A Tagore sétány hársai alatt...

Esti fürdőt vett már a Nap.
A tó vízén törtfényű sugarak.
Léptem ver titkos dallamot,
hallom a válaszszólamot.
Enyém most minden pillanat
a fölém hajló lomb alatt.
A lágy szellő finom fuvallata
cirógat, s lebben a fák haja.
Szinte alig hallani, a csobbanó,
hullámszalagba gyűrűző, apró
vízzenét. Siklik a hang a tó vízén,
majd elül az ágak rejtekén...
Suttog a hárs. Finoman reszket,
talán sír is, - fáj az enyészet
tudata, a szüntelen küzdelmet érzi.
Minden múlandó, mégis félti.
Mert porból vagyunk és porrá leszünk.
De él a Föld! Szíve lüktet. Eggyé hitünk!
Múlik az idő, fogy az élet,
s kizöldülnek a messzeségek.
Mert a természet újra éled.
Az eső, a zápor növeszt, éleszt...
Minden évben elhal a nyár
s újra meg újra kihajt a hárs...
Lombja közt éled az emlék,
hogy ölelte egykor egy kéz,
amely ültette. Őrzi magában mindörökre,
akár a Földet az idő végtelene...