Fülszöveg

Az erdélyi népeknek is a Maros az örök elosztó vonala. Gyergyótól Kocsárdig a harisnyás és kéteszű székelyek lepik el a partjait. Onnan kezdve véges végig a vármegyei nemes magyarság csatás és farsangos életének volt a lüktető vérere. Kelet felé a circumspectusos szászoknak, délre és nyugatra az igénytelen és szapora románoknak szabott határt. Mint a tartófonálra, reá fűződtek három néplélek mesegyöngyei s a faji kultúráik alkotásai. Vízében tükröződik Erdély múltja, lelke, sorsa: ez a külön világ, melyet a Gondviselés arra alkotott, hogy ütköző pontja és vízválasztója legyen nyugatnak és keletnek. Mindennek, ami itt történt, a Maros a tudója és tanúja, így folyik csendesen az élet partjai közt a történelmen át, a múltból a jövőbe.

Meg kell mondanom, hogy az emberek véleménye a Marosról nagyon ellentétes. Igen sokan veszedelmesnek és megbízhatatlannak tartják. A tutajosok például azt vallják, hogy a Maros senkire sem olyan dühös, mint reájuk, amiért a megölt fenyőfákat vele akarják levitetni Zámra. Nem is akarja látni őket. Dühében a mélybe fúrja fejét s óriási tölcséreket kavar, melyekre nagy habozással, rúdra tűzött piros rongyok lobogtatásával figyelmezteti egyik tutaj az utána jövő másikat s az emberek övig meztelenül, teljes erejükkel feküsznek a kormányrúdra, hogy idejében félrenyomják a tutajt az örvény szélétől. Jaj volna nekik, ha elhibáznák: a Maros nagyot kacagna, megforgatná, mélybe rántaná s pozdorjává zúzná őket mindenestől.

De féltik tőle a szeretők is párjukat, a szülők is gyermekeiket. Partjain mindenütt suttognak arról, hogy nincs város, nincs falu egy sem, amelytől évről-évre meg ne követelné, magához ne csalná és el ne nyelné a maga kiszemelt áldozatait. Aranyló szőkesége, mint a tündér lobogó haja, kísérti és húzza a tudatlanokat, az eljegyzetteket.

Nincs még egy folyó, amelyik olyan szelíd édesen zsongva tudna folydogálni, mint ő, de a parasztok minden hóolvadáskor reszketve gondolnak reá: melyik reggel virradnak arra, hogy szennyesen harsogó tenger borította el reménységüket?

Az erdélyi népek képzelete félelmes mesékkel népesítette be a Maros útját. Mindenik tud róla valami gonosz titkot, melyből kiderül, hogy a Maros az emberi nem esküdt és örök ellensége.