
CÍMLAP
Gaal Mózes
Hún és magyar mondák
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
AZ IRÓNAK MONDANI VALÓJA.
I. RÉSZ. HÚN-MONDÁK.
HÚNOR ÉS MAGYAR.
HAZÁT KERESŐ HÚNOK.
KEVEHÁZA.
BUDA ÉS ETELE.
SZÁSZ DETRE, A BÉKESSÉGBONTÓ.
GYÖNGYVÉR ÉS ILDIKÓ.
HADÚR VÉGZÉSE.
ISTEN KARDJA.
BUDA VÁROST ÉPÍT.
BUDA HALÁLA.
AZ ISTEN KARDJÁNAK RETTENETES ÚTJA.
A KATALÁNI CSATA.
ETELE BOSZÚT ÁLL.
ETELE ÉS LEÓ PÁPA.
ETELE ÉS A HIZELGŐ ÉNEKES.
VILÁGURA ETELE.
ETELE HALÁLA.
A HÚN NÉP SIRALMA.
ETELE TEMETÉSE.
HOVA LETT AZ ISTEN KARDJA?
KRIMHILDA CSATÁJA.
CSABA ÚTJA.
II. RÉSZ. MAGYAR MONDÁK.
NAGY MAGYARORSZÁGBAN.
EMESE ÁLMA.
EMESE ÁLMA BETELJESÜL.
A KIOVI CSATA.
ÁRPÁD A FŐVEZÉR.
ÁLMOS ELTÜNIK.
CSABA UNOKÁI.
ZALÁN FUTÁSA.
FEHÉR LÓ, ARANYOS FÉK, ARANYOS NYEREG.
TUHUTUM ERDÉLYBEN.
PUSZTA-SZER.
ÁRPÁD HALÁLA.
A SZENTGALLENI HÓBORTOS BARÁT.
LEHEL KÜRTJE.
GAZ-MAGYARKÁK.
BOTOND VITÉZKEDÉSE.
GÉZA FEJEDELEM ÁLMA.
HADÚR SZENT MADARA.
Előszó
Avatag irások, nagy-régi időkből, melyek krónikás szárazsággal elmondják a
hún-magyar hőskor történeteit, kezébe nem kerűlnek az ifjúságnak; s hahogy
kerűlnének is, hidegen hagynák.
Ugyan miért?
Diák nyelven írták kolostorok szorgalmas lakói, nem is úgy írták le, ahogy
hallották, mert hivságosan czifrának, hihetetlenűl csodálatosnak itélték.
Kihüvelyezték belőle, a mi igaz-nak tetszék, elhagyták belőle, a mit mese-
számba vettek: a csodaszép mondák helyett kétségbeejtően száraz krónikák
maradtak reánk.
Járván e mondák avarját, oly ritkán akadunk avatatlan kezek által meg nem
tépett virágra, s fáj nekünk a sok irtásnak látása. Holott hős-mondák
óriási fái izmosodhattak volna meg, lombkoronáikkal árnyat vetve a
hatalmasan elágazó gyökerekre, csonka törzsek tuskóit sejtjük csupán, s a
szivbéli nagy szomorúság mellett drága nekünk minden levélke, egy-két épen
maradt monda-virágunknak minden szirma.
Összegyűjtjük a szeretet gondosságával, egymás mellé teszszük, hogyha kész
az ügyefogyott csokorka, büszkék vagyunk rá, merthogy a mienk.
Megfesteni képét, nagy-régi időknek, melyekre világot a históriának
fáklyája ingyen sem vet; összerakosgatni a töredékeket igazságos kézzel és
becsületes hűséggel: ime ez volt a szándékom.
Neked festem meg sok jóakarattal ezt az ódon képet, édes nemzetemnek
nagyramenendő ifjúsága, kit szivemen hordok mióta pennám forgatom.
Összerakosgatom, ha mit találtam gyarló töredékül, hogy együtt legyen
megifjúlt ábrázattal, ám a régi zománczot el nem veszítvén.
Teljék ez egyszerű történetek olvasásában annyi szivbéli gyönyörűségetek, a
mennyi eltöltötte szivét az irónak, midőn Ťez avart jártať és meseszóba
foglalá, mik mesék, költői szép mondák valának hajdanában és éltek kora
nemzedékek ajkán és szivében... Elhangzottak pásztor-tüzek mellett, míg az
éji szellő lobogtatta a kékes-fehér lángot, belekapott a sátrak ponyváiba,
altató-szóvá tördelőzve az ükapák fiainak és leányainak szemére lopták az
életédesítő álom himporát...
Ó azok a nyers emberek életerős fiai tudtak még lelkesedni, tudtak remélni,
tudtak jövőbe bízni. Álmodtak zúgó folyamok partján, rengeteg erdők odvas
fái mellett hazáról, melyet megszereznek; dicsőségről, mely nehéz harczok
után tüzet lop szivökbe; ki nem veszett belőlük a tettre való készség, mert
gyermek volt a nemzet, a gyermek pedig olyan boldog, mert szereti a mesét,
a mese pedig olyan kimondhatatlan édes tápláléka gyermekek szivének.
Nosza, váljunk gyermekekké, hivő, bizó, remélő gyermekké, szól a mese...
szól régi időkről, régi időknek hőseiről!
Üljetek ide körülem, hallgassátok, kezdem.