Előszó

Avatag irások, nagy-régi időkből, melyek krónikás szárazsággal elmondják a hún-magyar hőskor történeteit, kezébe nem kerűlnek az ifjúságnak; s hahogy kerűlnének is, hidegen hagynák.

Ugyan miért?

Diák nyelven írták kolostorok szorgalmas lakói, nem is úgy írták le, ahogy hallották, mert hivságosan czifrának, hihetetlenűl csodálatosnak itélték. Kihüvelyezték belőle, a mi igaz-nak tetszék, elhagyták belőle, a mit mese- számba vettek: a csodaszép mondák helyett kétségbeejtően száraz krónikák maradtak reánk.

Járván e mondák avarját, oly ritkán akadunk avatatlan kezek által meg nem tépett virágra, s fáj nekünk a sok irtásnak látása. Holott hős-mondák óriási fái izmosodhattak volna meg, lombkoronáikkal árnyat vetve a hatalmasan elágazó gyökerekre, csonka törzsek tuskóit sejtjük csupán, s a szivbéli nagy szomorúság mellett drága nekünk minden levélke, egy-két épen maradt monda-virágunknak minden szirma.

Összegyűjtjük a szeretet gondosságával, egymás mellé teszszük, hogyha kész az ügyefogyott csokorka, büszkék vagyunk rá, merthogy a mienk.

Megfesteni képét, nagy-régi időknek, melyekre világot a históriának fáklyája ingyen sem vet; összerakosgatni a töredékeket igazságos kézzel és becsületes hűséggel: ime ez volt a szándékom.

Neked festem meg sok jóakarattal ezt az ódon képet, édes nemzetemnek nagyramenendő ifjúsága, kit szivemen hordok mióta pennám forgatom.

Összerakosgatom, ha mit találtam gyarló töredékül, hogy együtt legyen megifjúlt ábrázattal, ám a régi zománczot el nem veszítvén.

Teljék ez egyszerű történetek olvasásában annyi szivbéli gyönyörűségetek, a mennyi eltöltötte szivét az irónak, midőn Ťez avart jártať és meseszóba foglalá, mik mesék, költői szép mondák valának hajdanában és éltek kora nemzedékek ajkán és szivében... Elhangzottak pásztor-tüzek mellett, míg az éji szellő lobogtatta a kékes-fehér lángot, belekapott a sátrak ponyváiba, altató-szóvá tördelőzve az ükapák fiainak és leányainak szemére lopták az életédesítő álom himporát...

Ó azok a nyers emberek életerős fiai tudtak még lelkesedni, tudtak remélni, tudtak jövőbe bízni. Álmodtak zúgó folyamok partján, rengeteg erdők odvas fái mellett hazáról, melyet megszereznek; dicsőségről, mely nehéz harczok után tüzet lop szivökbe; ki nem veszett belőlük a tettre való készség, mert gyermek volt a nemzet, a gyermek pedig olyan boldog, mert szereti a mesét, a mese pedig olyan kimondhatatlan édes tápláléka gyermekek szivének.

Nosza, váljunk gyermekekké, hivő, bizó, remélő gyermekké, szól a mese... szól régi időkről, régi időknek hőseiről!

Üljetek ide körülem, hallgassátok, kezdem.