Hangverseny után

A hangverseny véget ért, a
zene bennem szólt tovább,
mintha fészket rakott volna
sok dalos madár.
Mintha nem is a földön járnék,
felhőbe emelt a dallam-ár.
Az égen csillagok hadával
kergetőzött az éji táj.
Ősi titkokat tárt fel a ritmus,
a járdákról hangzó cipőkopogás -
még mindig, szívem dallamával -
szédített s szédült a világ.
Aztán a valóság tiszta képe
szemem előtt egyre nőtt, -
bár, hagytam a lélekmuzsikát,
küszöböm? sóhajtva léptem át...


Zuhog a déli fény...

Zuhog a déli fény,
úgy omlik alá,
mintha üldözné valami gond.
A kert fái ragyognak,
tétova ágcsontok
reszketnek még, szürke árny csapong.
Vonuló február
úszik az idővel, -
álmából nyújtózik a Tavasz,
földtestét merészen kitakarva -
mutat szép, üde-zöld ruhát.
Kemény telünkre csekély vigasz.
Mozdul a szél is,
hajamba kap,
madárdal harsan, vigad
a világ köröttem.
Itatnak harmatok,
megújulás, üdv fakad.
Melenget ez a déli fény.
Fürdeti a földet,
lágyan, puhán ölel,
fordul, megül a jegenyén.
Tüdőm kitágul, nyelem a Tavasz szagát,
szemben a nappal,
csüggedt önmagammal
viaskodom s megpillantok egy ibolyát...