedjünk; ezt azonban azért nem igen tesszük, mert a dült betükkel szedett szöveg olvasása nem oly kedves a szemnek, mint az antiqua betükkel szedett szövegé. – A nagyobb irodalmi műveket tehát antiqua és fracturból, fokozatra nézve pedig: Cicero-, garmond-, bourgeois és petit betükből szoktuk szedni.

A fennemlített betük aztán különböző alakzatokra oszlanak, mely alakzatokat meg lehet ismerni és tanulni a nyomdai próbakönyvekből, a milyenekkel minden rendes nyomda birni szokott, s azok mager, halbfett, compact, gedrückt, egyiptien, grotesque, úgy kisebb nagyobb alaku díszbetükre oszlanak, nagy választékban.

A betünemeken kivül ismernünk kell a különböző alaku körzeteket, vonalokat, díszes szögleteket, jelvényeket, számtani és naptárjegyeket is stb. stb.

Különös gondot fordítsunk arra, hogy a nyomdában minden időben rend és tisztaság legyen; a rend és tisztaság alatt nem csak azt értem, hogy a nyomdahelyiség reggelenként jól kitakarítva és kiszellőztetve legyen, s a nyomdai tárgyak, u. m. állások, korrigálószékek, formadeszkák, hajók, stb. illő helyeiken álljanak – ezen rend- és tisztaságra is kötelesek a tanonczok és házi szolgák fölvigyázni – de értem főkép azt, hogy a különböző faju irásnemek (betük) s más kellékek mindig példás rendben legyenek; a sajtó alól kikerült és jól megmosott betük vagy helyesen elosztassanak azon szedőszekrényekbe, melyekbe tartoznak, vagy ha azokba már nem férnének, jól kikötve, a főnök vagy ügyvezető által kijelölt helyre tétessenek. Rendes nyomdában kinyomás után sem hever semmiféle szedés kikötetlenül. – Egyes betük szanaszét szórva, deszkákon, szekrényszéleken avagy a földön teljességgel meg ne tűressenek; azok mindig fölszedendők és illő helyeikre elosztandók. – Szánalomra méltó azon nyomda, melynek személyzete ezen rendet nem tartja meg, mert abban a zűrzavarnak netovábbja áll elé rövid időn, s ott tiszta, hibátlan munkát eléállítni nem lehet.

A szedőszekrényeket mindig tisztán és rendben kell tartani; itt ismételten megjegyzem, hogy a rend és tisztaság alatt nem éppen csak külső rendet értek, külsőleg is tisztáknak kell lenniök a szedőszekrényeknek s azokból időnként a mellet rontó egészségtelen por, a nyomdában e czélra tartott kis fuvocskával kifuvandó – hanem értem főkép azt, hogy a szedőszekrény beltartalma legyen mindig lelkiismeretesen rendben tartva; t. i. legyen minden osztályzatba egy és ugyanazon betü vagy záranyag beosztva, a mely oda tartozik; a szedőnek úgy kell ismernie szekrénye osztályzatait, mint a jó zongorajátékosnak a zongora billentyüit; ezen czél könnyebb elérhetése végett igen ajánlatos az osztályzatokat kinyomott és fölragasztott betükkel jelölni. Ezen intézkedés ellen a gyakorlottabb szedők zugolódni szoktak, állítván, hogy ezt restellik a látogatóktól; küzdjük le ellenszenvünket a nyomda érdekében; fontoljuk meg, hogy ezen intézkedés igen nagy hasznára van bármely nyomdának. Ha valamely nyomdában éppen csak mind gyakorlott szedők foglalkoznának, még hagyján; de melyik nyomdában nincsenek tanonczok? aztán időnként új segédek is csak lépnek be. – A látogató gondoljon, tetszése szerint, a mit akar, azzal éppen mit se gondoljunk; a mi törekvésünk oda irányuljon, hogy a nyomdai anyag mindig kellő rendben s munkánk hibátlan legyen. – Szükséges továbbá minden szekrény homlokzatára azon irásnem czímét kinyomtatva fölragasztani, melyet az tartalmaz.

Ismertem nem egy olyan szedőt, ki mindig vonakodott olyan szekrényből szedni, melybe nem ő maga vagy általa elismert lelkiismeretes szedő osztott; – természetesen azon oknál fogva, mert nem akart vesződni valamely hanyag szedőnek szemetesen osztott irásával; (igen bátran nevezhetjük szemetesnek azon szekrény tartalmát, melybe hibásan van osztva.) Ismertem Pesten létem alatt olyan kritikus szedőt is, ki ha osztás közben egyetlen betühibát ejtett, letette a fogást s a téves helyre ejtett betüt elébb kikereste, azt helyre tette, s csak azután folytatta az osztást; öröm volt az ily szorgalmas szedő által kezelt szekrényt és helyet megnézni; ott minden rendben s a maga helyén állt; kézirat, kézirattartó, szedeny, vonalmetsző kés (schnitzer), ár (ez utóbbit nagyon ritkán szokta használni) stb. nem hevertek rendetlenül szanaszét; s mielőtt este elment volna, még szekrénye szélét s azon helyet: ablakrészt vagy állást, hova szedését s más eszközeit helyezni szokta, egy nedves rongydarabbal avagy papirral megtisztogatta, s csak azután ment nyugodtan haza övéi körébe. – Ilyen munkásokkal lehet csak a nyomdai rendet fönntartani.

A szedő soha se hevertessen a szekrény különböző osztályzataiban tágítókat, kuadratokat avagy más anyagot; midőn a szedéshez tágítókat használ, tartsa azokat mindig fölszinen s olyan (ff, fl, x, q) osztályzatokban, melyeket csak ritkán szokott igénybe venni; s ha a munka bevégeztetett, helyezze azokat vissza azon szekrénybe, mely e czélra készíttetett; azon kuadratok, melyek osztályzataikban már nem férnének, szintén külön e czélra készített fiókokba helyezendők el; e fiókokra fel legyen jegyezve, hogy miféle kuadratokat tartalmaznak.

Szedés alkalmával a szedő mindig a szekrény közepe, az i és u betük irányában katonásan, testsúlyát egyenlőn, mindkét lábtalpán tartva s kissé előre hajolva, álljon; kerülje azon eléggé meg nem róható rosz szokást, melyszerint egész testsúlyával időnként hol egyik, hol a másik lábára ereszkedjék; a ki ezt cselekszi, annál be fognak következni a veszedelmes lábbajok, lábfájdalmak; míg ha katonás állásra szoktatja magát, lábfájdalmakban soha sem fog szenvedni. Ezen állásra a szedő katonásan szoktassa reá magát; parancsoljon magának; az olyan embert lehet nagyrabecsülni, aki önmagának is tud parancsolni; s ha ezen állást megszokta, eszébe sem fog jutni többé szedés közben hol egyik, hol másik lábára ereszkedni; a mit annál is inkább kerüljön, mert azáltal lomhaságot, restséget árul el. – De fogjunk már a szedéshez; a szekrénnyel már megismerkedtünk; abból akár éjszaka, sötétben is tudnánk szedni; az osztályzatok fölragasztott betükkel s más irásjelekkel jelölvék.

A szedenyt (Winkel) balkezével könnyedén átmarkolva tartja a szedő maga előtt, félkeresztben s nem előre irányulva; a bal hüvelykujj a szedenybe kanyarodva foglal állást, várván, hogy rendezgesse azon betüket, melyeket a jobbkéz a szedenybe hoz, tapogatván azoknak bemetszéseit (Sign.), ha vajjon rendben folynak-e egymás után; a félkör- vagy szögletes alaku bemetszések a betük közepén valamivel lejebb vonulnak a sorokon végig, némely betükön kettőssével is; a kettős bemetszések arra szolgálnak főkép, hogy egyik betüfajt a másiktól (mert vannak ugyanazon fajta betüből két-, három-, sőt többfélék, t. i. keskenyebb s kerekdedebb metszetű betük is) s az újabbakat a régiektől meg tudjuk különböztetni. A szedenybe szedővonal alkalmazandó, melynek a szedeny egyik szembeálló falzatától a másikig kell érnie; e vonal két felső végén a szedenyből kiirányuló kis végecskék hagyandók, melyeknek segélyével a szedővonal a kizárt sorra mindig áthelyezendő.

A jobbkéz működése vagyis a szedés következőleg megy végbe: jobbkezünk mutató- és hüvelykujjaival megfogjuk gyengéden azon betücskét, melyet a szedenybe, bal hüvelykujjunk rendelkezése alá akarunk hozni; mielőtt azonban ezt tennők, a fölveendő betüre egy gyors pillantást vetünk, megvizsgálandó annak fekvése, hogy így azon betüt tetszésünk szerint foghassuk meg, s midőn azt megfogtuk, a szedenybe helyezendő fekvésiránya már meg legyen adva; ezen műtét azonban nagyon gyorsan megy végbe; a gyakorlott szedő egy percz alatt 20–22, óránként 1300–1400 és napi 10 órai munka alatt 12.000, sőt 14.000 betüt szed; van olyan gyakorlott szedő is, ki naponként 16.000 betüt bir kiszedni, ide nem számítva az osztást és javítást.

Szedés alatt nem kell fárasztólag hadonázni, s a fölvett betüt a levegőben megrázni; de sőt igyekezzék a szedő megszokni azon megbecsülhetetlen nyugodt szedési gyakorlatot, mely sokaknak sajátjává vált, t. i. a betünek megpillantását, fölvételét és szedenybe helyezését csaknem két másodpercz alatt végbevinni, anélkül, hogy rázkódnék; kezdje meg lassan ezen gyakorlatot; bizonyára czélt fog érni; azok a leggyorsabb szedők, a kik ezen gyakorlatot megszokták; a látszat ugyan amellett bizonyít, főkép laikusok részéről, hogy az ilyen szedő sokkal lassabban szed vagy oszt, mint a mellette működő, kézzel, lábbal rázkodásban lévő műtársa; mi, nyomdászok, igen jól tudjuk, hogy e látszat nagy csalódáson alapszik.

Minden egyes szó kiszedése után vessen a szedő arra egy gyors pillantást, megvizsgálandó, ha vajjon abba nem csúszott-e hiba? mit azonnal javítson ki; sorzárás előtt az egész sort gyorsan olvassa végig s a netalán becsúszott hibákat elébb javítsa ki, s csak azután helyezze át arra a szedővonalt s kezdjen új sort; olyan szedőnél, ki szekrényébe jól osztott, betühibák ritkán fordulhatnak elé.

Szedés alatt a szedenyt tartó balkéz a jobbkezet kisérje; ezt nem mindenki gyakorolja, de aki megszokta, tapasztalni fogja, hogy ezáltal a gyorsaság elősegíttetik; a szekrény felső-részeiből kivett betük sokkal gyorsabban jutnak a szedenybe, ha azt jobbkezünk után visszük, mintha azt folytonosan, mintegy odaszegezve tartjuk testünk felső része mellett.

A szavak közti hézagokra nagy gondot kell fordítni; nem kell alkalmazni az egyik szó közé nagyobb hézagot, mint a másik közé; leghelyesebb a szavak közé vastag sliszeket (vastag zárka) szedni; sorzárásnál – minek gyorsan kell végbemennie – kerülni kell az úgynevezett sorkergetést, azaz a szavak közé még egy második vékony vagy vastag sliszt, vagy éppen halbegfirtet beszúrni; sőt inkább igyekezni kell a három vagy négy betüből álló szórészt azon sorba behozni, anélkül, hogy az egész soron át a szavak közé vékony vagy vastag sliszek helyett vastag vagy vékony spácziumokat alkalmaznánk; birálaton alól áll az olyan szedés, melynek minden sora más-más záranyaggal, t. i. az egyik vastag slisz-, a másik vékony vagy vastag spáczium-, a harmadik éppen halbgefirttel van szedve; vagy egy és ugyanazon sorban az egyik szó közé vastag sliszt, a másik közé halbgefirtet, a harmadik s a többi közé pedig vastag vagy vékony spácziumot alkalmazunk. E tekintetben a következő szabályok tartandók szem előtt: szükség esetén, kizárások alkalmával, ha a sor tágnak mutatkozik, meg van engedve minden slisz mellé még egy-egy vékony spácziumot szúrni; ha pedig ellenkezőleg összeszorultaknak mutatkoznak, a szavak közé vékony sliszeket lehet alkalmazni.

A sorokat úgy kell kizárni, hogy egyik a másiknál egy hajszállal se legyen erősebb vagy gyengébb; a sor igen jól és szabályosan van kizárva, ha a kizárásra használandó utolsó spácziumot jobb hüvelykujjunk körmével minden erőltetés nélkül helyére benyomhatunk, mi által azon sor gyengén megfeszül. Ha a sorok nincsenek egyenlőn kizárva, sajtóbavétel alkalmával sok kellemetlenségek, akadályok állnak elé, midőn a fölzárt és fölemelt formából egyes betük, sőt egész szavak potyognak ki; van reá eset, hogy az ilyen forma egészen összeomlik, mint a turós csusza, s lesz belőle hagymás hal (Zwiebelfisch). De még azon esetben sincs mindennek vége, ha az ilyen formát a gépmester vagy nyomó, vigyázattal sajtóba vette, mert nyomás alatt a sorok mozogni s emelkedni kezdenek, s az úgynevezett spizeknek egész sergei állnak elé s vicsorgatják fogaikat a gépmesterre s nyomóra; a jól kezelt henger pedig egész szavakat tép ki a formából; s ez nem csekély kellemetlenség-, és romlással szokott járni főkép a gyorssajtóknál. Ezek az ízetlen kellemetlenségek mind elmaradnak, ha a sorok a szedők által jól záratnak ki.

Arra is kell vigyázni, hogy szedés alatt a sorok meg ne düljenek, hanem függőlegesen álljanak a szedenyben; sok szedő azon megbocsáthatlan hibát követi el, hogy a sorokat szedés közben balra dülni engedi; az ilyen szedést tisztán kinyomtatni a lehetetlenségek közé tartozik. A sorok egyenes állását a bal hüvelykujj igazgatja; sorzárás alkalmával az a függőleges állást mulhatlanul meg kell hogy kapja.

Ha tágítókkal (durchschuss) történik a szedés, ugy minden sorra alkalmazni kell egy darabot, vagy ha nincsenek a sorok hosszuságát kifutó egész tágítok úgy két darabot kell egymás mellé helyezni; ez esetben arra kell vigyázni, hogy: ha a tágítók nem egyenlő hosszuságúak, azok minden egyes sornál cseréltessenek; t. i. az egyik sornál a rövidebb tágítót jobb-, a másik sornál pedig balfelől kell helyezni; azért kell a tágítókat így cserélni, hogy a megcsuszamodások kikerültessenek; az ilyen szedést bátrabban szoktuk kezelni, amiből kifolyólag aztán a kolumna vagy hasáb azon oldala, melyen mind csak négy vagy hat Ciceros tágítók következnének egymás után, elválván a kolumnától, elcsuszamodik, a minek aztán hátrány és kár a következése.

Ha a szedés zárt sorokkal történik, nagyon kell vigyázni arra, hogy főkép a hosszu ékezetes (accentes) nagy (versal) betük u. m. Á, É, Í, Ó, Ú, Ö, Ü, Ő, Ű, g, y, p, q és j betükre ne essenek, mivel azoknak ékezetei mind letörnének formazáráskor; a hosszu versalbetük ékezetei éppen csak a felső sor szavai közti hézagokba eshetnek; ezen betüket még tágított (durchsch.) szedésnél sem szabad a fennemlített kicsi betükre szedni.

A kéziratban aláhúzott egyes szavak- vagy sorokat ritkítni kell, de mindig csak vastag- vagy vékony spácziumokkal; ha a ritkított sorokban számok is fordulnak elé, azokat nem kell ritkítni; a szerző kívánságára az aláhuzott szavakat vagy sorokat dült (cursiv), sokszor sovány (mager) vagy félkövér (halbfett) irásból is szedhetjük, ez utóbbi esetben – természetesen – tömötten.

A kéziratból a szedő egyszerre ne csak egyes szavakat vagy szótagokat, hanem egész mondatokat olvasson le; a szedés ezen megszokás által is gyorsíttatik, miután a kéziratnak folytonos szemmeltartásával nem csekély idejét vesztegeti el; így a kihagyásokat is inkább kikerülheti, mitől ovakodjék is, mert a kihagyások által nem csekély mértékben keseríttetik meg élete.

