Zene, és gondolat...

Kezdetben volt a végtelen, a csend,
az őskáosz, parttalan vizek,
lankák, hegyek, koronás fejek,
s a sóvárgó ember, hang után esend.
A teremtés kezdetén a semmi a sötét,
hangfoszlány-dallam szülte a zenét,
már nem csak fegyver, dob, fogta a kezét.
Emelt fő, tágult szem, ritmikus beszéd.
Dallam-űzött legyőzött zűrzavar,
nyugtató éjjelek, kristálykörök,
csillagtánc s hömpölygő örömök,
és ábrándos álom, mely felkavar.
És jött az éter odafentről,
a mindenség zengő ritmusán,
időt legyőző lelkek futamán,
s lázasan feldörömbölt.
És, zene lett és muzsika jár,
szellő-forgás, rezgő fuvolák,
és összhang, és harmóniák,
szívépülés, változó világ...
Alázat teljes hallgatás,
a tiszta szó útja-sorsa,
legbensőnk játszi húrja
időben fénysíkot formáz.
És hang van és evidenciák,
teljesség és fájó hiány,
futkosó árnyak s nem vár
más, mint opál-gyöngyfonás.
Csak bukdácsol a gondolat
felhangolt érzés fogan,
vízesés, sebes folyam.
Életre hívott alvó világ,
rügy pattan, zeng a lég,
újuló színek a szem íriszén.
Lángol és zúdul a vágy.
Haló hangtól a fül feszül,
nyaldosnak éltető vizek,
úszó felhővé leszek,
az univerzumon belül...