A hegyek egyre közelebb jönnek

A hegyek egyre közelebb jönnek.
Múlnak az évek, én növök.
A távolságok messze tűnnek,
körülfonnak vad időkörök.
Lassul már a szívverésem,
megkövült komor színek
uralják belső ürességem,
csapkodnak hínáros vizek.
Keresem azt a pillanatot,
mit hajszolt emlékem meghagyott,
a sok lila-bíbor alkonyatot
útjaimra gyúlt csillagot...
Felneszelnek hívó szavak,
örök-idők hűsége száll!
Kitartásra szólítanak,
felnőtt a gyermek már...
Magasodik a derűs hegyoldal.
Közel és egyre távolabb,
a völgy az orommal kel birokra,
az elmúlás fájón, megfogan...


Tavasz

Kibuggyant az égbolt könnye.
Hajnali páraként ragyog.
Tétova a napfény. Menne,
de inkább lassan andalog.
A kankalint már felszínre csalta.
Szelíden időzik a táj fölött,
rügy fakad, virít a barka,
közelgő Húsvétot köszönt.
Március ritka, tavaszi lángja
melengeti a lelkeket.
Rigó füttyent, dalával társa
fagyot, hideget temet.
A föld nehéz lélegzetében
felszabadulnak sejtjeim,
de irgalmat várva böjtölésben,
morzsolom megbánt bűneim.
S az egyre táguló világban
érzem minden szív szabad,
a természet hű újulásában
részesként lényem, Tavaszt fogan...