Utószó

Apám, három példányban, saját maga által készített, fekete műanyag borítású kötetekben őrizte, haláláig javítgatta, toldozta, kiegészítette, képekkel díszítette emlékiratának gépelt példányait. Egy példányt a párttörténeti intézetnek, egyet nekem ajándékozott. A harmadik, hagyatékából öcsém kisebbik fiához, legifj. Tar Károly Imréhez került Franciaországba.

Emlékiratában és feljegyzéseiben nem találunk a múlt század végére vonatkozó szöveget. Erről a szocializmusnak hirdetett időszakról akkoriban nem volt ajánlatos igaz véleményt mondani, az erdélyi emlékírók hagyományait követő íróink is rendre megtorpantak e korszakra való emlékezésükben. Kacsó Sándor, és az olyan erdélyi munkásírók, mint Veress Pál, Zimán József, Kovács István, de még Nagy István és Balogh Edgár sem vetette papírra élete e szakaszának történéseit, s véleményét az egyre diktatórikusabb rendszerről. Nagy Istvánt halála előtt, nyíltan kérdeztem erről. Íróasztalfiókjára mutatott, ahol huszonvalahány, azt hiszem máig közöletlen oldalnál valószínűleg elfogyhatott a bátorsága, mert véleménye a kezdetekkor demokratikusnak indult rendszerről legfentebb, a kíméletes "Nem így akartuk!" halk kijelentésben sűrűsödött.

Apám is ezt ismételgette haláláig.

...