Tűnődés...

Mi célból vagyunk itt, e Földön?
Küldetés, vagy csak hozott az ösztön?
Hiába kérdem, Te nem mondod,
pedig hasonló, zajló a sorsod.
Mért születtünk, mért halunk, mi végre,
ősidőtől az élettől perelve?
Sírva, sikoltva jöttünk a világra,
vérkörből leszakadt fájdalmas órára.
Tavaszból tavaszba, végül a nyárba,
őszbe forduló égbolt oltalmába.
Küzdöttünk munkáért, a minden tudásért,
örök harc, mit a tehetség átélt.
Noha ármány, zsarnokság riaszt,
apró, megért boldogság maraszt
a poszton, hova rendeltettünk
s végezzük monoton tettünk...
Botladozunk a világ zajában,
a vajúdó Föld újuló mocskában.
Jelek a Napban, hegyeken, tengeren,
millió jel ember, közöttetek!
Forgunk egyre, helyünket keresve,
s vagyunk az életből számkivetve.
Tűnődöm a léten, e semmi életen,
jobbulását vajh, - megérhetem?
Honnan jöttünk, hová megyünk?
E háborgó világ a végzetünk...


Ringató csendem

Csendek szintjeit keresve
leltem rajtett csend-énedre.
Ringató csendem vagy nekem,
nyugtató, édes énekem.
Dallamán lelkem égre száll,
tudva, léted visszavár...
Tavasz vagy, zsongás, újulás,
nyíló virágon méhrajzás.
Csend mélyén finom suttogás,
szavak nyomán tűző parázs.
Világot osztó bűvölet,
nekem nyitod fel szívedet.
Benned van létem, kezdetem,
benned testesül végzetem.
Nálad időzve gyúl a fény,
jön közelebb a messzeség.
Kristályharangként cseng a csend,
minden hangja hozzád eseng,
és e csendes szívérzelem
csendedből vett lételemem...