A tenger

A látó a sziklán ül és nézi az embert.
Az ember nem láthatja a tengert,
ahogy a szürke, fásult ájulásból
éledezik egy-egy napsugártól.
Az ég tiszta, kék, mint a türkiz,
üde, izgató fehérbor-íz
a szájban. A víz hangja a mozgás viharában
felnagyítva zúg a sziklák odújában.
Világnyi mélység zokog a tengerben
nyomot hagyva a figyelő lelkekben.
Opálos fény ring a haló víztükör fölött,
minden hullámrezdülés fáj. A víz hörög,
csattog, forog, mocskát veri a partnak.
A látó szenved. Nincs íze a szavaknak.
Alant öböl, fölötte egy madár köröz
révült dalt zengedez ég és tajték között.
A látó szavakat formál, hisz költő
lenne, drága hangon oly esendő
a derengő ég felhőit festeni, -
az ember arcán átsuhannak álmai,
a feltámadt szelekre bízott vágyai:
látni a tengert, milyenek fényei.
Nincs más, csak ár-apály és egyhelyben áll,
csapkod köröttük időszárnyalás.
Víz-hűvösén át egy-egy napsugár
mint kedves ifjú lánycsókolás.
Az ajkak íze mégis enyhe, sós.
Milyen lehet egy tengeri hajós?
Minden szó halott. Az ember a légbe szimatolt.
Éttermi konyhák hátsó udvarán
érezni ilyet egy-egy ebéd után.
Úgy szívta magába a nyirkos-hűs szagot,
mint végzetet, titkos varázslatot.
S bár érezte, - magában védtelen -
a természet megfejthetetlen, végtelen...


Szerelem

Nincs messze nincs közel,
ha elmész, ha érkezel...
Veled vagyok én gondolatban
s te velem minden mozdulatban.
Köröttünk táncot jár a lég,
a jövőre mondjuk, - de rég...
A szépség ránk szikrázva hull,
fogadjuk mozdulatlanul...