TARTALOM

"AZ ŐSSEJTIG VAGYOK MINDEN ŐS"^*

Életrajz-sorozat

Célom eljutni a Véghez, azaz a Kezdethez az egyetlen lehetséges csapáson visszafelé. Vajon meddig jutok az ős-ölek mentén? Az utat gyönyörűnek vélem, és rettenetesen kíváncsi vagyok.

Ha én vagyok az egész, mondjuk 100%, mennyi van bennem Anyámból, mennyi Apámból, és mennyi azokból, akikből ők lettek nyolcezeriziglen visszafele? Kikből tevődöm össze? Mit hagytak rám örökül?

Hogyan, merre kószáltak elődeim, akik soha nem gondoltak rám, pedig remélhették, hogy bennem tovább fognak élni.

Meg kell keresnem őket, az ANYÁKAT, sorra egymás előtt!

Elkezdtem:1999. febr. 1-én,
és befejezem, amikor utoljára tudok írni.

Édesanyám, BRUNNER MARGIT, 1917. október 25-én született Kiskundorozsmán három testvére között a legkisebbnek. Az egyik szemére lenőtt héj miatt Kiskancsinak becézte az apja. Ő volt a kedvenc. 10 éves korában megoperálták, de a műtét a hibát nem tüntette el teljesen. Felnőtt korában is félig nyitott szemmel aludt. 13 éves koráig élt Dorozsmán, ott járta ki a négy elemit, többet aztán nem is tanult. Az apja alkoholizmusa tönkretette a családot. Anyja, kiről később azt hallotta, hogy "nagytermészetű", 3 lábassal és 3 gyermekével egy éjszakán otthagyta a férjét az üzlettel, házzal, gazdasággal együtt, és elmenekült. Beszekerezett motyójával és a gyerekekkel Szegedre a nagymamához, onnan tovább Pestre, az ismeretlenbe. Nem bírta tovább a borgőzös-ordítozós, verekedésekkel telt rémes éjszakákat.

Pesten az anyja cselédnek, más szóval házvezetőnőnek állt. Ha "nagytermészetű" volt, sem lehetett megvetni: 36 évesen egy nagy városban három gyerekkel, csinosan, rátermetten, a háziurak szeszélyeinek kiszolgáltatva! Négyen szorongtak egy cselédszobában. Volt, hogy némán, nesztelenül kellett meghúzniok magukat, mert a nagyságosék nem engedték, hogy a gyerekek is ott lakjanak. Anyámnak 13 évesen munkába kellett állnia. Első helye egy virágüzlet volt az Oktogonon mint kis mindenes. Több ilyen üzletben megfordult aztán félig még gyerekként. Később a szerencse egy nyomdába vezérelte. Ekkor 17 éves volt. Itt kitanulta a nyomdai berakónő szakmát. Egész nap egy gép előtt kellett állnia, amelyik ütemesen kitátotta a száját, bele kellett helyezni a papírt precízen és közben arra is ügyelve, hogy a gép el ne kapja a kezét. Gyógyszerdobozokat gyártottak. Anyám ezt csinálta 17 éven át.

Napi 9 órai talpon állás után még volt kedve eljárni az EMKE-be. Fiatal volt. A táncmulatságokon a fiúk körüludvarolták. Randevú randevú után. 1934-ben megismerkedett későbbi apámmal. A szakszervezet szervezésében vasárnaponként már vele rándult ki Gödre. Az ott készült fényképek őrzik akkori Anyámat: nagyon szép, karcsú, mindig vidám, nevetős és felhőtlen. Később is ilyen maradt, még betegen is. Mindig vidám, nótáskedvű, és a marakodó testvérek között a "békegalamb". Bizony sokszor kellett bontogatnia a szárnyait, összeszorulva egyetlen kis szobában! A keresetének rájutó részéből előrelátóan elkezdett "kelengyére" gyűjteni. Mire férjhez ment, meg is lett az ágy- és asztalnemű szépen, ahogy illett. Igaz, a jegyesség eltartott vagy 6 esztendeig!

1940. ápr. 23-ikán kötöttek egyelőre polgári házasságot. Lakást béreltek. Végre ki az albérletekből! Négyen laktak együtt: velük élt nagyanyám és anyám nővére is. Apám moziknak dolgozott, mint plakátfestő. Az egybekelésük után saját műhelyt nyithatott a lakás egyik helyiségében. Hamarosan egy kiürült, kétszobás u.n. zsidó lakásba költözhettek át. A születésem után néhány hónappal Apámat behívták katonának. Már két éves voltam, amikor apám rövid és hirtelen szabadságolása alatt, mielőtt a harctérre dobták volna, gyorsan megtartották az egyházi esküvőt is.

A háború kihozta az emberekből a bennük lakozó, életösztön vezérelte tulajdonságokat. Anyámból is előbújt a ki tudja, honnan hozott "kalmárszellem": gyűjtögető és ügyeskedő lett, aki a nehéz hónapok alatt ellátta élelemmel a családot: batyuzott babával a karján, tehervagonokban, vonat tetején utazott, orosz katonák emelték át magukhoz az öléből a kislányát, s mit izgult, mire visszakapta az ütközők fölött a gyereket, markában egy kemény tojással. Végül Polgárdin kötött ki egy parasztasszonynál, ahová egy orosz tisztet is beszállásoltak. Volt vodkázás, a falon pezsgőspoharak durrantak, még sokáig látható volt a lecsorgó ital nyoma, ilyenkor a háziak igyekeztek láthatatlanná válni, és volt, hogy Anyámat gépfegyverrel kényszerítették a kúthoz vízért. Hátában a részeg tiszt "davaj" ordításával Anyám egyenes derékkal ment át az udvaron, de kezében zörgött a zománcos vödör. Másnap ott állt a parasztház kormos tűzhelye előtt, és énekelt. Ha bál volt a kultúrban, elvitték, és táncolt, nyilván flörtölt is. A "pesti asszony" volt a faluban, s ha kellett, leült a nagyasztalhoz a kemencével fűtött, meleg szobában, és verte a blattot a plébánossal, a kántorral, meg a jegyzővel, az arcán rendületlenül ottmaradt a kényszerű mosoly, szemében pedig a szomorú jókedv. Mit tehetett? Szaharinért, szappanért zsírt, cukrot, élelmet kapott, és kellett a gyerekének a tej, a hús, a gyümölcs, miközben egész Budapest éhezett.

Apám 1945. elején Pestre vetődött a magyar sereggel. Honnan jöttek, hová készültek, ki tudja? A katonákkal zsúfolt vagonok ott álltak Józsefvárosi pályaudvaron, és várták az indulást. Egy ugrás a vasúttól a lakás, mindössze két sarok. Apám hazaszökött. Az életét kockáztatta. Késő este, néma sötétség, az utcák kihaltak, kijárási tilalom van, besötétített ablakok, állandó légiriadó veszély, fal mellett osonás. Bárki feltartóztathatta volna, a katonaszökevényeket azonnal főbelőtték.

Az ostrom alatt a család a pincében élt. Azon az estén mindenki odafönn a lakásban, mintegy sugallatra. Akkor a lakás ajtaján kopogtattak. Teljes a rémület, az asszonyokban meghűlt a vér: Ki az ilyenkor? Anyámban volt csak mersz, kióvakodott: két megviselt katona állt az ajtóban, az előszobából kiszűrődő fényben nem lehetett tudni, kifélék, mifélék. Anyám berántotta őket, gyorsan bezárta mögöttük az ajtót, csak azután sikoltott fel: - Józsi! - és ráborult az apám vállára. Emlékszem a két félig élő, félig holt katonára, akik a konyhában feltűrt nadrágszárral lilára fagyott, dagadt lábaikat áztatták egy lavór melegvízben. A három asszony suttogva sürgött körülöttük. Az ismeretlen szökevény néhány nap múlva odébbállt, Apám pedig Budára osont, és az orosz hadseregnél jelentkezett a Várban, miután a Gellért fürdő romos épületében megkereste a kabinját, és magához vette a békeidőben ottfelejtett úszónadrágját. Nem vett komolyan semmit. Az életet kalandnak vélte, amint a háborút, a szökését, még talán a házasságot is. Nem csoda, ha Anyám annak idején halogatta az egybekelést!

Anyám a háború után is lejárt velem Polgárdiba, Apám maga maradt Pesten nagyanyám és néném gyámsága alatt, ám hamar kiderült, a magányos élet nem az ő formája. Szeretőt talált. Sokáig nem tudott dönteni, mert könnyen befolyásolható volt, és arrafelé hajolt, amerre az erősebb húzta, Anyámban pedig nagyobb volt a büszkeség, semhogy könyörögjön. A házasság hosszan tartó, lassú összeomlása 1946-ban váláshoz vezetett. Féltestvérem hamarosan világra jött. Anyám szerint teljesült apám vágya: helyettem is fiút várt annak idején.

Anyámat megviselte a háború, a pincézés, a vonat tetején való utazás, házasságának összeomlása és a válás. 29 évesen kezdődött betegeskedése kálváriája: kórházból ki, kórházba be. A vízháztartás felmondta a szolgálatot, állandóan szomjazott, rengeteg vizet ivott. Aztán szédülni kezdett: tériszony és félelem, remegések, ájulások: vegetatív idegrendszeri zavarok.

Nem sokáig maradt egyedül. Többen is megkérték, de a betegségét szégyellte, s emiatt nemet mondott annak a kedves Farkas bácsinak is, aki gazdag üzletét egyszer megmutatta Anyámnak valahol a Lipótvárosban. Emlékszem a drága bundák garmadára a ruhatartó állványokon az alagsori raktárban. Későbbi nevelőapám a jómódnál eredményesebben győzte meg Anyámat a "boldoggá teszlek" ígéretével! Őt választotta. Anyám másodszor is férjhez ment. Akkor néném és nagyanyám, akikkel addig együtt laktunk, elköltöztek. Anyám féltette tőlük a "boldogságát", ugyanis éberszemű nagyanyámat vádolta előző házassága felbomlásáért. Ki tudja nem volt-e igaza? Mindenesetre a két kényeztető nő helyébe nekem került egy igazi apa!

Hamarosan Apu szülői házába költöztünk, de onnan menekülni kellett: az új anyós megkeserítette Anyám életét. Akkor új kálvária kezdődött, a költözködés egyik lakásból a másikba, míg Anyám vissza nem térhetett a Kálvária térre egy rendes, komfortos lakásba. Közben Anyám betegsége egyre hatalmasodott. Kiderült: egy elhanyagolt rák. Senkinek sem jutott eszébe a sok folyadék által évtizedek alatt megviselt veséket megvizsgálni! Hosszú szenvedés után 57 évesen ment el 1973. okt. 19-én, egy héttel a születésnapja előtt! Megemészthetetlen!

Anyám anyja, a nagyanyám, MÁTHÉ ANNA 1892. Karácsonyán született Csákován, azaz Csákon, Temes vármegyében, mint középső testvér 3 gyermek között.

Csák sokajkú kisváros volt, egy ideig ott járt nagyanyám elemibe, közben egy évet töltött Apatinban mint cseregyerek a német nyelv gyakorlása miatt. Csak érteném! Édesanyja alig tudott magyarul, színtiszta sváb családból házasodott a magyarajkú Máthé-családba. Hát minek kellett akkor nagyanyámnak másik megyében, idegeneknél németül tanulnia? A két polgárit Temesváron járta. Ott kellett hosszú, szőke, térdét verdeső hajzuhatagától megválnia. Amikor hazaért, 12 éves korában, a szülei megkérdezték, akar-e valamit kitanulni? Bátyja, Máthé Gyula kertészinas volt akkor, húga, Irén, még kislány, ő postáskisasszony lett később, majd nővér a szegedi Bőrklinikán. Nagyanyám "csak" háziasszony akart lenni. Így édesanyja maga mellé vette kenyérdagasztáshoz, disznóvágáshoz, kapott kicsiny földet zöldségeknek, veteménynek, ott állt a teknő mellett nagymosáskor, bevásárláshoz a bakra ült, megtanult lóval, tehénnel bánni. Nagyobb lány korában háziasszonyképzőbe iratkozott, ahol varrt, kötött, kézimunkázott. A vizsgán készült fényképen ott ül a lányok között, mindegyik egy varrógép mögül mosolyog a kamerába. Máig őrzöm egyik vizsgamunkáját: kötött fehér harisnya, a combnál csipkeszegély és monogram. Ilyen gyöngykötést csak gépi harisnyákon láttam eddig. Mit nem kellett tudnia akkor egy háziasszonynak! Mindeme tudásának nagy hasznát vette később, mint fiatalasszony, hát aztán Pesten még inkább, mint házvezetőnő.

Ha tehette, Apjával tartott, amikor elléshez vagy beteg állathoz hívták, de ez már Bácskossuthfalván történt, a szomszéd megyében, az Ó-Moravica melletti uradalmon, ahol Máthé József állatorvos volt, s ahol nagyanyám volt a legszebb lány. Az első bálján bálkirálynő! A tükröm felett egy szalmakalapról lehulló halványkék csipkesál fedte a vállát azon az első bálon. Azokat a bálokat nem ám a faluban tartották, ott csak amolyan kocsmai bálok voltak. A megyei tisztviselők Szabadkára jártak, az színmagyar város volt, az ottani tükrös báltermekbe vitte két pej a homokfutón nagyanyámat, mögöttük lovas kocsin a cigánybanda már Csantavár után rázendített. Így futottak be Szabadkára. Ott ismerte meg aztán a nagyapámat. A moravicai meg szabadkai tükrös termekben színi előadásokat is tartottak, s mi lehetett más a repertoár, mint a pesti Népszínház sikeres népszínművei? Nagyanyám volt a Bács megyei Blaha Lujza, szinte minden szerepét elénekelte! S hát még hogyan! Nem olyan egyszerűen, mint Pesten a Blaha! Máthé Anna maga kísérte magát cimbalmon, és mögötte húzták a cigányok!

Bálkirálynő-primadonna nagyanyám beleszeretett a halk szavú, kackiás bajuszú, snájdig legénybe a hetedik faluból, Dorozsmából. Hiába mondta az anyja: olyan messziről jött, ki tudja, miféle, nem ismerik erre. De nagyanyám csak ingatta a fejét az aranyszőke koszorúba tűzött hajfonatával, hogy hát mindenki tudja, a Brunnerok mekkora kovácsműhelyt meg boltot tartanak Dorozsmán, s a szőlőjük egyre nagyobb, a pincében egyre több a hordó, módos család, jó lesz ott a sora a legkisebb fiú feleségének is. Úgy történt, ahogy akarta. Az esküvői képüket elnézve, egyikükről sem süt a boldogság. Nagyanyám szigorú, mint aki a sorsát-múltját siratja, de az is lehet, akkor kapta meg a szomorú az édesapjáról? Eltűnődhetek a válaszon.

Aznap bizonyára elbúcsúzott csodaszép lányszobájától, a bordóvörös falaktól, rajta az arannyal pingált girlandoktól, oszlopoktól, arany liliomoktól, a lenge csipkefüggönyöktől, a fehér komódtól, a gombos rézágytól, a fehér tükrös asztalkától, egész cifra és vidám lányságától. Dorozsmán a falu apraja-nagyja a lakodalmat készítette elő, s amint kijöttek a templomból, fiúpajtása Kossuthfalváról hozta a hírt, hogy Édesapját be kellett vinni az elmegyógyintézetbe, nem jöhet imádott lánya esküvőjére. Aztán eltűnt az ifjú férj is. Mire megpirkadt, előkerült a pincéből eszméletlen részegen. Hát ezért hozott a hetedik határból menyecskét jó Brunner István, az egyetlen gyerek az 5 közül, aki anyja alkoholizmusát örökölte. Az esküvő napján, 1912. május 14-én ezt a két életre szóló útravalót kapta Anna. A fotográfusnál tán ezt látta előre. Le is nyelte, bele is törődött. Mindjárt beállt a család húsztagú személyzete élére, vezette a házat, a kovácsműhelyt, a boltot, beszerzett árut, főzetett, törődött az istállóval, a férjét is megmosdatta, ahányszor eszméletlen-részegen hazahozták valamelyik kocsmából vagy a falu valamelyik árokpartjáról. Közben szült 4 élő gyereket, elhajtatott hármat, maradt felnőni egy fiú és 2 lány. Velük szekerezett be 1930 egyik éjszakáján, szökve, mint a tolvaj, Szegedre, s onnan Pestre, az ismeretlenbe, önmagában bízva csak, erejében, szorgos két kezében, csinos megjelenésében, okosságában. S ha azt mondták rá, hogy "nagytermészetű" volt, ki nem menti fel? Szerelemmel elfogadott férje ütlegelései, embertelen méretű feladatai elől hová menekülhetett? Szülés után másnap már be kellett ülnie a boltba pénzt kasszírozni, ideje sem volt a babát megszoptatni, ott bontotta ki mellét a pult mögött, és mindemellett a házra is mindenestül neki kellett nézni: jószágra, cselédekre, inasokra, s a léhűtő férje mindeközben ki tudja, hol csavargott. Aztán persze, már ezt csak magam gondolom hozzá, Versecre szekerezvén boronáért, ásóért, kávéért, lenvászon lepedőért a boltnak, lehet, hogy a verseci nagykereskedő, a zsidó Lévi Áron csókja nem volt megvetett, s ha Anna szegény egésznapi zötykölődés után megpihent a hűs szalon kanapéján, kávézgatás közben megeshetett ott más is. Ki tudja? Ki tudja, hogy a kisebbik lánykája miért esett olyan messze formára is, tálentumra is a Brunneroktól? Ki tudja? S ki ítélheti meg, elvégre?

A rissz-rossz, de mégis 18 évnyi együttélés után nem volt olyan egyszerű a válás. Nagyapám a családja után ment Szegedre tervekkel és ígéretekkel felszerelkezve. Nagyanyám hajlott, és az elvesztett üzlet és egzisztencia után nekiindultak együtt a Felvidéknek. Ám Nagyapám vasúti alkalmazottnak sem vált be, bár megfordultak nem egy városban. Az ital ördögével szembeni harcban ott is alulmaradt. Nagyanyám akkor indult neki a fővárosnak a három gyerekkel, hátrahagyva reménytelenné vált férjét, és kénytelen vándorútra kelt, cserélgetve a különböző gazdag pesti házak cselédszobáit, mint házvezetőnő. Innen jártak dolgozni a közben már felnőtté lett fia és lányai, ebből a nyomorultan szűk világból kérte meg Apám Anyám kezét, innen nősült meg István, a legidősebb. A fiatalok a házasságkötés után sikeresen lakást szereztek maguknak, Nagyanyám a pártában maradt lányával kezdetben Anyámékkal lakott, aztán a háború utáni újjáépítési lehetőségekkel élve saját lakáshoz jutott.

Munkás két kezét, gyakorlatias észjárását sohasem pihentette. Gyerekei, s főleg unokája ebből a kincsből élt, abból, amit tőle kaptak, akár étel volt az felejthetetlen ízeivel, akár mesélő kedvének színes történetei, amellyel a családnak és kalandos életének felejthetetlen élményeit nyújtotta át, mint megszívlelendő élettapasztalatot. Én ebből élek ma is.

Tökéletes szellemi frissességben eltöltött 93 esztendőt. Első rosszullétéből a tőle örökölt vagy eltanult módszeremmel, nagy hitemmel és szeretetemmel kiimádkoztam. Másodszorra nem hagyta magát. Magába fordult, és elaludt egy hajnalon.

Nagyanyám anyja, HUM ANGÉLA 1863. december 16-án született a Torontál megyei Jánosföldén, mint utolsó az öt leánygyermek között. Tíz évre az első testvér, Emma után, és Náncsy, Liszy, és Fáncsy után, kedvencnek.

Nevek, sorsok, karakterek, bizony összefüggnek: 4 éves korában elkapta a torokgyík. 1867 táján ebbe minden kisgyerek belehal. Anyja tüzet rakott a földes kamrában, bevitte a gyereket, s körülaggatta vizes lepedőkkel. Áradt a gőz a lepedőkből 3 napon, 3 éjen át, akkor felfakadt a genny, öklendezve tódult. Apja a templomnak képet rendelt a rudnai festőnél, egy szerb tanítónál, hálaajándékul. A festményen anyja ölében a szőkefürtű Kisjézus volt Angéla. Kapott is az apjától egy olyan borjat, fehércsillagos homlokút, amilyen a templomi képen nézett reá. Szelídnézésű volt Angéla, mint a képen, mielőtt beteg lett, s olyanfajta maradt azután is.

A csendes gyerek legszívesebben az állatok között volt. Apja, mint urasági tehenész már nem járt ki a marhákkal, négy éhes csordásgyerek hevert azokkal az akácos alatt szemmel tartani a jószágot. Nekik hordta az ételt Angéla 7 éves korától. A csorda a grófi uraságé volt, néhány tarka a falu házaiból csatlakozott, ám Huméknak is lett már kilenc Angi kisborjával, Trézsivel együtt. Aztán besegített a szűrésbe a fejésnél, a túrópakolásba, ha anyja a párdányi piacra igyekezett. Jószagú kerek túrók ültek a sziták alatt abban a kamrában, ahol elfojtották a torokgyíkot. Élete végéig orrában maradt a tejfélék illata, a Hum-porta illata.

Angéla a marhákon kívül szívesen társalgott a Jóistennel, különben alig lehetett szavát hallani. Csak akkor szólalt meg, akkor is a dalos kedve, amikor Máthé állatorvos gyakornok úr jött látogatni a szarvasmarha-állományt, ami igen sűrűn esett. De a dal akkor is inkább a padlás felől vagy a szérűn túlról szólt, gazdáját látni se lehetett.

Máthé József (1856. ápr. 13-án Monokon született, meghalt Anyám születése évében, 1917-ben) a Felvidékről került Torontál megyébe az után, hogy az elsők között elvégezte a frissen avatott Állatorvosi Egyetemet Pesten. Nem sokkal később ő lett a párdányi járás állatgyógyásza, és a leánykérés után hamarost a szabadkai járásba helyeződött, és Ó-Moravicán vett házat. Oda költöztek a fiatal házasok, akik között a szerelem kötött füzért, mert a szó nehezen boldogult. József törte a sváb dialektust, Angéla pedig hiába járt magyar tanítóhoz, igazán soha nem tanulta meg a nyelvet. Haj, sóhajtott néha magában: Egy állatorvos feleségének lenni nem könnyű! Kossuth Lajos halála után a Fernbachék majorságát, s körül a nyolcházas falut Kossuthfalvára keresztelték, oda telepedtek át a 3 gyerekkel: olcsóbb és nagyobb volt ott a ház, s már kiépült az út, bár hiába, József inkább toronyiránt lóháton járta a tanyákat, mint bricskán.

Ki gondolta volna, a csendes, halk szavú, láthatatlan Angéla úgy el tud látni egy népes háztartást, amelyik mintha folyvást gurulna, magától nem tudott rendszerbe terelődni, csak ha törődtek vele. Angéla ha ellátta a jószágot, a gyerekeket, a férjét úgy várta kukoricaszemezés, babfejtés, foltozás-varrás közben, motolla-kezére nem is figyelve, hogy a fejében járt az aggodalom, hiszen férjura mindig úton volt, s ezer baj érhette. Ilyenkor eszébe jutott az a gyerekkori este, amit kinn töltött az őszi szálláson. Miért, miért nem, sohase tette azelőtt. Furcsa bakfis-ötlet volt kint maradni. A csordások a karám szélvédett zugában terítettek neki subát. Felette a csillagos ég, zörgő, szélfútta mező, állatok szuszogása: boldog volt, míg egy velőtrázó állatüvöltés felriasztotta. Azt sem tudta, merre fut a feketeségben, mellette puska villanása rémítette, aztán egy állat testébe botlott. Kisborjú feküdt feltépett torokkal, nyüszítve, az anyja nyalta a vért, fel-felbődült, teste remegett. Körötte némán remegett a többi állat is. Merész farkas magányos akciója volt, érthetetlen. Azóta se, azelőtt sem jött be ilyentájt, ősszel farkas az erdőből, csak azon az egy éjjelen. Anyja szemét látván másnap, fogadta, csak járt utakon megy eztán.

Aztán jött a gyerekek gondja. Egy fiú, Gyula, és két lány, Anna, és Irén. Élete derekán pedig a hirtelen tragédia:

Máthé József, mint mesélték, ikerpár egyik tagja volt, és burokban született. Öccse fogyatékos lett, gyengeelméjű, és 27 éves korában meghalt a szegedi elmegyógyintézetben 1883 Karácsonyán, az eljegyzésük napján. Józsefnek 29 év múlva, 1912-ben bomlott meg az agya, hirtelen. Aznap vitték az elmeosztályra Szegedre, amikor kedvenc leányának, Ninusnak volt az esküvője. Öt évet élt még aztán.

Hogy özveggyé lett, Angéla az édesanyjával Ninus házába költözött Kiskundorozsmára. Ott élt kegyelemkenyéren. Később a kisebbik lányához szegődött, aki Szegeden a Bőrklinikán volt ápolónő. Szűk alagsori lakásban szorongtak hárman. 1933-ban, 70 éves korában agyvérzésben halt meg. A leánya akkor beköltözött a klinikára, nagyanyját meg elmegyógyintézetbe tette. Senki nem törődött az öreg szülével, Humné Weinhardt Annával. Haláláról csak hetek múlva értesült a "család".

Én Angéla nevét bérmáláskor kaptam. Mást talán nem is kaptam tőle, hacsak az elfojtás készségét nem, amikor szokatlan ötletekre adnám a fejem. No, meg a torokgyíkját átélhettem magam is 4 éves koromban, de engem kórházban gyógyítottak.

Dédanyám anyja, WEINHARDT ANNA-MÁRIA, azaz Anne-Marie Weinhardt 1835-ben született Jánosföldén Torontál megyében egyetlen gyerekként, összes, meg nem lett testvére erejével, egészséges élettel; nagyot akaró, nagyot tevő volt, mint egy férfi.

Tágas, szép házban laktak: apja, Franz Weinhardt, nagy családot tervezett, ám a ház üresen maradt. Anna-Marie is szívesebben volt künn, mint benn. Kisiskolás leckéit pillanatok alatt összecsapta az eperfa alatt. Nem ment neki az írás, nem fogta a marka a tollat, sem a tűt, még a fakanalat is alig. Az ostort, az eke szarvát igen. Korán kiment apjával a földre szántani, vetni. Arca barnapiros, haja lenszőke. Igazi sváb leány volt, a magyar szót is csak annyira bírta, amennyire a vásárban kellett.

Jánosfölde a sváb mennyország! Hiába a magyar tanító, a plébános. Bement a fülekbe vasárnap a szentbeszéd, és németül jött ki a kocsmában, ahol megbeszélték a falu gondját, pletykáit. Anne-Marie is ott volt az apjával, mint egy fiú. Nyurga alakja csak akkor jelent meg a konyhában, ha az anyja odaparancsolta. De inkább búfelejteni.

1848 ugyanis a bánat esztendeje volt. Katonának állt a faluban minden valamire való suhanc, lobogott a piros-fehér-zöld trikolór a városházán, s a hőst éltették, Francit, az ő apját, aki kikergette az uradalomból a grófot. Nem is látták soha többé. 1850-ben halt meg Krumbachban, hozta a hírt egy süket foltozó varga, ki állítólag látta is a grófot kiterítve a krumbachi templom oltára előtt. "Fehér volt akkor a szakálla, mint az albínó kecskegidáé." - így mondta. Magyarul, mert a varga cigány volt, s hogy hogyan került épp Krumbachba, nem tudni. Hát ennyit a családi legendák hitelességéről...

A suhancok között volt a harmadik szomszéd, Peter Hum a 129. számú majorsági házból. Vele akart menni minden áron Anne-Marie, a harcba egyenest. Alig lehetett visszatartani. Sírva-ríva borult az apja nyakába, aki megígérte, ha nem jönne vissza jövőre, - már túl volt a negyvenen, öreg harcos volt, - utána mehet a leány, hisz addigra 14 éves lesz, nagylány, anyasorba való, hát mehet.

Nem jött vissza az apja. Ott esett el a Felvidéken, Kassánál. (Sírját egy kései utód, Anne-Marie jövendő veje, a Máthé Jóska talán látta is.)

Anne-Marie mégsem ment a csatába harcolni a magyar szabadságért. Nem hagyhatta egyedül az anyját, szegény Pfaltz Emiliát, aki akkoriban kétszeresen sírt: egyszer fennhangon férjeuráért, egyszer titokban-csendben jó nagyapjáért, a fehérszakállas gróf Buttler Jánosért...

Anne-Mariet megviselték a veszteségek, s ráadásul a messzi Torontálba semmi hír nem jött kiszemelt mátkájáról, Hum Péterről sem. Aztán mégiscsak jött magamaga épen, egészségesen, bújt is egy darabig szérűben, padláson, de hát errefelé, a németajkú sváb faluban minek is keresnének bujdosó honvédet? Ma is alig hiszik, hogy a jógazda sváb, kinek múltja is alig van ezen a feketeföldű tájon, elment vérét hullatni a német ellen a magyar szabadságért, vagy a magyar úr ellen a rác jobbágyért. Tény, hogy a Weinhardt Franci is inkább a lelkiismerete elől futott a magyar zászló alá. Azon a reggelen a régi gyűlölség fűtötte a faluban talán már rég elfeledett történet miatt, öreg anyósa vesszőfutása miatt, meg a falubeliek előtti nagy szégyene miatt. Családi gyűlölség volt ez inkább, mintsem paraszti düh az ura ellen, mert ha meggondoljuk, emberséges úr volt a jó Buttler gróf, aki hazát adott nékik - szerelemért cserébe. De erről majd a helyén!

Anne-Marie, a keménykezű leány keményedett a szívében is. Igazi tüchtig sváb vér kerengett benne, tetézve az egyke felelősségével, aki a földre s jószágra egymaga vigyáz. Olyan is lett a házatája: vigyázzban állottak a fűszálak is, egy magasságban, egyenlő messzire egymástól, katonás rendben, még a baromfiak legelőjén is. Szigorral dolgozott, óvta özvegy anyját, s így is lépett a házasságba, elszántan, és szült a derék gazda Hum Péternek öt leányt. Fogta is őket kemény kézzel, kemény erkölccsel. Megszólás a faluból őket már meg nem érinthette. Elnéző csak Angelikával volt, így hívta a legkisebbet, akit visszahozott a halálból. Csak azzal az eggyel. Bár azt se mutatta ki soha. És amikor megözvegyülvén a lányok házai közül választania kellett, Angéláét választotta, vele élt és vele költözött, amikor az hozzáment az állatorvos Máthé Jóska igazi magyar gyerekhez. És Angélával ment szállásról szállásra. Amikor az is megözvegyült, laktak az unoka, a Máthé Ninus vezette házban. Csak amikor Ninus a gyerekekkel Pestre futott, akkor költöztek be Szegedre az Angélával.

Anne-Marie 99 évet élt. Akkoriban összeszámlálta: neki mint egyke leánynak 28 unokája élt szerte a világon, még Amerikában, Philadelphiában is élt egy fiú, az Eduard Pottyer. (Akihez néném, sehogyse akart feleségül menni, pedig de kérte az a férfi a háború után, amikor még mehetett volna!)

Az utolsó 3 évet a szegedi elmeosztályon töltötte. Irén nevű unokája, az ápolónő tette be oda ismeretsége révén a drága Angéla halála után, s ott is halt meg ritkuló tudattal 1934-ben.

Innen már a képzeletem viszi a történeteket visszafelé. Igazából semmi egzakt adatom. A karakterek és a históriák, de még a nevek is hitelesen kitaláltak.

Szigorú ükanyám, Anna-Mária anyja, PFALTZ EMÍLIA 1807-ben látott napvilágot a grófi majorság utolsó szobájában egy lábatlankodó, bőgőmasina báty, Johann mellé - bajnak. De ezt csak a faluszája tartotta így, sem az anyja, sem az apja nem bánták jöttét, pedig úgymond, fattyú volt mindkettő.

Fattyú-voltát Emi-Tochter egy pillanatig nem érezte, hiszen esze-jöttéig a kastélyban élt Klára leány, a magyar "Schwester" szárnyai alatt. Csak színes képek, sok nevetés és finom illatok maradtak, mint emlékfoszlányok ezen időkből. A Buttler-majorság túlfelén, már kimért utcákban sorakoztatva álltak a falu, Jánosfölde házai. Úgy 12 lehetett talán, de ez csak amolyan képzelt szám. Mire Emi-Tochter Emíliává lett, és nem csak gagyogott, hanem írt is már, addigra Pfaltz papa házában éltek, a "második sorban". Így mondták a később jöttek utcáját, ami az első soron, a "főutcán" túl a völgy felé húzódott. Ebben a házban nem élt több személy, mint a Mama és Pfaltz-papa. Néha ellátogatott Klára, de Johann soha. Később fel-felrémlett Johann bátya kibőgött szeme, akaratos álla, biggyedt szája, amint Buttler-papa berakja egy batárba. Ez 1816-ban lehetett. Akkor vitték Bécsbe a katonaiskolába. Fess testőrtisztként látta még évekkel később egy húsvéti, izgatott napon. Johann-nak sötét bajuszkája volt már, kész férfi. Ő akkoriban lett nagylány. Ölébe vette a lugasban Pfaltz-papa pincéje előtt a kispadon, aztán már csak hírek jöttek felőle, egy mesalliance története egy drámai színésznővel 1835-ben. Anyja mesélte, hogy a szájukat betömni Buttler-papa, a gróf, rengeteg aranyat küldött fel Pestre a Magyar Színház építésére - hiába. Johann 1837 telén felakasztotta magát a bécsi garnis-szálló halljában. Botrány! Buttler-papa hiába tett meg mindent a fiáért (örökbefogadás, neveltetés), a gyümölcs, azaz Johann, a fattyú, nem viselte Isten áldását. Olyan volt maga is, megátalkodott. Az élete is olyan. Mert hát a gróf családja megtiltotta a házasságot Mamával, ezt Emilie is tudta - ha már a falu tudta. Persze mindenki mindent tudott, még Pfaltz-papa is, de ő olyan ember volt, nem szólt. A gróf küldeményeit szépen az élire rakta az almáriomban, s mire Emília eladó sorba került, több hold szőlőt telepített a Jánosfölde fekete ugarjába, arra húzta azt a bizonyos pincét. A szőlő akkor már egy kisebb majorságnak is beillett. És Mama mindig mosolygott Pfaltz Hugóra is, meg János grófra is. Eleinte pirosan, pozsgásan, aztán egyre halványabban. 1826-ban elhervadt egészen, nem sokkal Emília esküvője után. Az évben épült az a templom a falu közepén a gróf úr jóvoltából, hogy oda kerüljön majd a koporsója és a márványtábla. Egy galamb ül a Buttler-címer tetején, és a tábla fölött egy kampón örökké virág, egészen addig, míg a gróf Jánosföldén élt. Ezt sem bocsátotta meg soha a jó, merevnyakú, szigorú erkölcsű sváb falu.

A Weinhardtok is arról jöttek a Buttler gróf kenyerére-földjére, ahonnan a többi sváb. Régi família Krumbachból. Franci már itt született, vaskos legényke, s hogy ne feledje ősei hivatását, a szülei korán befogták a terebélyesedő gyümölcsfákkal tarkított szőlőben gondos vincellér-munkára. Itt találkoztak. Emilie már hordozta azt a gént, mit továbbörökített utódjaiban: az önfejű, magányt kereső, kicsit szertelen szabadságvágyat. Ezen vágy kiélésére kihízelgett Pfaltz-papától egy hátast, kistermetűt, s azon járt apja után a szőlőbe. Később a Franci után a szőlőbe. Nem volt még 13 éves akkor Franci, Emilie 16, s úgy egymásba bolondultak, hogy nem volt mit tenni. Franci többnek látszott, már serkent a bajsza (Johann volt ilyen 17 éves korában!), s az esték mámorosak voltak Jánosföldén is. A gyerekek pedig nem ismertek törvényt, korán jött a szerelem, és istenáldása is jött hamar és kéretlen: a házasság sürgős lett. Franci 16, Emília 19 volt ekkor, meg is eskette őket a szomszéd falu plébánosa szép csendben.

Óh, az az 1826-os esztendő! A Mama egyre gyengébb, haloványabb, Pfaltz-papa sündörög, tehetetlen, inkább a szőlőben van, mint otthon: nem bírja nézni. Aztán az esküvő. Johannt hiába várják, nem jön. Marie már 5 éve nem is látta! És a tavaszi esküvő után - alig olvadt akkor a hó, olyan nehezen éledt a természet! - egy ólmos, szürke reggelen a magasra rakott párnahegyen nyomot alig hagyva, utolsót lehelt Marie. Aztán csak kitavaszodott, s már ért a gabona, amikor Emilie idejekorán, hatodik hónapra halott gyereket szült.

Istenverése ez is? Az öreg Müller átka? Krumbachból és a túlvilágról? ... A krumbachi malom kerekei időnként elindulnak, pedig nincs víz a patakban 1802 óta! Most is lódult, mondják, mikor Emiliet a pap a szomszéd faluban eskette.

És így ment ez aztán sokáig. Franci tovább gyarapította Pfatz-papa szőlőjét, egyik pincét a másik után ásatta, jöttek Versecről a hordók. Csak gyerek nem jött. Koraszülések, vetélések évente, vérszegénység, mint az anyjánál. Akkor Buttler gróf nem bírta tovább nézni a lánya kínjait, és a szóbeszédnek újabb tápot adva doktort hozatott, híreset, egyenesen Milánóból.

Hát így lett 10 évre aztán, hogy Anne-Marie világra kéretőzött végre. 99 évet élt. 63 évvel élte túl nagyanyját! Nem is egy, - kettő emberöltő!

Emília 66 éves korában csendesen elhunyt magasra rakott fehér párnák között, mint az anyja. A jó Franci nem bírt a vérével, s egy évre rá elvette egyik napszámosának lenhajú lánykáját. Csaknem 50 év volt közöttük! S a leány szült neki 5 fiút még! Ott nem fogott a krumbachi átok.

Szigorú ükanyám nagyanyja, Emília édesanyja, az angyali szelíd, tündéri, szőke MÜLLER MARIE-ANNE, azaz Marie Anne Müller 1788 tavaszán született hat fiútestvér közé virágszálnak Krumbachban, a Mindel folyócska kergevizű erejét bitorló malom molnárjának hetedik gyermekeként.

Olyan szelíd és szép volt, mint egy szent, mégis azt mondták a faluban: "boszorkány, mint a nagyanyja volt!", merthogy igen kicsi korában jobban számolt, mint akárki. Csak ránézett a szekérre, s megmondta, hány zsák búza van azon, de azt is, hány mázsa liszt jön le belőle. Amúgy csendes volt, tán nem csak a hat báty erőszakja tette, ilyen volt a természete. Lenszőke, fehérbőrű, mosolygós kékszemű, kicsiny és törékeny. Legelöl ült az iskolában még 4 év múltán is, mindig a legkisebbek közt. Aztán gyerek maradt a lelke élete végéig. Valahogy tényleg más volt, mint a többiek, játszótársa se, barátnője sem volt, bátyjaitól elleste a betűvetést, s ha tehette, a bibliát olvasta. Szülei szent életre szánták. Míg haszna volt otthon, főzött, mosott, takarított, aprójószággal bánt, nemigen akaródzott Ulmba vinni a nővérekhez, de sorsa az lett volna, ha nem szalad úgy az idő.

Már 17 éves is elmúlt, kérője is akadt, de nem ment. El volt szánva a szűzi életre, a szerzetesi módira, amikor a házukba vetette a sors gróf Buttler János magyar inszurgens tábornokot véres lábbal, kese ló hátán, zsinóros mentében, fekete bajusszal, halottsápadtan. Október közepe lehetett, amúgy hűvös, de tiszta alkony, amikor a menekülő sebesültet fehér ágyba fektették, kirurgust is hívtak hozzá, aztán Marie ápolta pillangó kezekkel, teljes odaadással. Az egész ház felbolydult, a hat báty készségesebb volt bárkinél, még a három legidősebb is szőlőt küldött a legényekkel szüret után. Apjuk, az öreg molnár, kit amúgy is szorongattak Napóleon adószedői már egy éve, igencsak tisztelte, aki kiállt ellene, ha meg vesztett csatában, akkor igazán!

Nos, igen! Ulm alatt ütköztek meg Ferdinánd főherceg vezetésével az osztrákok a franciákkal, s az osztrák lobogó alatt nem egy magyar nemes vitézkedett. Köztük volt az akkor 30. évét taposó fiatal gróf, tábornoki rangban, hogy a dunamenti sváb földről kikergessék végre a franciákat. Onnan menekült, a vesztett csatából, combján, nyakán szúrt sebbel, félig ájultan lova sörényébe kapaszkodva egészen Krumbachig, a malomig épp, ahol még világ szűrődött ki. Akkor elájult egészen. Napok múlva ébredt, s ájult újra - mély szerelembe. Így szokott ez lenni a mesében, s így esett, hogy Marie nem az isten jegyese lett, hanem gyönyörű Jánosa kezes szeretője.

Nehezen gyógyult János gróf. Istvánt, öreg szolgáját hazamenesztette levelével, nehogy szülei halálra váljanak elmaradásán. Karácsony szent ünnepét a krumbachi templomban töltötte, kérvén Istent, adja néki Mariet örökre. Hát szülői áldást István nem hozott Torontál megyéből, így anélkül vette Mariet maga mellé: nem jegyesül, sem feleségül, örök társul egy gyönyörű szerelemben. Akkor pedig még nem tudta, hogy valaki már evilágra ígérkezik.

Tavaszon tört ki a botrány, amikor kiderült Marie állapota. János gróf nem hagyta, s Müller molnárnak ultimátumot adott. Nem volt nagy haragvás, hangos szó, csak gyertya melletti borozgatás, s a két férfi alkudott. János gróf elviszi Marie-t, bár templomban örök hűséget nem esküdhet néki a család miatt, de Isten előtt ez már úgyis megtörtént. Torontál megyében van hatalmas uradalma, erdők, mezők, folyók, jó vastag föld, műveletlen. Jöjjön a lányával Herr Müller családostul! Ehhez kapott még újabb ezer holdakat vitéz katonáskodásért, így amerre a szem ellát, mind az övé - lakatlanul. Tudta az öreg Müller is, híre járt, hogy száz éve tán, mentek már arra svábföldiek. Nem is jártak rosszul. Még a Mária Terézia ültette oda őket. Csakhogy arra száguldott a pestis, s az egész megye kihalt. Mesélték, itt-ott állnak még a házak is, és a gaz az ereszig ér. Hát ilyen kihalt vidékből jutott tengernyi Buttler Jánosnak. Odavinné Mariet családostul, jöjjenek!

Nos, Müller Nepomuk nem hagyta malmát, csobogó Mindel patakját. Három fia már úgyis saját szőlejét míveli a Duna túlpartján fiatal feleségeikkel, de maradt még három idehaza. Egyikőjüké lesz a malom, de Marie s a másik kettő mehet, idehaza úgyis a franciák járják. Reszkethetnek tőlük eleget. Hát inkább menjenek.

Így esett. Krumbachból Buttler földjére telepedtek a Müller Péteren és Antalon kívül még mások is. Weinhardt és ifjú felesége, aztán Augensteinék, Michelsék, Michlbachék, Humék, de még a felsőtemplomi kiskápolna papja, Krix Antal esperes úr is velük tartott. A hírre aztán másfelől is felpakoltak, s nem volt hét, hogy be ne kopogtak volna az urasági kastélyba újabb jelentkezők ládástul, tollastul, juhostul, gyerekestül.

Mire nyáron a kis Johann megszületett, már félig állt az újjászületett falu egyenes utcákkal, takaros kertekkel, némelyek már szőlőt is dugtak, s volt, aki már aratott a Buttler gróftól kapott vetőmagból. Mikor a kis Johannt keresztelték Párdányban, a sátrak alá hívott falunépe előtt a gróf megkeresztelte a települést, elfogadván a megtisztelő javaslatot: legyen hát Jánosfölde. S akkor Krix Antal meghúzta az új harangláb kötelét. Az első bim-bam vecsernyére hívott, s akkor jött az ígéret, hogy lesz majd templom is a gróf jóvoltából.

A következő év tavaszán kislány is született, Emília. Csakhogy addigra igen megváltozott Müller Marie élete. Nem mehetett ez így. A svábok nehezen tűrik a bűnösnek ítéltet maguk között. Még ha Marie szívesen nélkülözte is a barátnőket, és szívesen élt a gróf kastélyában magányosan. Amikor elhagyták a gyermekek az emlőt, főzött a házra egymaga, nem volt cselédje, nem álltak hozzá, de nem is akart munka nélkül lenni. Igen, elbújni lett volna jó, ám találkoznia csak kellett az emberekkel. Kikocsizott a faluból bricskán Párdányba vásárolni, meg rá kellett néznie az istállóra, magtárra, és bizony a büszke sváb nem tűrte a néven nem nevezett asszonyságot maga felett, ki nem is úr, nem is szolga, s nincs a gyerekein Isten áldása sem, hiába keresztelte meg őket Krix pap a harangláb és a plébánia fejében.

Buttler is látta, egyre szomorúbb Marie, egyre keservesebben tűri a környezetét. Így történt aztán, hogy az uradalmi kertész, Krumbach-béli Pfaltz Hugo odahagyta a kertészkedést, s a gróf rábeszélésére erdész lett a közeli tölgyesben. Hát kellett is, hiszen a gróf mindene volt a vadászat.

1811-ben az ötéves fiúcska mamájaként és egy 3 éves leány anyjaként Pfaltz Hugo megkérte Müller Marie kezét előbb a gróftól, aztán Müller Pétertől, a szőlősgazda bátytól. Marie is rábólintott korábban, bár majd a szíve hasadt Jánosáért, de hát a gyerek! Leginkább a leány! Merthogy a fiúcska a kastélyban maradt, nevelőt kapott, s aztán 10 éves korában katonaiskolába került Bécsben. A kislányt Hugo úr adoptálta, és magával vitte az erdészházba.

Marie boldogtalan is volt, boldog is. Még mindig mosolygott a világra, itt, Hugo mellett valahogy szabadabban, kevesen látogatták. Aztán a rosszízű suttogások is elültek, magától értetődő lett ez a házasság, mint minden. Mondogatták még, hogy boszorkány, hiszen hogy megbabonázta a grófot, de végül ez is elhallgatott. Akkor éledt a nép szája újra, amikor betegeskedni kezdett. Sohasem volt vastag, de már úgy kezdett fogyni-halványodni, mint a gyertya, vagy a dobozban a menyasszonyi fátyol. Igaz, a koszorúból semmi nem maradt! Akkor látta, amikor kinyitotta az almáriom mélyét, takarítván. Papírdobozában egy egér csontváza feküdt, s némi foszlány a mirtuszból, fátyolból. Nagyon megijedt: Istennek tán ez a házassága sem tetszik? Egy dologban volt bizodalma, a gyerekeiben. Johannt nem látta 1820 óta, s Emilie is 16 éves már! Oh, Isten, mikor ölelhet unokát, szöszke gyerekfejet újra? Sírt, sápadt s éppen mire elkészült a templom, 1826-ban szépen elaludt. Olyan gyenge volt, lélegzetet venni sem volt ereje. Az új templom lélekharangja neki kondult először, s oda is temették, bár volt, aki szót emelt ellene, de nem Krix papnál már. Michlbach szentelte be Marie koporsóját: "Élt 38 évet". Nem sokat. Isten áldását kérem rá most is, bár 173 éve porlik a teste...

Első olyan ősanyám, akit Magyarországhoz semmi nem kapcsolta, az Müller Marie édesanyja, HILDA AUGENSTEIN volt. Günzburgban született, a Dunaparti kikötő egyik kereskedőházában, ahonnan kilépve, egy bakugrásnyira épp, a fövenyes parton álldogálva bámulhatta apja hajóit, a ki-berakodó munkásokat zsákokkal a vállukon. Már amikor kiengedték a házból egyedül. Korábban az ablakból pipiskedve bámészkodott, de hamar elfáradt a lába, onnan nem szerette.

Éppen 1750-ben született. Akkor is folytak háborúk, s ők mintegy útvonalon laktak: jól ment hát az üzlet, virágzott a vállalkozás, csak apját nem látta soha, legfeljebb messziről: amikor az ablakban pipiskedett, vagy amikor a fövenyen álldogált. Apja, Michael Augenstein, sváb gabonakereskedő volt, három hajó tulajdonosa, anyja Marie Bouvier-Chantilly volt, a boszorkány, bár Hilde úgy emlékezett rá, mint vidámszemű, nagymosolyú, sűrűszemöldökű, jó illatú menedékre. Volt még két öccse is, de ők is hamar a Mama mellé kerültek, a domboldalba, a zsenge zöld bokrokkal szegett temetőbe.

Apja francia lányt fogadott mellé Freiburgból. Később megtudta, nagynénje volt az az anyja családjából, kik Lotharingiából futottak nemrég a hitük miatt. Haj, mennyit felvállalt az apja az anyjáért s őérette, de hiába! Aki boszorkányt vett feleségül, annak lakolnia kellett.

Hilde még kicsi volt, amikor a rémes mende-monda a fülébe jutott. "A fiait is magával vitte..." "Elállította a patak folyását..." "Szemmel gyógyította a pap húgát..." Suttogások, vádak, és egy kisvárosban elég, hogy a halálba kergessenek érte bárkit. Hilde anyját is úgy találták meg, egyik hajójuk árbocára tekert hajjal, véresen. Mint akit halálra vertek. De Michael nem szólt, nem tett panaszt, eladta a hajóit, bezárta a kapuit, ablakait, Susanne maradt csak, és Hilde. Meg ő, hófehér hajjal. Évekig ki sem mozdult, csak ült. Olykor a lányát nézte elmerengve.

Pedig Hilde tudta, egy cseppet sem hasonlít az anyjára. A fiúk igen. Az ő szeme kék volt, a haja vöröses, a bőre fehér. Sváb lány volt tetőtől talpig, semmi francia vér nem csorgott őbenne. Csak a félelem, az volt sok, több a kelleténél. Apjával nagyokat hallgattak. Hallgatták Susanne hangját a kert végéből, ahol hajlongva, halkan francia dalokat dúdolt.

Hilde félt, mintha valaki bűnös lenne. Tudta, az anyja sem volt az, apja sokat-sokat mesélt neki róla. Mégis. Amikor először a templomba ment, ahogy utána néztek, ahogy suttogtak... Ilyenkor elébe került anyja felnyúlt fehér-vörös teste a csapkodó vászonvitorla alatt. Hazafutott, eléállította a dézsát. Fürdött. Ha nem volt tűz, hideg vízben a vályúban, a dagasztóteknőben, bármiben, amibe vizet lehetett meríteni. Kényszeresen mosakodott. Kilenc éves volt akkoriban. Aztán lassan csitult ez az őrült mánia, de mindig kényesen tiszta volt. Mint egy baronessz, meg nem fogott semmi állati dolgot kesztyű nélkül. Volt egy cipős kesztyűje, egy csirkekopasztó kesztyűje, egy istállós kesztyűje. Százszámra hevertek. Mindenütt volt egy pár készenlétben, s a tűzhelyen állandóan gőzölgött egy fazék víz.

Nem tudta, miből élnek, de nem is tartozott ez a lányra akkoriban. Bizonyára a hajók árából. De meddig tart? Michael Augenstein tudta, valameddig még, de kiházasítani Hildét igaz módjával nem tudja. Hilde szép volt, s illett reá a habos grenadin ruha az atlasz szalagokkal, s a pici fejkötő. Mindig divatos volt, friss, üde, tisztaillatú. Magamagának meg az apjának, no, meg Susanne gyönyörűségére.

"Ezt a virágszálat itt hervasztaná el, Michael?" - morgolódott Susanne.

"Hová vigyem, hisz nincs társaságom." - törődött bele Michael.

De nem Susanne. Egyszer csak előállt, hogy a krumbachi molnár ismeri Hildét, meg hallott az anyjáról is, és hogy van neki egy fia... Tudta ezt Michael-papa is, de gondolni sem mert arra, hogy a gazdag molnár kockáztat egy boszorkány-csemetéért. Végül aztán mégiscsak összeboronálódott a két gyerek. Nepomuk Müller a Hilde két szép szemében akadt fenn, Hilde meg a liszt illatától kergült meg. A fehérhajú Michael Augenstein nem sokra rá elaludt végleg Günzburgban a Duna csobogásának altató nótájára. Susanne Hildával ment, a vén csont, Krumbachba.

Az öreg Müller ugyan nem bánta meg, hogy fiát Hildéhez engedte. A kósza hírek persze Krumbachig is eljutottak, de már csak úgy, hogy kíváncsivá tették a jó svábföldi parasztokat. Hát csak azért raktak 1-2 zsák búzát a szekérre, hogy betérjenek a Müller malmába megnézni azt a híres fiatalasszonyt.

Hilde pedig olyan házat tartott, ha valaki annak is utána jár, párját nem találják. Minden ragyogott, fehéren-keményen ropogott a damaszt vászon asztalon, ágyon, s a fehér vállon a patyolat ing. Hát még a konyha! Illat és csillogás. Nem volt ilyen akkoriban sehol, legfeljebb tán a hollandok finnyás portáján. Hogy csinálta?

Susanne mellette volt persze, de jöttek a gyerekek sorban. 1770-től egyik a másik után: hat fiú. Hat ördögfattya a Nepomuk uram csobogóvizű Mindeljén éjjel-nappal nyikorgó-tekergő malmában. A legkisebb már legény volt, menyasszonyt keresett, amikor az utolsó gyerek megérkezett, de az már leány lett végre! Leány! Marie, mint a nagyanyja, s engesztelésül hozzá az Anne név: Marie-Anne, így, németesen!

Ó, hogy szerette Hilde kicsi Marie-ját! Pici száját, szöszke haját! S ahogy cseperedett, hogy nézte! Pedig ő sem hasonlított a nagyanyjára, csak annyiban tán, hogy úgy számolt, mint egy férfi, vagy még jobban! Hogy szerette kicsi Marie-Annet, mégis zárdába szánták. Talán ezért babusgatta még nagylány korában is, még akkor is, amikor már úgy elfáradt, hogy kezét sem tudta emelni. Elfáradt február végén, s meghalt március elején, amikor a rügyek fakadnak, vizek áradnak. No, igen! Akkor 1802-ben nem áradt a Mindel. Ezen a tavaszon még vizet sem adott: kiszáradt. A békák is kiköltöztek a medréből.

Talán mégis boszorkány leánya volt ez a Hilde Augenstein?

Ki is volt hát az ő édesanyja? MARIE BOUVIER-CHANTILLY.

1725 télutóján született, már Svábföldön, egy erdőszéli tanya pajtájában. A jószívű gazdasági erdészek adtak menedéket a nővére vállán ájultan érkező kismamának azzal, hogy maradhatnak, ha a nővér felvállalja a nyolc tehén gondozását. Az anya született idióta volt, rá nemigen tudott az erdész számítani. Megszült, s mihelyst lábraállt, bejárt a faluba, kapott ezt-azt fűhordásért, talicskázásért, többnyire inkább elkergették, csak a Mindel-parti malom építésénél maradhatott hosszabb ideig.

Épphogy a kisgyerek lábra állt, az erdész után indult, aki hol bevárta, hol nem, hát Marie már néhány hónapos korában magára maradt a fákkal, virágokkal, madarakkal. Nénje ki sem látszott a tehenek közül, este, amikor előkerült, eléje rakta a bögre tejet, és kizavarta az anyjával együtt a patakra mosni-mosakodni. Sok emberi szó nem ért a füléig. Anyja húzós üvöltéseire emlékszik, a pajta szénaszagára, s ami benne maradt még, az a "tudomány". Az erdőtől kapta, meg egyszer említett valami szakállas vénembert is, attól.

Marie tudománya az emberek szemében csoda volt. Sőt, boszorkányság. Sebre, hályogra volt füve, s a levelek-ágak csendje kiokosította a lélek hibáira, úgy tűnt, a jövőbe lát. Eszes volt, elleste azt, ami mellett mások elmentek, s mire süldő lánnyá növesztette a természet, számára is csodaformán derült ki, mi mindent tud, mi mindent lát, amit mások nem, azok, akik nem ismerték az erdő nyelvét. Persze, ezt nem nézték jó szemmel a faluban: hugenotta menekült, francia, és lábra állította a béna erdészgyereket varázs-ujjaival. Hogy ez hány hónapon át tartott Gaston lábaival, s hogy maga is megijedt, amikor egy véletlen mozdulattól a fiúcska felüvöltött, de a láb megmozdult végre, nos, ezt senki nem tudta! Ez Marie tudománya és bátorsága volt.

Végül is el kellett hagynia a tanyát, Susanne-t, a nénjét, de még a falut is. Ez pedig akkor történt, amikor a falu temploma tornyába beleütött a ménkű. A torony leégett, s benne a sánta harangozó. Valaki látta Marie-t táncolni az égen, kezében a villámmal, amint épp reávetette azt a templom tornyára. Az senkinek nem tűnt fel, hogy másnap a megáradt Mindel partra vetette a belefulladt édesanyját, a balga Magdalenát. Marie ekkor 14 éves volt. Búcsú nélkül fordított hátat a krumbachi gyerekkornak. Tulajdonképpen félt a gyűlölettől. Feltehetően addigra már eltűnt az a rejtélyes szakállas öreg, aki valamit jelenthetett neki gyerekkorában, aki talán mellette volt, amikor senki az égvilágon nem szólt hozzá. Talán az a magányos öreg volt az egyetlen, aki emberszámba vette. Ki tudja?

Marie arrafelé igyekezett, ahol nem ismerték, és ahol olyan sokan vannak, hogy elbújhat. Szolgált tanyákon, városban, falun, amerre a lába vitte. Leghosszabb időt Ichenhausen kántortanítójánál töltött. Mint a szivacs, szívta fel a tudást, a betűket, a számtant, elleste, milyen ruhát varrna magának, ha pénze volna. Sötét haját koszorúba fonta, fehér kötényt is vett sajtért, igaz, nem az ő sajtja volt. Ha olykor lopott, meggyónta, mint jó katolikus, hiszen így látta másoktól. Nem tudta, miféle ellenszél, vagy szél fújta őt erre. A hugenottáknak hírét sem hallotta.

Az erdei vadócból kisvárosi cselédlány lett. Ám többre vágyott, nemesebbre, hát kifordult a morva Gehbirts kántorék házából, s meg sem állt Günzburgig. Itt két esemény lendítette előre az életét.

A város szélén, az istápoly előtt fetrengő betegeket látva elszorult a szíve, és elővette gyermekkori tudományát, a füveket és az ujjaiban rejtőző erőt. Hamarost híre kelt. Ha csurrant is ruhára, meg is bánta, mert vajákos boszorkánynak csúfolták, és félt a megkövezéstől. Odébbállt innen is, s a nyüzsgő kikötőnél keresett menedéket megfogadván, hogy soha, de soha többé nem segít másokon.

Napok óta nem evett már, csak amit elcsenhetett a berakodásra váró kosarakból. Akkor meglátta Michael Augensteint fényes csizmában, bársony zekében, csipkés ingben, szigorú szakállával, 45 évesen végigvonulni a sokadalomban, ahol mindenki kitért az útjából, s a tócsák is felszáradtak léptei előtt, a legyek is irányt változtattak előle. Csak Marie pattant elé mosolygósan, kacagva, sűrű szemöldökét felvonva, szoknyáját csippentve, és azt mondta, ha felveszi konyhalánynak, szerencsét fog hozni a házra.

Herr Augenstein biccentett, a házára mutatott, amelynek kapujában egy asszonyság hívta befelé, integetve. Marie azt hitte, álmodik. Még utána kiáltott Augensteinnek, aki botjával koppantgatva lépegetett a szemközti sorház felé: "Lassen Sie nur den Hollander das Schift kaufen! Das Schift wird versinken!" /Hagyja, hadd vegye meg az a hollandi a hajót! A hajó el fog süllyedni!/ Honnan vette a bátorságot? És maga sem értette, amit kiabált. Tény, hogy később, amikor már menyasszonya volt Michaelnek, a férfi elmesélte, akkor épp egy hollandi férfival volt üzleti tárgyalása, akinek eladta a háromárbocos teherhajóját, és 6 hónappal később a hajó a Horn-foknál elsüllyedt egy viharban. "Hát bizony nem a tengerre szánták, akik ácsolták" - gondolta gyakorlatias eszével Marie.

Michael hogy-hogynem, némi gondolkodás után feleségül kérte az akkor 16 éves, nála csaknem 30 évvel fiatalabb, kitűnően főző, állandóan nevető kislányt, aki nem csak a kedélyét, a házát is felvillanyozta, és szült neki egy csodaszép szőke kislányt is végül, ráadásnak a két vaskos, sötétbarna fiúcskák után. Michael nem kérdezte, honnan jött, kik a szülei. Később egyik nénjéről hallott, aki tejtermékeket árult Freiburgban, de az esküvőre az sem tudott eljönni. Magukban ünnepeltek, azután áthajóztak Bécsbe - nászútra, no, meg némi gabonaállomány is gazdára talált ott.

Günzburg nem tudott felocsúdni, hogy az agglegény kereskedő egy jött-ment "cigánylányt" vett feleségül, aki ráadásul vajákos! Kiderültek korábbi "csodatettei", még a krumbachi templomtorony híre is eljutott Günzburgig, az ispotály körüli jótetteit feledve. A városi csőcselék akkor fordult igazából a kereskedő háza ellen, amikor kiderült, a "MARIE" nevű új hajón járvány ütött ki. Hatan nem tértek vissza. Egyesek látták Marie-t a hajón, mások azt is, hogy megmérgezte az ételt. Tény, hogy egyik este, amikor a gyerekeket már betakargatta az emeleti kis szobácskában, sűrű szokása szerint nekiindult a "ne félts, Misi!" felkiáltással, és magányos sétára indult. Hol járt ilyenkor, csak Gréti, a kis mindenes sejthette volna, ha nyomozni kezdett volna cipőpucolás ürügyével, de nem tette. Ő se. Marie-t hagyni kellett, ezt férjeura is tudta. Hajnalban a matrózok találták meg a "MARIE"-n, dús barna hajánál fogva az árbochoz kötve, megfojtva, testét véresre rugdosva. Akkor már nem élt.

Michael ekkor 60 éves volt. Néhány nap alatt fehérhajú ősz öregember lett. Két hónap múlva a tífusz, ami a hajóról a hat áldozatot szedte, elvitte a két fiút is. Alig múltak 11 és 13 évesek. Michael bezárkózott, de ezt már Hilde történeténél elmeséltem.

Ilyenkor eltűnődöm: vannak-e véletlenek? Vagy a sorsunkat le kell élnünk, azon egy tollvonással változtatni nem lehet, mert nincsenek véletlenek?

Marie Bouvier-Chantilly édesanyjáról, MAGDALENA BOUVIER-CHANTILLY-ről nem tudok sokat írni. Nemigen hagyott nyomot maga után, és környezetéből sem fogott fel sokat. Agya nem működött normálisan: idióta volt.

1708. december 6-án este 7 óra tájban a Bouvier-tanya konyhájába szinte beesett Jack, az istállószolga, hogy fegyvereseket látott jönni a dombok alatt az úton. Ide tartanak. Aztán maga Louis gazda rohant, kezében már a puska, mert idehallatszott a fegyverropogás is. Ekkor már a gyülekezeti ház lángokban állt, a kicsi falu minden pontján sikoltozás verte fel a téli csendet. Ezelőtt fél órával még Anne asszony sikoltozott, de ő azért, mert új életet adott a földnek: Magdalénát, akit épp most tekert be fehér gyolcsba a bába a szomszéd faluból. A konyhaasztalra fektette a gyereket, és már futott is, lova nyerítve vágott ellenirányba, hazafelé. Louis a legnagyobb lányát kapta elő, karjába nyomta az újszülöttet, vállára terítette anyja fekete meleg kendőjét, s így tett a többi néggyel is sebtiben, s hónuk alá nyomott csizmájukkal az erdő felé terelte őket. Azok rémülten, lihegve kaptattak Susanne és az ordító újszülött után, akinek Susanne kétségbeesve fogta be a száját. Ismerték az utat, de eddig játékból bújtak meg a löszbe vájt üregekben. Most!... Most összebújtak reszketve. Hajnal felé elporlott az utolsó üszög is, csak halványan parázslott a hóban a magtár sarokvasa, szétszéledt tehenek álltak dermedten, mintha belüket ontott társaikért álltak volna gyászőrséget.

A gyerekek előmerészkedtek. Apjuk teteme az ajtófélfára akasztva, anyjuk a szülőágyon, vértócsában, két szolga lőtt sebekkel az istálló romjai alatt. A püspök katonái alapos munkát végeztek. Aki élve maradt a faluban, mentette, ami menthető volt. Egy Bouvier-Chantilly-testvér vette át a gazdaság és a hat lány gondját, Marcel bácsi. Később őt is felkoncolták egy hasonló rajtaütéskor néhány nap múlva. Jack akkor került elő hamuszín sápadtan, tán a nádasban kucorgott. Jack segített Susanne-nak valahogy ellátni a romos házat, és nekifogtak életben maradni. Megpróbálták összetartani a gulyát, és tejet szállítani Belfortba. Még sajtot is készítettek, ahogy tették azelőtt a szüleik.

Magdalena azon a rettenetes éjszakán, amikor született, agyhártyagyulladást kapott. Túlélte, de elméje nem működött többé. Csak ült, evett és aludt. Senki nem törődött vele, senkinek nem jutott eszébe szeretni, megsimogatni. Akár egy felesleges bútordarab. Körülötte mi történt? A tehenek, Jack, Susanne és a másik négy lány gondjai? Az időnkénti rajtaütések? Hogy ég a falu? Hogy leszúrták Jackot? Hogy csoda volt mind a hatuk életben maradása? Egyetlen dolog tudta pillanatokra felnyitni az értelmét: a szex. Mert minek lehet nevezni egy gyilkolás, gyújtogatás során elkövetett erőszakot? Szexnek sem. De Magdalénában valami felszakadt akkor. És másnap eltűnt. Az úton találták meg, amelyen elporzott az egyházi bandérium. Kezében egy gombot szorongatott, katonazubbony gombját. Aztán a bába valahogy elhajtotta a magzatot, de Magdalénától többé nemigen volt nyugta a legényeknek arrafelé.

1724-ben, XV. Lajos edictuma után a véres hajszák újra megindultak, s eljutottak Bouviers-be megint a tavalyi katonák. Magdaléna boldog volt, a lányok is életben maradtak. Elhatározták, eladják a gulyát, és ősszel útra kelnek. De erre nem került sor. Kiderült, a katonák látogatásai lassan elfogyasztották a tehénállományt, s a sűrű zaklatások következtében nem maradt mit eladni. Magdalénára nemigen figyeltek létfontosságú gondjaik közepette, és állapotát nem vették észre, csak akkor már, amikor nem lehetett segíteni: így maradt meg a magzat, s lett belőle "krumbachi boszorkány".

A hat lány végül felpakolt. Közben kettő férjhez ment, meg is özvegyültek gyorsan a kivédhetetlen üldöztetések alatt. Rose-nak a kicsijét a karjából tépték ki, s így özvegyen, árván, életösztönétől hajtva ő is a testvéreivel tartott. Odahagyták szülőföldjüket, és elindultak kelet felé. Túl a Rajnán talán jobb lesz! Ha elérnek odáig egyáltalán. Hosszú volt az út, sokszor hajlékuk elhagyott szérűben volt, olykor megbújtak az erdőkben, ligetekben, ám rájuk szakadt a tél. Hírét vették, hogy errefelé szívesen látják a dolgos kezek tulajdonosait, ha másvallásúak is, ha franciák is. A Bouvier-Chantilly-lányok pedig tudtak dolgozni. Be-beálltak, kinek, hogy sikerült.

Persze, az áldott állapotú, idióta Magdaléna sehol senkinek nem kellett. Susanne pedig nem bírta otthagyni az árokparton éhre, megfagyásra. Ketten vonszolták magukat aztán, egészen addig, amíg a Krumbach-környéki erdész és nyolc tehene meg nem váltotta őket.

Marie megszületése Magdaléna eddigi életén mit sem változtatott. Odaadta magát, akinek leteperni volt kedve. Ha adtak neki, evett, ha nem, feküdt a pajtában, s ha senkinek nem kerekedett kedve ledönteni egy fordulóra, s ráéhezett, hát kielégítette magát. Ennyire futotta az elméjéből. Hogy gyereke volt, nem is tudta. Csak akkor szoptatta, ha Susanne mellére tette. Hagyta.

Egyszer nadrágok után tekeregve három héten át a malom építésénél időzött, és senkinek nem szottyant rá kedve. Követ hordott álló nap, és nem mozdult. Senki nem értette, de nem is akarta. Azután is, éveken át, mindig szívesen időzött a Mindel partján, és nézte a zúgó vizet. Ilyenkor ha kérték, segített. Szerette a kerekek forgását.

Erotikus őrülete kissé alábbhagyott, pedig még fiatal volt. Be sem töltötte a 33-at, amikor a Mindel tavaszi nagy áradása magával ragadta. Értelmetlen, haszontalan életének így lett vége 1739 koratavaszán.

