Lázadásom előtt

Teljes sötétségben lépkedtem. Vagyis lépni próbáltam, de inkább csak helyben topogtam. Mentségemre legyen, hogy az éjszaka csillagtalan, koromsötét volt, én pedig csak 11 éves voltam. Egy csehországi fenyves erdő ösvényén próbálkoztam az előrejutással.

Ezt az ösvényt - nappal - öt, hat alkalommal végigjártuk, de az éjszakában, minden lépés bizonytalan. Próbáltam magam elé idézni az utat: balról lejtő, jobbról meredek, itt - ott kitüremkedő csupasz kövek az út jobb szélén. Ha nem akarok lecsúszni a fák közé, jobbra kell húzódnom, de ott meg az előbukkanó sziklákban lehet nagyot esni. Megtaláltam a jobboldal mohás, esőtől csúszós, köves meredekét. Nagyon sötét volt, és hiába meresztettem a szemem, semmivel sem láttam többet, mintha egy ablaktalan pincében vagy sötét veremben lettem volna. Kézzel, lábbal tapogatózva csigamód jutottam előbbre.

Eszembe jutott a kacsafarkú lepke, ami több napon keresztül, az étterem előtti petúnia virágágyások között cikázott. Olyan gyorsan mozgatta szárnyait, hogy inkább hasonlított egy miniatűr kolibrihoz, mint lepkéhez. Rendszeresen, úgy négy óra körül jelent meg. Cikázó mozgással itt- ott lecsapott a virágkelyhekre, és szívócsövével - az emberi szem számára észrevétlenül - kilopta a nektárt. Napokig lestem, üldöztem, mire végre sikerült megfognom életem első kacsafarkú lepkéjét. Barna volt és szőrös. A kolibriszerűnek hitt pillangó, csak egy közönséges nappali szender. Magam sem hitte el, hogy ez ugyanaz a csodálatos repülőművész, amit napokon át bámultam és magaménak akartam tudni.

Ott az éjszakai, erdei ösvényen azt éreztem, minden kolibriságomat elvesztettem és csak araszolgatok, mint a szárnyaszegett szender. Az imént még megvetően gondoltam azokra a lányokra, akik ott szipogtak a nevelő körül. Minden csendre utasítás hiábavaló volt, kitartóan hüppögtek bele a fekete éjszakába. Percenként, egyesével indítottak útra minket, olyan a kikötésekkel, hogy:
"Teljes csendben! Nem szabad visszafordulni! Ne álljatok meg! Nem szabad egymást megvárni!"
Én még lázadó korom előtt voltam. Ha azt mondták menni kell, akkor mentem. Ahogy ide, a pionírtáborba is eljöttem, mert otthon így biztattak:
"Menj el! Hidd el, jól fogod érezni magad!" - pedig az előző évben sem tetszett a háromhetes, pionírnyakkendős gyerekmegőrző. Lázadókorom előtt még elhittem: meg kell tenni, amit a felnőttek mondanak.
- Menni kell! -, mondogattam magamnak is. - Nem szabad megállnom, biztosan van valami ok, ami miatt nem szabad megállni!
Talán, az ami reggel történt, mikor a kis faházakból kijövet elmaradt a reggeli torna és egyenest az ebédlőbe küldtek mindenkit. A fiatal pionírvezetők - akik épphogy betöltötték 18. életévüket - máskor árgus szemmel figyeltek, most észre sem vették, hogy pár feledékenyebb gyereknek nem volt a vörös kendő a nyakában. Volt valami fura az egészben. Reggeli közben mindig halkan szólt a prágai rádió, a hírek meg az időjárás jelentés miatt - amiből az a pár magyar gyerek alig-alig értett valamit. De ma reggel úgy ordított a rádió, hogy az én csekélyke cseh nyelvtudásommal is értettem, hogy valami támadást, meg megszállást kiabál egy férfihang. A reggelit kiosztó szakácsnők is sápadtak voltak. Automatikus mozdulatokkal rakták a pultra a tányérokat meg a bögréket.

Hirtelen fegyverropogás hangja hallatszott a rádión keresztül. A férfihang kétségbeesetten kiabált, a lövések sorozatba mentek át...  majd csend lett. A hang többé nem szólalt meg.

Valamelyik szakácsnő leejtett egy tányért, az egyik nevelőnő hangos zokogásban tört ki. A fiatal pionírvezetők között volt egy szerelmespár, akik esténként a zuhanyzó mögötti árnyékban szoktak csókolózni, most félretették napközbeni szemérmességüket, és kétségbeesetten egymás kezét szorongatták. A kisebbek közül többen - látva, hogy a felnőttek sírnak - zokogásban törtek ki. Mi, többiek csak néztünk, nem egészen értettük mi van. Aztán innen - onnan jöttek a szavak: megszállás, háború... oroszok, németek, magyarok, lengyelek. Egymás közt súgtunk-búgtunk:
- Mi történt?
- Nem hiszem, hogy az oroszok, hiszen még itt az étteremben is ki van írva: "Örök időkre a Szovjetunióval".
- De a magyarok se, az biztos! - tiltakoztam
- Akkor az imperialisták támadtam meg minket, az oroszok megvédenek... mint a II. világháborúban... ezt már tanultuk...

Az egész napot az ebédlő épületében töltöttük, zárt ajtók mögött. Késő délután bungalóinkba küldtek, azzal, hogy aludjunk, mert éjjel egy érdekes feladat vár ránk. A kicsi, négyszemélyes fabungalók a domboldalon voltak szétszórva. Nem tudtam elaludni. Az ablakon keresztül azt lestem kúsznak-e fegyveres katonák a tábor felé, horogkeresztes vagy vörös csillagos sisakban. De nem jött senki.

Most itt araszolok, ebben a rohadt sötétben, amiben nem a bagolyhuhogás, vagy az ágreccsenés a legszörnyűbb, hanem az a félelem, hogy nem tudom megcsinálni, nem érek oda ahol állítólag várnak... vagy kicsúszok az időből, mert alig haladok... Mi lesz velem, ha nem felelek meg? Mi lesz, ha utolér a következő? Mi lesz, ha nem követem az utasítást? És ekkor a közvetlen közelemben szipogást hallok és megbotlom, de szerencsére csak nekidőlök valaminek, illetve valakinek, aki úgy megijed, hogy egy pillanatra elfelejt szipogni. Az arca öt centire van tőlem és rájövök, hogy látok, végre látok, egy szemüveges arc van előttem, egy cseh leányka, akit előttem indítottak útnak a sötét éjszakába. És rettenetesen boldog vagyok, hogy utolértem, nem a társasága miatt, hanem azért, mert nem én vagyok a leglassúbb, hiszen az egy perccel előttem haladót beértem.

Túléltük a kétségbeesett felnőttek kétségbeesett menekülési gyakorlatát.

Másnap valahonnan értünk jött egy autóbusz. Így a tervezettnél egy héttel korábban otthon lehettem. Úgysem szerettem ezt a tábort.

A hazafelé vezető úton többször megállítottak orosz, fegyveres katonák, de "csak" azért, hogy a vonuló tankokat elengedjük.

68 augusztusát írtuk.