De rég szedünk már, ideje lesz ki is emelni, hogy aztán magyarázatunkat tovább folytathassuk; ha a szedeny megtelt, melybe tágítva (durchsch.) 7–8, tágító nélkül pedig 8–9 garmond sor fér be, az a szedővonal segélyével kiemelendő; a kiemelés következőleg történik: két mutatóujjunkat a szedővonalra, két hüvelykujjunkat pedig a hátulsó sor megé helyezzük két felől, ekkor a szedést könnyedén előretolva, megemeljük s amint az a szedenyből kiemelkedik két középujjunkkal gyengéden összetartva kiemeljük s a hajóra helyezzük; tanonczok a kiemelést kezdetben, míg megszokják, csak egy-két sorral próbálgassák; telt szedeny kiemeléséhez ne igen fogjanak, mert az rendesen szétmegy kezeik közt.

A tömött vagyis sima szedés a hajónak jobb oldalára emeltessék; vonalzatos vagy más s főkép körzetes műszedés a hajó (quart-, folio-, avagy plakathajó) baloldalán kezdendő meg.

Nem mulaszthatom el e helyen megemlíteni, mikép arra nézve, hogy valamely szabályosan és hibátlanul eléállított szedés úgy megmaradjon és kinyomuljon, a mint az irva volt és helyes beosztással kiszedetett: a szedőnek a szerző azaz író is segítségére kell, hogy legyen azáltal, hogy javításaival ne rontsa azt el; azon rosz szokása van némely írónak, – tisztelet a kivételeknek – hogy a kefelevonaton nagy változtatásokat visz végbe; – ugyanis: egy helyen kihúz egy sort s ir be helyette hármat; a másik helyen kihúz hat sort s ir helyette egy pár szót; olyan tömött columnába, melyben híre sincs a kimenetnek, beir három vagy négy szót; így hányja, veti, javítja keresztül az egész ívet. Nemnyomdásznak fogalma sincs arról, hogy mekkora fáradság- és idővesztésébe kerül a szedőnek egy ilyen kefelevonat megjavítása; akár hány szedő készebb az olyan ívet újból szedni, vagy az üzletből kilépni, mintsem aval bajlódjék. – Józsi bácsi azonban hozzá fog, s csendesen, nagyokat sohajtva, javítgatja azt; kénytelen vele; mert odahaza sirnak a gyermekek; kenyeret kérnek, s hej de nagy baj, ha nincs. Az ily javítások által, a szedő kifáradván, sokszor a legjobb akarat mellett is eléállnak a szavak közti hézagok, kapuk és más beosztási rendetlenségek – az ízlés rovására.

Nagyon üdvös dolog lenne, ha az irók a kéziratot, mielőtt az szedés alá kerülne, jól megolvasnák s azon a kellő javításokat, változtatásokat gondosan megtennék.

Az irásjelek következőleg alkalmazandók: a pontot (.) mindig közvetlenül a szó mellé kell szedni; a vesszőspont (;), kettőspont (:), felkiáltó (!) és kérdőjel (?) elé mindig szedendő egy-egy vastag vagy vékony spáczium; vékony vagy vastag slisz soha. A – vesszőre (,) nézve eltérők a nézetek; az elé sokan nem szednek spácziumot; vagy ha igen, azt csak azért teszik, hogy javítás alkalmával – ha a szükség úgy hozná magával – onnét kivethessék; én e nézetet nem pártolom; nem pedig azért, mert az olyan szedés roszul néz ki, melyben az egyik vessző a szótól elválasztva, a másik pedig közvetlenül a szó mellé van szedve; inkább maradjon el mindenik vessző elől a spáczium – kivéve, ha az g betü mellé esnék – minthogy olyan egyenetlenség mutatkozzék a szedésben; azon esetben, ha a g betü mellé esnék a vessző, egy vékony spácziumot kell elibe szedni. A sorok végére eső vesszők elé még azon esetben sem szabad spácziumokat szedni, ha benn a szövegben lévő vesszők mind elválasztattak is a szavaktól; nem még azon esetben sem, ha az g betü mellé esnék. Az én nézetem a vesszőkre nézve a volna, hogy az elébb említett kivételeket leszámítva, azok elé mindig szedendő egy-egy vékony spáczium. A hiányjel (’) ha néha nagy ritkán előfordul, azon esetben, ha olyan betü mellé esnék, mely előtt vagy után (a hiányjel elől is szedetik, t. i. benn a szavak betüi közt, főkép ha olyan idegen nyelvből történnek idézések, melyekben a hiányjelek nagyon használtatnak) hézag nem mutatkozik, utána vagy elibe, aszerint a milyen betü mellé esnék, egy-egy vékony spáczium szedendő. A gondolatjel (–) elé és után egy-egy vékony slisz alkalmazandó. A zárjelek () közvetlenül a szavak mellé szedendők, az első a szignatúra menete szerint, szárnyaival előre, a második megfordítva, szárnyaival vissza felé szedendő; ha a zárjelek közé szedett szavak után valamely irásjel következnék, az, a pont kivételével, a zárjel keretén kivül szedendő; – a pontot sokan a zárjelen belől és kivül is szedik; részemről e nézetet nem tartom helytelennek, főkép kimeneteknél. Az idézőjel („”) lúdláb szintén közvetlenül a szavak mellé szedendő; az első a szignatúra menete szerint, vonalaival lefelé, a második megfordítva, vonalaival fölfelé. – Vannak most újabb metszésü idézőjelek is, olyanok például, mint két, egymás mellé alkalmazott nyílacska, melyek egymással szemben egyenes vonalban állnak; a második, természetesen, szintén fordítva van, azaz szignáturájával fölfelé. Ha az idézőjelek közé szedett egyes mondatok után pont, vessző, vesszőspont, kettőspont, felkiáltó- vagy kérdőjel következnék, azok az idézőjel elé szedendők; ezen szabály alól kivételt képez azon eset, ha több összefüggő idézet következnék egymás után; ez esetben a vessző vagy gondolatjel az idézőjel után szedendő, mint közbevetett szavak elibe és után. Arra nem igen van eset, hogy a pont, vesszőspont, felkiáltó és kérdőjel az idézőjel után szedessék.

A gondolatjel (–) össze nem tévesztendő a kötjellel (-); a gondolatjel a szövegben gyakran eléfordul, ott t. i., hol azt az irók a feltünőbb mondatok után s közbevetett szavak elé és után szokták jelölni; például: a honvédek 1849-ben oroszlánbátorsággal harczoltak s készek lettek volna a túlerővel is szembeszállni, ha fegyverletételre nem kényszerítették volna őket. – Fegyvereiket letették a fővezér cselszövényes rendeletére – bár készek lettek volna szeretett hazájukért utolsó csepp vérig harczolni – de ők azért e szomoru helyről azon szilárd elhatározással távoztak el, hogy stb. Használni szoktuk még a gondolatjeleket beszélyekben, regényekben, midőn párbeszédek fordulnak elé, a sorok elején; kimenetekhez soha sem kell gondolatjelt szedni.

A kötjelek a szövegben olyankor fordulnak elé, midőn kérdésekről van szó; pl: vajjon Gáborék is eljőnek-e? A nyomda ki van-e jól szellőztetve? Elhiszed-e, hogy én arról az ügyről mit sem tudok? stb. – Ezen kötjelek mellé semmiféle záranyagot (Ausschliessung) alkalmazni nem kell – azon esetet kivéve, ha azon szavak ritkítva lennének. Használtatnak még a kötjelek összetett szavaknál is, u. m.: Buda-Pest, Nagy-Szeben, Nagy-Sink, Nagy-Várad, Hód-Mező-Vásárhely, Maros-Vásárhely, Maros-Tordamegye, stb.; ha az összetett főnevek melléknevekké válnak, pl: budapesti, nagyváradi, marosvásárhelyi, stb. a kötjeleket nem kell közéjök szedni. Használjuk még a kötjeleket az olyan összetett szavaknál is, melyek egybeszedve félreértetnének; pl: fa-ló, fa-szállítás, alap-ok, kár-hozó; továbbá az ikerszóknál: meg-megáll; be-betekint, ki-kiszalad, stb. (De nem szándékom nyelvtani magyarázatokba bocsátkozni; arra hivatásom sincs; az én czélom inkább csak oda irányul, hogy a nyomdásztanonczok és fiatal segédek a szedés szabályairól és annak helyes beosztásáról nyerjenek némi fogalmat. A magyar helyesírás szabályainak megtanulására nézve ajánlom a magyar tudományos akadémia által kiadott „A magyar helyesírás elvei és szabályai” czímü igen érdekes füzetke megszerzését; ára 10 kr). Használni szoktuk még a kötjeleket a sok egymás után következő ragszók helyett is; például: a m. kir. miniszterelnök úr által egybehívott értekezletre már megérkeztek Maros-Torda-, Sz.-Udvarhely-, Csik-, Kolozs-, Bihar-, Csongrád-, Pozsony-, Fogaras-, Besztercze- és Hunyadmegye főispánjai; – vagy: a daltestületek már megérkeztek Szeged-, Kolozsvár-, Deés-, Nagy-Várad-, Szentes-, Eger- és Győrből stb.; a kötjelek elé ilyen alkalmakkor sem kell spácziumot szedni; a reá következő vessző elibe azonban lehet. Használni szoktuk még a kötjeleket a sorok végein, a szavak elválasztására; e kényes természetü elválasztásokról majd alább fogok bővebben szólni.

Ha az összetett helységnevek első részét vagy részeit rövidítve szedjük, azt, illetőleg azokat következőleg kötjük az utána következő névvel össze, u.m.: B.-Pest (Buda-Pest); M.-Vásárhely (Maros-Vásárhely); H.-M.-Vásárhely (Hód-Mező-Vásárhely); Gy.-Szt-Miklós (Gyergyó-Szent-Miklós); Sz.-Régen (Szász-Régen); K.-Monostor (Kolozs-Monostor); H.-Bodon (Hagymás-Bodon); Gy.-Fehérvár (Gyula-Fehérvár) stb.; pont- és kötjellel fűzzük azokat szorosan egymás mellé.

Sorok végén a sok egymás után következő kötjelt (divis) kerülni kell; szakavatott szedő három, négy, sőt öt sort is szed, míg egy kötjelt alkalmaz; sok esetben a szükség törvényt ront, azonban szolgáljon tudomásul a szedőknek azon fennálló nyomdász szabály, mely szerint a sorok végein egymás után háromnál több kötjelt nem szabad alkalmazni.

Ha a rendes idézetek közt másodrangu idézetek fordulnának elé, azok elé és után egy-egy vesszőt kell szedni, a másodikat, természetesen, fordítva. Ha a szedésben zárt betükkel történő rövidítések fordulnak elé, tudnia kell a szedőnek, hogy mikor kell az ilyen rövidített szavak mellé pontot szedni s mikor nélkülözhető az? – A megállapított szabály erre nézve a következő: ha a rövidített szó magába foglalja az utolsó betüt is, a pontot nélkülöznünk kell; ellenesetben ha az utolsó betü elmarad, a rövidített szó mellé a pontot oda kell szedni; például: a frt (forint), kr (krajczár), pl (például), szt (szent), mltgs (méltóságos), tkts (tekintetes), ftdő (főtisztelendő), dr (doktor) rövidített szók mellett az utolsó betük is oda lévén szedve, tehát azok s hasonló rövidített szavak mellé pontokat nem kell szedni; ellenben pontokat kell szedni az olyan rövidített szavak mellé, melyek mellől az utolsó betük elmaradnak; például: stb. (s a többi), r. kath. (római katholikus), ev. ref. (evangélikus református), unit. (unitárius), honv. (honvéd) stb. Az egyes betükkel rövidített szavak mindig pontot igényelnek; pl: az u. m. (úgymint), t. i. (tudniillik), f. é. (folyó évi), f. hó (folyó hó; két betüből álló szónak rövidítése szabályellenes), o. é. (osztrák értékű), p. o. (példának okáért), v. (vagy) stb. Ha a rövidített szavak után – azok akár ponttal, akár anélkül legyenek szedve – más írásjeleket, pl: vesszőt, vesszőspontot v. kettőspontot kellene szednünk, azért azon rövidített szavak mellett a pontot is meg kell hagyni, ha t. i. pontot igényeltek; ez eset igen gyakran fordul elé; pl: nagyon sokan jelentek ott meg; ott voltak t. i.: (itt következnének az illetők nevei); vagy pedig: el ne feledd bevásárolni azon élelmiczikkeket, melyekre már figyelmeztettelek, u. m.: kávét, czukrot, sót, stb.; a stb. rövidített szó igen gyakran fordul elé kimeneteknél is, ily esetekben az amellé szedett pont a fejezetet is bezárja.

A paragraphus (§.) mellé mindig kell pontot szedni, az bár hol forduljon elé; kivételt képez azon eset, ha ragokat csatolunk hozzá, pl: §-ban stb.; ha a §. mellé a következő ragot szedjük: -lye, §-lye: ez a következő szót jelenti: czikkelye.

Ha valamely mondat után kérdőjel és felkiáltó egymás mellé lenne szedendő, úgy a kérdőjelt kell mindig elől szedni, természetesen, egy-egy vékony vagy vastag spácziummal választva el egymástól.

A számokkal is fönnakad sok fiatal szedő: nem tudván, hogy előforduló alkalmakkor mikor kell vagy lehet azok mellé pontot szedni, s mit jelent ez esetben azon szám? s mit jelent az pont nélkül? Meg fogjuk azonnal látni alább, hogy milyen nagy a különbség a pontos- és pontatlan számok közt, s hogy mily nagy úr az a picziny kis pontocska?

Tudnia kell ugyanis a szedőnek, hogy az irók a pontot -ik s még más ragok helyett is szokták jelölni az illető számok mellé; tehát ezeknek a ragoknak pontok általi helyettesítése idézi elé a nagy különbséget, aszerint t. i. amint azt oda szedjük vagy elhagyjuk. Ez esetekben az a főkérdés, hogy miként használtatik a szám, úgy-e, mint gyök- vagy mint sorozó-szám? mint gyökszám pont nélkül, mint sorozó-szám azonban ponttal szedetik. Világos példákat hozok fel.

Ha arról van szó, hogy a nagy gyakorlaton 12.000 katona volt jelen, e szám mellé pontot ne szedjünk, miután azon szám ponttal azt jelentené, hogy azon a gyakorlaton csak egy katona volt jelen: a 12.000-ik.

Ha adakozásról van szó, t. i.: a honvédalap javára adakoztak: b. N. J. 600 frtot, gr. K. M. 80 frtot, N. B. 90 frtot, stb.; így helyesen lenne szedve, s úgy is kell szedni mindig a számokat, pont nélkül, ha adakozásról van szó, mert ha azon számok után pontokat is szedtünk volna, azok azt jelentenék, hogy mindenik adakozó azon összegnek, mely tárczájában volt, csak egy részecskéjét, az utolsó frtot adta jótékony czélra; t. i. az első adakozó a 600-ik, a második a 80-ik s a harmadik a 90-ik frtot. Az olvasó az adakozást – természetesen – úgy is jól értené; azt nem szereti félremagyarázni soha; de helyesirásilag nagy hiba követtetnék el.

Ha azt szednők, hogy a magyar szabadságharcz 1849 évben s nem 1849. évben ért véget, ez azt jelentené, hogy mi egymás után ezernyolczszáznegyvenkilencz évig harczoltunk, s harczunk minden évben egyszer véget ért.

Ha azt szednők, hogy Nagy Gábor lakik B.-Pesten kerepesi-út 1784 sz. a. s nem 1784. sz. a., ez azt jelentené, hogy Nagy Gábor uram nem kevesebb, mint 1784 házban lakik; már pedig ennyi lakást talán még a chinai császár sem szokott tartani.

Az olyan szedésre, melyben számok fordulnak elé, a hibákat kerülni kell már azon oknál fogva is, mivel a számokban előfordult hiba teljességgel föl nem fedezhető, ha az az első javításon történetesen átcsúszott; ha valamely szóban betühiba fordul elé, azt a revisio olvasás alkalmával igen könnyen észrevehetjük, mivel jól tudjuk, hogy hibásan van szedve nem helyett nam; szép helyett ssép, M.-Vásárhely helyett M.-Vásrhey stb.; de ha 99.694.578 frt helyett 19.694.578 frtot szedünk, óriási, azaz éppen csak 80 milliócska lesz a különbség; egy szedő alig bír 22 év alatt ennyi betüt szedni; ugy-e nagy különbséget idéz elé az az egy igénytelen kis számocska?

Mielőtt magyarázatomat az írásjelekről befejezném, meg kell még röviden említenem – mit csaknem elfeledék – hogy pontot oda szedünk, hol valamely tárgynak a magyarázata befejeztetett. Vesszőspontot a terjedelmesebb körmondatokban foglalt egyes mondatok után, pl: ma reggel kimentem a nagy erdőbe vadászni, de nem lőhettem nyulat, miután vadászkutyáim egyet se hajtottak lőtávlatba; így aztán kénytelen voltam vad nélkül térni haza. A vesszőket már a mondatok közti szavak elibe is szoktuk szedni, t. i. a hogy, mely, ki, mi, stb. szavak elibe. A felkiáltót indulatos kifejezések után, pl: égbekiáltó ravaszság! – A kérdőjelt kérdéses mondatok után szedjük; pl: voltál-e ma a tanyán? A felkiáltó vagy kérdőjel igen gyakran a fejezetet is bezárja s utána nagy betü következik; kimeneteknél pedig, midőn oda esnek, ezen irásjegyek uralkodnak a pontok helyett.

