Előszó

Régi-új írásokat tartalmaz e tanulmánygyűjtemény. Régieket, hiszen a dolgozatok anyagát sok-sok éves kutatómunka során gyűjtöttem, és többségük - legalábbis témájukat tekintve, részben vagy egészben - korábban már megjelent. Mégis újak azonban, hiszen egyetlen egy sincs közöttük, amelyet változatlan formában közölnék. Van olyan, amely már több mint két évtizeddel ezelőtti kéziratra támaszkodik, és van olyan is, amelyet több korábbi írásomból állítottam össze, egészítettem ki és formáltam kimunkáltabbá. Közös bennük, hogy valamennyinek a két világháború közötti korszak, azon belül pedig elsősorban a kulturális- és a tudománypolitika, a külföldi magyar intézetek története, illetve a kor jelentősebb kultúrpolitikusainak, történészeinek tevékenysége, valamint az egyetemi ifjúsági egyesületek - elsősorban az Emericana - szerepe a fő témája.

Az ekkori időkben elsősorban azok a politikusok és tudósok határozták meg Magyarország szellemi arculatát, akik a honfoglalást követő harmincharmadik nemzedékként születtek. Hiszen ha - a szokásoknak megfelelően - harminc esztendőben mérjük egy-egy generáció munkásságának tartamát, 896-tól 1886-ig éppen 990 év telt el, s az 1886 körüli két évtizedben születtek könyvem főhősei: Klebelsberg Kuno (1875-ben), Hóman Bálint (1885-ben), Gerevich Tibor (1882-ben), Szekfű Gyula (1883-ban), Gragger Róbert (1887-ben) - és sorolhatnánk tovább kortársaikat. A sokat emlegetett személyiségek közül egyedül Angyal Dávid tartozik egy korábbi nemzedékhez; ő egy generációval előbb, 1857-ben született, s ez fiatalabb kollégáival való kapcsolattartásában - mivel teljesen más gondolatvilágban élt, mint ők - sokszor okozott apró súrlódásokat.

A harmincharmadik nemzedék, illetve a "neobarokk társadalom" kifejezések a címben Szekfű Gyula nagy hatású könyvére, a Három nemzedékre utalnak, egyben tisztelgés Kosáry Domokos előtt is, aki a Harminchárom nemzedék címmel tervezett - végül meghiúsult - összefoglalást írni a magyar történelemről.

Hosszú évek hazai és külföldi (berlini és bécsi) könyvtári, levéltári és kézirattári kutatásainak eredményeiről, tanulságairól számolok be a következő oldalakon. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a kulturális (kül)politikának nemcsak történetét és elméletét tanulmányozhattam, de mindennapi gyakorlatát is elsajátíthattam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma titkárságvezető-főosztályvezetőjeként, majd a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatójaként, később a Balassi Bálint Intézet alapító főigazgatójaként és hat éve a Kodolányi János Főiskola tanáraként is.

Bízom benne, hogy - bár óhatatlan és elkerülhetetlen, hogy egyes témák tárgyalása esetén néhol kisebb ismétlésekkel és átfedésekkel - a kötet egységes egésszé formálódik, s kirajzolódik belőle az is, hogyan vélekedem a követhető hagyományokat folytató, egyben azt korszerűen megújító magyar kultúr- és tudománypolitika feladatairól.

...