Az idióta Magdaléna édesanyja, a szerencsétlen véget ért ANNA MEUNIER akkor, amikor belesett a városszéli varga házának az ablakán, és megakadt a szeme a szép szál Louis Bouivier-fiún, és sóhajtott egy reménytelent, még nem tudta, kicsoda is ő tulajdonképpen. Azt csak az esküvője napján tudta meg apjától, Jacob Meunier szőlősgazdától, aki nem is az apja volt tulajdonképpen.

Addig persze mindenféle képek eszébe ötlöttek, váratlanul, s mert nem tudta hová tenni őket, elhessegette. Nem is igen érdekelték ezek az emlékfoszlányok, mert hisz minek ilyen butákat gondolni egy parasztlánynak? Lázálmok. Esküvője napján, 1696-ban, szüret után, szeptember 6-ikán azonban ezek a képek is a helyükre kerültek. Legalábbis ő azt hitte, hogy világos a dolog, csak nagyon-nagyon szomorú volt ettől az egésztől.

Nem volt véletlen, hogy az apja, akit imádott, és az ügyeskezű, kevésszavú anyja Non-nak hívta olykor, pedig az nem az Anne szokott becézése! Hát apáca! Azt értették alatta! Merthogy apáca hozta őt postakocsin, állítólag Liège-ből, csaknem 18 évvel ezelőtt. Ezért lett Anne-ből Non a Giromagny szőlőshegyek lábainál, egy közigazgatásilag Belfort-hoz tartozó tanyán, ahol ők éltek hatan. Anne testvér nélkül, meg a cselédek: egy öreg mindenes asszony és két béres. Ráadásnak a hegyek köröskörül!

Az apácával jött a szőlőkön túli kolostor apátja is, együtt hozták a leánykát a gyermektelen Meunier-tanyára. Anne azért járt álmaiban tömjénillatú oszlopfolyosókon, ezért beszélt egész életében suttogva, ezért nyílt nehezen mosolyra a szája, és járt lehajtott fővel, mint egy apáca. Olykor az a Non nem is becenév volt. Olykor Jacob papa fogcsikorgatva mormolta a bajusza alatt. Nem is neki, az imádott lányának szólt ez az óg-móg, hanem a minden papok, rendek és apácák főinkvizítorának, a belfort-i bíborosnak, aki tűzzel-vassal kezdte üldözni a kálvinistákat.

Akkor, a liège-i utazó apáca látogatása idején az apát úgy ismerte Jacob Meuniert, mint jó katolikus borszállítót, aki rendesen begurította az évi borszükségletet a rendnek, s még a bíboros saját rezidenciájára is vitt, és álmában nem gondolta, hogy a szőlősgazda kemény fejében másfajta hitek, gondolatok ülnek. Azt végképp nem gondolhatta, hogy 15 év múlva, süldő leánykájával nem csak a vásárba megy Belfortba, szinte havonta, hanem besurran Bouvier varga házába is. Anne-nak ilyenkor a konyhán kellett segíteni, de bent, a hátsó szobában már vagy húszan ültek. Egy valaki, tisztes ősz vagy fiatalabb, de tekintélyes olvasni tudó az asztalfőn a Bibliát olvasta és magyarázta, aztán francia nyelven mormolták a Miatyánkot. A tisztes, akit presbiter úrnak hívtak, a végén kenyeret tört és osztott, a kelyhekbe meg Meunier-féle bort töltöttek. Nagy volt a csend és áhítat. Volt olyan, hogy Bouvier varga unokaöccse, Louis helyettesítette a presbitert a nagy télben, vagy ha az beteg volt.

Louisnak is hosszú lovaglásra kellett számítania, ha Belfortba jött. Ilyenkor nem hozott árut, csak az üzleteket bonyolította. Maga élt a Bouvier-Chantilly tanyán, amely marháiról, sajtjáról, tejéről s főleg zsíros tejszínéről kapta még nagyapja idejében a Chantilly utónevet /=tejszín/. Volt munka, és elkelt volna az asszonykéz, de Louis csak nem szánta el magát a házasodásra mindaddig, amíg épp Eszter könyvét olvasva felpillantott, mert valami égette a homlokát. Anne tüzes barna szeme volt az az udvari apró ablak túlfelén, pirosarany koszorúban a lenyugvó nap fényétől. Ahogy odapillantott, már el is tűnt, mint egy látomás. Ekkor volt 34 éves. S ekkor eljegyezte Anne-t, aki eztán még odaadóbban kísérte apját a belforti tiszteletekre. És kísérte még hat évig. Addigra tudta Louis az apjától örökölt adósságait rendezni. 40 évesen sikerült olyan házat tartani, ahol megfér majd a család, és meg is él rendesen.

Anne nem tudta mire vélni, miért vonja apja a hátsó szobába az esküvő hajnalán. Anyján sírás nyomai látszottak, de ez nem szokatlan ilyenkor. Akkor mesélte el neki azt, amit attól az ismeretlen apácától hallott:

Hogy ő, mármint Anne, egy márkinő lánya, s mert üldözték, Liège-be menekült. Ott szülte meg őt egy kolostorban. Ott éltek ketten. Az anyja nemsokára meghalt. Akkor kerestek neki helyet, hiszen ott nem maradhatott a nővérek terhén. Hónapokon át utaztak Soror Agnese-szel egyik kolostorból a másikba, mert sehol sem tudták őt befogadni. Vagy nem akarták. Az anyja neve titok volt, az apáca maga sem tudta, csak azt, hogy a kislányt Rosette Godin néven anyakönyvezték, de ezt a nevet is sürgősen el kellett felejteniök az új szülőknek a gyermek érdekében. Így lett ő 18 éven át Anne Meunier, és lesz ezután Mme Bouvier-Chantilly - e naptól fogva.

Anne nem ért rá töprengeni fura származásán. Fel sem fogta igazán. Szeretett apjától, anyjától elbúcsúzván Belfort-ban örök hűséget esküdött Louis-nak, azután tovább mentek, át a Doubs folyócskán, fel a hegyek felé. És amikor megérkeztek, attól fogva végképp nem ért rá töprengeni. Tehenek, tej, béresek, vásár, 1697-ben megszületett az első gyerek, s még öt: hat lány. 1708-ban az utolsó. És fél óra múlva Anne halott. A bíboros katonái az egész házat lemészárolták. Istenem! Le ne írjam még egyszer azt a szörnyűséget!

Igen, ez volt Anne élete. Így hallottam. Aztán utánajártam, s megtudtam, honnan származott ez a szívós, szorgalmas, csöndes francia parasztlány. És kételkedni kezdtem a gének emlékezőképességében. A gének nem nála emlékeztek a bűnökre, a förtelmekre, a gének Anne jellemét, sorsát tisztán építették! Hol van hát az öröklés hatalma rajtunk? Vagy tán azok a gének mégsem vesznek el? Előjönnek egyszer, talán az unokákban? Például Magdaléna erotikus hajlamaiban ott élt az ősanyja már? De ne szaladjunk ennyire előre! Még számolnunk kell újabb véletlenekkel! Mert Anne Meunier anyjára bukkantam a Párizsról szóló útikönyvben! Onnan másolom át életét szó szerint:

"MARIE-MADELEINE DE DREUX D'AUBRAY 1630-ban született, 1651-ben férjhez ment de Brinvilliers márkihoz, a normandiai ezred főparancsnokához. Az asszony bűnös életét aligha ismerhette: az 7 éves korától rendszeresen fajtalankodott négy fivérével. Néhány év múlva Godin lovag szeretője lesz, s olyan nyíltan űzték kisded játékaikat, hogy a végén de Dreux d'Aubray papa a Bastille-ba záratja lánya "csábítóját". A lovag a börtönben megismerkedett egy olasszal, aki bevezette a méregkészítés rejtelmeibe. Godin kiszabadulása után a márkinéval összefog: pénzre van szükségük, ezért sorban megmérgezik az asszony apját, majd valamennyi fiútestvérét. Megkaparintják az örökséget. A márkiné még a férjét is el akarja tenni láb alól, de a lovag tudja, hogy ez esetben neki kellene feleségül vennie a szörnyű nőt. Ezért minden alkalommal ellenmérget ad a márkinak, amikor az asszony mérget kever az ételébe, italába. 1672-ben Godin lovag meghal, lakásán mérget találtak és Brinvilliers márkinéra kompromittáló leveleket. Az asszony elmenekül. Csak négy év elteltével jutnak nyomára Liège-ben, ahol zárdába vonult. Egy rendőrtiszt abbénak öltözve megy érte, letartóztatja, és visszahozza Párizsba. Halálra ítélik, a Place de Grève-en lefejezték, hulláját elégették, és porait szétszórták a szélben."

Ez a szöveg áll a Rue Charles V. 10. sz. alatti palota, a Hotel de Brinvilliers ismertetésénél. Ezt írták izgalmas reklám-fogásnak, de sok mindenről nem írtak. Például Anne Rosette-ről...

Meg arról, hogy a Rue Charles V. 10. sz. alatt micsoda társasági élet folyt! Estélyek estélyt követtek, kilovaglások, bálok, s a gyermek lánykával még a dada sem törődött. Élt, kóborolt a termekben, az alagsori konyhán, ha éhes volt, vagy fenn bóklászott a cselédek manzardjain. Ahová csak a lába vitte, mindenütt elbújt párocskába botlott: Cselédek, a dadus, az anyja, parfőmös uracsok, feldőlt borospoharak, fülledt erotika, nehéz függönyök mögött, ragyogó damasztok között, puffadt párnákon elfúló sóhajok. Marie elfordult egy idő után, továbbállt, és a fivéreihez somfordált, hátha valaki foglalkozik vele, szól hozzá, megsimogatja. Odabújt Antoine ágyába és megsimogatta azt a pucér nemi szervet... Antoine 15 éves volt már ekkor, Jacques 14, Peter 17, vele volt a legjobb, s a kis Marie-Madeleine is tudta, mit kell tenni. Hát így esett. Ami nem volt ritkaság akkor Párizsban, s később sem. Csak nem tudott róla mindenki. Egy mérgezéses boszorkányper kikiáltásával, és a nagy hűhóval a Place de Grève-en, ahol már úgy kellett összetrombitálni a nézőket a mindennapos kivégzésekhez, vált a dolog rémtörténetté - századok múltán egy útikönyvben is reklámnak lejegyezve.

De az 1676 tavaszán történt szörnyű halála előtt Marie-Madeleine megélt gyönyörű három évet. És ha még tovább élhetett volna, olyan asszony válhatott volna belőle, mint mindenki más. A kis Rosette megváltoztatta egészen. Rájött az élet értékére, amikor kínok között életet adott a hidegfalú kolostor homályos cellájában. A gyermeket Godin lányaként jegyezte be, és csak Marie tudta, hogy lehetetlen: Godin halott volt már, amikor a lányka megfogant. Az inasát húzta az ágyába, amikor a leveleit akarta visszaszerezni Godin lovag lakosztályában. Nem találta, s ez az inas mondta el, hogy a rendőrség elvitt egy sárgaszalagos lakkdobozkát. Ő tudta: a leveleivel! A kétségbeesés felébresztette a márkiné libidóját. Így fogant Marie Meunier.

42 évesen Rosette-től megkapta azt, amit addig nem ismert: a feltétlen és kiszolgáltatott szeretetet. Amikor az abbé levetette álruháját, ő tudta: vége van. A kicsi épp a kápolnában volt Rosette nővérrel, akitől a nevét is kapta. Marie rábízta a gyereket azzal, hogy ha visszaviszi a férjéhez, minden bizonnyal kurtizán lesz belőle, vagy elkurvult dáma a Rue Charles V. valamelyik palotájában. Esetleg Brinvilliers leszúrja dühében.

De Brinvilliers ezredparancsnok csak a felesége 16 macskáját fejezte le aznap, egyenként, épp amikor az asszony feje is elgurult a Grève-téren 1676 tavaszán.

A kis 12 éves Denis /amúgy Denis de Dreux d'Aubray, Marie-Madeleine majdani édesapja/ a Bastille-közeli, Szajna-parti telekkimérések, építkezések felfordulása láttán elhatározta, ha örökséghez jut, amihez apja halála feltétlenül szükséges, ott építtet csodálatos és fényűző palotát magának. Ez a nagyravágyó álma aztán végigkísérte egész életét, és okozott kisebb-nagyobb következményeket. Mindenesetre ott lebzselt az első paloták kőfaragói körül, és egy nap, inkognitóban persze, munkát vállalt uralkodója, V. Charles-ról /V. Károlyról!/ majdan elnevezendő utca egyik palotájának alapkő lerakásánál. Aztán később is eljárt arra lóháton, ha csak tehette. És apja halála után egy héttel házhelyet vett, így tárgyalásba kezdett az építészek királyával, Monsieur Mansard-dal a palota milyenségét illetően. Ekkorra eltelt első álmától kerek tíz esztendő.

A tárgyalások és a kőművesek felsorakoztatása, a különféle mesterek felfogadása során megismerte Signor Longhit, és annak elsőszülött leányát, Laurát, kit minden baráti intelem ellenére nőül vett 1617-ben, s ilyetén rangon alul házasodva, nejét és házát zsarnoki módon uralva, eléggé sok gondot kellett megoldania, amelyek mind nagyravágyó gyerekkori álmának következményeként születtek. Kivéve persze a házasságát!

Eddig az apáról, kitől vérét inkább örökölte Marie-Madeleine, ám folytassuk a fonalat az anyák mentén, mint volt eleddig, s most meséljünk az anyáról, Marie-Madeleine édesanyjáról:

Girolamo Longhi, az itáliai születésű építészdinasztia nem túl sikeres életű tagja volt LAURA LONGHI édesapja. Laura anyja méhében lépte át az olasz-francia határt, és megszületett Párizsban a Krisztus utáni kerek 1600-dik esztendőben, mint elsőszülött leány, és ezért a családi hagyományoknak megfelelően kapta és viselte a Laura nevet. De erről később, az ő édesanyja élettörténetében majd bővebben írok.

Laurának három bátyja volt. Mind olasz nemesi ivadék anyai részről, és így is nevelkedtek. Laura más volt. Mentalitásában a szigorú polgári erkölcsi örökséget vitte leánykorában. A konyhában is sürgött, a varrásban is jeleskedett, és eljárt a Bastille melletti kis templomba, amit azután bontottak le, amikor a papa munkáltatója hozzákezdett 1629-ben a Saint Marie templom építéséhez. Tehát a kis középkori kápolna kiszolgálta Laurát csaknem élete végéig. Áhítata, majd asszonyi panaszai hiába szálltak ott felfelé, megakadtak a vastag boltíveken, s nem jutottak az égig.

Miért is örökölte Laura az apja szigorú génjeit, és hurcolta polgári származását a házasságba is? Csak szenvedés jutott neki ebből, s a szükséges megadás a heje-huja vidámság álarca alatt! Denis márki váltig imádta feketeszemű, alabástrombőrű Lauráját, de az udvari elvárás nagy szó! A pazar pompájú házhoz pazar pompájú házvitel kellett.

Laura egy frissen berendezett ragyogásba lépett be új ura karján 1617 májusában, s nem volt más dolga, mint engedelmeskedni, estélyt estély után rendezni, kikocsikázásokat, lovagok hódolatát tűrni, és ha nem akart ura rosszallásával találkozni az ágyban, magához kellett engednie az udvar kéjsóvár piperkőceit, kik által elérték a királynál, hogy a D'Aubray család Versailles-ban is kiváló kegyelt lehetett s maradhatott.

Laura nem tudta, hogy az ő személyisége tulajdon, s hogy ebbe voltaképp bele kellett volna törődnie, hiszen az eszébe sem jutott, hogy más is lehetne, mint tulajdon. Álarcokat cserélt egész életében. Az anyaság álarca volt a legkevésbé követelt, s így arról megfeledkezett. Megszült négy fiút, 1630-ban Marie-Madeleinet, aztán elfáradt. 32 éves korában rövid szenvedés és hosszas sorvadás után vérbajban elhunyt. Ekkor a kislány is életveszély közt hányódott: magas láz és a vérbaj összes tünete. Túlélte. Akit anyjának tartott, az D'Aubray báró második felesége volt. De hisz kitől kapott volna felvilágosítást a 2 évesen árván maradt kislány?

Laura nem hagyott végrendeletet, ő is csak tulajdon volt, nem áldotta meg a gyermekeit sem. Egy virradatig tartó bál közepén a palota északi szárnyának sötét hálószobájában lehelte ki lelkét. Az új Saint Marie templom plébánosa imádkozott kegypénzért az ágy lábánál, neki rebegte el, hogy oda temessék majd, s hagyta összes ékszerét a szalíziánus apácákra, hogy imádkozzanak a lelkiüdvéért.

Halála után még megkocogtatta anyja budoárjának tükrét, s az öregasszony ekkor dobta a tükörre azt a fekete fátylat... azt, amit hozományként a kis Rosette-Anne-Marie Meunier vitt a gyermektelen házba csaknem 45 évvel később...

ANGELA D'AREZZO PETRARCI a család második leánygyermeke volt, mert ha első lett volna, Laurának keresztelték volna - hagyománytiszteletből. A család Petrarca költőig eredeztette családfáját, s iránta való tiszteletből minden generációban volt egy Laura, az első leány. Nemesi rangot csak a XIV. században kaptak - ráadásul. Hisz az amúgy gyermektelen (!) Petrarca-ős is eléggé nagy rangot jelentett a családnak.

Arezzoi Petrarca Angela Arezzoban született 1564-ben, s az ott álló Santa Maria nevű templomban keresztelték, mint a család 4. gyermekét az Angyalka, azaz Angela névre.

A ház elkülönült a várostól. Lankás domboldal szőlőtőkéi között épült, túlfelén fenyves húzódott felfelé. Az istállóban lovak, a majorsági házak között szőnyegszövő pajta állt, ahol művészi, arabeszkekkel s a római istenek legendáit megjelenítő képekkel készültek az itáliai színeket utánzó szőnyegek, nem árusításra, kegyajándékul Firenze urainak, s más errevetődő egyházfiaknak, pl. a Párizs melletti Cluny apátjának. Angélának ez a pajta volt a kedvenc tartózkodási helye, amíg nagylánnyá nem cseperedett, amikor is az úri etikett rémes szabályai szerint neki semmi keresnivalója a szőnyegszövők, általában a cselédség között. Eme arisztokratikus családi mentalitást végképp megdöbbenésre kényszerítette a tény, hogy Angela teherbe esett 20 éves korában. A jövendő apa felvállalta a házasságot, de hát az csak egy egyszerű építész volt, ha nagyhírű is a nagyhírű Longhi családból. Építész és kőfaragó! Na persze, a szőnyeg-álmokon serdült leánynak ő volt a csoda, érette dobálta ki római és milánói patrícius kérőit.

Az a nyáréj a kövek között a pineák s fenyők illatában! És a tündérmesék Párizsról, ahol Girolamo a Nagy Építésszel dolgozott együtt, és láthatta a Notre Dame csodáit, és Rómáról, ahol meglátogatta őt ez a Du Cerceau mester, amire oly igen büszke volt a férfi! Angela az esküvő után beköltözött a városba Girolamohoz. Elköszönt a hegyektől, az Arnotól, a pineáktól, s az illatos szőlőtőkéktől, és bement a férfival a tündérhátterű valóságba gyerekeket szülni, házat vezetni, férjeurát és a születendő paloták terveit csodálni.

1599-ben, 35 éves volt már ekkor, három tizenéves fiú anyja, amikor a család útnak indult, hogy Párizsba költözzön. Angela szokatlanul rosszul viselte az utat, mely csaknem egy hétig tartott a társzekerek, váltó lovak s az esős téleleji időjárás gondjai miatt. Csak ott, amikor behordták a bútorokat, s a fiúk minden szobát berendeztek apjuk útbaigazítása alapján, ott, a homályos szoba sarkában, ahol megpihent végre, érezte-tudta meg a vénülő, 35 éves Angela, hogy újból másállapotban van! Girolamo égi jelet vélt felfedezni a jövevény váratlan jelentkezésben. Nála boldogabb apát nem látott a föld. Laura lett a szeme fénye. A fiúk kirepültek katonának, művésznek, kőfaragónak, a házat Laura uralta kedvességével, mozgalmasságával.

Így esett, hogy a leányt Girolamo sokszor magával vitte a tárgyalásaira is - kabalának. S így esett, hogy D'Aubray márki beleszeretett.

Angela szótlan szenvedéssel, messziről nézte leányának, Laurának báb-életét a házasságában, sajnálta érte, és a temetésén megsiratta. Magához akarta venni a kis Marie-t, de az apja nem adta. Marie-Magdalena sorsát nem lehetett átírni! Angela az ő sorsát is végignézte messziről! Látta, unokája miként rontotta-tombolta végig viharos ifjúságát. Azt is tehetetlenül! Sok mindent végignézett még, szeretett Girolamoja szétroncsolt testét egy kariatida lezuhant kőteste alatt. Párizs harsogó terjeszkedését. Néha eszébe jutottak a toscanai dombok és pineák, amíg be nem hunyta végleg a szemét 88 éves korában egy párizsi manzárd kicsiny szobájában. A lomok között egy csodás szőnyegre bukkant az ócskás. Annak árából temette el a város. Más nem maradt utána.

Nem sokkal az után, hogy az arezzoi előkelő palotába vendég érkezett, a ház úrnője, Olívia, gömbölyödni kezdett. Azt suttogták mindenfelé, hogy a gyermektelen házasságba kívülről jött a segítség a fess francia kadét, a névtelen vendég képében. Az is különös volt, hogy ez a fess úrfi nem sokkal a Magnato della Sapore család megszaporodása után lóhátra kapott, és elvágtatott, hogy soha többé vissza se nézzen. Nos, két héttel az előtt a távozás előtt, egy ködös novemberi napon, 1541-ben, született Olivia és Dominique Magnato della Sapore házasságának első gyümölcse, a kis LAURA MAGNATO DELLA SAPORE.

A fess francia igencsak megnyitotta méhét a szépasszony Oliviának, mert Laura születése után nem sokkal ismét teherbe esett. Mivel a francia sehol, el kell hinnünk, hogy az apa ezúttal Dominique volt. Olivia hármas ikreknek adott életet az arezzoi palotában, három fiúnak. Sok mindent suttogtak, de az igazat soha senki más meg nem tudta, még Laura sem, aki igazán illetékes lett volna a titok ismeretére, nos, senki más, csak én - és persze Olivia.

Már az furcsa volt, hogy miért lett Laura a kislány neve, ami későbbi sorsát is előre vetítette, de lám, a múltjához is köze lett. Csak nem Petrarca szólt bele a dologba fentről, a mennyekből? De bizony! Mert Laura származásánál nem az apa volt kétséges, ahogy az arezzoi palota titkáról suttogtak, hanem az anya! Nem Olivia szülte Laurát, hanem a fess francia, a névtelen, aki Párizsból utazott "nyaralni" és Petrarca nyomában járni Arezzoban - férfiruhában, s nem volt más, mint a költői vágyakat s hajlamokat nevelő kis francia lányka, a 16 éves Louise Labé! De hát az ő története csak később következik!

Tény, hogy Laura megszületett. Olivia és Dominique, a gyanútlan, boldogok voltak. Olivia bedobta a pocakot imitáló kendőket a konyha kemencéjének lángjai közé, dajkát fogadott, és elvitték a leánykát San Francesco dómjába megkeresztelni.

Laura gyönyörű lánnyá serdült. Kék szeme és szőke fürtjei teljesen elütöttek a Sapore-família össze többi tagjától. "Hát persze!" - bólogattak jelentőségteljesen Arezzo krémjének hölgyei, amint a templomból kifelé jövet Laura arany haja megcsillant a napfényben.

Laurát sokat bosszantották öccsei, a három ördögfióka. Soha nyugta nem volt tőlük, csak ha a konyhára ment békességért, és akkor már bele is kuktáskodott a főzésbe-sütésbe, és hamarosan a konyha minden csínját-bínját megtanulta. De békességért sokszor ment a temetőbe vagy a templomkertbe, kis Petrarca-kötetet olvasgatva. A 15. születésnapjára anyjától egy francia füzetet kapott, benne Louise Labé költeményeivel. A plébánossal együtt silabizálták a sorokat, s a dallam gyönyörű ívelésének hatására Laura megtanult franciául. Csak egy kicsit, mert többre nem futotta az idejéből. Az ismeretlen költőnő, Labé, hatása nem tartott soká: a 15. születésnap utáni tavaszon Giacomo d'Arezzo Petrarci megkérte a kezét, a papa igent mondott, s ő boldogan menekült gonoszkodó öccsei szekatúrája elől a csendesnek ígérkező domboldali házba, a város határán túlra, a fenyvesek alá.

Giacomo rajongva imádta nejét, mert szőke volt, mert mosolygós, mert szerette a verseket, olykor maga is írt, s azokat apró betűkkel maga körmölte imakönyve hátlapjára, ugyanis a Sapore-család adott a neveltetésére annak ellenére, hogy leánynak akkoriban nem kellett értenie a betűvetéshez, és imádta azért is, mert a neve Petrarcáig vezetett, s mint jelkép, egyenesen neki teremtetett, - vélte Giacomo, a gazdag, nemes toscanai birtokos úr, és boldog volt.

Laura is, a még gyermek fiatalasszony. Sűrűn bolyongott a dombon túli hegyoldalakon, együtt dalolt a madarakkal, imádta Toscana kék egét, illatos szőlőskertjeit: az életet magát. Csakhogy a szerelem gyümölcsöt terem, és hamarosan életet adott egy fiúcskának. Azután az első Laurának ebben a Petrarca-generációban, azután ismét fiú, majd ismét lány következett, sűrűn, egymás után. Az érett gyümölcs illata messze szállt, s következett a tejszagú gyermekbőr illata, a zene és a vers helyett a gyereksírás nótája zengett, és Laura már nem akart mást, csak aludni, pihenni. Csendre és békére vágyott, mint a házassága előtt. Úgy tűnt neki, és az öreg plébánosnak is, kit gyakran meglátogatott, Laura nem igazán anyának való. Az ötödik gyerekkel volt várandós, amikor elindult a városba a fogattal, egyedül. Az ő kedves fakóját fogatta be, kendőt kerített a fejére-vállára, hisz nem vizitre igyekezett, csak a dóm freskóiban gyönyörködni, az öreg laurencius plébánossal beszélgetni, a karzat orgonáját hallgatni, és imádkozni, imádkozni. 1566 tavasza volt, április. Még sütött a nap, de a következő percben a tréfás tavaszi rakoncátlan szél már sötét felhőket hozott, áprilisit. Mit áprilisit! Haragos vihar kerekedett, s a lankás utcát elborította a lezúduló esővíz meg a sár. A fakó megcsúszott, magával rántotta a könnyű bricskát. Laura képtelen volt kapaszkodni, a kerék alá csúszott, s a tehetetlen ló végigvonszolta az úton. Mire segítség érkezett, Laura halott volt.

Giacomo nem tért magához a gyászból soha többé. Legkisebb gyermeke, Angela, nem is emlékezett anyjára. Csak egy furcsa kép maradt benne virágzó fákkal, májusi égbolton hullámzó lélekharang-szóval, apja nedves tenyerével a fején: vidámság és szomorúság keverékével, ami akkor a tavaszi temetéseket jellemezte.

LOUISE LABÉ, korának "legmodernebb" költőnője, a szenvedélyes és őszinte szerelmi líra francia megteremtője volt. Írnak hozzá szerelem-dalokat, és róla akkor és később is monográfiákat, lexikonok őrzik életét és tetteit, de senki nem tudja, hogy volt egy kiéletlen, titokzatos lelki bánata, az anyaság. Talán ebbe is halt bele.

Egy kötélverő manufaktúra-műhely mögötti kis, kertes házban született Lyon nyüzsgő, mocskos, miazmákkal és gyűlöletekkel terhes városában 1525 télelején. Jómódú és becsvágyó apja mindenre megtanítatta, amit egy polgárlánynak tudnia illett, és Louise agya, mint a szivacs, felszívta a tudást, hatalmas temperamentummal azt megforgatta, s már árasztotta is ki, ami éppen kiáradni igyekezett: érzelmeket, kacagást, ötleteket. Robbant mindig, és nem csendesedett, bármi történt. Így ragadta magával a szenvedély egy futó kaland idejére egy hamar elfelejtett szép kapitány karjaiban alig 15 évesen. Tőle esett teherbe. Mást nem követelt a "szép csábítótól", csak katona-mundérját, de azt hiánytalanul. Aztán engedélyt kért apjától, hogy nevelőnőjével Itáliába utazzon Petrarca iránti rajongását kielégítendő Petrarca és költeményei nyomába, a kék toscanai ég alá.

Senkinek nem tűnt fel az utazás előtti sűrű levélváltás, sem a hamari indulás. Unokatestvére, a már régóta férjezett, gyermektelen Olivia Labé, a Magnato della Sapore arezzoi nemes család úrnője már várta, nagyon várta a kis Louise-t, akinek ekkorra más dolga már nem volt, mint a poggyászba belecsempészni a kapitány felszerelését, és valahogy megszabadulni a nevelőnőtől. Utóbbi olyan könnyen sikerült, hogy Louise nem is értette, minek köszönheti a körülmények váratlan és segítő egybeesését! Mintha az Ég is támogatná tervét: unokanővérének odaajándékozni az ott annyira áhított, neki pedig igen kellemetlenül kopogtató jövevényt. Elisabeth, a félig német, félig olasz, már igencsak korosodó nevelőnő nem győzött hálálkodni, amikor a gyönyörű Louise túláradó szeretettel meglepte őt: útjukat az Alpok felé kanyarítva elvitte őt haza, a havasoktól ölelt Rivába, hogy visszafelé majd érte jön, csak várja türelemmel, és a kezébe nyomott egy bársonyzacskót, tele Lajos-arannyal, ami egy kisebb vagyon volt akkoriban. Elisabeth hát sírt és hálás volt, és a szép szemek kérlelésére persze, hogy nem írt egy sort sem Lyonba az esetről a kötélverő papának, de sajnos a tavaszi nátha elvitte, és a szép summát nemigen élvezhette, viszont mindörökre néma maradt.

Louise még az első fogatváltáskor, Parmában, a fogadóban szólt a morcos postakocsisnak, hogy helyét Arezzoig átadta egy ifjú kadétnak, az ő testvérbátyjának, és málháit az viszi tovább. Rá fog ismerni, hiszen igen hasonlítanak. És lőn: reggel a kis Louise helyett egy szőke, csinos kis katonácska ugrott fel a hágcsón, s a fogat egy könnyű szívű leánnyal-fiúval robogott tovább Arezzo felé.

A többit már elmeséltem: Arezzoban Olivia Labé leányaként megszületett Laura, ki ugyancsak Petrarca után kapta ezt a nevet, mint Petrarca-imádó igazi anyjának kívánsága volt.

Hogy még Giacomo sem vett észre semmit, az jórészt vak szerelmének és a korabeli arisztokrata etikettnek volt köszönhető. Az utolsó hónapban Olívia egyre tekerte magára a lepedőket, és megfogadtatta Giacomoval, hogy a gyermek világra jöttéig nem találkoznak, hiszen úgy megcsúfította a várandóskodás, s különben nem is volna illendő, aztán meg ki ápolja a szegény kis rokont, aki kivagyiságában úgy repült le a lóról, hogy az ágyból egy darabig bizony elő nem kerülhet!

Louise mégiscsak "felépült" hamarost, és a szülés után két héttel elutazott. Magában megfogadta ugyan, visszakeríti gyermekét minden áron, de úgy magával ragadta az élet, hogy nem került erre sor.

Arezzot elhagyva, katonaruhában Nizza felé vette az útját. Ott ismét találkozott a kapitánnyal. Végigszeretkezték a Riviéra partjának összes fogadóját, parti fövenyét, erdőalját, letaposták a kankalinokat, tavaszi rügyeken hevertek, és belevetették magukat a Perpignan melletti ütközetbe. A szép kapitány seblázban meghalt még azon az őszön, Louise visszatért Lyonba meghízva, kikerekedve, és még szebben, mint azelőtt. Hozzáment engedelmesen Ehnemond Perrin kötélverőhöz, és nála nyitotta meg híressé vált szalonját... A többi bárhol olvasható róla.

Csak az nem, ahogyan toscanai útjára és a gyermekre gondolt sajgón-vágyón, reménytelenül. Olivia alig írt róla, mégis tudott leánya házasságáról, még az unokáiról is. Elképzelte, nagyon erősen elképzelte őt, szinte érezte testét, illatát, hajának selymét... 1566. április 28-án olyan erősen vágyott utána, hogy beleszakadt a szíve. Így végezte a csapodár hírű La Belle Cordiére, vagy másként: a Rajna nimfája.

Talán nem is szerelmes vers ez az annak hitt költemény?

Talán soha nem látott gyermekéről beszél, hozzá vágyódik?

Különös története van annak, hogy tizenhatodik ősanyám tisztes zsidó családból hogyan keveredett az idegenek, a gójok közé, ahonnan azóta sem verekedte ki magát a vére. Ha igaz... S itt Nagyanyámra gondolok csalárdul...

RUTH ZOCHER a tizennegyedik lány volt Jochanan Zocher elszegényedett salamancai kereskedő családjában, ahol Jochanan örömére /"áldassék az ő neve"/ 16 leánygyermek kért enni. S hogy a számoknál maradjunk, és tovább lökdössük a golyókat, kiderül, Ruth Párizsban született. Már nem is igen hallott másutt spanyol szót, csak ha apja-anyja esténként, lefekvés előtt megbeszélték dolgaikat. A kíváncsiság tette-e, vagy a származása, a héber és a francia mellett Ruth megtanult spanyolul is, habár jelleméből következően teljesen passzív nyelvtudás volt ez, mert Ruth inkább szeretett hallgatni. Csak jóval később vette hasznát tudásának, amikor leányát altatta a spanyol dalocskákkal.

No de, vissza! Hogyan eshetett tisztes zsidó házban ilyen házasság?! Amilyenről még a Talmud sem szól sehol egyetlen szót sem, mert hisz az ilyen lehetetlen! Még ha lányrablás lett volna! De nem!

1506-ra tíz gyerekkel Jochanan azt a keveset is felélte, amit át tudott menteni a nagy zsidóüldözés idején. Kölcsönökre fanyalodott, és akik adták, tudták, aligha kapják vissza. Így vándorolt el a háztól ősei minden aranya, gyűrűje, porcelánja, és maradt a ház csupaszon. Csak a gyerekek szaporodtak. És mind lány! Istenfélő Jochanan mindnek örült, csak felsóhajtott, megcsókolván neje izzadt homlokát az újszülött bemutatásakor, hogy "Uramisten, áldassék a szent neve, miből házasítjuk ki?" Vagy: "Szültél-e hozományt is mellé?" "Oh, bocsásd meg, Uram!" - rebegte Jochanan. Így hát nem bánta, ha Ruth többet volt a szomszéd kötélverő műhelyében, mint otthon.

Addigra Jochanan két unokát is ringatott, mire Ruth a világra jött, és azt hitte róla, az utolsó. A következő négyről is! A tizenhatodik létezését nem is vette be. Azt hitte, Ema tréfál. El is verte érte, mert rossz tréfának tartotta. Csak amikor gömbölyödött az 50 éves asszony, akkor ment el a rabbihoz. De már mit lehetett tenni? A rabbi is csak mosolygott, és pusztán annyi bölcsesség telt ki tőle, hogy: "Megbocsájtja az Úr, ha nem élsz többet házaséletet, fiam!" "Jó, jó!" - dohogott Jochanan - "csak Ema nem bocsájtaná meg!" Így hát imádkozott, szerette a feleségét, és - remélt. Akkor már hiába.

Szóval Ruth imádta a len, az ázott len szagát, s ha kellett, ha nem, Labé úr műhelyében üldögélt hallgatagon. A csuda kis Tizenegyedik ráadásul nem hasonlított sem apjára, sem anyjára, sem a testvéreire. Vékony volt, vézna, nemigen evett, s akkora dús, szőke hajat növesztett, hogy alig bírta hordani. Tán azért járt leszegett fejjel, és csak alulról felfelé pislogott az emberekre.

Ifjabb Labé nem kergette haza, csak este. Szombatonként ő ment át tüzet rakni, tejet melegíteni, mert azt az utolsó cseppet csak megszülte Ema, de táplálni nem tudta. Labé papa tehene táplálta - még az esküvő után is. De ne szaladjunk annyira előre!

Szóval Ruth Labé úrnál lebzselt. Megszokták egymást, és Ruth számára más férfi nem is létezett. Így hát odaállt apja elé felnőtté érésének estéjén, és kijelentette: "Mától férjhez mehetek. Labé úr elvesz." Mire hatalmas pofon csattant Ema asszony részéről, de Jochanan lefogta a kezét, ölébe vette a legkisebbet, a síró Rebekát, aki alig múlt kettő, és átölelte Ruth vállát. "Még hogy elvesz? Keresztény! Gójokkal nem házasodunk." "Nem is feleségül megyek én, hiszen én is tudom, a rabbi össze nem adna bennünket." A háttérből Ema zokogott fel: "Szeretőjének? Azt nem!!" A többit a zsebkendő nyelte el, s a könnyeket Rebeka nyalogatta le kövérkés arcáról. "Hanem?" Ruth kihúzta magát, és egyenesen apja szemébe mondta: "Úgyis fizetnek az asszonyért a zsidó szokás szerint. Hát azt mondja majd: "Rabszolgát vesz, nem feleséget." "És kifizetné az árát?" "Ki."

Jochanan nézte a kis magabiztos lányát. Hatot férjhez adott, többire nincs vevő. Hát ha ez itt mégis elkel? És az aranyakra gondolt, amit Labé úr kölcsönbe adott neki. Lassan tíz éve annak. Már tíz helyett húszat kellene visszaadni, de ha harmincat kért, akkor meg hatvanat, sőt! Ám, a közeljövőben 5 aranyat sem tudna összekaparni. Hacsak azt a cordobai szőnyeget, az utolsó kincsét el nem adja. Gondolt is rá, felajánlja. De hát a kötélverésből Dominique, az ifjabb Labé, már berendezte az emeletet is. Csak az asszonyát várja a ház. Kaftánt öltött Jochanan, és átment a szomszédba.

Mély hajlongás után leült, elővette az írást az adósságról, és felajánlotta - a szőnyeget cserébe. Dominique elnevette magát, és Ruth kezét kérte cserébe. "Mint rabszolgát megveszi, uram?" - kérdezte Jochanan. "Meg. És mint feleségemet fogom szeretni." Megitták az áldomást, Jochanan könnyű szívvel ugrott haza. Ruth amint meglátta, elépattant: "Na, ugye?" - kérdezte, de inkább diadalkiáltásnak tetszett.

Egy hét múlva Dominique a szomszéd ház kapuján megrántotta a csengőt. Ruth lépett ki rajta, hóna alatt gyapjúba kötött cókmókját hozta. Mögötte Jochanan állt, meg a többi gyerek, nyolc lány, a legkisebb apja karján. Ekkor Labé úr előmutatott egy papírlapot. Az adósságlevél volt. Komótosan és mosolyogva apró darabokra tépte, azután lépett egyet Ruth felé, vállára tette a kezét, magához vonta, és beballagtak a szomszéd kapun.

Így történt. Ezt olvastam a salamancai zsidó múzeum levéltárában. Ott találtam Ruth miniatúráját is. A csillogó hajzuhatag, mint arany aura keretezte a csinos arcocskát. Beillett egy keresztény szent arcképének.

Ruth asszonyéletét, azaz a 16. ük-ükanyám további sorsát már Párizsban kellett kinyomoznom. Louise Labé iratanyagában ez állt: "Korán félárva lett." Eltűnődtem. A kis 15 éves leány minden imája a megbocsájtásért szállt a zsidók szigorú urához úgy, hogy közben egy csepp megbánást nem érzett. Imádta Louise-t, látta nyílni az eszét, felfedezte költői hajlamait, és nem nyesegette boszorkányos temperamentumát. Korán öregedett. Dominique nem tudta visszatartani. Sorvadt, és 1534 telén elaludt - örökre.

Úgy tűnik, tán fehérvérűség vitte le. Anyja szaporasága megszakadt benne. "Ennek így kellett lennie" - töprengett Jochanan. "Nem volt a házasságán Isten áldása, ne vegye hálátlanságnak szavaimat az Úr! Isten áldása nem volt rajta..."

EMA CHÍJA egyik legkedvesebb ősöm. Nem is tudom, miért. Talán, mert bátor volt. Mint persze az összes ősanyám. De ő talán még a lányánál, Ruthnál is bátrabb: Ruth elhagyta őseit, Ema pedig ősei szigorú törvényeinek alázatos szolgája lett. Emiatt volt igazán bátor. Ez adta a tartását. Persze, nem könnyű nekem ismeretek híján és elfogulatlanul írnom, hiszen hol van az én zsidó hitbéli tudásom? Immár 500 éve feledem!

Ema ráadásul el is ütött a fajtájától - igen rejtélyes módon: az első szőke a hatalmas ősökig visszavezethető Chíja-famíliában. Vonásai keletiek, szeme őzbarna, és a haja világos, mint a kese lovaké. "Nem jutott a jó héber fekete festékből az utolsó vakarcsnak." - mondogatta az apja, megborzolva a csudás buksit.

Ema - hogy elkezdjem végre élete történetét, - 1470-ben született Salamancában. Nem a gettóban, dehogy! Apja ősi aranyaiból még anno, Ema születése előtt vagy húsz évvel, Salamon Chíja, a bankár, a város szívéhez közel palotát építtetett, amikor házasodni készült. Ide született nyolc fiútestvére után "vakarcsnak" Ema, a szőke leány. Juda Ibn Chíja, a főrabbi - a nagy Chíja-család másik jeles tagja - az első zsinagógai ünnepélyes bejelentés után, amikor megkapta az újszülött az Ema nevet, gratuláció és lapocka-lapogatás közben csak annyit súgott Salamon fülébe: "Csak ne hogy a lelke is elfajzzon! Szoktassátok a törvények szigorú betartására!" Így történt, hogy Emát úgy nevelték, mint egy fiút, úgy írt-olvasott is, mint egy fiú. Alig hogy beszélni kezdett, már anyja tanította a legszebb zsidó imára. SMÁ JISZRÁEL, ÁDONÁJ, ELOHÉNU ÁDONÁJ ECHÁD... (Halljad, Izráel, halljad...) S hogy neki is édes legyen a betűk ismerete, süteményből cukros alefeket és zájinokat, kígyós lámedeket és kövér teleket sütött a leánynak is, s ahogy a többiek esténként apjukkal olvasták a Tórát, amikor az Ággádából merítettek gyönyörűséget, Emát is beengedték. Ilyenkor Ema megilletődött a zöld selyem kárpitú tágas ebédlő esteli fényeitől, az aranyos kandeláberekben kettesével lobogó mécsesek libe-lobogásától, apja kedves, invitáló mosolyától, a fivérek szigorú tekintetétől. Ezek legalább olyan szépséges alkalmak voltak, mint a nagy konyhában sürgő cselédek között, anyja mellett állva, fehér kötényben tanulni a Hámán-táska, flódni és kindli ízes-édes sütemények készítését! Hogy Ema idejében Salamcában ezeket hogyan nevezték, már nem tudom, de hogy ugyanilyen ízük volt, mint ma, az biztos! Gyönyörűségesek voltak még az ünnepek! Sosem felejti a zsinagóga karzatáról feltáruló csodás látványt, és hallani a férfiak basszus-kórusát, amint a piros-fehér-barna pingált falak alatt szállt az ima. Jaj, de szeretett volna férfi lenni akkor is! Fekete szakállas férfi, hogy magára tekerhesse a tfilint! S hogy utálta a palota hátsó udvarán a tisztálkodó kút jeges hűsét havonta kiállni, amikor már éretté vált a házasságra! És de mennyire bánta a gondolatait! Oh, Magasságos, ide ne hallgass! Hányszor játszott a képzelettel, hogy Juda bácsi után ő lesz Salamanca főrabbija! Micsoda nagyravágyás! Hát gyorsan lehajtja a fejét, s maga elé képzeli - a hálószobát Jochanan salamancai palotájában! Bűnbánatból lett a legtökéletesebb zsidó feleség Jochanan Zocher oldalán 16 éves korától, amíg meg nem halt.

"Sokasodjatok és gyarapodjatok!" - áll a törvényben. Ema meg is tett mindent annak érdekében, hogy betartsa. Ha már nem férfi, nem nemzhet, hát adjon életet, amennyit csak tud.

Minden gyermek új öröm. Az adás boldogsága! Négy gyermek, négy leány. Ema szerint mindőjük újabb zsidó családok anyja lesz, s így sokasodnak majd a Chíja-lányok, Zocher-ivadékok Ibéria földjén az idők végezetéig - gondolta, de közbejöttek a viharos események.

Amikor Izabella és Ferdinánd uralkodó pár az új útvonal kipróbálására hajókat építtetett, és meghirdette, hálával fogadja az adományokat és hitelező alattvalókat ehhez a nemes és nagyszabású célhoz, a salamancai tehetős zsidók is odaadták, amit tudtak abban az ígéretben bízva, hogy majd a haszonból nekik is jut. Teljes banki állományát elvitte hát Jochanan Madridba. A királynő kegyesen csókra nyújtotta a kezét, s ő eme kegytől - egy zsidó érintheti a királynét! - alélva tette le a Kamara kezébe teljes forgó vagyonát. 1491-et írunk ekkor. 1492-ben visszatért Colombus a portugál partokra, és jöttek a kincsek Európa felé duzzadó és véres vitorlák alatt, de megálltak az udvar kincstáraiban.

Zocher már az ötödik gyermek fogadására készülődött, amikor ostorcsapásként jött a hír, hogy el kell hagyniuk a birodalom földjét. Szó sem volt már arról a pénzről, amiből a kincshozó hajók épültek! Csak arról, hogy itt többé nincs helyük! Őseik földjén, ahol sok száz éve éltek-haltak!

Ema és Jochanan meg a négy kislány útnak indult. Vitték, amit vihettek, s azt is, amit nem: Jochanan igyekezett kövekbe és aranyba váltani ingóságát. A kiterjedt Chíja-család súlyának, elsősorban Juda bácsi főrabbinak köszönhetően - ki szintén menekülni kényszerült, - a szűk család átjutott a francia határon, és elkerekezett egészen Párizsig. Közben Ema Nancyban megszült: megérkezett az ötödik leány! Emának nagyon hiányoztak a rokonok, akiknek jó része Afrikába hajózott a cselédséggel együtt, onnan aztán voltak, akik még annál is messzebbre menekültek, ám sokan életüket vesztették még a hazai földön, és poraik otthon maradtak Spanyolország imádott földjében.

Végül is Párizsban sikerült födélhez jutni, lassanként felélték a gyémántokat, ékszereket. Juda bácsi tartotta bennük a lelket: maga köré gyűjtötte a kászid családokat, s a háza udvarán felépítették ideiglenes imaházukat. "Csak amíg ősi jussunkba vissza nem térhetünk... Második hazavesztés..." - mondogatta, hogy tartsa bennük a lelket.

Ema igyekezett életüket a törvény szerint fenntartani, és a Chíja-vért és Zocher-elmét sokasítani. A tizenegyedik leányt, Ruthot, a következő szemecskét őseim gyöngysorában 36 évesen szülte. Ekkor hitte, tán ő az utolsó. De minden havi tisztító fürdés után szinte megfiatalodva várta öle az újabb foganást. Kereken 50 éves volt, amikor a 16-dik leánygyermekkel a sor megszakadt. Miért? Mert így akarta az Úr, áldassék a neve!

Hogy kiházasításukkal mennyit fáradoztak! Hogy egy-egy haszene mibe került! Mindig valamivel könnyebb volt a tál, amit az asztalra tettek. Ema az utolsó haszenét is megérte, a legkisebbikét! Ruth "kiugrásán" sokat szomorkodott, de nem taszította el magától!

Végül mindent összevetve, életét hasznosnak és tisztességgel leéltnek érezte, amikor a szemét lehunyta 77 éves korában, 1547-ben. Jochanant akkor a legkisebb, Eszter vette magához. Még 3 évet élt a felesége után, s így megérhette azt a bibliai kort, amit akkoriban kevesen, a 90-diket.

Talán valami arab árusok gajdoltak. Salamon arra ébredt, hogy "melilla"? Vagy "melon"? Dinnye? Vagy "melange"? Keverék? Ez az új palotában töltött első reggelen történt. El is felejtette volna, ha nem hallja újra a szót, mégpedig a főrabbinál, Juda Ibn Chíja nevű bácsikájánál nem sokkal később.

Salamanca összes zsidó kincse Salamon ben Chíja, a bankár kezébe volt letéve, az a palota pedig új családja otthonának épült, mert Salamon, ki már jócskán benne volt a korban, házasodni készült. Ám nem házasodhatott csak úgy vaktában, ezért 1448. nyarán, a rigófüttyös déli napsütésben a gettó szélén álló zsinagóga felé hajtatott a rabbihoz nem sokkal a 32. születésnapja után.

Tulajdonképp büszke és boldog volt, mint aki az út végére ért. Megállíttatta hordszékét, és visszanézett a házára. A Rio Tormes-re nézett a hátfala, itt volt a könyvtára és fogadószobája, oldalra nyíltak az irodák, és az utca felé, az emeleten a hálószobája, de ezeken túl még számos szoba, terem, budoár... Csak asszonyát várja... S hogy ki legyen az, azt ma fogja megtudni. A rabbi már hosszú ideje levelezett a kiszemelt családdal, s most végre dűlőre kerülhetett a dolog, ha magához hívatta. Juda szájából hangzott fel ismét az a hajnali szó: MELILLA.

Észak-Afrika marokkói partját tagolja egy félsziget, Melilla, és körötte tenger habjai csapkodnak. A Földközi tenger egy öble ez, Mar Chica a neve. A part tele narancsfákkal, és a hátteret a Rif hegység zord sziklái zárják. Nos, errefelé, Nador városától délnyugatnak van egy pásztor-település, itt él 38 zsidó, ebből 11 férfi. Kereskedők. Saját imaházuk van, és felszentelt rabbijuk. Csak jót hallani róluk, persze ritkán, amikor elvétve onnan északról idevetődik valaki. Most is, lám, másfél évbe is beletelt, mire a levelek útján megkötötték az egyezséget. Nem volt könnyű, mert Chica rabbijának egyetlen gyermeke ez a leány, Jérusa.

Salamon nem kért gondolkozási időt. Minek? Már túl sokáig húzódott a családalapítás ügye, s egyébként is az Úr - áldassék a neve! - már jelt adott azzal a hajnali ébresztéssel. Ezért történt aztán, hogy Jérusa Salamancában a Melilla névre hallgatott.

JÉRUSA DE CHICA nem sokkal élete első tisztasági fürdője után, tehát még szinte gyerekként már arra készülhetett, hogy apja férjhez adja egy számára teljesen ismeretlen, idegen távoli valakihez. Azelőtt, még kisleányként is sokszor üldögélt ezen a helyen, ahová mostanában, amióta a parancsot hallotta, munka után kijött, s elnézte a nyájat lenn a völgyben, hallgatta az arab pásztorok énekét, hátát a napmeleg sziklának vetette, s figyelte a patak zúgó dalát, amelyből a tisztító fürdőmedence vizét is kerítették. Jérusa szerette ezt a patakot, amely körülsimogatta a testét, felfrissítette, és még dalolt is neki. El is nevezte Barinak, bár tudta, hogy feljebb csorogva-szélesedve Muluja lesz a neve, és belezúdítja vizét a Chíca tengerbe, amelyik az ő nevét viseli, ha ugyan nem fordítva van, és nem Jérusa viseli a tengerke nevét? Ám ott túl, ott kezdődik az Óceán, az Ismeretlen! Néha felcsillant a távoli öböl napfény-fürdette vize, és valami különös sejtelem szállta meg. Apjának nem szólt róla, dehogy is tehette. "Csacska gyerekség!" - szidta volna. Anyjára már alig emlékezett. Tudta, fenn a sziklabarlang temetőjében nyugszik, de oda soha nem merészkedett. Lányka-gondjait csak a birkák és a narancsvirágok ismerték. Meg Bari, a patak.

Azután eljött a nap. Négy szekér hozomány és útravaló, az ötödiken ült Jérusa. Alig élt. Alig hallotta Miroja dajka, szerető anyapótló öregje szavait, hogy "emlékezzék rá, a házra, a tűzhelyre, ha az úri ibér konyhában nem jut eszébe valami!" Alig hallotta apja utolsó intelmeit az Örökkévaló nevében, hogy tartsa be a törvényeket, meg az új törvényt, az uráét, és hogy nagy házat visz majd, nehogy a hideg vízbe is bemártsa az ujját! Végül elindultak. Öt kocsi, tíz arab lovas fegyveres, két új leány valahonnan Nador város úri negyedének cselédjei, feketék, és ő egymaga, Jérusa, a 15 éves zsidó leány. Előtte 800 kilométer idegenben. Odaér-e valaha?

1448. Kiszlév havában, még jóval Hanukka előtt indultak, s a keresztény naptár szerint Karácsonykor (Hanukka is ez időre esett) ütötték fel utoljára a sátrakat Afrika földjén. Hogy betarthassák a tisztaság törvényét, Jérusa nem keveredhetett az idegenek közé, de nem is lett volna kívánatos akkoriban a fogadók bizonytalanságait vállalni, ha lettek volna egyáltalán megfelelő fogadók. 1448-ban még más volt a világ. Másnap aztán behajóztak. Az arabok visszafordultak, s maradt ő a két berber leánnyal. Szavukat sem értette. Az Örökkévaló kezébe ajánlotta magát, s miután elhajózott Gibraltár neki szokatlan, vad sziklái között, másnapra a málhák tetején Ibéria földjére lépett.

Itt várta már Salamon ben Chíja fényes kísérettel. Törvények szerint a férfi nem láthatta őt, és maradt afrikai zsákbamacska szorosokon, folyókon, völgyeken, falvakon át a sátra elé állított őrzőkkel, s hála a közös héber törvényeknek, ő biztonságban és tisztán megmaradt Ismeretlennek! Jérusa ugyan megleste a férfit a fátyolon át, s bár vétett, szíve mégis felszabadult kissé. Úgy érezte, el tudja fogadni majd, és talán társra is talál benne. Ő igyekezni fog mint a rabbi leánya, hogy ne hozzon szégyent ősz apja fejére.

A maradék 600 kilométert Granadán, a Cordillerák szurdokjain és Cordoba mesés palotáin "átsuhanva", sosem látott vidékeken, sosem látott növények, állatok, s nem különben martalóc éjszakai rablók létezésének tudatában, ámulatok és örökös rettegés közepette 9 nap alatt tették meg. Ez alatt a lány senkihez nem szólhatott, de hogy gondoltak rá, épségével, kényelmével kényesen törődtek, az kitetszett minduntalan. Tudta, ha nem a szeretet, csak a kötelesség vezérli jövendőbelijét, az sem kevés áldozat a körülményekhez képest. Salamonnak volt esélye arra, hogy a kis afrikai vadóccal - ahogy ő elképzelte a leányt, - elfogadtassa magát.

A csapat dél felől pillantotta meg Salamancát. Hajnali, téli ferde fényben, a Torre de Aire gótikus tornya s a Santa Maria de los Caballeros arany kupolái csillogtak, a Tormes komótosan hömpölygött, a háztetők fagyosan piroslottak, mint Jérusa orrocskája a temérdek szőrme között. Az utolsó éj várt rá az Úr szabad ege alatt. Salamon este eltűnt, Juda bátya és a zsinagóga várta, ahonnan aztán együtt jöttek a díszes sátorba, amelyet Salamanca zsidó ifjai-lányai állítottak fel, és díszítettek csodás virágokkal, selymekkel, szőrmékkel. Amint elkészültek, a fátyolozottan trónoló Jérusa elé járultak mindnyájan mély meghajlással, azután eltűntek. Jérusa csak sokkal-sokkal később látta viszont őket, a hétköznapokban. Nem voltak sokan, és ebből gondolta Jérusa, hogy ez a közösség sem sokkal nagyobb, mint az ő szülőföldje kereskedő atyjafiai. Tévedett persze. Nagy közösség volt ez, de nem mindenki közeledhetett Salamanca leggazdagabb emberének házához. Az ilyes dolgokat Jérusa később sem igen fogta fel. Nem asszonyi tudnivaló.

Annak rendje-módja szerint folyt le az esküvő. A vígasság a szegény zsidók számára addig tartott, míg el nem fogyott az enni és innivaló, hajnalig, de az új párt már az éj közepén Juda rabbi gyalog kísérte a házig. A palota ablakain száz gyertya égett. Mint a földre szállt mennyország! S bár sok-sok fáradtság ült az új asszony arcán és testén is, Salamon megismerte őt. És nem bánta meg a házasságát. Később sem. És nemzett Jérusa-Melillának 8 fiút annak rendje-módja szerint, s végül egy vakarcsot, egy leányt is, de akkor Melilla már igencsak benne volt a korban! 36 éves volt Ema születésekor, de már a rutin segítette az új élet adásában. Salamon az egyetemen tanított, amikor hozták a hírt, hogy kilencedik gyermeke leány, s hogy két ima között egy óra alatt a világra jött.

Ki tudja, mit tud egy ember a sorsáról? Teszi, s néha nem tudja, mit miért tesz. Ahogy Salamon ben Chíja sem tudta, miért vett földet és falvakat, nyájat és szolgákat Marokkó parti tájain, Melilla félszigetén Melilla-tanyát apósának, anyósának, Jérusa nevelőanyjának, kit igazinak fogadott korán özvegységre jutott apja mellett, az öreg Miroja-Miro-Mirjam dajkának. Mert ahogy már írtam, a "hálás" Spanyolhon kiűzött zsidóinak egy része ide menekült. De ez sokkal később történt. Akkor még Salamon nem menedéknek, hanem jászolnak szánta a földet, és mégis, utódjai biztonságára lett az végül. Igaz, Ema francia földön élt tovább, de rokonsága, nagynénjei, s végül anyja-apja is Afrikában jutottak Ábrahám kebelére.

Jérusa már halott volt, mire áthajóztak Gibraltárnál Marokkóba. Ez a visszafelé vivő második út az Örökkévalóság révébe vitte Rif sziklasírja, édesanyja földi maradványai mellé. Az öreg Salamon éppen ott üldögélt naphosszat sokáig, ahol a még leányka Jérusa azelőtt 45 évvel. Salamon ősz volt már, a hetvenen túl, tekintetét Ibéria felé függesztette, fiaira s Emára gondolt, Salamancára, Juda bátyjára, s amikor, egyszer, alkonyatkor sárga felhőket látott úszni a Mar Chíca hullámai felett - tiszta idő volt, Hiszlév hónap - lábában felizzott a köszvény fájdalma, és szívében a bánat, mert TUDTA!, hogy a Casa des los Doctores mellett az ő palotáját gyújtották fel a dühödt és ittas spanyol katonák. Porig égett. Mára a nyomát is elfeledték.

A Mar Chíca melletti Nador környékén, a sziklák alján mindössze négy zsidó nagycsalád élt. Senki ne lepődjön meg hát azon, hogy Jérusa anyját ALISA DE-CHICA-nak hívták, hiszen a Chíca partján élők közül származott. Akkoriban a Merinida családbéli uralkodó nem tartott népszámlálást, hogy a nevekre különösebben ügyeltek volna. Elég volt, ha a rabbi az újszülött nevét beírta egy közösségi könyvbe.

Alisa családja a leggazdagabb volt mind között. A közös karámban 1180 birkájuk volt és négy erős teve. Általuk és velük bonyolódott a pengő aranyakat fialó kereskedelem. Alisa öt nagybátyja az apjukkal együtt járta Észak-Afrika parti útjait. Olykor átlépték Szueznál a határt, ami komoly érvágást jelentett a vámot tekintve, de biztonságosabb volt. Az arabok felügyelte útvonalon az életveszéllyel kacérkodott, aki csizmáját arrafelé kormányozta, ám legendaszámba ment, ha mégis... Ilyen emberemlékezet óta egyszer akadt, az is még az elsők közül, akik Judea földjéről ideszakadtak. Már majdnem történelem. A legendás ősről amúgy is szó esik majd, hát térjünk vissza 1416-ra, amikor is Alisa a világra csöppent egy nagy családba a Kék Szikla aljában egy kőből épült tanyán, ahol együtt éltek mind, kik Nagyanyó öléből származtak. Ugyanakkor született a messzi Salamancában majdani veje, Salamon Ben Chíja is, hát nem különös?

Mire Alisa megszületett, épp négy család zsibongott az egyre terebélyesedő házban. Lehetett úgy 20-25 ember, plusz az aprók, akik még nem számítanak. No, meg a 1180 birka, kecske is néhány a tej miatt, meg a távoli karámban az olykor pihenő, amúgy állandóan változó állagú teve-karaván. A nagyszülők legelöl, a tenger felé kerítették el lakóhelyüket, körül lakott a négy fiuk feleségestül, gyerekestül, az ötödik fiú fent nyugodott a sziklába vájt temetőben, korán elvitte az errefelé nem gyakori csecsemőhalál.

Alisa gyerekkora nem tartogatott különösebb érdekességeket. A kis közösség, ahová született, emberemlékezet óta tisztes zsidó vallási törvények szerint élt. Marokkóban nem sok zsidó lakozott, de akkor még háborítatlanul. Nem figyelt rájuk senki. Éltek, dolgoztak és imádkoztak ott, az arab világban, kívül a városon, teljesen elkülönülten. A karaván-kereskedés elvonuló életet kívánt főként az állatok miatt. A legmódosabb Chica-beli család beköltözhetett volna a városba, ám ott hogyan biztosították volna magukat az idegenekkel szembeni gátlástalan betörések-rablások ellen? Volt rá példa, hogy a gazdag zsidóknak egész kis bandériumot kellett tartani. Így együtt könnyebben és főleg olcsóbban megvédhették egymást. Arab szolgáikkal úgy bántak, hogy azoknak eszükbe se jusson ellenük fordulni. Megérte akkor Chica-beli zsidó kereskedő arab tevehajcsárjának lenni Nador mellett!

Alisa nagyszüleinek háza mellé ragasztott házikóban jött össze ünnepeken és péntek esténként a közösség. Már a hatodik Nador-beli rabbi vezette őket a törvény és Isten kifürkészhetetlen útján. Eddig mindegyik rabbijelölt, ha a karavánnal akart maradni, át kellett hajózzon a Gibraltáron, és egyezség szerint Cadizban 2-3 tanulóévet letölteni, ahol fel is avatták. A közösséget ugyanis a spanyol zsidó közösség tagjaként tartották számon. Így eshetett, hogy a salamancai rabbi neszét vette Jérusa szépségének és vagyonának, és feleségnek kérte öccse számára történetünk után vagy 30 évvel. Akkor a nadori gyülekezetnek a vallási jó híre is hozzájárult e nagy tisztességhez, s méltán. Már az előző rabbi színe elé is szívesen járult a kis közösség minden tagja mindenféle búja-bajával, és a fia nem különben odaadóan vezette nyáját, amióta visszatért Cadizból, és átvette az apjától a tisztet még annak életében!

Ez a fiatal rabbi, Záchor, azaz Zakariás de Chíca lett később a csendes és gyönyörű Alisa De-Chíca élete párja. A törvények szigorú betartásával éltek az esküvőt követően, s így nem sokkal a ceremónia megejtése után időben jelentkezett is az áldás, a gyermek! Jelentkezett, fejlődött is anyja méhében annak rendje-módja szerint, ám amikor elérkezett az idő, nem akart világra jönni. Az utolsó hetekben Alisa visszament a Kék Szikla alatti nagycsaládi közösségbe, hogy felkészüljön az eseményre, de ettől a kíntól semmi-senki, sem bábának beállt nagyanyja, sem Istene nem tudta megmenteni. Már második napja zengték vissza a sziklák Alisa jajkiáltásait, s méhe csak nem akart megnyílni. Iszonyú szenvedését látva öreg Mirjam, akit arrafelé Mattinak hívott mindenki, kendőt vetett vállára-fejére, sarut húzott, és éjnek idején elgyalogolt a karámig. Fekete berber fiú esett térdre előtte, amint felismerte, és bekísérte a sátorba. Az öreg arab friss riadása után alig látott, hajában még szénaszálak, amint bűzös rongyaiban Matti elé rogyott. Ekkor megcsillant Matti kezében egy vagyon: két arany! Az öreg hallgatást fogadott, és nekifogott annak, amiért Matti hozzá jött, sutba dobva vallása törvényeit, mert hisz Elohém, a Megnevezhetetlen nem segít vajúdó unokáján. Futva vágtak át a nyári mezőn. Az öreg kezében valamit szorongatott, amire a világért sem vethetett senki pillantást: szent darabka Kába kövéből, a gyógyító, bajhárító, ördögűző BARAKA-KAVICS!

Nos, a titokzatos-bűnös szentségtörésre nem is derült fény soha. Mindenesetre hihetetlen dolog történt. Amíg Zachár tfilinnel a vállán, földre borulva Adonájhoz fohászkodott irgalomért, azalatt az öreg varázsló kiűzte Alisa méhéből a gyermeket fogva tartó, visszahúzó ördögöt bűbájos szavakat mormolva. Alisa hasán a tiszta gyolcsba tekert kavics, Matti már forralta a vizet a tűzhelyen, és Alisa egyetlen hatalmas akarással kitolta végre gyermekét, azután elájult. A harmadik napon!

Így született Jérusa, az afrikai zsidók legszebb leánya a 15. század elején. Alisa többé nem kelt fel. Nem bírt lábra állni. A fekete berber fiú nyelvét az öreg kitépte, hogy ne tudjon árulkodni, ő meg a két arannyal a vállára vette tarisznyáját - a Baraka-kaviccsal együtt,- és eltűnt a környékről.

Alisa imádta gyermekét, etette, simogatta, és figyelte minden rezzenését az ágyból. Jérusa emlékében egy feketeszemű, fehérarcú, angyali mosolyú asszony élt párnák és szőnyegek közt fekve.

Aztán, 1437-től a sziklatemetőben a barlang előtti kövön ez a felirat állt: "Alisa, aki élt Nádárban 21 évet, ZIHRONÁM LIVRÁMÁ: "Emléke legyen áldott!" Héber betűk Rif kőszikláin.

RÁCHEL DE-CHICA élete nem volt regénybe illő. Ő maga nem volt különösebben szép, okos sem volt, sem eleven, nem tűnt ki semmiben. Hatodiknak jött a világra anyja méhéből öt fiú után a neve-nincs tanyán, Nádor környékén. Visszalapozva az időben, a születése 1398-ban történt, s a nevét egymás közt Dechika Ráchelnek is mondták. Akkoriban választottak maguk közül vallási elöljárót, aki ekképp írta be a leány nevét a könyvbe.

Nos, hatodik gyerek volt, de egyetlen leány, ám ezen egyetlenség sem hozott neki különösebb áldást, sem odafigyelést. Különösen, hogy utána anyja még 10 élő fiút adott a tanyának, munkáskéznek, el is vetélt kettőt a nagy küszködésben. Ráchel alig totyogott, már ringathatta kisöccsét, s aztán mind a tízet, de a bátyókkal is volt dolga elég. Mivel mindig mással kellett törődnie, magára sohasem gondolt. Legalábbis úgy, mint vágyakozó, egyedülvaló emberre. Ő csak feladatokat látott. És másokat.

Senki sem emlékezett pontosan, mikor jött ide a család a Melilla öböl mellé, és arra sem, honnan. Vallásukat tekintve jó messziről, Kisázsiából eredtek, foglalkozásukat tekintve egy ittragadt karaván-kereskedő alapíthatta a famíliát néhány emberöltővel ezelőtt. Mivel a rabbinak kinevezett írástudó Chica-fiú számvetést akart tenni, végigfaggatta testvéreit, sógorait, apókat, anyókat, és a temetőnek kinevezett barlang ákombákomjait, és lerajzolta, amit megtudott: Ágas-bogas családfájukat nézve afrikai letelepedésük nem is volt olyan régi, mint gondolták abból, hogy mekkora már a gazdaság, s hogy évente hányszor hány fiú hány tevével indult Keletnek!

Ráchel tehát a gyökerét kereső családba született, ahol ugyan csak a rabbit foglalkoztatták ezek a gondolatok. Nagyobb gond volt a felszerelések beszerzése, javítása. A Chica-fiúk értettek ugyan az állatokhoz, mégis feszültség állt be minden útraindulás előtt. Mert egyiküknek sem tetszett kitanulni a bőrkikészítés, szerszámfaragás mesterségét, még azt is kemény szóval kellett elintézni, melyikük menjen a faluba bevásárolni. Különös, de így volt.