Arra nézve különben, hogy a szedő a helyesírást jól, alaposan megtanulhassa, nagyon sokat kell olvasnia, még pedig nagy figyelemmel; s meg kell szereznie azon tankönyveket, melyekből a helyesírás szabályait meg lehet tanulni. A szedő gyakorolja magát a jobb és gyengébb kéziratok olvasásában is; sőt nem birom eléggé ajánlani a nyomdász fiatalságnak az idegen nyelvek tanulását is.

A bekezdések 15–16 Cicero szélességü soroknál egy, azon felül egész 24 vagy 26 Cicero szélességig két Cicero (fél kuadrat) lehetnek; ennél nagyobb bekezdéseket tudományos vagy más szépirodalmi műveknél soha sem kell alkalmazni; sőt ha félív (folio) szélességre (36–40 Cicero) történnék valamely szedés, bőven elég két és fél Ciceroval (fél kuadrat és halbgefirt) bekezdeni; a nagy bekezdések nagyon rontják az ízlést.

A kimenetsor két hosszabb vagy három rövidebb szónál kevesebből nem állhat; ha a kimenetekre csak fél vagy egész szó mutatkoznék, az 5–6 sorba behozandó; ha pedig a kimenetsorra csak két rövid szócska mutatkoznék, azon esetben 7–8, sőt több sort is kell megtördelni, hogy abba még egy szó átmehessen, anélkül, hogy a szavak közé nagy hézagok szedetnének; szakavatott szedő ily esetekben nagyon könnyen segít a dolgon; t. i., ha ott a közelben rövidített szavak fordulnának elé, azokat egészen kiszedi, vagy ellenesetben rövidít. Legkönnyebben segíthet ily esetekben a szerző.

A kimenetsor hézaga egy Ciceronál kevesebb nem lehet; ha annyinál kevesebbre mutatkoznék, azon esetben azt abba s az előtte lévő sorba kell beosztani.

Kimenet-zárásoknál az apróbb kizárási anyagok közvetlenül az utolsó szó- és soha sem a kuadratok után, a sor végére szedendők.

Kimenetsoroknál vagy egész üres sorok szedése alkalmával a kuadratokat fektetve szedni nem szabad.

A sorok végén történő szóelválasztásokra lelkiismeretes gondot fordítson a szedő, annál is inkább, mivel ez elválasztások egészen az ő ügyességére vannak bizva; – az irók nem tudhatják előre, hogy szedés közben melyik szó fog elválasztásra kerülni; ha ezt előre tudnák, bizonyára sokan megjelölnék, hogy ezt meg amazt a szót mikép kellessék elválasztani.

Ha a javítást valamely munka mellett szakavatott nyomdász vezeti, úgy a fiatal nyomdászsegéd vagy tanoncz rövid időn megtanulhatja az elválasztás szabályait, ha t. i. a kijavításokat figyelemmel kiséri; a nem nyomdász javítnokok vagy igen kevés, vagy éppen semmi gondot sem fordítnak a helyes elválasztásokra, ily esetekben fordulnak elé a sok ízetlen, s nem ritkán botrányos szóelválasztások, főkép ha ily eseteknél a szedő részéről a hanyagság is karöltve jár.

Hogy az egyes szótagu szókat elválasztani nem szabad, de nem is lehet, arról talán a tanonczoknak is van tudomásuk, midőn a nyomdába lépnek; e szók a következők: csak, hogy, ezt, azt, mint, kint, csinyt, vagy, rug, rág, ront, bont, szép, stb. stb.

A két tagu szavakat a magyar helyesirás szabályai szerint kézirásnál el lehet választani, de nyomtatásban nem mindig; a szedőnek tudni a kell, hogy két betüből álló szótagot elválasztani s az új sor elibe átvinni nem szabad; nem még azon esetben sem, ha azon szótagnak mássalhangzó kezdő betüjét két összetett betü képezné, u. m.: cz, cs, gy, ly, ny, sz és zs, mivel ez esetben az elválasztások ily épületesen hangzanának: kap-csa, tó-csa, harcsa, ka-csa, Mar-csa, kul-csa, Van-csa, ar-cza, har-cza, kan-cza, ko-cza, Lu-cza, ru-cza; a következő elválasztások sem igen jól hangzanak: leá-nya, ba-nya, ta-nya, tu-nya; aztán ösz-sze, visz-sza, Ti-sza; továbbá: han-gya, ron-gya stb. Kerülni kell azon szavak elválasztását is, melyek juk szótagokkal végződnek; pl: hall-juk, fog-juk, varr-juk, kap-juk, bont-juk stb.; rosz elválasztások lennének még a következők is: il-lett, il-lem, il-lan, it-ten, it-tam, it-tak, it-tunk, ot-tan; két sovány betünek a sor végén hagyását még azon esetben is kerülni kell, ha azok közül az első képezné a mássalhangzót, pl: li-get, li-heg, ti-már, ti-tok, ti-los, fi-gyel, stb.; nagyon árván néznének ki ott e szegény betücskék; át kell vinni azokat társaikhoz, vagy társaikat kell áthozni melléjök. – Látunk sokszor ilyen, kritikán alóli elválasztásokat is, úgymint: le-ány, hi-ány, stb. – A következő szavakat azon oknál fogva nem kell szedés alkalmával elválasztani, mert mint fennebb is említem, két betüt elválasztva átvinni a sor elejére a szedés szabályaival ellenkezik; pl: ve-le, te-le, ke-le, lás-sa, tud-ja, hall-ja, lát-ja, fog-ja, mar-ja, ir-ja, biz-za, tilt-ja, vall-ja, fal-ja, kap-ja, csal-ja, fon-ja, fuj-ja, hul-la, ró-ka, fo-ka, mó-ka, tor-ka, ban-da, lát-ta, vár-ta, csu-ka, kur-ta, kap-ta, lab-da, csap-ja, csiz-ma, fecs-ke, kecs-ke, lecz-ke, bor-só, kor-só, hor-dó, Van-da, Jós-ka, Im-re, Pis-ta, Ir-ma, Vil-ma, Il-ka, Ilon-ka, stb. stb.

Olyan szavakat éppen nem szabad elválasztani, melyeknek a sor végén hagyott vagy az új sorba átvitt részei illetlenül, azaz botrányosan hangzanának; például: gyak-ran, szar-vas, basz-szus.

A szedési szabályok szerint az elválasztott s átvitt szórészeknek három v. négy betüből kell állniok s a szókat mindig a szótagolás szabályai szerint két egészséges részre osztva kell átvinni; az átvitt szórész első betüjének, igen kevés kivétellel, mássalhangzónak kell lenni; olyan összetett szavaknál, melyek magánhangzókkal kezdődnek, az átvitt szórész kezdőbetüjét magánhangzó képezi, úgymint: táv-irat és nem tá-virat, helyes-irás és nem helyesírás, henger-állás és nem henge-rállás, fegyver-állás és nem fegyve-rállás, ind-okolni és nem in-dokolni, réz-üst és nem ré-züst, szép-irodalom és nem szé-pirodalom, stb.

Következőleg történnek helyesen az elválasztások a szótagolás szabályai szerint:

Meg-lát-tuk, meg-vi-gyáz-tuk, meg-nyer-tük, meg-fizet-tük, meg-sze-li-dí-tet-tük, or-szág-gyü-lés, ré-vész, Bi-har-me-gyé-ben, isme-re-tes, ideig-le-nes és soha sem ide-iglenes, ve-zér-könyv, vak-ság, bu-ta-ság, né-ma-ság, sze-ren-csét-len-ség, kel-le-met-len, isme-ret-len, szekerezni, lan-ka-dat-lan, szor-gal-ma-tos, ve-gyész, va-dász, kö-mé-nyes, eme-letes, pa-pi-ros-gyár, re-gé-nyes, té-ves, ka-la-pos, ke-mény, re-mény, véle-mény, lé-lek, kez-de-mé-nye-zés, kár-té-kony, cse-le-ke-det, ke-res-ke-dés, fel-es-ke-tés, ke-nyér-tö-rés, rá-gal-ma-zá-sok, fá-rad-sá-gos, vi-lá-gos-ság, ké-rel-me-zés, üz-le-tünk, szo-bánk, konyhánk, bo-runk, meg-isszuk, sza-lonna és teljességgel nem szalon-na, pe-csét-metsző, kapá-lás, ka-szá-lás, sző-lő-hegy, erdő-ben, ré-te-ken, asz-tal, asz-ta-lon, fes-té-szet, öröm-apa, les-ben, menny-dör-gés, ke-nyér-sütés, szalmás, ke-resztút, mo-csár, sze-kér, ká-poszta, ter-met, gyász-hír, kávé-ház, ké-mény-seprő, tulaj-don-jog, sze-re-tet, eme-let, ke-ze-det, kez-det, ren-de-let, meg-le-het, had-se-reg, ren-ge-teg, szép-iro-da-lom, győ-ze-lem, ké-re-lem, csin-ta-lan, gond-ta-lan, hon-ta-lan, szó-ta-go-lás, ken-der-áz-ta-tás és nem ken-de-ráz-ta-tás, cselekvény, fo-lyó-víz, ten-ger, ha-jó-tö-rés, stb. stb. stb.

Az egyes betükkel megrövidített szókat, úgymint: t. i., p. o., f. é., u. m., o. é., stb. egymástól elválasztani teljességgel nem szabad. – Nem lehet elválasztani egymástól a csak kezdő nagy betükkel jelölt családneveket sem, pl: B. S., M. F., U. Gy., H. G., K. J., P. K., D. K., G. N., L. J., L. S. stb.

A számokat egymástól elválasztani éppen nem szabad; nincs olyan halandó, ki nyomtatásban elválasztott számokat tudna felmutatni; még a szám mellé jegyzett ragokat: -ik, -ben, -ban sem szabad a következő sorba átvinni; előforduló esetekben a számok mellé pont szedendő. Ha valamely számot betükkel szedünk ki, úgy azt el lehet választani a szótagolás szabályai szerint.

Meg kell még e helyen azt is említenem, hogy a nevek elibe irtt czímek, t. i.: mltgs, ngs, tkts, gr. (gróf), b. (báró, ezt a czímet sokan így rövidítik: br., elég helytelenül) nem hagyandók a sorok végein, ha azok oda esnének, hanem átviendők a nevekkel együtt az új sorba.

A tördelés (kolumna-alkotás) nem csekély ügyességet és ízlést igényel; éppen azért arra nagy gondot kell fordítni úgy politikai-, mint szépirodalmi lapoknál, valamint kisebb, tudományos- vagy szépirodalmi műveknél.

Magyarázatunkat a tördelésről vagyis kolumna-alkotásról a nyolczadrét alaku műveken kezdjük meg.

A czímlapszedést az accidenc-szedőre bizzuk, az majd külön vagy az előszóval fog egyszerre kiszedetni.

Az első kolumnát, ha a mű 16 v. 18 Cicero szélességü sorokkal szedetett, hat üres Cicero sorral, 18 Ciceronál szélesebb sorokkal szedett műveknél nyolcz üres Cicero sorral csapjuk be; erre a czélra a stékek is alkalmasok.

A becsapott üres sorokra szedendő a főczím – ha t. i. főczím is van irva – a főczim alá 15–17 Cicero szélességü soroknál 2 Cicero-, 18-tól 24–26 Ciceros szélességü soroknál 3 Ciceros zárvonal szedendő alig egy Cicero távolságra a főczimtől; leghelyesebb e zárvonalocskát Cicero-, mittel-, terczia- vagy tekszt üres sorba szedni; az illő hézagot aztán meg lehet adni tágítókkal (durchsch.), arra vigyázva, hogy a zárvonal a felső czímecskéhez két vagy három tágítóval legyen közelebb, mint az utána következő másodrangú czímhez. Ha a becsapások után csak egy sorból álló czímecske lenne szedendő, mint például beszélyek- s költeményeknél, az után nem kell zárvonalt szedni. Az ízléssel s választékos betükből szedett czímre egy Cicero üres sor szedendő, melyre aztán a tartalomból annyit kell emelni, míg a szabályos magasság eléretik.

A kolumna magasságára nézve, beleszámítva a kolumnaszámot és anslagsort, a következő arányt kell szem előtt tartani: 15– 6 Cicero szélességü soroknál a magasság 27–28, 18 Cicero szélességü soroknál 32, 20 Cicero szélességü soroknál 35–36 és 24 Cicero szélességü soroknál 42 Cicero magasságu lehet a kolumna.

A kolumna egy üres Cicero sorral, mint anslagsorral zárassék be; az első kolumnánál e sor végére két vagy másfél Cicero hézag előtt szedendő minden ívnél az ívszám (Sign.); ugyane sor elejére szedendő másfél vagy két Ciceroval becsapva – ha szükséges – a mű rövid czíme is, nonparel- vagy petitből; ezt a czimet normának is nevezik; nagy nyomdákban, hol nagymennyiségü munkák jelennek meg, e czímecske arra való, hogy a munkák kinyomás után össze ne zavartassanak. Ha a kolumna magassága a melléje helyezett stékek magassága szerint egyenlő, azt spárgával kikötjük s helyére tesszük. – Ha a kolumnák mellé marginal (szélzetszedés) is szedetnék, az a kolumna oldala mellé helyezett négy Cicero átméretü stékek végei közé szedendő nonparel- vagy petitből, a kijelölt irányban; azt alig kell mondanom, hogy kuadratokkal és négy Ciceros tágítókkal egyengetjük a szélzetszedést az illő irányba. Van reá eset, hogy a szélzetbe csak számok szedetnek; ez esetben csak két vagy három Ciceros stékeket helyezünk a kolumna mellé. A szélzetszedés páratlan kolumnánál a jobb-, párosnál pedig a baloldal mellé szedendő; a kolumna és szélzetszedés közé mindig tágítókat kell végig helyezni.

A második kolumnának már úgynevezett kolumnaszámot szedünk; a kolumnaszámot rendesen egy Cicero-sorba szoktuk szedni középre, s alája kisebb műveknél három, nagyobbaknál pedig négy Ciceros finom vonalkát teszünk. – Lehet a kolumnaszámot két gondolatjel (–) közé is szedni, úgy, hogy a szám és gondolatjel közt egy halbgefirt hézag legyen. A kolumnaszél fölibe is lehet szedni a kolumnaszámot; oly eseteknél, midőn betüs kolumnaszámok (Lebender Columnentitel) és szélzetszedés fordul elé, épen oda is kell azt szedni. Szélzetszedéseknél a kolumnaszámot nem a szélzet külső széle, hanem a kolumna széle irányába kell helyezni; s ez esetekben a páratlan szám jobb-, a páros pedig balfelől szedendő. A kolumnaszám után egy Cicero üres sort helyezünk.

Azon esetben, ha a kolumna finom vonal-körzetbe szedetik, mint pl költeményeknél is, a kolumnaszám a körzet keretén kivül szedendő; alája azonban vonalkát nem kell szedni.

Minden ív harmadik kolumnája alatt az anslagsorba odaszedendő azon ívszám (szignatúra) csillaggal, mely az első kolumna alá is szedetett; sokan e kolumna alá csak csillagot szednek; úgy is jól van; arra azonban nagyon kell vigyázni, hogy ezen jelek közül egyiket vagy másikat oda szedni el ne múlasszuk, mivel anélkül könnyen megtörténhetnék az a kellemetlenség, hogy azon forma fordítva nyomatnék ki; az ív czímecskéjét (norma) ez üres sorba nem kell beszedni.

Ha a szövegben jegyzetek fordulnak elé, azokat csillaggal jelölve külön szedjük a kolumna alá, még pedig, ha a tartalom Cicero vagy gármondból szedetik, előforduló jegyzetei petitből, petit szövegü szedésnél pedig a jegyzetek nonparelből szedetnek, következőleg: azon szó után, melyre a jegyzet vonatkozik, egy csillagot szedünk, vastag spácziumot helyezve elibe; a sor kizárása után a jegyzetet is kiszedjük egy vagy másfél Ciceroval bekezdve, mely elé szintén csillagot szedünk; ez a jegyzet tördelés alkalmával a kolumna alá helyeztetik, a körülmények szerint kiszabható távolságra a tartalomszedés utolsó sorától; e hézag azonban egy Ciceronál nagyobb nem igen lehet. Ha egynél több jegyzet is fordulna elé valamely kolumnában – ez az eset igen gyakran fordul elé – úgy azokat csillag helyett törtszámokkal kell jelölni; ezen törtszámokat nem kell folytatólagosan szedni a többi kolumnákon eléforduló jegyzetekkel, hanem minden kolumnánál elől kezdve.

