A Virtuóz
/Liszt Ferenc emlékére/

Eget kongatnak hangoszlopok
a légben kósza dallamok.
Vízesés zuhog, tengeröblök búgnak,
madarakként szállnak az ujjak.
Hófehér billentyű szórja szét,
az ábrándba siető zenét.
Táncba viszi a földet az éter
eluralva a mindenséget.
Csillagok vakító fénye -
lobban a művész szenvedélye!
Lényéből tiszta vallomás,
mélyen varázsos-csodás.
Regék születnek, mítoszok,
hárfát pengetnek angyalok
Izzik a hangszer, merész erő,
szikrázik lég, briliáns idő.
S az édes, úszó dal nyomán
új hang sikolt a zongorán.
Lelkünkbe hal, majd felnevet,
mert érezzük, értjük a nyelveket.
A tiszta zengés balzsama
fuvallat, gyönyör hajnala.
Megnyugvás, pergő lepkeszárny,
semmissé válik az árny...
Gyöngyöző ritmus, méla csend,
zsenge vágy, ahogy esend,
valami mézes nektárt kíván
oszló, aromás melódián...
Érzi a hang is, - nincs tovább!
Pihegve ül el a zongorán.


Felnéz a művész, haja lebben,
szállunk vele a végtelenben...