Nador még nem is volt falu akkor a szó igazi értelmében. Kereskedő útvonal mentén cseperedő település volt, ahol külön laktak a halászok és a hajósok, távolabb, földjeik ölén a földművesek, a gazdagabbja gyümölcsligeteket plántált, ott tekintélyesebb házak, majorságok álldogáltak az illatos narancsfák között... A legszegényebb csapat volt az iparosoké. A falu szélén utcát kitevő házsoron innen szólt az üllőn a kalapács, amott száradtak a bőrök a fészerekben, mellettük egy agyagos-fazekas munkálkodott, de mind feliben a földet túrta, feliben megfoldozta a szakadt lábbelit, vagy kiégetett egy tűzhelynyi csuprot. Ezek között az alig-iparosok között élt Izmail az apjával és a bátyja családjával. Zsidók voltak magukban az arab faluban, elkülönülten. Az öreg régen vette a műhelyt, küzdött is a többiekkel, akik ott toltak ki vele, ahol tudtak. Ugyan honnan jött épp ide az öreg valamikor? A rabbi Chica-fiú szerint az ő tanyájukról, tehát rokonok volnának szegről-végről. Így született a mindent megoldó öltet: a korosodó kisebbik fiút, Izmailt a tanyára csábítani, és Ráchel lehetne a csalétek!

Izmail 35 múlt, Ráchel akkor az egyetlen eladósorban lévő lány a tanyán, 17 éves már, benne a korban. Izmail így megszabadulhat a falu béklyójából, a Chica-család tevéi pedig nem nélkülözik majd a hámot, amikor a hosszú kereskedő útra indulnak. Ráchelt senki nem kérdezte.

A rabbi ragaszkodott a házasságkötés ősi ceremóniájához, Izmail pedig boldog volt. Ráchelt taszította jövendőbelijének harsánysága, fekete bőre, mintha valódi arab lenne, akár a neve. Még a szaga is taszította, zsíros, cseravas verejtékszag, meg se szokta soha. Amikor Izmail meghalt, tulajdonképpen kora előtt, a hatvanat sem érte meg, képtelen volt a holtat tisztességesen megmosdatni. Anyja tolta félre, s vette át a szerepét, látva arcán az undort.

Ráchel törékeny volt, kevesebb fizikai munkát bírt, mint körülötte a többi nő, de azért derekasan hozta a világra magzatjait. Elsőnek Alisát. Terhessége egybeesett anyjáéval, ki akkor hordta ki legutolsó fiát. Matti-anya kézen fogta leányát, Ráchelt, becipelte az e célra felállított, elkülönített, a rituális tisztaságot igénylő szülősátorba, és ketten világra hozták az utolsó fiút, Benit. Így hát nem sokkal ezután Ráchel már tudta a dolgát, amikor Alisát, első gyermekét a világra hozta, egyedül, egymaga.

Jött a többi gyerek is, fiúk, lányok, aztán Izmail elmaradt mellőle, és nem szaporodott tovább a család ezen az ágon. Azért persze új házasságok köttettek a gyerekek körében, gondosan ügyelve, hogy jövevényt ne fogadjanak a családba. És új gyerekek is születtek, unokák, azután azok is házasodtak...

Ráchel maga megérte Jérusa unokája kivonulását a salamancai rabbihoz. Csak állt és nézte a fényes menetet. Jérusa nem búcsúzott el tőle. Talán észre sem vette, mint a többiek ekkor már. Sokszor saját gyerekei is úgy mentek el mellette, mintha egy volna a cselédség közül.

Alisa lányának szörnyű vajúdása és halála tompává tette a világ dolgai iránt. Kijárt a sziklához olykor szomorkodni alkonyattájt, hogy ne tűnjön föl senkinek. Így is halt meg. Szinte észrevétlenül. Tán hatvan lehetett. Egy gyors szívroham, mosás közben a kútnál. Mire rátaláltak, már nem élt. Hiánya nem tűnt fel senkinek.

Ojjé! Mennyire messzire esett az alma az ő fájától! Az anyja mindenütt ott volt, mindenki hívta, köszöntötte, nélküle a víz sem folyt tovább a Muluján! Ő volt Matti.

Legendás ez az ősanyám. Nem is tudom, fantasztikus történetét hol kezdjem, s hogy is fogjam egybe, hogy a tollam is szét ne szaladjon izgő-mozgó és csodálatosan szeretetreméltó alakjával együtt Észak-Afrika füves rétjein!?

No, de kezdjük!

MIRJAM DAVENESO 1388 őszén került a nadori pusztára a Chíca családhoz. Az ifjú és gyakorlatlan rabbi amikor beírta őt a közösség könyvébe, ezt a nevet adta neki. Mirjam nemigen tudta, hogyan hívták azelőtt, vagy tán nem is nagyon akarta tudni, tudatni itt meg pláne. Nem lehetett véletlen. Tehát a fiatalember azt, hogy olasz, pontosabban velencei származását érzékeltesse, ezt a fura hangzású nevet írta a Mirjam után: Daveneso. Végül nem használta ő egyiket sem, mert hamarosan Mattinak nevezte mindenki. Korát sem tudta megmondani. Ránézésre lehetett akkor tán 18. Ebben eltalálta az igazságot a rabbi, amikor beírta a nagy családi és hitközösségi könyvbe.

De kezdjük mégis inkább Joszep történetével! A nagy család számon nem tartható ága-boga egyik testvérágának negyedik fia volt Joszep, aki elkésve került be a nagy könyvbe, így az adatok pontatlanok. 1387 körül 23-24 éves lehetett. Vad, szilaj, szálas ember, amolyan puszták fia. Útra készült áruval, tevékkel Kelet felé. Úgy málházott, mint aki hosszú, több évig tartó útra indul, amire eddig nem volt példa. Túl akart jutni a tengeren Júdea felé. Nem lehetett visszatartani, bár tulajdonképp mindenki kíváncsi volt, miféle hírekkel jön vissza a zsidók eredeti földjéről, ha visszajön egyáltalán.

Nos, nem volt könnyű dolga már az út kezdetén sem. Csak berber fegyvereseinek köszönhető, hogy Nadortól egyheti járásra teljesen ki nem fosztották, és meg nem ölték az arabus útonállók. Egy zsák dühvel megtetézve folytatta útját. Kora tavasszal indult, és késő ősz lett, mire a Nílus deltájához ért. Már ez sem volt megvetendő tett: a karavánúttól elszigetelten öt tevével! Kettőn a kíséret, egy Joszep alatt, kettőn az úti málha és az eladásra szánt bőrök, így végig Afrika északi partja mentén! "Még újból ennyi idő, és átkelve kincses Arábia földjére, fel északnak, igen, még újból ennyi, de tán ha minden jól megy, a Purimot már Jeruzsálemben tölthetném!..." - így ő meg a vágyai. Még pár nap, és kiderül, mindebből nem lesz semmi.

Cudar tél érte a Nílusnál. A mocsaras Khiron tónál vert sátrat, ami belső tó, s vize tengervíz! Onnan már nem messzire látta az arab kereskedők karavánját. Reggel alkuba kezdett velük. Ha megszabadul áruja nagy részétől, könnyebben és pénzzel teltebben mehet tovább, tervezte. Jó pénzen el is adta holmiját, ám azt a pénzt mindjárt el is akarta költeni arra az éjfekete hajú, burnuszba bújtatott rabnőre, akit már előtte nap megpillantott a sátor előtt.

De a vásár nem jött össze.

Joszep ilyet még nem érzett! Megverekedett volna azért a szempárért, ha úgy megkapta volna! Zsidó Allah-hitűvel nem kezd sem barátságot, sem viszályt. Kereskedik, mert muszáj. De Joszep egy pillanat alatt szerelmes lett. Nem volt mit tenni: megszökteti a nőt, bár azt sem tudta, kiféle-miféle. Beosont a sátorba, miután előkészítette az útra kis társaságát, s ahogy fújt a tenger felől a szél és felkorbácsolta a Khiron vizét, zúgás, sötétség és csepergő eső közepette felnyalábolta a lányt, aki - ki tudja, miért, ki tudja, honnan sejthette? - már készen állt az útra. Fején batyuja, lábán saruja, markában aranylánc, az arab kereskedő súlyos aranylánca, és felmászott Joszep karjaiban a teve hátára.

Joszep sírt is, nevetett is az aranyláncon. Már visszaadni nem lehetett, és ez még súlyosbította a helyzetet, hisz tolvajnak halál jár! De a lány tudta, szerelem ide vagy oda, ha rabnő, ő nem tartja annak magát, s ha nem adták, hát elvette jogosnak érzett hozományát.

Joszep ezek után nem a bizonytalan végcél, Jeruzsálem felé vette az útját, hanem visszafelé, Nadorba. Sejtette, hogy akármerre megy, mindkét cél egyformán veszélyes. Épp hathónapnyi távolságra van akármelyiktől, és döntött szemfüles érv: a megjárt út veszélyeit már ismeri.

Volt ideje a lánynak, hogy megismerje Joszepet, bár már első pillantásra bízott benne, és volt ideje arra is, hogy magát bemutassa: 188 nap. Mint Seherezádé, Mirjam mesélt minden este, s Joszep egyre jobban megszerette. Ha valaki arra jár, talán ő is rátalál azokra a sziklarajzokra, amelyeken Mirjam a szerelmüket örökítette meg. 600 évesek, vagy idősebbek is már, de egy-kettő a védett köveken még látható belőlük annak, aki tudja, mit keressen. "A repedések, vízmosások rajzai közt rájuk talál egy kis fantázia segítségével. Ha maga is szerelmes, akkor könnyebben megy..." - így tartja a fáma.

Kiderült, hogy Mirjamot velencei kéjura szorultságában eladta egy arab kereskedőnek. Az olasz úr lányaként bánt vele, s ha nem kerül olyan keserves helyzetbe, hogy csak így menekülhetett hitelezői karmai közül, hát biztosan szívesen adta volna Joszepnek feleségül, ha Joszep rátalált volna, ha egyáltalán el akart volna menni Velencébe, ráadásul ha letagadta volna zsidó voltát, ahogy tette ő, Mirjam. Az olasz úr, akit signore Sforezzinek, másként Nicolonak hívnak és velencei báró, a doge barátja, s aki gyerekkora óta a gondját viseli, hithű keresztény, s ezért ő az anyja figyelmeztetésére, letagadta zsidó voltát.

Ilyeneket mesélt Joszepnek Mirjam, s belül tulajdonképp igen hálás volt, hogy a marcona arabus karmai közül kimenekítette ez a jószándékú, kedves fiú, és nem szégyellte egyetlen pillanatig sem, hogy meséje színtiszta hazugság, s hogy történeteit egytől egyig kitalálta. Hja, a szerelem vak.

Mert az igazság az volt, hogy ... hogy kurtizán volt ő Velencében, mint az anyja. Abba a létformába született bele. Hogy olasz volt-e vagy zsidó, azt maga sem tudta, de megtanult héberül Sforezzi úr jóvoltából, akinek kapcsolatai nem csak Arábia, hanem Görögország felé is kiterjedtek, s ebbe a széles spektrumba néhány zsidó is belefért, annál is inkább, mivel Velence fő hitelezői már akkor is közülük kerültek ki. Szóval Sforezzi úr kitartotta a szép kis Mirjamot, a nevet is tőle kapta. Otthon anyja Mar-nak, azaz Marianak hívta vagy Judinak, azaz Dzsudinak, minden bizonnyal Judecca szigetéről, amely a zsidó gettó Velencében. Nem csak kitartotta, hanem tanította is, nem csak szerelemre, azt anyjától tanulta legelébb, hanem nyelveken kívül egyéb műveltségbéli dolgokra, mint historia, geografia, matematika stb., és zenére is. Erkölcsre, jóérzése oktatta, nem túl sikeresen, mert közben beleszeretett egy Joszepre hasonlító fiúba, Nicolo titkárába, s a szerelem gyümölcsét világra hozta. Ennek már lassan két éve, s a gyöngyszem Benító apróságot az anyjára bízta addig, míg signore Sforezzi várható "kelengyével" ki nem adja az útját egyszer.

De sajna, közbejött ez a "kvázi" adásvétel az arabbal, akinek fél éve már, hogy a rabszolgája, mindenese, elsősorban kegyencnője, és Arábiában majdan első háremhölgye lett volna, nem felesége, az nem.

Így élte volna Mirjam-Maria-Matti a rabszolganők életét, amíg fiatal és virágzik, és került volna szemétdombra aztán, ha ez a szép szál Chíja-gyerek belé nem szeret, s el nem rabolja, végül aztán a nadori családi "karámban" feleségül nem veszi. Mert így történt.

Matti rabszolganévből lett aztán a Mirjam hivatalos nevét sutba dobva megint Matti, az egész birtok anyja, mattija - idővel.

Joszep boldog volt vele élete végéig. Talpraesett, okos, szép asszonyt hozott a házhoz. Messziről, és mégse jövevény! Igazi zsidó asszony volt, jártas minden hitbéli tudnivalóban. Az első kicsi fiát, Benítót nem feledvén élete végéig sem soha, Nadorban szült még Ráchel előtt tíz fiút, és Ráchel után még ötöt. Aztán valami csoda folytán, tíz évnyi szünet után, 1415-ben az utolsó fiút, Benjamint, azaz Benit, akinek születésénél leánya, Ráchel volt a segítségére, aki maga is várandós volt akkor Alisával, de erről a dologról már írtam. Szült tehát Matti összesen 18 gyereket, kik közül tizenegy tovább vitte vérét az utódokéba.

Sokat dolgozott, és sokáig élt. Még ott volt dédunokája (!), Jérusa nagy kivonulásánál, s tette a dolgát: "Matti!", hangzott innen-onnan, "Matti, jaj, segíts!" Matti, a nélkülözhetetlen, Matti, az örökké mosolygó, szikár-szívós asszony, akit Joszep megmentett a zsidóságnak s nekünk, utódoknak, mert Velencében csak elhervadt volna, mint az anyja.

Matti 70 éves korában halt meg 1440-ben, írja a nagy könyv a nadori apró zsinagóga falipolcán.

ANGELA EXCULPA épp olyan sokféle eredetű, mint jómagam, amint eleddig látható. A neve sem eredeti, azt sajnos képtelen voltam kinyomozni. Az anyjától kapta, mint a keresztnevét, bár talán igazából megkeresztelve sem volt. Magyarra fordítva ezen ősanyámat Vezeklő Angyalnak hívták, vezekelnie kellett volna őseiért. Vezekelt ő, persze magamagáért is, bár élete nem úgy indult.

Egyszem gyereke volt anyjának. Nem tisztes családba született, véletlen és késői gyermeke volt egy velencei kurtizánnak amikor már annak csillogása és kelendősége hanyatlóban volt. Mivel leánynak adott életet, kétségbeesetten arra törekedett, hogy gyermeke ne élje a kurtizánok szomorú és szomorúan végződő életét. Jó házasságra nem gondolhatott, hiszen ki venné el egy kurtizán sarját, még ha megőrizné is a szeplőtelenségét? A legkézenfekvőbbnek látszott a zárda.

Angela gyerekkori emlékei között volt egy kicsi kápolna egy kertecske közepén egy kicsi zárdában és néhány apáca. Ahogy később az ujjain utánaszámolt, nyolc arcra emlékezett. Bizony nem is lehettek többen a Santa Caterina eldugott kolostorában Velence félreeső szélén, valahol az Új Fundamentum közelében. Sokszor látta San Michele temetőszigetét, mielőtt befordult volna a kapun, és ha felmászott volna a kőkerítésre, elébe terült volna a tenger a Cemeteri sötétzöld tujáival, amelyek a holtak álmát őrizték.

Még arra is emlékezett, hogy olykor az anyja magával vitte egy gyönyörű palotába, ahol vidáman játszhatott volna, ahol azt tehette volna, amit akar, ám azok ott a Santa Caterina falai között nagyon belénevelték a Jézus-hitet, és másutt már nemigen tudott feloldódni, csak a mécs világánál, amelynek a fénye élővé vibrálta Jézus gyönyörű arcát ott a térdeplő felett.

Aztán arra emlékezett, hogy hiába várja az anyját a cintóriumban már második vasárnapja. Sem az ő illatos, szép anyja, sem valaki más a fényes palota szolgái közül nem jöttek az apanázzsal. Egyik késő esteli órán egy öregember húzta meg a kis kapucsengőt, valamit suttogott Agáta nővérnek, aki annyira hasonlított az anyjára, s aki azóta is eszébe jut olykor, meg az a halk nesz is akkor a kapu felől, amint Agáta nővér felzokog. Agáta nővér azon az estén még felvezette a konyha melletti kamrácskájába, s emlékszik, a lépcsőkön igen összeszorult a szíve, mint aki sejt valamit, de nem kérdezett semmit. Őt sem kérdezte senki, amikor összeszedték, és kendőbe kötötték a motyóját, csak Agáta suttogott egy könnyes Istenhozzád-ot, aztán kinyitották előtte az utcára vezető kaput. Agáta nővér elérte a főnökasszonynál, hogy legalább a fényes palota kapujáig elkísérje. Ő mondta meg neki a sötét sikátorokon átsietve, hogy az anyja hirtelen meghalt, nincs, aki fizessen az ellátásért és tanításért, hát annak a háznak a gondjaira bízza őt a kolostor, ahol az anyja élt.

Igen ám, de kiderült, nem ott élt az anyja. Senki még csak nem is tudott az anyjáról, nemhogy Angéla létezéséről. Közben Agáta nővér alakja eltűnt a sötétségben. A kislány az ő tizenkét évével és zárdai nevelésével ott állt a csukott palotakapu előtt, és nem tudta, mit tegyen, hová menjen. Ez történt 1353. augusztus 10-én. (Született 1341. márciusában!)

Néhány napi gyötrő éhség után koldulni kezdett. Éjjel a motyóján hált a zegzugos házak zegzugos erkélye vagy kapuzata alatt, és sírt, és nagyon elhagyatottnak érezte magát. Visszatért a zárdához, munkát kért: szolgál ő a kosztjáért, de nem engedték be. Kóválygott a gyönyörű, de kegyetlenül rideg város utcáin, míg valaki rá nem mosolygott. Egy fényesen öltözött úr volt. Az első, gyenge kis életében. Még nem volt "nagylány". Nála maradhatott. Néhány év múlva csillogó, aranyhajú dáma, a kurtizánok elseje lett.

Nem gondolt semmivel akkor még. Vagy már? Örökké kacagott. Így kell tennie, ha tetszeni akar. Csak a mára gondolt, eszébe sem jutott, mi lesz, ha Faliero úr, a Signore, egyszer megunja, kiadja az útját? Ha egyszer nem így lesz esetleg? Valami miatt? Nem, Angela nem gondolkozott. Vegetált, és örült, hogy van valaki mellette, hogy ehet s alhat valahol, nem is akárhol, amiért persze az élete az ár.

Pedig ez is elkövetkezett egyszer. Még virult, még szép volt, még minden a helyén volt, és mégis felfordult körülötte a világ. Faliero palotájába beköltözött az új titkár. Messzi föld egzotikus külsejű, feketefürtű, olajos bőrű, fehérfogsorú, gyönyörű Enrico-ja. Angela beleszeretett. Esze hiába suttogta: a fickó felelőtlen, sehonnai, ebből házasság nem lesz, az biztos, hogy a rhodoszi szép görögnek sem gazdagsága, sem becsülete nincs, hát ne bízzon benne. De nem! Angela minden óvatosságát elveszítette, ment vakon a szíve után. És a vége: egy gyermek a szíve alatt, és a Signore haragja. Mind a ketten repültek a palotából. Ki erre, ki arra. A szép Enrico eltűnt Velence forgatagában. Angela megint magára maradt. Ékszerei nem tartottak ki sokáig, pedig igencsak fogához verte a garast, de ahol nincs utánpótlás, ott az apadás csak a semminél áll meg.

Harminc se volt, amikor Miriam, akkor még Maria Exculpa nevű csemetéjével beköltözött a Giudecca egyik e célra fenntartott házának kicsiny szobájába, ahol másik három nyomorulttal osztotta meg életét, olykor ételét. És így lett Miriamnak egyszerre négy anyukája. No, ha egy lett volna, jobb lett volna, meg elég is. A szobában sűrűn fordultak meg gondolások, dzsigolók, szolgálók és uraságok is. Olyankor a kislányt kitették játszani az utcára. Giudecca volt Maria-Miriam-Matti felnevelő iskolája.

Angela élt, ahogy tudott. A testéből. De nem úgy, mint az anyja. Nem egy fényes palota kurtizánja volt, a kenyérrevalót is nehezen kaparta össze. Korán öregedett. Mégis Mariája iránti felelősségérzete hőstettekre ragadta, és sikerült egy külön szobát szereznie. Itt éltek aztán kettesben. Itt tanította Mariát az erotika csínjára-bínjára, számolni és írni, sőt: a szomszéd Campo ifjú rabbija héberre és a bibliára oktatta. Onnantól Angélának csak magamagára maradt gondja, Maria, innentől Miriam, a sziget zsidó közösségének mindenese lett. Így őrizhette meg magát sokáig tisztán, mint idegen, akire zsidó nem vethet szemet. Mármint "amúgy". Ám mégis, minthogy másként nem eshetett, mint a "bukás" révén, valaki Mirjamot mégis teherbe ejtette.

Mai szemmel Angéla fiatal volt még, 44 éves, amikor a kis Benito a világra jött. Nagyon féltette leányát a saját sorsa megismétlődésétől, de ellene mit sem tehetett. Elővette a régi s régen feledett hitét: imádkozott. A Szentlélek templom a Canale túloldalán a megmondhatója, milyen bizakodó lélekkel jött be s távozott naponta Angéla az oltár térdeplőjéről. Ezért szinte szerencsének tekintette, amikor hírét vette a történteket.

Akkor már Benito beszélni kezdett. Mirjam vele sétált a San Marcon, sütött a nap, boldog is volt egy pillanatra, épp nem gyötörték a hitelezők. Talán szebb is volt, mint máskor. Piros ruha, sötétkék pelerin, csipkék, amely alól a haja, mint fekete zuhatag omlott alá a derekára, s karján csöpp fia. Csend volt. Délelőtt. Akkor az egyik kapualjból fényes társaság tódult ki, két olasz signore, és öt kaftános muszlim. Rájuk pillantva rögtön látszott, kereskedők. Megálltak Miriamra meredve, elkábulva a szépségétől.

- Nos, hogy tetszik? - kérdezte a bajuszos signore a pocakos arabtól.

- Áll az alku! - mondta törve az olaszt a fényes arcú.

- Semmi követelés tehát? -

- Semmi. Hozzák utánam. A hajó a kikötőben, a neve "Mirjam". -

Mirjam erre emelte fel a tekintetét, de ideje semmire sem maradt. Erős kezek gyerekestől felemelték. Hiába sivalkodott, vitte a szolga a tenger felé.

- Kuss, te lány! Ha nem fogod be a szád, kitekerem a kölyök nyakát! -

Mirjam belátta, csak az engedelmesség mentheti meg. Kérte a férfit, vigye el Benitot az anyjához, és levette utolsó gyűrűjét az ujjáról. "És azt is mondja meg Angela Exculpának a Giudeccán az Eufémia Riójánál a harmadik házban, hogy mi történt velem!" A férfi bólintott, letette Mirjamot a parton, és a lány besétált a stégen a "Mirjam" nevű hajóba, mint a nagyhatalmú kereskedő-király rabnője.

Angela sóhajtozott, amikor megtudta az esetet. A gaztettek amúgy mindennaposak voltak Velencében, de ritkán történtek fényes nappal. Örült az asszony, hogy Miriam ennyivel megúszta. Hát még ha a szerencsés élet-folytatását tudta volna! Egyre nehezebben éldegélt Mirjam nélkül. A betegség is elkapta. A kurtizánok vége a fekélyekkel, sorvadással, bűzzel együtt járó vérbaj. Sehol nem tűrték meg. Kínokkal, vergődve, akár a szemétdombon, egy elhagyott viskó odújában fetrengett, amíg Isten meg nem könyörült rajta. A századforduló viháncos karneválja tombolt odaát a nagy szigeten, amikor Angela végre visszaadta lelkét az Égnek, és abbamaradtak szenvedései.

Benito? Benitot 16 éves korában az Arsenal tornyának tövében több késszúrással átsegítették a túlvilágra a haragosai. Ennél többet nem mondanak róla azok, akik ismerték. Jobb is.

Bizony alaposan megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy egyik ősöm sorsát nem más, mint Marco Polo, a híres világutazó szőtte. Marco Polo első "színrelépéséről" következő ősanyám életénél teszek említést, de a második generáció is magán érezhette a kezét, sőt, kedves, kék mosolyát is. Merthogy Marco Polo daliás, szép férfi volt még idős korában is. Vonzó arcát hullámos, hosszú, sűrű fehér haj és hullámos, hosszú, sűrű szakáll keretezte, ami igen jól állt cserzetten kreol bőrének. No, de nem a jeles utazó a témám, ő csak a "marionettjének", GIULIA TURCHO életszálainak egyik mozgatója.

Ez az ősanyám, ellentétben a barna Angela s a szép fekete görög gyermeke, Mirjam, csodás szőkeségével, barna volt, erős szemöldökű, tüzes, barna szemű, nyilván csak azért, hogy ne dacoljon a nevével, ami török eredetére utal. Ebből sejteni lehet, hogy az igazi nevét valahol valamelyik őse, például éppen az anyja elveszítette, s ezt kapta helyette, amelyből rögtön kiviláglik, honnan származik. De erről kissé később.

A kis Giulia 1308-ban született Velencében, pontosabban a csodás városnak Marco Polo és családja által lakott, és őseik által épített negyedében, a rio San Giovanni Crisostomotól kissé délre. Ott is cseperedett fel szülei és bátyjai védőszárnyai alatt. No, volt még ott egy szerető nagybácsi is a bölcső körül, aki szintén a Turcho névre hallgatott, de szívesebben vette, ha a kis Giulia Giovanni helyett inkább Jánosnak hívja, ő meg cserébe Julinak szólította a kicsit. Ez ugyan nem tartott sokáig, sajnos, és Giulia hamar el is feledte a korán eltűnt nagybácsit a fura nevével együtt.

Hogyan építkeztek vajon a tengerre fészket rakó nagyurak? A házuk kifelé palota volt, a vendégnek belül is az, ám a fényes termek alatt, fölött, körül, hideg és sötét folyosóról nyíló kamrákban jutott hely a temérdek személyzetnek. Be kellett osztani a teret, amelyet oly nehezen oroztak el a tengertől. Ügyesen leltek helyet mindennek, magtárnak, boroshordóknak, zöldséges veremnek - és a cselédségnek is. Így lelt otthonra Giulia családja a palota zegzugaiban, s egyre szaporodtak, de volt is dolga mindenkinek! Minden kézre akadt tennivaló, az apró Giuliettának is. Hordta anyja után a mosófát, törlőrongyot, a konyhán az ő tiszte volt a haltisztítás, zöldségpucolás, a forró vízre ügyelés, tüzelőről való gondoskodás. Eme felettébb sokágú dologban akadt mindig készséges segítője. De, sajnos, az úr, aki mint tudott, 1257-ben született, tehát Giulia cseperedése idején már betöltötte jócskán a hatvanat, ekkorra bizony házsártos lett, főképp az inasok csirizes keze miatt. A kis tolvajok aztán így sűrűn váltogatták egymást, Giuliának meg volt alkalma alaposan kiismerni a siheder fiúk szolgálatkészségét, s egyáltalán, a milyenségét, különös tekintettel arra, vajon milyen családapa válhat belőlük. Giulia fülelt, okosodott, figyelt, míg végül választott. Nos, volt nagy és vidám lakodalom, evés-ivás, kacagás, és Giuliának nem kellett sokkal messzebb költözni, mint az összefüggő, a cselédkamrákat felfűző folyosók egyikéből a másikába. A házasságot annak rendje módja szerint a Miracolo rózsaszín márvány oltára előtt pecsételték meg. A cselédség kint tolongott az ablakokban, a hidakon, és nevetve-hajrázva nézték, amint az ifjú férj, Gerolamo, karjába kapja fiatal hitvesét, és az összetolt ladikokon egyensúlyozva beügyeskedi a Marco Polo palota hátsó kapuján az első lépcsőfokig. Ez 1323-ban történt, nyáron.

Giulia igyekezett megfelelni az úr, annak szolgálói, illetve belső szolgái, az édesanyja és a férje elvárásainak, mert tudta, tőlük függ az élete, sorsa, sorsa fordulása. Szorgos volt, jókedvű, szült két fiút a férjének, s mondhatni boldog volt, különösen, amikor bevásárló útjai során a Rialton túl, a Halpiac felé vagy a Mercerián amolyan úri dámákként viselkedő kurtizánoknak húzódott félre, helyet adva a szolgákkal vonuló hölgyeknek, de különösen érezte szerencsés voltát, amikor a kiöregedett, kolduló valahai kurtizánok menekülő csapata elől tért ki, s igyekezett nem részesülni a repülő rohadt narancsok bombái elől. Csak a fülére tapaszthatta ilyenkor a kezét, hogy ne hallja a kiáltásokat: "Tu puttana! Tu strega! Pfuj, strega!" - s a süvöltő füttyöt, a trappoló suhancok rikkantásait! Jaj, csak ilyen sorsot ne! - fohászkodott Giulia. De hiába.

Miért is ez előresejtő szorongás? Hogyan történt, hogy e békés boldogságba belehullott a féreg?

Giulia egyre szépült, s a legszebb 30 éves kora után lett. Hogyan csinálta, nem tudom. Talán a jókedve szépítette. Tény, hogy alig tudott kimozdulni a palotából, már a hátsó kijáraton sem, hogy ne lássa ott a rio túloldalán ékeskedő Dolfin palota urának valamelyik fullajtárát. "Csak tudnám, ki az a piperkőc, aki erre legyeskedik! Ugyan kire vadásznak?" - morfondírozott ilyenkor sietősebbre fogva a lépteit. Hamar kiderült a titok. Egy nevenincs klerikus, a Dózse palota udvari káplánjainak egyike épp őrá vetett szemet, és - ó, jogtipró középkor! - az egyik alkonyati órán Giulia felé repült valahonnan egy vörös lepedő, s mire kikászálódhatott volna a rátekeredő kelméből, erős karok óvatosan a földre tették. Dühösen toporzékolt és kiáltozni akart, tépve-markolászva a finom szövetet, amikor körülpillantva tekintete egy mosolygó és szép fiatal férfiarcra tévedt, aki vörös talárban egy lépésnyire állt tőle egy ezer gyertyától ragyogó csodás terem közepén, amely első pillantásra felülmúlta a Marco Polo palota legfényesebb termét is. Giulia megmerevedett az elképedéstől, és tudta, nincs menekvés.

Így lett vége a békés szolgaéveknek, családi melegnek, a gyerekkacagásnak szoknyája körül, kiket eztán csak lopva és messziről láthatott, amitől szíve vágyón sajgott, s inkább feledni próbálta mind a múltat. Amúgy hamarosan elkezdődött a neveltetése. Az ágyban elébb, aztán ment vagy inkább rohant minden a maga útján, hogy első osztályú kéjnő legyen belőle. Az egészben az volt a "szerencse", hogy nemhogy nem kellett, egyenesen tiltott volt más uraknak is szolgálnia! Kénytelenségből-e, de egy idő után ezt a férj-cserét már nem is bánta. Talán megszerette a papot? Talán. Mindenesetre fogoly volt. Cölibátusban kedvest tartani nem volt elítélendő és egyedi eset akkor és ott, de kérkedni sem volt illő. Csak egy sanda gondolat fenn az udvarban, s a pap repül, át a Sóhajok hídján, a börtönbe, és Giulia a víz alatt találja magát. Jaj! Dehogy kívánkozott ő ki! Elég volt a függöny mögül elméláznia a Marco Polo árkádjai felé, bizisten, elég!

33 évesen szült a papnak egy leányt, Angelát, akit vezeklésül apácának szánt. De tudjuk, a tervet Isten keresztülhúzta. Aztán Giulia megbetegedett. A bujakórt persze a paptól kapta. Fél év alatt felismerhetetlenné csúfult: fekélyek és fájdalom. Meg a kétségbeesés. Tébolya hullámzott, olykor csak Angéla miatt fékezte magát a szalmán, ahová kikergették. A palota tenger alatti alagsorában, a borospince nyirkos kövén kínlódott odahajított kenyéren. Ámde ha olykor feltört egy palackot, ilyenkor úgy érezte, a poklokkal is megverekedne, tört, zúzott. Rávetett kötéllel lehetett csak megfékezni.

Egy ilyen estén, vacogtató tél volt, rongyokba burkolózva csúszott a távoli hordóig, és meglopta a pap legféltettebb óborát, s ekkor átmeneti fény gyúlt benne. Mit fény? Romboló szövétnek! Hosszú ideig ült maga elé meredve, míg kitervelte szörnyű bosszúját. Ismerte a házat: végre tudja hajtani! És megtette. Fellopózott a palota sötétségbe burkolt termeibe, az ismert fiókból elemelte, és a pincében lopott italba keverte a mérget, a kínnal ölő, fertelmes kotyvalékot, s hátrahagyva a poharat, kiosont a pap hálószobájából. Őrült üvöltéssel, fetrengéssel, hat órán át tartó haldoklással múlt ki az egyházi férfi ebből a szörnyű világból - Giulia által.

Reggel Giulia nem ellenkezett, amikor megragadták. Már nem volt eszénél: rengeteget ivott szörnyű bosszúja után. Fel sem fogta, mi történik vele. Eszméletlenül loccsant a kanálisba, rongyai szétterültek a fekete vízen. A nap éppen a tenger fölé emelkedett, a réztetők és oromdíszek csillogtak első harsány sugaraitól, csak az alant csobogó kanálisok lettek még sötétebbek, sűrűbbek és falánkabbak. Giulia lassan elmerült a sokszázméteres mélységben - örökre.

Rá tíz napra már kislánya, Angéla sem élvezhette a zárda jól megfizetett biztonságát. Apja, az udvari főkáplán temetésével megszűnt az apanázs. Az ő története ezzel az éjszakával kezdődik, 1353. augusztus 10-ikén.

Nem hiszem, hogy sokan volnánk a Föld kerekén, akiknek az ősei olyan mozgalmas, kalandos és hányatott sorsokat éltek át, mint az enyémek. Országról országra száguldoztak, folyókon, tengereken át, ami a gőz meg az elektromosság felfedezése előtt nem kis teljesítmény volt. Ráadásul nem önszántukból vágtak bele a nagy utazásokba, hanem muszájból, ahogy az én ősanyáim is. Már-már nehezen tudom követni az eredeteket.

Mint most is.

Az itáliai Velence elzüllött lányának édesanyja után kutatva a mai Törökország Fekete tengeri kikötővárosában, Trebizontban, másképpen Trapezuntban találtam magam az ezerkétszázas évek vége felé, amolyan igazi kikötői forgatagban és zűrzavarban. Ám megleltem mégis azt a csendesnek mondható helyet, ahol JOHANNA BOLDISAR a világra jött.

A domb a tengerre néző oldalán fallal körülvett kertet és egy tizenegyszobás fogadót tartott a hátán közel a kikötőhöz, de távol a forgatagtól. Ide azok szálltak meg, akik már ismerték, s akik igazán le akarták takarítani magukról az út porát és fáradtságát, a tevekaravános duhaj kereskedők nemigen. A ház mögött istállók, kocsiszűrök sorakoztak, meg az alacsony, hosszútornácos ház a cselédeknek. No, itt született öt évvel a bátyja után Johanna. Nem igazán török név, inkább Anának szólították később. De hát a szülők nem az igazhitűek közé tartoztak. Anyja, Agáta, keleti keresztény volt, ahogy egy görög családhoz illik, az apja, akit teljes nevén amúgy Boldizsár fia Gáspárnak kellett volna nevezni, de csak Bódisárnak szólították, hithű katolikus volt, és állítólag magyar, de errefelé erről a nemzetről senki nem hallott, ami nem is csoda. A magyarok épp hogy léteztek a Kárpát medencében, néhány évtizeddel a tatárjárás után magyar ott is alig maradt, nemhogy hírük, ami amúgy sem lehetett valami vérmes.

Ana és János boldog gyerekkort értek meg itt. Hogy voltaképpen hol, nem is tudták, mert minek azt tudni itt, az ólak, istállók övezte világban, ami mint udvar, épp elég tágas két gyereknek, és épp elég elfoglaltságot ad. Korán befogták őket komoly munkára. Tanulni? Minek? Ha minden jól megy, anyjuk helyét a konyhán és a felszolgálásnál majd elfoglalja Ana, apjáét a kifogott, fáradt lovak között az istállóban meg majd János. De másként lett: ember tervez, Isten végez, ez már akkor is alapigazság volt. Anyjukat a sorvasztó kór kezdte ki, és mire az ég küldötte Marco Polo megszállt a házban, már alig bírta tenni a dolgát a vendégek körül, inkább az alig 11 éves Ana sürgött-forgott helyette az asztal és a konyha között.

Apja meg húzta az igát, és esténként fáradtan terült el a vackán. Álmodni nem álmodott soha. Helyette a fia, János, akit a mocskos valóságból ábrándos lelke, meg honnan-honnan-nem szerzett húros hangszere, valami lant vagy kobozféle mentett meg. Azt pengette esténként, és fura nyelven bánatos nótákat is dalolt mellé. Az apjától tanulta ezeket, az meg az ő apjától. A dalt magyar földről hozták, és adták tovább apáról fiúra.

Nos, az Isten-küldte padrone Polo el-eltűnődött a fura dalok hallatán, el-elnézte Ana török nőktől idegen könnyedségét, kedvességét, Mohamed hite szerint ő nem takarta el kedves kis arcocskáját. Úgy találta, felvidítják majd ezek ketten az ő öregségét, mert egyszer csak megöregszik, hisz már épp a negyvenet tölti, túl is van már a kalandvágyakon, csak pihenni vágyik. Persze, ez a vágya még sokáig sóhaj maradt, mert csaták, börtönévek jöttek még a pihenés és írás évei elé. De akkor még úgy gondolta, ez a két jószág neki épp hasznára lehet odahaza, Itáliában. S mert Isten szövi a szálakat, padrone Polo sem ütközött nehézségekbe: a fogadós könnyen adta őket, igazi muszlim férficselédekre volt már szüksége. Az anyjuk közelinek látszó vége az apjukat meg arra kényszerítette, hogy elfogadja a döntést, ha fájón is. Inkább odaadja őket messze földre, mint jussanak itt a szemétdombra, hiszen ki tudja, mi lesz vele is, ha a fogadós meneszti.

Szóval Ana és János, akiből Giovanni lett pillanatok alatt, behajóztak Velence felé. Volt sírás-rívás, és volt izgalom. Anát csak az segítette át a válás fájdalmán, hogy gyerekszíve mámoros imádattal csüggött a szép, okos és kedves Padronén.

Innen már nem nehéz elképzelni Ana további életét. Az első hetek a Fekete tengeren, majd át a Boszporuszon és az Égei tengeri szigetek között csodákkal teltek. Aztán az új otthon. Szerencse, hogy János mindig mindent tudott, s a tanácsaira hallgatva igen jól eligazodott a padrone szokásai és házanépe között. Esténként ő is bekucoroghatott a tűz mellé, ami télen-nyáron meleget adott a hűvös, vízzel övezett "locsi-fecsi-falú" házban, ahogy Ana mondta, s amin a padrone jót mulatott, de ez már sokkal később volt, a padrone hosszú távolléte és hiánya után, amikor Ana már az olasz nyelvet épp olyan jól beszélte, mint János.

16 éves volt, amikor a padrone magához hívatta. Hatalmas íróasztala mögött ült azzal a gyönyörű, őszbe csavarodó szakállával, az asztalon papirosok és száz lúdtoll, mert írta ám a kalandjait az úr, s a tollak rendben tartása János feladata volt. Szóval kérette Anát, s Ana remegve lépett be, és szerelmes tekintetét a szőnyegre szegezte, mert félt, hogy megperzseli az úr szakállát. Az úr arról beszélt neki, hogy párt kellene választania. Mármint Anának. Ekkor Ana elájult. Szentül hitte, hogy ez most lánykérés volt. Igen, az volt, csak padrone Polo az átellenes házban élő unokatestvére számára kérte, ami szintén nagy tisztesség volt, ahogy János oktatta később, de Ana nem kért belőle, hiszen inkább elhagyja erkölcsét, el anyjától kapott úti intelmeit, és inkább lesz, ha már muszáj, szerető, de a padrone szeretője, mint bárki más ágyasa. Mert ugye az urak a más szolgálólányát nem feleségnek kérik. Hogy is vetemedett a padrone ilyen tisztségre, hogy benne ágyast kerítsen egy másik úrnak? Ezt Ana bele is mondta Marco arcába, mihelyst az ájulási jelenetén túljutott, és mihelyst legyőzte bánatát és szégyenét.

Ezek után Ana nem hihette, hogy őt Marco Polo ember- azaz asszonyszámba veszi valaha is. Már-már a vénlányság idejét élte, amikor elhatározta, hogy mégis hozzámegy ahhoz, aki évek óta kérte, s aki hozzáillik, aki szeretni fogja, és akit János is nagyon neki valónak tartott.

János már a padrone belső inasa lett, vagy annál is több. Sokat forgott az úr körül, aki megtanította írni-olvasni, szívesen hallgatta muzsikáját, beszélgetett vele, s akinek kalandos útjairól sokat mesélt, egy szóval: bizalmasa volt. János elejtette egyszer Ana vonzalmát is előtte, amin az úr nagyon csodálkozott, és megígérte, rendes hozományt kap tőle, ha egyszer férjhez megy. Így történt, hogy a szobalány, Ana, valamint a konyha főnöke, az ízekhez értő mester, Paolo Cittano végül is összeházasodtak.

Ana nem bánta meg, Paolo jó férje volt. Nem szűkölködtek, saját házra takarékoskodtak, de Giulia megérkeztével kicsit nehezebben ment a tallérok gyűjtögetése. Aztán nem lett több gyerek, pedig akarták volna. Békésen folyt az életük Marco Polo házában. János agglegény maradt, szolgálta urát annak haláláig egy kis hűtlenségi időt leszámítva. Eltűnt négy évre. Mint kiderült, a szerelem vitte el: egy csinos, de ledér, dúsgazdag nő csábította el a jesoloi villájába, mint Vénusz Tannhäusert, ám a kalandnak csúfos vége lett. János épp akkor tért vissza, amikor Anának a legnagyobb szüksége volt okos szavaira. Az úr és a húga is tárt karokkal fogadták: Paolo beteg lett, gyógyíthatatlanul. Signore Polo mindent megtett, orvosokat hívatott, hiába. Ana özvegyen maradt. Giulia, akit János csak Juliskának hívott, ekkor volt 6 éves. Ebbe a szomorúságba érkezett János, már igencsak őszülő hajjal. Mindenki megbocsátotta átmeneti hűtlenségét, és Giulia szert tett egy nótás kedvű, mesélő nagybácsira, aki számára új élményt hozott, hiszen amikor az elment, anno, a kislány még alig gagyogott. Most János nevelésre fogta a lánykát. Amit a signoretől tudást kapott, mind átadta: tanította betűvetésre, mesélt különös országokról és népekről, a magyarokról, belé plántálta a Trapezuntból hozott dalokat, azután egy szép napon, úgy, mint korábban, nem jött vissza, hiába várták. A kislányban az emléke lassan elhomályosult, mígnem el is feledte.

Anának igazán kétszer hiányzott: Marco Polo halálakor, de nagyon, még akkor is, ha a házban maradhatott családi kenyéren. Másodszor Giulia eltűnésekor, amikor sejtette ugyan a lánya sorsát, de sem nem tudott felőle, sem nem beszélhetett róla. Igaz, nem is volt kinek.

Észrevétlenül, árván halt meg kicsiny szobája magányos ágyán két évvel Giulia szörnyű vége után 70 évesen 1355-ben.

Huszonötödik ősöm a sorban Ana édesanyja, AGATA PHARMOSZ volt. Sok teherrel megrakottan született a Földre 1264 koraőszén, szeptember végén. A születésekor édesanyja agyvérzést kapott, s ahányszor a kislány az apja elé került, annyiszor vetette a szemére.

Agáta szép kis feketeszemű, sűrű szemöldökű, fehérbőrű, angyali leányka volt, és lehetett volna apja szemefénye is a hat fiú után, ha... Minderről Agáta nem tehetett, mégis igyekezett jóvátenni: nem győzött nagyanyjának segíteni, mert tudta, hogy három asszonykéz is kevés fenn a tanyán a hét férfi és a sok száz juh mellett. Gyerekkora nem is lett volna, ha a természete nem olyan, hogy a jókedv sohasem hagyta el: énekelt, s a kifejt tejjel teli sajtárt is tánclépésben vitte a köves udvaron át. Aztán apja mordulására vagy anyja halk nyögésére szégyenlősen elhallgatott, de hamarost öntudatlan rákezdett megint a tűzhely mellett. Elébb csak halkan, dudorászva, aztán már trillázva, pattogósan húzogatta a lábasokat, keverte a kását.

Eme jó tulajdonságokkal nem egyedül rendelkezett, a bátyjai is ilyenek voltak. Mint akik nem képesek észrevenni sorsuk jaját-baját, hamar átbillentek rajta. A Pharmosz család a nóta famíliája, így tartották róluk a faluban, ahol sűrűn előfordultak szamaras kordéjukkal, tejeskannákkal, juhsajtokkal, brindzával, gomolyával s egyéb egzotikus juh-termékkel. A bakon ülőt már messziről felismerték a harsány nótájáról.

Agáta szeretett a tanyán, szerette a zöld réten szerte legelésző juhokat, a magasan körülölelő fehér hegycsúcsokat, a sebesen rohanó patakot, amely a házuk mögötti kicsi, de zúgó-fecsegő vízeséssel zubogott alá, és hömpölygött lent kiszélesedve, hogy vízzel kínálja magát a körötte békésen legelésző nyájnak. Bátyjai lassanként fogyatkoztak körüle. Kikapván egymás után a részüket a nyájból, új legelő után ballagtak, és vagy visszatértek tavasszal, vagy nem, és vagy hírül adták, merre vannak, hol táboroztak le, kit vettek feleségül, vagy nem. Ilyenkor az apja a faluban tudakozódott, és ha rá tavaszra sem jött hír, meggyászolta és lelkében eltemette a fiát.

Mire Agáta nagylánnyá serdült, négy bátyja maradt. Így is nehéz volt az élet, de hálistennek ott volt tündéri nagyanyja, akinek nem csak dolgos két keze volt nélkülözhetetlen, hanem minden bajra írt nyújtó okossága, tudománya, és a lelke is. Agátának anyja helyett anyja volt, de bátyjainak is, hisz azok is épphogy túljutottak a nehéz kamaszkoron Agáta születésekor, a két legkisebb pedig nem igazán látszott beleszokni a magányos pásztoréletbe, és úgy látszott, nem is igen fognak. Ők voltak, akik elsőre pattantak, ha a kordéra hajtó kellett a faluba. Látnivaló volt, hogy ők, különösen Sztavrosz, a legkisebb, inkább választja a földet vagy a szerszámot, mint a gyapjúnyíró kést a Dürköj-tanyán.

Nagymama mesélni is tudott! Volt is miről: a magyar udvari életről Budán, szerelemről és veszedelemről, a tatárdúlásról, az égő tanyákról, a csodálatos menekülésről. Agáta szájtátva hallgatta, s alig hitte, hogy igaz, amit a még fiatalos lendülettel mozgó nagyanyó mesél. Apja mindig csak legyintett. Képtelenségnek tartotta, holott hallott a tatárok rémes tetteiről. A faluban is élt egy moldva család, ők is regéltek róla, de a királyi udvar előkelő urairól, a bálokról már hiába mesélt nagyanyó, azt apjuk "vastagkobakú, görög fejébe" nem lehetett beleverni. Pedig az öregasszony még az úri táncokat is megtanította az unokájának, amelyek nem sokban különböztek a görög lassúktól vagy ropogósoktól, és a dalok sem a török nótáktól, balladáktól. Nagyanyó vett is a faluban egy húros hangszert, amolyan koboz-félét. Senki nem nyúlhatott hozzá. Esténként azt pengetve ült a ház előtti napmelegítette kövön, és magyar dalokat énekelt a török hold fényében kis görög családjának. Néha meg olyanokat mesélt, hogy azt még Agáta is alig hitte. Csak Sztavrosz füle hegyeződött nagyon. Egy távoli, ismeretlen országról szólt, nevét nagyanyó is áhítattal ejtette ki: a magyarok másik országáról valahol fenn északon, a tengeren túl, a hegyeken és a nagy folyón is túl: Magna Hungáriáról, és ha az éneklés után nagyanyó az ég felé fohászkodott, hogy "Óvd, Uram, Agátát, Sztavroszt, az egész családot, szegény béna lányomat a szenvedéstől, a tatártól mentsd meg Magyarországot és Magna Hungáriát, nekem adj békés öregséget és könnyű halált!" - Hát szóval az imáiból sem felejtette ki soha álmai két hazáját.

Nagyanyónak köszönhetni Agáta a férjhezmenetelét is. Egy rémes éjszakán Oploudiosz Pharmosz rémségesen berúgott. Úgy magában. Nyár volt, aludt a ház, ő ődöngött csak a pálinkáscsuporral a kezében, és átkozta Istent, hogy van is asszonya, nincs is, és tüzelt benne a nagy férfiasság. Hegyi pásztorok elintézték ezt egyszerűen magukban vagy az állatok jámborabbikával, nem volt ez szokatlan közöttük, ha nem is beszéltek róla. Oploudiosz, kit csak Opónak szólítottak arrafelé, a családja meg Apának, tette ezt így is, úgy is, most azonban teljesen elvette az eszét az alkohol, és rárontott szegény béna, néma Rozálra, aki bent aludt a házban anyjával meg Agátával. A fiúk kint a kamrában meg az istállóban a szamárka mellett, így nem voltak segítség a részeg handabandázó ellen. De odabent a "támadásra" felébredt a kisöreg nagyanyó, aki persze nem bírt Opóval, az elsőre nekipenderítette a kemencének. Rozi üvöltött, amint rátérdelt a melák férje, mozdulni nem bírt, és már levegőt alig kapott. Agáta is felpattant, de nem tudta, mitévő legyen, legelébb Nagyanyját segítette fel a földről, ott hajlongott körülötte. Ekkor teperte le őt az apja. Rozál üvöltött, nagyanyó nem tudott feltápászkodni, némán nézte, mi történik apa és leánya közt. Agáta sikított. Ekkor lépett be Sztavrosz, és első öntudatlan reagálással fejbe vágta az apját a furkóssal. Az összecsuklott. Alig tudták a lányt kihúzni alóla. Hajnalig reszkettek, Rozált csillapították, Sztavrosz kirohant bőgve, a részeg meg ott feküdt azonmód a földön a rámért ütés kábaságában.

Reggel Agáta batyut kötött, semmi kis holmiját felrakta a kordéra, s nekiindult a világnak, meglepetésére mellételepedett nagyanyja is, és meg sem álltak Trapezuntig. A határban állt egy fogadó, ott megálltak. Iserker fogadós Agátát menten felfogadta. Nagyanyó aztán szép lassan visszahajtott tűnődve a dolgok szerencsés alakulásán, és estére, mire a hold feljött, megérkezett a Dürköj tanyára. Felhajtott egy kupa tejet, vette a kobozát, és leült danolni a kőre a fenyvesek ölén. De igen szomorú volt.

Agáta szépségét nem győzte Iserker dicsérni. Kiemelte a lányt a konyhából a szobákhoz meg a közös étkezőbe. Egyre több lett a vendég. Agáta nem akart olyan helyzetbe kerülni, mint otthon, tudta, ezért a testét valakinek megőrzésre át kell adnia, nehogy egy helyett mindenkié legyen. Szerencsére volt még egy szolga, inas, szakács, lovász, azaz mindenes az Iserker fogadójában: Boldizsár fia Gáspár. Itt élt ő is évek óta. Megértette Agátát, látta és elfogadta a félénkségét, a magárahagyottságát, no meg a szépségét is: beleszeretett. Agátának aztán ő lett a kiszemelt testőre itt a város szélén, ahol annyi de annyi nép fordul meg, hogy na!

Hogy ugyanazon törzsből lettek, s hogy csodálatos módon a világ másik végén így összekerültek ketten magyarok, kiderült egy szép estén, és akkor rájöttek, hogy egymásnak vannak teremtve.

Történt mindez 1280-ban, és mindjárt, épp Agáta 16-ik születésnapján Iserker engedelmével és közbenjárására össze is eskette őket a helyi kádi a muzulmán hit és formaságok szerint. Gáspár akkor ölébe vette kis feleségét, és bevitte hátra, a cselédházba, új otthonába. Másnap felkerekedtek, s engedélyt kapva egynapi távollétre, kilovagoltak a tanyára. Gáspár szerint így illett ez, ha már neki nem volt családja, senkije sem a jószívű Iserkeren kívül, Agáta apjánál-anyjánál be kell mutatkoznia.

Az ifjú és boldog feleség jajszóra, gyászra érkezett. A szobában füstölő illata terjengett, hosszú gyertyák égtek, folyt a szemekből a könny, ám a jajgatás közé mintha egy kis fellélegzés sóhaja vegyült volna: Agáta anyja 16 évnyi szörnyű bénaság után jobblétre szenderült azon a napon, amikor a leánykája aláírta Trebizondban, a kádi előszobájában a házassági szerződést.

Agáta ősanyámmal majdnem megszakadt az anyák lánca. Jaj, hol lennék akkor most én? És hol a huszonnégy ősöm? Mert bizony nem akartak ők gyereket addig, amíg össze nem jön egy saját házra való. Önálló életet terveztek a városban. Bár hízott a pénzes zacskó rendesen, a dénárok nehezen gyűltek. S míg kuporgattak, rakták egymásra a kerek pénzeket, három év után váratlan-kéretlen jelentkezett az első gyerek. A természetnek nem lehetett fricskát mutatni. Aztán már hiába minden ima és óvatosság, megérkezett a második is, s lettek immár ketten: János és Johanna. A dénárok egyre kevésbé csorogtak a zacskóba, sőt, elkezdtek fogyni. Amikor János megkapta saját kis szamarát 12 éves korában, azzal mindjárt felkaptatott a Dürköj tanyára büszkélkedni. Akkor ajándékozta neki a nagyanyja a féltve őrzött kobozát. Nagy szó volt az! János meg is becsülte egész életén át!

A gyerekáldások nagyot csapoltak a kincses zsákon, laposodását ez után már meg sem lehetett állítani, rohamosan apadt tovább, különösen, amikor Agáta kórságba esett. De minden hiába. Agáta gyengült, sorvadt, ágyba kényszerült. Sokat gondolt a saját anyjára, és aggódva a leányára: vajon örökölte-e a betegségre való hajlamot? Így esett, hogy Marco Polo magával vihette Itáliába Agáta gyerekeit.

Még öt évig sírt utánuk, de igyekezett jó kedvet mutatni. Ha már Gáspárnak kedvére nem tehet, ne szomorítsa duplán. Pedig szomorú volt az anélkül is. Agáta megint rákapott a dalolásra. Hátul, az istállók mögötti cselédházból folyvást szállt a csengő, víg hang. Öt éven át aranyozta meg a fogadó hangulatát Agáta a dalaival, amelyek egyre halkultak, gyengültek, míg el nem haltak végleg 1301 szomorú tavaszán.

Elég ingatag időszak! Úgy néz ki megint, hogy a méhek gyümölcsöző sora megszakad. Akkor mind, amit eddig írtam, a tűzbe vethetném, mert nem volt soha!

De vagyok! És volt minden, mit eddig írtam! Hiszen megszületett, és életben maradt ROZALIA UGRONI-BOKOD. Hogy ne szakadjon meg a sor...

Rozáliának nevezte az anyja egy rózsaszál miatt, amit nemző apjától kapott, akinek kibogoztam ugyan a nevét, bár szinte felesleges volt, hiszen csak Mária, Rozál édesanyja emlékezett rá - eleinte sűrűn, azután egyre ritkábban. Rozál apja a bizánci nemesség egyik tagja volt a királyné kíséretében, egy niceai pap, aki Trauig kísérte az uralkodó feleségét, és hátra hagyta a megesett Máriát Budán... De most elég is ennyi! Több szó esik majd róla Mária történetében. És a rózsaszálról is tán, amely így jutott örökléthez, hiszen a neve belekerült a Gireskül falubéli templom könyvébe. Innen tudok róla! A gyermek másik neve nem az igazi apjáé volt, hanem kedves felnevelőjéé, anyja hitestársáé, aki nem volt más, mint a tatáros arcú Dénes az Ugroni nemzetségből, a Bokodi családból. Rozál imádta felnevelő apját, amint Mária is, és nagy békességben éltek a Gireskül melletti fenyves vadonban a Dürköj tanyán, amit Rozál a szülőhelyének ismert. Egy görög származású, igen öreg juhpásztortól vették Rozál egyéves korában azon a két arany forinton, ami a Mária ruhájába varrt vagyonkából megmaradt.

Rozál után sorra született még négy fiú. Lett volna hét, de közülök három valami furcsa csecsemőkori rendellenességben megfulladt. Kicsi fejfájuk fenn az ormon könyörög a lemenő napnak, hogy fogadja be az ég angyal-lelküket. Rozál egyikükre sem hasonlított. Anyja finom vonásait örökölte hihetetlenül hosszú szempillákkal, szeme mindig messze révedt, s ez különös, áhítatos kifejezést adott az arcának. Gireskül falu templomának a keresztelő-medence feletti boltozatán ott lebeg Rozál, mint angyal, mert őt festette oda a vándor piktor 1246-ban.

No, a dátumról meg is feledkeztem! Születése 1242. augusztus legelső napjára esett. Mire a tanyára költöztek, már egyéves volt, és őszbe csavarodott az idő itt, a Fekete tenger felett, a víz felé futó, erdőktől és legelőktől dús lankákon.

Rozál élete olyan eseménytelenül telt, amilyen kalandos volt az anyjáé. Hamar hasznos két keze beállt a család szolgálatába. Ügyes kis gyapjúfonó és -szövő leány lett belőle. Olykor kedvére változtatott a szövés mintáján a saját képzelete szerint. Szívesen hajlongott a fészer bordó és kék lével teli kádjai fölött, hogy színes fonalakat fessen, és miközben szívesen szőtt-font, álmodozott. Miről? Ki tudja? Anyja meséjét a rózsaszálról, a tarkatollú páváról, a királyi udvar csillogásáról mind beleszőtte a szőnyegekbe, takarókba.

Volt annak az öreg pásztornak, kitől a tanyát vették, két fia, akik néha, szép nyári estéken, átballagtak a Dürköj-tanyára, ahol a gyerekkoruk telt, s ahol Dénes gazda jóféle pálinkával szokta megkínálni őket. A látogatások telente megszaporodtak, különösen az egyik jött szorgalmasan, aki kecskéivel a lejtő keleti felén tanyázott. Miért-miért-nem, ráfájt a foga Dénes gazda legelőire. Ha a kis keresztek mellől lenézett az ember a tenger irányába, hatalmas, fenyők védte, óriási, dús zöld hegyoldal terült el a lába alatt, megszórva fehérszőrű bárányokkal. Hát ott elférne még az a 30 kecske is, gondolta Plosz. Amúgy Oploudiosz Farmosznak hívták, és halála után felkerült az oromra a megszaporodott fejfák közé, s anyósa, hogy ne legyen könnyű visszajárnia, nehéz követ rakott nyughelyére. Rajta olvastam ki a víz és szél koptatta betűkből a nevét. Szóval Oploudiosz Farmosz olykor benézett Rozál árnyékolt, zöld szemeibe is. Tetszettek nagyon, és elgondolkozott a lány ügyes, finom szőtteseinek kelendőségén. Hát egy téli estén megkérte Dénestől.

Plosz a legjobbkor szólt. Rozál közeledett a 15. évéhez, öccseit anyjuk már elvitte a tanyáról, urat akart belőlük faragni, s Dénes rábólintott, bár szíve szerint a legkisebbet, Johanánt, kinevelte volna pásztornak, hisz mi lesz a tanyával, ha ő már nem bírja? Ebbe a tépelődésbe hozott megoldást Plosz ajánlata. Meg is egyeztek nyárban az időpontot illetően, meg abban, hogy Plosz ideköltözik hozzájuk, és hozza azt a 30 kecskét hozománynak Rozálért cserébe.

Rozált nem kérdezték. Anyja beszélgetett vele Ploszról, a kecskékről, a gyerekekről, a jövőről. Júniusban, 1257 nyarán ketten beszamaraztak a faluba, onnan Trebizontba, a nagy városba, bevásároltak némi cserépedényt, lábbelit, esküvőre valót, valamennyi selymet is ünnepi öltözékre a két asszonynak, mármint anyjának is, hadd örüljön, aztán elmentek a prelátushoz, aranyos erszényt adtak a két öccse taníttatásáért. Pap lesz belőlük. Aztán meglátogatták Filszet a hajóácsok között, és a legkisebbet, az alig 12 esztendős Johanant a szerzetesek távoli kertjében.

Rozálra aztán rászakadt a házasság. Egy porcikája sem kívánta fauntermészetű urát, akinek a "bagzás" soha nem volt elég. No, meg Rozál is inkább szentnek való volt, semmint kecskepásztor-feleségnek. Sokat hallgatott, sokat ült a szövőszék mellett, ha épp nem szoptatott. Egyik fiút hozta a világra a másik után. Szép, erős fiúkat. "Olyanok lesznek, mint az apjuk" - nézte el őket. Anyja nagyon szánta Rozált, de kevés volt a vigasz: "Már csak ez az asszonyok sora, lányom". "Apa is ilyen hozzád?" Mária csak ingatta a fejét, erre nem szólt, hisz Dénes épphogy más volt. Kezes, szíves, gyengéd. Meg is siratta nagyon, amikor elment.

Mária és Rozál a Szilika partján térdeltek, Rozál nevezte el így a patakot sziszegő csobogásáról még gyerekkorában. Mosták a festett fonalat, ahogy kell. Egyszer csak hirtelen beborult. Alig bírták összeszedni magukat, a fonalat hagyva futottak az állatok után összeterelni. Már villámlott, dörgött, hatalmas vízcseppek zúdultak alá. Futottak, az állatok riadtan torlódtak, egymást taszajtották-tapodták. Nem is láttak már ők maguk sem, csak kiáltoztak, de hangjukat elnyomta az égiháború. Fejükön szoknyájuk, rohantak, s torpantak: vakító villám sújtott a nyáj közé. Odafutnának, köveken, fűcsomókon bukdácsolnának, és akkor hirtelen, ahogy jött, elállt a vihar. Csend lett. Túl nagy csend, csak a víz futása hallatszott a kövek között. Egy test feküdt a rohanó árban. Egy fekete test. Dénest találta el az ég mennyköve. Egy pillanat, és szénné lett.

A gazdaság Ploszra maradt. Mária vigasztalhatatlan volt. Sokat járt le eztán Trebizontba a fiúkhoz. Magába fordult, de azért Rozál mellett volt minden szülésnél, s általában ott volt mindenütt, ahol kellett szelíd, de határozott temperamentumával. Akkor is, amikor a sok fiú után Rozál egy leányt hozott a világra. Mária el nem mozdult leánya mellől, fogta a kezét, mintha valamit sejtene. A kicsit mosdatás után az anyja mellére tette, s alig fordult, Rozál elkékült arccal, ordítva seperte le magáról a gyereket. "Lány! Lány! Most kell kitekerni a nyakát! Nem kell!" - sikoltozott, dobálta magát. Mikor lecsendesítették, félrefordult a szeme, a szája. Megütötte a szél. Nem is kelt fel többé. Agátát el kellett venni tőle, kecsketejjel táplálni. Nem akart több asszonyi szenvedést hozni erre a világra. Nem akart leányt szülni. De hát mégis úgy lett.

Rozálról nincs mit írnom már, hisz lejegyeztem: lánya esküvőjének napján, 1280. szeptember végén, életének 39. esztendejében csendben meghalt.

Vajon mi járhatott a fejében a 16 béna év alatt? Járt benne valami? Vagy csak evett, nézett és aludt? Mindenesetre megszabadult Plosz gerjedelmeitől - azt az egy éjszakát kivéve, amikor Agátának el kellett hagynia a kedves Dürköj-tanyát.

A szépölű Mátra aljában, a nemrég kiterjedt birtokú Keled nemzetség központi szálláshelyén, a fatornyos, fával kerített Keledben született egyik legkedvesebb ősanyám az Úr 1225. esztendejének viruló tavaszán, márciusban: MÁRIA, kit apja után JÁNOSInak is neveztek. Két bátyja már a lovat tanulta megülni, amikor Mária a világra csöppent. "Lesz akárhány utódomnak elég tere finoman élni, urasan vigyázni..." - legyintett Keled ura János a leány világra jöttekor. Nem sokkal azelőtt kapta meg Budán (vagy Esztergomban?) II. András királytól a birtoklevelet, amellyel kiterjesztette uradalmát fenn északon a hegyeken is túl, s lenn, az Alföldön a Tarna és a Tápió összefutásáig.

Nagy kőházban élte Mária, vagy ahogy a családja becézte, Ria, Riácsa a gyermekéveit. Körülötte nőtt-fogyott az őt becézők serege, nagyanyák, bátyók. Némelyikét elvitte az öregség, másikát a torokgyík, vagy a fejét szakította harci játék közben egy meggondolatlan dárda, de jöttek sírni, enni kérni újabb testvérkék, nem is tudta, hány.

Szívesen tanult hímezni, lantot pengetni nagyobbacska korában, de még a betűket is megleste az egyetlen nagy imádságos könyvből, amelyet egy betévedt kolduló barát hagyott anyjára, amikor a lóistálló vackán kilehelte a lelkét. Meg is füstölte anya, emlékszik, nehogy ártalom jöjjön ki belőle, hisz a barát keze tele volt varral.

Szóval Ria sokféle tudományra és nagy szépségre tett szert. Rajta is felejtette a szemét Csák Ugrin tárnokmester, amikor az apjánál járt harcra hívásra és katonai megváltás végett az egyre bővülő Keledi kúrián. Nem sokkal ez után meg is jött a levélbeni üzenet, hát hogy az ifjú királyné, Laszkarisz Mária "elvárja bemutatkozásra a Pünkösdi ünnepek alatt János uramat legdélcegebb s legidősbb fiával, Konddal együtt, és úgyszintén Mária leányával, kit elfogadna udvarhölgyének, amiért Csák uram ugyan ajánlotta. Majd meglátjuk!..."

Így került Mária Esztergomba a drusza-királyné keze alá mindjárt. Ekkor 15 éves volt, és 1240-et írtak. Híre járt holmi tatároknak, kik mint véres veszedelem jönnek kelet felől, de ki gondolt arra! Tán nem is igaz... Lanton szállt Mária dala Mária királyné zöld selyemfüggönyös, aranyos termében. Körül ültek a lányok, ölükben hímzés, de csak a dalt hallgatták a veresbegyű tengelicéről, aki a bércek felé szállt a párját keresvén, s mert sehol leszállni nem volt faág, csak éles kősziklák, hát lezuhant, erejét vesztvén, piros vére végigfolyt a köveken, egybeolvadt a nap aranyával... tengelice madár, veresbegyű, veresszínű, veresvérű szegény tengelice madár... S Ria szeme összeakadt a lázas tekintetű görög pap fekete szemével, bárha az mintha igyekezett volna lesütni azokat, de sehogyse sikerült. Mert Ria nem hagyta. Neki, felé szállt az ének. Szegény görög tengelice! Szegény Krisztus-hívő Krisztosz a peloponnészoszi sziklákról! Innen is a neve: Moreanosz. Nem sokáig repült szembe a viharos széllel, csakhamar megadta magát.

Ria nem egyszer "véletlenül" sietve vonult végig azon a folyosón, ahol a keleti papok cellái voltak. A királynéhoz sietett olyankor, és dobogó szívvel rezzentette meg a bűvös lanthúrokat, mintha csak a szél... Félrebillent a függöny, és fekete, izzó szempár követte Ria ruhája suhogását, dereka ringását, gesztenye fürtjei rebbenését a szigorúan szoros főkötő alól kikandikálván. Egyszer el is ejtett egy szalagot a leány, amit aztán később vissza is kapott a királyné előtt! Ejnye! Erre újabb szalagveszejtés következett ugyanott, hát végül meg is értette a jámbor, hogy ezt már másutt adja vissza, ott, ahol nemigen járnak. Az udvari furfangokban alig jártas, jámbor papnak, Krisztosznak igencsak össze kellett szednie az eszét, hogy rájöjjön, vajon hol adhatná vissza az elveszett szalagocskát? A kertben! Miután feléje nyújtott kezéből a lány kivette az eltekergett jószágot, a pap azonnal kámzsájába süllyesztette bűnös kezeit, és hátat fordítva sebesen elfutott. Hanem harmadszorra már az ajtó résében, a függöny palástjába burkolózva várta Riát. Akkor a lány belépett. A legtermészetesebb módon ölelte át a csacsi fiút, csak a tengelice dalát suttogta, amikor szelíden magához vonta, hiszen görögül nem tudott, Krisztosz sem magyar nyelven. Mint egy kurtizán! Honnan tudta, mit kell egy fogadalmat szegő férfival tenni, hogy az ne kárhoztassa, inkább szeresse? Honnan? Ezzel a tudománnyal született, azt hiszem.

Ria méhében megfogant a görög mag. Krisztosz nem bánta. Megegyeztek a szerelem szavaival, hogy együtt maradnak tűzön-vízen át, ha kell, megszöknek, s megbújnak valahol. Nagy a világ!