A jegyzetek – ha történetesen sok fordulna elé – a kolumnának csak egyharmad részét foglalhatják el.

Ha valamely jegyzet oly terjedelmes lenne, hogy azon kolumnát, melybe tartozik, csaknem elnyeléssel fenyegetné, úgy annak egy része a következő kolumna alá viendő át; az azon kolumnán eléforduló jegyzetek aztán az átvitt jegyzetrész alá szedendők.

Az anslagsorba jegyzetet vagy zárvonalkát szedni, avagy azt nélkülözni teljességgel nem szabad; nem pedig azon oknál fogva, mert nyomás alkalmával e hanyagságért a soregyen (regiszter) nem találna.

Kolumna-alkotáskor vigyázni kell, nehogy korcssorok álljanak elé; korcssornak nevezzük azon kimenetsort, mely a kolumna első sorát képezné; valamint a kolumna első sora nem lehet kimenetsor, úgy annak utolsó sora sem képezhet kezdetsort.

Ha valamely sor kezdetet s egyszersmint kimenetet is képez, s az a kolumna elejére esik, nem tekintetik korcssornak; azt bátran ott lehet hagyni.

A mű egyes czikkeinek avagy az egész mű befejezésekor a zárvonalos kolumnát 7–8 sornál kevesebb nem képezheti. Ha ilyen befejezések után datum és aláirás következnék, a zárvonal elmarad; ellenesetben ha aláirás nem volna jelölve, a szedés után zárvonalt kell alkalmazni; de hogy az mily távolságra essék a szedéstől? afelől sok szedő nincs tisztában; mert ha az olyan zárkolumnán, melyen csak 7 vagy 8 sor szedés van, a zárvonalt az után alig két vagy három Cicero távolságra helyeznők, szabálytalanul nézne ki; valamint szabálytalan lenne a beosztás akkor is, ha a zárvonalt oda le a mélységbe bocsátanék alá; e tekintetben a következő szabályt kell szem előtt tartani: fel kell osztani tehát a fennmaradt üres tért három egyenlő részre s az első egyharmad hézag után kell a zárvonalt alkalmazni; pl ha a szedés után maradt egész üres tér 15 Cicerot teszen, azon esetben a zárvonal öt Cicero távolságra szedendő a szövegtől; ezt az arányt kell folytonosan szem előtt tartani.

Ha zárkolumnára datum s aláirás lenne jelölve, ez esetben a datum egy vagy két üres Cicero-sor után szedendő – amint a körülmények engedik – az aláirásra nézve azon szabályt kell megtartani, melyet a zárvonalról már említettünk.

Ha a zárkolumnán jegyzetek fordulnának elé, azok mindjárt alól a tartalom után egy Cicero üres sor hézag után szedendők és soha sem a zárvonal után.

Aval sincs tisztában sok fiatal szedő, hogy a zárvonalkák mily hosszuk legyenek? A zárvonalkák (Spitzenlinie) 15-től 18 Cicero szélességü kolumnáknál három-, 18–22-ig négy-, és 24-től 26-ig hat Cicero hosszu egyszerű finom vonalkák alkalmazandók; az összetákolt czifra zárvonalok nem emelik a mű díszét; maradjunk csak az egyszerűség mellett. Költeményfüzeteknél inkább lehet díszes zárvonalokat használni; tudományos művek és beszélyek egyszerüséget igényelnek.

Az iró némely fejezetet három csillaggal is szokott egymástól elválasztani; ez esetben a három csillag egy üres sor közepére záratik, még pedig a két szélső megfordítva, a középső a szignátura menete szerint; a csillagok közti hézag kisebb műveknél egy és fél-, nagyobbaknál két Cicero legyen; a csillagos sornak is mindig a felső szedéshez s nem az alsóhoz kell közelebb állni; helyezzünk tehát fölibe két- és alája négy tágítót; ha pedig a beosztás szorosan tartandó, elibe egy és utána két tágítót tegyünk; arra kell vigyázni – az ízlés szempontjából – hogy a csillagos sor előtti kimenetsor annyira megteljék, kergetés nélkül, hogy a végén fönnmaradó hézag 6 vagy 7 Ciceronál nagyobb ne legyen.

Ha valamely fejezetet rendszeresen bevégeztünk, a másik fejezetet vagy részt ismét új kolumnán, a már előirtt szabályok szerint 6–8 Cicero becsapás után kezdjük meg páratlan kolumnán; tehát ha az elébbi fejezet történetesen páros kolumnán végződnék, úgy az után egy egész üres kolumnát kell összeállítni, s csak azután kezdendő meg a becsapott új kolumna; az összeállítási szabály és ízlés ezen rendszert parancsolja; a szerző és főnök vagy ügyvezető óhajtására azonban a becsapott kolumnát páros oldalon is kezdhetjük.

Van arra is igen gyakran eset, hogy az új fejezetet a zárvonalka után ugyanazon oldalon kell megkezdenünk, melyen az előttevalót befejeztük; a szerzők szokták ezt néha így óhajtani takarékossági szempontból; ez esetben a következő beosztási szabályt kell szem előtt tartani:

Az elébbi fejezet után két üres Cicero sorra szedendő a zárvonalka, mely után négy üres Cicero sort alkalmazunk, s ezen négy üres sorra szedendő a fő- és másodfoku czím, a már említett beosztás szerint, melyre a tartalom emelendő; itt arra kell vigyázni, hogy a tartalomból azon kolumnára 7–8, sőt 10 sor is jusson; vigyázzon a szedő, nehogy ily esetben azon bakklövést kövesse el, hogy az ízléssel kiszedett fő- és másodfoku czím után a tartalomból csak éppen két vagy három sorocskát helyezzen s aztán folytassa tovább pályafutását; úgy nézne ki az ilyen czím, mint azon magyar főúr, ki díszruhába öltözvén, kardot köt, fejére kalpagot tesz, de sarkantyus magyar csizma helyett komotczipőt húzna a lábára.

Azon esetben, ha oda több sor nem férne, zárvonalkát kell ott hagyni a már említett szabály szerint, s át kell menni az egész czímmel a következő kolumnára s azt becsapva, tovább haladni.

Mit csinál a szedő azon esetben, ha valamely czikk éppen megtölti azon kolumnát, melyen az bevégződött? ez az eset is igen gyakran fordul elé, úgy hogy éppen csak az anslagsornak marad ott helye. – Némely fiatal szedő ilyenkor nem csekély zavarba jő, tünődvén afelett, hogy a zárvonalkát hová helyezze? – Nem ritkán a még gyakorlatlan szedő a zárvonalkát beleplántálja az anschlagsorba; – ez azonban helytelen eljárás lenne. A zárvonalkát ez esetben egyszerüen nélkülözni kell; azon zárvonal nélkül a mű összeállítási értéke mit sem szenved.

A másodfoku czímek elibe zárvonalkát nem kell alkalmazni; másodfoku czím némely műben igen sok fordul elé; azok elibe két-, utánuk pedig egy-egy Cicero üres sort kell szedni.

Ha a másodfoku czímecske a kolumna felső részére esnék, azt nem kell közvetlenül a kolumnaszám, hanem két üres Cicero sor lecsapás után szedni.

Ha a másodfoku czímecske a kolumna alsó részébe esnék, arra a tartalomból két sort múlhatlanul kell emelni, sőt négyet is, ha a czímecske két sorból állna; a czímet egy sorral ott hagyni, a nyomdász szabályok szerint, teljességgel nem szabad.

Ha a §-sok előszámokkal külön sorba középre szedetnének, ez esetben azon sorok elé három, utánuk pedig két tágítót kell helyezni. Még §-ust sem lehet a kolumna alsó részén egy sorral hagyni, ha a tördelés úgy ütne ki, két sor szedést az után is kell helyezni.

Arra nagyon kell vigyázni a kolumna összeállításakor, hogy a páratlan kolumna kötjeles fél szóval ne végződjék, azaz, azon szónak egy részét átvinni a következő kolumnára, szabályellenes lenne.

Ha egész vonalzatos kolumnák fordulnának elé valamely műben, s azok nem függőlegesen, hanem csak fektetve vagyis keresztbe szedethettek, arra kell vigyázni, hogy azok fejeikkel mindig a sarok és nem a külső szél felé essenek kinyomás után; azaz: páratlan kolumnánál a fővel balra, párosnál pedig jobbra kell azokat fektetni.

Az elésorolt szabályok szerint tördeltetnek meg a középre szedett költemények is, aval a különbséggel, hogy a becsapott kolumnák fölibe kolumnaszámokat is kell szedni. A költemények tördelésénél arra kell vigyázni, hogy a rimelő sorokat ne válasszuk el egymástól, midőn a kolumnát befejezzük; leghelyesebb, ha a versszakok együtt maradhatnak.

A költeményeket, a költeményben eléforduló leghosszabb sor szerint kell középre szedni; azt ugyanis kiszedjük s középre zárjuk, s ekkor határozzuk meg, hogy a sorokat két, három vagy négy Ciceroval kezdjük-e be? A bekezdést minden költeménynél meg kell változtatni, aszerint amint a verssorok kevesebb vagy több szótagokat foglalnak magukba.

Ha tehát valamely vers után, mint az elébbi, épen olyan méretü vers kerül szedés alá, a bekezdés ugyanaz marad, mint az elébbinél.

Ha valamely munkához előszó is lenne irva s az utoljára kerülne szedés alá, annak római kolumnaszámokat szedünk. Az előszóval nyomul sokszor a czímlap is.

Magyarázatomat a kolumnák tördeléséről úgy adtam elé, mintha egész hasábok állnának tördelésre készen rendelkezésünkre; félreértés kikerülése szempontjából meg kell említenem, hogy midőn valamely munka szedéséhez fogunk, azt mindjárt kimért kolumnákba is szedhetjük, szem előtt tartva az ezen rovatban elmondott szabályokat.

A hirlapokat elébb hasábokba szedjük, azokat kefével lehuzatván, megolvastatjuk, s csak a hibák pontos kijavítása után állítjuk össze a lapot.

Mondjunk valamit a laptördelésről is. A lapczímek ízlésteljes kiszedését bizzuk az accidenc-szedőre; az accidenc-szedésről hátrább fogok röviden szólni.

Laptördelésnél a Cicero mérték szerint kimért hasábok mellé rendesen Cicero alapra öntött finom hasábvonalt helyezünk; ilyen hasábvonalokat öntenek félcicero, petit, gármond, sőt mittel alapokra is; nagyobb lapoknál inkább a Cicero alapra öntött hasábvonalokat szoktuk használni.

Ha valamely alapra öntött hasábvonalokkal nem bírnánk, azon esetben egyhatod réz- vagy ólomvonalokat veszünk használatba, azok mellé kétfelől 3–3 vagy annyi tágítót fektetünk, amennyi az óhajtott hasábvonalok átméretét kitenné.

Laptördelés közben arra kell vigyázni, hogy a zárvonalkák fölött és alatt feltünő nagy hézagok ne maradjanak; a zárvonal itt is mindig az elébbi czikkhez legyen egy pár tágítóval közelebb, mint az utána következő czímhez.

A jegyzetek – ha fordulnak elé – itt is a hasáb alá helyezendők, a már említett szabályok szerint.

A tárczaczikk, midőn eléfordul, a kolumna alsó részébe tördelendő, melynek czíme ízléssel legyen szedve.

A tárczaczikkek vonulhatnak három oldal alatt is keresztül; ez esetben az első tárczarész a lap első oldala alá, a másik két rész pedig a második és harmadik kolumna alá tördelendő; legszabályosabban néz ki a lap, ha a tárczák csak két egyenlő részre oszthatók; ez esetben az első tárczarész a második, a második rész pedig a harmadik kolumna alá tördelendő.

Láttam, nem ritkán, olyan tárczákat is, melyek az egész kolumnának felénél jóval több részét foglalták el; úgy nézett az olyan kolumna ki, mint azon magyar ember, ki nadrágját nem a csipőjére, hanem épen a hona alá köti.

A tárczarovatok fölibe fekete-finom vonalokat használunk, keresztül futva az egész oldalon, vagy pedig a hasábok szélessége szerinti darabokban; ez esetben arra kell vigyázni, hogy ezen vonalok átfutólag egymással hajszálra találjanak; a tárczavonalok elibe és után egy-egy petit üres sort helyezünk.

A lap utolsó oldalára jőnek a hirdetések, melyeket alól keresztül futólag egynegyed petit fekete vagy kettős-finom vonalra szedett nyomdai czégirat (impressium) zár be. Alig kell mondanom, hogy az ujságkolumnák alá is egy-egy Cicero anslagsor szedendő. A harmadik kolumna anslagsorába itt is kell egy csillagot szedni.

A vonalzatos munkák szedésénél a következő szabályra vigyázzunk: mielőtt az összeállításhoz fognánk, a szedenyben az egyes rovatok szélességét Cicero gefirtek közé szedett vonalokkal jelöljük meg, s midőn ez pontosan megtörtént, azon sort kiemeljük a hajó baloldalára; ekkor kiszámítjuk a főnek magassági térmértékét, beleszámítva a főben keresztülfutó vonalkákat, s csak ekkor fogunk a szedéshez, kitüntetve az osztályzatok fölött elvonuló jelentékenyebb sorokat, egyik fekete vagy kettős-finom vonaltól a másikig.

A nem keresztülvonuló sorok soha sem lefelé, hanem mindig fölfelé irányulva szedessenek; a sorok jól zárassanak ki. Vonalzatos munkánál a sorokat nem kell soha közvetlenül a vonalokra fektetve szedni; egy-egy tágítót kell mindig tenni a vonalok és szedés közé; van reá eset, hogy a szavak mellé félcicero hézagot is alkalmazhatunk. Ha valamely rovat tartalma igen sok szóból állna, azt szedhetjük apróbb irásból is, mint a többit.

Midőn a vonalzatos mű feje befejeztetett, arra egy keresztülfutó egyhatod Cicero fekete vagy kettős-finom vonalt kell fektetni; ezt a vonalt egyes rézvonalokból is állíthatjuk össze; ezután szélvonalokat (Einfassungslinie) alkalmazunk a fő fölibe és baloldalon, (ezen vonalokat előre is oda lehet helyezni); aztán a már kimért magasság szerint reá helyezzük függőlegesen az úgynevezett vonalzat-lábat (Tabellen-Fuss), az egyes vonalok közé stékeket alkalmazva.

Ha a vonalzatos műbe keresztvonalok (Querlinie) lennének szedendők, úgy azokat minden egyes rovat közé külön kell beszedni egészen le a vonalok végéig, 2, 3, 4, 6, 8, vagy a kivánalmak szerint 10–15 Cicero távolságra egymástól; van reá eset, hogy némely vonalzatos műven alig 3–4 vonal fut keresztül, míg egy másik műven 24, 26, sőt 30 is.

Van arra is igen gyakran eset, hogy apró anyag (sték, kuadratok) hiányában a keresztül futó rovatokat nem egyenként szedjük be a függőleges vonalok közé, hanem a vonalzat szélessége szerint, külön hajóra, egészen keresztülfutólag; ez úgy történik, hogy a fő magasságát, hozzá számítva a legfelső rovat térmértékét is, elébb stékekkel kitöltjük, azután a keresztülfutó vonalokat helyezzük el egymás után, a már kimért távolságra egymástól; ezen keresztvonalok az egyik szélvonal belső részétől a másikig kell, hogy vonuljanak, azaz a belvilág terjedelme szerint.

Az ily vonalzatos művel aztán a sajtónak van több dolga, kelletvén azt kétszer nyomni, t. i. másodszor a kolumnákat megcserélve.

Mielőtt e kényes természetü szedésről koczkáztatnék pár szót, meg kell jegyeznem, hogy e tekintetben alig lehet elméletileg csak némi utasítást is nyujtani.

Az accidenc-szedésre tanítni valakit elméletileg, csaknem annyit jelentene, mintha a költőnek adnánk útasítást arra nézve, hogy a költeményeket miként irja... Az accidenc-szedést művészetünk terén költészetnek lehet nevezni; a jó accidenc-szedőnek a költészettel határos ízléssel s phantasiával kell bírnia. A valódi accidenc-szedésre születni kell. Jó szedővé, síma szedésben, mindenki válhatik, anélkül, hogy az ízléses accidenc-szedésről csak fogalommal is alig bírna.

