Előszó

A történetírásban vannak egyes, valósággal beleszikkadt nézetek, melyek onnan származnak, hogy az általános nagy kérdések fejtegetésében csak kevesen mennek vissza a forrásokig s így csupán a feldolgozók állításait visszhangoztatják. Különösen megszokott jelenség ez a kisebb népeknél, melyeknek az egyetemes történelemben nincs elsőrendű szerepök s így el sem akarják hinni, hogy nekik, bizonyos általánosságok ismeretén túl, az egyetemes történelem tanulmányozásában forrásműveket is kelljen használniok.

Pedig ebben a kérdésben épen ők vétnek önmagok ellen, ha az első krónikásokat elhanyagolják. Az eredeti szövegeknek alapos ismerete arra vezetheti őket, hogy a feldolgozók a forrásnak kissé zavarosabb részét már élvezhetetlennek tartván, a helyett, hogy a víz meghiggadását bevárták volna, kiöntötték, holott az egészen tiszta vízzel minden szomjazót ki nem elégíthettek. Mi magyarok ugyancsak keveset merítettünk a középkor egyetemes történelmének forrásaiból s így joggal remélhetjük, hogy vizét nem kapjuk oly zavarosan, mint a németek, angolok és francziák, kik oly bőven bántak vele, hogy már egészen sáros lett tőle a patak kútfeje. Ez a sár a krónikáknak a mi történetünkre vonatkozó, kiöntött részéből keletkezett. Föladatunk nem e sár kiszikkasztása, hanem az, hogy megakadályozzuk a minket üdíthető víznek tovább való pocséklását.

...

Mi is ilyen, csak nagy kritikával használható krónikásokból akarunk alkotni typusokat, hogy teljes közetlenségben lássuk magunk előtt a középkort. Csupán néhány krónikásnak könyvével fogunk foglalkozni; többnyire olyanokéval, a kiknek előadása már csak azért is kívánatos reánk nézve, mert bővebben szólnak erről a mi mostani hazánkról s így - ha nem is az időt, de a helyet és a körülményeket a külföldieknél jobban ismerhetvén, - hitelességök és megbízhatóságuk kérdésében könnyebben gyakorolhatjuk szavazatjogunkat. Vonuljon el előttünk a középkornak a magyarok honfoglalásáig terjedő része az ő saját elbeszélésökben, az ő saját felfogásukban. Izlésünknek és tudásunknak már mindenesetre elég fejlettnek kell lennie arra, hogy meghallgatván, meg is birálhassuk őket. Viszont azonban az újkor nagy historikusainak ellenmondást alig tűrő nyilatkozatai s itéletei se gátoljanak bennünket abban, hogy be valljuk, milyen jól esik az a közetlenség, melylyel a krónikások saját korukról beszélnek s az a mysticismus, melylyel, már a katekizmusban eltelve, századok legendáiról mesélgetnek.

De mivel nem az 1001 éj meséiről van szó, nem is 1001 krónikásnak, hanem csak annyinak bemutatása a czélom. a mennyinek lelkébe, műveik részletesebb megismerése alapján, ily rövid idő alatt bepillanthatunk. Ha csak 7-8 írót ösmertetünk is így meg, hitem szerint már otthonosabbak leszünk a középkorban s jobban felfogjuk az akkori társadalom szellemét.

A sorozatot a népvándorlásnak irodalmunkban is gyakrabban, de még sem eléggé idézett első nevezetesebb leíróján, Jordanesen kezdem.