A gyermek 1241 telén fogant. Tavasszal Krisztosz már nem volt sem Esztergomban, sem Budán. A királynő kíséretével úton, hogy eljussanak Trauba. A tatárok már a Dunánál álltak. Március, Ria 17. születésnapja. A legkésőbbi időpont, amiben megegyeztek, de a fiú nem tért vissza. Semmi hír.

Utánamegy, határozta, hisz a maga ura volt. Hada élén apja valahol a tatárral verekedett. Keled? Az is messze. De Krisztosz még messzebb. Csák Ugrin volt a megmentője. Szekeret kívánt küldeni a királyné után kis bandériummal. Abban megbújhat Ria. Ha ad egy csókot, még a lantját is magával viheti. Így került a zötyögő saroglyába nagy, prémes takaróba csavarva. Ruhájába varrta minden vagyonkáját, és szívében Krisztosz képével, szíve alatt már mocorgó magzatjával nekivágott az ismeretlennek. Védelemül bevarrva az a tőrt is, amit Krisztosz adott zálogul. Annak ezüst nyelébe volt belekarcolva az a bizonyos rózsaszál...

Már a nagy tónál jártak, ami a Balaton nevét viseli, lassan poroszkált a ló, s mellettük a nyolc fickó, amikor futár jött, hogy vágjanak át a Bakonyba, ott húzzák meg magukat, mert Esztergomot már feldúlta a tatár horda. Keresik a királyt. A fegyveresek tudták, hogy akárhol talál rájuk a tatár, a halál fiai, és azt is tudta mindenki, hogy a szekérrel Trauba kell jutniok! A kocsis a lovak közé csapott, vége lett a poroszkálásnak. Lakatlan falvakon vágtattak végig, ahonnan már mindenki a nádasba vagy az erdőkbe menekült. Csak a szekér, a nyolc lovas meg Ria rohantak a nap alatt a néptelen országban a kihalt úton.

Átjutottak a Dráván. Megálltak pihenni, lovakat itatni. Ez volt a vesztük. A rikoltozó-nyilazó horda elől nem volt menekvés. Úgy száguldottak át a gázlón, mint a fergeteg, egyetlen pillanat, és élő már nem volt közöttük. Csak Ria. Ájultan feküdt a szőrtakarók alatt. Amikor feleszmélt, izmos karok tartották egy vágtató ló hátán. Felpillantott, és újra elájult: marcona, napcserzette vad arc hullámzott a szeme előtt. Egy tatár! Azok leölik mind az asszonyt, gyereket, mit kezdenének velük? A fogoly fogalmát a tatár harci mód nem ismerte. Vagy a halálba küldte az elfogott parasztot harci sorai előtt, mint élő védőbástyát, vagy leölte. De asszonyt? Mire használhatott?

Különös volt az is, hogy a vágta lassított, és terhével a ló lassacskán lemaradt a tatár csapattól, amely visszafelé kaptatott, át a Dráván az elfogott szekér kinccsel, élelemmel, bár sem a királyt, sem a királynét nem tudták elfogni. Ez a marcona azt hitte, a királynét fogta el? Miért nem viszi akkor a szekérrel együtt a kán helytartója elé Kanizsa várába? De ez nem úsztat át a Dráván visszafelé! Hanem előre, mindig csak előre űzi a lovát. Tán Trauban akarja a foglyát jó pénzre váltani? Bizonyos, hogy zsákmányát a királynénak véli! Más nem lehet...

Amint Ria feleszmél, a férfi hatalmas tenyerét a szájára tapasztja, és így szól: "Hallgass! Nem bántalak. Ne kiabálj!" Magyarul! És Ria bólint, és még jobban bevackolja magát a férfi melle alá, a szőr közé, és tudja, megmenekült, és azt is, hogy annak ára van, de ez utóbbi valahogy nem rémíti annyira, amióta magyar szót hallott a bozontos bajusz alól. Hát ha királynénak hiszi, higgye! - gondolta, és elaludt.

No, ugye, olyan, mint a mese? Hát még ha tovább emlékezünk arra, mi minden történt Mária ősanyámmal, akivel együtt hosszú évszázadok után ismét visszatértünk magyar földre, ha csak kis időre is, hiszen ősöm épp hogy megint kifelé törekedett. De mintha nem Trau felé. Az útja egészen más irányba kanyarodott. Meg a nem éppen állhatatos szíve. Mentségül: egy 17 éves kislány a 13. század közepén ismerheti-e annyira a világot, hogy csak úgy Trauba találjon? Ugye nem. Hát muszáj volt ráhagyatkoznia valakire, aki éppen adódott támasznak és tanácsadónak.

A tatár másnap leszállt a lováról, és a nyerget átadta a lánynak, miután meggyőzte arról, hogy jobb lenne ruhát változtatnia. Így egy egyszerű parasztasszony ült a lovon, aki a tatár elől menekül, a férje mellette gyalog, a kantárt fogva. Némi igyekvés után a tatár is kevésbé marcona formát öltött, különösen amikor sikerült a kopasz fejére kalapot találni. Így ballagtak végig a Száva mentén, aztán elérték a Dunát. Mellette hegyek magasodtak, a kíváncsi szemek elől ösvényeken haladtak, s ha Ria egy kicsit is figyeli a nap járását, hát rájön, épp ellenkező irányba, kelet felé mennek. Időnként megrekedtek egy faluban pihenni, no, meg némi földmunka után elemózsiás batyut tömni.

Naponta 30 kilométert is megtettek, és alaposan megismerték egymást. Kiderült, a tatár tudta, hogy nem a királynét találta meg a szőrpokróc alatt, hanem álomasszonyát, akiért a hitét is elhagyta volna (épp, mint szegény Krisztosz!), nemhogy harci kötelességét. "Hát ha magyarul szóltam, tán nem a görög királynét láttam benned, igaz?" - tette hozzá Ugroni-Bokod Dénes, ki a Magna Hungarianak nevezett távoli magyar őshaza szülötte volt, s mint mesélte, a szomszédos tatár törzs nevelte. Ott tanulta meg a nyelvüket meg a harci modorukat. Szinte tatárrá lett. Amikor Batu kán keleti-tatár serege jött, ő nem ellenséget látott bennük, hanem nemzetségbélit, és beállt hozzájuk. Hallotta aztán, hogy a hatalmas sereg kettévált, egy részük a Volga felé ment, ő pedig a más részükkel tartott nyugatnak, az új Magyarország felé. Most hát két hazája van. Mivel a nyugati, az ismeretlen, elpusztult, élő lélek nem maradt ott Batu kán után, visszatérne a régibe, s vinne magával asszonyt, még gyereket is, bárha nem az övé. Ha megvan még... - szólt a szava.

Ria hallgatott. Már tudta, Trau messzebb van a hátuk megett, mint Esztergom, amely már a porral egyenlő. Tudta, égen-földön nincs kire támaszkodnia, s a gyermek lassan a világra kéretőzik. Mi lesz? Ha ez itt, ez a különös magyari férfi elfogadja így is, bele kell törődnie. És a hetek alatt, amíg együtt rótták útjukat a melegedő ég alatt, nem is bánta nagyon sorsa ilyetén furcsa alakulását.

Csakhamar olyan földre értek, ahol már nem ismerték a magyar szót. A Marica folyó túlsó felén egészen idegen volt a vidék. Aztán meg egy Esztergomnál is nagyobb városba értek, a ragyogó és nyüzsgő Drinápolyba. Itt megpihentek, és megtudakolták, hogyan lehetne átjutni a tengeren észak felé. A Fekete tenger mellett, a szláv és török, bolgár és még ki tudja, miféle népek hazájában Ria szíve elszorult, mert sűrűn hallotta azt a lágy görög nyelvet, amit Krisztosz használt... még akkor... régen... Olyan régvoltnak tűnt, pedig mindössze 3 hónapja, hogy utoljára látta!

Dénes szerint erre nem jön a tatár, itt bátran maradhatnak, ameddig akarnak, bár... "Bár láthatnám már a Káma partjait! Mit nem adnék..." - sóhajtott, és Ria tudta, hamarosan mennek tovább a neki új hazába.

Már Rodostó forgatagában jártak, egy út menti fogadóban alkudtak hajóra, amikor görög halászok jöttek a biztos hírrel, hogy az északi partot letarolta a tatár. Arra üszök van csak és halál. Az oroszok cárja fejet hajtott Batu kán előtt. Azután jött a hír Batu haláláról, meg arról, hogy a tengernyi tatár visszafelé vonul a letarolt földeken, romokon, megvadulva, elcsigázottan. No, ezekkel nem volna jó találkozni, gondolta Dénes, és Ria smaragd gyűrűjéért helyet kaptak egy halászhajón, amelyik Trebizontig elvinné őket. Dénes letett a hazatérésről, Ria sem vágyott megtenni az utat visszafelé, hát egy harmadik, közös hazát kerestek.

A gyűrűt a kormányos elrakta, de nem vitte őket Trebizontig. Másik hajóra kényszerültek, a kapitánya újabb gyűrűt kért. Azon meg viharba kerültek, akkor egy halászbárka vette fel őket, tekintettel Ria egyre lejjebb ereszkedő hatalmas pocakjára, amely az utolsó napokat jelezte. A harmadik gyűrű árán aztán eljutottak a nagy kikötőig, Trapezuntig. Onnan egy kedves szamaras-kordés asszonyság elvitte őket a Gireskül nevű faluba. Itt született meg a kislány, akinek a bölcsőjébe Mária belerejtette a tőrt, és elnevezte Rozáliának a török bába nagy csodálkozására. Meg ijedtségére. Hiszen jó, ha a gyerek megéri a reggelt. Koraszülött. Sietve bepólyálta, eltette az ezüstöt áldásos működéséért, és elsietett, nehogy ráfogják, ha baj lesz. Hiszen szőrös a háta! És olyan apró! Úgy csusszant a világra, mint egy hal!

Riának is különös gondolatokat adott a gyerek, aki enni sem igen akart. Izzadásig vesződött vele, míg elfogadta a mellét. Bezzeg Dénes ujját, hogy bekapja! Tán valami nincs rendjén a mellével? Honnan tudná? Elsírta magát az asszony előtt, akinek a padlásán meghúzták magukat, amíg Dénes megoldást talál. Akkor a török asszonynak megmutatta a mellét meg a gyereket, aki nem akar enni, meg akar halni. Miért? Megértette a tenyeres-talpas asszonyság, bólogatott. Térült, és langyos kecsketejet hozott meg tiszta ruhát, azt a tejbe mártogatta, s az összegöngyölt rongyocskát a gyerek szájába dugta. Azt mohón szívta Rozália, a lusta. Ki is hízott, ki is tisztult, fel is cseperedett hamarosan persze. Ez abból is tudható, hogy mindezt én most itt leírom.

Dénes talált egy tanyát, benne egy öreget sok juhhal, kecskével. Megvehetnék, ha Ria... aki látnivaló, úribb életre született... De azt nem tud neki előteremteni Dénes... Hát talált hajót is, ha úgy akarja, és nekiindulnak északnak... Hátha odahaza... Ha megvan még az a haza... Most, hogy megálltak, nem vándorolnak naphosszat, a férfiben felütötte a fejét a kétely. Akárhogy is, fél éve sincs, hogy ismerem. Csodaszép úri leány. Mit akarok én a királyné kedves lantosától? Egy barbár harcos?

"Én semmit sem szóltam eddig" - kezdte Mária - "Veled jöttem, nem Trauba. Lassan itt a tél, ha akarsz, menj! Én itt várok... Várunk... Rozálka meg... Meg a tied. Addigra az is itt lesz... Ha meggondolod magad... Megleszek nélküled is..." Dénes erre már nem tudott mást mondani: "Ahol te vagy, ott a hazám." Megvették a tanyát a hegyen a kecskékkel, juhokkal együtt az öreg görög pásztortól. A Dürköj-tanyát.

Mária, kit Dénes csak így hívott, nem becézte, úgy végezte a dolgát, ami rászakadt a juhok körül, fejésnél, köpülésnél, ételkészítésnél, mintha ezzel a tudományával együtt született volna, s most, hogy szükség lett rá, előjött az ősi sejtekből, valahonnan. Honnan? Tán megtudom egyszer, ha visszalapozok az időben.

Dénes velük maradt. Nyárra megszületett a következő is. Fiú. Néhány hónapos korában halva találták benn a házban, ahol senki-semmi nem férhetett hozzá. Arca kék volt, mint aki nem kapott levegőt. Dénes lement a városba. Harmadnap sem tért vissza. Mária már tőle is elbúcsúzott lélekben, aztán felment a hegyre, Rozit kézen fogta, már ment szépen kicsi bocskorában, kecskebőr kabátkájában. Ott a kövekből hantot emelt Mária, s a fiúcskát a kövek alá tette, mélyen. Mire visszamentek a házba, már ott ült Dénes. Nemrég tüzet rakhatott, lobogott a nyitott tűzhelyen. Nem szóltak. Jött a következő gyermek, az is fiú volt, azt is elveszítették. Dénes magát okolta, és megint lement, mint kiderült, tengert nézni, és a párát, amelyen túl, messze, még tán ott vannak az övéi.

Mária hétszer esett teherbe a Dürköj-tanyán. Ebből a fészekaljból háromnak ácsolt fejfát Dénes, Mária kérésére kereszt alakút. A legkisebbet 25 évesen szülte, s azután méhe bezárult. Ő volt Johanán, Mária apja után elnevezve, később ő lett a támasza. Évek múlva akkor Johanan-János visszajött a városból, átvette apjától a munkát, asszonyt is hozott. De ez már sokára történt, amikor Mária Rozált is eltemette, Agátát is elsiratta. Vagy korábban? Mária a vejével maradt egy ideig, igen, emlékezett vissza: Dénes már a tengerparti fövenyes temetőben feküdt odalenn, ahová vágyott, a Plock meg ivásra adta a fejét, hát jött János pásztorkodni, mint maga a boldogság...

Mária nagyon sok évet élt. Utóbb már dolga sem volt, csak ült a kövön, kezében a koboz, emlékezett. Anyja arcát nem tudta felidézni, hiszen 15 évesen látta utoljára. Krisztosz képe is halványult előtte, Dénes marcona-tatár arca fel-felbukkant az erdő homályában, ilyenkor elmosolyodott: micsoda gyengéd szívet takart ez az ábrázat! Hogy tudott az a magyari-tatár embert ölni a harcban, mikor a bárányait is úgy simogatta, ha le kellett taglóznia, mintha mind a fia lett volna!

Mária erős hálát adott Istennek, amikor kétszer a falu templomában járt, holott az Mohamednek volt szentelve, de Isten mindenütt ott van! Hálát, hogy így élhette az életét, s hogy lányának kétszeresen anyja lehetett. Tán ezért élte meg a nyomorúságában is boldognak mondható utolsó 16 esztendejét úgy, ahogy: szívesen szolgálva. Mária békével távozott és hirtelen. Gombát szedett fenn a fenyvesben, amikor le kellett ülnie. Hátát a rücskös fatörzsnek vetve találta meg Johanan alkonyattájt 1303. augusztus végén.

Szép, hatalmas kalapú gombák nőttek arrafelé...

Szép, kövér mezők terültek arrafelé, amelyeket átszeldestek a hegyről lefutó tisztavizű patakok. Mélyen, lenn a hegyek alatt zöldellt a lankás táj, amíg a szem ellátott, lovak, juhok, marhák legeltek szerteszét rajtuk, se szeri, se számuk. Szegnek nevezték akkoriban ezt a vidéket, ahol két víz folyt együvé. Az erdők szélén földbeásott kalyibák cölöpökre tűzdelt állatbőrökkel fedve, meg könnyen bontható sátrak a terelő jobbágy családoknak. Az úr, a birtokos nemes Atád, lovon járt. Nem volt igazából kardforgató, birtokát bejárni, állatait szemlélni kellett a fürge ló. Háza már fából, s a hegyekből hordott kőből, de körüle nyári szállásnak tizennégy sátor állt a kőrisfák árnyékában.

No, itt, Szegen, ahová sorsom nemrég visszaterelt, itt született SAROLTA SZEGI, Atád elsőszülött gyermeke 1199-ben, legalábbis számításaim szerint, hiszen akkoriban az írás nem volt közkeletű. A kőtemplom tetejét már Atád fedette be a Bene partján, de a pap, aki a leányt keresztelte, még írni sem tudott. Amolyan botcsinálta pap volt, leginkább lóháton járt, marhabőr sátorban aludt, mígnem Atád uraság a nádtetős Istenháza mellé egy paplakot is nem húzatott, hadd lássák, az úr ezt is teheti, ha jámbor pásztorára akad.

Sarolta után jöttek-mentek az utódok Atád portáján: gyerek született, gyerek halt, s a jámbor papnak minduntalan akadt egy-egy birka fizetségül. Saroltának meg maradt a pesztrálás. Alig járt még, már ringatta a bölcsőt, amiből nemrég kelt ki, s amelyet nagyapja fabrikált régen. Sarolta, mint leány, nemigen került a szülői figyelem középpontjába. Elvolt a bölcső mindenkori ordító-hüppögő lakójával, a dörgölőző macskákkal, a jámbor tehenekkel, amikor a fejőasszony után vitte a dézsákat. Társa volt még a mező, a nagy zöld pusztaság. Szívesen üldögélt a nagykoronájú eperfa alatt, és bámulta a felhőket. Olykor elbeszélgetett a pásztorfiúkkal, néha együtt énekelt a kint lakó lányokkal, nem különbözött tőlük, és eszébe nem jutott, hogy Atád úr leányaként másként kellene viselkednie, hiszen tennivalóiban és ruháiban sem különbözött tőlük. Talán csak abban, hogy szívesen volt magában, a gondolatai, képzelgései jól elszórakoztatták.

Mindez a boldog édeni élet 16 éves koráig tartott. Akkor történt, hogy a szomszéd földvárból, Szeghez félnapi járásra, az uraság, a folyton vitézkedő, a királyi sereg jeles hadnagya, bandériumának szigorú feje, Keled nemzetségbeli János, őszi vadászata után valahogy lekeveredett Szeg tájára, és vitézlő társaival betoppantak Atád úr házatájára. Nagy volt az ijedelem, hisz nem lehetett tudni, mit akar a szomszéd, ám a békés szándék kölcsönös biztosítása után a nyárson forgó birkát elfogyasztván, jó kupa borokkal köszöntötték a jószomszédságot. A szolgák futkostak a fatálakkal, ónkupákkal, Réka asszony kitett magáért. Sejtette a Szegi család öregje, fiatalja, hogy ez a véletlen rajtuk ütés nem is olyan véletlen.

Keled fia János már benne járt a korban, néhány apróbb-nagyobb csetepatéban is részt vett a király mellett, megnyugodni kívánván házasságra adná a fejét, ha volna a nagyszámú jószággal rendelkező szomszéd uraságnak hozzávaló leánya.

Így került Sarolta lábára saru, szoknyájára arany hímes kötő, fejére ékes párta. Kínosan is érezte magát így felcicomázva. Az ominózus látogatás után, első hóhulláskor, prémes takaróban bebugyolálva vitte a vállán hat jobbágy Keled felé a hordszékben. Mellette lépdelt vérmes Keled fia János szürke pejlovon, mögöttük gyalog a határig a pap, s azután a hosszú-hosszú menet, a Szegi-féle hozomány: 50 tinó, 120 birka, s a lovakból is a nemesebbje vagy hat, azután szekerek ruhaneművel, ládákkal, és a síró leányok kara szolgának. Hej, nagyon is kellett mindez a még mésztől poros, épülő, erődítményszerű kőhajlékba a Mátra szélső ormán.

A csudás esküvői menet és a körüle volt víg történések lettek Sarolta életének egyetlen emlékezetes eseménye. Keleden is úgy folyt az élet, mint az apai portán, csak Sarolta itt nem járhatott meztéláb, és nem énekelhetett a póri leányokkal, mert úrnő lett. No hiszen! A képzelete, a történetei, amiket magának, aztán a gyerekeinek mesélt, csak olyanok voltak, mint a Bene-parti álmodozások idején. A fiúknak kormos ördögökről, sárkányokról, harci viadalokról mesélt, a lányoknak tündékről, szelíd medvékről, bokrok-virágok manóiról, énekelt a patak leányáról, a felhő fiáról, még szerelemről is, pedig azt igazából soha nem ismerte meg. Nem is hiányzott neki, igaz. Ott volt helyébe a képzelete.

Jaj, bizony volt még egy fantasztikus esemény az életében: a vége.

János elviharzott a harci hívó kürtszóra a király mellé, azután a Tisza déli vidékéről hozták halálhírét véresen, vonszolódva a tatár nyilak elől megmenekült harcostársak, de akkorra már Sarolta a birtok asszonyaival s két kicsi fiával a hegyekbe igyekezett. Hálát adott a Gondviselésnek, hogy lányát a királyi udvarban tudhatta biztonságban. Mennyire volt biztonságban Mária, ő nem tudhatta, sem a szerencsés menekülését, elég volt szívének az aggodalom két nagy fiáért. A kicsiket lóra tette, szolgákra bízta, és útnak eresztette a hegyen kiszemelt barlangba. Sarolta még letérdelt imádkozni. Nem vitte rá a lélek, hogy szentelés nélkül hagyja el a tűzhelyet, és úgy tapossa le az életadó lángokat, mint egy vándor. Kis edényben letakarva magával akarta vinni a szent házi szövétneket, a ló kápájába helyezte, amitől az úgy megijedt, hogy mindenestül elvágtatott. Sarolta kénytelen volt nekivágni gyalog, sietve, hiszen a tatárok talán már átúsztattak a Tiszán. Alig hajnalodott még. Nem félt, ismerte az utat, estére felér a fiai után. Alig vetette magát a bozótba, alig tett meg egyórai utat, még nem kelt ki a nap a látóhatár mögül, visszanézve meglátta, mint lángol fel a háza a háta mögött. Alig tudott tovább vonszolódni, a pusztulás látványa elvette elszánása erejét. Nem csodálkozott, amikor az ösvényre vágtató tatár előőrs körülfogta. Öten lehettek. Mind meghágta, aztán levágták a melleit, felhasították a hasát, abba karót tűztek, nehogy elszaladjon. De Sarolta ezeket már nem érezte. A csúffá tétele előtt kiszenvedett. Akkor hullott le az első hó a Mátra alján, épp, mint az esküvője éjszakáján.

Sarolta édesanyja a besenyő törzsbéli KÁN nemzetségből való RÉKA volt, egyetlen gyermeke a Móré-portáról, másképp a Földvárból ideszármazott anyjának, kinek hosszú meddősége után született a leány 1178-ban, ha jól számoltam. Volt is búja Kán Kelednek, az apának, amikor az a világra jött! Nem hozott örömet! Nem ütötte helyre a gyerektelenség szégyenét, hiszen lány lett! Leány! Mire? A sok marha, cseléd, szolga kire száll majd?

Úgy is nevelődött Réka, mintha fiú volna. Ha bubázni akart, elhajították a bepólyált ágacskáját, ha lánypajtást hajtott maga felé, elzavarták. Parittya, íj, lovaglás, kicsi karddal való vívás, ez lett apró korától a szórakozása, ha szórakozni akart, és nem a gulyát terelni, a bárányokról gyapjat nyírni, nemezt tapodni, de még az íjkészítés meg a kosárfonás mesterségét is meg kellett tanulnia. Őt küldték három cseléddel a Tarnához fűzvesszőkért. Ehhez a tizedik születésnapjára kapott veretes nyelű, éles damaszkuszi tőrét használta, amit övébe tűzve hordott aztán. Egyetlen ajándék volt, amire úgy emlékezett, hogy örült érte.

Mindez történt cirka a mai Feldebrő környékén, ahol ugyan vert falú házban laktak már ők az anyjával hárman, a nagy nyári jurtában éltek apja testvérei vagy húszan nyáridőtt, amikor mindent együtt csináltak. Csak télire húzódtak be házaikba, ahol a földbe vert kemencében fűthettek, és ügyes nyílást vágtak a tetőn a bőrök, a nád- vagy szalmakötegek hézagai mellé füstelvezetőnek. Némelyik család velük maradt, némelyik levonult a Tisza mellékén téli szállásra a marhákkal, juhokkal. Réka szüleire maradt a termény őrzése a másik két Kán-bátyával, kikre szintén a maradás sora került. Az ő a családjaik szintén vertfalú, alacsony földházakban éltek. Mindezt csak azért írom ide, hogy mindaz a kevés, amit Rékáról tudok, fennmaradjon.

No, Réka, mint afféle kamaszodó fiú, szeretett messzire lovagolni. Ment, mint a szél kese arabs lován. Olykor elkísérte egy-egy szolga, de többnyire inkább a mogyeriek táltosa, aki sokszor meglátogatta Rékát, ha a határban járt, és tanítgatta, meséket mesélt neki. Beszélgettek, no. Jó volt ez nagyon, mert Keled, az apja, csak ferdén tudott ránézni, az anyja meg csak nő volt, tőle ugyan mit tanulhatott? De Mogyeri Tátival jó volt együtt lenni. Hiába tiltotta tőle az apja, meg is verte érte, amikor beárulták, de ő csak szerette a Tátit. Mit neki, hogy rossz szellemekkel társalog, halottakat idéz, mennydörgést meg szelet csinál, ha akar, esőt is, ezt ő mind hallotta, meg tudta is, hogy vannak varázserejű táltosok, de Mogyeri Táti nem ilyen, ha meg táltos, hát jó táltos, ezt szentül hitte, hisz ha csak őrá néz, ezer ránc szalad a szeme sarkába a jókedvétől. Innen, hogy Réka tudta, Táti is szereti őt.

Egyszer egyedül lovagolt az építkezés felé, merthogy templomot építettek a dombon, ahogy parancsolták. Akkor már csak a tető hiányzott. Réka leugrott a lóról, belül is látni akarta Isten házát, Istenét, amiről anyja is mást, meg Táti is mást mondott. Hát ő majd megnézi a saját szemivel! Kicsi ház volt az, de jó magas, és hosszú, lőréshez hasonló lyukak engedték be e fényt. Sehol tűz, sem tűzhely, csak Kelet felé egy magasodás, rajta olyan kő, mint otthon az udvaron, amelyen a juhokat szokták leölni. Jó szaga volt Isten házának, és négy bekötött fejű nő szorgoskodott benne. Szövétnek tartókat tettek a kő két oldalára, aztán egy óriási képet szegeztek a tetejébe, azon volt Isten és az ő anyja teljes nagyságában, és Réka le nem tudta venni a szemét arról a képről. "Jézus az" - mondta neki az egyik nő - "Jézus, az Isten fia." Aztán bejött egy ősz szakállú, sárgakaftános ember, és a falnál álló létrához ment, a ládafiából csuprokat vett elő, amolyan rajzoló szerszámokat is, és akkor vette eszébe Réka, hogy ez a kaftános Jézusokat és Isteneket rajzol a falra.

Ezen túl Rékát nem lehetett máshol megtalálni, mint a templomban. Táti sem tudta lebeszélni arról a rajongásról, ami elfogta a lányt Isten látásakor.

Keled ekkor nekilátott, hogy hamar férjet keressen a lánynak, akár ne is lássa őt többé! Csakhogy az nem volt olyan egyszerű, mert Réka minden háztűznéző vőlegényjelölt látogatásakor eltűnt, és csak távozásuk után került elő. A nagy szégyen aztán elkergette a kérőket. Apja-anyja végül lemondott a férjhez adásáról.

Hová tűnt Réka olyankor? Persze hogy a templomos asszonyokhoz!

Hatan éltek együtt a Tarna és a Kígyós patak találkozásánál egy vesszőből font kerítés mögött, ahová senki fia be nem léphetett. Magukat Jézus menyasszonyának nevezték, férjük, apjuk nem volt, legalábbis itt, a vesszőkerítés mögött nem élt férfi, csak ők. Földet műveltek, marhát is tartottak, és mivel mindent maguk csináltak, olyanok voltak, mint a férfiak, erősek, izmosak, de szelídek. Az egyik közülük, az idősebb asszony, aki a vezetőjüknek látszott, sokszor szeretettel okosította Rékát. Kiderült aztán, hogy ő maga a Kisasszony a Móré-várból, ahonnan az anyja is származott. Mivel Réka megesküdött a keresztre, hogy róluk nem beszél senkinek, anyjának sem, hát az sose tudta meg, hogy maga Móré Katalin ott a főnökasszony, a Réka nagymamája.

Ó! Ez a meglesett titok még inkább arra sarkallta Rékát, hogy közéjük álljon női szerzetesnek.

1194-et írtak volna, ha tudtak volna írni, amikor Réka épp a negyedik kérőt tette csúffá. 16 éves volt akkor. Erre aztán az apja elkergette a háztól-tűztől. Bepakoltatott egy rend ruhát, egy véka kenyeret, a lóra kötött két birkát, Rékát mellé parancsolta, és az ostorral a ló farára csapott, hiába sírt, rimánkodott az anyja, Emes. A ló vágtatott Rékával és a láda batyuval, birkával világnak. Táti az erdő szélén táborozott épp, amikor meglátta a lányt a megvadult lovon. Elébe ugrott, elkapta a kantárt, szorította, el nem engedte, és érthetetlen szavakat kiabált. Nemsokára lehiggadt a ló, de Táti mindenütt véres volt, a karja kimarjult, lábcsontja eltörött. Ott álltak sebesülten és tehetetlenül a pusztaságban. A szerencsének mindig nagy szerepe van történetünkben, most is éppen arra jöttek a szerzetes asszonyok, kötőféken megrakott lovacskát vezettek, és magukkal vitték a nyúzott bőrű férfit meg Rékát a vesszős kerítés mögé. A táltos pogány mogyeri Kond volt az első férfi, aki a klastromon bévül került. Igaz, hamar ki is került onnan. A kerítés mögött temették el: akármilyen jó volt, de pogány volt mégis. A sárga kaftános olasz faragott neki fejfát. Réka pedig bent maradt.

És ha tényleg örökre ott marad, mint Jézus menyasszonya, ahogy a fogadalma szólt, akkor én ezt nem tudnám itt mind megírni, és ősanyáim sora Rékával meg is szakadt volna. Oda lenne ez a 750 esztendő! Innen látni, hogy az életet (meg a történetírást) mennyi-de-mennyi veszély fenyegeti...!

Már negyedik éve élte Réka hetedik menyasszonyként a szerzetesasszonyok életét. Boldog volt. Táti hiányzott csak. Sűrűn elment a fejfájához egy kicsit beszélgetni. Különben szolgált a templomban, járt a vásárokra a szükségeseket beszerezni, és félt, ha valaki ráismer, és beárulja, az apja hazaviteti. Ezért hát a vesszőkerítésen kívül külön erre a szolgálatra szőtt magának csuklyás kaftánkát, hogy ha kell, eltakarhassa vele az arcát.

Egyszer, éppen a klastrom felé poroszkált, délutánra állt már a nap, csípős szél fújt a hátába, olyan igazi mátrai szél, ráadásul hirtelen megeredt az eső. Nem is akármilyen! Hiába dobta hátára kaftánkája alját is, csuklyával együtt bőrig ázott, hiába keresett a lova hasa alatt menedéket az útszélen, az orrán, szemén folyt a víz. Az esőfüggönyön át azt sem vette észre, hogy lovascsapat vágtat szemben, akik biztosan a templomban akartak menedéket keresni. Így botlottak bele Rékába. Elő is húzták a ló alól, s a rémült leány Szegi Atád szemeit látta maga előtt nagyon közelről, és harsány nevetését is hallotta szintén nagyon közelről, ami csak akkor maradt abba, amikor Réka ostora arcul csapta. Visszahőkölt a legény, de nem ütött vissza. Társai már árkon-bokron túl jártak a szakadó esőben, Atád is lovára kapott, s elvágtatott szó nélkül.

Ezek után ha Réka kilépett a klastromból, a szemközti erdő bokrai megrezzentek, azután madárfüttyök távolodtak, s mire Réka visszafelé poroszkált a vesszőkerítés felé, már melléje is csatlakozott a megvert vitéz, Szegi Atád. Nem szólt, csak jött, és amikor becsukódott Réka mögött a fonott ajtó szárnya, megfordította a lovát, és visszaügetett, ki tudja, hová. Ahonnan jött.

Réka egy idő után azt vette észre, hogy a férfira gondol. Azután azt, hogy várja jöttét, már körülnéz, ha a klastrom felé közeledik, merről vágtat elő? Eltelt a nyár, s mire rozsdásodni kezdtek a levelek, Réka már tudta a férfi nevét, módiját, szíve állását, és az is sok mindent megtudott róla. El is ment Kán pusztájára beszélni Keled úrral a hozományról, és megegyeztek. Ezt Réka nem is sejtette persze, és ezért hiába tiltakozott Atád karjaiban apjára-anyjára hivatkozva, hogy eressze el, mert baj lesz, Atád csak nevetett. A jólismert nevetésre Réka a jegyességre hivatkozott, hívta is Jézust segedelemül, de valahogy nem igazán szívből. Mintha nem igazán... És vágtatott vele Atád és a ló, mint a szél.

Lagzit is ültek a leányrablás után, megkapta a kialkudott hozományt, el is küldte Kán-pusztára a vételárat ezüstben Atád annak rendje szerint.

Réka megelégedett asszony lett. Sarolta után szült még Atádnak 11 gyereket, fel is nevelődtek majdnem mind.

Akkor jött a tatár, és Rékának senkije nem maradt. Egy árva gyerkőc sem, egy árva tehénke sem. Ő megúszta a gyilkolást, faluégetést: bebújt a lovak közé, a hasuk alá, mint annak idején az esőben. Egyetlen életben maradt közel és távol nem volt. Akkor nekiindult a Tarna felé, el is ért a Kígyós patak béfolyásához, meg is találta a vesszőkerítést, Táti sírján is a fejfát, a vert falú klastromházat, Jézus keresztjét a falon. Szalmát hozott, hogy ráfeküdjön, rőzsét, hogy tüzet rakjon, egy csuporban aszalódott almát talált, nekifogott, amikor halk nyöszörgés hangja szüremlett a háta mögül. A szőnyegen egy rongycsomót látott a homályban, abból jött a hang. Réka felemelte a rongyokat, és töpörödött nagyanyját, Katalint találta alatta. Móré vára Jézusnak adta immár végleg, hiszen a vár is oda. Réka magához ölelte a csupacsont testet, megitatta, elringatta, maga is elaludt. És fel sem ébredt többé. A tatár hátvéd templomra dobott üszögje hatalmas füsttel árasztotta el az alvókat. Már nem éltek, amikor a láng belekapott a szőnyegbe, ruhába.

Messziről távolodó tatár lovasok alatt dübörgött a föld. 1241-et írtunk.

Ha EMESre gondolok a besenyő KÁN nemzetségből, szívemben mindig ugyanaz a kép merül föl: mint tíz-tizenkét éves kislány ballag az erdő keskeny ösvényén kézen fogva ötéves húgát, Anánát, kezükben egy-egy kis batyu, Emes övében fakulacs, lábukon saru, vászon ingük, amelynek alján keskeny piros szőttes csík a dísz, meztelen lábszárukat verdesi, varkocsukba ugyanilyen szőttes pántlika befonva. Anána még egy háncsbubát is szorongat a batyu füle mellett. Nagy beszédben vannak felfelé baktatván. Délre már oda is érnek, ha végig tartják az iramot a völgyön át, ahol kis patak csorog lefelé, a Tarnóca egyik hegyi táplálója. "Minek is hozták a kulacsot? - kérdezte Anána? - Ha itt ez a tiszta forrásvíz?" - "Nehogy igyál belőle! A Csák nemzetségbeliek megmérgezték! Nagy baj ez, Anána, hisz a gulyát le kell terelni a Tiszáig ivóvíz végett szegény Apánknak!" - magyarázta Emes.

Ez úgy 1166-1167 nyarán történhetett, bár innen fogva már csak jó számoló készségemre vagyok utalva, hiszen a Jézus hitbéli templomokban nem volt még szokásban beírni az újszülöttek nevét, írni csak kevesen tudtak az egyházfiak között is. Voltak még fejfák a templomkertben, temetőkben, de azokon bizony írás nincs, legfeljebb kopott rovások némelyiken - ha egyáltalán átvészeltek ennyi évszázadot.

Emes és Anána kis lábacskái tapodták az ösvényt szorgosan. Már ismerték a járást, anyjuk sűrűn küldte fel őket Benedek remetéhez egy kis elemózsiával, sózott hússal, kovásztalan kenyérrel, néha nagyobb bőrkulacsban bort is vittek orvosságnak. Ilyenkor a sűrűszakállú öregapóval elimádkoztak néhány sor fohászt vagy Miatyánkot, azután, zsebükben a rontás elleni bogyókkal, fordultak is vissza. Később meg-megpihentek egy nagy fa aljában, megették az úti pogácsát, s akkor eszméltek rá, hogy a kulacs a vízzel odafönt maradt Benedek apónál! Sebaj, mindjárt hazaérnek. Az erdő hűvöse már a hátuk megett, kiértek a nyílt mezőre, még egy kis idő, és hazaérnek. De Anána nem bírta szomját a rekkenő napon, s egy óvatlan pillanatban már a patak kövén hasalt, s ivott. Szörnyű kínok közt halt meg harmadnapra.

A Csák nemzetség harci módszere a Kán-Besenyőkkel szemben ugyancsak szedte az áldozatait, s most ez a kicsi ártatlan! Így maradt egy szem gyermeke a nemzetségfő Kán Debrőnek: Emes, a leány.

Mintha másmilyen rontás is verné a Kánokat, az utódlással nemzedékeken át gondok voltak. A kis Anána halálával pedig megindult a nemzetséget sújtó tragédiák sora. A Tisza felé terelt gulya az erőltetett menetben és a szomjúságtól javarészt elpusztult. Debrő úr hiába épített házat az Úrnak a rendelet és a hite szerint, gyakorlott katonaság híján a csákiakkal vívott csatákat sorra elveszítette, hatalma lehanyatlott. Gazdagsága fogyásával várát sem tudta befejezni, pedig csak egy szláv földvárat akart megerősíteni a hegy köveivel. Magát Debrőt egy portyázó banda orvul leterítette, amikor fejszéseivel gerendáknak valót válogatott a fenyvesben. Benedek remete találta meg feje nélküli tetemét egy tisztáson, magában, a többiek, a fejszések bizonyára a támadás elől megfutottak. Ő vitte le urának maradványát, s tette Katalin úrnő lábaihoz Móré várában.

Emes és anyja, Besenyő Katalin magukra maradtak. Nem volt jószág, és olyan sem, aki ügyeljen rájuk, egyetlen védő fegyveres sem. Ki-ki elmenekült. A kőház körül a pusztaság meg néhány hű cseléd a sátrakban. A legelők helyén részben felszántott gyér kalászos sárgállott, hát szegényesen telt ki a házi szükséges. Debrő nagyravágyására és terveire csak az elkészült lakótermek fényes berendezése vallott.

Katalin sűrűn vitte magával nagyobbacska lányát, amikor lóháton meglátogatta a Debrőről elnevezett, cseperedő falukezdeményen túl az épülő templomot, és Jézusához imádkozott megváltásért, ami hamarosan és váratlanul be is következett.

Katalin égető elhatározásból szent életet fogadott három másik asszonnyal együtt, és leköltözött a félig kész várból a templomka melletti hosszúház vert falú szobáinak egyikébe mint szerzetesnő, és leányát is magával vitte. A beavató ceremóniára készültek aznap. Márton pap szolgálta az ünnepélyes szentmisét, és áldotta meg egyúttal az új épületet is. Már jöttek a szekerek Móréból bútorral, ládákkal, amit Katalin a klastromnak adott, amikor váratlanul, nem tudni, honnan, fegyveresek vették körül a templomot. Katalin a csákiakra gyanakodott, bemenekült Isten házába oltalomért, s félelmében az asszonyokkal együtt leborult a még csupasz oltár elé nagy, remegő könyörgéssel. Akkor nyílt az ajtó, fény áradt be a falakra meg a fekete keresztre az oltár fölött, és az ajtóban ott állt egy vértes vitéz, mellette Márton pap.

- Ne félj, Móré Katalin! Rokonod vagyok, nem ellenséged! Hallom, megözvegyültél, és ahogy a Biblia mondja: Nem hagyom az özvegyet s árvát oltalom nélkül. Eljöttem, hogy megkérjelek! -

Szó szót követett, dörgött a férfihang az új klastrom csendjében a remegő asszonyok feje felett, és a szónoklatból sok mindenre fény derült. Először is arra, hogy a vitéz elébb Katalint Móré várában kereste, de csak a csupasz falakat találta. Másodszor, hogy megnyerte tetszését a vár, amelyre szegről-végről jogot formál, hiszen ő is abból a besenyő Kond nemzetségből való, amelyből Katalin. Így hát harmadszor: Miért ne egyesíthetnék javaikat és jövendő sorsukat mindkettőjük javára? Katalin igazat adott Keled vitéznek, de csak részben. Örülne igazán, ha a javadalom, a jószág és a vár értő, gondos kezekbe kerülne, és nem maradna a Csákiak szalmájaként az enyészetnek. Legyen hát Keled úr a Móré birtok tulajdonosa. Ezt itt, tanúk előtt, szavával megerősíti Móré Katalin, de özvegységét, sem Jézussal való jegyességét nem váltja fel új házasságra. Nem beszélve arról, hogy idestova betölti a harmincat, nem eladósorban lévő leány már, és amúgy össze sem illenének. Keled úr hiába emlékeztette Katalint, hogy együtt játszottak gyermekkorukban Vörösvárában, Katalin nem engedett. Neki itt a helye, ő elkötelezte magát a Jézus-hitben. Ám itt a leánya, Emes.

Így esett, hogy Emes, nem lévén módja ellenállni, hiszen az ő dolga az engedelmesség, Kán Keled hitvese lett 14 éves korában 1170-ben. Akkor visszafordították a szekerek egy részét, és berendezkedtek Móréban, amelynek udvarán ritka ecetfa árnyékában kis húga, Anána pihent jelölt fejfa alatt. Róla kapta a vár később az Anána nevet, amely ma Kisnána.

Keled úr megduplázta marháit, és a Csák hiába rontotta le az ő másik hajlékát, Vörösvárát a hegymagasán, azt Keled a Móré várával pótolta. Majd ő megmutatja! De nemzetségét nem tudta gyarapítani. Emes rettenetesen szenvedett ettől a nagy akarástól, de gyerek csak nem fogant, hiába az igyekezet. A verések mindennaposak voltak. Emes meg csak imádkozott, s bár ment volna anyjához kisírni magát, de Keled nem engedte. Tán szégyellte? Tán ő is felfogta, mit suttyognak a háta mögött? "Ha Emes nem ád gyereket, vehetne második feleséget, ahogy tették régen őseink régen. Vagy nem is olyan régen, még mielőtt a papok errefelé is prédikáltak volna." De Keled nem tette. Ha tette is, ki tudja? Gyerek ágyékából ott sem lett, a balogúton.

Így telt el hét esztendő. Emesbe már csak hálni járt a lélek. Keled kiűzte a papot Móréból, Debrőből, ám Istennel hiába perlekedett. Akkor Emes titokban megint felsétált a hegyre. Keled a gulyával a Tiszánál járt. Tél volt. Meg akarta keresni Benedek remetét. De Uramfia! Benedek apó helyett egy ifjú, veresarcú, veresszakállú, nagyhangú sámánt talált ott. Éppen télűző szarvasagancsos, tam-tam-táncát járta a vadon mélyén, pedig még messze volt a tavasz. Erre toppant oda Emes sápadtan, riadtan és meglepetten. A sámán rögtön meglátta a fiatalasszonyon, hogy segítségért jöhetett idáig. Persze, persze, ő temette el tavaly a vén remetét! A sámán pedig nagyon okos férfi volt. Meg is hallgatta az úrnő panaszát, aki magamegadtán mindent elmesélt. A veres mogyeri táltos ajánlott is neki mindenféle füvet, meg is hallgatta, meg is itatta a Benedek apó kunyhójából való jófajta, féltve őrzött lélekmelegítővel, és el is altatta a kimerült asszonyt. Aztán másnap hajnalban útnak indította, de a lelkére kötötte: az urát csak bizonyos időközönként engedje magához, a Hold állása szerint.

Így esett, no, hogy Emes hamarost teherbe esett. Hát hogy leánya lett, azt még meg kellett keserülnie, de többet nem merte a sámánt, tisztes nevén Mogyeri Tátost, felkeresni. Jött az magától. Időnként. Meg is kapta a járandóságát minden alkalommal. De gyerek nem lett több.

Emes felett elment az idő. Keled hamar lefeküdt aztán, és fel sem kelt többé. Mint aki elvégezte a dolgát, ha félig is. Adott utódot a nemzetségnek, ha leányt is! Emes pedig felnevelvén Rékát, férjhez is adta, és akkor beköltözött a kolostorba az anyja mellé. Együtt öregedtek meg Jézus szolgálatában. A tatár hírére öreg Emes szörnyethalt, és Katalin halálát is a fene kutyafejűek okozták csaknem száz éves korában, ahogy már elmeséltem Réka élettörténete végén.

Több rokon besenyő nemzetség élt akkor a Vörösvárban, amely a Mátra vörös bazaltjából épült magas toronyról kapta a nevét. A várfalon belül két fő nemzetség élt: a Kondok és a Besenyők. Itt született, fenn, a torony felső szobájában, ahonnan körül belátni a bozontos hegyormokat, amelyek védőn ölelték körül az erődítményt, 1143 tavaszán Karád, azaz BESENYŐ KATALIN, és itt a zúgó erdő mélyén, napsütötte tisztások ölén játszottak a magyarrá lett besenyő gyerekek, míg tanulásra és dologra nem fogták őket. Karád legkedvesebb pajtása Keled volt. Együtt csúfolták a feketehajú mogyerieket, kik inkább szolgagyerekek voltak, de még inkább a lenszőke tótokat, mert így kívánta a játékos csatarend, bár igazából jól megértették egymást. Lehettek vagy tízen, és Karád nem tudta, bár nem is érdekelte, melyik a testvére, és melyiknek más az apja-anyja.

No, de tartozom azzal, hogyan lett Karádból Katalin.

A kis közösségnek nem volt hová templomot építeni, hacsak nem a szikla ormára, mint Szent Péter, de hát ez az Istenháza a valóságban kellett. Így nem volt igazi templomuk, csak egy kápolnájuk a torony falához ragasztva. Volt papjuk is, egy kövér, mosolygós németi pap, ki épphogy megértette a nép amúgy keverék nyelvét, de hát ő is keveréknyelven beszélt a latin-besenyő-magyar-német szavakból elegyítetten. Ő áldotta meg az újszülöttet, s amikor a nyelve majd beletört a kemény névbe: Karád, lett a kislány neve a simábban folyó Katalin.

Durván megmunkált nagy, vörös, téglalap alakú kő feküdt az erdő legnagyobb tölgyfája alatt. Körüle tisztás és csend. Még a madarak sem daloltak arrafelé. Karád szívesen járta az erdőt, és amikor felfedezte a követ, fura félelem vett rajta erőt, és elkerülte. Ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni, rávette Keledet, és ketten kézenfogva odamerészkedtek. Oldalát moha födte, ha lekaparták, alatta fehér mészkő csillogott. De csak az oldalán. A teteje rozsdaszín volt. "Véres!" - suttogta Keled, -"Itt áldoz a Tátos. Téged is itt szúr meg, ha rossz leszel, és nem adsz csókot." Így zsarolta Keled a kislányt, aki adta is, nem is szívesen a csókot. Lehettek akkor már tízévesek, de Karád még nagylány korában is reszketett a szívében, ha arra lopakodtak, és sokszor álmodott rémes áldozatokról, amit a Tátos végez, és látta is, amint felhasította Keled szívét...

Egyszer Karád egyedül kószált szeder után. Keled már kardozni, vívni gyakorolt a falon belüli udvar homokján, nemigen ért rá a lányokkal kószálni. Karád akkor megint a Kőhöz vezető gyalogösvényen találta magát. Rettenve állt meg, épp jókor, még nem vehették észre, és a lombok mögül azt látta, hogy a tisztáson ott volt a sátorlakók apraja-nagyja, igaz, gyerek egy se, csak mindenki felnőtt. Középen a Tátos hunyt szemmel, hátát a kőnek vetve ült, és halkan énekelt a Hadak Istenéhez békességért, éles szablyákért, hogy erőben éljenek eztán, hogy ne törjenek rájuk fegyveresek, hogy ne vigyék el kincseiket... És csak énekelt a veresszakállú, akit eddig csak Mogyerinek ismert Katalin, a csordásokhoz tartozott, a nyájat legeltette lenn. Valami fehéret látott még Katalin a kő tetején: egy megkötözött gödölye feküdt. "Az áldozat!" - rémlett fel, és iszonyodva fordult vissza. Nem akarta látni az áldozást. Viszont nem feledte azt a napot. És nem tudott nem gondolni rá. El is mondta magának a Királynak. Hitte ő. Persze csak Ulszter apátnak, de ő aztán odacitálta az elé a fegyveres úr elé, aki a Király kincséért jött, és el kellett mondania neki is, mit látott a nagy tölgyfa alatt. És meg kellett neveznie a táltost is. És akkor megtudta, hogy az ott tilos dolgot művelt. Maga Ulszter pap mondotta sűrű keresztvetések közepette. És akkor Katalin dicséretet kapott, és végignézhette, hogyan viszik el a lóhoz kötözve a Tátost, és azt is láthatta, hogyan vágja le egy csapással a fejét a vörösvári sámánnak a király vitéze az áldozati kő mellett. Sose szabadult ettől a képtől, mint ahogy az álmától sem, meg a lelkiismeretétől. Katalin magába fordult, nem ment többé az erdőbe játszani, és a kőnek persze még a tájékára sem.

Egyszer úgy adódott, hogy anyjával, Anána asszonnyal négyszemközt beszélgetett, - a férjhez menésről és egyéb női dolgokról folyt a szó, - akkor mondta el neki éber éjszakáit, a gödölyét és a sámán halála miatti kínját. Akkor Anána megsimogatta Katalin gesztenyeszínű hajkoszorúját, és csak annyit mondott: "Imádkozzál! A mi Istenünk megbocsájt! Ne érezd vétkesnek magad! Mogyeri igazán bűnös volt! Idegen Istennek áldozott, ezért általad elérte a büntetése. Imádkozzál mindig, ha nehéz a szíved, és megkönnyebbülsz!" És Katalin attól fogva nagyon sokat imádkozott, de a megkönnyebbülés csak ideig-óráig jött el.

Lassanként elnéptelenedett a falu. A hegytető kevés embernek tudott biztos otthont nyújtani, a meredek hegyoldalon nem gyarapodott a nyáj sem. Az emberek arrafelé szivárogtak, ahol a gabona sárgállt. Onnanfelől jött a kérő is, Debrő földvárából. Maga az úr, Debrő, a Kond nemzetségből, s egyesült általuk a két nemzetség.

Debrő nagyravágyó volt, s Mórét is meg akarta szerezni, de már azt Keled uralta. Viszont Debrő földvára, s körül a falu szépen gyarapodott. Katalin templomot is építtetett, hozzá olasz piktort is fogadott. Igazi keresztény úrasszonyként törődött népével és két leányával, Emessel és anyja után elnevezett Anánával.

Katalin édesanyja épp a kis Anána születése napján halt meg. Katalin bánatos képzeletében és kínjai között látta is, amint anyja szelíd lelke az újszülöttbe száll. Le is rajzolta szénnel az új templom kövére, és Ottorino, a piktor, képet csinált belőle, színeset, gyalult fára. Katalin ezt mindaddig az ágya fölött őrzötte, amíg Debrő halála után be nem vonult a klastromba. Ott már az úr Jézus keresztje függött a feje fölött.

A szerzetesi életről tulajdonképp Ottorino mesélt neki, akitől kicsit eltanulta az olasz nyelvet is, ami nem is volt nehéz, hiszen Márton pap sokszor latinul beszélt hozzá. Csak írni nem tudott egyikőjük sem. Minek? "Az írás annak való - mondotta Ottorino - aki másképp nem tudja elmondani az óhaját." - "Talán mert messze van..." - tette hozzá Katalin, és Keledre gondolt. Aztán az is elkövetkezett, írni sem kellett, maga jött...

Katalin életéről sokat meséltem már. És különben is: ebben a Rettenet Időben nagyon is összemosódtak a sorsok.

Katalin majdnem száz évet élt! Ebből kilencvenet vezekelve a más istent tisztelő meggyilkoltatásáért. Igazi szent lett. Ezt Benedek remete is így gondolta, hát még Márton pap és az ő utóda, meg a kései debrőbeliek, akik neki köszönhették templomukat, meg az attól délre álló kis női kolostort, ahová egyszer a király is ellátogatott. Igaz, ez már vagy 400 évvel később történt, s igazából nem is tartozik ősanyáim történetéhez.

Ebben a Rettenet Időben, amelyben összemosódnak a sorsok, meg kellett keresnem Katalin édesanyját. Meg is találtam. Ő volt az az Anána, akiről aztán a leányát Katalin elnevezte, s így lett végzetszerűen az Anánák közös sorsa a korai halál.

ANÁNA SZLAVA, azaz a szlávok leánya, 1121-ben született Vörösváron egy nincstelen szolga-családban sok testvére mellé utolsónak. Olyan is volt. Sápadt és szőke, szelíd és csendes, mint a kenyérmaradéka vakarcs.

Mielőtt ősanyám sorsa elkanyarodik a Mátra csúcsán meredező Vörösvárból, a könnyebb érthetőség kedvéért meg kell írnom az ősapák történetét, ami tulajdonképp a vár története. Az ősidőkbe nyúlik vissza. Igazából nem is tudni, mikor épült az erődnek beillő lakóhely. Építője mindenképp erős menedéknek szánta a hegy vadonja közepén egy kiemelkedő hegyormon, amelyet ma is Várhegy néven jelöl a térkép, és menedék voltának jól meg is felelt. A nép, aki lakta, csak grad-nak nevezte, és amikor ura erős kőfallal tovább erősítette, és a falon belül magas lakótornyot is húzatott fel a környék vörös szikláiból, azóta kezdték Vörösvárnak nevezni a magyari népek, merthogy urai és lakói kezdettől szőke, csontosarcú, kékszemű szlávok voltak.

Vlad volt az úr akkoriban, amikor Keletről újabb néphullám zúdult a vidékre. A magyar vitézektől már nem kellett tartaniok, azok elzúgtak a hegyek alatt marháikkal, méneseikkel, mit kerestek volna azokkal a hegyekben? Kikerülték hát az ormokat, és Vlad maroknyi szláv népével továbbra is békében maradt. Mintha a honfoglalás (ma már tudjuk, hogy ezt a hadi időszakot így kell nevezni) meg sem történt volna. Vlad a várban és a körüle élő, sárviskókat lakó, makkoltató, sertéstartó népen uralkodott továbbra is, mint egy csöppnyi államban. Semmiféle új szokás nem vert itt gyökeret. Ahogy évszázadokkal ezelőtt, úgy ebben az időben, meg ezután is a hagyomány diktálta módon folyt tovább az élet. Mivel idefönn legfőbb úr a víz, a patakok és források nagy tiszteletnek örvendtek, különösen a meleg és rossz szagú vizek forrásai, amelyek ugyan fogyaszthatók voltak, de csak az ember számára. Sőt, olyikat gyógyító hatásuk miatt gondosan óvták, és évente, a tavaszi hóolvadás után tisztelettel meg is ünnepelték koszorúkkal, disznófejekkel, dallal és tánccal. Ezek voltak a csevice-kutak, melyekből mára egyetlen egy maradt, a többit fürdőkbe vezették. No, de nem erről akartam írni, hanem vissza akartam jutni abba az időbe, amikor a vár feje, a Vlad nemzetségéből való Prad lett, aki még gyermekkorában átélte az Aba nemzetségbeli Bekefia Ernye csapatainak mészárlását, és aki az élve maradt néhány szlovicska pásztor között magára hagyatva cseperedett fel anya nélkül a romossá lett Vörösvárban. Prad felnőtt korában kénytelen harcba bocsátkozott a bezúduló besenyők csapatának szélső, portyázó bandáival. Az ádáz harc elültével ezek a besenyők a magukkal hurcolt hun foglyokat betelepítették a csaknem kiürült szláv fészekbe.

S időben most jutottam Anána közelébe. Ő utolsó ivadékként született a szláv Prad ágyékából a hun Tállya szíve alól.

Itt kezdődik a Szlávok Leánya, Anána életének története.

Anána hiába volt az Úrapa, Prad gyermeke, erről még csak nem is tudott, nemhogy másképp nőtt volna fel, mint a többiek, a szlógák, ott a kicsi, már-már falunak nevezhető viskóközösségben, a Csevice partján. A legnagyobb esemény, amire emlékszik, Prad halála volt.

Tán tíz éves lehetett, amikor az anyja kimosdatta, két bátyját is véle, ő maga is megfésülködött, kézenfogta a gyerekeket, és begyalogoltak Vöröskő várába. Az udvaron magas építményen feküdt az Úr, Prad, kiterítve, hatalmas halom zöldleveles ágakkal díszítve, körötte a nép, a Vár népe, meg a falu népe, a vizek népe és a táltosok mind. Markos férfiak vették a vállukra, mögöttük két fia, Szlava és Petras, meg a siratóasszonyok. A felesége, Katerina, már régesrégen meghalt. Hosszú-hosszú úton vitték a testet egészen az erdő közepéig. Ezen a hosszú úton mesélte el az anyja az ő és Prad történetét. Így tudta meg Anána, hogy az apját temetik, és azt is, hogy bátyjainak nem Prad az apjuk, ők apjukat réges-rég elveszítették, még abban az időben, amikor a hegyeken túl éltek. Ekkor, a kanyargós út és a hosszú-hosszú mese alatt gyönyörködött el Anána, a tízéves kislány Petras ifjú és szőke szépségében.

Megérkeztek aztán egy sziklatömbhöz, amely szabálytalanul emelkedett ki a hegyoldalban, körötte fák álltak, mint őrök, és a sziklatömb alatt mély, vájt gödör tátongott. Oda eresztették a holtat, tetemét festett, vörös és fekete disznófejekkel borították, hogy azok védjék őt a túlvilágon, miként a disznók adták neki az életüket ezen a világon. Erről nevezte el aztán a nép ezt a sziklát és a túloldalon fakadó forrást Disznófőnek. Mást is elneveztek ekkor: a viskófalu magát ezen túl Prad földjének nevezte, mert az ő idejében (ami két emberöltőre terjedt, csaknem 60 esztendő, az ám!) telepedtek oda azok, akik nem disznómakkoltatásból éltek, hanem szántásból-vetésből. Lassan, az idő múlásával a vár nevéből, Pradgrad, elmaradt a "grad". A falu máig így őrzi: Parád. A nép a lassan elnéptelenedő várat a Csákiak rombolása után a maradék kövek színéről már csak Vörösvárnak emlegette, még akkor is, amikor a várból nem maradt más, csak kopott, avarba süllyedt, vöröses színű sziklahalom, mit magam is láttam, el is méláztam felette 13 évesen parádi táborozásom idején.

Nos, Anána szerelmes lett a szép, szőke fiúba, Prad kisebbik fiába. Csak róla gondolkodott, csak vele álmodott. És teltek az évek. Petrast alig lehetett látni. Folyton az erdőt járta, senkivel nem beszélt, kerülte a bátyját, Szlávát, aki átvette apja tisztjét, a vár és környéke hatalmasának életét élte. Két ellentétes alkat: Petras szelíd, mélázó, Szláva erőszakos, durva, aki nem tudta elhinni, hogy öccse nem akarja őt kitúrni az uralomból. De miért is tette volna? Az csak látszathatalom volt, később még inkább, amikor az Aba, aztán a Kond magyari nemzetség elfoglalta, és a távoli, messze földekre a hegyeken innen és túl, így Prad földjére is kiterjesztette hatalmát, a későbbi királyi adószedésről s egyebekről nem is beszélve! Ám biztos, ami biztos, Szlava egy vadászaton megölte Petrast.

Ez volt a másik, a rettenetesnél is rettenetesebb élmény Anána életében. Később, erdei bóklászásain vagy makkoltatás ürügyén magános útjain Anána sokszor látta Petrást messziről. Azon a napon azonban Szlávát is látta, külön-külön, egymástól távol. Szláva oldalán tegez, kezében íj, Petrás kezében fűszál és virágos ág. Egy forrás vizénél ült ekkor. A hátába fúródott a nyíl. Hogy kitől származott a gyilkos, szívközépbe találó vessző, azt csak Anána látta. Petrás úgy dőlt el, hogy arccal a forrásba bukott. Anána nem sikoltott, megdermedt, félt Szláva szemétől. Akkor bújt elő a tölgy mögül, amikor Szláva alakját messzire tudta. Odafutott a kedves testhez, de az már nem lélegzett. Szláva híresen jó célzó volt. Akkor a lány Petrás testére borult, és szíve hasadt a fiúért: így imádta a holtat sokáig. Lassan homályba borult az erdő, esteledett, akkor feleszmélt, egy utolsó simogatással otthagyta holt szerelmét, és elindult a várba jelenteni, hogy Petrás urat holtan találta a forrásnál. Szláva előtt állt mezítláb, lucskosan, szeméből dőlt a könny. Szláva rezzenéstelen arccal hallgatta. Amikor hüppögő mondata végén Anána felemelte a fejét, és egymás szemébe néztek, Szláva látta, hogy a lány mindent tud, Anána is, hogy Szláva rájött, tettének ő a tanúja, mégis elszántan nézett abba a hideg, kék szembe. Merev inakkal állt. Tudta a sorsát: a tanúnak pusztulnia kell.

De nem így történt. A tépettszívű Anánát Szláva magáévá tette, ott, azonnal. Eztán az úr küldönce sűrűn jelent meg a pradi viskóban Anánáért. Később már el sem eresztette maga mellől. Anána gyűlölte ezeket a szeretkezéseket. Mégis Szláva számára nélkülözhetetlenné vált, ám komisz, durva természetét nem veszítette el az intim percekben sem, s ha a kelletlen Anánában nem lelte teljes örömét, alaposan megverte. Egy ilyen alkalommal, Anána épp első fiát tartotta a keblén, és talán ez adta az erőt, hogy felkiáltson: "Nem csak asszonyodat, testvéredet is ütlegeled, te hitetlen!" Szláva meghőkölt, és akkor elmondatta Anánával Tállya történetét. "Annál jobb - röhögött Szláva - legalább családban marad!", azzal felkapta a fiát, a magasba dobta, elkapta ugyan a lábánál, és nem is történt nagyobb baj, minthogy a gyerek egy életre sánta maradt.

Petrasról soha egyetlen szó sem esett közöttük. Szlávában megkergette a vért, hogy itt van ez a nő, aki azt szerette, akit ő megölt, s még azt is tudja a nyomorult, hogy ő a gyilkosa. A félelem fehér kígyóját élvezte az asszony remegő térdei között.

Később, a második fiú megszületése után Anána végleg a várban maradt. Bátyjai már a saját családjukkal éltek, az anyja pedig végleg elköltözött az élők sorából. Anána egyre fehérebb, egyre szőkébb és egyre nagyszeműbb lett, szinte a saját kísértete. A gyűlölet emésztette jobban, vagy a félelem állati urától? Nem lehetett tudni. Harmadik szülötte kislány lett, de őrá már nem tudott vigyázni: belehalt a szülésbe. Szláva az édesanyja után adta neki a Karád nevet. Ha jókedve volt, Katicának hívta. Amikor már kinőtt a gyerek a dajkaságból, Szláva egy öregasszonnyal neveltette a várfalon kívül.

Anána földi maradványait a várfalon belül hantolták el. Szláva sűrűn állt meg a sudártörzsű bükk alatt, ami fejfa helyett a síron nőtt. Ahogy öregedett, úgy szelídült, ám a térítők hiába jöttek, már csak a saját hitében halt meg nagyon-nagyon sokára. Azért nem protestált, de még csak szavát sem emelte, amikor népe felvette a keresztséget, a várfalhoz ragasztott kápolnáért sem szólt, ám ha a pap alakját észrevette látótávolságon belül, követ hajított utána.

Élt egy törzs a Kárpátok hegyláncai között, akik magukat Attila népéből valónak tartották. Barna, mokány, harcias emberfajta volt, ha békén hagyták, magától nem ment senki ellen. Legelőről legelőre vándorló, lónevelő fajta volt. A Tatár hágóból eredő, még keskeny, de sebes sodrású Tisza völgyében éltek hatalmas ménesükkel. Olykor elhúztak mellettük a mogyeri törzsek a Kárpátok túlsó gerince felől. Nem keveredtek harcba, volt föld, víz, legelő elég, s az ő harcias életmódjukhoz a saját, szívós lovaik feleltek meg, nem fájt a foguk a hun törzs ménesére. Néha volt csetepaté, harcias kivagyiságból eredő összecsapás, de nem ment az halálra, hamar megértették egymást. A mogyeriek odébbálltak, a hun lótenyésztők meg békén éltek tovább. Ám néhány évtized után, vagy volt az tán több is, a keleti puszták felől nyíló hágóban megjelent egy vad, marcona nép, amely szintén hazát és legelőt keresett: a besenyők.

Az előőrsök egy holdas éjszakán törtek elő, körülnéztek a kövér legelőkön, és némi jelentéktelen csatározás után eltűntek. A hun pásztorok rémülten várták az elkövetkezőket. Lovaikat összeterelték, a sátraikat lebontották, ám fel sem kélt a nap, a besenyő sereg bezúdult a folyócska két partján, végighömpölyögtek a mezőkön, a hegyoldalakon a fák között marcona harcosok vágtattak, utánuk meg a végeláthatatlan gyalogos sereg hömpölygött. Szó sem lehetett harcról. A hunok hátrahagyva lovaik és népük javát a hegyeken át az erdő védelmében délnek menekültek. Azon voltak, hogy megkeresik övéiket, akikről az a fáma járta, hogy túl a hegyek keletről záródó hágóin, arrafelé élnek valahol, amely földet Székelyföldnek nevezik, s ők azoktól szakadtak el évszázadokkal ezelőtt, de bizony egy nép ők, s együvé tartoznak.

Sokan estek el a hágó füves mezein. Leszúrt öregek, asszonyok, gyerekek tetemei feküdtek mindenfelé, mintha csupán a férfiaknak sikerült volna felmenekülniök a meredek ormokon. Ugyanis a besenyők a nekik haszontalanokat megölték, csupán a teherbíró férfiaknak kegyelmeztek, akik láncra verve meneteltek a fegyveresek között a gazdag ménes után. Zúdult tovább a hazát kereső besenyők hada a foglyokkal, lovakkal szaporodva a folyót követve, amerre az kanyargott és szélesedett: Nyugatnak.

Néhány napi menetelés után felállították a sátrakat ideiglenes pihenésre, körülöttük legeltek a lovak, a foglyok lábán csörgött a lánc, a széleken őrök vigyáztak, meg ki-kiugró portyázó csapat vágtázott a szélrózsa mindenirányában. A tábor egyik oldalán a Kárpátok hegylánca, a másikon a hömpölygő folyó őrizte őket.

1100 lehetett akkor. Itt raboskodott a gyermek, kinek neve TÁLLYA, A KIS-HUN. A hosszú menetelés alatt, csaták közben, sátorverés idején, lóháton nyargalva sokszor eszébe jutott életben maradása. Bár életmódja nem sokban különbözött a hajdani, békés életmódtól, mégis szomorú szorongás fogta el, ha visszagondolt élete kezdetére, anyjára, apjára, a boldog időkre, együtt.

Azon a hajnalon csak a munkabíró hun férfiak és asszonyok maradtak életben, a többiek elestek a harcban vagy felmenekültek a hegyekbe. Tállyára a halál várt. Látta, mi történik körülötte. Az életösztön hajtotta, ügyesen felugrott az összeterelt ménes szélső lovára, már érezte maga mögött az éles szablyával lendülő kar remegését, a félelem hatalmas erőt neki, s a jámbor, egymáshoz bújó, szélesfarú lovak tetején, egyik hátáról a másikra szökellve egyre beljebb és beljebb iramodott, be a ménes közepébe. Ismerték egymást ő meg a lovak. A felbőszült besenyő a kislány után vetette magát, de a lovas besenyőt a hun lovak útjára engedték, engedtek zártságukból, s ahol Tállya már átrepült egyikükről a másikukra, széledni kezdtek Tállya mögött. Bekerítették. Akkor közelebb és közelebb szorultak hozzá, mígnem a nyomás rémületében a saját lova felágaskodott, lerázta hátáról a harcost, aki a földre hemperedett, és a lovak összetaposták. Valahogy így történt, de lehet, hogy sok mindent Tállya képzelt hozzá. Mindenesetre élete végéig úgy emlékezett, hogy a ménes védte meg őt.

Így maradt életben az egyetlen gyerek a foglyok között, és a besenyők aztán megtapasztalták, reá bízhatják a szerzett lovakat. A kislány állta a sarat. Úgy dolgozott, ügetett a mezőn, mint egy felnőtt, pedig alig látszott a lobogó sörény mögött. Gondolt Tállya a menekülésre is, de nem látta a módját. Még többet gondolt a szüleire, anyjára: mi lett velük? Élnek-e? Meghaltak-e? Bujdosnak-e? Egyszer kiszabadítják-e? De erre bizony nem került sor.