A jó accidenc-szedő még oly nyomdában is, mely az accidenc-betüknek igen kis választékával bír, tud eléállítni ízlésteljes accidenc-munkát; míg egy ahoz nem értőnek, ha az accidenc-betük s díszes körzetek s más kellékek tengerében úszik is, csütörtököt mond fegyvere.

Ott foglalkoznak a nyomdászok napestig a betük milliói közt; ismerik a különböző alaku és nagyságu betük nemeit – már akik ismerik; – de azért akik nincsenek hivatva az accidenc-szedésre, hiában fáradoznak, fáradságukat nem koronázza siker; összeállított munkájokban nincs semmi ízlés; olyan az, mintha csak favillával lenne összehányva, vetve.

Például: egy könyvczím első összeállítás alkalmával nem csak gulaalaku, de annak egyes sorai sincsenek kellőleg megválasztva; úgy illik oda némely sor, mint a pandur a salontársaságba.

A kolumnát megmosatja, elosztja s azt újból szedi; lehúzatja; akkor meg kitünik, hogy a második és negyedik sor a többi finom metszetü sorok mellett túlfeketék; a szerző neve a czím alatt épen terczia zömök (gedrückte) betüből van szedve, mely csaknem megtölti a sort; jó messzire meglátszik, akár mintha valamely kisebbszerü falragaszon tündökölne. Ismét elbontja s ujból szedi; – ekkor a czímsorokat hosszas fáradság után valamennyire összhangzásba hozta, s a szerző nevét is oly idealis betüből szedte, mely nemcsak tökéletesen összhangban van a czímsorokkal, de emeli is a czím díszét; most azonban azt a hibát követte el, hogy a szerző neve után egy egyszerü 3 vagy 4 Ciceros finom vonalka helyett jónak látta két hákum-bákum renaisance-czirádát alkalmazni; úgy néznek ki azok ott egymás mellett, mintha két keleti sáska telepedett volna oda, azért, hogy majd az egész könyvvel elrepüljenek; vagy pedig a nyomdai czégirat fölibe egy nagy virágos díszvonalt teszen egy egyszerü 6 vagy 8 Ciceros finom vonal helyett; ez utóbbi el is maradhat.

A hivatott accidenc-szedő komolyan gondolkodva járkál az accidenc-szobában; lelki szemeivel megteremti a kiszedendő czímet vagy más accidenc-művet; látja előre, mikép fog az a papiron kinézni.

Hozzá fog a szedéshez, hallgatagon; máskor beszédes, mindenkivel szivesen társalog; ilyenkor nem szereti, teljességgel, ha zavarják. Kiszed valamely szekrénykéből egy sort, oda illeszti a hajóra a többi sorok után; nézi, keresi az összhangot; fejét rázza; azon sor bizonyosan nem talál oda, nem illik bele az összhang keretébe; visszaosztja azt és más betüből szedi ki. – Végre bevégzi a művet, lehúzatja; ott áll a fehér papiron az egyszerü, mesterkéletlen s minden tekintetben össszhangzatos czím; 5–6 vagy legfölebb 8 sorból áll az egész, s mily választékosak a sorok, s mekkora ízlés ömlik el azon. Tetszik, nagyon tetszik nekünk e czím, anélkül, hogy meg tudnók magunknak magyarázni, hogy miben rejlik annak szépsége? Némely, még gyakorlatlan szedő ezen czímből eltesz egy példányt oly szándékkal, hogy azt mintául fogja használni majd ha talán czímszedéssel bízatnék meg. – Hiábavaló okoskodás; – az a czím több vagy kevesebb sorból fog állni s már a czímre nézve egyetlen sorocska is nagy különbséget tesz; s úgy lehet, a másik mű tartalma garmond-, ez Cicero- vagy petit irásból szedetett; erre pedig nagy gondot fordítson a szedő, mert a mű czímlapját mindig a tartalomhoz arányított kisebb nagyobb választéku betükből kell szedni. – De nagy tekintettel kell lenni czímszedésnél arra is, hogy miről szól azon mű, melyhez czímlapot akarunk szedni? – Komoly, tudományos mű, beszély, költemény vagy épen halotti beszéd?

Fiatal barátunk hiában fárad; hiában tartja szem előtt a hivatott accidenc-szedő által szedett ízletes czímet.

De ne aggódjunk; bizzuk a czímszedést ismét a hivatott accidenc-szedőre; megteremti ő azt is; s fel is mutatja azt rövid időn, melyen az egyszerüség mellett ismét ünnepies ízlés ömlik el; egy komoly, tudományos mű vagy gyászbeszéd czíme áll előttünk, összhangban a mű beltartalmával; avagy egy költeményfüzet czímét mutatja fel, mely mosolyog a papiron, mint a májusi hajnal; s hol, miben rejlik ezen művekre nézve az ízlés, a mosoly? – Az accidenc-szedő teremtő erejének titkában.

Ez az eset áll elé más accidenc-műveknél is. – Egy összhangzatos lapczímet; egy tánczvigalmi meghivót; egy meghivó levelet nászünnepélyre; egy műsorozatot; egy meghivó jegyet a főispáni- vagy más főúri ebédre; egy tánczrendet; egy körlevelet; egy könyvboríték-czímet; egy számlát; egy körzetes díszokmányt; egy gyászjelentést; egy hirlaphirdetményt; kisebb, nagyobb falragaszt stb. stb., egyik szedő játszi könnyüséggel és tapintatos ízléssel állít elé; míg egy másik szedőnek minden fáradsága füstbe megy; munkája olyan, mint a rosz fejszével faragott rosz ácsmunka.

Az egyik szedő apró körzetrészekkel tesz próbát egy kezdőbetü körül, elterjesztvén és elnyujtván azt annyira, mintha csak egy bozontos vukli lenne oda pingálva; más alkalommal pedig renaisance-körzetből próbál egy szegletet összeállítani, de azt akkorára terjeszti, hogy az ember azt hinné, mikép ott egy idétlen csóva függ.

A hivatott accidenc-szedő úgy tudja használni és hajlítani a különböző körzeteket, mint a kalácssütő a tésztát. Épen egy szögletet állít össze; készen van már; egyszerü az is, de ízlésteljes s úgy néz ki a papiron, mintha nem nyomva, de oda lehelve lenne.

Midőn művészetünknek e nagy jártasságot és gondot igénylő ágáról igénytelen nézetemet elmondám, nem azon czél lebegett szemeim előtt, hogy a fiatalabb nyomdásznemzedéket lehangoljam, s az accidenc-szedéstől elidegenítsem; de sőt főczélom: épen a buzdítás.

Kitartó vasszorgalom és türelem szükségeltetik arra nézve, hogy az accidenc-szedést alaposan megtanuljuk; s aztán még valami: éber figyelemmel kell kisérni a jó accidenc-szedők műveit, s azoknak elosztására önként ajánlkozni, mivel azoknak elosztása által is sokat tanulhatunk; s aztán a jó accidenc-szedőtől utasítást kell kérni; megadják azt szívesen, főkép ha egy-egy pohár borocskával is megtiszteljük őket alkalmilag, a mit meg is érdemelnek; – szükségeltetik végül még valami arra nézve, hogy a fiatal szedőből jó accidenc-szedő váljék: az t. i., hogy ne féljen hozzá fogni a műszedéshez; soha se lesz az jó accidenc-szedő, aki azt összedugott kézzel akarja, csakis látásból megtanulni; úszni sem tanulunk meg soha, ha a vízbe nem ugrunk. Hozzá kell tehát fogni az accidenc-szedéshez; lassan fog az menni egyelőre, de menni fog mégis; s ha egyszer belegyakoroltuk magunkat, mint játék fog feltünni előttünk az accidenc-szedés.

Azon szedő, ki úgy a sima-, mint az accidenc-szedést alaposan megtanulta, ne féljen attól, hogy kenyerét nem bírja megkeresni; kedvelt ember lesz ő mindenütt.

Arra nézve azonban, hogy művészetünk terén szakképzett szedők képezhessék ki magukat, nagyon ajánlatos lenne általánosan beleegyezni abba, hogy azon nyomdászok (szedők és nyomók), kik megérdemlik, kik szakképzettség tekintetében a kellő magaslatot elérték, az általuk szedett vagy nyomott jelesebb művek alatt nevök fölemlítve legyen; megérdemli a jó munkás, hogy azon a műven, melyet hibátlanul, kellő csinnal, ízléssel állít ki: neve meg legyen örökítve. Azonnal hibátlanabb s csinosabb nyomdai termékek jelennének meg minden felé, miután a szedő sokkal nagyobb gondot fordítna azon műre, melyen saját neve is díszeleg, mint jelenleg, midőn az értelmes munkás nem sokat számít, – végezze munkáját pontosan, hibátlanul s hallgasson; az érdem csak az üzletet, illetőleg tulajdonost illeti.

A szedő már azért is nagyobb gondot fordítna úgy a hibátlan szedés-, valamint annak ízlésteljes beosztására, miután tudná, hogy azért a nagy közönség részéről is kellő elismerésben részesülne; de tudná azt is, hogy ellenesetben gúnyosan mutatnának reá, mint egy nagy vagy épen botrányos sajtóhibának elkövetőjére; nagy leczke lenne ez reá nézve; míg most egykedvüen hallgat.

Sokak előtt különösnek fog tetszeni, hiszem, e nézetem; pedig nincs benne semmi különösség; volt már ez ügyről szó, nem egyszer, de mindig elenyészett, épen mint a pipafüst.

Hiszen ez az intézkedés az üzlet, illetőleg tulajdonos érdemeiből egy legkisebb hajszálat sem vonna le; a tulajdonos teremti meg az üzletet, ellátva azt kellő jó anyaggal, s már ez magában nagy érdem; de nagy érdem a tulajdonosra nézve az is: hogy szakértő jó munkásokat foglalkoztat üzletében.

Ha a kőnyomdász (litographus) kőre rajzolt műve alá nevét oda illesztheti, mennyivel inkább megérdemli azt egy jó szedő, ki egész íveket szed ki, míg egy igénytelen betühibát ejt, mely – természetesen – kijavíttatik.

Ha azon iróknak, kik folytonosan a sajtó közelében vannak s ismerik a nyomdászat fontosságát és nehézségeit – afelől kellene nyilatkozniuk, hogy melyiknek van nagyobb érdeme: a kőnyomdász- vagy a könyvnyomdásznak? én előre meg vagyok győződve, hogy e kérdés a könyvnyomdászok részére dülne el kedvezőleg.

A kőnyomdász által eléállitott képen, ha fordul is elé, valami csekély hiba az nemcsak hogy nem tűnik fel nagyon, de azt nem szakértők meg sem ismerik, míg a nyomdai termékben maradt botrányos hiba minden olvasni tudó ember előtt fel fog tünni még majd évszázadok mulva is, midőn azon művet a muzeumokban s más családi könyvtárakban fogja az utónemzedék olvasni.

A javításról igen röviden akarok szólni; röviden azért, mert a javítás épen nem fényes oldalát képezi művészetünknek, főkép ha a műben eléforduló hibákat mimagunk követjük el; értem a túlsok hibát. A betühibák kijavítására egyenes, jó aczélból készült áracskát használunk. Az árral leendő fölfegyverkezésre legkevésbbé gondoljon a szedő. Ismertem Pestenlétem alatt nem egy olyan szedőt, ki javító áracskát nem is tartott.

– Semmivel – felelé röviden. Én hibát nem igen ejtek soha; de ha mégis néha-néha vagy egy előbukkan, azt a körmömmel is kijavítom – mondá.

Ez igaz s nem légből kapott állítás. Ilyen szedő van ma is Pesten, sőt vidéken is, nem egy.

1) Azon szedők, kik csaknem minden szóban ejtnek hibát, még pedig nem ritkán többet is: a borzasztóan rosz szedők osztályába tartoznak; ezek munkahalmaz alkalmával csak kénytelenségből vétetnek föl, mint kisegítők valamely üzletbe, de amint fogytán van a munka, azonnal elbocsáttatnak. Igen okosan cselekednének az ilyen szedők, ha e művészetet végkép elhagynák.

2) Azon fiatal szedő, ki minden sorban csak egy-két hibát ejt, nem jó szedő ugyan, de a javulás útján van.

3) Az a szedő, aki csak minden 8–10-ik sorban ejt egy-egy igénytelen hibát: a nagyon jó szedők sorába tartozik, s tiszteletet érdemel.

4) Azon szedő pedig, ki egy egész íven át alig ejt 4–5 igénytelen betühibát: kitünő, virtuoz-szedő.

No de miután az isten nem egyforma tehetséggel áldott meg mindnyájunkat, s nem lehetünk mindnyájan virtuoz-szedők, a javító áracskát ott tartjuk szedőszekrényünk körül, s ha javításra kerül a sor, azt következőleg végezzük:

A kijavítandó formát azon szekrény mellé helyezzük, egy javítószékre, melyből a művet szedtük; ha a kijavítandó mű kisebb kolumnákból állna, azokat egyenként is helyezhetjük egy hajócskára téve, a korrigálószékre. A kolumnát egy arravaló szivaccsal gyengén megnedvezzük s arról a spárgát, mellyel körül van kötve, leoldjuk, mivel így a javítást sokkal könnyebben végezhetjük s a betüket sem sértjük meg; ekkor árunkat azon szó utolsó betüje mellé inkább fektetjük, mint szegezzük, melyben a hiba eléfordult, s azon egész balra eső sorrészt – bal mutató- vagy hüvelykujjunkat a sor elejére támasztva – félig fölemeljük, ekkor jobb kezünkkel a hibásan szedett szót fönntartjuk, a sor többi részét bal hüvelykujjunkkal is könnyen visszanyomhatjuk; így aztán a kiemelt szóban előforduló téves betü hátulsó részét az árral gyengén érintjük, kiemeljük s helyébe a kijelölt betüt tesszük s azután az egész szót lenyomjuk az ár fakarimájával. – Az egyes sorokat javítás után pontosan ki kell zárni, vagyis azokat a többi sorokkal egyenlővé tenni.

A hibásan szedett szóknak kiemelése úgy is történhetik, hogy azon szónak első betüjét, melyben a hiba előfordult, elébb ovatosan kiemeljük, azt bal mutatóujjunkkal érintvén, azután a szó fölemelését az elébb körülirtt módon visszük végbe.

Azon megbocsáthatlan javítási eljárástól ovakodjék a szedő, melyszerint az illető szót elébb ki nem emelve, a tévesen szedett betüt az árral, mint a kozák lándsájával az ellenséget, úgy támadjon meg s azt jobbról-balról boszusan szurkálja, döfölje, mintha épen azon ártatlan betücske lenne oka annak, hogy oda jutott... S ha az ilyen kiméletlen javítás alkalmával a szedő az ár felső részét a közelebbi sorokhoz támasztja: szemünk előtt áll azon szívtelen rombolás, melyért az illető szedő általános megvetést és azonnali elbocsátást érdemel.

Fontoljuk meg jól, hogy a betük nem azért bizatnak reánk, hogy azokat kiméletlenül rongáljuk, hanem azért: hogy azokkal kenyerünket keressük meg; kiméljük meg tehát azokat.

A formából javítás alkalmával kivett festékes betüket egy darabka papirra kell helyezni; javítás után azok fölszedendők s két stékecske közé kötve tisztára mosandók s úgy osztandók vissza a szekrénybe. Ezen rendszer kivételt képezhet a napilapoknál, hol csaknem minden betü használatba jön naponként. Díszes czímbetüket, körzeteket stb. festékesen elosztani, megbocsáthatlan nyomdászellenes hiba lenne.

A lelkiismeretes szedő nem hogy az egészen festékes betüket s más kellékeket a szekrénybe visszaosztaná, de a jól meg nem mosott formát is visszaútasítja a sajtóhoz s csak miután azt jól megmosták, veszi kezelése alá.

Ha valamely kisebbszerü javítást a gyors- vagy kézisajtóban kellene végezni, azért a formát mindig föl kell pontosan nyittatni.

Ha a kinyomott, jól megmosott és tisztázott forma elosztásra kerül, abból 15–24 Cicero szélességü szedésnél 10–15 sort veszünk föl egyszerre elosztás végett ugyanazon szedővonallal, mellyel azon mű szedetett. – Kezdő tanonczok csak két-három sorral kezdjék az osztást, míg a biztos fölvételben be nem gyakorolják magukat.

A fölvétel következőleg történik: a szedővonalt a fölveendő sorok háta mögé helyezzük, azt két hüvelykujjunkkal gyengéden odaszorítván, két mutató- és középujjainkkal a fölveendő szedést elválasztjuk a kolumnától vagy hasábtól s azt kissé magunk felé huzzuk, ekkor az ugynevezett fogást gyengéden, de biztosan az osztóvonalra szorítván fölfelé fordítva, gyorsan fölvesszük s azt balmarkunkba helyezzük olyformán, hogy annak egyik végét bal hüvelykujjunk alsó részével támasszuk meg, míg az osztóvonal többi része a reá nehezedő fogással a növendék- és kisujjunkon nyugszik; bal közép- és mutatóujjunk a fogás háta megett őrködik, hogy a fogás hátrafelé ne düljön. A sorok bemetszései (Signatura) ez alkalommal is épen mint a szedésnél, fölül vonulnak a sorokon végig.

