A világot...

A világot bejárni, volna jó!
Úszni a végtelent, mint tengeren, hajó!
Majd égre szállni, mint a gép,
felhőket hasítani,
onnan nézni szerte-szét.
Figyelni országokat, népek nyelveit,
múltat jelent kutatni,
megismerni nagyjait...
Legyen az sivatag, zsibongó nagyváros,
dzsungel mélyén élő vadállat,
vízesés, mi sziklát is alámos...
Világot látni, utazni jó volna,
de mindig vissza-visszatérni,
hol szeretett hazám fogadna.
Itt, hol születtem, erdők-hegyek
kedves kis falvak, mezők,
útszéli keresztek intenek.
Úgy ölel keblére itt e kis világ,
ha nézem a tájat,
mintha ölelne jó anyám.
Nem tudok mindenütt otthon lenni!
Más a nappal, más az éj.
Muszáj mindig búcsút venni.
Valami arra kényszerít,
- itt, hol születtem, nevelkedtem -
itt éljek, hol csendje int...
Hol édesek a forrásvizek,
csillan minden buborék,
mitől megújult, friss leszek,
hol bódít a sok virágillat,
muskátli, nárcisz ibolyák,
rigó új dalt, tavaszt hallat...
Ismernek az erdők a vadak,
utak a völgyben
szinte megszólítanak.
Városainkban a történelem
fut elém míves épületen, -
tiszta zsongás a szívemen.
Még az emberek is mások talán,
bár tudom, van jó rossz, galád,
de ez, az én Hazám!
Szeretem így is, szeretem úgy,
épülésére igyekvőn teszek.
Legyen e föld tanúm!
Legyen tanúm, ha végleg hozzá térek,
mert itt születtem, itt halok,
sírom fölött kis csillag, fénylek...