Múltak az évek. A besenyők őrizték a ménest, a sátrakat, portyáztak, a csetepatékban sikerrel jártak, évente áthelyezték a szállásaikat, és egyre Nyugatnak tartottak. Tállya közben felserdült, nyúlánkságát megőrizte, barna haja fénylett, mint a lovak szőre, és elfogadta, ami ellen nem tehetett, egy besenyő harcos közeledését, aki kiválasztotta, de meg is védte a többiektől. Így esett, hogy az amazontermészetű Tállya a harcok közben egymás után két fiúgyermeknek adott életet.

Akkoriban a mogyeriekkel sok bajuk volt. Nem hagyták, hogy a besenyők beljebb hatoljanak országukban. Egy különösen kemény harcban Tállya embere elesett sokukkal együtt. A mogyeriek elhajtották a ménest, foglyokra nem volt szükségük, az embereket magukra hagyták, s ez a megvert és megfogyatkozott besenyő csapat aztán élelemért fosztogatott. Közben a megvívhatatlan Vörösvár alá keveredtek. Akkor a várból Prad kiugratott az emberivel, elkergette a valaha harcias besenyők kiéhezett, fejüket vesztett maradékát, a néhány hun foglyot meg betelepítette vára vályogkunyhói közé: éljenek, ahogy tudnak. Prad nem volt az értelmetlen mészárlás híve. Tállya két apró fiával, Hucul mamával és a többi hun életben maradottal berendezkedett a szlávok Prad nevű falujában, azzal a gondolattal, hogy végleg maradnának, ha befogadják őket ezek a mogyeriek.

Kiderült, a fiatalasszony sok mindenhez ügyesen ért, nem csak a lovakhoz. Hucullal kunyhót vertek, körülötte vetettek, arattak, s a többiekkel együtt néha őket is berendelték a várba köteles munkára. Maradtak tehát. Így került Tállya az öregedő Prad szeme elé. Akkor a már jó ötvenes férfi apónak is beillett, de Prad úr harcedzett ötvenes volt, nem érezte apónak magát. Lám, most a besenyőket is elüldözte, megvédelmezte várbeli népét s faluját! Amint meglátta az asszonykát, meg is kívánta, és be-berendelte egy kis mulatságra. Nemzett is néki egy harmadik gyermeket, a vézna, szőke, csendes kis Anánát. Több nem tellett már tőle. Még sokáig élt, és beteljesítette sorsát. Meg Tállyáét, aki szó nélkül tette a dolgát. Még meg is kedvelte az öreget, aki azért, ha nem is hites, de társa lett, és megkönnyítette a három gyerek ellátását.

Akkoriban az emberek korábban öregedtek, aztán meg Tállya kicsi gyerekkorától keményen dolgozott. Szíve 46 évet bírt, akkor is betegség kapta el. A láz, a forróság egy hét alatt elvitte. Fiai megsiratták, aztán tovább vitték a kicsiny gazdaságot a büdösvíz melletti Parad faluban, Anána meg... De róla már írtam.

Már biztos menedékből, lombos erdő fedte sziklacsúcs fedezékéből nézett vissza a zúgva távolodó ménesre CSORNA PELE, és búcsúzott. Erősen nézte és hitte is, hogy ő az a kis pont, de igazából már nem látta élete egyetlen melegét-értelmét, a kislányát, Tállyát. Tőle búcsúzott. Zörgött mögötte a bozót: ura, Bled érkezett vissza, a lófő ménesvezér. Egy lovat hozott magával kötőféken. Hosszú út várt rájuk, míg meglelik a hírek szerint távolba vándorolt népüket, akikről már csak a fáma mesélt. Senki nem volt, ki ismert volna egyet is közülök. Bled valamikor még azt hitte, itt, a kis fekete folyó mentén él majd mindörökké, mint kicsiny, törzseszakadt társainak és a hatalmas ménesnek az ura. De hát jöttek a besenyők.

Pele 22 éves volt ekkor, de ezt csak én tudom, ő számlálta az éveket, de öregnek, fáradtnak és árvának érezte magát. Felsőszoknyáját nyalábba fogva le-lekanyarodott a vadak által kitaposott csapásról, amelyen ura haladt szőrmentén ülve meg lovát. Pele bogyókat gyűjtött meg gombát, mint ősidők óta az éhes vándor. Már napok óta mentek, és Pelében fogyott az erő. Hallgatag volt, mint mindig, ura szavát sohase tudta megtanulni. Úgy élt közöttük kislány kora óta, mint a süketnéma. Azt szavak nélkül is megértette, mi a dolga, és mi az engedelmesség. A régieket, amelyeket még akkor hallott, amikor az anyja mellett élt Csernov várában, egészen elfeledte, csak akkor bukkantak föl fülében a dalok és a ringatók, amikor Tállya megszületett. Ő volt eleddig az egyetlen, aki embermód ragaszkodott hozzá. Ugyan volt egy lova is, aki felnyerített, ha meglátta, de hát az mégiscsak egy ló volt. Tállya rámosolygott, esténként cirógatta a közös fekhelyen, és sokáig kapdosott a melle után. Már minden foga kinn volt, beszélt, futott, de esténként még megszopta, s ő markában tarthatta kis, gömbölyű koponyáját, simogathatta erősszálú fényes haját. Hát igen: ő volt az élete, aki most eltűnt a porfellegben, és napok óta nem őutána igyekeznek, hanem épp ellenkező irányban.

A sebes folyású patak szélén ült ölbe ejtett kézzel, és visszafogta a könnyeit, nehogy csattanjon a hátán a korbács. Bled nem azért vette, hogy ne lássa hasznát, és egy pityergő nővel nem jut messzire, pedig még hosszú az út az áldott Székelyföldig. Hát Pele igyekezett eleséget gyűjteni, még vadat is ejtett, aprót, de ehetőt, fürge szemmel figyelte a lombokat, és inas lábain ügyesen mászott egy megült madár után a bogas ágak között, hogy meglesse és megfossza fészkét. Ez a fürgesége ejtette meg az urát akkor régen, és emiatt ragadt rá a neve is: Pele. Fürge volt, mint egy mókus, és fekete is, mint születésének helye, Csernov vára, illetve az a kis folyócska, ami a Kárpátok keleti lejtőjén futott le egészen a vár alá, amelynek a földsáncain játszott a többi gyerekkel, aztán fürdött a feketevizű folyóban, és fonta össze még nedves, fekete haját a zöld réten, aztán felfrissülve vígan futott az állatok után kicsiny, fekete lova hátán, hogy elkapjon egy elkószált, békésen legelő tehenet, és aláfekve meglopja-megszopja tőgyéből az édes tejet.

Ilyen emlékképek jártak benne, miközben közeledett a tél, és a fenyvesek puha avarszőnyegén éjszakázva didergett rongyaiban. Ura a ló hasához bújt terpeszkedve, neki nem sok jutott az állat melegéből. Pele aztán nem is érkezett meg az "Ígéret Földjére". Bled ott temette el az erdőben, lefelé ereszkedve a hegység meredek lejtőjén, de völgytől, járástól távoli biztonságban. Messzi, dús legelőkre nézett a sírhant, gulyákra és csobogó patakra. A táj mintha hasonlított volna ahhoz a vidékhez, ahol Pele született, és ahol gyermek- és ifjúkorát élte egészen addig, amíg egy napon hatalmas termetű parancsolója magával nem vitte a nagy hegyek közötti hágó zöldellő rétjére. 12 éves volt ekkor.

Bled évente 50-60 lovat hajtott át e hágón Csernov urának, goszpoda Moszulíjnak, az orosz helytartó katonaság parancsnokának. Így támogatta a hun-fia, Bled a terjeszkedő orosz birodalmat. Tán tíz éve is lehet annak, hogy meglátta a nevetőszemű, feketevarkocsú, fürge kislányt, és elgondolkozott azon, hogy bizony itt az ideje: valaki gondoskodhatna róla. Moszulíj a legszebb szürke pejt kérte érte. Vásárt tettek. Pele akkor még kislány volt, sírva kapaszkodott az anyjába, de hát az mit tehetett érte? Maga is szolga a nagyúr háremében. Merthogy ezt a szokást, a többnejűséget, a pravoszláv hitű parancsnok örömmel vette át a muzulmán várlakóktól és a körötte élő, marhákat gondozó, szántó-vető bolgár-törököktől. Az sem zavarta, hogy Pele anyja zsidó vallású kazár főúr leánya volt. Valamikor.

Előreszaladtam a visszafelé folyó történetben. Bár minek is mentegetőzöm? Pele sorsáról már nincs mit írnom. A hágóközi hun szálláshelyen folyt aztán tovább az élete sok férfi és még több ló között. Vidámsága és hetyke fürgesége lekopott róla, csak fekete haja maradt változatlanul szép, dús és fényes. Nagylánnyá serdülése után nem sokkal az ágyába vitte az úr, Bled, amitől Pele szenvedett. Nem is fogant a méhe, csak nagyon soká. Volt már 16 éves is talán. És Tállyában adott neki a Mindenható hat felhőtlen esztendőt.

Könnyes szemekkel nézett az ablakból DOILA DZSAUSIGIR a távolodó lovasok után a lakótorony ablakából. Négy kísérő harcosa között lovagolt megtermett paripáján Blad ölében a zsákmányával, akit vaskos combjaira ültetett. Alig volt több a kislány, mint maroknyi kis, fekete mókus a hatalmas vitéz karjai között, riadt mókuslány-teste ütemre hintázott a mén lépéseivel. Csillogó fekete haja fel-felfénylett még Doila káprázó szeme előtt, ameddig elláthatott az út hajlatát követő kaptatón. Pele tudta, ha most hátrafordulna, láthatná az erős földvárat, a torony ablakában még az anyját is talán. Kifordult ura karjai közül, és hátrapillantott. Hitték mindketten a messzi távolból, vagy valóban találkozott a két szempár sugara vágyakozva valahol a remegő levegőben? Bled a szerencsés vásár örömében belevágta csizmája sarkát a ló véknyába, szorosabbra fogta a kislányt, és berobogott a tölgyes sűrűjébe. Eltűntek mindahányan Doila szeme elől. Pele arcocskáján némán csorogtak a sűrű könnycseppek, pitykés mellényén is végig, le, fekete posztószoknyájáig.

Doila eltűnődött a sorsok és a történések ismétlődésén.

Én is azon, hogy Doila tekintete épp úgy telve volt fájdalommal, mint majd lesz Peléé, amikor Tállya távolodó alakja után tekint, és épp úgy tudja majd, most látja utoljára! Ő is 12 éves volt, amikor kitépték az övéi közül, és most csak remélte, Bled emberibb lesz Pelével, talán megvárja, amíg megérik a házaséletre, és kislánya nem szenved majd annyit, mint ő annak idején.

Sokáig állt az ablaknál, ahonnan már semmit nem láthatott. Feleszmélt lassan, vállára terítette gyapjúkendőjét, és a fürdőbe igyekezett. A szokásos, rituális fürdés ideje jött el, a havi tisztálkodásé, amely után meg kell jelennie az úr előtt. A medencéből cellájába igyekezett, hosszan válogatott a ruhák között, hosszan foglalatoskodott hajának feltűzésével, ékszereket is aggatott kaftánjára, csillogó láncot akasztott a nyakába, tudta, tetszenie kell. Hol volt már a büszkesége, amit Zolta tarkan sátrából magával hozott? Egyetlen cél hajtotta túl a harmincnegyedik nyarán: még itt maradni a háremben ameddig lehet, mert a már használhatatlan, ráncosodó bőrű, kisírtarcú nőket Moszulíj hamar kipenderíti a cselédek közé a torony mögötti udvar végében sorakozó földbevájt viskók valamelyikébe. Tovább nem is merte gondolni, mi történik majd akkor. Elővette a pirosítót, cukros vízzel megigazgatta fürtjeit, pilláit, és készülődött az úr elébe.

Pedig az élete nem úgy indult 1056 táján messze innen, a Prut torkolatvidékén, a tengermorajtól muzsikás völgyben, a tágasan terülő zöld mezők közepén, ott is a kiterjedt, nagy sátorerdő legnagyobb sátrában, hogy szemétdombon végezze. Az emlékek könnyeit sietve leitatta, újból a pirosító dobozkához nyúlt. Egy sóhaj fakadt fel melléből, s vele fakadt fel gyerekkora összes szépsége, mintha meséből szőtték volna:

Ebben a mesében anyja, a hatalmas termetű amazon volt a hős, akit ugyan ritkán láthatott, de az annál nagyobb ünnep volt. Ha megjelent a tarkán sátorában, a főhelyre ültették, s ők ketten Dornuval a sátor sarkából bámulhatták. Csak akkor járulhattak elébe, amikor a kupák előkerültek. Oda térdelhettek Hucul anyó térdeihez, és akkor kapták azokat az anyai szidásokat vagy simogatásokat, mikor mire volt szükség az őket nevelő tudós rabbi szerint. Azzal vége is volt a gyönyörűségeknek. De a hétköznapokban mindig emlékezhettek rá, és biztosan tudták, megint eljön, és folyamatosan, messziről is ő árasztja rájuk azt a fényt, amely biztosítja számukra a hősök ivadékainak kijáró tiszteletet. Doila halványan emlékezett még egy hosszúhajú, hatalmas mellkasú, festett arcú emberre, férfi volt-e vagy isten, talán táltos, aki néha meglátogatta őket, ha a fejedelem, Zolta tarkán engedélyt adott rá. Ez az Aba névvel emlegetett varázsló mesélte egyszer, hogy ők ketten Dornuval Hucul anyó és az Ég gyermekei, s hogy apjuk maga a fenséges Égbolt, ami felettük borul, és hogy egyszerre születtek, mint a farkasok kölykei, és hogy az anyjuk nevetve hozta a világra őket, pedig akkor már elmúlt felette a negyvenedik nyár is!

Aba táltosnak nem csak a származásuk ismeretét köszönhették, amelyet a tudós és szigorú rabbitól sohasem mertek volna megkérdezni, hanem az életük történetét is. Senki a táltoson kívül nem tudta, hogy Hucul magára hagyta volna gyermekeit a kard és a harc kedvéért, s hogy ő, a sámán egyenesen az Ég urától kapta feladatul a gyermekek elhelyezését a legnagyobb úr, Sámuel unokaöccsének, Zolta tarkánnak a táborában. Innen kapták nevüket is: Dzsausigir uralkodói eredetet jelent. Magukat is így nevezték egymás között: az "Ég gyermekei". Nem vegyültek el a többiekkel már kiskorukban sem: származásuk története hatalmas büszkeséggel töltötte el a szívüket, játékaikat kizárólag egymás között osztották meg, és csak egymással érezték jól magukat. Tehették ezt mindaddig, amíg egy nagybajszú, marcona katona el nem jött Dornu Dzsausigirért, és elvitte a mogyeriek táborába. Zolta törzsfő nem ellenkezhetett. Ezen idegenajkúakkal akkor ők szövegségben voltak. Rájuk bízta a gyereket, faragjanak belőle jó harcost. Doilát nem lehetett megvigasztalni. Rettenetesen árvának érezte magát, ezért még több kényeztetéssel vették körül a fenséges tarkán asszonyai, akik igazából házi szolgálatra voltak a törzsfő mellett, azonban a bolgárok mohamedán szokásait épp úgy magáévá tette az Aba nemzetségbeli Zolta, mint a kabarok zsidó vallását és a mogyeriek sámánhitét, így hát ezek az asszonyok igen sokféle szolgálatra alkalmaztattak a törzsfő mellett. Mindenesetre Doila tőlük kapta az első leckét nemes és büszke magaviselésből, a lebegő járás és táncos hajlékonyság ismeretéből, öltözködési és cicomabéli szokásokból, valamint a másokkal való bánásmód illedelemtudományából. Fejét büszkén magasra emelve átnézett a nemtelen népség feje felett, és kényes volt a hidegvízre, illatokra, durva kelmékre és arra, milyen mélyre hajolnak előtte a szolgák.

Nem sokáig tartott úri sora.

Viharos őszi éjszaka köszöntött a sátortáborra. Már a marhákat és a lovakat egybeterelték. Híre járt, hogy hamarosan útra kerekednek. Doila külön szekerén két szolgáló kapott helyet a temérdek csecsebecse és kelmék ládái között. Ő még a sátorban aludt, alig hasadt az ég alja, amikor irtózatos hangorkán tépte fel a csendet. Hörgés és segélykiáltások, sikoltások és jajveszékelések követték a durva és érthetetlen ordítozásokat. Valaki Doila feje felett a nemes szőrmékből varrt sátorlapokat hirtelen kettévágta, és már a kislány nyakának meredt az éles kard, amikor belépett a szláv harcosok nyilvánvaló kánja, egy fiatal, köpcös, erőskötésű és fürge férfi, aki megállította az öldöklést. Feltehetően hatalmas kincset képzelt itt, a tábor legszebb sátrában. A kincs azonban mindössze a 12 éves kislány, Doila volt, aki halálra váltan várta a kardcsapást. Ehelyett két markos kéz emelte fel a puha szőnyegekkel takart nyoszolyáról, egy prüszkölő ló hátára fektette, mellérendelt egy szőke harcost védelemül.

A bolgárok a tenger felé igyekeztek, a könnyen mozgó lovas kabar és magyar törzsek pedig a hegyek felé, az új haza felé vették útjukat. Ki-ki csak magára gondolt lova fejére feküdve, s hajszolva azt szilaj korbácsütésekkel, hogy élve kerüljön minél messzebb. Az Aba nemzetségbeli törzsfő, a kabar Zolta hiába korbácsolta maradásra a tudós rabbit, hogy legyen, aki vigyázzon a kislányra, az inkább felakasztotta magát a szélső kőrisfára hite minden rettenetes pokolbéli következményének vállalásával, mintsem a hitetlen ellenség kezébe kerüljön. Zolta tehát tovavágtatott harcosai élén egyre nyugatnak, a hatalmas hegyek felé, a vélt biztonságba. Doila foglyul ejtetett tehát.

A menekülők mögött ottmaradtak a megrakott szekerek élelemmel, a boroshordók itallal, a málhák a hétköznapi holmikkal, kincsekkel, fegyverekkel, és az életben maradt asszonyok, akik a győztesek zsákmányai lettek. Doila goszpoda Moszulij orosz vezír birtokába került. Még azon éjszakán meggyalázta büszkeségét, elvette sarjadzó, fejletlen szüzességét, és fejét örök szolgaságba hajtotta. Az Ég leánya rabszolganő lett Csernov várában a többi rabszolganő között. Gyermeki zsengesége iszonyú szenvedéseket rótt rá. Aztán a védekező közöny kiszárította a lelkét. Egyetlen gyermeke a későn, tíz évnyi keserves házasélet után született Pele hozta életébe végre a régen feledett öröm pillanatait. Fásultsága helyén kivirult a szeretet, amit olyan nagyon hiányolt régóta. Már csak őrá volt szüksége, az egyetlenre, aki életének célt adott.

Most azt is elvették tőle.

"Nem kellene panaszkodnom, én Teremtőm! Hiszen 12 évet éltem vele anyai boldogságban! Hát kell-e ennél több? Én hálátlan!" - sóhajtotta Istenéhez Doila 1090 nyárvégi délutánján, amikor a fürdőből kilépve öltözködni kezdett.

És kibírta ezt a megfosztottságot újabb 12 teljes éven át. Akkor száradt el végleg a torony mögötti udvar egyik földbevájt viskójában. Ott halt meg a cselédsorban hosszú, étlen-szomjan való vergődés után. Senki nem vetett rá egyetlen pillantást sem, senki nem törődött vele. Arra, a cselédlakások felé mindenki a maga megoldhatatlan bajával törődött.

Egy időben, valamikor réges-régen, népek jöttek és eltűntek, birodalmak épültek, virágzottak és elpusztultak nyom nélkül. Ki emlékszik arra, hogy volt valaha egy Kazár Birodalom? Pedig volt.

Amikor Doila édesanyja a világra jött, arrafelé mindenki érezte a Rém közeledtét a fenséges kagántól a törzsfőkig, de még a nép szívében is állandó volt a rettegés a várható szláv támadástól, és ez azt jelentette, hogy közel az összeomlás. A szláv hadak egyre jöttek észak felől, és átgázoltak azokon, akiket találtak: oszlott-bomlott a Birodalom. A Fekete tenger mentén élők az állandó zaklatás elől egyre nyugatabbra húzódtak.

Már évtizedekkel korábban feladták a birodalmi fővárost. Sorsdöntő veszteség volt. Életben maradásuk érdekében a hozzájuk csatlakozott magyar törzsekkel együtt át akartak jutni a Kárpátok megmászhatatlan, tehát biztonságos védelmet nyújtó hegyormain, ám ez a tervük nehézkes életmódjuk miatt évtizedekig csak igyekezet maradt, a megvalósulás húzódott-halasztódott.

1015 telén a sebesen közeledő szláv vész hírére Sámuel fejedelem összehívta vezető embereit. Sátrában a tűz körül leterített bőrökön ültek a törzsfők, a vének, az Aba nemzetség táltosai, a kazárok csüggedt rabbijai, és tervet szőttek. Harcba bocsátkozni vétek és reménytelen, a Birodalom elveszett, de menteni kell a maradék népet. Ketté kell válniok. Sámuel fejedelem népének egy részével átkel a Kárpátokon, a többiek a ménessel elrejtőznek a folyók háromágú torkolatának járhatatlan mocsaraiban, itthagyják a tábort üresen, mintegy elhagyottan. Amint a vész elül, visszatérnek. A hátrahagyott kazár, kabar, valamint mogyeri törzsek vezéréül Sámuel az Aba nemzetségbeli Sebő nevű testvéröccsét nevezte ki.

Nehogy már történelmet írjak, hiszen magam ott sem voltam! De azt tudom, hogy ősanyám, HUCUL, A KABAR AMAZON, aki Doila édesanyja volt, a kazár-kabar-magyar és másféle törzsekből álló határszéli kaganátusban született épp azon esztendőben.

Nagy volt akkor a nyüzsgés a három folyó torkolatánál a már csak töredékeiben létező Kazár Birodalom legfőbb kagánjának táborában. Kémek hozták a hírt a tengernyi szláv seregről, amelyik földet rengetve sebesen közeledik. Lóra és szekérre rakodtak, lovak horkantak, emberek kiabáltak, málhákkal megrakodva rohantak látszólag össze-vissza, ahogy fentről nézve a hangyák nyüzsgése is egészen rendszertelennek tűnik, de van benne rend, ez a nép is céltudatosan és szervezetten indulásra készülődött. Így esett, hogy a Sámuel után menetelő fele nép és a mocsarakba menekülő másik fele gazdátlanul hagyta a szlávoknak a tábort. Ebben a kavarodásban egy szélső sátorban asszonysikoltás nyilallt a készülődés kavargó morajába, aztán apró nyiszlett hang nyikorgása csengett fel: egy új életé. De ki figyelt oda? A fiatal nő némi gyakorlatlansággal elrágta a köldökzsinórt, és a gyermeket úgy-ahogy megtisztította a születés mocskától, bepólyálta, aztán feltápászkodott, a sátor mögött megszülte még a magzatburkot, kissé megtisztogatta magát is a vértől, és nekifogott, hogy összeszedje a meneküléshez szükséges holmikat, hiszen ő itt már valakiért felelős, de ereje el-elhagyta. Megszoptatta a kislányát, azután kimerülten hátra hanyatlott a bőrrel takart dikón, és elaludt.

Hajnalban üres táborban ébredt. Újszülöttje nem volt mellette. Messziről "huj-huj" kiáltással közeledett a szláv honfoglalók serege.

Az ellenség elvonulása után a tábor újból benépesült a visszatértekkel. Az egyetlen áldozatot, a dikóján lelt holt leányt eltemették, a megmaradt sátrakat kijavították, a földeket felszántották: folyt tovább az élet. A hármas folyó völgye évek múlva is még a kazárok ménesének legelője volt, a sátrak erdeje szaporodott, amint a lovak is, és béke honolt. Olykor egy-egy szláv csapat merészkedett a közelükbe elhajtani a szép állatok és asszonyok közül néhányat, de mindig sikeresen elkergették őket. A messziről hallható "huj-huj" kiáltásokra a harcosok azonnal nyeregbe pattantak, s indultak a várhatóan sikeres csetepatéra.

A lovak lába, a csilingelő kengyelvasak, a földbeszúrt dárdák, a sátrak belsejében lógó szablyák körül mindig ott csellengett egy apró gyerek, aki a "huj-huj" kiáltásra kacagva ordította ő is a csatakiáltását a maga módján: "huc-huc!", és meghempergőzött a földön boldogságában, hozzá csengő izgatottsággal nevetett. A kis csetlő-botló palánta mindig vidám harci kedvre derítette a harcosokat. Ki gyereke, senki nem tudta. Hol itt hált, hol ott kapott enni. Az egész tábor a családja volt, minden sátor az otthona, minden asszony az édesanyja. Csatakiáltása után el is nevezték Huculnak.

Ahogy teltek az évek, a lányka megtanulta a lovakkal való bánást, a kardvívást, a nyilazást, szóval mindenféle harci tudományt. Keményebb, elszántabb és vidámabb harcos nem volt akkor a kazárok között. Kis amazon, mondanám én, azok csak kis boszorkának becézték. Különösen, hogy kiderült, a földön fekve kétnapi járás messzeségéből meghallja még álmában is a lovak közeledését, meg tudja ítélni, miféle lovak, hányan vannak, ha kell, fel is riad álmából, és éles hangján elrikkantja magát: "huc-huc"! Akkor talpra pattan a tábor, mert jön az ellenség. Eleinte nem hittek neki, de végül bebizonyosodott, Hucul tényleg rendelkezik valamiféle rendkívüli előrelátással. Hányszor köszönhették neki az életüket a hátramaradottak!

Hucul különös teremtés volt. Úgy látszott, mindent a véletlennek köszönhetett: a foganását, a születését, az életben maradását a rettenetes szláv roham idején, aminek körülményeiről majd később mesélek, és véletlennek tartották azt is, hogy maga Sebő, az Aba nemzetségbeli fejedelem, hitelt adott a szavainak. Ő maga is vonzódott a gyerekhez. Kijelölt neki szállást, fegyveres társat. Helye lett a leánynak a táborban. Hucul tudta, mindent a Véletlennek, másképp valamiféle felsőbb isteni hatalomnak köszönhet, és ezt erősen hitte is. Nem értette, miben különbözik a többitől, miért tisztelik azt, ami számára természetes, és miért hagyták, hogy, eltérően a többiektől, élhesse a maga rendkívüli életmódját.

Hucul nem érezte nőiségét. Külseje sem adott erre okot. Sudár termete a sok edzéstől férfiasan megerősödött. Minden harcban ott volt, és megszégyenítette harcostársait lelkesedésével, gyűlöletével, erejével és találékonyságával. Ez így volt ifjúsága virágzásának idején. Sebő fejedelem kegyelte, hiszen a győzedelmekben nagy volt a része, és nem tette szóvá, amikor egy-egy sikeres harc után a felajzott amazon magával hurcolt a sátrába egy harcost, legyen az magyar, kazár vagy kabar. Még a zsidó hit tilalmai sem akadályozták meg zavaros nemi életét. Az ágyasnak kiszemelt harcos mindig ismeretlen volt a számára, olyan, akivel nem küzdött még egy páston soha. Ő aztán elfelejtette a férfit. Az talán kevésbé felejtette el őt, ám feltehetően nem egy amazonnal akarta összekötni az életét, hát békességben váltak el, és többé nem ismerték egymást. Hucul kötöttségekkel járó páros életre nem volt alkalmas.

1055 kemény telén vette észre magán, hogy gyermeket vár. Ekkor közeledett a negyvenedik nyara. A koranyári kék égbolt alatt, hatalmas ordítások és kacagások közepette, minden segítség nélkül megszülte két gyermekét. Az ikreket. Dornut, a fiút, és Doilát, a kislányt.

Akkoriban Hucult sokan már mamának szólították, csak a tisztesség miatt is. Félistenként tisztelték, mert ha segítségét kérték a bajban, a dolog mindig szerencsésen végződött. Hucul nem csak a fegyverekhez értett, hanem az emberek lelkéhez és az erdő, mező növényeihez is. Ő volt az, aki aratás utáni ünnepen a gabonát megáldotta, pedig megáldotta azt a rítus szerint a fejedelem, a rabbi és az ügyeletes sámán is. Hucul áldása nélkül azonban nem mehetett csűrbe a termény. Mindenki csodának tartotta, ahogyan a két gyermeknek életet adott. Nem feledték hegyeken visszhangzó kacagását, a kiáltozását, amelyek az Ég Istenéhez szóltak, és tudták, ha a gyermekeire néz, a Teremtő csodáját látja bennük, és tudták, amit ő maga is hitt, hogy nemzőapjuk az Ég Istene!

Amint a két gyermek elhagyta emlőit, visszaöltötte hadi hacukáját, és nekiindult a be-betörő szláv harcosok ellen. Gyűlölete akkor csapott az égig, amikor lánykáját, Doilát goszpoda Moszulíj magával vitte. Ekkor otthagyta búcsúszó nélkül a kazárok maradékainak táborát, és leplezve kilétét, beköltözött Csernov várába. Szemeivel és varázserejével őrizte a lányát, tönkretette Moszulíj üzleteit, ménesét, eltörte a lovak lábaszárát, felgyújtotta a szénakazlakat, szóval ott ártott, ahol tudott. És segített, ahol tudott: a Doila ételébe csempészett fiatalító füvekkel, éjszakánkét boldogító álmokkal, és ott volt, amikor leánya Pelét a világra hozta.

Gyűlölete később átköltözött a Tisza forrásvidéke menti mezőkre. Ott Bled ménesét egyelte, és unokájára, Pelére vigyázott. Hatalmas szeretete vitte aztán Tállyával, Pele gyerekleánykájával együtt a Mátra hegyei közé, az Aba nemzetség vidékére, hogy ott a kislánynak édes dédanyjaként támasza legyen, s megvédje tűztől, bajtól, legfőképp a besenyők vadságától. Amikor Tállya megtelepedett gyerekeivel a vörösvári faluban, a büdösvizű Pradban, akkor töltötte be Hucul a 100-dik életévét, de erről fogalma sem volt. Nem érzékelte a korát. Kard helyett kasza került a kezébe, az ellenség kergetése helyett kisgyerekeket dajkált, Tállya picinyeit. Ők már a negyedik generáció szülöttei voltak.

Mindenik leszármazottja belőle élt, a veleszületett tudásából és az évek során beléivódott tapasztalataiból, a szíve diktálta segítőkészségéből, és a hitből, hogy mindezt valaki odafent rendezte így, csak szót kell neki fogadni. Sohasem zúgolódott.

Imádom ezt az ősanyámat! Szeretném, ha az a morzsányi, ami a génjeiből bennem maradt belőle, tegye, hogy picit legalább hasonlítsak hozzá!

Fiatal volt még, alig húszéves a kazárok legtekintélyesebb törzsfője, a későbbi magyar király, Aba nemzetségbeli Sámuel, amikor a szétesőfélben lévő, a szlávok által agyonmarcangolt birodalom szélső, nyugati vidékének legnagyobb ura lett: törzsszövetséget kötött a magyarokkal, bolgárokkal, s amely néptöredék még arrafelé veszélyben érezte magát a szlávok miatt. Akkor már a sztyeppe legnyugatibb vidékén, a Prut és a Szeret folyók Dunába torkolló vidékén éltek, dús mezőkön legelésző harci ménekkel, és megmívelt földekkel. Ragyogott is a Sámuel sátra a bizánci, görög, indiai, arab fegyverektől és a sok drága ékességtől, amelyek a különleges szőrmékkel, perzsa szőnyegekkel, selymekkel alkotott fejedelmi lakást ékítették. A sátor bévül a nagy terem mögött rengeteg helyiséggel rendelkezett még, ahol hált, ahol fürdött, s külön ahol étkezett. Körül a szolgák hadának szerény sátrai jelezték: Sámuel nagy dolgokra született. Megengedhette hát magának, hogy fittyet hányjon mindenféle törvénynek, különösen a Talmud tiltásainak, és szolgálólányait a különféle törzsek legszebb lányaiból válogassa. Volt is néki minden rendbéli törzsből való ágyasa nem kevés. Így került a fejedelmi szolgálók közé az Attila nemzetségéből származó HUNICA KAZARI.

Hunica Kazari, azaz a Kazarok földjén élő hun leány, Etil vezír És Míla leánya azon esztendőben született egy tágterű, viszonylag békés vidéken, eleink talán ezt nevezhették Etelköznek, amikor túl a Kárpátokon Magyarország királyt választott magának, s azt Európa el is fogadta, s a kereszténység felvételének elismeréseként meg is koronázta. De hát az a vidék messze volt, erről a kicsiny hun törzs mit sem tudott.

Hunica büszkén viselte a nevét, így illett a családjában, amely egyenesen Attila Nagy Fejedelemtől eredeztette magát. A kazárok között az övék volt a ma kolóniának nevezhető töredék hun törzs feletti rendelkezés joga.

Hunica nem emlékezett, hogy életében történt volna valami említésre méltó. Agya kissé lomhán működött, tetteit és érzelmeit a beléje ivódott ösztönök és szokások vezérelték, azokat is Voiara, a dadája tartotta benne. Különben olyan volt, mint egy cserép virág, öntudatlanul létező és szép. Egészen addig, amíg Sámuel küldöttei meg nem jelentek a hunok táborában a fiatal nyírfákkal kerített erdő szélén, és nem kérték a nagy Sámuel fejedelem szolgálatába a törzs legszebb lányát. Akkor összeültek a hun vének, és izgatottan fontolóra vették a kazár fejedelemmel való esetleges házasság esélyét, mert mi másra gondolhattak? Így esett a tekintélyes család leányára, Hunicára a választás.

Azonban a csacska és éretlen leányt senki nem okosította ki, miért viszik őt ilyen előkelő helyre, hogyan viselkedjen ott, miképp vonhatja magára a nagyságos fejdelem figyelmét és jóindulatát. Bíztak a vér sugallta ösztönökben. De Hunica ezen a téren tehetségtelen volt, az ösztönei egészségesen működtek, a ravaszság és fortélyos kegykeresés nem volt a mestersége.

Hunica nem volt különösebben szép. Telthúsú, szőkehajú, darabos mozgású, sudártermetű leány volt, ám szép zöld szemei megigézték a fiatal férfinépet. Egy ízben, ez már a mindenki által előre érzett sorsforduló évében történt, Sámuel is belefelejtkezett abba a szempárba, és Hunica nem bánta. A lány nem érezte különösebb kegynek, amikor a hárem leányai közé kerülve egy napon rámosolygott a fejedelem, és magához intette. Már akkor tudta a sorsát, amikor idekerült. Adta hát, amit adhatott: saját magát. Sámuel pedig nem kívánta többször. A testének egy éjszakára elég volt, a szellemének meg ennyire is kevés. Elbocsátotta, és hamarosan el is feledte. Igaz, a nagy tarkán igencsak el volt foglalva népének megmentésével, rettentő tervek kieszelésével és azok megszervezésével. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy fel sem ismerte, amikor az asztalnál ő, Hunica töltötte meg kupáját, s az sem tűnt fel a fejedelemnek később, hogy a leány, egyike megszámlálható ágyasainak, egyre formátlanodik, s hogy ő ebben valamiképp vétkes, az végképp nem jutott az eszébe.

Hunica élete Sámuel táborában sem volt változatosabb, mint odahaza. Egyetlen emlékezetes tette leányának világra hozatala volt. Tőle várta helyzetének változását: hogy amikor majd bemutatja magzatát, megint magához öleli őt Sámuel, az atya! E gondolatokkal telten, izgatottan várta a gyermeket. De a kislány a legrosszabb időben érkezett. Azon az éjszakán, amikor kiürült a tábor, és Hunica arról sem tudott, hogy Sámuel végleg eltávozni készül, meg arról sem, hogy ő a maradókkal bujdosni megy. A szülési fájdalmak annyira elfoglalták, és a nagy rohangálásban annyira nem volt kihez fordulnia, hogy megszülte magzatát segítség nélkül, amint meséltem már, egymaga. Ki törődött volna a magányos szolgalánnyal, amikor mindenki a maga porcióját és életét féltette, mentette?

De valakinek a csecsemővel törődnie kellett, a vérzivatar elől el kellett menekítenie, különben hová lett? A szlávok nem rabolnak gyereket nyűgnek! Valaki felkapta, egy villi vagy egy nemtő, talán egy asszony, aki a szolgálólányok sátrában már senki mást nem talált Hunicán és az újszülöttön kívül. Asszony lehetett, ki más? Ki szánna meg egy csecsemőt? Nyilván kapott ide, kapott oda, mentse, ami menthető, saját számtalan gyerekét, s hozzá az éhesen síró idegen csecsemőt, neki meg dagadt az emlője a tejtől, de ahhoz már nem volt ereje, hogy az anyát is felnyalábolja.

Hunica ősanyámra az elhagyott táborban persze ráakadtak a feldühödött és bosszúra vágyó szláv marconák, de a vérében fekvő leányhoz nem volt kedvük. Egy kegyelemcsapással vetettek véget az életének. 16 éves volt.

A napokkal később visszatérő kazárok a hulláját megtalálták, a rend kedvéért el is hantolták búcsú és siratás nélkül. Nem volt többre alkalmas az idő. Volt, meghalt. Mintha nem is lett volna. Elhantolták, a rabbi egy követ tett a földhalomra, a sámán egy lenyilazott madarat tűzött a lábához lelke őrizőjéül, aztán elmentek. Azt sem tudták, kit temettek.

Alig hamvadt el a hunok gyújtotta áldozati máglya tüze, füstje még bodorodott Keletnek, körötte népe még a gyászba és a szégyenbe dermedten állt, mint megannyi cövek, amikor Nyugat felől hatalmas porfelhőben küldöttség érkezett a magyariak táborából, egyenesen Sámuel fejedelemtől, hogy elvigyék sátra és ágya számára a törzs legrangosabb leányát, a szülei halálát sirató, szinte élőhalott, kábult Hunicát. A vének rábólintottak Sámuel üzenetére, mit tehettek volna egyebet, ám dajkája, az öreg Voiara a legszerencsésebb jelnek vette a dolgot, s hálás szívvel gondolt a máglyafüst fehér felhőiből gyermekére gondoló anyára, a mindig mosolygós MÍLÁra. Voiara bizonyos volt abban, hogy a történések ilyetén összeesése nem a véletlen műve, és közben azt is kétségbe vonta, hogy joga volt-e Giral kündünek ítélni Etilről, a hunok hadvezéréről.

Hogy a történet érthető legyen, ismernünk kell ennek a Kazária keleti szélére szorult kis hun néptörzsnek a küldetését. Mielőtt a hatalmas hun nép évszázadokkal előbb keletnek vette volna útját, ezt a törzset itt hagyta a Szent Kard őrizésére addig az ideig, ameddig azt Attila fejedelem kijelölte. Tíz emberöltőn át feküdt a világot legyőző kard díszes emelvényén a számára emelt kőtorony homályában. Szem nem láthatta, kéz nem érinthette eme hosszú-hosszú időn át. Nos, a tíz emberöltönyi idő lejárt, s közelgett a feladat végrehajtásának ideje. Giral kündü kiadta a parancsot a kelet felé vivő nagy út előkészítésére. Akkor híre jött, hogy rettenetes elszántsággal közeledik a szláv veszedelem, kémeik szerint azzal a céllal, hogy Attila kardját megszerezzék, és a törzset elpusztítsák.

Giral kündü megáldotta Etil hadvezért és seregét, s az nekiindult a megállíthatatlan erejű szláv horda ellen. Ám bármilyen elszántsággal küzdöttek, a szlávok betörtek a szálláshelyre, megostromolták a kőtornyot, összezúzták köveit, a nép nagy részét leöldösték. Mire a maradék harcosok véresen, elcsigázva Giral elé járultak, kiderült, a kardnak nyoma veszett.

Már lobogott a máglya, hogy a hun törvények szerint bűnhődjék a sikertelenségében vétkes, gyengének ítélt hadvezér, Etil, s véle lovai, szerszámai és szolgái. A nép zokogott, Giral átkát szórta Etilre, és felszólította a hunokat, vissza kell szerezniök a kardot bármi áron! Dörgött még a hang a füstfelhő felett, amikor a lova hátán véresen, és diadalittas ordítással rontott a gyászoló hunok közé Buzor, a nevezetes hun vitéz, egyenesen Giral elé vágtatott, s mielőtt kilehelte volna lelkét, lábai elé tette a Szent Kardot. Giral felemelte az ereklyét a földről, megcsókolta, s egyetlen suhintással Etil szívébe döfte. Ez volt az úgynevezett kegyelemdöfés, amely megmentette a hadvezért a tűzhaláltól. Holttestét feltették az égő máglyára, körben lángoltak már a halálba véle pusztulók máglyái, amikor Míla kitépte magát Voiara ölelő karjából, és hangtalan nekifeszüléssel a lángok közé rohant a férje után. Mindezt Hunica, a leányuk végignézte, eszét is vesztette, és ájultan esett össze. Voiara varázsszerekkel ápolta, de hiába: sohasem lett olyan, mint a 15 éves lányok általában. Így vitték aztán a magyari küldöttek Sámuel táborába.

Nem sokkal ezután felszedte sátrait a hun törzs, és útnak indult Keletnek. A csapat élén Giral magasba emelve vitte a négyszáz éves ősi kardot, amelynek napban szikrázó pengéje vezette őket hazájuk felé. Amikor átkeltek az indus Tista folyón, a kard váratlan erővel kiemelkedett Giral markából, felszállt az égig, s onnan szikrázva, lángot szórva hullt a folyó vizébe.

Évszázadok múltán a jó magyarok végigkotorták az Alföldön hömpölygő Tisza vizét a kard és Attila kincse után kutatva, álmukban sem gondoltak arra, hogy az a legendabeli Tisza folyó nem itt, hanem Indiában folyik.

Így esett Hunica édesanyja, Míla halála. Valamennyit ezért el kell mesélnem az életéről is.

A kiválasztott hun törzs leánya volt, családja egyenesen Attila fejedelemtől származtatta magát, és az apja az öröklődő gyula tisztségét töltötte be. Szigorú rítusok uralkodtak az ilyen magasrangú család tagjai felett, különleges feladatuk ezt követelte. Amikor Majka megszülte egyetlen leányát, elkezdődött Míla neveltetése. Míla ily módon megszokta az engedelmességet, számára természetes volt, hogy ne legyenek saját elképzelései az életéről. Nem volt meglepő számára, amikor a törzs sámánfejedelme a fiának kérte. Így lett Etil hitvese, amikor betöltötte a 14. évét. Akkor nem számolták, hány tavasz repült el az emberek fölött, akkoriban a leányoknak nővé érésük eseménye határozta meg házasságuk idejét.

Egyik pompás sátorból a másikba került, nem sok változott körülötte. Csakhogy így, mint vallási elöljáró hitvese, közelebb került ahhoz a bizonyos toronyhoz, amelyben a már említett szent ereklyét, a Nagy Fejedelem kardját őrizték a Nagy Fejedelem parancsa szerint. Mindenki, természetesen Míla is meg volt győződve a feladat fontosságáról, és arról, hogy annak a kardnak az egész nép életére ható hatalmas ereje vagyon.

Mégis, minden szigorúságnak és elhivatottságnak ellenére Míla szíve könnyű volt, és arcán bájos mosollyal járt-kelt a világban, azaz a sztyeppe smaragd füvein, amelyet belovagolt fehér paripáján, ha arra támadt kedve. S ha nem volt épp ünnep, és felvehette a muzulmán viseletét, még fára is felmászott. Nagyon szeretett madarászni, kedvelte a kis szárnyas megfoghatatlanokat. Még anyaként is, karján Hunicával fészket rabolt a tölgyesek sűrűjében, s úgy hörpölték ki a tojások tartalmát, mint a férfiak a nektárt a fakupákból.

Nos, ennél különösebb dolgokat nem művelt Míla. Mosolyával és természetességével kivívta mindenki tiszteletét és szeretetét. Ez a tisztelet és szeretet akkor nőtt igazán nagyra, amikor elszakította magát kedvelt asszony-szolgájától, és még fájóbban kedves leányától, Hunicától, és a férje után futott a halálba. Mílát akkor a szerelem hajtotta, s az a vágy, hogy együtt menjen vele abba a világba, amelynek lakóit, a halottakat a hun törzsek évente megtisztelik tánccal, dallal, lakomával.

Amikor a törzse Kelet felé tartó vándorútján elérte a hinduk földjét a Himalája alatti völgyeken át, s eljutott a Tista folyóhoz, találkozott az ott élő népekkel. Akkor ámulva fedezték fel az egyszerű hun emberek, hogy úrnőjük, Míla épp úgy tett, mint tett azon a földön minden ott élő asszony az ura temetésén. Ez ott törvény, és a világon a legtermészetesebb dolog volt: a köteléket a halál sem tépheti szét. Hogy korábban Míla így cselekedett, abban Míla félisteni halhatatlanságát vélték felfedezni.

Ahhoz, hogy Míla édesanyjáról emlékezzek, vissza kell vándorolnom a megtett hosszú úton, vissza, egészen az én időmben Etelköznek ismert pusztákig, oda, ahonnan a hun csapat elindult, amikor még állt a kardot őrző torony, és a szlávoknak egyelőre híre-hamva sem volt. Békésen éltek lovaikat, marháikat terelgetve, gabonatábláik ölelésében, fogadták a vándor kereskedőket, akik dél felől jöttek, olykor keletről, s valahogy mindnek át kellett kelniök a hunok vidékén. Tőlük remekmívű fémtárgyak, ékszerek, kelmék, lábbelinek való puha bőrök, szőrmék, és különleges, fűszeres illatú olajak kerültek a törzs fejeinek sátrába.

Nyilvánvaló, hogy a szokás és a törvények rendje szerint Míla édesanyja, MAJKA is fejedelmi családból származott. Az ő édesapja Kurum sámán fia, Hácér volt, az édesanyja azonban idegen tájról jött. A törzs vénei hosszas tanakodás után fogadták el asszonyuknak. De erről majd idejében mesélek.

A Krisztus utáni 960-as években Majka apró gyerekként vidáman élte a fejedelmi kislányok életét Kazária peremvidékén: sátorból sátorba barangolt egy idősebb leányka felügyelete alatt, akit Voiarának hívtak. Voiara úgy szerette Majkát, mint a testvérét, s igyekezett minden kívánságát teljesíteni, ami nem volt könnyű feladat. A kislány szeszélyes volt, s Voirának nem volt mindig lehetősége fura és akaratos kívánságait kielégíteni. Például nem vihette be a kőtoronyba, hogy megnézzék a csodakardot, hiszen azt hét pecsét alatt őrizték, ráadásul fegyveres őrök álltak körötte éjjel és nappal. Olykor Voiarának sikerült Majkát rávenni, hogy leüljenek egy közeli mohos kőre, és akkor mesélt neki arról, ami odabent volt. Úgy mesélt, mintha valóban ott járt volna, és Majka úgy fogadta ezeket a történeteket, mint igazakat. Akkor titkon megesküdött magában, hogy ha megnő, igenis kezébe fogja majd azt a kardot, és ő lesz népének nem csak hercegnője, hanem első harcosa, és megteremti népének a letelepedés örömét. Elviszi őket a vágyott távoli őshazába.

Azonban erősen elgondolkodott, amikor Vioara arról az időről mesélt, amikor mindez megtörténik majd: amikor a tizedik sámán törzsfő, a tizedik vallási fejedelem meghal.

- Mikor lesz az? - kérdezte Majka,

- Örvendhetsz testvérem: nemsokára. Kurum sámán éppen a kilencedik - válaszolta Vioara meggondolatlanul.

Majkának eddig soha az eszébe nem jutott, hogy a nagyapja életének egyszer vége lesz. Az meg különösen nem, hogy netán az ő apja, Hácér következne a sorban, és az ő élete szakadásán múlik a hunok jövendője. Nem! Nem! Ezt nem akarta, nem akarhatta. Hát egy ember életén múlik az egész nép sorsa? Viora szavait mélyen elméjébe véste, és azután sokkal többször látogatta meg fenséges apját az állandóan lobogó kékes tűz mellett, és soha többé nem vágyakozott arra, hogy ő vigye az ősi kardot a törzs előtt az új hazába. Ha az a dicsőség az apja életét követeli.

A Majkában feszülő hatalmas ambíciók kötőfék alá kerültek hát, természete mégis nehezen tűrte a cifra sátrak fogságát. Bizony olykor ki-kitört onnan, de mindig megmentette fejedelmi neveltetése, s a kötelességtudás józansága. Nem, nem a büntetéstől való a félelem, hanem az a tudat, hogy ő nem akárki ebben a nem nagy, mégis számottevő közösségben, amelynek rendeltetése van: a jövő őrizése.

A 12 éves kislányok már félig-meddig felnőttnek érzik magukat, bár nem azok, ezt pedig minduntalan tapasztalják. Az ebből fakadó türelmetlenség sokszor tévútra ragadja őket. Majkával ez történt egy végzetes napon.

Vioara, mint féken tartó társ nem volt épp a közelben, Majka lovára kapott az őszi koradélutáni napsütésben, és elnyargalt az erdő felé. A ferdén tűző sugarak megtéveszthették, egyszer csak ráeszmélt, hogy elveszítette a tájékozódását. Megállt lovával egy sebes patak partján. A ló ivott, és Majka gondolkozott. Nem ijedt meg egy cseppet sem. Felmérte helyzetét: ő bizony eltévedt, és arra is rájött, képtelen a kusza, levélcsipkézte égbolton kiismerni magát. Vöröslő és kövér felhőivel az alkony tökéletesen bizonytalanná tette. Azt azonban tudta, bármily ijedt és tanácstalan, tilos megállnia, az egyenlő a feladással. Csak azt nem tudta eldönteni, merre induljon tovább. Ugyanazon az ösvényen haladt hát, amelyen eddig. Tudta, keresni fogják, nagy csapatot küldenek a felkutatására, hát erősen fülelt, merről hall emberi hangokat, lódobogást, kutyaugatást, ám semmi. Körülvette a nagy erdei csönd. Az éhség is gyötörni kezdte, hiába csipegetett érett, piros szedreket a bokrokról, s az időt sem érzékelte. De leszállt a sűrű sötétség a fák közé. Fogalma sem volt, mióta van úton, a fáradtság is erőt vett rajta, s ha zörrent valami körötte vagy felette, egy felijedt vad vagy egy röppenő, fészkét kereső madár, megrezzent, hiszen magára maradt az ismeretlenben. Tudta, egy hazát teremtő hercegnőnek ennél nagyobb feladatokat is meg kell majd oldania. Mintha a sors próbára tette volna ezzel a kalanddal. Már feljöttek a csillagok, s az ágak felett végre megjelent a fényes Hold is. Letérdelt eme biztató jelre, hálát adott a Holdnak világáért, és tovább kocogott. Nemsokára a magyarok táborának szélibe botlott. Rögtön tudta most már, merre kell majd mennie, hogy innen hazajusson, de erről ilyen késő éjszaka szó sem lehetett. Leszállt a lováról, és gyalog közelítette meg azt a szélső sátrat, ahonnan fény szűrődött ki. Szétnyitotta a bejárati szőnyegeket, a sátor üresnek látszott. Belépett, s még akkor sem fedezte fel a sarok sötét homályában a medveszőr tetején alvó férfit. Az viszont felébredt a neszre, a kardja után kapott, s felpattant. Majka majdnem sikoltott, de önuralma győzött: közelebb lépett a férfihoz, aki így már láthatta, kivel áll szemben: egy 12 éves kislány védelmet kérő alakja világlott fel a faggyúmécs gyenge fényénél. Akkor Majka bemutatkozott, és elmondta az előtte fenyegetően magasodó férfinak, hogyan került ide, és szeretné, ha hazakísérné, mert a törzsben már nyilván kétségbeesetten keresik. A férfi felajánlotta sátrát, pihenjen előbb a kislány. Pontosan tudta már, kivel van dolga, és kellő tisztelettel kivonult, leheveredett a sátor elé, miután kupa borral és maradék sajttal megkínálta váratlan vendégét. Reggel kettesben kocogtak vissza a félnapnyi járásra elterülő hun szálláshelyre. A fiatalember nagyvonalúsága és kecses külseje meghódította a kislányt. Amikor az ismerős sátrak közelébe értek, a férfi megállt. Nem kíséri tovább a leányt, mondotta, ellenkezik a szokásokkal, meg aztán a magyariakkal a hunok éppen nincsenek barátságban. Következett hát az elválás, s ekkor Majka megkérdezte a férfi nevét, hogy emlékezhessen rá és jótettére.

Majkában előbújt a fékezhetetlen érzelem, bár igencsak próbálta azt visszafogni, szólván:

- Köszönöm, uram, a segítségét! Remélem, még találkozunk, hiszen olyan jól megértettük egymást, akár a testvérem is lehetne. Szeretném visszaadni egyszer a szívességét! Ugyan testvére nem lehetek, de mint az ura sátrát vigyázó asszonya talán igen. Majd akkor persze, amikor megérik az idő. -

A férfi nagyot somolygott a bajusza alatt, homlokon csókolta a bájos és bátor kislányt, aztán megfordította a lovát a magyariak tábora felé.

Ennek a kalandnak aztán az lett a következménye, hogy Majkának megtiltották a magányos kilovaglást. Majkában pedig felejthetetlen és mély nyomot hagyott a férfi. Még évek múlva is remélve gondolt rá, még akkor is, amikor a törzsi törvények értelmében férjhez kellett mennie Giral fiához, a kündüséget öröklő fejedelmi sarjhoz, s még akkor is a magyari legényre gondolt, amikor Giral fia Rusz a sátrába vitte és megismerte, mint asszonyát.

Majka életét végig két eszme kormányozta: a kard, amellyel népét hazavezetheti, és a férfi, akivel ha összeköthette volna életét, a nagy nép segítségére számíthatott volna ebben a tervében. De ezen nagyívű tervek véghezvitele helyett közönségesen két gyermeket szült: Mílát, a mosolygóst, és a fiút, akiről eleddig nem esett szó: Buzort, a kardot a szlávoktól hősiesen visszaszerző vitézt.

Komoly és magábaforduló asszony lett Majka gyermeksége ártatlan kalandja után. S az, hogy nem gyarapította törzsét, csak két gyermekkel, egyrészt szóbeszédre adott módot, miszerint házassága nem tetszik az isteneknek, valamint erős jósjelet láttak benne, mint mindenben, ami a vezérek életéből kiolvasható volt az egyszerű emberek számára: hogy fogyatkozik a hun, valami lefelé húzza ezt a nemzedéket. Nem győztek imádkozni a sámán vezetésével a köralakú sámánsátorban a jeles ünnepeken népük jövőjéért.

Majka hosszan és némán dédelgette magában gyermekkora terveit és a fiatal magyari vitéz képét is. Míg ilyenekre gondolt, érezte, az ifjúság még nem hagyta el egészen, még sok minden történhet vele, még várhatnak rá nagy napok. Mindaddig így volt ez, míg azon a végzetes napon, a szláv támadás utáni számonkérés napján végig nem nézte öregedő szemmel, és fáradt szívvel, vejeura Etil, a tizedik kündü és leánya, Míla önfeláldozó halálát. Irigyelte vejét a népének hozott áldozatért, és leányát a szerelem erejéért, és vádolta magát, amiért nem engedett fiatalon az érzelmei erejének. Gyermeki lázas álmai csak álmok maradtak. A cselekvésben meghátrált.

Már annyira kiszítta belőle az élet hiábavalósága az erőt, hogy amikor törzsük az új hazába indult a fényes fejedelmi kard után, őt ketten vitték hordszéken a vállukon, s a két legény alig érezte a pehely öregasszony súlyát. Akár madár is ülhetett abban. Pedig nem élte még meg akkor a hatvanadik tavaszt. Igazából nem békélt sorsával utolsó percéig, volt is min tűnődnie a hosszú úton a vándorlás hosszú évei alatt, de lelke vívódásairól, mit az öregség sem csitított, rajta kívül senki nem tudott, még Voiara sem, mígnem aztán a soha bele nem nyugvót, a kívülről szelídet békés csendességgel el nem vitte a tehetetlen öregkor túl a hetvenen.

A felhők felett úgy ültek távol, elérhetetlen és mesés messzeségben a havas hegycsúcsok, mint szigorú, vigyázó őrök a táj és a lelkek felett. A felhők alatt élesen szabdalt völgyekben sebes patakok rohantak alá csirregő sikoltással, medrüket komor sziklák övezték, de hamarosan, tovább haladva lefelé, a felhők alá, a vastagodó televényen előbújtak a füvek, aztán a bokrok, majd a fák is, és mire a patakok leértek a lankákra, lecsendesedtek, legelőnek való, lágyszagú rétek ölelték körül őket, vizeik halakkal teltek, a fák megsűrűsödtek, és gyapjas erdők védték a réteket, vadakkal teltek, tarka lombok óvták a patakok vizét állatnak és embernek enyhülésül. Mélyen a szigorú, vigyázó, havas meredélyek alatt emberlakta vidék tárult, jámbor, olykor adakozó, olykor azonban az istenekhez kellett fohászkodniok a természet jóindulatáért. Ez volt a Himalája alatti Kásmír földje.

Falvacskák pettyezték a vidéket. Csokrokban alacsony, ablaktalan sárviskók álldogáltak erre-arra, épp csak arra valók, hogy be lehessen húzódni valahová az eső elől, s hogy éjszaka legyen fedél felettük, amely alá aludni térhettek a szétszórt állatbőrökön. A viskók előtt ötlépésnyi udvarok, közöttük poros utak vonszolódtak, rajtuk teherhordó szamarak mendegéltek, vézna kutyák ugattak, apró tyúkok kapirgáltak a porban, és fekete gyerekek játszadoztak kavicsokkal, elhullott ágacskákkal, nagyhasúak és nagyszeműek. Halk énekszó szűrődött innen-onnan, asszonyi dallamok, hiszen övék volt a falu nappal, a férfiak a dolguk után széledtek másfelé, amíg fenn járt a nap. Az asszonyok pedig fehér, szürke, barna és fekete szárijukban, kit milyen illetett koruknál fogva, guggolva kavarták a kását a mázatlan cseréplábasokban odakünn a kövekből rakott tűzhelyeken, s ha került az erdőszélről néhány maroknyi édes bogyó, azzal ízesítették a sótlan gabonalisztet.

Ilyen volt arrafelé a vidék élete, amióta csak az ember emlékezni képes volt. Az ember pedig a hűvös alkonyi órákon az emlékezetét meghosszabbította a halottaikról szóló mesékkel, történetekkel. Így akartak tetszeni a körülöttük imbolygó lelkeknek meg az isteneknek. Minden hindu emberfia a Himalája alatti vidéken az őseit úgy ismerte, mintha közöttük élnének.

ALIM PÁSIVÁ is Sanasti, az édesanyja életében épp úgy benne élt, mint a nagyanyjáéban, akit Dzsottának hívtak, és ismerte annak az anyját, Advitirát. Velük együtt élt valamikor, gyermekkora legelején, és tudott sok mindent a többiekről is visszafelé az időben, tudta Rájá, Támila, Santhi, Kozana, Moksa, Szádi és Mohanam életét, majdnem mindét az idők kezdetéig. A többiek az ősök szent homályába vesztek. Ezek a történetek nagyon hasonlatosak voltak, szinte egyformák. Gyermekkorukat a lányok is az udvarok porában töltötték, aztán eljegyezték őket a szüleik a kiszemelt fiú családjával történt egyezség szerint, és a leány vagy idejében átköltözött a másik viskóba jövendő anyósának segítségére lenni, vagy maradt az anyja mellett, míg el nem érkezett a házasságkötés ceremóniája, azaz az asszony kicserélése az érte kialkudott tehénnel, kecskével vagy gyapjúval, szövettel, ki mivel tudott fizetni azért, hogy gyermekeik a nyomorult életüket tovább görgessék, s a születendő újabb eladnivaló lányokkal és munkában fáradó férfiakkal vesződjenek. Néha egy-egy tragédia históriája a mesék középpontjába került. Sokáig emlegették, ha valakit megtámadott egy tigris, és a széttépett fiú lelke egy bárányba költözött, nemrég látták is a nyájban. Vagy valakinek halászat közben nagy halba akadt a szigonya, el se bírta, s az belelódította a vízbe, ott fulladt, s bizony olykor látni, amint kidugja kopoltyús fejét a vízből. Néha olyanra is emlékeztek, akit valami démon varázsolt el, s máig fenn huhog a lelke az erdőszéli kőrisfán egy bagoly testében. Mindenki ismerte az ilyen lelkeket, volt közöttük sasmadár, béka és kígyó és még mi minden számtalan állat! Ha találkoztak velük, kikerülték őket, és megkímélték az életüket. Ez is olyan törvénnyé vált a számukra, mint a házasság törvénye. Ha valakit eljegyeztek, annak meg volt jelölve a sorsa, az életét azzal kellett leélnie. Rendjén is volt mindez, senkinek nem jutott eszébe a törvényeken fennakadni. Csak Pásivá iszonyodott el a saját jövőjétől. Ez persze nem volt véletlen. Adódott Pásivá nyugtalan lelkéből, és abból, hogy édesanyját, Sanastit korán elveszítette, nevelése nyolc felnőtt bátyjára, öreganyjára, Dzsottára meg az apjára maradt, s főképp adódott abból a viszolygásból, amit kiszemelt férje iránt érzett. Az eljegyzése tehát nagyon az ellenére volt. Egy béna és szellemileg visszamaradott legénynek adták, aki a Dzsivile névre hallgatott, s akitől ugyan gyermeket aligha foganhat, viszont a család nagyon nagy árat fizetett Pásiváért: életfogytig tartó szárikra elegendő festett kasmír kelméket rakhattak a tető alá, meg két tevét köthettek a kunyhó hátába erősített pányvázó gerendához.

A jegyváltás megtörténte alaposan nekilódította a történéseket, amelyek eléggé messzire vezettek, legalábbis ami a távolságot és a bátorságot illeti. Pásivá apja, Sankali addig fontolgatta a hozzá került két teve sorsát, amíg elhatározta, hogy a vőlegény családjának karavánjához csatlakozik, és elindul velük északnak. Jól belegondolt Sankali a dologba, és rájött: mi másból telhetett Dzsivile apjának, Konfárdnak a dús jegyajándék, mint a kereskedésből? Hátha neki is sikerül? Arra nem akart gondolni, mennyire veszedelmes ez a vállalkozás, a hosszú út, fel északnak, a Kaspi tenger feletti pusztákon élő népekhez, ahogyan Dzsivile apja, Konfard tervezte. Nem mindig érkeztek ám vissza a hazájukba a hindi vagy kasmír kereskedők, csak a vesztük híre. Hiába fizették a fegyveres kíséretet, ha túlerőben rájuk törtek az arab útonállók! Volt olyan eset is, hogy a felfogadott arab vagy perzsa lándzsás harcosok veszítették el a fejüket a kincsek láttán, és megölték a gazdájukat egy sivatagban töltött éjszakán. Soha senki még a csontjaikat sem találta meg.

Addig-addig fontolgatta a dolgot Sankali, míg végül elindult Konfárd sógorral, az ő hat fiával és Pásivá hat fivérével, akik majd az úton oltalmazzák őket. Elindultak hát nyolc tevével és két, lovak vontatta, vászonnal fedett kordéval. Úgy tervezték, az árut meg a lovakat a kordékkal együtt a hegyek alján eladják a városokban, a ló a sivatagi menetelést úgysem bírja, márpedig át kell azon kelniök, ha a sztyeppe hatalmas méneseinek népeihez akarnak eljutni gyapjúbáláikkal, szőrméikkel, festett lágy szöveteikkel, s az asszonyok által korongolt és díszített ügyes cserépedényeikkel. A városban a kordék árát s az árut fegyverekre, ékszerekre, edényekre cserélik, s az új árut viszik tovább a tevéken a hegyeken, a sivatagon és a fennsíkon túlra. Nagy volt a terv.

Pásivá nem hagyta ki az alkalmat. Elrejtőzött az indulás éjszakáján az egyik szövettel bélelt kordéba. Szíve dobogott, de nem hátrált. Első éjszakára már elhagyták a békés tájat, az út felfelé emelkedett. Pásivá zötyögött, fakulacsa fogytán, éhét még egy napra való keletlen kenyér enyhítette, de mi lesz aztán? Második éjszaka ki kellett másznia oltalmazó vackából. Vizet akart meríteni a közeli patakból, de Konfárd egyik fia észrevette, odaugratott villogó, hosszú késsel a kezében. Tolvajra gyanakodott. Akkor Pásivá a nyaka köré fonta a karjait hirtelen, s belesuttogott a fiú fülébe: 'A sógornőd vagyok, ne ölj meg!' 'Mit keresel te itt?' - ámult a fiú. 'Az öcséd elől menekülök. Ha akarod, inkább a tiéd leszek, de hagyd meg az életemet!' Ez az ígéret, s a lágy leánykar a nyaka körül megvásárolta a fiú szívét, s eztán mindenre hajlandó volt Pásiváért. Így sikerült a szökevénynek egészen a város előtti utolsó éjszakáig titkon a karavánnal maradnia. Ám napkelte után a városban ki kellett bontani a kordék tartalmát, lefejteni a vászon tetőt, s kitenni a piacra a korsókat, szöveteket. Nem volt tovább halasztható a lelepleződés. Maga Pásivá ugrott elő a kelmék közül, s kipenderült a piac közepére, mielőtt a közeli pengék kimérnék rá a büntetést. Apja haragvó pillantása elől a forgatagba furakodott. Csakhamar elérte az épülő templom előtti állványzatot, s az alatta torlódó tömeget, és szájtátva bámulta a faragott alakokat, kecses és erotikus mozdulataikat, még próbálta is utánozni őket. A piactér túlsó feléről odáig hallatszott az egyhúrú hangszerek és sípok vidám vásári zenéje. Pásivá elvegyült a zenére ingó-lengő leánykar karéjában, és táncra perdült velük, mintha csak közéjük tartozna. Egy kis időre így védelmet nyert. Még az a gondolat is átfutott rajta, ha másképp nem menekül, elbújik itt a templom figurái között, és a városban marad. Táncosnő leszek, gondolta, és a szíve megint hevesen kezdett dobogni, mint minden várható sorsfordulat előtt.

Ám apja észrevette, utánament, és elrángatta a lányok koszorújából. Erős marokkal átfogta a karját, fejére borította a szárija alját, hogy idegen szem ne lássa már bűnös arcát, és visszavitte az ipához meg a sógorokhoz tanácskozásra a büntetés mértékét illetően. Az világos volt, hogy haza már nem kergetheti. Többnapnyi járóföld volt mögöttük, s ha egyik fiával visszakísérteti, oda az egyik ló értéke meg egy fegyveres védelem. Mit volt mit tenni, Sankali, az apa és Konfárd, az após úgy döntöttek: magukkal viszik, legalább lesz valaki, aki az asszonyi teendőket elvégzi a hosszú úton. No, az asszonyi kezet eddig is hiányolták, de hát ez a kereskedők sorsa. Szóval Pásivá arra ítéltetett, hogy gallyat gyűjt, tüzet rak, kását főz, és sátorverés után a férfiakat kiszolgálja itallal, tiszta, friss ruhával, amit éjjel a patakvizében kimos. Hadd ne soroljam tovább! Kemény árat fizetett Pásivá az úgynevezett szabadságáért.

Így mentek a dolgok két hosszú esztendőn át. Pásivá 15 embert ellátott a sivatagban, a hegyek meredek szikláin, a gyümölcstelen, száraz bozót vagy a hóborította fennsíkok rétjeinek szegényes kínálata közepette. Igazándiból nem bánta meg a szökését, a férfiak pedig szívesen vették szolgálatait. A kietlen pusztában egy mosolygó, hajlékony, táncoslábú, daloskedvű 13 esztendős kislány látványa egymaga üdítő dolog. Különösen, amikor elkészült a maga faragta furulyája! Esténként elsétált a szabadban lobogó tűzön túl, a fenyvesek alá, ott leült, hátát a pikkelyes törzsnek vetette, és lágy hazai dallamokat csalt elő belőle mindenki gyönyörűségére. Hát még amikor apai engedéllyel Urband is csatlakozhatott hozzá egyhúros kobozával! Olyankor a lány a tűz lobogó fényében könnyed táncot lejtett a csillagos ég alatt, olyat, amilyet ott látott a Városban, a Város Templomának faragott alakjai között. Mind az öregek, mind a sógorok és fivérek igen gyönyörködtek benne. No persze, könnyebb így viselni a vándorlás, a teveápolás és a kereskedőút megpróbáltatásait, amelyekből akadt bőven, bár eleddig támadó arabokkal nem kellett megmérkőzniök. Hogy Pásivá léte elfogadott lett a karavánban, az ezeken felül annak is köszönhető volt, hogy az apja, Sankali tulajdonképp valahol a szíve mélyén megértette lánya viszolygását az otthon reá várható jövendőtől.