Midőn ujsághasábokat osztunk, a fölemelendő fogást az osztóvonallal elébb elválasztjuk a hasábtól s csak azután emeljük föl a már említett módon. Osztásnál a sorokat jobbról bal felé fogyasztjuk következőleg: jobb középujjunkkal az elosztandó egész szót, vagy ha az nagyon hosszu lenne, annak csak felerészét huzzuk kissé előre, ekkor azt hüvelyk-, közép- és mutatóujjunkkal gyengéden megfogjuk s levesszük, levétel alatt azt figyelmesen elolvassuk; levétel után az elosztandó szó vagy szórész növendékujjunkon nyugszik; – ekkor az elosztandó szót hüvelyk, mutató- és növendékujjainkkal gyengéden mozgatva vagyis mintegy morzsolgatva, a betüket egyenként hullatjuk vissza a szekrényben elrekesztett külön osztályzatokba. Az osztásnak gyorsan kell mennie; sokkal gyorsabban a szedésnél; pl ugyanazon szélességre a mennyi idő alatt egy sort szedünk, hármat kell elosztanunk; vannak olyan szedők is, kik sokkal gyorsabban osztanak.

Hogy mekkora figyelemmel kell végezni a betük visszaosztását, arról már szóltunk e füzetkében; csakis olyan szekrényből lehet hibátlanul szedni, melybe az osztás is hibátlanul történt.

Az osztást épen olyan nyugodtan kell végezni, mint a szedést; – ne hadonázzon a szedő kézzel-lábbal osztás alatt. Azok a leggyorsabb osztók, kik oly simán osztanak, mikép az ember azt hiszi felőlük, hogy épen semmi igyekezetet sem tanusítanak kötelességök teljesítésében; jobb kezöket az elosztandó szóval nem emelik fel avégből, hogy a betüket onnét a magasból hullassák alá az osztályzatokba, nagyot koppanás kedvéért, hanem gyorsan hordozzák szét a szekrény és annak osztályzatai fölött; nem hallszik náluk a betük koppanása, mintha azok ruganyos anyagból lennének öntve.

Az accidenc- és rovatos művek osztásánál épen csak a betüsorokkal keressük fel azon szekrénykéket, melyekbe tartoznak, s azokat oda nem dobjuk, hanem úgy helyezzük be, mintha galambtojásokkal lenne dolgunk; máskülönben az accidenc-betük megsérülnének, s azokkal szép munkákat eléállítni többé nem lehetne. Az accidenc- vagy vonalzatos műben előforduló vonalok, stékek, különböző faju kuadratok és tágítók stb. hosszuságuk szerint azon a formadeszkán, melyen az accidenc-mű áll, külön halmocskákba helyezzük, s végül, midőn a betük már mind elosztattak, azokat is helyökre tesszük.

E fontos tárgyról talán elébb kellett volna megemlékeznem; nem lehet azonban mindenről egyszerre szólni.

Nekünk, nyomdászoknak, a helyesirásbani jártasságot elsajátítni, egyik legfőbb feladatunk. A helyesirás ismerete a mi vezérfonalunk; ha azt nem értjük, nem nevezhetjük magunkat képzett nyomdászoknak. A helyesirás ismerete nélkül a nyomdász csak játékszer és gúny tárgya bármely nyomdában.

Ha a szedő a helyesirást alaposan érti, úgy nincs miért rettegnie a neki szedés végett átadott, nem helyesirásilag fogalmazott kéziratoktól, miután ő azoknak tartalmát értelmesen a helyesirás keretébe ékeli be.

Jaj azon szedőnek, ki a nem helyesirás szabályai szerint fogalmazott kéziratot épen úgy ülteti át az ólombetük birodalmába, amint az irva van; kerülvén a kefelevonat egy kritikus javítnok kezébe, ki aztán olyan bepingált korrekturát helyez elibe, melytől borsodzik a háta; talán helyesebb volna azt az egész ívet elosztani s újból szedni.

Van a szedőnek is egy kis fogantyuja ilyen esetekben, – állítván, hogy ő szigorúan a kézirathoz tartotta magát: gyenge mentség, mely nemcsak szétmegy azonnal, amint kimondta, mint a Túri frakkja, hanem ki is nevetik, s azt kapja feleletül, hogy midőn szed: főgondja legyen magát a kéziratolvasás mellett az ortographiához is tartani!

Hibátlan szedést csak az olyan szedő mutathat fel, ki a helyesirást alaposan érti; s ezen megbecsülhetetlen kincset igyekezzék minden szedő magáévá tenni, miután azon szedő, ki a helyesirásbani járatlanság- vagy épen hanyagságért túlhibásan szed, nem türik meg egy nyomdában sem a következő két főok miatt:

Először: nem türik meg azért, mert a nagyon hibás szedés nagy romlásnak van kitéve a javítás által; ha aczélból lennének készülve azok a kis betücskék, még úgy is megsinylenék azt a sok szurkálást, döfölést jobbról-balról. Melyik tulajdonos nézi szivesen a betük rongálását?

Másodszor: nem türik meg azért, mert akárhány megrendelő nemcsak azzal fenyegeti a nyomdatulajdonost, hogy a már megkezdett munkát más nyomdába viszi, hanem azon nyomdát örökre kerülni fogja, melyben műve oly értelmetlen szedőre bizatott. Feleljen részrehajlatlanul bárki is az elébb mondottakra, hogy melyiktől áll inkább érdekében a nyomdatulajdonosnak megválni: a szerzőtől-e, ki egy szép összeg pénzt ad át neki munka bevégeztével, vagy a rosz szedőtől?...

A nyomdatulajdonos és segéd közt a feltételek a következő igen rövid szavakban foglalhatók: jó pénzért jó, tiszta, hibátlan szedést.

Sok fiatal szedő azonban szeretne egész hévvel, örömmel jól, tisztán szedni; megvan nála a jóakarat, de hiányzik a tehetség, s nem bír rátalálni azon biztos útra, melyen mint értelmes, jó szedő haladhatna. Meg lehet találni azon útat is, csak vigyázzon az alább mondandókra.

Ne restelje soha a fiatal szedő útasítást kérni a szakavatott idősb szedőktől; mert azt neki igen szivesen megadják; az útasításkérésért nem nevetik ki a szedőt soha; míg ha önfejüleg követ el valamely bakklövést, hosszas ideig lesz általános nevetség tárgya.

Megvallom őszintén, mikép soha sem bánom meg, hogy Buda-Pesten létem alatt 1856-tól 1862-ig szakértő szedők mellett működhettem, kiktől gyakran nyertem szives utasítást; s nem mulasztottam el az utasításon kivül előállított műveiket is figyelemmel kisérni; ilyen szedők voltak: Tóth István, Non, Fanda József, Körömzsy István, Imreh Farkas bátyám, Janicsek Sándor kedves druszám, Büchler Dávid, Bonyhády, Huber, stb. stb. Meg kell még emlékeznem e helyen két kitünő vidéki műtársamról is, úgymint Szathmáry Mihály és Vogel Károly kolozsvári nyomdászokról; első az ev. ref. főtanodai-, második a n. Gámán János örökösei nyomdájának ügyvezetője; a kitünő szedők közé tartozik sima szedésben ugyanodavaló Papp Ferencz barátom is.

A helyesirás szabályait tehát szakavatott műtársainktól is megtanulhatjuk; meg továbbá, ha a nyomdai működésen kivül, otthon, szállásunkon szabad időnket nem csak figyelmes olvasással, de irással is töltjük el; és megszerzünk az ezen füzetkében már említett magyar akadémiai helyesirástanon kivül még más, a helyesirásra vonatkozó tankönyveket is; ajánlom az érdekeltek figyelmébe a tiszt. Gergely Lajos ev. ref. lelkész úr által szerkesztett és Stein János úr által kiadott „A magyar helyesirás tan” czímű művet is.

Megtanulhatja a fiatal szedő a helyesirást a hajszálhasogató javítnoktól is (az az igazi javítnok, aki szigoruan hajszálhasogató javítás tekintetében, szemelőtt tartva a helyesirás szabályait); de csak úgy, ha a kijavított hibákat figyelemmel kiséri, s nem épen csak arra törekszik, hogy a korrekturát kijavítás után lerázza a nyakáról, hanem azt szállására viszi s üres óráiban többször is átnézi s megfigyeli a hibásan szedett szókat, azokat egy külön papirra le is jegyzi; ezt azért tegye, mert így jobban megmaradnak emlékében a szedésben ejtett hibák.

E műben hibásan szedtem a következő szókat, úgymint: meg fogom tenni helyett megfogom tenni: megláttam helyett meg láttam; örökség helyett őrökség; nálam vagy nálunk helyett nállam, nállunk; megtenni helyett meg tenni; pesti lapok helyett Pesti lapok; őszszel helyett ősszel vagy összel; tavaszszal helyett tavasszal; szűzeség helyett szűzesség; nemesség helyett nemeség; magas torony helyett magos torony; bölcseség helyett bölcsesség; szivesség helyett sziveség; jog helyett jóg; kórház helyett korház; tőke helyett töke; őrök helyett örök; (mekkora különbséget szülnek az utóbbi szavaknál a tévesen alkalmazott egyes ékezetes betük); teljességgel helyett telyességgel; vállalat helyett válalat vagy válolat; kölcsön helyett költsön; költség helyett kölcség; lóvak helyett lovak; lóval helyett loval; menyasszony helyett mennyasszony; mennyország helyett menyország; szállítmány helyett szálitmány; száll a madár helyett szál a madár; fölény helyett főlény; róla helyett rólla; szőlő helyett szöllő; keresetforrás helyett keresetforás. Hibásan választottam el sorok végén a következő szókat: ka-tholikus helyett kat-holikus; tem-plom helyett temp-lom; typogra-phia helyett typograp-hia; ortogra-phia helyett ortograp-hia; Lu-ther helyett Lut-her; lu-theránus helyett lut-heránus; tele-phon helyett telep-hon; össze-vissza helyett ös-szevissza; meny-nyeknek országa helyett men-nyeknek országa; stb. stb. stb. Csakis így, ha a helyesirásellenes hibákat megfigyeljük, lejegyezzük s arra törekszünk, hogy azokat többé el ne kövessük: válhatik belőlünk jó szedő; ha ezt nem tesszük, úgy azon helyesirási hibák, melyek tegnap vagy ma eléfordultak szedésünkben, holnap ismét elé fognak bukkanni, mint a bolond gombák.

A magyar szedésben egy igénytelennek tetsző ékezetes betücske is, ha nem helyesen alkalmazzuk, azon szónak egészen más értelmet ad; pl mily nagy a különbség a következő szók között: sajtok vagy sajtók; a sajtok tejből készített élelmiczikkek; a sajtókon nyomtatunk vagy bort szűrünk. Vallatok és vallatók; én vallatok v. többen vallatnak. Kor és kór; a kor időszakot, a kór pedig betegséget jelent. Kapálok és kapálók; én kapálok vagy többen kapálnak. Kaszálok és kaszálók; én kaszálok vagy többen kaszálnak. Aratok és aratók; én aratok vagy többen aratnak. Válogatok és válogatók; én válogatok vagy többen válogatnak. Birálok és birálók; én bírálok vagy többen bírálnak. Látogatok és látogatók; én látogatok vagy többen látogatnak. Úton állok és útonállók; én úton állok s várok valakit; útonállók pedig rablókat jelent. Örült és őrült; örült, mert fia született; őrült, az eszében meghibázott. Tör és tőr; pálczát tör; tőr, vasból készült gyilkoló eszköz. Örök és őrök; örök időkig fönnáll: őrök alatt katonai vagy más őröket értünk. Tőke és töke; tőke tőkepénzt jelent; töke aljas kifejezés.

Vannak aztán olyan szedők is, kik vadabbnál vadabbakat szednek a legjobb kéziratból is; ezt azok teszik főkép, kik foglalkozásukat, a szedést, csak mellékes dolognak tekintik; de annál nagyobb gondot fordítnak arra, hogy szedés közben ide-oda tekintsenek, beszélgessenek, hahotázzanak; ilyenkor aztán a kéziratot – igen természetesen – hibásan olvassák, s hibásan is szedik; t. i. fehér helyett feketét; galamb helyett varjut; bárány helyett farkast; megtörténik az is, hogy a gondatlan szedő léha fecsegése tárgyát is beszedi a komoly szövegbe. A túlhibás szedés csaknem kijavíthatlan; kijavíthatlan azon oknál fogva, mert a hanyag szedő a javítást is hanyagul szokta végezni; s megtörténik nem ritkán, hogy a hibásan szedett szót javítás által még hibásabbá teszi. Ez is megbocsáthatlan nyomdászhiba.

A mi művészetünk igen nagy és komoly figyelmet igényel; nem lehet fontosság tekintetében művészetünket semmiféle más iparággal összehasonlítni.

Az asztalos által készített butordarab pár évtized alatt s még hamarább is elavulván, tüzre kerül; a szabó által készített öltönydarab egy év alatt s még hamarább is elszakad, a helyett mást készíttetünk; így vagyunk más iparczikkekkel is, melyekben ha fordulnak is elé némi hibák, de azok nem oly feltünők, s azokért végre is csak egyesek boszankodnak, míg a mi kezeink közül kikerült jelesebb irodalmi művek szétszivárognak mindenfelé az országban a nemzet műveltebb osztályai s rétegei közt; az általunk ejtett jelentékeny s nem ritkán botrányos hibáról az egész művelt olvasó közönség vagy annak egy nagy része tudomással bír, s szánalmas mosollyal gondol azon szedőre, ki azt elkövette. Hibák maradnak azok mindig; még majd évszázadok mulva is fognak azok felett nevetni, midőn azon művet a muzeumokban olvassák.

De hogy is ne? Az iró nagybecsű művét hosszas idő alatt nagy gonddal megirja, a nyomdába adja; azt szedik szorgalmatosan; a kefelevonatokat ő maga olvassa s javítja; – a kijavított ívek egymás után járnak le a gyorssajtón 2000 példányban. Végre elkészül az egész mű s a könyvkötő azt felfűzi s csinos boritékba foglalja. Ott fekszik a csinosan kiállított mű a szerző asztalán, ki azt önelégülten veszi kezébe, nyitja föl s olvassa a szép, tiszta sorokat; egyszer csak komorulni kezd, de az olvasást tovább folytatja; bizonyosan csak betühibákat fedezett fel. Már boszankodni kezd; egy helyen „Buckingham herczeg hét csókja” helyett: Buckingham herczeg hét csikója, és ismét valamivel tovább „bomlástünemények” helyett bolhástünemények s még tovább „szerencsekivánat” helyett szerecsenkivonat szedetett. Egyszer azonban mintha mérges kígyó csípte volna meg, úgy szökik föl a székről s a szép új könyvet mérgesen csapja az asztalra.

Nem ok nélkül. Egy helyen e mondat: „III. Napoleon és Viktor Emanuel hatalmas hadsergei diadalmasan vonultak át a Ticinon” helyett ez szedetett: III. Napoleon és Viktor Emanuel hatalmas hadsergei diadalmasan vonultak át a Tinón.

A könyvet fölveszi, tovább olvassa; de ismét megrázkódik s azt a földhöz vágja. Nézzük meg mi baj van ismét? Belepillantunk a könyvbe, hol egy ördögi sajtóhibán akadnak meg szemeink. Egy helyen nagy hangversenyről lévén szó: „Haydn-sonata” helyett Hajdu-sósnátha szedetett a gondatlan szedő által.

A szerző a könyvet elkeseredetten fölveszi s tovább olvassa; de nem csekély boszuságára ismét egy botrányos hibára bukkan. Egy helyen a következő mondat: „és az egész láthatáron sehol egy oáz” helyett ez szedetett: és az egész láthatáron sehol egy kovász. De menjünk tovább. Egy helyen „typikus” helyett tyúkhús; egy pár lappal tovább „parány” helyett bárány. Végre az iró ismét csendesebben lélekzel; már csaknem két egész ívet olvasott át, anélkül, hogy nagyobb hibára bukkant volna; egyszer azonban mérgesen ugrik föl, a könyvet földhöz vágja, kalapját veszi s kirohan a szobából; elkeseredetten megy egyik utczán föl, a másikon le; nem lát senkit; még az ismerősöket sem; pedig az utczák telvék járókelőkkel; a sajtóhibák ördögét látja csak maga előtt, ki kárörvendve vicsorítja undok fogait feléje.

