A liget fái közt
/Tóth Árpád: A vén ligetben/

A szél a bokrok alján reszket,
áll a lég, mint aki fél.

Kezemet kérlek, ne ereszd el,
hisz messze még a tél.

Szemed fagyos, üres, merev,
lágy felhő sután ereszkedik,

- mintha nem is lennél velem. -
Egy rigóhad előmerészkedik.

A fák finoman elfordulnak,
kérdeznélek, de nem lehet.

Vágy gázol a hangulatnak,
ez a nyár szomorú, beteg.

Megyek a parkban összetörten,
nyomomban fásult alkonyat,

a távoli harangszó érthetetlen,
a hangok fájón szorítanak.

Temetetlen szenvedélyek
a liget padján fetrengenek...