Urband, az ifjú sógor, aki első éjszaka felfedezte őt, nem is tudta már elképzelni az életet nélküle, és Konfárd talán a cserébe is beleegyezett volna.

Mindehhez tudni kell, hogy Pásivá éppen akkor érett nővé, amikor betöltötte a 13. évét, pontosan amikor a sztyeppe határára értek, s tán meg is történt volna a házasság, ha nem érkeznek éppen nyár derekán a hunok hátrahagyott kicsiny törzsének gyepüihez. Tudvalévő, hogy ők éltek a hatalmasan elterülő magyari s török népek lakta nomád birodalom keleti szélén.

Ott a gyepün kívül sátrat vertek, s a két öreg kereskedő másnap alázattal kért bebocsáttatást 12 fiával, táncoslábú lányával és csodás keleti áruival a táborba. A vezéri sátorban, mint utóbb kiderült, nem a törzs hadi vezetője, Étil apja, Etta fogadta őket, mert az a bolgárokkal csatázott épp a magyariak oldalán, hanem Hácér, a sámánvarázsló. Ez volt a kereskedő csapat szerencséje. Hácér maga elé hívatta mindnyájukat, és megengedte, hogy másnap a tábor közepén kirakják holmijukat. Így esett, hogy reggel Urband fegyver helyett húros kobozát szedte elő, Pásivá meg hétlikú furulyáját, és zenével várták a barbár lótenyésztő nép ijesztő, bajuszos, erős pofacsontú, tömzsi, de jókötésű ifjait, meg a kesehajú, kékszemű nőket, akik szívesen merengtek el a két hangszer ábrándos dallamain, hát még amikor Pásivá a furulyáján ujjait futtatva közben kecses csípőringatásba fogott, amit apró léptekkel tánccá formált. Szája felől szállt a dallam, és válla, keble, háta, nyaka, feje ritmusra lengett, mezítelen lábán csilingeltek a fémkarikák, fehér száríja napot vakított, és mindezt látta Hácér fővarázsló is a sátra előtti emelvényről. Odaintette az egyik öreget, és megkérdezte: 'Mit ér a lányod?' Sankali elsőre nem értette a kérdést, de amikor valamilyen ügyes kézbeszéddel Hácér tudtul adta, hogy 5 lovat meg félszáz juhot terelhet haza az Altáji hegyek lejtőin a lányért cserébe, hát Sankali fontolóra vette a dolgot.

Pásivá ott maradt a hunok között mint Hácér ágyasa, majd hitvese, miután a vének tanácsa hozzájárult a házassághoz, ha Pásivá elhagyja idegen nevét, és legyen új neve Álim, ami majdnem álmot jelent. Alim Pásivá pedig szült Hácérnak 8 fiút, épp mint az anyja Sankalinak, és a sor végére világra hozta Majkát, a leányt.

Sokat mesélt Pásivá Majkának a hazájáról, az ottani asszonyokról, anyjáról, nagyanyjáról, s a többiekről mind, ahogyan alább következik. A mesék végén, igen öregen, 62 éves korában leesett a lóról, nyakát szegte, s oda temették az erdőszéli temetkező domb oldalába vájt üregbe, ahová a többieket, akik ezen a földön, Etele földjén haltak meg. Írhattak volna ekkor, ha tudtak volna írni, Krisztus után 994-et.

Amikor Majka felcseperedett, és értette a szót, Pásivá szívesen üldögélt mellette a naptól meleg köveken, vagy a lomboktól hűs fatörzsön. Ilyenkor mesélt neki. Fekete hajában már fehér szálak villantak ezüstösen, úgy érezte, sokat élt már, pedig alig járt túl a harmincon. Szerette ezeket a békés együttléteket. A fiai rég elszakadtak tőle, Hácért elérte az öregkor, de ezek az órák megfiatalították. Majka mosolya édes fizetség volt a múltért, az emlékekért cserébe. Hát Alim, vagyis Pásivá behunyta a szemét, átkarolta a kislány apró vállait, és emlékezett. Először is a hazájára, a tájra, amit maga körül látott minden nap, amikor a szeme kinyílt reggelente egészen addig, míg bele nem bújt a vászonfedelű kordéba:

"A felhők felett úgy ültek távol, elérhetetlen és mesés messzeségben a havas hegycsúcsok, mint szigorú, vigyázó őrök a táj és a lelkek felett. A felhők alatt élesen szabdalt völgyekben sebes patakok rohantak alá csirregő sikoltással, medrüket komor sziklák övezték, de hamarosan, tovább haladva lefelé, a felhők alá, a vastagodó televényen előbújtak a füvek, aztán a bokrok, majd a fák is, és mire a patakok leértek a lankákra, lecsendesedtek, legelőnek való, lágyszagú rétek ölelték körül őket, vizeik halakkal teltek, a fák megsűrűsödtek, és gyapjas erdők védték a réteket, vadakkal teltek, tarka lombok óvták a patakok vizét állatnak és embernek enyhülésül. Mélyen a szigorú, vigyázó, havas meredélyek alatt emberlakta vidék tárult, jámbor, olykor adakozó, olykor azonban az istenekhez kellett fohászkodniok a természet jóindulatáért. Ez volt a Himalája alatti Kásmír földje.

Falvacskák pettyezték a vidéket. Csokrokban alacsony, ablaktalan sárviskók álldogáltak erre-arra, épp csak arra valók, hogy be lehessen húzódni valahová az eső elől, s hogy éjszaka legyen fedél felettük, amely alá aludni térhettek a szétszórt állatbőrökön. A viskók előtt ötlépésnyi udvarok, közöttük poros utak vonszolódtak, rajtuk teherhordó szamarak mendegéltek, vézna kutyák ugattak, apró tyúkok kapirgáltak a porban, és fekete gyerekek játszadoztak kavicsokkal, elhullott ágacskákkal, nagyhasúak és nagyszeműek. Halk énekszó szűrődött innen-onnan, asszonyi dallamok, hiszen övék volt a falu nappal, a férfiak a dolguk után széledtek másfelé, amíg fenn járt a nap. Az asszonyok pedig fehér, szürke, barna és fekete szárijukban, kit milyen illetett koruknál fogva, guggolva kavarták a kását a mázatlan cseréplábasokban odakünn a kövekből rakott tűzhelyeken, s ha került az erdőszélről néhány maroknyi édes bogyó, azzal ízesítették a sótlan gabonalisztet.

Ilyen volt arrafelé a vidék élete, amióta csak az ember emlékezni képes volt. Az ember pedig a hűvös alkonyi órákon az emlékezetét meghosszabbította a halottaikról szóló mesékkel, történetekkel. Így akartak tetszeni a körülöttük imbolygó lelkeknek meg az isteneknek. Minden hindu emberfia a Himalája alatti vidéken az őseit úgy ismerte, mintha közöttük élnének." - mesélt Alim, és a tájba, a falu poros udvarai közé beleálmodta az ő házacskájukat, ahol ők éltek nagyanyával, apával meg két fivérével, akik alig pelyhedző állú fiatalemberek voltak akkor, amikor utoljára látta őket. Többi hat fivére már az előtt, réges-rég elköltözött tőlük, feleségeikkel éltek ki itt, ki ott, a környék falvaiban, vagy fenn a hegyekben.

"Anyámra nem emlékszem. Apám csak úgy emlegette: 'A gyorskezű SANASTI. Ej-ej, Pásivá! Az anyád bezzeg nem szaladgált ide-oda tanácsért. Inkább hozzá jöttek mások: mindenki a faluból, akinek baja akadt, csak idefutott. Mindig tele volt a ház. Ej-ej, Pásivá! Jobb volna, ha anyádra hasonlítanál' - zsörtölődött olykor apám, ha nem sikerült valami. Én még szopós jószág voltam, amikor anyám meghalt. Kecsketejen nőttem fel, azért ilyen dús a hajam. Te is igyál többet, Majka! Olyan sokat meséltek róla az asszonyok, leginkább persze nagyanyám, hogy magam elé tudom képzelni. Olykor még a hangját is hallom. Amikor valami fontos dologban kellene döntenem, megjelenik álmomban, és megkapom tőle a választ." - mondta Alim Pásivá, és elmesélte Sanasti különös életének és még különösebb halálnak a történetét.

Sanasti küldetéssel kerülhetett a földre. Úgy ítélték az istenek, kell valaki annak az apró hegyekalji falucskának, aki segít. Ha jó szó kell, legyen, aki vigasztalja őket, ha baj van, segítsen nekik kikecmeregni belőle. Mondhatni, Sanasti volt a falucska bírája, elöljárója, doktora és papja egy személyben. Mindenre tudott írt, mindenkit meggyógyított titkos varázsszereivel, féltve őrzött füveivel. Sanasti volt, aki a hegyekből lehozta a kecskéket a falunak, és megtanította a férfiakat pásztorkodásra, az asszonyokat a fejésre, túrókészítésre, sajt préselésére, de leginkább arra, hogy a finom, fiatal kecske szőréből miként fonjanak pókháló vékonyságú fonalat. Szövőszéket eszkábált a messzi hegyi falvakban álló eszközök mintájára, felállította a házuk háta megetti, cölöpökön álló, bőrökkel fedett kunyhóba, ahol addig az isteneket imádták a szent napokon. Sanasti szerint az istenek beérik a szabadtéri imádattal. És mindenki megértette őt, hiszen Sanastinak volt köszönhető az a finom kelme, a kasmír-gyapjú, amit a hegyeken élő népek már régóta ismertek, és ami eztán az ő falujának is hasznot hoz. Mindemellett szült a férjének nyolc fiút, az utolsónak Pásivát, épp úgy, ahogyan Pásivá tette Hácérnak, a férjeurának.

A mesélés közben itt kissé elszomorodott Pásivá, mert tudta, ő nem képes arra, amire az édesanyja. Ha nem jön a világra olyan későn, Sanasti talán reá hagyta volna a tudományát. De már ez az Isten akarata volt, azé, akinek tiszteletét Sanasti elültette az emberek lelkében, s akit Buddhának hívtak. Így kellett lennie, ahogy történt, ezt Sanasti tudta, csak Pásivá értette meg nehéz szívvel.

Egyszer csak elkövetkezett az idő, amikor Sanasti nem tudott tovább élni. Nem evett, nem ivott, nem aludt három napon át. Megkérte a fiait, hogy az erdő alatt, a sebes és hidegvizű patak mellett, ahol szokás, építsék fel számára a máglyát. Férje sírva kérte, hogy picinye kedvéért gyógyítsa meg magamagát, hiszen mindenki számára van írja, csak utolsó gyermekét nem akarja táplálni? Sanasti csak a fejét ingatta, és nem szólt. Amikor a máglya készen állt, gallyakból ácsolt hordszékébe ült, és fiai felváltva vitték a patakhoz. Akkor Sanasti felállt, botra támaszkodva utolsó erejével a máglyáig vánszorgott, fel is kapaszkodott rá, és lefeküdt. Délután volt, lábánál a lenyugvó nap. Sanasti belebámult a fénybe, mint aki odakészül, mint aki indulna is már. Ekkor egy különös, színes, ragyogóan ékestollú madár szállt le a nap felől. Kettőt körözött lassú méltósággal Sanasti teste felett. Mindenki feléje bámult, mindenki a csodás madarat nézte, elfelejtettek sírni, abbamaradt a gyászének. A madár akkor egy vörös tollat tépett ki magából, az hullt, hullt billegve lefelé, és megpihent a máglyán. Abban a pillanatban eltűnt a nap látóhatár mögött, és a sötétedő, lila égbolt alatt a toll fellobbantotta a máglya tüzét. Sanasti elmosolyodott, lehunyta a szemét, és meghalt. A lángok akkor felnyújtóztak, körülnyaldosták Sanasti még meleg testét, végül belekaptak a fahasábokba.

"Így mesélték Anyám halálát a faluban, és nagyanyám, DZSOTTA is számtalanszor elmondta nekünk. Nem lehet elfelejteni.

Meséljek a nagyanyámról is? Szeretnéd? Rendben, Majka. Az ő története nagyon egyszerű. Mire feljön a Hold, és mellette az első csillag az égen, már vége is lesz. Hát figyelj!" - és Alim Pásivá belefogott:

"Dzsotta nem volt a falu esze, gyámolítója, senkit nem gyógyított meg, nem értett hozzá. Neki a szíve volt akkora, hogy belefért az egész világ, mindenek előtt persze árván maradt unokái, közöttük elsősorban én, a legkisebb. Sokszor kerestük meleg tenyerét, amit ha a fejünkre tett simogatón, elszállt a bú, és vágytuk gyámolító mosolyát, ami mögött felderült az ég. De meghallgatott mindenkit, aki ki akarta önteni neki a szívét. Vigasztaló szava mindig volt, és azok célba is találtak, mert tudta, kinek mit kell mondani és milyen hangon. Szóval ő volt maga a Nagy Anya, akinek a szoknyájába bele lehetett bújni, és akinek a hatalmas keblén el lehetett sírni a bánatot.

Nagydarab és jóhusú volt még idős korában is. Hogy hány gyereke volt, és kik, azt nem tudom, azt sem, ki volt a férje, azaz a nagyapám, akit soha nem láttam, de hiszen az anyámat sem láttam soha. A kicsi faluban álló néhány házban lakó emberek egy nagy családot alkottak. A férfiak egyik része körül a mezőn fáradozott a gabona és a gyümölcsök végett, mások néhány kecskével eltűntek a hegyekben, csak télire kerültek elő. Az asszonyok tartották el a falut, a számtalan gyerkőcöt, akik egyik házból a másikba szaladgáltak, s hol itt, hol ott kaptak enni. Senki nem tartotta számon a rokonságot, hiszen mindenki mindenkinek a rokona volt.

Így van ez itt is, Majka. Te nem látod, mert két vezérünk figyel a hovatartozásra. Az egyik a hadat vezérli, népének katonai védelmezője, a másik közvetít a szellemek felé, népének ezért nélkülözhetetlen. A hatalmat pedig, ha kétfelé van osztva, őrizni kell hívekkel, atyafisággal. Ezért tartják számon ki kinek a fia-borja. De körül, a Nagy Sátrakon és a Kőtornyon túl a hun szolganép nem tartja számon a rokonságot. Összetartoznak, és kész. Ereikben azonos vér folyik, mindegyik ugyanahhoz a fajtához, népéhez tartozik. Hogy kinek ki a testvére, igazából édesmindegy. Így éltek az én őseim is messze, a hatalmas hegyek alatt amióta világ a világ. Nagyanyám úgy bánt mindenkivel, mint édes gyerekével.

De egyszer csak azt vette észre, hogy feladat nélkül maradt. Amikor útra keltünk apámmal, ipammal és a fivérekkel, elfogyott a család a kunyhóból. A honmaradt két bátyám hamarosan asszonyt vett, az egyik elköltözött ipamék házába, a régi kunyhóban csupán a másik férfi maradt az asszonnyal. Kiderült, Dzsottára abban a házban igazából már nincs szükség. Elhúzódott hát, eleinte a kecskék helyére, aztán hogy a kecskék megjöttek a hegyekből, a baromfiak ólja mellé. Eltűnt a szemek elől. Elfelejtették. Nem fordultak hozzá mosolyáért, tanácsaiért. Talán már nem tudott mosolyogni, és a tanácsai is elfogytak?

Hogy honnan tudod? Így van itt is, mint mindenütt a világon. Az anyák teszik a dolgukat, felnevelik a gyerekeket, unokákat, táplálják a közösséget, nem hagyják kialudni a tüzet, segítenek a bajban, de ha már átvette a szerepét egy másik, fiatalabb anya, netán annyira elgyengült, hogy nem képes betölteni a feladatát, akkor magára teríti fekete száriját, és elmegy a faluszélre meghalni. Nem mindenki lehet a szellemekkel olyan kapcsolatban, mint Sanasti, az anyám, akinek még a halála is ünnep volt. Az anyák legtöbbje elfeledetten hal meg. Megtalálják testét az árok szélén, vagy egy fa alatt, és akkor nekilátnak megépíteni a máglyát. A szél felkapja a hamvaikat, és csak az emléke marad meg. Kicsiny réztükrét, cserépgolyókból fűzött láncát, csontfésűjét és a még használható saruját elosztják egymás között, aztán elsiratják, néhány napig még emlékeznek tetteire, és azzal vége. Most hogy meséltem neked róla, átadtam neked az emlékét. Őrizd! Amíg emlékszel a mesémre, addig Dzsotta nagyanyám is él.

Mondtam ugye, története nagyon egyszerű. Egész életében, több mint hatvan esztendeig semmi különös nem történt vele. Ami a legérdekesebb volt Dzsotta anyóban, az a születése volt. De erről, Majkám, majd legközelebb mesélek. Most menj, feküdj le. Látod, a Hold az ő fényes csillagával együtt már fenn ragyog az égen."

"Miért nem tudtál aludni, kislányom? Mert nem fejeztem be a legutóbbi történetet? Nagyanyám, Dzsotta születésére vagy kíváncsi? Hát akkor meg kell keresnem az emlékeim között az ő édesanyja, ADVITIRA történetét. Figyelj csak! Így szól:"

És Pásivá folytatta a kásmírföldi ősanyák sorát.

"Advitira épp úgy egy kis, alacsony viskóban élte a gyermekkorát, mint arrafelé mindenki, bár nem ott született, de erről később.

A nagyszülei nevelték, akik igen szegények voltak, tán a faluban nem volt náluk szegényebb, pedig volt idő, amikor büszkék voltak a kecskenyájukra. Azt rebesgették a faluban, büntetés érte a családot, s az utódoknak is vezekelniök kell őseik vétkeiért. A csodaszépnek született kislányt ez az átok kísérte: csenevész, vértelen, soványka maradt, s a szépségét elvették az égiek.

Apró gyerekként Advitira hol itt, hol ott bukkant fel, hol ezt, hol azt majszolt, hol a patakparton az érett bogyókat tépdeste, a sebesfolyású tiszta vízből oltotta szomját. Ha nagy ritkán, eszközök híján kis kezével sikerült egy kicsiny halat kifognia, hát boldogan szaladt vele a nagyanyjához. Türelme végtelen volt. Sokszor órákig állt a hideg vízben, és a kövek között megbúvó vagy villámként cikázó pikkelyes állatokat figyelte. Nemigen vegyült a többiekkel, akik a porban játszottak, ugráltak. Félt a csúfolódásaiktól, és amúgy mindig talált magának valami elfoglaltságot: olykor a tyúkokat szedte össze, ha elbitangoltak a mezőn, vagy a tehénke után nézett. Folyton tett-vett, nem tudott egyhelyben megülni. Ebben persze nagy részük volt a körülötte rajzó apró kölyköcskéknek is, akiket a gondjaiba vett, akár rá voltak bízva, akár nem. Tevékenykedő lénye pici korától már segítség volt a ház körül.

Hogy miért? - kérdezed Majkám, hiszen neked semmi dolgod. El sem tudod képzelni, hogy mennyit kellett például a mezőn hajladozni, ha egy ebédfőzéshez elegendő száraz tehénlepényt, szélfútta kórót, füvet, ezt-azt össze tudtak szedni, pedig ahhoz a kis kásához, ami ebédre adódott, nem kellett sok.

Advitirának mindemellett temérdek ideje maradt gondolkodni. A keze járt, az esze meg elsétált. Munka közben fel-felpillantott az égre a felhőket figyelni, mint változtatják a formáikat, vagy a távoli hegyek havas, szikrázó csúcsaiban gyönyörködött, esténként meg a tűz mellé ült, a lángokba mélyedt, néha dúdolt magában, néha csak úgy bámult némán a semmibe. Talán az anyjára gondolt? A szíve anyai ölelés után vágyott? Meglehet.

Így telt el az a kis idő, amíg eladósorba került. Nem tűnt ki semmiben, nem is várhatott olyan férjet, aki mellett az élete jobb lenne az eddiginél. Őt nem sikerült szüleinek kicsi korában eljegyezni valami gazdag család fiával, hát Advitira megelégedett a szerény ceremóniával, és beköltözött ipamékhoz a falu végére, ahol a férje kistestvérei épp az ő gondoskodására vártak. Férje, Gánésta sánta volt, de az arca kellemes, izmai kemények a sok munkától, tenyere kérges a szerszámoktól. Földmíves volt az istenadta, ami akkoriban a legalantasabb foglalatosság volt, le is nézte a falu a földet túró páriákat. Gánésta tehát nem volt a férfiak eleje, mégis nagy családra készült. Sárral bővítette a régi apai kunyhót, külön helységet kapart maguknak meg a jövendő gyerekhadnak. De a gyerek csak nem akart jönni, pedig Advitira mindent megtett, amit egy jó feleségnek kell. Hiába fürdött, kenegetőzött, vajákolt, imádkozott, csak nem jött az áldás. Egy év, két év, öt év. Gánésta keserűségében annyiszor verte meg az asszonyt, ahányszor az elébe került. Benne látta szégyenének, a gyerektelenségnek az okát. Advitira meg egyre soványodott, már a lélek is majd elhagyta, de tűrt. Mit tehetett volna? Hová mehetne, kérdezte magában százszor is egy-egy fájdalmas verés után. Akkor persze nem gondolta, hogy ez a kérdés igazivá is válhat.

A nyolcadik esztendő meddősége után Gánésta másik asszonyt vett, és Advitirát elzavarta a háztól. Advitira kicsiny motyójával ott állt a falu szélén. No, most hová menjen? Vissza, a nagyanyjához lehetetlen. Ott már annyian vannak, hogy kidől a kunyhó oldala. Különben is nagy a keserűség az anyja miatt, aki, amikor végképp felköltözött a hegyekbe, a nyáját a fiaira hagyta, azok meg addig veszekedtek a nyáj elosztásán, amíg a nyáj is elpusztult, és ők is tönkre mentek a hajalkodáson, veszekedésen. Az átok a családon egyre nehezebben volt elviselhető. S most itt maradt ő minden nélkül, a házasságából is kivetetten. A faluban szégyenszemre nem maradhatott egyedül. Hol is hált volna? Ki őrzi testét a védtelennek? Elindult hát a hegyek felé. Nem gondolt semmire. Mi lesz vele, hol lakik, mit eszik? Csak ment egyre beljebb. Legszívesebben meghalt volna, de félt az istenektől. Magától, önként nem dobhatta el az életét, hiszen tőlük kapta! Fohászkodott halálért, de úgy látszik, Advitira nem értett az istenek nyelvén. Bandukolt a távoli, havas csúcsokkal kérkedő hegy felé, és imádkozott. Éjszaka lett, és alakját elnyelte az erdő sűrűje. Azóta senki nem látta.

Elmúlt a tél, a tavasz, eljött a nyár a rengeteg tennivalóval, aztán az ősz a termények betakarításával, és megint tél jött, amikor a kecskepásztorok lejönnek a hegyekből a kecskéikkel és a pásztorsípok szavával. Mulatozásokkal telik az első téli nap, megkezdődik a kecske szőrének bálázása a bőrrel fedett, cölöpös imaházak körül. Akkor még a csodás kásmír gyapjút eladták a folyón túli falvaknak. Advitirára már senki nem gondolt. Mindenki elfelejtette.

Tavasz eleje volt. Gánésta kint szántott a testvéreivel, akik vállukra vetett szíjjal húzták a faekét, az eke szarvát pedig Gánésta nyomta a földbe. Meg-megálltak szusszanni egy keveset, mert igyekezni kellett. Az ég beborult, esőt vártak, és lassan az idő is estébe hajlott. Amikor az egyik testvér felkiáltott:

- Gánésta, fivérem! Valaki erre közeledik! -

- Még nagyon messze van, nem látni, ki lehet. -

A férfiak megálltak. Alkalom egy kis pihenésre. Meghúzták a fakupát, homlokukról ingük végivel letörölték a verítéket, és az erdő felől közeledő alakot nézték nagyon figyelmesen. Gánésta már egy ideje gyanította, hogy ez az ő régi felesége, akit elkergetett, aki sokszor az eszébe jutott, meg is siratta, ha nem látták, és bizony senkinek be nem vallotta volna, hogy nagyon hiányzott neki, hiába volt az a másik, a szapora! De mit tehetett? El kellett űznie.

Gánésta egyre bámult, bámult. Egyszer csak ledobta az eke szarvát, és nekiiramodott, futott, ahogy a lába bírta. Mert megbizonyosodott, az alak tényleg Advitira.

Gánésta elérte, szemeit öröm homályosította, és hevesen átölelte az asszonyt.

- Nézd csak Gánésta, neked hoztam. A tiéd - szólt az, és kibontotta hátáról a batyuját. Gyenge gyereksírás hallatszott belőle, és Gánésta öröme határtalan lett. Hát még amikor Advitirára nézett! Az úgy megszépült, mint aki újjászületett! Az anyaság tette? Vagy talán az ajándékozás öröme, hogy gyermeket hozhatott haza a férjének?

De hogy miként és mikor született az a gyerek, és hol volt ezidáig, arról soha senkinek nem beszélt. A kislány szakasztott az anyja volt, és Dzsotta lett a neve. Később ő is hiába faggatta az édesanyját, a születése homályban maradt. Gánésta nem átallott a kecskepásztoroknál érdeklődni, de azok sem tudtak semmit."

- Nem lehet, hogy Advitirát megszánták az istenek, és ők adták neki a babát? - kérdezte Majka.

- Meglehet, kislányom. Ámbár az is, hogy amikor a férje kikergette a házból, a méhében már ott volt Dzsotta, csak még az anyja sem tudott róla. -

- De Anyám! Ha Advitira annyira titkolózott, mégiscsak valami különös dolog történhetett vele a havas csúcsokon! Nem gondolod? -

- Minden lehet. Tény az, hogy több gyermeknek Advitira nem adott életet. De azt az egyet úgy imádta, mint egy istenadományt. Holtáig. Ami hamarosan be is következett.

A történetek láncszemek, a sorsok fonadékok, amelyek keresztbe-kasba szövődnek, mégis hasonlatosaknak tűnnek... - tűnődött Pásivá, miközben leánykája, Majka fejét simogatta, és a következő ős-mese kezdetét fogalmazta magában. Aztán csak nekifogott:

"RÁJÁ, azaz Advitira édesanyja is különös körülmények között született, ám a gyermekkora sem volt kevésbé érdekes, legalábbis az én szememben. A legkülönösebb azonban a természete volt.

Egyszerűen nem fogadta el a férfiak közeledését. Nagyapja hiába ígérte oda már korán, egyik házasság sem jött létre, pedig többen is kérték. Rájá mindig kisiklott a kérők közeledése elől, és akárhogy keresték, ha nem akarta, nem volt megtalálható. Mert Rájá a hegyek leánya volt. A fáma így beszél róla.

A családnak hat kecskéje volt mindössze. Lámon, a nagyapja igencsak féltette őket. Maga legeltette a hegyi legelőkön, maga gondozta a karámban, egyszerűen a mindent jelentették a számára, hisz egyebe sem volt.

- Hogy miért a nagyapja? Mert apja nem volt. Illetve nem volt kéznél. De ha türelmes leszel, mindenre sor kerül... - válaszolt szelíden Pásivá a lányka kérdésére. - Elég az, hogy Rájá a nagyszülei házában nőtt fel. -

- Persze, persze, még ott sem, hanem a hegyek erdeiben. Igazad van, Majka. De most akkor folytassam, ugye? -

Szóval ott tartottam, hogy mihelyt Rájá akkora lett, hogy túllátott a kecskék hátán, elkérte az öregtől sziklamászó botját, és ő maga vitte fel a jószágokat a hegyekbe. Apó kételkedett a gyermek ügyességében, és amikor utána akart járni, már sem a kecskéknek, sem Rájának nyoma sem volt. Viszont került nem egy olyan falubéli, aki látta, amint Rájá a nyáj végén ballagó bakkecske hátán lovagol, a többit onnan nógatja mind feljebb és feljebb. Ha hinni lehet a szóbeszédnek. Ami azért kétes hitelű, hiszen csak néhány pásztor járt fel az állatokkal a nyári legelőkre, kevés hát az esélye, hogy egy is abban a nagy rengetegben összetalálkozott épp a gyerekkel épp a bakkecske hátán. De hiszen mindegy ma már, Rájá hogyan csinálta, a tény az tény marad.

Mert télire minden évben lejött Rájá, mint a többi pásztor. Akkor aztán végképp a csudájára jártak az emberek, mert Rájá egyre több és több kecskével tért vissza a faluba. Lámon apó ezek után egyetlen szót sem szólt az ellen, mit tesz Rájá és mit nem. Esze ágában sem volt férjhez adni, hiszen akkor elveszíti ügyes állatgondozóját. Rájá hát vita nélkül, ráadásul megtetézve a felé áradó csodálattal, büszkén vonult az ormok felé a nedves hegyi ösvényeken, amikor a csorgó tavasz beköszöntött, és eltűnt megint a szemek és a kérlelő férfitekintetek elől jó fél évre.

Teltek az évek. Rájából szép, sudár, feketeszemű és feketehajú, karcsú leány lett, már régen túl az akkoriban és arrafelé szokásos eladósoron. Félő volt, édesanyja számára különösen, hogy leányának sem adatik meg a békés házasélet, ami körülötte a többi asszonynak, de megoldást ő sem talált, hiszen maga sem járt elöl jó példával. Talán épp emiatt olyan Rájá, amilyen, gondolta, hát szavát visszafogta, csak tördelte a kezét, és megoldásért fohászkodott az istenekhez. Imája meghallgatást talált, ugyan csak félig. Egy télelőn, amikor lefelé jöttek a pásztorok hegyekről az állatokkal, Rájá mégannyi kecskét hozott. Alig volt vége a leballagó nyájnak, mire a gyérfüvű legelőre ért az összes. Ám nemcsak a nyájat hozta le Rájá, hanem egy piciny csecsemőt is meleg kecskeszőr gyapjúba bugyolálva. Ő volt Advitira, akinek csudájára járt az egész vidék, olyan csodálatosan szép volt. Mint egy pici istennő.

És eztán az lett Rájá szokása, hogy minden évben hozott a kecskék mellé egy-egy csecsemőt is, Advitira után fiakat, hogy legyen a háznál elegendő munkáskéz.

A falu persze Advitirát mindjárt a szájára vette, és számonkérte rajta az apát, de Rájá hallgatott. A falu pásztorai tiltakoztak: Nem! Nekik megvan idelenn a családjuk! Csak nem képzelik, hogy ők és Rájá... Rájá szóba sem áll velük! És nézzék meg a gyerekeket! Mind fehér, hamvasbőrű! Hát hogy lehetne bármelyikük az apjuk?

Ha rám, a messzi utódra nézel, Majka, akiben fehér őseim vére is csordogál, az itteniekhez képest mégis milyen sötét a bőröm! Hát elképzelheted, mekkora feltűnést keltettek a fehérbőrű, világoshajú gyerekek az akkor melegbarna népség között!

Egy idő után Rájá több gyerekkel már nem terhelte meg a hazai tűzhelyet, sem anyja és nagyanyja teherbírását. Négy fiú a kislány után épp elegendő arra, gondolta Rájá, hogy majd gondozni tudják a házat és az öregedő szüléket. Amikor a gyerekek felnőttek, Rájá még mindig feljárt a hegyekbe a kecskékkel éveken át. Nem tett le arról amíg járni tudott, hogy az év nagy részét az erdőben töltse. Amikor a bőre ráncosodni kezdett, kecskék nélkül járta a hegyeket, a pásztorkodást egyik fiára bízta, akit ellátott hasznos tanácsokkal. De a titkát neki sem árulta el. A fiú aztán, mint a bolond, egyebet sem tett, mint kutatott, és minden fát, bokrot, szirtet átvizsgált, minden résbe és barlangba bekukkantott, hátha apja nyomára lel. Hiába.

Úgy maradt fenn róla a rege, mint a Hegyek Szellemének felesége. Odafent halt meg nagyon öreg korában. Testére nem akadtak rá, hiába keresték. A járható ösvények mentén csak egy fennakadt színes szövetdarab tanúskodott arról, hogy arra járt."

Pásivában felötlött a gondolat, hogy a Hegy Szelleme lehet az ő családjának oltalmazója, hiszen Rájá is, Advitira is gyermeket hozott a hegyről. Kitől? Istenek szokása homályba burkolni tetteiket, és hallgatást parancsolni annak, akinek megmutatkoznak.

A napsütötte erdőszéli fatörzsön üldögélve várta Majkát. Körülnézett a tájon, és megkönnyebbülten látta, hogy közel s távol errefelé nem látni hegycsúcsokat. Lehet, hogy errefelé az istenek vizekbe vagy fákba húzódnak? Hiszen istenek mindenütt vannak!

E gondolatokba merülve ült hunyt szemmel Pásivá, amikor nesztelenül elébe lépett Majka. Anyja átszellemült szépségén gyönyörködve állt előtte, szemében ámulat és öröm ragyogott. Amikor Pásivá, kilépve gondolataiból, felfogta lánya jelenlétét, még hunyt szemmel köszönetet rebegett az isteneknek.

Aztán az ölébe vette kislányát, és nekifogott következő ősanyja történetének, aki, sok-sok évre visszatekintve, már alig látszott a múlt homályában.

"Minden bizonnyal Rájá édesanyja, Támila születésekor is jelen volt a Hegy Szelleme. Biztosat nem lehet tudni, de azt rebesgették vidékszerte, hogy Támila a Kő Leánya. Erről persze az ő édesanyja tudna tanúságot tenni, ám soha semmi olyasmit nem mesélt, amiből valami bizonyosat következtetni lehetne.

Támiláról nem sokat tudok. Épp olyan volt, mint a többi leány arrafelé. Lényéből nem áradt semmi megfoghatatlan "isteniség". Szeretetreméltó, mosolygós gyermek volt, egyetlen öccsét szinte ő nevelte. Úgy tartoztak egymáshoz, mint fához a levél, vagy ahogy nagyanyám mondaná, mint kutyához a farka.

Majka nagyot kacagott, mire Pásivá megölelte:

- Ugye, Majka, milyen mulatságosak a nagyanyám mondásai? Nevetünk, nevetgélünk rajtuk... És közben, majd meglátod, Támila sorsa nem volt olyan vidám, ahogy egy Kő Leányához illett volna. -

A falu, ahol én születtem meg az őseim, akikről most mesélek neked, nem esett útjába az idegeneknek. Mintha a világ vége lett volna. Még neve sem volt. Onnan felfelé a hegyre ösvények vittek, amit alig használt ember, csak az a néhány a pásztor, akik ősszel felhajtották a nyájat, télutón meg vissza. Bizony nemigen voltak kitaposottak. A hegyektől elfelé meg, az ellenkező irányban jószerivel csak egy keskeny, gazverte utacska kötötte össze a falut a hegyektől még távolabb eső szomszéd faluval. Ez az út pedig nem szolgált másra, minthogy tél elején a kecskeszőr báláit hordják át rajta, és használták még egyszer: visszafelé, amikor elhozták a gyapjú árát, a búzát, kukoricát, aprójószágot, kelmét, s amit még kialkudtak. Szóval nemigen járt arra sem senki hónapokon át. Más dolguk volt az ott élőknek, mint kószálni az utakon. Ezért aztán nagy port vert fel a hír egy nyári napon, hogy a távolban lovas csapat közeledik, méghozzá fényességes öltözetekben a lovak is, meg a lovasok is. A szomszéd falubeliek nem lehettek, azoknak nem telt fényességre. Hát akkor csakis messziről jöttek lehetnek.

Az asszonyok összefutottak a kútnál. Teljes volt a riadalom, mert egyikük, másikuk hallott valamiféle muzulmán uraságról, aki északról jött, magával hozta népes udvartartását, s a folyón túl letelepedett, palotát építtetett, és szolgáivá tette az ott élő jámbor kasmírokat.

No, több sem kellett, szalajtották a legfürgébb gyerekeket a férfiakért, jöjjenek gyorsan, mert közeleg a veszedelem, de hozzák ám a kaszát is! Ők ugyanis nem akarnak szolgák lenni!

Ahány férfi dolgozott odakünn, annyi gyerek szaladt szét apjuk után az égtáj minden irányába. Hamarosan össze is gyűlt a falu népe. Éppen jókor. A csapat akkor fordult be a patak kishídján a hármas fenyő jelölte faluszélen. A levegő is megállt, amikor azok megtorpantak. Annyian voltak, hogy egy falu kitelt volna belőlük, és a fegyvereik káprázatosan ragyogtak a napfényben, az arcuk fehérebb volt az alabástromnál, már amennyit látni lehetett belőlük. Akkora bozontos szakáll verte a legfőbb, legfényesebb lovas mellét, mintha medvét viselt volna a nyaka helyén, a többiek is kackiás bajuszt viseltek, és a szemükben jókedv ült. Látszott, nem jöhettek rossz szándékkal. De ugyan miért jöttek? És kik ezek?

Kiderült, valóban egy ideje, a folyó túlsó partján kezdődő erdőkön túl él a hindu módra rádzsának nevezett muzulmán úr, Kütypürü pasa, aki azért jött, mert a hegyekben medvére kíván vadászni. Kiderült aztán az is, hogy medvéket erre még az öregapjuk sem látott, viszont éhes párductigrisek járkálnak odafönn, olykor meg is dézsmálják a kecskeállományt. 'Hát csak vadásszék az úr kedvére!' - szóltak bátorsággal a jó falusiak. De erre már tanácstalanná vált a fényes lovas menet, legfőképp a legfényesebb Kütypürü pasa. Semmi kedve párducokkal verekedni, inkább a háremét gyarapítaná, gondolta a pasa, ahogy körülnézett a népes asszonyseregen. Közöttük bizony nem egy szép ifjú lányka nyerte meg a tetszését. Különösen Támila, aki akkor még 15 éves sem volt. Hiába bújt az anyja háta mögé, a fekete gyémántszemű uraság észrevette, és magához intette. Alaposan megnézte a leányt, haját megsodorta, mint a piacon a kócot szokás, hátát megveregette, arcát megcsipkedte, és elégedetten magához vonta, hogy az illatát is megkóstolja, és bizony beleszeretett.

Ennek a veszélytelennek látszó látogatásnak lett aztán az a szomorú vége, hogy Kütypürü pasa úr megparancsolta szolgáinak, tegyenek le egy zacskó aranyat annak az asszonynak a lábához, aki mellől a leányt odaintette, és Támilát hozzák utána bármi áron! Azzal megfordította a lovát, és csapata élén visszavágtatott. Támila pedig az egyik izmos harcos által szorosan fogva lóháton nyargalt a csapattal az úttalan úton - elfelé. Segítség nem akadt, utána senki nem futott, még öccse sem mozdult: hogyan is tehetne bárki bármit ekkora erővel szemben? Meg azt is gondolta a falu bámész népe, hogy Támila örülhet, hisz olyan jó dolga lesz a dúsgazdag pasánál, amilyen egyikőjüknek sem jut, még álmukban sem... Ráadásul ott az a zacskó...

Hamar elült az esemény izgalma. A falu élte tovább megszokott életét. Támilának viszont nem volt ilyen egyszerű a helyzete. A muzulmán pasa háremébe került, és cudarul érezte magát, hiába volt meg mindene, mit nem is álmodott soha, de nem állhatta a pasát, undorodott még a szagától is, és félt, rettenetesen félte az erőszakosságát, a kérlelhetetlen hatalmát, ám leginkább a rabságtól szenvedett.

A pasa nagy örömére nemsokára Támila méhéből megszületett az első leánygyermek, akit anyja rögtön el is nevezett a Nehéz Út Leányának, röviden: Rájá lett a neve.

Egyszer egy késő estén Támila Ráját az ölében ringatta, etetni készült épp, mellét épp kitakarta, amikor egy ismeretlen vénasszony állt meg előtte olyan észrevétlen halkan, hogy Támila ijedtében majdnem felkiáltott. De a vénség lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:

- Csss! Ne szólj, ne kiálts, csak gyere utánam, Támila! Szorítsd a babádat, nehogy elveszítsd, és tedd a melledre, nehogy felsírjon! -

Azzal megfogta a kezét, kivezette a kertbe, onnan a kert fái alatt osonva elvitte az égigérő kerítésig, amely vastag cédrus cölöpökből volt egymáshoz döngölve. Reménytelen volt, mint egy erőd. A vénasszony biztos léptekkel haladt a cölöpfal mentén, olykor ránézett Támilára bátorítón, végül a falban egy kis ajtóhoz értek, azt kinyitotta, és kituszkolta az asszonykát:

- Sose láttál, sosem fogsz többé látni. Nem is tudod, hogyan menekültél meg. Hallgass, az a legfontosabb! És most siess! Zivatar lesz. Vigyázz a gyerekre! -

És ezzel eltűnt. Amint Támila kiért a szabadba, hatalmas vihar kerekedett. A keresésére induló lovak nem győztek a rájuk zúduló áradattal, nem tudtak átvergődni a felgyülemlett vízen és sáron, Támilá meg szinte beleolvadva a fergetegbe, mintha a szél a tenyerére kapta volna, csaknem repülve érte el a faluját, és bezörgetett a szülei ajtaján. Volt nagy öröm, és nagy riadalom. Nyilván itt fogja keresni a nagyúr. Mi legyen hát vele?

Szerencséjére heteken át nem állt el az eső. De nem is akármilyen! Emberemlékezet óta nem volt ilyen zivatar, mint az a 832. évi nyári esőzés, ami után úgy nőtt a gabona, mintha húznák, és úgy érett a gyümölcs, mintha fújnák. De míg zuhogott a víz és csattogott a mennybolt, az ilyen ítéletidőben a pasa lovasai nem érték el a falut. Körülvette azt a patak hömpölygő vize. Ez alatt Támilá kipihente magát, összeszedte minden szükséges holmiját, batyuba kötötte, aztán édesanyja, Santhi, kézen fogta, és elindultak fel, a hegyekbe. Út közben Támilá úgy érezte, mintha az az öregasszony fogná a kezét, aki kiszöktette a pasa háreméből azon az éjszakán. Nem beszéltek, mentek kézen fogva hallgatagon, és Támilá épp úgy bízott az anyja mindentudásában, mint abban az ismeretlen vénasszonyban. Hm... Hátha ugyanazok...

Támila hát Rájával ezek után fenn élt a hegyekben. Nem ahol a pásztorok legeltetik a kecskéiket, hanem a csupasz sziklák között, az árnyékukban meghúzódó tó partján, ahová három hegyipatak vize folyik, s amelyik olyan kis rétet fog közre, ahol egy vízvájta barlang, mint kényelmes házikó áll védetten széltől és szemektől. Olyan volt a barlang, amit már használtak: volt helye a tűznek, a víznek, mosásra, evésre alkalmas edények álltak a fal mentén, faragásához való szerszámok hevertek a földön. S minden kőből.

Támilá berendezkedett, és itt töltött két hosszú esztendőt. Addigra Rájá járt és beszélt, majd kicsattant az egészségtől és jókedvtől. Mind a ketten nagyon boldogok voltak. Nem véletlen hát, hogy Rájá nem akart aztán már soha többé síkföldi kásmír lenni! A Hegyek Lánya, azaz a Nehéz Utak Lánya maradt egy életen át.

Támila azonban le akart jönni a vadonból. Remélte, a veszély elmúlt, a pasa már el is feledte. Az élet a falu nélkül túl csendes és üres volt számára. Kellettek neki az emberek, és főként a családja. Támilá leköltözött a gyerekkel. Akkor tudta meg, hogy a pasa emberei visszakövetelték a Támiláért fizetett aranyakat. Mindent elvittek, amit találtak. Támila szüleinek, meg az öccsének nem maradt semmije. Szegényebbek lettek a legszegényebbeknél. Ha nem akart kolonc lenni a nyomorgó család nyakán, vissza kell térnie a hegyre. Mint isteni intés, úgy jött a felismerés: az az ő igazi otthona. Sánthi nagyanyó azonban nem engedte el maga mellől a kicsit. Apró még a hegyi élethez, de nem vetett Támilá útjába követ: menjen. Az ő lelke tudja, mit kell cselekednie.

És akkor Támilá felment a hegyre, ahová az anyja vitte valamikor. Mint aki visszatér meghalni oda, ahol a legboldogabb volt. Nemsokára Támila érezte, hogy az erejét kiszívta a hegy, az erdő, a pasa, Rájá, és az élet úgy általában. Eljött az a nap, amikor nem kelt fel többé fűágyáról, amikor hiába jött be fehérszőrű kecskéje duzzadt tőgyével, már nem kellett a tej, sem az ölébe hullott édes gyümölcs. Egyszer egy csendes estén elaludt örökre.

Rájá temette el évekkel később. Amikor rátalált. Amikor felköltözött a kecskékkel a hegyre."

- De ne kezdjem Rájá történetét elölről, Majkám! Emlékszel rá bizonyosan. -

- Ó, milyen rettenetes lehet meglelni az édesanyát holtan! - remegett meg Majka kicsi teste.

- Nem volt olyan borzasztó: csak a fehér csontjait lelte, meg némi ruhafoszlányt. -

- De az az anyja volt! - zokogott Majka. - Csak ilyen nagyon szomorú ősanya-mesét tudsz nekem mesélni? -

- Hiszen mindegyik szomorú, ha úgy vesszük! Az anyák egyszer meghalnak. -

- Nem! - sikoltott a kislány, és átölelte Pásivá nyakát, mint aki nem akarja többé elengedni.

- Ojjaj, lelkem! Holnap Támila édesanyjáról mesélek majd, jó? Az ő történetétől talán nem fogsz riadozni. -

És a másnapi mese így szólt Pásivá ajkáról:

"SANTHI Kozana öléből született, ha jól számítom, kereken a 800-dik esztendőben. Olyan pici volt, mintha egy apró, vízben csiszolt kavics lett volna. Kozana hallgatott is emiatt az urától eleget. Nem is győzte jóvátenni: szült még 18 fiút neki, aztán... No, de nem róla akarok most mesélni, hanem Santhiról, a Kavicslánykáról.

Igaz, az évek során nőtt rendesen, de kistermetű maradt és könnyű. Olyan könnyű, hogy ha elkezdett futni, mintha a szél vitte volna, alig lehetett a lábait látni, és mindenkinél gyorsabban ért bárhova. Ennek a falu nagy hasznát látta, ha el akartak fogni egy megvadult csikót, vagy nyulat szerettek volna vacsorára. Santhi idejében nyugalomba vonultak a nyílvesszők és az íjak: nem volt rájuk szükség.

No, Santhi nemigen szerette, ha ezért-azért szalajtották, ha dolgot adtak, és kedvteléseiben zavarták, azaz olyasmit kértek tőle, amit úgy hittek, csak ő tud teljesíteni. Amikor már az esze is hozzánőtt a végleges termetéhez, azaz felnőtt lett és megokosodott, bizony kitalálta, akkor élhet kedve szerint, ha elvonul. Ezért aztán, ha már nagyon elege volt a szomszédokból, felfutott a hegyre az emberek elől, és akkor jött le, ha a kedve tartotta. Így fedezte fel azt a barlanglakást a sziklák övezte tó partján, amit később a lánya és unokái olyan jól tudtak hasznosítani. Igaz, már akkor látszott, hogy nem Santhi lépte át először a bejárati kövét, hanem éltek itt már őelőtte jónéhányan. Sőt, kiderült, van néhány belső helyiség is, amelyet Santhi egy bátor pillanatában hason csúszva fedezett fel. Hogy ott miket látott! Ámult-bámult, és arra gondolt, itt az istenek tanyáztak régen. A földön kő- és vasszerszámok hevertek, a falak mentén cifra oszlopok álltak és az oszlopok végén egy alak félig kifaragva. Úgy ült egy puha vánkoson, mint a varázslók szoktak, ha elmerülnek gondolataikban, vagy lelkük fenn jár az istenek között, keresztbe tett lábakkal. Csak ennek a varázslónak nem volt arca. Valaki nem tudta befejezni. Vajon miért? - tűnődött Santhi, akinek a szíve igencsak vonzódott a kövekhez. Úgy gondolta, ha ennyire megközelíthetetlen ez az oszlopos hely, hát bizonyára az istenek rendelték így. Talán épp az, aki benn ült azon a puha kővánkoson. Nem szólt hát róla senkinek, és maga is tisztelte a helyet annyira, hogy többé nem merészkedett oda. Mindenesetre megnyugtatónak érezte a közelében egy istenszobor létezését, ami egyenlő magával az ismeretlen istennel. Santhi tehát kibérelte magának ezt a csudás barlangot, ha a világtól el akart vonulni.

Nagylány korában, azaz mire éppen 12 esztendős lett, különös módon fedezte fel a tavat. Eddig is ott terült el, használta is erre, arra, mondjuk főzéshez, mosáshoz. Volt és kész. De most másképp volt ott. És ez a felfedezés megváltoztatta egész életét.

Egy éjszaka kint üldögélt a parton aprócska tűz mellett, a csillagokat bámulta, amikor a nevét hallotta. Mély, öblös hangon kongott a szó:

- Santhi! Santhi! -

Még azt is hallani vélte, hogy a hang hívja:

- Gyere hozzám, Santhi! -

Megijedt: Nincs egyedül? Akkor a hang megnyugtatta:

- Egyedüli ember vagy közel s távol, ne félj, Santhi! - és hozzátette: - Manasbal vagyok, a tó. Gyere, fürödj meg bennem! A vizem lágy és langyos, olyan tiszta, mint a Csaraba patak a falutok alatt. Vagy még tisztább! Mindent meglátsz, ami bennem van, ha belém merülsz. Megtanítalak a vízben haladni is, ha szeretnéd! Gyere hát! -

Santhi nem hitt a fülének, de felállt, és közelebb sétált. Könnyű ruháját meglibbentette az esti szél, s a fák köröskörül olyan kedvesen sóhajtoztak, mintha nógatnák. Mintha az egész hegy hozzá beszélne. Főképp a tó vonzotta Santhit, ez a Manas Bal vagy hogy hívják. Ismételte a nevet magában mintegy bátorításul. És a Hold fehér fényénél, amikor kékes színt öltenek a zöld levelek, és gyémánt módon szikráznak az ormok, Santhi belelépett a vízbe. Ruháját levetette, és óvatosan gázolt befelé, figyelte, mennyire mélyül a meder, és amikor felemelte egy hullám, rájött, hogy úszni is tud. Tempózott a vízben, és közben belenézett a tó titokzatos mélyébe. A fenéken sárga és piros kavicsok hevertek, ezüst és bronzszínű halacskák úszkáltak. Santhi akkor visszafordult.

- Ne menj még el, kedves Santhi! Olyan jó, hogy érzem könnyű testedet, karcsú lábadat! Maradj még! -

- Nem lehet! - válaszolta Santhi a számára láthatatlan beszélgető társnak. - Elfáradtam, aludnék, megszomjaztam, innék, megéheztem, ennék! -

- Feküdj a hátamra, elringatlak, igyál a vizemből, édes, egyél a fövenyemen pihenő eledelből! -

- Mit mondasz? Élelem lakik a vized fenekén? Én csak kavicsokat látok ott, meg hínárágakat. No, az én gyomromnak ezek bizony nem tetszenek. -

Azzal Santhi kifelé tempózott. De egy erős hullám úgy felkapta, és akkorát hintázott vele, hogy egy pillanat alatt a tó fenekére bukott. Akkor belekapaszkodott az aljnövényzetbe, belemarkolt a fövenybe ijedtében, és a kezébe került egy barázdált, gyönyörű kavics is, ami nagyon hasonlított ahhoz a kalácshoz, amit az anyja szokott neki sütni ünnepi alkalmakkor. Hát nem eresztette. Amint a partra evickélt, beleharapott a kavicsba, és uramfia! Ehető volt! Mi több! Finom. Így hát lemerült, újabb és újabb kavicsokat hozott fel magának. Jól lakott, tenyerével vizet is merített. A tó adományai annyira elpillesztették, hogy azonmód elaludt fűágyán, még a tüzecskét sem oltotta el. Eloltotta azt Manasbal, a tó szelleme, aki örömmel telten nézte az alvó lánykát. És nagyon boldog volt, hogy végre sikerült magához csalnia, és biztosítania őt jó szándékáról. Remélte, a dolog megismétlődik majd. Talán barátságot is köthetnek.

Így is történt. Santhi már nem tudott meglenni a tó adományai nélkül. Ha csak tehette, felfutott hozzá. Ami másnak félnapi járás volt, neki pár pillanat. Senkinek nem beszélt róla, nehogy kinevessék. Csak akkor faggatta anyját, Kozanát a hegyi tó felől, amikor úgy látszott, hogy a hasa gömbölyödni kezd, tehát gyereket vár. Santhi egyáltalán nem értette a helyzetét, de Kozana megnyugtatta:

- Igen, igen. Hallottam már ilyen történeteket, de nem hittem, hogy igazak. No lám... - mondta az anyja. - Menj vissza hozzá, és mondd el neki, hogy gyermeke kéretőzik a világra. Segítsen, hogy az a gyermek emberhez hasonlatos legyen, különben hogy él meg itt a Földön? -

Jó tanácsot kapott Santhi. Manasbal pedig ujjongott örömében, és eljárt az isteneknél, hogy a születendő gyermek Santhira hasonlítson. Így jött a világra fenn, a szirtek között, a tó partján Kozana segítségével Támila.

Santhi egész életében a tó szerelmese maradt. Szült Manasbalnak még egy fiút, emberalakút, és boldog volt.

Ahogy teltek az évek, Santhi nem öregedett úgy, mint mindenki más, hanem töpörödött. Egyre kisebb lett, és egyre fürgébb alakját már nem is lehetett látni, amikor futásnak eredt. Csak a felkavart levegő süvítéséből tudták az emberek, hogy Santhi száguld arrafelé.

Santhi a Hegy Szellemével is barátságot kötött. Tőle kapott ígéretet arra, hogy leszármazottait, ha szükségük van rá, elrejti ezen a szent helyen, a három patak rétjén, ahol a kőbarlang állott."

- Anya! Nem lehet, hogy Advitira dédanyád gyermekét, Dzsottát is Santhi segítette a világra a hegyi barlangban? Emlékszem, az a dolog homályban maradt. Advitira hallgatott - kottyantotta közbe Majka, mert ő szerette a dolgokat a helyére tenni.

- Nem hiszem. Santhinak akkor legalább 90 esztendősnek kellett volna lennie, amikor Dzsotta született. Akkoriban pedig nem értek meg emberi lények ekkora kort. Bár lehet, hogy igazad lesz. Gondoljuk csak végig! -

Majka keményen törte a kobakját, Pásivá elmosolyodott a komoly lányka láttán, és a segítségére sietett:

- Bizony, az a fáma járta, hogy Santhi nem máglyatűzben ment a túlvilágra, amikor meghalt. Senki nem tudta, mikor halt meg. Csak azt látta mindenki, hogy egyre kisebb lesz. Már csak akkorka volt, mint egy kis kavics. Így aztán könnyen megtörténhetett, hogy 90 év múlva is ott ült az ő férjeura, Manasbal tavának a partján egy fűszál árnyékában, és segített annak, akinek szüksége volt rá.

Később aztán arra jött egy szarka, felkapta, mert azt hitte, édes mag, és amikor rájött, hogy csak egy kavics, a csőréből beleejtette a tóba. -

- Na látod, Anya! Nekem volt igazam! - kacagott fel Majka, és az anyjához bújt.

- Most figyelj, Majka, mert ilyen történetet életedben nem hallottál még, annyira különös! Ráadásul az egyik öreg-öreganyádról szól - mosolygott Pásivá, és nyomban neki is fogott:

"KOZANA nagyon sokáig nem különbözött a többi asszonytól a faluban. Apró gyerkőcként a többiekkel ugrált és játszott a porban, mint még hasznavehetetlen jószág, nagyobbacska korában segített a kecskék körül télen, meg a gabonacséplésben nyáron, a falu gyerekeinek gondozásában pedig egész évben, aztán amikor elérkezett az ideje, rendjén férjhez is ment. Derék pásztor volt a férje, aki az év java részét a kecskékkel töltötte fenn a hegyen, ám amikor lejött, Kozana mindjárt utána teherbe esett. Szép sorban évente szült a férjének összesen 18 pufók fiút, s hozzá még egy leányt is.

Ám egyszer valami furcsa dolog történt vele. Számolgathatod, Majka, bizony már vénecske volt akkor Kozana, közel járt a negyvenhez, mégis szemrevaló maradt apró termetével, fekete, sűrű hajával, halovány bőrével, örökös jókedvével, és meg nem szűnő boldog dolgosságával.

A férje épp a hegyekben volt. Nyáridő melege terítette be a vidéket, fenn kristály ég ragyogott, közel az erdőszél árnyéka kéklett. Kozana a patak partján térdelve ruhát mosott, bokájánál megkötötte száriját, hogy ne legyen útban a hosszú kelme, kislánya a hátára kötött batyuban szunyókált.

Mondom, nyáridő volt, de milyen nyár! Rekkenő. Mindenki lihegett a hőségben, és a vizek is kezdtek elpárologni. Nem csoda, hogy körötte nyüzsgött a falu minden gyereke. Hatalmas visításokkal tapickoltak és fröcskölték egymást a patak alján szerényen csordogáló vízben. Kozana mind feljebb és feljebb húzódott a gyerekhad elől, mígnem elérte a hármas fenyő dombocskáját. Itt a fenyők alatt, a fák hűs árnyékában aztán a kezei jártak serényen. Egyszer csak azt érezte, hogy megkötött nadrágocskájába valami belebújt. Talán gyík? Vagy kígyó? Megijedt Kozana. A kígyó nem tréfál! Ráadásul siklása csiklandozta sima lába szárát. Abbahagyta hát a munkát, gyermekét a fűre fektette, és benyúlt a ruhája alá, hogy megfogja a szemtelent, de semmi. Ott bizony nem volt semmi. Már-már megkönnyebbült volna, de akkor a patak cseppnyi vizecskéjén fehér habok fodrozódtak, a három fenyő meg hajladozott a feje felett, szél kerekedett, ruháját kerek gömbbé fújta. Tán vihar lesz, gondolta Kozana, és kapkodva összeszedte a mosott ruhát, apró lányát melléjük fektette a fateknőbe, azt meg a fejére tette, ahogy szokás errefelé, és nekiindult, de egyet sem lépett, amikor emelkedni kezdett. Talpa a fűszálak tetején surrant, bokáját a tulipánfa mézillatú virágos ága csiklandozta, azután már a fenyő alsó ágait látta szemből közeledni. Feje tetején a teknőben a gyermek kacagott, és Kozana meg suhant felfelé, fel az ég felé.

A patak vizében elcsendesedtek a gyerekek, mind Kozana útját követte. A faluban az asszonyok keze megállt a fazekak felett, a tűzhelyek felett, a csorgó kút felett, mind az eget bámulta. A földeken a férfiak Kozana csodálatos égi megjelenésére abbahagyták a munkát, még a madarak is megálltak röptükben, a kígyók suhanásukban, a párductigrisek nesztelen óvakodásukban, a szarvasok menekülésükben. Mind a csodát figyelte.

- Nézzétek! Kozana versenyt repül a viharral! - sivítottak a gyerkőcök.

- Lássatok csudát! Kozanát felkapta a szél! Hogy viszi, mint a pelyhet! - kiabáltak innen is, onnan is.

Aznap a faluban megállt az élet. Az égen meg suhant az asszony, és azon aggodalmaskodott, hogy rendben van, valahogy felrepült, fején a gyermek is biztonsággal billeg, a kacagásából ítélve még jól is érzi magát odafenn, de hogyan jön le? Végül is nem akar ő madár lenni, hiszen nem nőttek szárnyai, és pille sem lett, akit a könnyű szél felkaphat: valaki viszi a levegőégen. Akárha egy óriás tenyerén repülne a világ felett.

És ráadásul az a valaki odafenn, a felhők magasságában a fülébe sugdos. El sem merem mondani, milyen szép szavakat, amilyet az urától sem hallott soha, s közben valami gyengéd légáramlat a lábait simogatja, apró csókokat érzett a keblén, az arcán.

- Ugyan, Szél koma, remélem, a gyerkőcre vigyázol! Meg a mosott ruha is ott van a teknőben! Ne menjen már kárba a munkám! - nevette a helyzetet Kozana.

- Csakhogy megleltelek, Szél Asszonya! Bejártam érted a fél földet. Most nem engedlek! -

- Elég sokáig kerestél, Szél koma, - kiáltotta Kozana, miközben sikerült kikerülnie azt a hegyormot, amelynek az aljában ott ült a kőbarlang, előtte a rét, s a három patak is vígan csordogált. - Miközben keresgéltél, alaposan megvénültem, és elszoktam a heves udvarlásoktól. Elég volt a tréfából! Haza kell mennem! -

No, bizony megkönnyebbült Kozana, amikor a réten földet ért végre. Olyan lágyan, mintha valaki a tenyeréről óvatosan lehelyezné a legselymesebb fűnyoszolyára.

- Még hogy megvénültél! A legszebb nászi korban vagy. Én, a Keleti Szél bizony megértem már néhány millió esztendőt, s az utóbbi párszáz esztendőben pont egy ilyen csitrire vágytam, de eleddig nem találtam! - szólt tréfásan a Szél, a kövek csiszolója, felhők kergetője, fák hajladoztatója, és átölelte Kozanát. Nem volt mit tenni.

No, Kozana vénségére teherbe esett. Nyilvánvaló volt, hogy a tettes nem más, mint a vihar előtt járó hatalmas Keleti Szél, aki azon a forró nyári napon épp felkerekedett mindenki szeme láttára, de csak Kozanát kapta fel, a vihar elmaradt.

Kozanának azonban nem volt ez ilyen egyszerű. Hites ura elfogadta ugyan szavát, de soha többé nem szólt asszonyához. Mintha bizony tehetne róla! A férfi tisztessége azonban így kívánta.

Kozana élete nagyon keserves lett. Szíve alatt ott a Szél gyermeke, érezte már rúgkapálni, és a házban kerülték a szót. A gyerekeik megszeppenve néztek előbb őrá, aztán az apjukra, és hallgattak ők is. Szóval az élet megváltozott, és Kozana nem győzött szomorkodni. Hol volt már a régi jó kedve! Esténként kimenekült a házból Holdat nézni, sorsán töprenkedni, s ahogy ott szipogott guggon, hátát a falnak döntve, megint emelkedni kezdett, és emelkedett egyre magasabbra, túl a házak tetején, túl a szalmatetőkön kibodorodó füstkígyókon, pedig dehogyis akart ő repkedni! Nagyon mérges lett:

- Nem elég, hogy bajba hoztál? Mit képzelsz még? Mit akarsz? -

- Megszerettelek. Gyere velem! Néked adom mind az eget s felleget. Boldog életet adok neked. -

- Ég és felhő, jaj nekem! Megszülöm a gyermekem, s elzavarnak vele együtt. Segíts inkább idelenn! -

Akkor a Szél bement minden házba, Kozana hallgatag falujába, és nem maradt a helyén semmi. Szerteszálltak a kelmék, a maggal teli korsók felborultak, a kincses ládák széjjeldőltek, ami mozdítható, mind kiszállt az ablakon az éjszakába, az ajtók nyikorogva csapódtak, a tűzhelyen a lángok félelmetes táncot jártak, és megrémültek az emberek. Kozana attól fogva a falu tiszteltje lett. Hát még amikor megszülte Santhit, a Kavicsleányt! Azt bámulták csak igazán! Santhi, a Szél leánya volt. Tőle örökölte gyors futását, fürge lábait."

- De hiszen minderről már tudsz, Majkám - nézett Pásivá a leányára, aki mosolyogva aludt az ölében.

- Haj, ha a mesék valóra válhatnának! - álmodta közben a magáét Majka, és álmában a Hold felett repült.

Másnap Pásivá gondolataiba merülve ült a patakparti öreg fűz alatt. Mostanában, hogy Majkának összegyűjtötte emlékeit, amelyeket az öregjeitől hallott, és elmerült a múltban, komolyan foglalkoztatta az, hogy amint távolodik a jelentől, egyre különösebb életet éltek ősei. A nagyanyja meséket költött valóság helyett? Vagy akkor az embereknek tényleg volt varázserejük? Tényleg lehajolt hozzájuk a Természet? No, jó: a sámánok most is különös, természetfeletti erőkkel rendelkeznek, de akkor bárkibe beleszerethetett a Szél, bárkinek leányt nemzhetett a Víz, egyik ősanyja a Hegyek Szellemének leánya volt, a másik, a Köveké. Hová lettek ezek a varázserők? Haj, ha néki csak egy töredéke meglenne, mind a gyermekei boldogságára használná! - sóhajtott Pásivá.

Ekkor szaladt feléje messziről leánykája, Majka, hogy kikövetelje a következő ős történetét. Pásivá nem merte megkérdezni, hogy Majka igaznak tartja-e a szavait. Kételyekkel telten, nehezen fogott hozzá:

"Egyszer azzal futott haza a falu legvásottabb kölykeinek egyike, aki épp madártojások után kutatott a keleti erdőszélen, hogy egy idegen alak közeledik feléjük, méghozzá elég különös módon: repülve! Az összes dologtalan gyerek odaszáguldott, pedig arra amúgy nemigen merészkedtek, mert tilos volt. Arrafelé csak tűlevelű fák nőttek, s a fák alját nem borította édesbogyójú gyümölccsel terhes aljnövényzet, arra legfeljebb mérges gombákkal és leskelődő vadállatokkal lehetett találkozni, csak egy-két merész vásottabbja vállalkozott arra, hogy a szélső fákon kifossza a fészkeket.

A hír viszont igaz volt. Egy alak libegett ki éppen az erdőből, egy fiatal lányka. Mivel embermódra lépkedett, a hírhozó fiú szavait kétségbe vonták, és a gyerekek vállvonogatva visszafordultak. De akkor a lány megszólalt:

- No, mondjátok, jó helyen járok-e? Ez-e Moksa faluja? -

A gyerkőcök összenéztek. Moksa faluja? Ilyenről ők még nem hallottak, pedig a lány érthető hindi nyelven kérdezte. Akkor ért oda a közeli kunyhó anyókája, és kézbe vette a dolgot, hiszen nem mindennap szoktak ide látogatók jönni. Azaz egyáltalán senki, különösen a világnak arról a feléről nem. Ám az anyóka sem értette, hát rákérdezett:

- Mit mondasz gyerekem? Milyen falut keresel? -

- Moksapurt - ismételte a lányka, akin áttetszően vékony fehér szári libegett, vállán aranyos gomb csillogott, és a haja épp olyan lágyan omló fekete volt, mint a lányoknak errefelé, s épp úgy hordta feltűzve a tarkóján. Tehát nem lehetett nagyon idegen, sem nagyon szegény, de látszott, messziről való, hisz nem tudja, hogy ez az erdő mennyire veszélyes.

- Lehet, hogy jó helyen jársz, bár ennek a falunak nincs neve, soha nem is volt. Egyszerűen ez a világ vége, tudja azt errefelé mindenki, és azt is mindenki tudja, hogy ez az erdő, ahonnan kijöttél, igen veszedelmes, és nem szoktunk mi arrafelé járni - mondta egy szuszra az öreganyó.

A lány erre elmosolyodott.

- Nem baj. Én most elnevezem, ezt a falut. Eztán így fogják hívni: Moksapur. Jó? Remélem, megengeditek, hogy kipihenjük magunkat nálatok? -

- Nem vagy egyedül? Hol hagytad a többieket? Hívd őket gyorsan, még megszimatolják a párducok, hogy préda sétál a fenyvesben! -

A lány ekkor hátraintett, és egy fiú lépett elő, meghajolt és így szólt:

- Moksa nővérem állítja, hogy itt megtalálja azt, amit keres: a boldogságot. Az én feladatom volt elkísérni. A fivére vagyok, a nevem: Pamírkán. -

- Gyertek velem, gyermekeim, keresünk nektek szállást! - intett az anyó, azzal elindultak a falu belseje felé, utánuk a gyerekhad. De most nagy volt a csönd, fecsegni is elfelejtettek, mert mindegyikük azt bámulta, hogy sem a lány, sem a fivére nem lépkednek a földön, utánuk egy porszem nem száll fel, és ruhájuk szellőt sodor maga után.

Útközben az anyó nem bírt a kíváncsiságával, alaposan kikérdezte a jövevényeket, akik kedves mosollyal válaszoltak. Nem volt titkuk, hogy is lett volna! Árván maradtak odafenn az Istenek közelében pompázó hegyek között a Pamír fennsíkon. Mindenki elpusztult körülöttük, hát elindultak, hátha találnak olyan országot, ahol megélhetnek, még ha távolabb is lesznek az Istenektől, mint a fenséges magasságban, ahová madár sem igen repül fel. Tűzzel üldözte el őket a hatalmas Hegység Szelleme, aki nem tűrt embert völgyeiben, lejtőin meg különösen nem. Igaz, nem is voltak ott ilyen lágyan futó lejtők, mint errefelé. Vagy sík ösvény vonult a meredek hegyek között sétahelyül az Isteneknek, és ezeket az ösvényeket meredek szakadékok csipkézték. Így védték az Istenek a sziklacsúcsokat, meg ne közelíthesse az ember. Azok a hegyes, hófödte sziklacsúcsok pedig úgy vették körül az ember által is járható síkokat, mint tömör, áthatolhatatlan falak, amelyeken télen-nyáron fehéren szikrázik a hó, s mögöttük az ég fekete, olykor ibolyaszín. Azon a vidéken csak tavasszal látni piros, rózsaszínű, lila vagy sárgán libegő virágokat, lepkéket, és ez a kellemes évszak igen rövid ideig tart. Ebbe a ridegségbe sokan haltak bele, igazából mindnyájan, akik ott akartak élni, köztük a testvéreik és a szüleik.