De vegyük föl a könyvet s nézzük meg azt a nagy hibát, melyért a szerző annyira indulatba jött.

Az elébukkant hiba csakugyan nevetséges és botrányos. – A következő mondat, hogy:

„A csöndesen fölkelő első májusi nap sugarai már ágyacskájában üdvözlék az ártatlan kis babát” helyett ez szedetett:

A csöndesen fölkelő első májusi nap sugarai már ágyacskájában üdvözlék az ártatlan kis bakát.

Ki ezen botrányos hibák elkövetésében a főhibás? Talán az iró, a miért azokat javítás közben átnézte? Épen nem! Az iró csak annyiban hibás, mert saját művében a javítást őmaga végezte. A főhibás a szedő, ki ha a kéziratot lelkiismeretes figyelemmel olvasta volna meg, az elésorolt vad szedési hibák nem bélyegeznék az elkészült becses tartalmu művet.

Vagy talán a mű végére illesztendő úgynevezett „Sajtóhiba javítás”-ra támaszkodik a szedő? Soha se támaszkodjék arra; úgy díszeleg e rovat a mű végén, mintha a tizezer forintos paripán, daliás lovag helyett, orángutáng ülne nagy hetykén.

Egy pár igénytelen betühibáért, főkép ha azok nem értelemzavarók, a szerző nem nagy dolgot csinál; a botrányos sajtóhibák nagy szégyenére válnak úgy a nyomdának, mint az illető szedőnek.

Miután igénytelen s meg vagyok győződve, sok tekintetben hiányos utasításomat a szedők általános teendőiről megtettem, térjünk át a már megtördelt szedésnek sajtó alá rendezésére vagyis kilövésére. – A kilövéshez bővebb magyarázat nem szükségeltetik, mint hogy a szedő kilövés alkalmával tartsa szem előtt a következő rovatban ismertetett kilövési ábrákat, aszerint, amint egyiket vagy másikat kell igénybevennie. Arra minden áron igyekezzék, hogy a kilövés szabályait könyvnélkül tudja.

A kilövés vagy kirakás helyett, szerény nézetem szerint, helyesebb lenne a sajtó alá rendezést, mint nyomdai műszót használatba venni; pl: rendezzük sajtó alá szedésünket; a sajtó alá rendezés el van hibázva; elrendeztem már szedésemet sajtó alá, stb. – Igaz ugyan, hogy az iró is sajtó alá rendezi művét, illetőleg kéziratát; az iró a kéziratot, mi a szedést; az irodalmi-, ez pedig nyomdászati műszó lenne. A kilövés a német Ausschiessen hű átfordítása. Kilőni a szedést; miből, ágyuból vagy fegyverből? mert ha valamit ki akarunk lőni, azt valamely fegyverbe, lőporra kell helyeznünk. Vagy talán azok az ártatlan nyomdai hajócskák képeznék ami kilövő fegyvereinket? Azokról is a nagyobb kolumnákat csak lecsúsztatjuk és nem lőjük; a kisebbeket pedig épen kezünkkel véve föl: rendezzük a deszkákon sajtó alá.

MÁSODIK RÉSZ
A megtördelt kolumnák, (oszlopok) kilövése,
vagyis sajtó alá rendezése.

Művészetünk ezen ágára nézve csak mióta a marosvásárhelyi ev. ref. főtanodai könyvnyomda ügyvezetője vagyok, nyilt alkalmam némi tapasztalatot szerezni. – A részletes körülirást nem is kisérlem meg; tegye azt egy szakértő gépmester vagy nyomó.

Annyit tudok tapasztalatból, hogy tiszta munka előállíthatása szempontjából a sajtókat, hengereket, festéktörő asztalokat, gyorssajtóknál a festéktörő vashengert, festékválut stb. rendben és tisztán kell tartani. A gyors és kézisajtók minden héten egyszer lelkiismeretes takarítást igényelnek, mely alkalommal az egymást mozgás közben érintő vasrészek, úgy a fundamentum és sliszblatt is finom faolajjal kenendők meg.

Arra is kell nagyon vigyázni, hogy a sajtók szilárd helyen és egyenesen álljanak; ennek megvizsgálására a vízmértéket kéznél kell tartani, főkép a fölállítások alkalmával, míg a sajtók elhelyezkednek.

A gépmesternek a gyors-, a nyomónak pedig a kézisajtó egyes részeit úgy kell ismernie, mint a hogy az órás ismeri az óra szerkezetét.

Ha a sajtók kellő rendben vannak, a főfigyelem a henger, festék és papirra fordítandó; ha ezek nincsenek szakértelemmel kezelve: szép, tiszta nyomtatványt előállítni épen nem lehet.

Tudjuk, mily rosz hatást gyakorol reánk egy olyan nyomtatvány, mely mint szörnyszülött, az erőltetés kínos bélyegét hordja magán; melynek egyik része olyan homályos, hogy alig lehet olvasni, míg a másik része oly fekete, annyi festék van reáhalmozva, hogy azt késsel lehetne levakarni. Más alkalommal az egész nyomtatvány épen szürke vagy egészen túlfekete, s az egyes betük szakállasok; a nyomás pedig oly erős, hogy azon nyomtatvány másik felén tormát lehetne reszelni. Mi az oka az ilyen rendetlenségnek? Először az: hogy a papiros nem volt kellőleg megáztatva, vagy talán éppen egy cseppet sem; másodszor az: hogy a henger nem volt kellőleg elkészülve, megmosva s a munkához kezdés előtt néhányszor a szivaccsal meghúzva; vagy ha az tiszta is volt s meg is húzatott, de az elavult, kemény volt, épen mintha fából lett volna készülve, nem bírt semmi ruganyossággal; harmadszor az: hogy a forma sajtóbavétel előtt nem mosatott jól meg; és negyedszer az: hogy nem jó festék használtatott azon műhöz.

A szakavatott gépmester vagy nyomó pedig olyan tiszta nyomtatványt állít elé, hogy csupa öröm azt nézni; az ő általa kezelt sajtó alól kikerült nyomtatványon az egyes betüknek vagy körzeteknek finom vonalai a legtisztábban tünnek föl s az nem homályos, de nem is túlfekete; megadatott annak azon mérsékelt szin, mely olvasáskor oly kedves a szemnek. – Tekintsük meg például a „Vasárnapi Ujság”-ot, szaklapunkat a „Typographiá”-t, a „Magyarország és a Nagyvilág”-ot, a „Családi Kör”-t s más, főkép a budapesti jelesb könyvnyomdákból kikerülő díszesb sajtótermékeket: hogy a tiszta nyomtatásról kellő fogalmunk legyen.

Mi által lehet elérni a szép, tiszta nyomtatásbani jártasságot? A papir-, henger- és festéknek szakértelemmeli kezelése által. Miben áll az említettek kezelésének titka: erre egy szakértő gépmester vagy nyomó leginkább tudna feleletet adni. Addig is, míg művészetünk ezen igen fontos ágáról egy arra hivatott műtársunk kimerítő részletes útasítást irna – álljon itt egy, a „Gutenberg” 1866. évi 5. számában megjelent, e tárgyra vonatkozó érdekes közlemény:

Az elmondott közleményből is nagyon sokat tanulhatnak a nyomók. – Igen üdvös dolog lenne azonban, ha U. J. úr, a hires nyomó és gépmester, egykori nagyrabecsült ügyvezetőm, tollát jobban megforgatná s részletesebben irna művészetünk ezen nagyfontosságu ágáról. Íveket lehet arról irni.

Hiában adunk a besorozott katonák kezébe fegyvert és töltéseket, hogy menjenek s kergessék el az ellenséget; nem sikerülne az teljességgel. Meg kell őket tanítni részletesen mindenre, pl: így kell a fegyvert fogni, így a vállon tartani, így tölteni, így lőni, így sorakozni, így használni föl ellenség előtt a kiemelkedő tárgyakat fedezetül; így kell szuronyt szegezve az ellenségre rohanni s így kell azt visszaverni stb.

Épen ilyen részletes útasításra van szükségünk nekünk, magyar nyomdászoknak is, hogy azon vonalra emelkedhessünk, melyen a külföld nyomdászata áll; ezt pedig csakúgy érhetjük el, ha tapasztalatainkat megirjuk, azt szakkönyvek- vagy szaklapokban közreadjuk; azokat megvitatjuk, a legkisebb jellege nélkül a személyeskedésnek; szakavatott műtársaink bírálata előtt meghajlunk. Mily nagy terünk van nekünk művészetünk fejlesztése érdekében az eszmecserére.

A gépmesterek- és nyomóknak nem csekély figyelmet kell fordítniok a papir, henger és festék kezelésén kívül a formátum szabatos berendezésére, az erősebb vagy gyengébb nyomásadásra; a regiszter eltalálásra; gyorssajtónál a nyomó-henger burkolatának, kézisajtónál pedig a dekkel rendbentartására; a nyomtatványok besimítására; a kinyomott formák megmosására; ez utóbbi ha nem kiméletesen történik: a betük hamar tönkre mennek; ugyanis a kiméletlen dörzsölés által a finomabb accidenc-betük és körzetek vonalai, illetőleg ékezetei mind letörnek, megsemmisülnek; nagy gondot kell továbbá fordítniok a hengeröntésre is.

Sokszor folyt már heves vitatkozás afelett, hogy művészetünk terén melyiknek vannak nagyobb érdemei? a jó szedőnek-e vagy a jó nyomónak? Meddő vitatkozás. Egyik a másik nélkül mit sem ér; épen mint a gyalog katona lovasság és tüzérség nélkül; csak hogy művészetünk terén a szedő szereti a büszke huszár szerepét játszani, ha t. i. arra érdemes.

Én érdem tekintetében a kitünő szedő mellé helyezem a kitünő nyomót; mindketten dicséretet, megbecsülést és aranyérmet érdemelnek.

Alig van ipar, mely annyi akadály- és nehézséggel küzdene, mint nyomdászművészetünk.

Nem is említve a csak nem rég elmult borzalmas rendszert, midőn a censor hatalmas vörös plajbászától kellett folyton rettegni a nyomdatulajdonosoknak, mely nekik nem ritkán óriási károkat okozott, – maradtak fönn s idéztettek elé nehézségek ujabb időben is.

Az ujabb nehézségek közé tartozik magas kormányunk azon intézkedése, mely szerint a kir. birósági és ügyészségi nyomtatványok, később a lólevelek, cselédkönyvek és adókönyvecskék is a budai államnyomda számára monopolizáltattak. Ez időtől (1875.) kezdve a vidéki nyomdákban szomorú munkaszünet, pangás állt be; a segédek állomásai meginogtak; vándorolnak szegények az ország egyik szélétől a másikig; nem ritkán családapák is kénytelenek vándorbotot venni kezökbe, hagyván a kiméletlen sorsra bizva aggodó nőt és siró kis gyermekeket egy falat kenyér nélkül az útszélen. – Ha munkát nyerhetnek is, rövid időre, egyik vagy másik nyomdában, oly csekély munkabérrel kell beérniök, melyből alig tengődhetnek egyik napról a másikra; a gyermekek kellő neveléséről szó sem lehet.

Reméljük, hogy a magas kormánynál át fogják látni ezen intézkedés káros hatását úgy a nyomdatulajdonos-, mint a munkás személyzet-, valamint az adófizetésre nézve, s az ipar ezen ágára kiterjesztett egyedáruságot be fogják szüntetni.

Nem a csekélyebb terük közé tartozik a nagymennyiségü kötelespéldányok beszolgáltatása is a terhes adó mellett; vagy talán azon papirt, melyre azokat nyomtatjuk, a papirárusok díj nélkül adják? – Épen nem. Egy olyan nyomda, melyben egy lapocska küzd a részvétlenséggel hetenként kétszer, csak azon lapocska után a köteles példányok értéke évenként 60–70 frtra megy; a többi, kisebb-nagyobb művek kötelespéldányai is kifutják értékben évenkint a 40–50 frtot. Tehát 100–110 frt értékü nyomtatvánnyal kell a kisebb nyomdatulajdonos- vagy haszonbérlőnek az adón kivül az államnak szolgálnia; s mennyivel többre megy a kötelespéldányok értéke évenként egy nagyobb nyomdában?

Vannak még más, a régi rendszerből fönnmaradt nehézségek is, melyek a nyomdászatra nézve zsibbasztó hatással vannak; s ez a hirdetmény-bélyegrendszer.

A kereskedők és más üzletemberek szeretnének hirdetni, nagy lármát csapni, de a terhes bélyegadótól visszariadnak. – Egy 15–20.000 lelket számláló városban egy pár száz hangzatos hirdetmény annyi, mint semmi; egy pár ezer példányt kellene nyomatnia, hogy azokból a vidéknek is bőven jusson; igen, de az 1250 négyzet cntmr terjedelmü hirdetmény minden egyes példányáért 1 krt, azon felül minden nagyobb hirdetményért 2 krt kell az államkincstárba fizetni. Borzasztó adó ez! 1000 példány kis alaku hirdetményért 10, ugyanannyi nagy hirdetményért 20 frt eléggé visszaijesztő csóva arra nézve, hogy minket a kereskedők s más üzletemberek kerüljenek. – De hogy is ne? – Az áruczikk értéke, melyet hirdetni akar, 60–70 vagy 100 forint, s még kérdés, hogy az a hirdetmény kibocsátása után elkél-e? s fizessen hirdetménybélyegért 10, 20, 40, 50 frtot s azonkivül a nyomás- és papirdíjt. Nem nyomat; de hogy nyomat; s ki huzza ezért a legnagyobb rövidséget? Mi, nyomdászok.

No de megtörténik néha, hogy rászánja magát valaki s 1000 vagy 2000 példány hirdetményt rendel; lealkussza annak nyomás- és papirdíját a végletekig; azt kell hogy lealkudja, a bélyegilletékből tudja jól, hogy nincs engedmény. Mi kapunk a rendelményen, mert embereink munkára várnak, s különben is a leszámított 30 frt 2000 db hirdetményért úgy csiklandozza szemeinket. Tehát vállalkozunk. Még csak azután következnek a czifrábbnál czifrább eljárások.

– Jóska! itt van 20 frt, menj hozz 2000 darab egy krajczáros bélyeget; siess, mert a munka siető; a hirdetmény már szedetik. Jóska, ki már két éves tanoncz, s az üzletnek nagy hasznára van, sietve megy; de egy kis idő mulva visszajön bélyeg nélkül.

– A kereskedésből elfogytak a bélyegek; a hivatal pedig zárva van, miután még nincs d. e. 8 vagy d. u. 3 óra – feleli a tanoncz.

Végre megnyilik a hivatal; a kivánt bélyegeket kiadják; ekkor egy-két embert kell a hirdetménypapir mellé állítni, hogy arra a bélyegeket szabályosan fölragasszák; s midőn ezen munkát egy-két ember másfél óra alatt elvégezte, a bélyeges 2000 példány papirt föl kell vinni az illeték-kiszabási hivatalhoz, hogy ott a fölragasztott bélyegeket a hivatalos bélyegzővel keresztül bélyegezzék.

– Vidd fel Jóska hamar a hirdetménypapirokat, hogy bélyegezzék át; de ne várakozz reá; jer vissza azonnal, s folytasd sietős munkádat.

A tanoncz fölviszi a bélyeges papirokat az illetékkiszabási hivatalhoz. A megrendelő türelmetlenül várja a hirdetmények kinyomtatását; az ügy siető lévén.

– Hozzá fogtak-e már a keresztül bélyegzéshez – kérdezzük a tanoncztól.

– Nem, kérem, a hivatalszolga a postán van – feleli a tanoncz; de amint visszajön azonnal hozzá fog.

– Gyuri! – szólunk a kerékhajtóhoz – hagyja félbe a kerékhajtást; menjen nézze meg, a keresztülbélyegzéshez hozzáfogtak-e már? segítsen maga is, ha megengedik.

Gyuri alig megy ki a kapun, midőn megkondulnak a harangok déli 12 órára; vissza is jön azonnal.

– Megbocsásson uram – fordulunk a megrendelőhöz – hogy délelőtt a hirdetményeknek legalább egy részével nem szolgálhatunk. Kérjük türelemmel lenni délután három óráig.

Délután 4 órára megkapjuk a keresztül bélyegzett papirokat s a hirdetményt a gyorssajtón lejáratjuk; s csak midőn a munkát bevégeztük, vesszük észre, hogy azon a munkán hasznunk épen semmi, de sőt kárunk volt.

