Minden Tavaszokra

Tavasz nyújtózott neki a világnak!
Keringett vígan a föld szaga
eső után az ózon-sóhajtásnak
lágy táncot járt a természet maga.
Áldást ízlelt fű, fa, tarkálló virág,
fürdőt véve a hajnal kristályharmatában
hallgatva, mint zeng sok madár
torok. Harsány köszöntés e megújulásban
hol, íme a kezdés, - hol a határ?
Lábam alatt a kitaposott ösvény
kétezer éves múltat kongatott
s kavargott bennem - folyóban örvény -
de szívem és elmém hallgatott.
Szemem íriszén felfénylett a táj.
Gondolatom, táltos paripám,
megtöretlen gyöngyöző varázs,
virágterhes fák ág-bogán.
Őrizd Uram az ifjúság megújult ritmusát!
A messzi kék ég tiszta csillagát,
barackfa-virág és jázmin illatát,
a minden Tavaszok virágporát...
Zengjenek ódák hegyről és völgyekről
mámoros, édes virágzenét.
Zsenge hajtásba ágazó gyökerekről,
dicsérve a természet örök életét...
Dicsérném én is, ha feltörne a szó,
bár lelkem ujjong: mámor és öröm.
Szelíd tüzem hamvad, elhaló.
Meseösvényen járom képzelet-köröm:
Szélhimnusz, cserje-balladák,
ezernyi méh és bogártopán,
furulyázó fiatal fák.
Domb alján kedves harangszó száll...

Látomásból visszatérve, józanul
indulok megszokott utamat járni.
Önbűvöletből váratlanul,
felhőfüggöny mögött látni
a teljességet, mozdulatlanul...