- Még szerencse, hogy tudtok repülni, különben nemigen jöhettetek volna idáig! - kottyantotta közbe a madárfészket rabló kölyök.

- Bizony, szerencse. Gondolom, ti is rászorultok néha a szellő segítségére? -

Erre nagy volt a hallgatás. Csak egy apró fiúcska kiáltott le neki az egyik kunyhó tetejéről:

- Ha igazán te vagy Moksa, akkor én meg a Sasmadár vagyok! Nézd! - s már repült is lefelé a tetőről, ami ugyan nem volt sokkal magasabb, mint egy jól megtermett kásmíri férfi, de azért nagy bátorságra vallott egy cirka hároméves lurkótól. Moksa meg is állt, és örömmel emelte fel a gyermeket, hatalmasat csókolva a feje búbjára.

- Te is úgy véled, hogy ez volt az eljegyzésünk? - kérdezte hamiskásan a gyerek. - A nevem Igala, a Sasmadár, és tudtam, hogy egyszer eljössz ide, és megcsókolsz.

Így történt. Moksa, mert ez volt a fiatal leány neve, helyet talált Sasmadár, azaz Igala szüleinek a házában, fivére, Pamírkán tovább ment menyasszonyt és hazát keresni. Moksa pedig megígérte Igalának, hogy megvárja, amíg felnő, és elveheti őt feleségül.

Moksa 15 évet várt Igalára. Közben fel-felröppent a hegyekbe, megtalálta azt a bizonyos barlangot, amit utódai is felfedeztek, mint menedéket kényszerűségük idején. Moksának nem menedék volt ez a barlang, hanem álmodozásának színhelye. Tartozását itt rótta le annak az istenségnek, akinek, úgy vélte, hálával tartozik: Buddhának, akit még fenn, a hegyek között ismert meg. Egy fénytelen éjszakán jelent meg előtte a sötétlila égbolton, leült egy kényelmes sziklaszirtre, és szólt hozzá. Olyan volt a hegy tetején, mintha maga a Hold szállt volna le fehér fényességgel. Kinyújtotta a karját, és megmutatta az utat, amerre megtalálja majd a szerelmet.

- És az a hely lesz Moksapur - mondotta Buddha.

Moksa a 15 év minden napján arra gondolt, hogy megérkezett. A falu befogadta. Az emberek örültek, ha látták, mert jó volt a közelében. Mint akit megérintett az Isten, a csókját érezték rajta, azt, hogy a fentiek a tenyerükön hordozzák őt. Moksa pedig boldog volt, hiszen átélheti, hogy szerelme az ő ölelő karjai közt nő és érik férfivá, hogy láthatja, amit asszony még nem, jövendő párja gyermekéveit.

Moksa tehát a várakozás évei alatt hálával telt szívvel kifaragta Istenét a barlang köveiből. Olykor eltűnt a házból, és titokzatosan mosolyogva tért vissza. Nem kérdezték. Ismerték. Odafönn pedig először az egymás mellett sorakozó oszlopokat véste ki a hegyből, amelyek a templommá formálódó tér közepe felé vezettek. Középen pedig kőtrónus kővánkosán keresztbe tett lábakkal ült a fenséges Buddha, ahogy a hegyormon látta Őt a lila felhők alatt. Moksa azt akarta, hogy a falu népe majd odajárjon Buddhát imádni, mert Buddha erőt ad a benne való hit és az állhatatosság által. Ezt tapasztalta, ezt akarta falujának átadni.

Az isteni közelségében eltelt a 15 esztendő. Közben Moksa szerelme is nőttön-nőtt a választott gyermek iránt. Igala pedig a természet és az emberek törvénye szerint elérte azt a férfikort, amikor párt választhat. Akkor összeházasodtak Moksával. Moksa Igala házában megismerte a szerelmet, és szült egy fiút, kis Igala-fiókát, azután egy leányt, Kozanát. De akkorra kimerült az ereje. Mitől? A várakozástól-e, vagy a kemény férfierőt igénylő kőfaragástól? Ő sem tudta, nem is firtatta, hiszen minden úgy történt, ahogy azt Buddha ígérte, és ő ebben az ígéretben boldog volt.

Negyvenedik éve felé közeledett, még nem lépett az öregedés útjára sem, rászakadt gyengesége mégis arra intette, hogy készüljön a halálra. Csak az aggasztotta, hogy hálaajándékát, az istenszobrot nem tudta befejezni. Egy langyos őszi délután nekivágott a hegynek, és elindult a barlang felé. Nem ment be, nem akart szembenézni a féligkész arccal. És azt sem akarta, hogy emberi szem így, félkészen lássa Őt. Úgy gondolta, el kellene torlaszolni az utat Hozzá, ne lássa senki addig, amíg el nem jön az idő, amikor Buddha ideküld valakit, hogy befejezze képmását, és elhintse hitét ezen a földön.

Moksa nem tudta mitévő legyen, hisz képtelen a barlang szája elé követ görgetni. Leült egy kidőlt fatörzsre, szemét behunyta, és erőért imádkozott. Mire az alkony beborította a tisztást és a távoli hegyeket bíborfényével, Moksa befejezte fohászát, és felemelte a tekintetét. A barlang nyílása eltűnt! Nem a közelgő éj borította be titokzatos sötétségébe, nem! Egy gyönyörű, kereklevelű, rózsaszínű szirmaival ékes lótusz pompázott előtte, a levelek alatt selymesfényű kicsiny tó ringott, és tükrén ott virított az égre éppen felérkező Hold. Moksa megremegett. Istenének jelenlétét érezte. De érezte utolsó pillanata közeledtét is. Akkor Buddha magához ölelte.

Ott halt meg Moksa a tisztáson, a kis tó partján, az elrejtett barlang bejárata előtt. Így eshetett, hogy az emberek csak sokára fedezték fel a templomot. Kásmírnak erre a világvége vidékére Buddha tisztelete csak igen későn jutott el. Olyan későn, amikor mi már nem mesélünk a Kásmir-beli ősökről, mert az utunk másfelé visz."

- Bizony, Majka! Ahhoz hogy megkeressük Moksa édesanyját, fel kell mennünk az Istenekhez közel eső hatalmas fennsíkra, a Pamírra. Moksától már tudjuk, hogy a Hegy Hatalmas Szelleme nem szívelte az embereket, és mindent megtett, hogy ne választhassák állandó lakhelyül zöld rétjeit, mert azon az istenek sétálnak, és ne másszák meg a hófedte csúcsokat, hiszen ott nem terem semmi hasznos.

Mégis egy időre egy kicsi csapat megvetette ott a lábát. Fekete gyapjas juhokat neveltek, azok bőréből építették a szél ellen a sátraikat, megbirkóztak a hegyi medvékkel, és halat fogtak a csörgedező patakok jéghideg vizében. A férfiak hatalmas fenyőket vágtak ki tűzrevalónak. Minden egyes szálfa kidőlése maga után vonta az istenek haragját, mert a tüzet végképp nem szerették az istenek. Minden tűzrakás hosszú és kemény fáradságba került, minden tűzért meg kellett fizetniök. Az emberek igazi harcot vívtak érte a Széllel.

Szádi, Moksa édesanyja ott fenn született. Igen keserves küzdelemben élte meg a 13. életévét, amikor feleségül ment az egyetlen hozzávaló férfihoz, az egyik unokatestvéréhez. Senki más nem élt odafenn akkor, csak a szülei és azok testvérei. Mint akiket kitaszított a világ. Nem tudták, miért szenvednek, azt csak Szádi édesanyja tudta, Mohanam. De nem vágok a történet elébe.

Szádi az istenek bosszúságára újabb emberkéket hozott a világra: Moksa után Pamírkánt, utána még öt fiúcskát, akik hamar meghaltak. Kicsiny korában elvitte egyikét a láz, a másikat egy kidőlő fenyő ütötte agyon, a harmadik lezuhant a szakadékba, a negyediket egy viharos éjszakán agyoncsapta a villám.

A tűz nagyon ingerelte az isteneket, meg kellett minden csepp melegért küzdeni, minden falat ételért, és minden gyerek világrahozataláért. Hiába mutattak be áldozatokat nekik, hiába ajánlották fel a juhok legvastagabb húsát. Nem volt kegyelem.

A Pamír fennsíkon való keserves életük akkor ért véget, amikor az utolsó gyermek, a villám sújtotta apróság elszenesedett testét akarták elhantolni, és lelkéért tort ülni. Levágtak egy tulkot, vizet akartak melegíteni a főzéshez. De a tűz nem akart fellobbanni.

Ekkor fohászkodott Moksa Buddhához, és ekkor jelent meg neki a sötét éjben, a legkétségbeesettebb pillanatban az Isten. És igen, akkor fellobbant a láng, de aztán magasra csapott, olyan magasra, mintha a világot akarná felégetni, és belekapott a sátorba, és továbbharapózott, és végigégette a kis település bőrsátrait a benne lévőkkel együtt. Mindenki a tűz áldozata lett. Moksa a gyászra öltött, ünnepi fehér szárijában rémülten futott, repült lefelé, amerre Buddha mutatta, nyomában Pamírkán. Akkor vették észre, hogy alattuk a föld igen messze van, és hogy éppen nem rohannak, hanem repülnek! Három napon át repültek erdők, folyók, tavak és hegyormok felett. A lefelé vivő viharos száguldásuk alatt eszükbe jutott, hogy talán a többiek is képesek lettek volna repülni, ha a félelem nem taglózza le az inaikat, és nem markolja csomóvá a bátorságukat.

Szádival és családjával együtt lesodorta a fennsíkról örökre az Embereket a Szél és a Hegyek Zord Szelleme. Pamír azóta is lakatlan és gyönyörű vidék. Pusztán van - az istenek örömére."

- Édesem, Majka, mesélnék én még, de Mohanam életével végére érek a történeteknek. Hiába törtem a fejemet, eddig jutottam az emlékezetemben. Többi ősanyámra nem emlékszem. Akiket megismertél, őrizd meg a szívedben, és add tovább históriáikat a gyermekeidnek, hadd tudják, honnan származnak! -

- És a többiek? Az ő anyukájuk? Őrájuk nem gondol majd senki? -

- Voltak. Kellett lenniök. Ennyi. -

Majka elsírta magát, és Pásivá is sajgó szívvel fejezte be utolsó történetét:

"Mohanam nem a Pamír szülötte volt. Ő lent kapta az életét azon a gazdag és termékeny pusztaságon, amelyet hegyek öveztek, folyók szeldeltek, s amelyet évezredek óta Dzsungáriának neveznek, s ahol olyan sokféle nép élt és tűnt el vagy a Tér távoli ködében, vagy az Idő feledtető homályában.

Mohanam tiszte volt kicsi gyerekkorától kezdve, hogy a feketegyapjas birkákra vigyázzon. Körötte a nyáj, távolabb a szigorú hegyek, és telt, ballagott az idő. Ahogy serdült, egyre inkább érezte, hogy valamit csinálnia kellene még azon túl, hogy vigyázza a birkákat, arrább-arrább terelgeti őket, aztán lefekszik, és az eget bámulja. Egyszer csak kis éles kése került a kezébe. Egy juhokat őrzőnek mindig kéznél kell lenni éles szerszámnak. Például ha valami baja esik, a lába felsebesedik, vagy megmarja egy kígyó, mivel segít rajta? Meg aztán segédkezett Mohanam az ivartalanításnál is, és egyáltalán! Szerszám nélkül nem ember az ember, még ha lány is. Szóval a kezébe került, nézegette, forgatta, jó élesnek látta, amúgy kézreálló is volt, közben meg eszébe jutott az öreg juhász tilinkója, az is késsel lett faragva. Hát megpróbálja, gondolta. Így kezdett a fafaragáshoz. Olyan birkák, emberek, virágok és fák, asszonyok és istenek kerültek ki a keze alól, hogy csodájára jártak volna, ha az a kedves fiú, aki Mohanam mezejétől néhány óra lovaglásra legeltette a ménesét a nagy folyó partján, el nem jön időnként, és el nem viszi őket. Igaz, nagyon kellett könyörögnie, hogy a lány kiadja a munkáit a kezéből, de végül is mindig megtörtént a vásár. A fiút Besének hívták, és tényleg volt benne valami kányaszerű. A fekete irhájában, fekete varkocsával és fekete, szigorú tekintetű szemeivel, ha meg-meglebbentette mindenrejó juhbőr takaróját, egy repülni kész madárnak nézte volna bárki.

A történet ott kezdődött, hogy Mohanam elaludt a déli rekkenőben, és nagyon furcsát álmodott: egy kossal közösült álmában. Erre a rémálomra fel is riadt, vagy tán a szemerke eső ébresztette fel, ami az arcára csöpögött, ki tudja. Tény, hogy amikor kinyitotta a szemét, Bese ült mellette mosolyogva. Mohanam ijedten felült, megigazította a könnyű nyári gyolcsot, amelyik álmában jól felcsúszott a combjáig, és zavartan nézett a fiúra.

- Azt mesélik, az anyád lótuszvirágban szült téged a kristályvizű hegyi tó szigetén. Hát igaz lehet, mert olyan szép vagy! Te, te Moha, Mohanam... -

És lehajolt Bese, hogy megcsókolja a lány orcáját, de Mohanam eltaszította.

- Mi a baj, Moha? Csak nem félsz tőlem? Éppen tőlem, akit a legjobban ismersz ezen a határtalan vidéken? Hiszen más nemigen jön meglátogatni! -

- Dehogy félek!... Azazhogy... tudod, álmodtam... tán azért, no... -

- Rosszat álmodtál? Bántottak? -

- Nem. Vagyis igen. Nem tudom. Jó is meg rossz is. Szerelmeskedtem. - Mohanam a fűszálakat tépdeste maga körül, és fel nem nézett volna, de azért kimondta. Muszáj volt kimondania.

- Nahát! Itt az ideje, Moha. Végül is nem maradhatsz örökké pásztorlány. És kivel szerelmeskedtél? -

- Ez az! - fakadt sírva Mohanam, és a fekete kosra gondolt. Épp arra, aki nem is olyan messze tőlük most is őt nézte.

Bese nevetve csomagolta batyuba Mohanam faragásait, letett cserébe elemózsiát, kulacsban kumiszt, meg jófajta szárított gyümölcsöket, még kerek pénzeket is, mint fizetséget, azzal lóra pattant, és elvágtatott. Hosszú ideig nézett utána Mohanam, amíg a szemhatár mögött el nem tűnt.

Másnap megint ugyanazt álmodta, de akkor nem jött Bese, hogy megvigasztalja. És még sokszor álmodott ilyet, néha a kos volt a párja, néha Bese. Mint aki vágyik már a házaséletre.

Egy idő után arra kellett gondolnia, hogy talán nem is álmodott. Minden jel arra mutatott, hogy a szíve alatt gyermeket hord.

- Oh, hatalmas istenek! - ijedt meg Mohanam. - Éngem letaszítanak a legmagasabb szikláról, ahonnan a bűnösöket, a paráznákat és a tolvajokat szokták. Mi lesz velem? Meg kell halnom az álmaim miatt! -

Ettől fogva Mohanamnak nem volt egyetlen nyugodt perce sem. Előre látta a jövőt, élete rettenetes végét, és még Bese sem jött arrafelé. Elhagyta ember, isten! El innen! Fel a Kék Tokánra! Minél magasabbra! Ne más taszítsa a mélybe, ne a sámán tüzes tenyere rémisztő ceremóniák közepette! Intézze el az istenekkel a bűnét enmaga! Nem bírható ez a rettegés tovább! Nincs a félelemnél borzasztóbb!

Vergődött Mohanam heteken át, a gyermek pedig nőtt benne, érezte, már mozdul, jelzi létezését. Nemsokára beköszönt a tél, itt kell hagynia ezt a sziklás vidéket, le kell vinnie a nyájat a folyóhoz, találkoznia kell a népével, főleg apjával, anyjával. Mi lesz akkor? Nem gondolkodhatott már sokáig! Erős elszánás ült a szívébe, és nekilódult a nyájjal fel, a hegyek közé, a sziklás meredeken fel, egyre feljebb. A juhok el-elhullottak mellőle, de ő ment. Élelmet nem, csak italt vitt magával. A bogyókon élt, és az elszántság vitte a lábait. Elérte azt a hegyormot, amit kiszemelt magának. Már bokáig ért a hó, már dér lepte az ágakat, és biztosan a keresésére indultak. Már érezte maga mögött a leselkedő halált. Meg kell előznie az övéit, a törvényt! Nem volt idő! A szakadék peremére állt. A Keleti Szél a ruhájába kapott, lobogott a szoknyája, kendője, kibomlott fekete haja, a birkák keservesen bégettek, mint akik érzik a veszedelmet, és akkor Mohanam elrugaszkodott...

Ez a halál? Kérdezte a széltől, a felhőktől, az égtől. Mohanam nem zuhant, hanem egyenesen a lemenő nap felé repült. Mint akit mágnesként vonz a nap vörös korongja! Mint akit a szél a tenyerébe markolt, és száguld vele felfelé! Mint aki szárnyakat növesztett, és repülni tud!

Így került Mohanam a Pamír fennsík egyik zöldellő, még havat nem látott rétjére, és elájult. Amikor felébredt, halálos szomjúság gyötörte, és tudta, most nagyon kell törnie a fejét, hogy megértse, mi történt vele. Még inkább azt, mi fog történni!

Nyugodtan feküdt a hátán egy ideig, és gondolkodott. Körötte a csend, mint a halálban. Semmi nem rezdült. Csak az arany sugarak törték át a szemhéját. Akkor kinyitotta a szemét. Fekete kosfej bámult rá.

- Hát feljött utánam - gondolta ijedten. - Legalább lesz a gyereknek apja. Hiszen barikát fogok szülni, ha eljön az idő. -

Aztán felült. És a távoli ormon, a felkelő nap előtt, mint egy fekete kánya, ott ült Bese.

Hogyan kerültek ebbe az irdatlan magasságba, az istenek lábai elé, közvetlenül a túlvilág kapujába? El nem tudta képzelni. Felfelé nem szoktak zuhanni, felfelé csak repülni lehet.

Bese akkor odament hozzá, és megcsókolta, és azt mondta, hogy most már örökre az övé. Isten se, ember se választja el tőle. Szereti. És Mohanam akkor sírva fakadt.

- A birkagyerekem sem baj, Bese? -

- Miféle birkagyerek? Az a kos én voltam. Álmodban is engem szerettél, és ébren is engem. De persze jó, hogy itt van az a kos, meg a nehány juh is, legalább lesz a bőrükből sátor szél és hideg ellen, a húsukból étel, hogy megerősödj. -

És valóban. Minden úgy történt, ahogy Bese mondta. Letelepedtek a Pamír fennsíkján, Mohanam megszülte első gyermekét, Szádit, és szült még néhány fiút, leányt Bese legnagyobb örömére és a zord Hegy Szellemének szomorúságára, aki nem győzte figyelmeztetni ezeket a botor és bátor embereket, hogy errefelé nem szokás letelepedni. Ez az istenek, a szépség és a fagy birodalma."

- A többit már tudod, Majkám - sóhajtotta Pásivá, mert tudta, ez nem csak az utolsó ősanya-története, hanem egyáltalán az utolsó mese, amit el tud mondani immár lassan felnőtté érő leánykájának.

Nem sokkal később, 62 éves korában meghalt Pásivá.

Át kell vennem a tisztét, ha folytatni akarom. Megkeresni és megismerni azokat, akikből lettem. Lehetetlen! - hallom, ahogy mondjátok. És én is tudom. Nyolcezer íziglen, amikor éppen csak eljutottam az ötvenedik ősömhöz? Repülnöm kellene, mint Mohanamnak, mint a kásmírbeli anyáimnak. Csakhogy onnan a magasból olyan aprónak látszanának az életek a valóságos álmok és tettek nélkül, mintha egy légypiszokkal pöttyözött ablakon át nézném őket. Nem tudnám megkülönböztetni a piszkot az embertől. Mi értelme volna annak?

Látom, Kásmírban az élet mesékkel és varázslatokkal volt átszőve. Vajon korábban is, és mindenütt ilyen csodákkal terhesek voltak az esztendők? Vajon a Föld közepén, a sztyeppe végtelen térein nem volt-e csoda maga az élet? Megmaradni nem maga olyan feladat-e, amely megbélyegzi a géneket? Az egyesekét úgy, mint az összetartozókét, az egy honban létezőkét, akiknek ugyanaz jut egyenként, mint az egésznek? - kérdezem.

Ahogy elnézem a többnapi lovaglásnyira elterülő végtelen mezőt, s körüle a hegyeket, rajta a folyókat, és a mákszemnyi igyekvőket, hát nem úgy van-e velük is, mint a ménessel? Felnevelődnek a fiatal állatok, ám a csikók egy-kettőre elkerülnek az anyjuk mellől, hiszen ezért vannak. Szétszélednek a kupecek karámjaiba, onnan a hegyi vad népek harctereire, vagy az eke előtt cammognak a tágas, művelt földeken, vagy bejárják a világot a hátukon kincseket cipelve. Végzik a dolgukat, holott egykor egy csapat voltak, ugyanegy pattogó ostorra iramodtak, egy húú-húú-ra füleltek, egy folyókanyar volt az itatójuk, egy virágos rét az etetőjük. Az ember is így széled ki a család oltalmából messzi világba, vagy ha csak a szomszédba, már idegen az is! Szigorú vagy laza kötelékbe, de idegenbe szokni, hogy a sajátjuk legyen az, ami imént még a másoké volt. Sorsok alakulnak. Néha egyformán, néha különösen. De egyetlen, ami összeköti őket, a köldökzsinór, mely által felfűzve az anyák lányaikkal egy sort alkotnak, amelynek a vége...

No, hol a vége?

A LÉLEK HÁZAI

ELMÉLKEDÉSEK ITT, AZ ELEJÉN

... A vándorló lélek és a nehézkes anyagi test között, azaz a Lélekvilág és a Földi létezés között valamikor könnyebb volt az átjárás. Évezredekkel ezelőtt, még a lélek "fiatal korában", magával hozta Odaátról az őseredeti képzeteket, és testbe öltözve is emlékezett arra, hogy VAN átjárás, VAN kapu. Az ősi halottas könyvek mind erről az átjárásról beszélnek. Az útról. Érdekes: a megérkezésről nem. Sem a Másik létbe, sem a Földi létbe. Sem föl, sem le.

A csecsemők emlékezetében egy darabig még őrződnek a fenti világ nyomai. Talán. Azután belőlük is eltűnnek, felszívódnak. Legyalulják az anyagi világgal való harcok súrlódásai. Maradunk idelenn, testi mivoltunkban védtelenül. Pedig manapság egyre távolodunk a Természettől, a földi életbe való beilleszkedés egyre keményebb munkát és egyre több energiát követel testtől és lélektől egyaránt. Vajon Isten miért törölte el a tudásunkat lelki múltunkról? Minden bizonnyal segíthetne eligazodni a Mindenség nagy szövevényében. Ráadásul az én lelkem már igencsak kopott, az Odaátról hozott emlékek fakók, a lelkem belefáradt az átváltozásokkal járó szenvedésekbe: elszakadni és beilleszkedni, elszakadni és megint beilleszkedni - folyvást... Olyan lehet ez a lélek már, mint nagyapa tarisznyájának foszlott kantára... Ugye?

Ám Isten hagyott egy "rejtett átjárót", a lélek imaginárius képességét.

1. ZÁCH LILI (1849 - 1885)

Három koppanás az ablakon. A függönyön alig derengett át az ég. Tehát még hajnal sincs. Teljesen éber lett, fülében még a hang, tisztán. A három koppanás, üvegen. A rossz szándékú tolvajok nem kopognak. Megnyugodna, De hátha valaki bajban van? Felkelt, minden ablakon kinézett. Csend volt és sápadt pirkadat, szürkeség meg üresség az utcán és udvaron... Hacsak a madarak nem... Visszahúzza a párna melege:

... Hármat koppantott a rozsdafarkú, hogy be akar jönni, még itt a tél... A nap is hogy kisütött! Nyár van... Így hirtelen...

A kerítésen túl, az utcán tereferélnek, de már nyitom is a kaput. Betérnek, mint akik hazaértek, se ölelés, se öröm. De bennem belül annál nagyobb... hogy meglátogatnak! Elöl lép nehézkesen Nagymamám, azután Nénje, rám se néz, azután Anyu, őt is lefoglalja a negyedik. Ki az? A kendő mélyen az arcában, termetről sem ismerős. Rám néz. Milyen fiatal! Fekete szoknya, kék kötény, falusias. Nézek utánuk, már csuknám a kaput... de hová lett a kapuszárny? ... Tárva a járás az utca felé, bárki bejöhet. Hadd jöjjön! - vonom a vállam, s fordulok át a verandán, utánuk... Boldog vagyok. Arcomra kiül bizonyára, de rám se hederítenek. Mennek a kertbe, beszélgetnek... Süt a nap...

És nincs kert!... A bodza alatt fejfák és sírkövek... végig... a szilvafa körül is... Látom Nagyapa síremlékét, s gondolom, de jó, hogy itt áll, hisz Pesten nincs már meg...

- Ők kopogtak akkor? - töröm a fejem. - Ki hát a negyedik?...

A sárgatollas, hosszúnyelű portörlőn már a sor, kimosva minden függöny, terítő. Húsvét előtti és vendégek utáni nagytakarítás. Csak kitavaszodik az idén is!... Temető a kertemben... Hányan éltek és haltak meg már itt ebben a házban?!... És hányan utánam?... És kik?... Mint az a fiatal nő... a ringó járásával... Úgy ment Anyám mellett, mintha összetartoznának, összekapaszkodva... Ő volna Zách Lili?...

A szőnyegekkel az ölében kiment, hogy kirázza mindet... az álom emlékével a kert felé nézett... Az ő kertje, a téli fű sárga hálói át meg átfonták a kert földjét, de itt-ott már felvetette zöld dárdáját az új... A kút melletti lankadt, sárga pampafű bokránál apró pad, egyszemélyes... ott ül Zács Lili, és sír...

Pedig ott sohasem volt pad...

"Dehogynem... Magam csináltam még lánykoromban... Rá lehet tenni a teli vödröt a vízzel, úgy könnyebb átönteni a kantába... meg üldögélni is lehet rajta... hallani innen, amint a tehén ropogtatja a szénát bent az istállóban..."

A szőnyegeket a fűbe vetette, egyenként fogna a kirázásukhoz. De fel kellett nyalábolni hirtelen, mert egy barnafoltos kecske szökell felé, harsányan ugatva utána a fekete, lompos kutya. Kergeti.

"Még összetapodják a szőnyegeimet!" Kapja fel, de csak a szél fútta le a kötélről a mosott kötőket, rékliket.

Bentről a gyerek sír, hát fut... A fene a kecskéjébe!... Mondtam is mindig anyámnak, inkább birkát vegyünk! Kergült kecske!... Tessék! Moshatom újra!...

- Nézze, mit csinált a bolond kecskéje! - lengeti a marék sáros ruhát.

Az öregasszony a rakott tűzhely előtt áll, kavarja a fazekat, fel se néz, lába körül vörös macska dörgölőzik. Lehajol, kórét tesz a tűzre, nagyot lobban a láng.

- Nem hallod? Sír a gyerek! Mit ettél, hogy folyton sír? Tán arra is gondolhatnál, amikor a torzsát rágicsálod... -

- Mire, Anya? -

- Szelet csinál. Te szereted, a gyerek megsínyli. Az ő hasiját tekeri. -

- Csak nem? -

Befut a szobába. A bölcső az ablak alatt, rézsút betűz rá a nap. Már csend van. Az ajtónyitásra elhallgatott... Kicsi Lilike!...

A két ablak között a falon ott lóg az esküvői csokra, meg egy darab a mirtuszos pártájából gyönyörűségesen összerakva. Anyja rámáztatta, került tán egy gúnárba is... Haj, olyan volt az az esküvő!... Még a városban is utána néztek volna! Ipamék kitettek magukért. Naná! Lett egy cselédből kettő - ingyen!

- Hogy is volt csak? -

Melléülök... Zavaromban a combomon simigatom a kötőt, pergetem a szélit... belemártom az arcomat... szárítom... De milyen nagy a csend!... Felnyerít a ló a jászol előtt odabenn... hangosan, furán... Ilyenkor mondják, hogy lélek jár az udvaron... pedig csak én, Zács Lili...

"Jól van, Ráró... Csak én vagyok... Szokod az új istállót?... Már az is van... új istálló... belé a lovat a Jóska hozta esküvő után... a szomszédból...

Anya szerint a Majzikék baromfiudvarán koszolhattam a porban... én nem emlékszem, hol... csak arra, hogy Anya fut hozzám, felkap és úgy szorít, majd a bordámat töri.. a lélegzetem is majd elakad... Anya nevet, ölel, hát nem sírok... Felkiabálja utánam az égbe, ahogy feldob, hogy "Nekem adják a rozzant kisistállót! Megegyeztem a Bozsikékkal! Jaj, Lilikém, lesz már födél a fejünk felett! Saját!" ... Saját bizony, az nem lett... most sem az, de akkor Anya sikongatott, és táncra perdült velem a ganajos sárban...

Sár... mindenütt sár... mindig sár... sarat hordtunk a Tócséról, azután hogy belegyűlt a víz, messzebbről, a Lúdlaposról... kevertük az udvaron... más sem volt még, csak a sár... kerítve kavartuk, aztán téglákban száradt... víz és sár... ruha helyett a hasamon, az arcomon, a kezemen...

Anyám berakta a Bozsikék felőli ajtót, kivágta átellenben, erre... tapasztotta kívül, belül, azután lemeszelte... szalma volt elég fekvőhelynek... no, volt már egy árva birkánk is, melegítőnek... Itt, igen itt... most fele a konyha a tűzhellyel meg a kemencével... Később is sár... meg sorban a napon száradó téglák... Cigány Laci mutatta, de mivel a fizetségnek kért tyúk, az nem volt, hát hagyta Anyámat, csinálja maga... meg én... Épp hogy pendelyes voltam már... egyszer a birkák széttapodták... volt már három, gyapjasak, ostobák... széttapodták... Anya sírt: "A szemed nem volt rajta, kislányom! az volt a dolgod! most kezdhetjük, jaj, Istenem!"... És kezdtük elölről, mert kellett egy szoba az utca felé... a régi maradt ennek a konyhának... A tetőhöz egy legény jött segíteni... Az is, meg többen már, lesték Anyámat... volt, hogy kérték is... Jobban lett volna a dolgunk, ha ráadja a fejét... de nem! Apámat nem tudta felejteni... a rövid boldogságát... Zács Lajosné Zsellér Julianna... Meg aztán mostohára nem adott volna... hogy verjen... tudom... Inkább tartotta magát az alkuhoz becsülettel... mert nem ingyen adták fukari Bozsikék... Jaj, megver az Isten ipamékra mondani, de igazság!... Anyám napszámot dolgozott érte... többszörösét, mint az értéke... Nehogy nagy tisztességnek vegyük a Bozsik-családhoz való csatolásomat ám!... Anyám mesélte... éppen fejt, odaát... hát melléállt az öreg Bella, s mondta: "Neked van lyányod, nekem fiaim. Együtt játszanak még, de majd ha ideje lesz, az összeszokásból kívánás is lehet... Ne tiltsad hát, Juliskám!... Érted-e?... No, a kazal mögött, hátul, csinálhatsz magadnak veteményest, elkerítheted..." Hogy hiszen az öregek részéről alku voltam én is. Dolgos anyának szorgos a lánya!... Hát így... Most is az ő telkükön lakunk... a ház a mienk, de a hátunkra vehetnénk, ha egyszer azt mondják, nincs tovább telek, fel is út, le is út... Hát ezért a Jóskával az a nagy engedékenység... Nincs ám átírva... Minek az? Bozsik maradt már így is...

Hihettem vóna, hogy a Jóska muszájból vett el, az öregek unszolására... de nem! azt az egyet tudom, hogy nem... Jó ember a Jóska, szeret is... Soha egyet nem mondott rám... inkább vígasztalt... Már a második gyerek ment el... Józsika alig élt pár órát... aztán a másik.. épp mozdult... a határban vetéltem... Nem! Nem mondhatom, hogy félasszonynak néz... Édes Istenem!... Csak az egy Lilikém lesz nekem is, mint én az anyámnak?... Édes jó Istenem!..."

Az esték olyan hidegek, mintha igazán tél volna... Hajaj, ez az almafa is alszik még... csak fényesedik a bőre... Na, gyerünk! Ha nem csukom be a kamrát, egész éjjel forgok majd a nyugtalanságtól... No, odaát lobog a tűz!... hozza majd a szél a pernyét, kormot... a szaga sem tisztességes ennek a tavalyi avarnak, szemétnek...

Összehúzta magán a kendőt, mellére szorította a kezét, fázott, és bámulta a sötétben a láng lobogását túlnan... Szikratánc, libegés, pattogás, sziszegés...

Itt szipog, ni, a kispadon... "Gyere be, Lilikém!" - átkarolja az anyja, úgy viszi befelé, pedig egy fejjel kisebb nála... közben duruzsol: "Hideg van már itt künn... a szemed is kisírod, Szentem... Jóska mindjárt itthon lesz, te meg... ajaj, lesz még, meglátod... sok kicsi szöszke fej lesz itt még!... Na, gyere!... édes tej odabe, még meleg... a gyerekecske a kóterkában táncol, pedig már feljött a hold... az apját várja ébren... mint te, ugye, Lilikém?..."

Szikratánc, libegés, pattogás, sziszegés...

X  X  X

... Már megint a fűnyírót toszogatom. Kombájn kéne, hogy elbírjon ezzel a dzsungellel. Jól megnövesztette a nap meg az eső a távollétem alatt...

Zács Lili kiskertjét aratom... Izzadok, dühöngök, és mit teszek?... Kislány kezének kérgesedő fáradása nyomán virágok emlékeit tiprom és mérgelődök... Pedig keresem háta görnyedésének vonalát a szúnyogriadós délutáni fényben, de nem látom... Azt a rozsdaszín virágú jácintból és lángoló narancsszín liliomokból összerakott kis nyári csokrot látom, amit imakönyve mellé szorítva visz a templomba. Akkor...

"1862. úgy számolom. Tizenkét éves voltam, mikor nagylánnyá értem.

Azon a nyáron már én is mehettem kaszálni napszámba. Szénát kaszálni a Majzikék teheneinek a láthatár végéig nyúló virágos pusztán, a Benén túl. Amikor már jó messzire hagytuk az összes asszonyt, hajlongás közben suttogta el anyám, hogy mire készüljek, ami bekövetkezik nemsokára, és hogy attól nem kell félni, nem kell megijedni, ez a dolgok rendje. Mindketten a kaszánkat lestünk, nem tudtunk egymás arcába nézni, így volt könnyebb neki is, nekem is. A szomszéd Fruzsitól hallottam már erről, ijedezünk, fantáziáltunk, de nem szóltam erről anyámnak. Most nem. Mégis hozzátette, mintha tudta volna azokat a susmorgó délutánokat a parton a Fruzsival; "Inkább engem kérdezz, ha nem igazodsz el valamiben!"

Mindig tudta, mire gondolok, és megválaszolta az elhallgatott kérdéseimet a maga okos és szűkszavú módján. Nem is rejtettem a véka alá semmit. Minek? Azt sem, amikor esténként átjött az udvar végibe beszélgetni a Bozsikék Jóskája. Nem szóltam. Anyám sem. Mégis elpityeredett, amikor arra került a sor, hogy asszony legyek. Úgy tett, mintha váratlanul érné a dolog...

... Meg is történt hamarosan, amiről a kaszálón beszélt. Mintha órája lett volna erre is. Örültem is, meg nem is. Olyan sok macerával járt, értelmét pedig nem láttam.

A rákövetkező vasárnap anyám megszólított a reggeli zománcos bögre mögül: "Eladósorba kerültél. Köszönjük meg Jézus urunknak! Öltözz fel illőn, Lili!"

Ritkán jártunk mi templomba, nem volt arra idő minálunk, ahol csak két pár női kezet lehetett munkára fogni. Most hát nagyon igyekeztem. A kopottat ropogósra vasaltam, a lábamra harisnyát húztam, elővettem a régi cipőt is, télről, de nem jött fel a már szétterült, folyvást mezítlen lábamra. Anyám letérdelt elém, úgy rángatta fel. Kezem a vállán, éreztem csontosságát. Fenn volt. Azután vízzel gyengén meghintette: "Tapodj egy kicsit idebenn, hadd táguljon! Szokjad!" Anyám a legszebb fekete kötőjét vette magára, fejére az apróvirágos, sötétkék kendőt, pedig még alig volt harminc. Én fésülködötten állottam előtte, és épp arra gondoltam, hogy olyan lehetek, mint a csupasznyakú vörös tyúk a többiek között, csúfságra, mert olyan mezítelennek éreztem magam abban az ünnepi pruszlikban. Anyám nézett, és mosolygott. Valamit szorongatott a markában. "Mintha épp reád illenék most..." - mondta, és rám kötött egy sor csudaszép fehér gyöngyöt. "Apád hozta ki a Tisza partjára, amikor megtudta, hogy a világra készülsz. Az utolsó ajándéka, úgy viseld!"

Kezembe vettem a magam kötötte, magam nevelte sárga csokrot, imakönyvem táblájára fogtam, hozzá a kis fehér kendőt, kihúztam magam, és behúztam magunk mögött a kertajtót. Egyforma magasak voltunk. Én büszke voltam rá. Ő meg rám.

Anya...

... Anya... Érzem az illatát, a testének szénaszagát, meleg puhaságát, amint átnyalábol, apró gyereket... Nagyocskaként fogottabban szeretett, szemérmesen, de emlékszem keze lágy érintésére a fejemen, dicséretképp simogatását a hátamon, ha a teknő fölé hajoltam, szánalomképp, vagy csak úgy, mellettem elmenőben.

Falakból, földből árad a szeretet...

Ezért jöttem ide...

X  X  X

És ezért várom olyan nagyon Zács Lilit... Lelkem egyik előző életét-halálát akarom ismerni.

X  X  X

Kötényét húzkodja a térdén. Látom rajta, nem jó emlékezni. Nem szólok, nem akarom elijeszteni a beszédtől. Hallgatunk. Szorongásaink egybeérnek, mint ahogy egymást karolja a múlt és a jövő. A jelen, érdekes, most is kimarad.

"Tán tudod, hogy uramat, Jóskát, sirattam soká, de 7 év után mégis beleszerettem valakibe... Majd egyszer arról is... a házasságról, de ezt most muszáj... Akkor a szerelem volt a legfontosabb. Sokáig, majd egy esztendőn át tudtam, hogy az az egyetlen ölelkezés volt a Minden. Sajgott nagyon a hiánya... és a szégyen... az átkozódások és a megbánások... és a szenvedély, amit nem tudtam csillapítani... Jöttem-mentem, tettem a dolgom, de közben köröttem minden elveszítette a fontosságát... Eltávolodtak... vagy én távolodtam... mindent betöltött a fájdalom a hiánya miatt.

Ősz volt, esős, langyos, fagyba forduló ősz. Minden csupa sár, örökké tartó szemerke. És a Bene megáradt. Már körülölelte a túlsó házat, és felénk is kúsztak ezüst csermelyek... Hát itt már szélesre terül a patak, de zúgva jön le a hegyről, és arra örvények fordítják meg a fákat, kitépik tövestül...

Azon a novemberi reggelen muszáj volt kimennem a vízhez. Nem messzire, csak át a legelőn, túlnan még áradt, sárban cuppogtam meztéláb. Anyámnak mondtam nagy, kerek szemétől elfordulva, hogy csibenevelő kosár kell, hisz nincs.

- De hát csibe sincs ilyenkor... - és már szipogott. - Vigyázz a víznél, hiszen befoghat az ár! -

- Tudom, tudom, vigyázok... Arra, felfele vannak jó, vesszős bokrok... -

- Novemberben? - hitetlenkedett, de nem faggatott tovább, nem fogott vissza.

Találtam is frissnek tűnő, ázott vesszőket, hajlongtam is, és vártam, mikor jön a víz... Készakarva nem, dehogy... de lestem és mentem, hajlongtam, fohászkodtam, imádkoztam, mentem... Az most a furcsa, hogy nem emlékeztem a gyermekeimre. Csak Vilmos járt az eszemben, hogy megszégyenített... hogy nem kellettem... hogy nem mentegetőzött... hogy hagyott szó nélkül... Akkor jött az ár... vagy én húzódtam felfelé?... A lábam már jeges volt, merev, a kezemben a vesszők, a másikkal a szoknyámat fogtam erősen... Mivel kapaszkodhattam volna, és mibe?... Hagytam. Azután beleszédültem az ezüstöskéken csillogó kavargásba, pedig a víz csak combközépig ért... Ha fellépek egy kőre... Lehúzott súlyos, vizes ruhám, egy darabig kapkodtam a levegőt, kaszáltam a karommal, fogaim vacogtak, fejem körül a víz, csak akkor lett jó, amikor ellepett... néztem erősen a vízfalat, és kinyitottam a számat, muszáj volt, és bejött a víz, le a mellembe, szorított, már csak sötét volt és zúgás... apró fájó pattogások, apró fájó fények... a levegő sem hiányzott már...

Anyám lelt meg másnap. Kékeslila markomban szorosan a vesszőköteg, lábaim a parti bokorra akadva, szoknyám a szotyogó füvön terült szét lucskosan, az ár hozta iszalag és ágbogas gyökerek fonódtak a nyakam köré, mint gégeszorító kötelek, arcomon alvadt vér a krisztustövistől, hajamon békák ültek, fonatom a víz színén lebegett moszattal, levéllel, parti boglárka sárga virágjával szőve át meg át, tátott számban sár, azon gyík sütkérezett, szemem és fülem járataiban apró halacskák kergetőztek. Mintha a tavasz vett volna ölébe, és alattam a Bene békésen csordogált lefelé, hazafelé.

Anyám úgy állt kővé válva, mint akkor a Tisza partján. Egyszerre összekuszálódott benne az idő. Ki fekszik ott a vízen? Én vagy az apám? Vagy talán mind a ketten? Mint akik egymásra találtak holtukban? Akik addig soha nem látták egymást... Szegény anyám, szegény-szegény árva Zsellér Julianna... Rászakadt a világ..."

Zács Lili felzokogott hangosan. Én bénán néztem. Régen történt ez. 1885-ben... épp betöltötte volna a 36. évét...

X  X  X

A függönyökön át bedereng a kinti éjszaka, amelyet gyér utcai lámpafény derít. Aztán az egész szobában elterpeszkedik a lélek-látomás, gomolyog, mocorog, inog, leng egyik faltól a másikig. A szoba megtelik, és élnek benne, mint amikor még három dimenzióban tették, lélekkel és meleg vérrel. Csupán fizika, gondolom, a falakból kiárad a nappal felvett meleg, az mozgatja a levegőt, s benne a milliárd rakoncátlan fotont. De hisz ezek a vályogtéglák legalább fél méter vastag falban tömörülnek, nem adják-veszik csak úgy, könnyedén a hőt! Nem! Ebben a vályogban eleve beletárolt meleg van! A téglákat formáló kezek melege táncoltatja meg a fénygomolyba öltözött lelkeket! Megmutatják magukat, hisz az ő otthonuk ez, ahová befogadtak... Befogadott... Zács Lili, lelkem egyik előző élete. Kinn a kertben a növényeken át üzen: ott a földből, a mélyről ő hozza fel nekem lába nyomának üzenetét. Idebenn az éjszakában keze nyomának melege üzen. Hogy ne érezzem magam egyedül. HÁT EZÉRT NEM ÉRZEM MAGAM ITT SOHA EGYEDÜL!

- Gyere elő, Zács Lili! Meséld el, no! Meséld el!

- Mit is?

- Azt tudom, én miként kerültem ide. De te? Te hogyan?

- Hogy hogyan találkoztunk?

- Találkozásról szó sem lehet, hisz egy lélek vagyunk mi, te meg én. Csak a tested idegen. És a sorsunk.

- Mondjam el akkor, hogyan lett belőlem Zács Lili? Így jó?

- A kezdetet. Amire emlékszel... Ha emlékszel. Mert én semmire...

- Majd előjön az is.

- Mikor?

- Ha lélek leszel.

Befűzöm a papírt, Chopin zenéje a háttér, és lelkem őfelé fordul, Írom, ahogy mondja:

Kiszólítanak a boldogság közegéből, és megnézem majdani földi életem. Egyelőre semmi közöm nincs hozzá, mert ez a sors csak általam teljesedhet be, különben nem lesz. Csak ha elfogadom. Választanom kell. És bólintok: igen.

Kívülállóként, szabad lélekként cseppentem bele ebbe a sorsba, emberi akaratomon kívül, csupán földöntúli akarattal, isteni szándékból. Hogy valami fontosat megtanuljak...

Esküvő után apám anyám családjához költözött, így lett Zács Lajos beregi zsellérből szabolcsi házas paraszt. Mint szökött jobbágyot halálra kerestette ura, bár e világnak már vége volt mindenütt másutt, csak ott nem, a beregi uradalomban. 1849 januárját írták. Szent hazafiságban égett a föld. Megszűnt a jobbágyság! De a zsandár parancsot teljesít. Apám, a szegény bujdosó nem is bírta soká anyám szoknyáján. Elűzte onnan a félelem, s a félelem miatt mardosó szégyen. Számára egy út maradt: beállni szabad honvédnek Kossuth seregébe. Neki is indult.

Én anyámmal együtt sírtam, én a méh biztos burkában, hol még csak sejtése sem volt rólam. Sajnáltam őt, a nagy szerelmét, a nagy hitét, és a nagy árvaságát! Hát nekiindult ő is. A párja után. Ment magában, vállán kendő, lábán rongyos csizma, az apjáé az is, hátán a kicsi batyu, benne kicsi elemózsia, lábas meg só meg gyufa, és vagy ötszáz lépés apám meg őközte. Dehogy is merte volna közelítni! Nevetségbe hozni az urát! A tábornál le is maradt. Nem messze, a kiserkent vetésen túl, azt is lelegelték rendesen a katonalovak, szóval ott túl, a fákhoz meg a folyóhoz közel egy öreg nádkunyhót lelt, elhagyottat, dohosat, télette aljzatút, vándorokat várót. Annak magasából nézte a tábort, s a nyüzsgő táborban ura szálas alakját kereste. Csak lássa legalább!

Ott nem mondták Zács Jóskának, 'szakadt jobbágy'! 'Coki haza!' 'Túrd a más földjét, és kuss!' Ott puskát adtak neki, meg szélhajtó köpönyeget, és Gáspár András ezredes úr maga parolázott vele, amikor a fejébe nyomta a csapat csákóját ott a Tisza menti hídállásban 1849. koratavaszán.

Akkor úgy, de úgy elsírta magát anyám: "Hiszen ez tényleg komolyan teszi, hogy elhágy, és beáll hazamentő katonának!" És a sírás mélyén azért volt egy kis büszkeség is, hiszen attól is lehet sírni, de nagyon!

Este tüzet rakott gallyakból, avarból meg fejalját a kunyhóban, kendőjéből előszedte a lábaskát, a fakanalat, a kevéske kását, megfőzte, megkóstolta, sót is rakott, és várt. Nem hiába. Jött a párja, jött apám a hold fényénél, hóna alatt fehér cipó meg szalonna betakarva, s jött, ha csak egy fertály órácskára. Égett a tűz: megtalálta!

Napok teltek. És anyám egyszer csak... a víz sodrásában... észrevett engem! Jaj, micsoda boldogság szállta meg! A mesebeli óriással is kiállt volna! Hamar el is mondta apámnak azon este, csillagfénynél. Hegedűszó szállt a fák között, hozzá fütyölte csirregve a cinke meg a nádi rigó. Bál volt a Tisza partján akkor éjjel...

... és gyász lett másnap éjjel... Épp lehullani készült az alkonyat, amikor jó néhányan, portya német, nekirontottak a gyanútlan tábornak. Csak hörgés és lovak horkantása, kardok pengése, azután kushadó csend. Anyám futott, futott arra! Lábát az Isten kormányozta a fekete ég alatt, a halált hozó ég alatt, a heverő testek között. Egyszerre csak ráakadt: ott feküdt apám a sárban, vérben, melle átszúrva, szeme anyámon, ki letérdelt, átölelte, és látta, nincs mit tenni, csak szeretni, fejét ölébe vette, és elapadt, égő szemmel nézte arcát, nézte, nézte, utoljára képét magába véste. Egy sóhaj: "Lajoska... Lilike..." A gyereknevekkel együtt buggyant ki száján a vére, s a lelke felszállt a fagyos égbe.

A hajnal így találta őket. Fázós, szegényes, háborús piéta. Körül a mező teli merev halottakkal. Nem messze a folyó csobogott halkan, sírósan. Akkor a félsötétben anyám a férfiját a Tiszához vonszolta, egy csobbanás, mint áldozattétel, és apám végső nyughelyére lelt.

Most már merre? El! El! Minél távolabb innen! Mindig csak elfele!

Szántók, ligetek, falvak, majorságok, szántók, szőlők, legelők... Útja során úgy élt meg, mint azután még sokáig: mások jóindulatából, köszönömökből. Hálás volt, ha felfogadták, hiszen idegen, magános, várandós és borús tekintetű... Julianna, drága anyám!...

"Azután megszülettél. Te voltál a Kisjézusom 1849 Karácsony estéjén a Majzikék tehénistállójában, itt Nagyfügeden. Már itt törtek rám a fájások, és milyen jó volt, hogy az esteli istállóba még betiblábalt Sári néni, a vén vajákos cseléd, és a világra segített. Így történt, igen..." - sóhajtott anyám, mert ez az ő története volt.

Nem hiszed, ha mondom, pedig emlékszem, amikor a mellére vett, besüllyedtem a létbe: tejillat, szalmaillat, testillat, vérillat - anyámillat. Arcomon bizonyára kiült a biztonság elégedettsége: gyakorlatlan igyekezet a testi állapot kifejezésére, az újszülött suta fintora, olyan mosolyféle. Anyámból ez a fintor az elragadtatás sóhaját csalta ki.

"Lilike..." - suttogta. És amint megéreztem bőrömön az anyám szeméből kigördülő boldogság-könnycseppeket, tudtam: megvan a sorsom.

Itt kezdődik az én történetem.

X  X  X

Már minden zöld, buja körül. Állok felettük csodálva és csodálkozva. Míg hátamon egy lágy kéz, mint édesanya-keze, megtaszajt, fordulok.

Hát igen! Mit bámészkodom itt? Nekem dolgom van! Tudom én! és előrefutok, mögöttem a hang:

- Mit álldogáltál ott? Valamit láttál?

- Nem tudom! - kiáltok vissza, és megint belebotlok a lehajított lapát nyelébe. Felsírok, anyám utolér, felemel, kötőjével megtörli a szemem, elém guggol, és jól a szemembe néz:

- Idefigyelj, kicsi Lili! Mindig mesélj el nekem mindent ezután is, jó? -

Én bólogatok, és kézen fogva tesszük meg a további néhány lépést a kerítés mentén ásott gödörhöz. Anyám útközben felkapja azt a gonosz lapátot, ráver a nyelire büntetésképp, azután a gödör széléről jól belekavar a törekkel kevert sárba. Én már térdelek is, tudom a dolgom, fogom erősen a léckeretet, amibe anya belelapátolja a sarat, azután beleöklözök, mintha mérges lennék, a négy sarkába, hogy kiteljen, a tetejét ketten megsimogatjuk, és anya óvatosan leemeli a lécet. Ez már a nemtudomhanyadik, sokadik vályogtégla. Utána arrébb térdelek, arrébb rakom a keretet, és anya megint merít és önt, és én beleöklözök, és megint egy tégla.

- Jaj, mennyi kell még? - kérdem az alig hároméves eszemmel.

Anya felnevet: - Sok! Ha tele lesz az udvar, és mind megszáradt szépen, elkezdhetjük: Berakjuk az ajtót meg az ablakot a Bozsikék felé, tudod, és akkor ez már többé nem istálló lesz, hanem a mi házunk... És ha kedvünk lesz, csinálunk még ilyen gyönyörű téglákat, és akkor egy konyhát is húzunk ide.

- Pont ide? -

- Pont. Ahol most a téglák száradnak, ott kenyér fog sülni. Jó lesz, Lilikém? -

X  X  X

Vasárnap. Délutáni lustálkodás a zöld rekamién, kibámulok, nyugat felől ferdén süt még a nap, átvilágítja a leveleket. Csak ahol a szőlő és az alma lombja találkozik a kerti vízcsap felett, ott van aranyló homály, méghozzá négyszögletű. Mintha a levelekből láthatatlan kéz kuckót épített volna, s azt belülről sütné be a nap! Egy belső nap!... Szögletes mennybolt ablaka az almafám alatt... Felülök, hogy jobban lássam, tán téved a szemem... Nem... A kuckóban aprócska leány ül és sír.

- Fényleány, miért sírsz?

- Elvesztettem a papucsomat, és fázik a lábam...

- Gyere be hozzám, fény leánya, nálam meleg van, fűtök...

- De meg kell találnom a piros pillangós papucsomat, mert anyámtól kikapok... Jaj, jaj...

Kimentem, és nekiláttam én is a keresésnek. S ahogy ott térdelek a fénykockában, szemembe szikrázik az izzó-vörös napkorong, és a felhők szélén a nap éles búcsúfénye. Félkótyag álmosan, papucskeresés közben hirtelen megvilágosodott: eljött hozzám álmomban Zács Lili, a lelkem, eljött megmondani, hogy igenis szerette azt az embert!

Meséld el hát, Zács Lili! Meséld el még egyszer!

"... Akkor ott, fenn a szőlő fölött az erdő szélén, nem történt semmi. Szerettük egymást. El sem hangzott semmi, de én tudtam, hogy lesz folytatása! Biztos voltam benne!

Vártam. Egy hétig, kettőig... vártam négy hétig, hat hétig... már hullottak a levelek... Nem jött. Csak az ősz. Nem értettem... mégis hittem: vártam. Aztán anyám mondta halkan: "Jön Vilmos, meglásd, jön, csak le kell rendeznie... Légy türelemmel!" Nem mondta ezzel, de tudtomra hozta, hogy van valami, ami nem engedi hozzám. Anyám tudta, én nem. Nem kérdeztem, vártam...

Heteken át... milyen nehéz is... Amikor semmi más, csak a csend!...

Aztán a tél. Havas csizmák toporogtak az ajtó előtt, megremegtem, de a tűz mellé fagyos szó szállt ipamtól: hogy most jöttek a karácsondi lagziból, hogy bizony Vilmos elvette azt a lányt, már a gyerek jön nemsokára...

De keserves volt az a pillanat!...

Elfújta a békém, ami előtte volt, bár nehéz volt az is ember nélkül - már hetedik éve...

Mellettem volt anyám, földönfutó özvegy Zsellér Julianna, aki a maga sorsát látta az enyémben. Mégis nehéz volt az egyedüllét a mindennapokban a négy gyerekkel. Dal helyett sóhaj szaladt a számon. Bár kiadtam volna véle a szomorúságomat! Mért, hogy oly sok szó esik a nótákban a szerelemről, ölelésről, vágyról, csak az özvegyek forró ágyáról kevés? Mért, hogy sok árván maradt asszony szemlesütve hallgat a száraz éjszakákról? Hogy nem tudja kidalolni magából, mennyire keserves így, fiatalon! És akkor jön a munka, a szerzetesek szöges ostora - rogyásig, hogy feledj!...

Én is mentem anyámmal a Bozsik-tanyára minden nap. A házat s a kicsit már Lilikére tudtam hagyni. Hajnalban a miénkre mentem, déltől ballagtam át anyám mellé a Bozsik-féle krumpliföldre. Miénkre... hajaj, Bozsik volt az is, férjem után a gyerekeké. Ezért mondta napam oly sokat, hogy "Tiétek ez is, bátran csinálhatod, a gyerekeidnek csinálod" - jóváhagyva a dupla fáradozást. Mármint az anyámét s enyimet.

El-elnéztem anyámat, hallgatag öregasszony, s nincs még ötven... Pedig de öreges volt már, Istenem! Hová lett az élete?

S az enyém? Ő 30 éve férfi nélkül, én meg... Hogy elrepült az a hét esztendő! Napszámba mentem akkor nyáron. Szőlőt kapáltunk a karácsondi határban a rédei uraságnak. Tizedik nap volt, az utolsó. Akkor délben, akkor fogta meg a kezem, és mentünk felfelé az ebéd utáni fáradt csendben, a patakon túlra, ahol ligetté szelídült a hegy erdeje, ott, az ágas cserjék között mentünk hallgatagon, csak karjaink egymáshoz érintésén olvastuk le, mit mondana a másik, ha szólna.

Vilmos már benne járt a negyvenben, én is már 35, Istenem! Koros, társat vesztett, társat váró esettek voltunk mind a ketten. Nem mondtunk semmit, de hallottuk mégis.

... a szoknyám szétterült az avaron, a fejét az ölembe vettem, éreztem a súlyát, néztem a fényes arcát, szépen beretvált, sima bőrét, mellkasán emelkedő barna zekéjét, izzadságszagát is éreztem, édes volt. És éreztem a nyugalmat, ami szétáradt a vidék felett, kettőnk felett. Egyik kezem a tenyerében, másik a haján pihent. Nem nézett fel rám... azt mondta... vagy gondolta... vagy én gondoltam?... "Várjál, Lili, várjál!"

Már hazafelé a szekéren, a többiek jókedve közepén komorultam el, hogy tán szerelmes vagyok. Mintha ilyen még nem történt volna velem!...

Csak felültem a már surló fényben a szekérre, és csak jöttek felfelé, sürögtek, ki hová ülhetne, fecsegtek, itt-ott felcsattant és körbereppent a kacagás. Mintha nem hosszú munkás nap után lennének! Láthatatlanná váltam volna szívesen akkor... némán szorongtam a keresztbe vetett deszkaüléseken embert szállító lovas szekéren, és az asszonyok másztak felfelé, és vidáman átlábaltak egymáson, seregtek a bő szoknyákban, susmogtak, mókáztak, néha felém is pillantottak, de nem szóltak. Balgán reméltem, tán nem vesznek észre, ha alvást tettetek. Szemhéjam mögött félve figyeltem. A zsivajból kihangzott a 16 éves Zsóka finci hangocskája arcát rejtő tenyere mögül: "Ha szeretne... Nem hiszem! Istenem, Rózsika néne!" - s felkuncogott. "Hát persze, hogy szeret! Néztem is, milyen szép pár!" - dörögte a minden lében kanál asszonyság, Suriné Rózsi néni, és közben rám nézett. Rám. Nem Zsókára. "Jaj, belehalok!" - sápadtam, és már majdnem utáltam a sötétkékbe öltözött asszonyokat, ahogy a sötétkék alól kivillant fehér alsószoknyájuk, mint ünnepen, és az arcuk körül villogott az apácásan szigorúra kötött fehér alsókendőjük. Szépek voltak, és nem ismeretlenek ám: falumbéliek, jó szomszédok.

Tulajdonképp szőlőt kapálni voltunk tizedik napja a karácsondi Nagyszőlőben...

"Látom, te is szerelmes vagy! Jól van, na! Ennek így kell lenni! Ne pirulj, itt az ideje! Az urad már százszor elsirattad ez alatt a hét év alatt, Lili!" - simult felém Suriné hangja már nyíltan nekem szánva. Akkor megvilágosodott, s elpirultam.

Hogy ki az a férfi? Odavalósi, ott maradt, Karácsondon. Vilmos a neve, pirospozsgás arcú, barnahajú, bajuszos ember, képe folyvást előttem az ő vonzásával és nyugalmával... És nem szégyellem igazából... Azt se bánom, mit szól majd ehhez anyám..."

X  X  X

Annyi októberben a halott... 5., 6., 19., 23.... A fügedi temetőben egy sír, régimódi, kétoldalt kék selyemszegfű-csokor, közepén sok-sok virág, és nemzetiszín szalag, és elfolyt mécsesek a műkő peremen: "Itt nyugszik a Jézus nevében hősi halált halt Csivincsik László Élt 23 év m.h. 1956. okt. 26. BÉKE HAMVAIRA Állíttatta szerető szülei és testvére Józsi Egy borzasztó pillanat halálba ragadt, szerető szüleimnek nagy bánatot hagyott, kinek nem fedi fiát a sírhalom, nem tudja nem érzi mi a szívfájdalom"

Balszélen, nem messze a kistemplomtól egy másik. A felirata: Bozsik József, szül. 1896-ban. Zács Lilit már nem találtam, de az unokáját igen! Hát mégis...

X  X  X

Azon a nyáron történt, aratáskor, 1877-ben. A gyerekek még kicsik voltak. Vera, a legkisebb öt, Belluska hét, az első gyermekem, Lilike már tíz, a legkisebb, a legény, Lajoska, épp akkor kezdett beszélni, kettő múlt. /Anyám akarta így a neveket!/ Minden olyan volt, amilyennek lennie kell. Jóskám nem ivott, csendes volt, kiegyensúlyozott. Szeretett. Anyám is tökéletesen boldog volt a gyerekekkel. Csak velük törődött. Néha komolyan féltékeny is voltam. Épp úgy bánt velük, mint annak idején velem. Anyám számára négyszer születtem újra őbennük... Csak én lettem árva. Miért éreztem ezt olykor, magam sem tudom.

Még nem voltam 28, amikor hozták a hírt: Jóska ottmaradt a gőzcséplő alatt.

Rekkenő nyár volt. Az eszét sem tudta az ember kordában tartani, csak csinálta a dolgát monoton. Épp szecskáztam hátul a kacsáknak. Hát mintha nem is nekem szóltak volna. Csak azután, sokára, amikor letettem a kannát a kazal tövibe, hogy megtöröljem a kezem, amikor már egyedül maradtam, akkor jött eszembe a hír, akkor hallottam meg a szavakat, akkor kezdtem el reszketni. Leroskadtam, minden messze futott, a kazal, az udvar, a ház, az almafa... Jaj, most mit csináljak? Mit kell csinálni most? Magamban itt, a gyerekek mind körültem, az út két óra gyalog... Kattogott a fejem, de nem jutottam előre... és nem fogtam fel igazán, hogy mi is történt... Csak féltem! Hogy oda kéne mennem, attól. Hogy meg kéne néznem, attól. Azt az összeégett, bőrnélküli arcot. Már nem is az övé. Nem is az enyém.

Addigra a nap is lement. Csak ültem a sarkamon a kazal töviben, és nagyon akartam gondolkozni, hogy már mitévő legyek, de csak járt az agyam körbe-körbe, és féltem. Sötét lett. Akkor hozták Jóskát deszkán. Petrolt kellett gyújtani, vizet forralni, hogy megfürösszem. Akkor állt mellém az anyám, az asztalnál, ahol Jóska volt kiterítve, gyürkőzött ő is a halott-mosdatáshoz, öltöztetéshez. Csak ott, mint egy támasztó biztonság, akkor szakadt föl bennem a sírás, az uram hideg teste felett, csak akkor, az anyám közelségében éreztem meg a választ arra, hogy most már mi lesz...

Sokáig futottam a szemek elől, csak fakasztottam az emlékeimet, sirattam az uram - nem csak illemből. Elbújtam a kút mögé, ledöccentem a vályú kávájára, vagy be a sötétbe, a tehén mellé a dikóra, s maradtam mozdulatlanul, míg el nem zsibbadtam, vagy el nem hatolt a fülemig az egyiknek a sírása. Nem jöttek, nem kerestek, tudták, hol vagyok. Anyám tartotta őket.

Már késő ősz volt, a kert kiürült, a kacsák is elültek estére, kinn a kútnál üldögéltem a kis padon, még mindig folyt a szememből a könny, és csak bámultam az eget gondolattalanul. Anyám lépett ki az ajtó világos négyszögéből, az udvarra tartott. Nem akartam, hogy lássa, lopva töröltem az arcom. De látta: "Siratod, lelkem? Elég is már! Hagyd nyugodni! Engedd el! Itt vannak a gyerekeid, velük gondolj!"

"Arra ott van Maga, anyám. Jobb anyjuk magam sem lehetnék..."

Átölelt, nem szólt, megsimogatta az arcomat, letörölte a könnyemet.

Zács Lili lelkét, a lelkünket, már megkeményítettem valamennyire. Engem nehezebben kezdenek ki a megpróbáltatások. Vagy jobban takarom őket? Én már lehajolok a rámfigyelés legapróbb morzsájáért is, megbecsülöm, és az imakönyvbe teszem, mint ritka virágot.

X  X  X

... Én sírtam-e, vagy az almafa? Vagy a kispadon Lili? De hisz nem, ő a földdel együtt élt, rajta szülte négy gyerekét, maga vágta el a köldökzsinórt, hát miért jajgatna ő?... Én sírok, én... csak ettől az ő lelke is fáj... Hiszen a lelkünk ugyanaz...

- Mesélj hát, Lili! Hadd olvadjon fel bennem a szorongás! Oldd fel a ridegségemet! -

"- Akkoriban az esték voltak a legkedvesebbek. Mindenkinek egy bögre tej csak kitelt az árva tehénkéből, s ahogy a gyerekek bevackoltak Jóska esztendővel azelőtti volt ágyába, Lilike meg velünk a konyhában, még eldiskuráltunk egy kicsit anyámmal a masina fényénél. Ilyenkor jóféle beszélgetések kerekedtek, és meg-megtudtam anyám titkaiból valamennyit.

Apránként nyitotta fel a szememet ipamék viselt dolgairól is. Talán nem tette jól, de mindenképp erőt adott ahhoz, hogy végül is meg tudtam valahogy birkózni a halállal. Már Lilike is hozott odaátról megjegyzést, hogy hát "anyád sem futott a hírre, hogy még utolsó perceiben apád mellett lehessen!"

- De hisz mire a hír jött, apád már meghalt! Minek mentem volna? Itt vártam őt. Egyedül, kétségbeesetten, és senki nem jött kicsit vigasztalni, kicsit apolgatni, egy fia szomszéd sem! Ti se! Mintha kihalt volna a világ! -

- Hát arattak mindenütt, mindenki kint a határban... - kotyogta kis okos lányom, - Nagyanya is ott volt, együtt főztek a kondérban Mamával. Meg aztán arrafelé mi nem tudtunk semmit! -

- Nem-e? Mintha nem hallana oda a jaj! Igaz? - vette át a szót anyám, már kicsit felpaprikázott volt a hangja, fel is figyeltem rá. - Pista kölyök sikongva hozta a hírt, de lepisszegték, el ne mondja nekem, mert még odahagyom a kondért. De senkinek se ám! És egyszer csak meg-megeredt a nóta, apránként, a lányok nekikezdték, de nehezen melegedtek bele, hisz ahhoz kedv is kellett volna, csak mentek Bella öreganyád károgása után kényszeredetten. Így tették félre édes szüléi esthajnalcsillaghoz a saját fiuk halálhírét, amíg kénytelen is leáll a munka, hisz dolog végeztével megy le a nap is az égről! Nem fordítva ám! "Mindegy már annak!""- így mondta Bella. Sohasem feledem. -

Nagy csönd lett ez után. Lilike fogta Lajoskát, hogy az ágyba tegye, hiszen már elaludt a csuhén a lábamnál. De akkor felsírt, és rúgkapált, hogy "kinn akarok aludni, kinn a szalmában apával a virágok között!" Alig tudtuk lecsendesíteni, mígnem Veronka hozott neki egy szál tátogót a tornác alól.

Akkor a küszöbön állva, már pendelyben, keményre emelt hangon mondtam anyámnak, hogy tudja:

- Holnaptól nem dolgozunk ezeknek! Jóskámat tavaly vitte el a gőz, a gyászévet ledolgoztuk. Holnap bemegyek a városba a hivatalba. -

- És a gyerekek? -

- Rájuk íratom. Bozsikok! -

Lefeküdtünk. Én megint csak a fehér gerendákat bámultam az éjszaka beszűrődő homályában. Mint olyan sokszor. Ilyenkor számoltam a földekről betérülő gabona-zsákokat, no, meg a fogyó oldalszalonnákat. Most azt számláltam, mennyibe került is anyámnak ez a kis ház... És nekem?

Nem! Az uramban nem volt számítás egy csepp se. A jó ember tán nem is tudta, miért volt olyan könnyű áldást szereznie a szüléitől a koldus Zács Lilivel való házasságára. Nem volt igazán Bozsik-vér. Remélem, tán a gyerekeim sem valók igazán abból a rosszabbik Bozsik-fajtából...

Már-már elaludtam volna nagy elhatározásomban, hogy már legyen vége ennek a se föld, se ház, se becsület állapotnak, amikor szöget ütött a fejembe a fiúcska iménti rimánkodása. Hogy azok a kazalbéli esték milyen régen voltak, s az a csöpp hogy megjegyezte! Apja vitte magával olykor, hadd szokja a kemény aljat! Mikről folyhatott ott a szó vajon? Hogy került a virágoskert közel a kazalhoz? El nem találhattam. Erre aludtam el.