Kaptunk összesen 30 frtot; abból 20 frt befolyt az államkincstárba a 2000 db 1 kros bélyegért; a papir 6 frt 50 krba jött; számítsuk föl a szedés- és nyomásdijt, a bélyegfölragasztással s a hivatalnál eltöltött időt, festéket, betükopást, s ha téli időben vagyunk, fütést, világítást, s ki fog derülni, hogy azon a munkán semmi hasznunk, de sőt kárunk volt. – Eléggé igyekeztünk megkérni az árát, de többet adni teljességgel nem volt hajlandó a megrendelő a túloldalra nehezedő óriási bélyegilleték pundusért.

A munka kiszolgáltatása után négy hónappal megjelenik nálunk egy pénzügyőri hivatalnok egy csomó irattal.

– Uram – szól komolyan – ön f. évi febr. havában N. N. látszerésznek, számlája tanusítása szerint, 2000 példány hirdetményt nyomtatott.

Gondolatunkat rendezzük. Ugy van, igaz – feleljük – de azokra szabályosan bélyegek voltak fölragasztva, melyek keresztül is bélyegeztettek.

– Igen – feleli a hivatalnok – az megtörtént, az ellen nincs kifogás téve; de nézze a papir szélességre ½, magasságra pedig ⅓ centiméterrel terjedelmesebb.

– Tessék elhinni, hogy a hiba fölvágás alkalmával történt ezen egy példánynál; a többi bizonyára szabályos.

– Az nem mentség – feleli a hivatalnok – tessék ezt a jegyzőkönyvet aláirni s a helyi királyi pénzügyőri hivatalhoz 8 napok alatt 200 frt büntetéspénzt befizetni, ellenesetben ez ügyet a királyi törvényszékhez tesszük át.

Megczáfolhatlan tény, hogy a hirdetmény-vállalatok alkalmával ilyen nehézségek gyakran szoktak előállni.

Nem ritkán este is kapnánk hirdetmény-megrendeléseket; el is készítenők azokat szivesen, miután a megrendelő már reggel jókor óhajtaná azokat kiragasztani, avagy tovább útaznék; de a bélyegkezelésért lehetetlen azokat elkészítni; a megrendelő pedig tovább útazik; a rövidebbet tehát ismételten mi húzzuk.

Igen üdvös dolog lenne, ha a nagyméltóságu kir. pénzügyminiszter úr a könyvnyomdákat ezen zsibbasztólag ható terü alól fölszabadítná, s a hirdetménybélyegdíjt lejebb szállítná; például: ha 100 példány kisebb alaku hirdetmény után 10, ugyanannyi nagyobb hirdetmény után 20 kr bélyegilleték állapíttatnék meg, sokkal több jövedelme lenne az államkincstárnak, mint jelenleg. Azon esetben a hirdetmény-rendelmények nagyon megszaporodnának, melyekért valamivel magasabb munkadíjt számíthatnánk. Hogy az államkincstárnak ez esetben nagyobb jövedelme lenne: legyen szabad a postai küldemények leszállított díjaira hivatkoznom. Azon esetben a körlevelek is illetékkötelezettség alá jöhetnének; úgy az árjegyzékek is. És így a 10 és 20 krajczáros illetékekből nagy összegek képződnének az államkincstárban, s mi egy zsibbasztó terütől szabadulnánk meg.

Ez esetben a hirdetmények bélyegek nélkül jelennének meg a nagyméltóságu m. kir. pénzügyminiszter úr által megállapított pénzügyőri ellenőrködés mellett.

Igénytelen nézetem szerint az ellenőrködés leghelyesebben úgy történnék: ha a nyomdatulajdonosok vagy haszonbérlők az illetékkötelezett nyomtatványokat egy, külön e czélra készített, zsinorral áthuzott és a m. kir. pénzügyőri hivatal által lepecsételt könyvbe, kiszabott büntetés terhe alatt, irnák be, s az a szerint begyülendő illetéket minden hónap végén a megnevezendő hivatalhoz fizetnék be.

Az ujsághirdetmény-illetékről nem szólok; az oly igazságosan van megszabva, hogy az ellen felszólalni épen helytelen dolog lenne.

Van egy szomoru körülmény, mely a nyomdászsegédek kedélyhangulatára felette nyomasztólag hat; s ez a sötétképü bizonytalanság úgy a jelen, mint a jövőre nézve. Vajmi kevesen vannak művészetünk terén olyan segédek, kiknek kilátásuk lehet arra, hogy majd idővel, mint nyomdatulajdonosok, önállóságra vergődhessenek. – Egy valamire való nyomda berendezésére nem csekély pénzösszeg szükségeltetik.

Egy más iparágon lévő segéd, ha magát kellőleg kiképezte, csekély pénzösszeggel is önállóságra juthat; s ha a szerencse kedvez neki (ha igyekszik, szorgalmatos és takarékos: bizonyára kedvezni fog) egy kis vagyonkát is szerezhet magának, melyből előhaladt korában megélhet; üzleterejéhez mérten, segédeket tarthat, s így ha betegség sujtaná, betegsége tartama alatt nála a keresetforrás nem akad meg; mint honpolgárnak szavazatával az államügyekbe is beleszólási joga van. A nyomdászsegéd helyzete s jövője ezekéhez képest nagyon szánalomraméltó és szomoru; – a nyomdászsegéd hiába képezi ki magát, ha nem bír egy bizonyos összeg pénzzel, például 5–6000 forinttal egy kisebb nyomda berendezésére: örökre segéd marad. Az állam ügyeibe szavazata által épen nem szólhat be a nyomdászsegéd; pedig vajmi tapintatosan tudna e részben is a nemzet hasznára lenni.

Ha a nyomdászsegédet betegség sujtja, fizetést nem húz; ily szomoru esetekben a betegsegélyző egyletek – a hol állnak ilyenek fönn – alig birják a beteget annyi pénzsegélyben részesítni, hogy abból az orvosszereket megvásárolhassa; miből éljen ilyenkor családja? A mi kis értékesebb portékája van, zálogba teszi; eladósodik; a szívtelen uzsorások hinárjába kerül, melyből soha sem szabadulhat meg többé.

A nyomdászsegédre nézve a legnagyobb nyomor öreg napjaiban következik be, midőn szemei is meggyengülvén, munkaképtelenné válik. Ha meghal, vagyontalan és neveletlen árvákat hagy maga után.

És ilyen szomorú lesz a nyomdászsegédek sorsa mindaddig, míg elő nem áll hazánknak egy nagy embere, ki az irodalom ezen nélkülözhetlen munkásainak sorsát, helyzetét nagylelküen fölkarolja s rendezi; a sajtó pártolóit adakozásra hívja föl egy oly pénzalap létrehozatalára, melyből a nyomdászsegéd betegsége ideje alatt is kapna némi segélyt, de főkép előhaladt munkaképtelen korában részesülne egy meghatározott mennyiségü nyugdíjban.

Sok botrányos sajtóhiba maradna el egy ily üdvös intézmény létrejötte után; sok aggodalmas redő simittatnék el az által az arczokról.

Az irókról és szinészekről már kezd gondoskodni a nemzet; azon tér, melyen a nyomdászok működnek, épen szomszédságukban foglal helyet.

Mennyire igénybe veszi úgy a nemzet, mint egyes tudományos és jótékony czélu testület a sajtót?

– A sajtó miért nem szólal föl ez vagy amaz ügyben?! A sajtónak kötelessége éber figyelemmel őrködni minden legkisebb olyan mozzanatra, mely a nemzettestre nézve kártékony hatással van; nemcsak, de ezt, meg amazt a káros hatásu kinövést korbácsolni kötelessége! – szokták sokan mondani, ha visszaéléseket s más ferdeségeket tapasztalnak.

A sajtó hívja föl a nemzetet arra, hogy a tudománynak, művészetnek házat építsen. Meghallgattatik.

Ha az ország egyik vagy másik részét csapás sujtolja, a sajtó hivja fel a nemzetet adakozásra. Meghallgattatik.

A jótékony nőegyletek és más jótékonyczélu intézetek a sajtó által hívják föl a nemzetet, az elhagyatott szegények, árvák nevében adakozásra. Meghallgattatnak.

Ha külföldi idegen nemzet látogattatik meg a sorscsapás által, ismét a sajtó hívja fel a nemzetet adakozásra. Meghallgattatik; igen, meghallgattatik, miután jobbszivü, adakozóbb nemzet a magyar nemzetnél széles e világon alig van. Csak reá kell mutatni a sajgó sebre: s azonnal siet arra balzsamos gyógyírt alkalmazni.

És ez a sajtó megfeledkezik fölhívni a nemzetet egy oly jótékony intézmény létrehozására, mely azoknak a sorsán segítne, kik az irodalom billentyüi mellett kifáradhatlan szorgalommal működnek.

Sajtó alatt irodalmat értünk; az irodalom szakavatott, értelmes nyomdászsegédek nélkül épen nem végezhetné nagyfeladatu működését.

Sajnosan kell tapasztalni, hogy a nyomdászsegédek érdekében a legkisebb részvét avagy pártolás nem nyilvánul sem a sajtó, sem a sajtó pártolói részéről; megnyugodva a sorsban, szomoruan nézi jövőjét a fiatalabb nyomdászsegéd öreg pályatársaiban.

Nézetem szerint a nyomdászaton általában csak úgy lenne segítve: ha a magas kormány egy új rendszabály által gátot vetne a könyvnyomdáknak ijesztő mérvben történő elszaporodásának.

Vidéken a kisebb nyomdák nagyon elszaporodtak; hogy mily kapkodás, kengyelfutás történik már is egy-egy kis munkáért, csak annak lehet fogalma, ki a vidéknek e terén széttekint; de mi lesz még ezután?

A fennemlített nyugdíjalaphoz, ha az létre jőne, csak azok a nyomdászsegédek tarthatnának igényt, kik egész életökön át, szorgalommal és becsülettel működtek egyik vagy másik könyvnyomdában.

Tiszta jóindulattal irtam, illetőleg szedtem e füzetkét azon czélból, hogy azáltal a magyar nyomdász fiatalságnak némi útasítást nyujtsak; s ha ebbe minden jóakaratom és éber figyelmem daczára, egy-két betühiba csúszott be, annak tulajdoníttassék, hogy szemeim meggyengültek.

Ha valaki azt kérdezné, hogy a mióta e könyvnyomdának ügyvezetője vagyok: meg lettek-e tartva azon szabályok, melyeket e füzetkében fölemlítettem? röviden azt felelném, hogy: nem mindig.

Én magam, midőn működhettem, nagyon vigyáztam arra, hogy helyesirási- és typographus hibák ne álljanak elé. Nem mulasztottam el a személyzetet is folytonosan figyelmeztetni azon hibákra, melyeket elkövetni nem szabad; a jóakaratu figyelmeztetések azonban – igen kevés kivétellel – csak épen addig szoktak megtartatni, míg elhangzanak. Jól tudja mindenki, hogy mily nagy föladat munkahalmaz alkalmával a számtalan rendetlenséget, helyesirási és beosztási hibákat helyrehozni, főkép ha a rendelmény még sietős is.

A tanoncz a komoly útasításra nem igen hallgat; csak azért sem tanul, nem igyekszik, egyeseket kivéve; nem veszi észre, hogy hanyagsága által önmagának van legnagyobb kárára. Végre tanonczkodási ideje kitelvén, előáll, hogy szabadítsuk föl.

– Barátom – szólunk az ifjuhoz komolyan, de jóakarattal – te nem igyekeztél, hanyag voltál; nem fog ártani, ha még egy évig tanonczkodol, de sokkal nagyobb figyelemmel, mint eddig; lásd öcsém – folytatom tovább – te nem tudsz még egyetlen szót is szedni hiba nélkül; egy vonalzatos művet, számlát, szinlapot vagy falragaszt nem birsz önállólag összeállítni, mivel az accidenc-művek szedéséről fogalommal sem birsz; nem értesz még a sajtó alá rendezés- vagyis kilövéshez; egy szóval ügyetlen vagy még. Nem lesz ártalmadra, ha még egy évig tanoncz maradsz. Azt nem állíthatod teljességgel, hogy nem oktattalak; az útasításokat és jó tanácsokat mindennap hallottad tőlem, még sem igyekeztél.

– Igaz, hogy nem sokat tudok, de igyekezni fogok felszabadulásom után tanulni – feleli a tanoncz – s pityeregve távozik.

Másnap megjelennek a szülők s követelik a szerződés értelmében a fölszabadíttatást; ellenesetben a rendőrséghez folyamodnak igazságtételért.

– Ugyan kérem, hogyan nevezheti az én drága fiamat ügyetlennek – szól az anya szemrehányólag – nincs az úrnak fogalma arról, hogy az a drága gyermek mily nagy ügyességgel van megáldva; látná csak mily ügyesen tánczol; mert biz én járattam ám a táncziskolába is. A mult vasárnap, midőn künn voltunk az erdőn, az én fiam mászkált legügyesebben a fákra s szedte le a madárfészkeket; s ha látta volna tegnap este, mikép szökött fel egy bivaltehén hátára, melynek szarvait megfogva, jött végig az utczán; mindenki nevette; az úr is nevetett volna, ha látta volna; hogyan nevezheti az én lelkem drága fiamat ügyetlennek? – Oh ha látná, mikép tud az én fiam kuglizni, labdázni, tudom nem nevezné őt ügyetlennek.

– Valóban nagyon ügyes a gyerek; már ha úgy áll a dolog – válaszolék – ne menjenek a rendőrséghez; holnap fölszabadítjuk.

Tehát fölszabadítjuk az ügyes fiút, s megengedjük, hogy még néhány hónapig működjék a nyomdában; nem mulasztjuk el az oktatás- és jó tanácsadást ez idő alatt sem; mert hiszen mi javát akarjuk. Fiatal barátunk azonban mint segéd még nagyobb hanyagságot tanusít; az útasítást zokon veszi. Nem bír elkészítni semmiféle munkát tapintatos szakértelemmel, ha nem állunk folyton a háta megett. Az izetlenkedést aztán megsokaljuk; de kérdem, kinek lenne kedve egy olyan segéddel bajlódni, kinek folytonosan a háta mögött kell állni s mint a kezdő tanonczot útasítni? – Tehát felmondunk az olyan segéd úrnak, mivel működése nincs hasznára az intézetnek.

Fiatal barátunk aztán elútazik föl Pestre vagy más nagy városba; fejét büszkén, magasan tartja, mert hiszen ő igen sokat tud. Foglalkozást is kap szives készséggel; de midőn látják pár nap mulva, hogy a mi fiatal hősünk nagyon hibásan dolgozik, tudtára adják, hogy csak menjen tovább, tanuljon meg jól szedni, s azután jöjjön vissza. Nem mulasztják el egyszersmint tanítómestere felől a legroszabb véleményeket nyilvánítni. Ő a hibás – mondják – nem ön; ön tanult volna szivesen, de nem volt kitől.

Fiatalunk csak ezen leczke után kezd ébredni; eszébe jutnak a jó tanácsok, de későcskén.

Nem múlaszthatom el e helyen megjegyezni, hogy szabadítottam föl már e könyvnyomdában olyan fiatalokat is, kikre mindig büszke lehetek.

Épen azon czélból irtam s nyomtattam ki e füzetkét, inkább csak nyomdánk fiatalsága számára, hogy ne kellessék minden nap hosszas útasítást tartanom a rendről, szedésről s annak helyes beosztásáról. Egy ilyen könyvecskét minden fiatalnak a kezébe adok, hogy olvassa, tanulja; kifogást nem tehet teljességgel egyik sem, hogy bár a főbb vonásokra nézve, nem nyert némi útasítást. A mit e könyvecskéből nem tanulhat meg, majd meg fogja tanulni más könyvnyomdában.

Igen üdvös dolog lenne, ha a szakavatottabb műtársak tapasztalataikat megirnák és nyilvánosságra hoznák, akár szaklapunkban, akár külön évi füzetekben.

Meg kell még említenem e helyen, hogy három jutalmat tűztem ki tanonczaink számára, melyeket fölszabadulásukkor nyerhetnek el azon fokozat szerint, amint magukat kiképezték, mely kedvező esemény fölszabadulólevelökben meg fog említtetni.

Ezen füzetkéből egy nehány példányt, dbját 70 krajczárjával, elárusíthatok, ha azt más nyomdákban működő fiatal nyomdászsegédek vagy tanonczok is bírni óhajtanák.

1 Egy tágító (durchschuss) egyhatodrészét képezi a Cicero gefirtnek; vannak ennél vékonyabb tágitók is, t. i. a tizenkettőd Cicero-rész tágitók; az irásnemek közti különbséget azonban mindig a Cicero egyhatodjával (vastag durchschuss) számítjuk.

2 Félreértés kikerüléseért megemlítem, hogy ezen füzetkében az eddigi idegen hangzásu és már megszokott műszavak nagy részét használni fogom, aval a különbséggel, hogy a Cicero elnevezésen kivül a többieket a magyar helyesirás szabályai szerint, kicsi kezdőbetükkel fogom szedni.