Másnap véletlenül a kezem ügyébe akadt egy öreg ecset. Hamar kutakodni kezdtem a kamrában, és meg is találtam az ajtókról maradt zöld festéket, leltem cinóbert is, minek volt, nem is tudom, és már csak addig kellett várni, amíg megérik a bodza, lesz kék, kivirít a sáfrány, lesz sárga, és olyan színes kertet varázsolhatok Lajoskának a konyhai padka fölé, hogy csak! Meg is csináltam aztán. Összecsapta a kezét, aki látta. Magam sem tudtam addig, mi lakozik a kezemben...

Nézem Zács Lilit, nézem, és már tudom, ennek a háznak angyala van.

Így hát nemigen lehet véletlen, hogy az én kezem is mindjárt válaszolt a vályog üzenetére: első rajzom az az angyaltündér lett, akit Gross Arnold grafikus fantáziájából utánarajzoltam az újrafestett fehér falra a verandán.

Persze hogy nincsenek véletlenek!

X  X  X

...Tavaszi nap, az a nem éles, fénytörő napsütés, hanem az a bimbóbontó, lágy. Lili áll a kertben. Nem, nem is kert, udvar. Földes, igazi parasztudvar. Ez lett a füves rétemből? És nézem a fehér kötényét, alatta fehér alapon apró pirosvirágos szoknyáját, bőráncú, és nem is ünneplő, mégis fehér. És a haja is világos, szőkesége ragyog a napsütésben. A hodály felé nézve vár. Látni, hogy vár. Mosolyog is.

A hodály már nem hodály. Jóskának adtam, csináljon magának lakot. Hát dolgozott is eleget, csak aludni járt a rekamiéra. Egész nap nem láttam, csak érzékeltem, hogy valami nagy dolog készülődik: mész, tégla, cement, kalapálás, cserépfedés, no, vártam, mikor szól, mikor lesz kész, mikor avatjuk, kérdezni nem akartam. Úgy láttam, meglepetésnek készül, és főleg annak örültem, hogy bírja, hogy tevékeny, hogy arra emlékszik, amire kell, azaz mindenre, hogy egészségesnek tűnik, s még tán fiatalodik is. Legalábbis én magamról így fogalmaztam akkor, amikor először vettem észre, hogy már nem szédülök annyira a létrán.

Lili még mindig ott áll. Az ajtónyílásban megjelenik egy fénysütötte alak a fehér hajával. Jóska az nyári nadrágban, feltűrt ingujjban, bicegve és mosolyogva, fehéren és tavaszi lágysággal, kötőféken tartva kivezet egy gyönyörű lovat. Barna, kényes jószág, a sörénye szőke, felveti a fejét. Lili odalép, megsimogatja. Jóska átkarolja Lilit, egymásra mosolyognak, és a lóval kiballagnak az útra. Állok és nézem, és nem is csodálkozom, hogy Gyuri bácsi felé nincs kerítés, és Gyuri bácsi kertje sincs, és arra, a cigány Mága Béla háza helyén út nyúlik a Tócsé felé. Nézem, kicsit elszorul a szívem, és észre sem veszem, hogy a jelenet olyan, mint egy szentimentális orosz film utolsó jelenete, vagy mint egy szocreál magyar film vége: boldogság, egyszerűség, happy end. És én hol vagyok? Már az álmaimat is elorozzák? Méghozzá álmodott másaim? Hát már a képzeletében sincs biztonságban az ember?

De az a ló gyönyörű... és hát... Lili is én vagyok. Az én lelkem lakik benne, hát nem csoda, ha beleszeret abba a valakibe, akibe nekem nem sikerült... és azóta is bánom.

X  X  X

Állok. A súlyom kikúszott belőlem. Szél perdít vagy körhinta húz? Mégis állok. Ugyanott.

Álltam én már itt. Ugyanitt 1776-ban. Köröttem a Bene patakkal, szemben a távoli, szürke Mátrával, álltam a fűnőtte, végtelen pusztaságban, amott néhány tehén és birka, túl a patakon. Konya kolompszó is erre kószál. A patak nekizuhan annak a nagy fűzfatörzsnek. Csend. Délidő.

Így álltam itt tanácstalanul egy vadkörtefácska vékony törzséhez támaszkodva, és vártam. Tán az idő múlását akartam megfigyelni. A várakozás és a csend eltérítette az útjáról a figyelmemet, hiába ütöttem a másodperceket a bodzáról szakajtott vesszővel, elfelejtettem, miért is. Az ütem összekeverődött. A súlyom kikúszott belőlem, és a napfény átkarolt. Forró levegő vibrált a tág mezőn, olyan volt a táj, mintha vízben látnám a patakpartot, a medrét kísérő bokrokat, a bugás fejű, bókoló vízi sást, még gólyákat is felemelt a levegő, csapatban úsztak elfelé. Ki a képből. Akkor elfordultam, hátha mégis a napfény zavar. Akkor meghallottam a kopácsolást mögülem, messze, túl a békás, szúnyogos, benőtt vizű tavacskán, a Tócsén túl. Igen. Az uraság templomot épített tizenöt házas, tizenöt jobbágyos kis majorjának, meg aztán a szomszéd falujának is, ott, a földút felé, ami a városba visz, amit Gyöngyösnek hívnak.

Így álltam itt a sátorként fölém boruló vadkörtefa árnyékában, mint aki az idő múlását akarja megfigyelni, várakozón. Aztán rájöttem, mire, hát a csodára várok, hiszen a szemközti tág égbolton a szikrázó fényességű felhő mögött már vörösödik a nap. Délután van. És a csend mintha kővé keményedett volna, a nyakamon éreztem, meg a hasamon, a gömbölyödőn. És megrázkódott a világ. Mintha ágyúk dörrennének, sokan, csapatban, és meginog a határ, és felrebbennek a madarak, és szél húzza egyenesre a hullámosodó füves pusztát, annyira váratlanul ért a hatalmas kőcsendben a harangkondulás. Tehát elkészült! Ahogy megmondták: 1821 nyarára, Úr ünnepére készen lesz. Igaz, már lassan aratás ideje, de végül készen. És a hangja, mint a menny, diadalmas, mámoros zengése csodaszép.

Akkor fordult be a csorda a fahídon, túlnan, arról a mezőről, a két falu közötti tágas, dús legelőről. És már láttam a miénket. Eleresztettem hát az öreg vadkörtefa derekát, és elindultam előre, hogy majd utánam ballag, be az istállóba.

Így álltam aztán ugyanott megint. Hogy szerettem mindig is ezen a tapodoton állani! A talpam alatt ugyanaz a rög, és mellettem, pihentetőnek a vadkörtefa kivénhedt, korhadt törzse, már csak tönkő, ha aprófát akarnék hasítani. Velem vénül. Velem számolja a perceket. Félredűlve letépek egy kutyatej virágját, hányat is élek még? Szemben még mindig mossa a Bene a fűzfa csudára vastag gyökerét, mellette szép sorban ágaskodnak-bogasodnak a galagonyabokrok és a sás. Tavaly meg is látogatott a beste vize, tavaszon, hogy épp megolvadt a hegy tetején a hó, azt idehozta. Beroggyant a vén istálló oldala, s még az ágyam téglalábát is körülnyalta. Hallom, az egész országban dühöngött az ítéletidő tavaszon. 1838-at írtunk akkor, nem feledem. Hát akkor most az ifjak menjenek csak kordéval a Tócséra agyagos földért, mert ezt a bedűlt falat tovább nem tartja az Úristen. Tőle kaptam az eszemet is, hogy az ágyat nem vályogra raktam. Már elmosott volna az ár, és hol lennék?

... hol is? Felállok hát, hisz a súlyom hogy kikúszott belőlem, még ledőlök a tönkőről!... hát hisz szédelgek vagy miacsuda!... Gyerekkoromban jött a nyeldeklőmig így a gyomrom... a forgástól... Uramistenem...

Aztán így álltam meg időnként a vadkörtefa tönkőjének a helyén, hol dédanyám fordult le annak idején, amikor ez épült, Isten nyugosztalja! Meg kell néha maradni moccanatlanul, nehogy a bebujkáló fény elillanjon. Mert olyan szép, hogy mondani sem merem. Kinevetnének tán mint bugyuta menyecskét, hisz még mint lyánynak is mondták elégszer: Mit állsz ott? Méred az időt? Hát mérem, meg nézem a szépet. Sajnálom azt az óriás füzet, hogy kitépte a vihar tavasszal! Betöltötte az egész kis ablakot, ha ideálltam. Már szabad a szem útja égtől a messzi Halászi határig! Néha vonat füstjét is elkapom, ha úgy esik rá a fény árnyéka, a felhők szürkéje. Ez a tapodot itt a legjobb pont felmérni az időt, hiszen a fűz is óra mutatója volt. Ahogy gömbölyödő hasam is az: életnek bölcsője a tavaly karácsonyi esküvő után, ugye. Hát hogy emeltük együtt ezt a házat Lilikémmel...

Szél perdít, napfény átkarol, sutty, súlyom a századokba vitt, hol nagyanyó keveredik unokával, vadkörtefa ágylábával, de a tapodot hely megmaradt. Itt mindig mindenkinek meg kell állni, és ki kell néznie az ablakon. És közben valaki betipeg, megkocogtatja a vállad:

- Hé, Lilikém! Mintha csak tavasz volna, nem igaz? -

- Hé, ki az? Te vagy, vén Lili-anyó? -

- Én, tenmagad. Nézz meg jól, ilyen lennél, ha nem fúltál volna bele abba a fránya patakba, te eszetlen! -

- Ha átölelnél, összeolvadnánk. -

- Mint az az árnyék a bevillanó levélfénnyel az ablakon. -

- Hát tudjuk, amit tudunk. -

- Hogy ez itt a föld közepe. Innen belátni az időt. -

- Ezen a vadkörte-tapodoton itt. Ezen. -

- Ja - mondja Lili, hogy övé legyen az utolsó hang.

S az utolsó szó. Amit leírok ma itt ezen a gépen, miután bejöttem a tapodotról.

2. CHRÜ

2/1. A NAGY BUMM UTÁN EGY MÁSODPERCCEL

Mindegy mikor. Hiszen még Idő sincs. Évmilliárdok terülnek el a térben. Ám Tér sincs.

Kezdet van.

Mint amikor a másik oldalára fordul az ember, és álma új fejezetbe kezd, egy pillanatra valóságos, földi körvonalakat ölt a világ a szempillák szűrt fényében, azután megint beleszédül a sejtelmekbe, és tovább álmodik. Ám az ébrenlét és az álom közötti ingatag határon egy kis villanás a tudatba lép, és felmerül a Nemlét érzése. Ez megborzongat. - De a Nemlétben spekuláció sincs!... - fut át az emberen akkor, és megnyugodva, könnyedén visszasüllyed az álomba.

Álmodom, tehát vagyok.

Úgy fodrozódik az Űr, mint a víz. Fénycikkanások erre, arra, aztán lágy hullámzás. Valami láthatatlan dolog aurája halvány emanációba kezd. Vagy pajkos halak surrannak el a víz színéhez közel?

... víz...

"és Isten lelke lebeg a vizek felett"

Igen. A Kezdet Kezdetén.

A hihetetlen mélységű feketeségben körül ibolyaszín derengés vegyül. Ez a Kozmosz. Bámulok bele a Nagy Nihilbe, de kiderül, inkább süvítve rohanok, és belefúródok ebbe a fekete sűrűségbe... mégis mintha lebegnék... kint lebegek "a vizek felett", amint dolgát végezvén tette az Isten a Teremtés kezdetén. Ráadásul bámészkodom. A láthatatlan valami izgat, amely mintha itt lenne körül. Vagy bennem. Vagy mindenütt. Ahol vagyok.

Vagyok. A logika végül is erre a következtetésre juttat. Tehát van logika, van gondolat, mint ahogy van észlelés is. világos, valamiképp tehát létezem.

Tizennégymilliárd éve! Atom vagyok. Lényem 14 ezredmilliomod része az Idő és Tér születésének idején. Tehát valami. Vagy valaki. És nem vagyok itt egyedül. Ez biztos. Ebben a feneketlen mélységű feketeségben valami mozog. Láthatatlan, mégis mintha teste volna. Körvonalait halvány aura lengi körül. Folyton változó, alig követhető: hol ezüstös, szárnyas, lebegőuszonyú hal, hol élénkvörös, vékony, éles vonalként surran, hol kékesen foszforeszkáló csiga-alakban forog szédítőn. Olykor mintha egy szemet látnék barna írisszel, azután egy kagyló opálos fénye törik apró darabokra.

Színjáték ez! Néha elérhetném, karnyújtásnyira cikázik, néha távoli jelenség a fekete, éjszakában. És tudom, érzem: nekem parádézik. Hol remegő, halványzöld kavicsok görögnek, hol smaragd szikrák lövellnek, majd fehér zuhatag. Fodros sodrásban elválik a csönd, és egyszer csak felhömpölyög a hangzás. A színek kacagó csilingelése, fémek pengése, fa koppanása... és együtt a mélységből, mint az Óhm, zúg, árad... isteni harmónia, létezés szimfóniája... és felismerhetők az emberi hangok...

Már tudom: ez mind, ami Lesz!

Az emberóceán hullámzik, sárga tenor, barna bariton, égővörös szoprán, halvány babakacagás, szárnyzizegés, harangzúgás, és halak csigák, kagylók, kavicsok...

És ömlik, árad a Zene!

Tehát közel az Isten.

Ami ismert és befogadott lesz, az most itt van. A Minden. És a Mindig most van.

Nem megnevezhető, csak sejthető a közeg, amiben vagyok, és még valakik vannak! Ősök? Őrizők? Káprázatlények? Nem is, igen is...

Boldogság közege, Kezdet! Felszippantana az édes Nihil, de újra fel-felvillan és megráz az a láthatatlan, ingerkedő test, ezüstpikkelyű körvonala ide-oda cikázva közeledik. Végül már nem ezüst és nem pikkely, halványzöld moszat, hullámzik, mintha áram sodorná felém. Magamhoz térít egy sejtelmes suttogás. ... s a dallam érthető szöveggé rendeződik:

"A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Nem a hegy és nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-völgyek formáin élvez; és a jelenségvilág ál-végtelenjéből képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe."

Aha! Tehát valaki itt törődik velem, és belém plántálja ezt a gondolatot a képzeletről, no lám! Valaki igyekszik eligazítani a kételyek között, és ez a földi világhoz kötő egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy megértsem: mi ez itt, amibe belezuhantam, s amit minduntalan összetévesztek a Nemlét világával! Tehát csak a tudati lét egy variációjában lubickolok, amit KÉPZELETnek hívnak. Hm. Weöres Sándor szerint a Teljesség felé vezető úton ez az igazi, "a változó megnyilvánulások mögötti változatlan létezés".

Mire felkacagok, illetve valaki felkacag bennem, mintha ketté váltam volna. Valakivé, aki itt libeg és boldog, és egy másik valakivé, aki láthatatlanul szól megint:

"Szóval nem félsz. Hiszen mitől is? Mi történhet veled itt, amit nem te gondoltál el?"

És válaszolok:

"Persze nem egészen igaz egy így! Végül is te, láthatatlan, abszolúte kívül vagy rajtam. És igen kíváncsi vagyok rád. Ki lehet az, aki valamit akar tőlem ebben az imádnivaló feketeségben? Szeretném tudni végre, mennyi belőle az Én, és mennyi az, ami nem belőlem jön!"

Úristen! Egyáltalán kimondtam-e, és én mondtam-e, én gondoltam-e, és én képzelem-e mindezeket? Most már tényleg kezdek tartani a történendőktől!

"Köszönteni akarlak, mert sorsunk összebogozódott. Ennyi." - így a hang.

Kíváncsi lényegem belesüllyesztem a feketeségbe, s a felvibráló fényekből lassan alakká gomolyog az, aki szólt. Egy gomba.

Nem: medúza lobogó kígyóhajjal.

Kunkori szálú őszirózsa.

Macska, párnán gömbölyödve.

Libbenő muszlinsál.

Szivárvány íve.

Szitaszárny írisze, szitakötő.

Lepkeszárnyú tündér egy Walt Disney-filmből.

Erre felröhhintek: Ezt a közhelyet!

"Mit szeretnél hát? Milyen legyek?"

"Vedd fel lényegi alakod."

"Azt nem lehet. Akkor nem láthatnál egyáltalán."

"Képzeletemmel sem közelíthetem meg lényeged?"

"Dehogynem. Bár amit képzelsz, az nem lényegem, hiszen téged tükröz az. Határozd hát el, milyen legyek!"

"Fénygomolyag!"

És megjelent, és pont olyan volt, mint szerettem volna. Elbűvölő!

"Oké. Tetszel! - szóltam én. - De mondd meg végre, ki vagy?"

"Isten alkotta lény. Egy a szellemvilágból. Őrangyalod."

"Megint egy közhely!"

"Fogalomtáradban nincs helyette jobb."

"Szegény vagyok, gazdagíts meg! S ha van neved, miként szól?" - kérdeztem.

A Fénygomolyag felröppent, és egy krákogás húzott el a Mindenségben. Egy sercintés, egy prüszkölés, valami, mint minél nincs közönségesebb, ajajaj! Egy fogmosás utáni garatöblítő köpet!

"Mi ez?"

"A nevem" - kiáltott, s eltűnt.

Ha le akarnám fordítani emberi hangra, és ha le is akarnám írni, valahogy így festene: CHRÜ.

Ez volt hát a neve!

2/2. BEPILLANTÁS A TEREMTÉSBE

Találkozásunk előtt Chrü nagyon egyedül volt. Magamaga az egész világmindenségben. Így mesélte. Fényévek teltek, fényévek múltak, és egy cikkanás sem, egy villanás sem, semmi, csak a nagy, fekete csend, és a nagy, fekete, sűrű sötétség. Halálosan unatkozott.

"Pedig a Mester megígérte, hogy ez a Világ itt izgalmasabb lesz. De mikor? Mióta már csak a sehol-semmi! Még hogy ki kell várni!? De meddig?" Így méltatlankodott Chrü az üresség és a kóválygó, lazán összeboruló részecskék között. Egyetlen szórakozása volt, megszámlálhatta, hányan vannak ezek a rezgő őrültek, meg hogy hányfélék. Mivel mindig ugyanannyi jött ki, pontosan 9564485 a 23-ikon, akárhányszor kezdte újra, belefáradt, pláne, hogy megzavarta számlálás közben egy-egy elsüvítő hélium, vagy belegabalyodott az összeakaszkodott hidrogén-párosok körtáncába, hogy alig tudott kikecmeregni belőle, és újra kellett kezdenie, ám a végeredmény akkor sem változott. Ezek szerint a részecskék száma a Világmindenségben változatlan, sem nem szaporodnak, sem nem fogynak, ennyien vannak, és kész! Így a dolgot párezer év után abbahagyta. És eltelt már azóta tán több, mint tízmilliárd év is, ha nem több, és felsóhajtott: "De Uram! Ez már igazán sok! Eltelt már tízmilliárd év, vagy több is! És melegre vágyom! Valamire, ami más!"

De csak a csönd.

Ám egyszer bepillanthatott a titkok titkának misztériumába:

Amikor hangok születnek és elhalnak az égben, az édes furulya dallamát pengő hárfahúr viszi tovább, megkerülik az égbenyúló, vastag oszlopokat, amelyeken ismeretlen alakok hajladoznak a muzsikára, azután a hangok libbenve megsimogatják a fehérre lakkozott, aranylevelekkel futatott trónust, rajta a bíbor, puha párnát, és alant a zsámolyt aranyos bojtjaival, majd összekeverednek a fénnyel, mert az Isten Háza üres terébe fentről, szögletes ablakréseken át beragyog a Nap, és felszikráznak sugarai a csiszolt, ciframintás kőpadmalyon. Most kecses leányalakok suhannak, fátyolruhájuk leng, mint apró felhőfoszlányok, hajuk csillanva szökken utánuk, majd megpihen a vállaikon, kezükben tűzpiros virágok, üvegkorsók, aranykelyhek, rubintos tálak, vonaluk libbenve. Egyszerre, mint égi jelre, hirtelen minden mozdulatlanná dermed, még a fény is megül, nem vibrál tovább. És megjelenik két alak: a nő, uralkodói Fenség, leül a trónusra, és a fiú karvalyfejével lábaihoz ereszkedik a zsámolyra. Mintha még várnának valakire, minden figyelmez, s dermed.

És megjelenik az Időtlen. Burnuszos öregember a térben, hóna alatt óriási rézkapocs könyv, a Corpusz Hermeticum. Izisz és Hórusz elé teszi a halandóktól örökre eltiltott könyvet, kinyitja nékik, mintegy felajánlva azt, azután széttárja önmagát, feloszlott atomjai szétterülnek Mindenütt, mint a Mindenhol jelenvaló a Világon. Ő Hermész Triszmegisztosz. Akkor Izisz a lapok fölé hajol, s mintha folytatná, amit egykor abbahagyott, így zeng lágydallamú hangja, megszólalván:

"Felfedem néked, Hórusz, ó, csodálatos Fiam, a Világ mibenvalóságát. Mát tudod, hogy a csillagokkal koronázott mennybolt az egyetemes természet fölött helyezkedik el, és semmi sem hiányzik belőle abból, ami az egész világot alkotja..."

Chrü a megváltó jövőt hallotta ki a szavakból, és megnyugodott, hogy jól számlálta ő a rezgő őrülteket, hiszen semmi sem hiányzik belőle. És már maga előtt látta az égboltot is milliárd csillagával, amely alatt majd elhelyezkedik a Természet... Ó, milyen csodás is lesz az!

Megint felfénylett a tér Isten Házában, és belemuzsikált Izisz istennő hangja, miközben lapozott a hatalmas könyvben:

"Látván az Isten, hogy az Univerzum, amit alkotott, terméketlen és sivár, jóindulatúan elmosolyodott, és életre hívta a Természetet. A hatalmas Ős pedig, kiöntve a Természetnek az életelixírt, meghagyta, hogy legyen termékeny. Azután pedig nem akarta, hogy a világ tétlen legyen, alkalmasnak találta azt a szellemekkel való benépesítésre. Munkájának elvégzéséhez titkos művészetét használta: a szükséges kivonatot magából vette, és szellemi lánggal keverte össze, aztán ezt az elegyet mozgással ruházta fel, s a protoplazma közepén fokozatosan egy még finomabb alkotórész csillant fel, tisztább és átlátszóbb, mint az elemek, amelyből keletkezett. Ebből a készítményből számtalan Lelket formált, és ezen legfinomabb éteri elemből lettek a Szent Szellemlények..."

Akkor Chrü jól kihúzta magát, mert hát róla is szólt itt a Corpusz Hermeticum, csak a Teremtés, úgy látszik, még nem fejeződött be. Legalábbis ő a helyzetet így ítélte.

Nem baj! Elöntötte az édes boldogság, a lét tudatának édessége. És ebbe a boldogságba időnként belefénylett a tér Isten Házában, és belemuzsikált a zene és Izisz hangja, és ott nyugodott szent sziklaként Hórusz isteni figyelme és nyugalma. A Világ teljes lett. Megszületett az Öntudat.

2/3. A FÖLD SZÜLETÉSE

Úgy 4700 millió évvel ezelőtt messze, fényévekre balra, a Monstre Galakszison túl felderengett egy icike-picike fénypont. "Tehát a Teremtő erre a fénypontocskára gondolt, hogy Természet meg ilyesmi? Vagy csak kábítani akar? - tűnődött Chrü, - Persze ez is valami... Hát gyerünk!" És irányt változtatott egy Hurrá kezdetű kozmikus kiáltással, amely így folytatódott: "Én ám nemcsak körbe-körbe rezgek, mint ezek itt, mint tulajdonképp minden körülöttem, hanem repülni is tudok - egyenes vonalban. Az ám! Így aztán el is érhetek valamit, ami másutt van..." És tényleg! Egyre közelített ahhoz a fényes pontocskához, ami amúgy később egy Galaktikus Univerzum kellős közepe lesz, és majd Napnak nevezzük.

Azt hitte szegény Chrü, hogy ha eléri, egycsapásra vége lesz a magányosságnak, amiben volt is némi igazság, csak nem egycsapásra.

Haj! Röpte közben eltelt néhányszáz millió év, és repült Chrü az Örökkévalóságból errefelé. És újabb ezermillió év telt, és a kedves kis szénatomok, amelyekkel Chrü, Isten tudja, miért, errefelé suhantában már jól megbarátkozott, kezdtek egyre értelmesebb kapcsolódásokat létrehozni, és a Lángból és a Gázból kikerekedett végre a Nap, és lett izzó, forgó, hatalmas gömb, azután újabb százmillió esztendők múltán kiszakadtak belőle a renitens Gázok és Ködök, és lettek más és más golyóbisok, izzók és kerengők, picik és hatalmasak, és ezek közül az egyikben már szénatom formájában ott voltam én, épp abban, amiből lett aztán a Föld. Tehát a Teremtő jól megtervezett mindent, közöttük engem is, de még nem jött el az idő a továbblépésre. És míg mindezek történtek, Chrü csak suhant, suhant, hogy véget vessen a magányosságának, és az ebből fakadó szenvedésnek.

Kábé 3500 millió évvel ezelőtt a kerengő, bús atomok felhővé egyesültek, és kiválasztódott a víz, és több ezer éven át csapolta ez a felhő magából az esőt, és lettek óceánok és pára, és a pára újabb őrült atomokat vonzott magához, hogy velük körülölelje azt a valamit, azt a tüzes és kedves golyóbist, amit majdan Földnek neveznek.

Nohát, Chrünek egyetlen pillanata sem maradt unatkozni ebben az évmilliárdos forgatagban. Feltételezte, hogy a Teremtő őt magát a végett teremtette, hogy itt, errefelé sok okos dolga legyen, hát tette, amit szerinte a Teremtője elvárt tőle: ügyesen egymáshoz terelte az addig bosszantóan feleslegesnek tartott, ámbár megszámlált atomokat, mert így, célzatosan, nem ám az űrben kóvályogva, hanem ezen a helyen félelmetes valamiket tudtak azok létrehozni, úgymint hegyeket és tavakat, fortyogó folyamokat és meredek szigeteket. Az ám!

Chrü meg volt végre elégedve. És egyszer megint odapillantott az illatoktól bódító, muzsikától andalító és fényekkel fűszerezett Isten Házába, ahol épp, morfondírozásának eme fejezete közben, meghallotta Izisz szájából az ősi, szent szavakat a Corpusz Hermeticum lapjairól:

"...Akkor a Mester összekeverte a megfelelő elemek maradékát, meg a földet és a vizet, és bizonyos erőteljes, titokzatos szavakat szólva mozgást és életet lehelt a folyékony protoplazmába, sűrűbbé és képlékenyebbé változtatta, és emberi alakú lényeket formált belőle, és az anyag további maradékát azoknak a Szent Szellemlényeknek adta, akiket a finomabb anyagból már megteremtett, és akik Isten térségét lakják a csillagok közelében, és mondá - "Dolgozzatok, gyerekeim, természetem ivadékai! Alakítsatok ez anyagból a saját képetekre lényeket!" És a Szent Szellemlények megteremtették az állatokat, a növényeket és minden élőt sorra.

Tudnod kell, ó, isteni fiam, Hórusz, hogy a Szellemlények emberi alakú Isteneket formáltak, akik majd uralkodnak egyenként, megadott formájuk és szerepük szerint a földi lényeken, akiket az Úr Lelkeknek nevezett. Ezen Istenek így szolgálják a Mindenséget és a Mindenség Urát most és mindörökkön. Miután a teremtéssel elkészültek, a Szellemlények visszavonultak isteni hajlékaiba, és a Mester akkor megbízta őket a teremtett Lelkek felügyeletével, akik a Magasságos Mennyekben élnek az Úr asztala és trónusa körül, örvendezvén..."

"Hm... - tűnődött el ezeket hallván Chrü. - Tehát ennyi a Teremtés? Mindössze? Létrehozta az atomokat az Úr, és én, aki tehát egy Szellemlény vagyok..." De Chrü a gondolatát nem tudta befejezni.

Zúúúúh - cikkant és villant, mint egy hullócsillag balról jobbra az éter sűrűségében, azután megint a nagy, süket csend majd egy évezreden át.

Sssjjááá - cikkant és villant, mint egy hullócsillag fentről lefelé, s egy pillanat múltán eltűnt, és megint a csend, és az atomok kerengése, és eltelt megint majd egy ezredév.

És ezredévek jöttek, és ezredévek mentek... Kinn az űrben, a csöndes sötétségben az idő múlását néha egy-egy cikkanás és villanás üdítette fel. Jött Venn...

                                                                                        aztán Pakk...

                                                                                                 meg Hjúú...

                                                                                                           és Mííí,

                                                                                                                   legutóbb meg Sszzzzz, azután semmi, sokáig.

Amikor már pára meg gőz, meg szirtek és hegyek ragyásították meg a szép kis tűzgolyót, olykor fel-feltűntek arrafelé is, ahol Chrü rótta a kötelességét. Mintha egy másik Univerzumból jönnének, kábé évezredenként. Sssjjááá... Pakk... Venn... A csöndből és a sötétségből. Hjúú... Mííí... Zúúúúh...

"Ahá! - folytatta Chrü a tűnődést. - Izisz úgy mondaná, ők is Szellemlények. Legalábbis nagyon hasonlítanak egymásra, és ebből kifolyólag nyilván énrám is, aki egészen biztosan Szellemlény vagyok, ha nem is Szent még. Szóval ők, illetve mi vagyunk a Teremtő Gondolat megtestesítői, azaz mi segítünk a formák megalkotásában. És vajon a formáknak ki ad értelmet?..." Azután rájött, a Teremtő mindenről gondoskodott: az atomok programozottak. És bár a Szellemlények segítenek majd a program végrehajtásában, az eredmény nem rajtuk múlik!

És egyszer csak azt vette észre Chrü, hogy Zúúúúh, Sssjjááá, Venn, Pakk, Hjúú, Mííí és Sszzzzz, ők nyolcan, mind egyazon golyóbison ügyködnek, és hogy azóta az Univerzumnak ezen a részén már nincs sötétség, sem hideg, sem csend, sem unalom, és nem volt társtalanság.

Hát... nyolc kis Szellemlény nyüzsgött a tomboló lávafolyamok felett a kénes gőzfelhők eltakarításában, aztán a golyóbis kérgének megszilárdításában, szóval, ahogy Izisz mondaná, a Leghatalmasabb Terv szerint az intelligencia feltételeinek kialakításában. Mert miért az egész Teremtés, ha nem azért, hogy legyen majd, aki dicsőítse az Urat és kifürkéssze titkait!? Hiszen a kiválasztott atomokban már benne volt a jövő, az élet, - és az ember. Erre Chrü, akiben egy szemernyi atom sem volt, csak tiszta szellemiség, apránként magától rájött. Volt ideje rá néhányszáz millió esztendő.

2/4. AZ ÉLET KELETKEZÉSE

Évmilliók jöttek és mentek, a Világ megteremtődött. A Teremtő pedig ugyan programokkal látta el a véges számú atomokat, amelyek be is teljesedtek, csak végtelenül sok idő kellett hozzá. Az Úr dolga nem volt sietős. (Azt is vélhetnénk, a Teremtés még mindig tart, és nem hibáznánk nagyot.)

Már túl a Földgolyóbis lángolásán, és túl a lehűlés idején, amikor már Chrü számára is elfogadhatóvá vált az időjárás, úgy 3000 millió esztendőcskével ezelőtt, ha a magunk órája szerint mérjük, a kis okos atomok, a Kiválasztottak, ügyesen kezdtek egymással társulni. Nem úgy, mint eddig, az ám! És nem azokkal, mint eddig! Az ám!

- Hurrá! - örvendtek a Nyolcak, pláne, amikor újabb kerek százmillió esztendő múlva ezekből úgynevezett amino molekulák lettek! Ez már jelzett valamit: kacsintott a Semmiből az Élet sarja, éppen úgy, ahogy azt az Úr akarta.

Chrü végigasszisztálta tehát a Világegyetem és a Föld létrejöttének összes kábulatát és csodáit, megélte a legnagyobbat is, amikor valami olyasmi lett, ami magától mozgott, gyarapodott, és jó érezte magát, és tette mindezt másképpen, mint a víz, a föld, a tűz és a levegő. Ha Chrü írni tudott volna, vagy bármit az emlékezetébe zárni, vagy legalább összefüggéseket megfigyelni, most elmesélhetné a Tudományok Tudományának az ő mindentudását arról, hogy a dolog hogyan történt. A Földön kívül? Vagy belül? A vizek hatalmas térségében? Vagy a szárazon? De Chrü csak arról tud nekünk beszámolni, hogy akkoriban is rengeteg dolga volt, és ennek ellenére remekül szórakozott: látta a füvek földhódítását, a fákat az égig nőni, látta a vizeket lakóhellyé válni, látott moszatokat, és látott apróbb-nagyobb mókás lényeket, és ez mind igen kedves volt, és igen magától értetődőnek tűnt előtte. Az Örökkévalóságnak ez az évmilliárdja Chrü és társai életének legszebb szakasza volt. Úgy érezték, mintha övék volna a Világ, s vele együtt a Világban a kerengő Föld, amely már képes volt a levegőben repíteni nemcsak őket, hanem ezeket az újonnan lett mozgó-gyarapodó, vidám kis dolgokat, és állandó örömmámornak lett itt a helye és ideje.

Fürge kicsi gyíkok és repkedő halak játszottak az Úr színe előtt az Ő gyönyörűségére ebben a színesedő és lágyan meleg világban, és mindenki boldog volt. Az egész Földkerekség mint az Édenkert!

Ám lassan, szinte alig észrevehetően valami furcsa dolog történt. Szép komótosan minden de minden egyre nagyobb lett. A dolgok elveszítették normális arányaikat, és elhatalmasodtak. A bolygó már alig-alig tudta őket hordani a hátán. A kis Szellemlények pedig egyre kényelmetlenebbül érezték magukat, ahogy elnézték körül a létezés formáit. Különösen az ősgyíkoktól, azaz a dínóktól nem voltak elragadtatva. Sokat, rengeteget tűnődtek azon, miként lehetséges mindez? Hiszen Hermész Triszmegisztosznak olyan lényeket kellett alkotnia a Teremtő parancsára, amelyek az isteni Tervezőhöz lennének hasonlatosak. De hát ezek nem olyanok! Itt valami ármány történt! Valami gonosz furakodott be a Kozmosz Édenföldjére! Nem! A Mindenható nem akarhatta ezeket a lényeket! Itt valami tévedés van!

Megjelent a Földön az erőszak és a kétszínűség. Az ostoba dínófejekben alattomos támadások terve fogant, és vér folyt, és rengett a föld a hatalmas testek robogása alatt, és egekig loccsant a hullám, amikor elmerültek a tengerekben, és süvöltött a szél, amint a száguldó dromedárok kiszorították maguk körül a levegőt! Szóval olyan volt az egész, mintha magamaga pusztítására jött volna létre ez a fajta monstrum-sereg.

A Nyolcak törték a fejüket hosszan a miérteken, meg is tárgyalták kétségeiket, amikor szabadidejükben összejöttek az óriáspáfrány-erdőben, de nem jutottak semmire. Abban biztosak voltak, hogy az atomokban nem lehet ilyen program. De ha mégis? - Jaj! ez Istenkáromlásnak tűnt, és elszégyellték magukat. Búskomoran néztek maguk elé, még bűntudatot is éreztek, de nem tudták mi miatt, és nem volt többé egy csepp kedvük sem az Éterben ide-oda cikázva és villogva fennen hirdetni az Úr dicsőségét, mert nem találták dicsérendőnek mindezt. Ez volt az igazság.

Egyszer, egy évszázadvégi vörös alkonyon a páfrányok cikk-cakkja közt üldögélve Chrü így szólt a többiekhez:

- Nevezzük nevén a dolgokat, Szellemtársaim! Ezek a dínóknak nevezett lények nem a mi Teremtőnk alkotásai... -

Felhördültek szörnyülködésükben mind a többiek, megállt bennük a lélegzet, de Chrü rendületlenül folytatta tovább:

- Nem létezik, hogy ilyenekre gondolt a Teremtő, amikor a maga dicsőségére Életet alkotott ezen a bolygón. Abból valami nagyszerűnek kellett volna kifejlődnie. -

Chrü most nagy lélegzetet vett: - Talán közülünk valaki nem úgy csinálta a dolgát, amint kellett volna. Hm? Megkavarta az atomokban rejlő isteni programot. Hm? Gondolkodjatok! -

A hét kis meglepett, és az istenkáromló szavak hallatán megrémült Szellemlény mind hallgatott. A felderengő hibalehetőség!... Bennük!... Az igyekezetük ellenére!... A gondolat egyszerűen megdermesztette őket. Nagy sokára Venn szólalt meg:

- Az úgynevezett különleges megbízatásban nem lehetett tévedés? -

- Miféle különleges megbízatásról beszélsz? - kérdezte Chrü összevont szemöldökkel, szigorúan, éppen úgy, ahogy egy Szellemlény gyanakodni kezd, és átugrott egy ronda brontoszaurusz fején, aki majdnem bekapta, mert épp arra legelészett. Ettől még nagyobb méregbe gurult.

- Nos? - fordult szúrós tekintettel a kis társaság felé.

Akkor Pakk nekifogott, bár nemigen értette, mit nem ért Chrü. Itt soha nem történik véletlen:

- Emlékeztek bizonnyal, egyszer Chrü észrevett egy igen különleges atomot, ami az orra előtt száguldott el. Chrü akkor a hagyományos atomfogó hálójával el is fogta, és látta ám, hogy... Ugye így volt, Chrü? - szakította félbe magát Pakk, remélve, hogy nem kell folytatnia ezt a kínos történetet.

- Így - bólintott Chrü. - Csak nem akarjátok azt mondani, hogy kizárólag az lenne a bűnös? -

- Mi természetesen elfogadtuk, amit akkor mondtál, mert te vagy közöttünk a legokosabb, és a Teremtő is veled tárgyal, te pedig akkor azt mondtad, hogy az egy különleges atom, és a Teremtő azzal bízott meg, hogy ha a kezedbe kerül, rejtsd el jó mélyen, ahonnan nem tud előjönni. -

- Így volt. Azért kaptam el, hogy elrejtsem. -

- Csakhogy azóta már több ilyen atom is előbukkant! - kiabált közbe Hjúú. - És ha képesek volnátok emlékezni, hát emlékeznétek arra, mekkora vadászat kezdődött akkor ezek után a... hogyisnevezzük atomok után! -

Chrü segítette ki:

- Valami rádióról és aktivitásról tudok. Gondoljátok, hogy ennek az egésznek köze van a dínókhoz? -

- Mondd, Chrü, mitől voltak azok a rádiós vagy milyen atomok olyan veszedelmesek, hogy el kellett tüntetni őket? - suttogtak egyszerre többen.

Chrü a haját csavargatta, amely a halántéka körül bongyorodott, mert így szokta, ha tűnődött, és azt motyogta:

- Hm... hm... Gondoljátok, hogy mindez annak a néhány kivételes atomocskának a műve? Nem inkább a Gonosz Szellem packázik velünk meg a Teremtővel? Hm... -

- Hát persze, Chrü - mondta meggyőződéssel Hjúú. - Azok az atomocskák a Gonosz Szellem alkotásai! Azért kellett mélyre eldugdosnunk őket! -

- A Teremtővel senki nem packázhat! - jegyezte meg félénken Mííí, a legkisebb.

De már mindenki csak kiabált:

- Hát hiszen el is dugdostuk! -

- De ki tudja, van-e még? -

- Hogy mindet eldugtuk-e? -

- És vajon jó mélyre-e? -

Ilyenek röpködtek.

Akkor Sssjjááá jelentkezett szólásra:

- Amikor meg akartam számlálni őket, hogy tudjuk, ugye, hányan vannak, képtelen voltam! A hálóban fickándoztak-kerengtek, nem is láttam azelőtt ilyet, Istenemre! Egy szempillantás, és egyből máris kettő lett! Akkor voltak összesen tizenheten. De azóta?... -

Ekkor robbant közéjük lihegve Sszzzzz, kezében egy zsákkal:

- Tessék! Nézzétek! Most szedtem csak úgy találomra a tojások héjáról, a lábnyomokról, a patak partjáról. Ezek maguktól elkóborolnak, és sokasodnak! Hiába dugdostuk el őket, megint van belőlük, ni! Temérdek!... -

- Szóval sokasodnak... az orrunk előtt... és erre nem gondoltunk... - töprengett Chrü. - Pláne ha a többi atomot is megtanították sokasodni! Hm? A fene! -

És akkor a fejére csapott. És mind a nyolc Szellemlény a egyszerre kiáltotta:

- Akkor ezért nőttek akkorára a dínók! -

- Rajta! Munkára! - süvített Chrü, és nekilódult, egyenesen a dínótojások felé: - Összeszedni! A tojásokat! Minden tojást! Mielőtt kikelne! -

- Össze! Mielőtt kikelne! - visszhangozták a többiek, és szerterepültek a Földgolyón.

Itt a mese vége: ezért lettek az óriások, a túlburjánzó atomok hibás programja miatt, és azért pusztultak ki, mert rendnek kell lennie. De ez egy későbbi történet. A lényeg, hogy a Törvény és a Rend parancsát mindig komolyan vették a Szellemlények.

2/5. A DÍNÓ-KORSZAK

Jól gyanították a Szellemlények: sugárfertőzött volt a Föld. A kéregben robbanások dörgették a levegőt, tüzes magma-áradatok hasították a sztratoszférát, és ki-kiszáguldottak a világűrbe. Félő volt, hogy megfertőződik az egész Kozmosz. Így teltek az évmilliók. Egyre nagyobb csatatérré változott a Föld, megindultak a szárazföldek, egekig emelkedtek a tengerek, hegyek bújtak elő, és süllyedtek el. Burjánzott az Élet is, kórosan feldagadt minden, amit a bolygó a hátán hordott. Páncélos vagy csupasz, tüskés és orrszarvú gyilkos dínók trappoltak, a hatalmas levelek alatt uszonyaikon billegtek a vízből kisétáló halszerű gébek, rejtekükből le-lecsaptak egy-egy kisebb gyíkra, némelyek éhségükben a fákra másztak, még szárnyféléket is növesztettek, s az ágak között kapták el áldozataikat, azután állkapcsuk szorításában a véres tetemmel kétségbeesett szárnyverdesések közepette lezuhantak a földre, és ott a fájdalomtól és az éhségtől dühösen nekiestek a tetemnek, csámcsogva lakmároztak, körülöttük nyál és vér és lucsok és bűz.

Mindez nem zavarta Chrü hét társát: tették a dolgukat, ám hiába a szorgalmas gyűjtögetés, hiába a tűzbe-mélybe rejtett milliárd fertőzött atom, a helyzet nem változott, és a világ ilyetén elrendezése miatt annyira felgyülemlett bennük a Szeretet, hogy már alig fért el, hiszen szeretetüket kikre is áraszthatták volna? Igaz, az Úr olyan teremtményeket ígért, akiket majd ők, a Szellemlények nagyon fognak szeretni, de hát ezek nem azok. Még rájuk nézni is borzadály! Ám ha ígérte az Úr, ezen ugyan nemigen gondolkodtak, de valahogy ez volt lényük lényege: - majd egyszer a Világ elnyeri az ő igazi harmóniáját. Egyszer! És tovább szedegették a csíráit a fertőzött anyagnak.

Chrü is próbálta megérteni a dolgokat, sőt! Volt, hogy annyira felfuvalkodott a kíváncsisága, hogy bemászott egy-egy monstrum agyába, mert úgy vélte, onnan áramlanak a szándékok. De csak szándékot talált, indokot nem. Mondhatnánk: intelligenciát keresett, de csak ösztönöket talált. Persze igazából nem tudta, mit keres, és azt sem, jó helyen keresgél-e, s ha nem, hová forduljon. Hatalmas hiányérzet nyomasztotta érthetetlenül és megfogalmazhatatlanul. Kétségbeesetten nézte, hogy az egész bolygó mennyire nyugtalan, hogy rémisztő erőkkel viaskodik. Szerinte pont olyan volt a bolygó, mint ő maga.

Míííí suhant el előtte. Nagy igyekezettel gyűjtögette a hasadó radioaktív atomokat magostul, elektronostul, csak a feladat hajtotta, se látott, se hallott. Chrü megszólította.

Akkoriban mozgott még az Alpok Európa közepén, a hatalmas hegylánc végvonaglásokkal lökte egyre följebb a későbbi hófedte csúcsokat. Sokszázmillió évvel jártunk az időszámítás előtt. Épp egy hoacin dübörgött arra, aztán iszonyú erőfeszítéssel felemelkedett, és berregve, prüszkölve kapaszkodott meg az útjába eső faágban.

Mííí azért ebben a zűrzavarban is meghallotta, hogy szólítják, hát tisztelettudóan megállt:

- Sietek, Chrü! Tudod, mennyi a dolgom. Mit akarsz? - kérdezte, miközben utána nézett a hoacinnak, s ujjaival a kosár atommagba túrt, ami türelmetlenségéről árulkodott.

- Mindössze kérdezni akarom... megkérdezném... hm... szóval téged nem feszít valami különös fájdalom, ha ezekre a földlakó óriásokra nézel? Nem sajnálod a bolygót, hogy ilyen lényeket kell hordania? Nem volna kedved inkább csupasz és lakatlan bolygón dolgozni, ahol megmaradt még valami a Világ régi szépségéből? -

Chrü arcán boldogtalan, kényszeredett mosoly ült, és Mííí megkövülten állt, alig talált szavakat:

- Én azért létezem, hogy elvégezzem a rám kiszabott feladatot. Eddig nem kaptam utasítást arra, hogy mérlegeljek. A Teremtő így alkotta a Világot, s én, apró Szellemlény, hogyan is kételkedhetnék az igazában?... -

- Jól van, Mííí! Csak próbára akartalak lenni. -

Elváltak. Ki-ki tette a dolgát. Közben Míííben felrémlett némi gyanakvás-féle. Miért mond ilyeneket Chrü? Mindőjük közül a legokosabb? Chrü pedig még szomorúbb lett: Mííí volt az utolsó. A többieket már megállította ezzel, és hasonló válaszokat kapott. Arra gondolt, talán benne van a hiba, talán belé szállt a Gonosz Szellem...

Egyre nyugtalanabb lett. Olyannak kellene lennie neki is, mint ők? Vakbuzgónak? Megállíthatatlannak? Valami nincs rendben! Vagy ővele, vagy a dínókkal, vagy a Földdel. Mert a Teremtőről olyat nem gondolhatott, hogy talán tévedett. Persze, Hermészt bízta meg az Úr, hogy saját képére formáljon lényeket a Földre, morfondírozott. Ez meg is történt, bólogatott Chrü. De hogy egyik szörnyeteg sem imádja az Urat, az látnivaló. És ez nem tűnik fel senkinek sem? Hogy nem zengenek hálát és édes dalokat az Isten dicsőségére, mint az égiek?... Valami itt nincs rendjén...

Ilyen gondolatok után szokott Chrü, rettenetes elégedetlenségével, mint az elmúlt 80-90 millió év során annyiszor, lelkének könnyítésére kiosonni a sztratoszférán túli fekete, hűvös és közömbös Éterbe, hogy kiszellőztesse fejéből a gondolatait. Most is ment, és elterült a hűvös és nyugodt feketeségben, miközben szorongásai oldódván, nagy lélegzeteket vett, ami tiszta nevetség ott, ahol egy szemernyi levegő sincs.

És álmodott. Legalábbis azt hitte:

A mennyei magasságokban, égi fényben és isteni magasztosságban ült Hermész, mint a Teremtő jobb keze, és e szavakat szóla:

"- Figyelj hát ide, kis szolgám, Chrü! Az Úr és valamennyi dolog Szerzője, akit Istennek nevezünk, létrehozott egy második Istent, láthatót és érzékelhetőt, aki felfogható az érzékek által. Miután tehát megalkotta ezt az egyedülálló Lényt, mely első helyen áll a teremtmények között és második Ő maga után, gyönyörűnek és a jó minden változatával áthatottnak találta, s úgy szerette, mint saját gyermekét, és ez a második Isten pedig a Látható Univerzum, és csak Ő utána következnek az angyalok és más szellemlények. -"

Minderre valami távoli sejtésből emlékezett Chrü ott a fekete semmiben elterülve? Vagy lehet, hogy mindez most történik? Ott áll magamaga, elterülés helyett a mennyei magasságokban az égi fénybe borult isteni Trónus előtt? És látja is magát Hermészt, aki mosolyogva néz le reá, és szól imígyen?:

"- Kicsiny Szellemlény! Igen: a Teremtésnek látod egy szeletét, az Univerzum kicsiny részecskéjét, a Földnek nevezhető bolygót, és az gyönyörű, akárhogy is kételkedsz, mert ugye tudod, hogy a kételkedésed is benne van a Teremtő elképzelésében, s te a tervhez így tartozol? -"

- Nem tudom, oh, Háromszorosan Nagyméltóságú Hermész! Az én tudásom kicsiny, igaz, a társaiménál több képességet osztott nekem az Úr, amely dolog csak fájdalmat és gyötrelmeket okoz, de nem vedd ezt panaszképpen... -

- Dehogy-dehogy! Aki gondolkozik, az szenved, ez nyilvánvaló. Így szól a törvény. -

- Tehát a Földet benépesítő dinoszauruszok azért nem kaptak lehetőséget a gondolkodásra, hogy ne szenvedjenek? -

- Nem. Az isteni igazságok nem megfordíthatók! Te, Chrü, nem azért kaptad ezt a képességet, hogy szenvedj, csak ez a két dolog együtt jár, amint együvé tartoznak más dolgok is, ha nem is függ egyik a másikától. -

Kis csönd ülte meg a mennyei palotát, mert Chrü hosszan emésztette a hallottakat, és azután kissé csalódottan nézett Hermészre. Őt lényegében véve nem ezek az elvont dolgok érdekelték, hanem az, ami most a Földön lejátszódik, és ami számára nem összeegyeztethető az Isteni Ígérettel, miszerint szerethető lények fogják lakni a Földet.

- Értelek, Chrü. Úgy látom, türelmetlen vagy. Évmilliárdokon át kerengtél a csupasz égi Világok között, és most azt hiszed, megtörtént az Ige, és már minden a helyén van. -

- Ó, Uram, a gondolataimban olvasol! Pontosan így van. Ha türelmetlen vagyok, világosíts fel! Akkor könnyebben tudok várni arra, hogy számomra is érthetően beteljesüljön a Jövendő! -

- A jövendő beteljesült. Létezése egyenlő a keletkezésével. A születése első töredék minutumában az Úr a változó Világot mindazzal a programmal hozta létre, aminek majd meg kell történnie. Minden energia, minden szellemi és anyagi atom azon legelső minutum óta megvan, él, dolgozik terv szerint, elosztva a Térben. Ne hidd, hogy a Teremtő tévedett, és rakoncátlanul szaporodó atomokat hozott létre a Föld keserűségére, meg hogy munkát adjon nektek, kis Szellemlények! Nem! Mindennek dolga és küldetése van! -

- Nem kellett volna tehát összeszednünk és elpusztítanunk őket? -

- Nem tudtátok elpusztítani, és nem sokasodnak jobban, mint a többiek, csak a rezgésszámuk változik, s ezáltal megsokszorozódik a méretük, mi által a Látható Világban megnövekedik minden, amit alkotnak. -

De Chrüből kibuggyant a keserűség:

- Nehéz nekem ezt megérteni, és talán nem is szükséges, de azért fáj, hogy eltűnt miattuk a Szépség a Földről! Összerondítják a tájat! A Föld is pöfög és vonaglik alattuk, mert mérges a rettenetes pusztítás miatt, ahogyan táplálkoznak, amiként szaporodnak, és ahogyan meghalnak! És a szörnyű haláltusák után fertelmes bűz terjeng, hiába süllyednek mély iszapba vagy tüzes lávába, élve és holtan is sűrű és kibírhatatlan körülöttük a levegő! Nem lehet szeretni őket, Uram! Képtelenség! Ostobák, vadak, gondolattalanok. Legalább egy csöpp észt nekik, Uram! -

- Szegény dinoszauruszok! Ha még gondolkodnának is, végképp elpusztítanák egymást és a helyet is, ahol élnek! -

Hermész elnézte a csepp Szellemlényt és hatalmas buzdulását, és szólt ismét:

- Nem igazán jó, még ha törvényszerű is, ha a Szellemlények kilépnek a szubsztanciájukból, és töprengeni kezdenek! Tegyünk a dolgok végére pontot, kis szolgám! -

Ahogy Hermész felemelte a hangját, épp olyan volt, mint maga az Úr, hatalmas és félelmetes. De Chrü bátor volt, és nem átallotta most már folytatni:

- A gondolkodás képessége szomorúságot okoz és ráadásul pusztít? De hiszen én is gondolkodom! És halhatatlan vagyok! -

- Az anyagi lények gondolkodása más jellegű. Az anyagi létezési forma következményei nem feltétlenül építőek. Majd egyszer megérted. -

- Elragadtattam magam, Uram! Bocsáss meg szolgádnak! Vártam, vártam, hogy felcsendüljön a Hatalmasságodat dicsőítő hálaének, de csak az őrült bőgés, rikoltozás és sikolyok. Azt hittem, hogy csalódnom kell az Igazságban, Uram! -

- Túl messzire merészkedsz gondolataidban, Chrü! Hasonlítasz ahhoz a teremtményhez, aki majd gondolatait a Mennyekig terjeszti, feltárja azok titkait, és mindazért majd szörnyű bűnhődésben lesz része: Megvannak benned az emberi lélek tulajdonságai, és ha így folytatod, testbe való bebörtönzésre leszel ítélve. És jaj neked akkor, Szellemlény! Ezerszer jaj! -

- Ne! - nyögte Chrü. - Nem bírja el elmém a hatalmas isteni titkokat. Belátom, hogy inkább kíváncsi szeretettel kellene néznem a Létezés Csodáját, semmint kétkedéssel keresnem véges képességű eszemmel a képzelt hibáit! Hiszen azok nem a Teremtés, hanem az én hibáim! -

- Amen... -

Hermész hangja egyre távolodott, de még rézvörösen zengett az ibolyaszínű fényben:

- Figyeld meg, Chrü, milyen gyorsan tudsz átjutni a Földet körülvevő légrétegen, és vesd össze az évmilliárdok korábbi tapasztalataival, ha van erről emléked! Őrizd az emlékeket... az emlékeket... -

Az elhaló hangok és bennük a meleg szeretet alig-alig jutott el a félig ájult kis Szellemlényig. Már nem látta a hatalmas fényességet, csak a nagy feketeséget maga körül. Sokáig lebegett még a Semmiben, és nem tudta eldönteni, képzelődött-e, vagy tényleg az Úr volt az, aki őt szóra méltatta, kéretlenül.

2/6. EGY DINÓ-BÉBI SZEME

- Áááá! Ki van ez találva! - kiáltotta Chrü, amint áthatolt a Földnek életet adó légrétegen. Ha nem figyelmezteti őt az Úr, bizony nem vette volna észre, hogy most mennyivel hosszabb az út, és sűrűbb a közeg, mint mondjuk egy évmillióval korábban!

- Tehát ezért nőttek a füvek és a gyíkok az égig, hogy felfújják oxigénnel a Föld körül a levegőt! Áááá! Ki van ez találva! - perdült maga körül Chrü a felfedezés örömével. - Oh, én szerencsétlen kételkedő! Azonnal el is mesélem a többieknek! - pásztázott körül nagy gyorsan, hátha épp előbukkan valamelyik, amikor egy csapat izgatott dínó vágtatott ordítva a Nagy Láp felé, amely egy tiszta és hűs tavat ölelt körül. Chrü megkövülten nézte őket: "Elnyeli őket a mocsár! Vagy ezt sem tudják? Ezek nem akarnak élni?..."

Bőgve trappoltak, vörös torkukat hatalmasra tátva üvöltöttek az ég felé, szemeikben riadalom, apró fejük rengve ingott hosszú nyakukon. Az öregebbje farkával terelte a bébiket, mindet egyfelé, egyfelé! Pikkelyeik vörösen csillámlottak, és a hátukon ijedt, apró lángok reszkettek. Ettől értelemet kapott a kép: a csorda mögött izzó dühét lövellte a hegy. Az utóbbi időben szürke porfelhő terjengett lustán a csúcs felett, és most úgy látszik, megindultak belülről az erők. Emiatt lett az állatokon úrrá a rémület, ez elől menekülnek a víz felé, s mit számít, hogy közben ott a Láp!

A hatalmas monstrumok egymást lökdösve, tolongva igyekeztek a csalóka talajon. A tóig egyikük sem jut el! A hatalmas ingovány eltemeti őket! Testük még iszaphullámokat ver, amint haláltusájukat vívják odalenn, és olyan lesz az egész Nagy Láp, mint egy rettenetes Agónia.

Chrü szánta őket.

Már a sereg java eltűnt, bőgésük bennszakadt a mocsárban. Az utolsók csendes megadással robogtak előre, a végén egy makacs bébivel nem bírt az anyja. Hatalmas farka jókora ütéseivel terelte, s a kis állat fürgén kerülte ki a halálos csapásokat, az egyik mégis leterítette. Az öreg dínó megállás nélkül rohant tovább egyedül, irama megkettőződött: Irány a Láp!

A haldokló bébihez igyekszik Chrü szánakozva, mert különös érzés árad el benne. Olyan ismerős és szorító, és mégis mámorosan jó, amilyet érzett már. Pontosan tudja, hogy most megint AZ van, ugyanúgy:

"Hm... ebben a feneketlen mélységű feketeségben mozog valami... olykor mintha egy szemet látnék barna írisszel... és velem tart... egy jelenség a fekete éjszakai égen... és ömlik, árad a zene... nem hallom, inkább érzékelem... látom a nemlátható test ezüstpikkelyű körvonalait, vagy inkább moszatot, amely hullámzik és ing... ő az... Chrü...

... és ebben a haldokló dínóbébiben én vagyok. Sokféle vagyok, atomok elrendelt együttese a Világ kezdete óta... Szóval amióta minden-minden létezik, és elrendeltetésszerűen él, beteljesít. Itt vagyok ebben a milliárd atomból összetett, még aligszületett dínótestben, és azután, ha majd felszabadulok ebből a konglomerátumból, másutt leszek, mindig és mindörökké..."

Chrüben ugyanezek a gondolatok kavarognak, tulajdonképpen hallja is valahonnan belülről, miközben nézi az opálosodó szemeket a barna írisszel... Egy találkozás...

... Volt már ilyen, igen, amikor egy óriási fűszál mellett mentem el, és a zöldje megejtett. Megálltam... Akkor egy éhes dínó leharapta... AZ az atomegyüttes került ebbe a dínószembe? ... Talán... Vajon hol találkozunk megint?

És Chrü fájdalommal nézte, amint a tetemet körülöleli és elnyeli a lávafolyam, és Az az érzés, ami eddig olyan mámorosan jó volt, távolodik...

Ekkor Chrü feleszmél, felröppen a gyilkos pokol partjáról, és elhatározza, hogy ezután nagyon figyel... hátha jó időben találja meg újból Azt az érzést...

"Én meg tűzzé váltam, és tudtam, hogy majd az évmilliókkal későbbi, a mostani gondolataimban felbukkan a kérdés: Miért, hogy az ember csak úgy magától tud valamit? És a kérdésre megtalálom a választ egy könyvben /Weöres: A teljesség felé/ így: "Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-lévő. De közös lényegük, a létezés, nem keletkezett, nem pusztuló, nem határolt, nem egyéni, nem külön-lévő. A létezés mindenben azonos. A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet. Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a létezés." "

Chrü körülnézett, és ő meg azt állapította meg, hogy a hatalmas lényekre már nincs szükség, a légréteg növekedése befejeződött. Az élők atomjainak rezgésszáma megváltozik, mert bírnia kell majd a megnövekedett légköri nyomást, a Tér összehúzódik, az anyagi világ tömörebb lesz, és úgy összemennek a hatalmas növények és állatok, mint a luftballonok, amelyekből egy apró lyukon kisurrant a levegő.

Igaz, mindez 90 millió év alatt történik, de ez Chrünek csak annyit jelentett, hogy néhányszor még ki kell menekülnie szellőzködni az űrbe, és élvezni a hűvösét. Mindannyiszor érzékelte, a légkör áttörése mily nehézzé vált a számára, pedig ő csak egy szellemlény, és semmi anyagi nincs benne. Erről persze igazából nincs tudomása, amint a gépnek sincs, amelyet egy gondolkodó lény irányít.

A mese fonalát ott hagytuk el, hogy az űrből visszarepült a kis szellemi szubsztancia, és a társait kutatta. No, Sssjjááá épp egy sárga virág kelyhében pihent. Chrü nagyon megörült neki, mert már duzzadásig volt elmesélendő élményekkel, majd kipukkadt. Leült hát mellé, és az Úrról mesélt, meg az óriásokról. Megosztotta végre rengeteg tapasztalását, és kiderült, hogy bár Chrü mindanyolcuk közül a legokosabb, Sssjjááá épp úgy tudja mindazt a hasadó magokról és a rezgésekről, szóval mindenről, mint ő, és még az is kiderült, hogy neki, Sssjjááának is vannak olyan érzései, mintha valaki megsimogatná, és mintha valakit megölelne. Tehát ezek a dolgok nem egyszeriek, és nem véletlenek! Benne vannak a Nagy Tervben!

Chrü azért egyetlen valamiben különbözött Sssjjááától: Sssjjááá még nem beszélt az Úrral a Világ ilyetén fontos kérdéseiről, és bevallotta, nem is örülne igazán egy ilyen találkozásnak. Megijesztené. Elég, ha tudja, hogy Ő most is itt van, és mindenhol és mindenkor van, mert Ő a Most és az Itt.

Miután ezt alaposan megbeszélték, felreppent ki-ki a dolgára. Már ugyan nem a hasadó atomokat szedegetik, ám mindig akad segítenivaló az élők között ezen a bolygón. Elindultak tehát, hogy ellenőrizzék, rendben van-e minden a hegyek ormán, a tűzhányók torkában, a tengerpart szikláin és a vizek mélyén, a pázsitos réteken és a sudártörzsű fenyőket nevelő erdők sűrűjében.

2/7. A VIRTUÁLIS FÖLD

Mintha az Úr pihenőt adna szorgos kis szellemlényeinek, elborította a Földet jéggel és faggyal. Megdermedt a világ, fehéren ragyogott körül minden, és csend, mozdulatlanság vette birtokába a Földet. Élőtér híján kihaltak az élők, és a szellemlények mind azt hitték, itt a vég. Chrü sem értette. Elméjében ellentmondó emlékképek cikáztak fel s alá, még hallotta is az istennő hangját, amint az előtte tisztelettel kuporgó Hórusznak mesél:

"...Ekkor az Úr ismét összehívta az Istenek gyülekezetét, és így szólt hozzájuk: 'Istenek, kik fensőséges és maradandó Természetet, valamint a hatalmas örökkévalóság befolyását kaptátok, ti, kiknek feladata a dolgok kölcsönös harmóniájának szüntelen fenntartása, hatalmatok gyakorlásával vessetek véget a tehetetlenség összetartásának, legyen a Káosz mese és hihetetlenség az utókor számára! Lássatok munkához, s én majd irányítalak benneteket!' Ezt mondta az Úr, és a Kozmikus Egység, mely ez ideig rejtett volt, azonnal megnyílt, és a magasban megjelentek a Mennyek minden titkukkal. A Föld, mely mostanáig változékony volt, szilárdabbá vált a Nap fényességének mélyén, és előállt az őt beborító gazdagsággal díszítetten. Isten örvendezett, mikor megpillantotta munkáját telve mozgással, és széttárt karokkal megragadta a Természet kincseit. '- Vedd ezeket - mondta - ó, szent Föld, ó, tiszteletreméltó, ki minden dolog anyjává válsz, és ezentúl ne hiányozzék belőled semmi! -' Ezekkel a szavakkal kinyitotta isteni kezeit, és kincseit az egyetemes forrásba öntötte..."

- De hát... - töprengett Chrü - hová tűnt ez a gazdagság? A Természet kincsei?... hogyan lesz így a Föld mindenek Szülőanyjává?... Egyszerűen megunta az Úr kedves bolygóját? Másoknak ontja kegyét? Hagyja elpusztulni az Ősi Életet?... -

Chrü értetlenül állott a Rejtély előtt, s hagyta, hogy a többiek a kétségbeesés mélységeiből valami módon kimásszanak. Fontolgatták nagyon, hogy új haza után néznek, hiszen itt, a jég hátán, megöli őket a tétlenség. Összebeszéltek, és kirepültek körülnézni, mi történt az Univerzumban az utóbbi évmilliók alatt, hátha akad vidámabb táj, mint a Föld. Chrü persze velük tartott, szellemlelkében telve kétellyel...

Minél messzebbre kerültek hűvös bolygójuktól, annál felszabadultabban és vidámabban libegtek. Egyszer csak Zúúúúh felkiáltott:

- A Föld! Ott a Föld! - és előre mutatott.

- Ugyan! - kacagták a többiek. - Már rég magunk mögött hagytuk! -

- Pedig pont olyan - erősködött Zúúúúh. - Nézzétek meg jól!-

- Tényleg - ámultak mind. - És sehol a jégtakaró! -

Még meg is álltak egy Hurrá erejéig, és össze-vissza kiáltoztak:

- Visszatért otthon az élet! Gyorsan! Csak előre! -

Akkor Venn, az ügyeletes második okos, Chrühöz fordult:

- Te Chrü! Mit szólsz ehhez? Nagyon hallgatsz... -

- Úgy látom, mintha egy kicsit ködös lenne ott az idő... - kétértelműsködött Chrü.

Maga sem értette az egészet. Az ellentmondást Földjük kihűlése és az Úr szózata között, és azt sem, hogy most mégis előttük a gyönyörű otthoni világ. Vagy ha mégis elhagyták, mi az ott? Kételyeit és tudatlanságát nem akarta bevallani. Csak motyogta maga elé:

- Mintha ködös lenne az idő... Nem látom jól... a hátunk mögött maradt... és most előttünk van... Mi lehet ez? -

Közben egyre közeledtek a "Föld" felé. Kibontakoztak az ismerős tájak, a partok cakkos körvonalai, a kékvizű tengerek, a hósapkás hegyek. Mintha valami mégis különbözött volna: a növényeken halványabb és csillogóbb minden levél, és sugárzóbb minden virág, az állatok az égen, a földön és a vizekben alakra szinte olyanok, ám színre másak. Mintha opálosan áttetszőbb lenne minden. Csodálatosabbnak tűntek, mint a földiek. Hát ez a bolygó mégsem a Föld? Csak nagyon hasonlít hozzá? Mintha tükörben látnák. Vagy vízen át. "Ködön át", ahogyan Chrü mondta. Hm... Tűnődtek, gyönyörködtek és csodálkoztak ők nyolcan, talán kicsit irigykedtek is, ha képesek lettek volna ezek a derűs kis szellemlények ilyes negatív érzelmekre. És bizony, most már, így közelebbről biztosak voltak abban, hogy ez a Föld nem az a Föld.

Leereszkedtek, egymás mellett maradtak, és mindent apróra megnéztek. Hajszálra, mint odahaza! Ám ha bármihez hozzáértek, akár a semmit markolnák. Mindent csak nézni lehetett! Persze, jó volt nézni, és a Szépség élvezete nagyon hamar feledtette velük a dolgok árnyék-voltát. És ez az egész ráadásul rettenetesen illett hozzájuk, Szellemlényekhez! Őket sem igen lehetett volna lepkehálóval megfogni! Visszaszivárgott beléjük lassacskán a régi derű és jókedvre való hajlam, és egy csudás tisztás közepén még táncra is kerekedtek.

Ahogy illegtek, billegtek, valahonnan, a fák közül vagy a felhőkből, honnan, honnan nem, megszólalt valami csodálatos hang, hasonló Izisz templomának furulyájához. Aztán megszólalt még egy, aztán még egy, és sokasodtak a hangok, és édes dallammá álltak össze, és már nem egyféle, hanem sokféle hangon szólt az a melódia, később meg más hangok vették át a szólamot, és megint másfélék, és a dallam változatosan lengett körülöttük, harmonikusan és szívet derítően. Ilyent még nem hallottak, csak valami hasonlót. Például amikor otthon meghasadt egy szirt, vagy csilingelve zúdult le a hegyről a patak, meg a madarak hangjai, vagy ha megpendült a csillagfény!... Igen, itt ilyes harmóniák árasztották el őket, átölelve a lényüket és felhangolva szellemenergiájukat, és még inkább megvidámodtak. Ez volt pediglen a Zene, de ők még nem tudták néven nevezni. És még sok mindent nem tudtak. Még vártak rájuk csodák ezen a bolygón, és Chrü akkor elmondta, hogy nem, ő sem járt még itt, de sejtette, hogy van egy ilyen a Világ. Hogy honnan tudta?

- Valahogy bennem volt. És valami azt sugallta, hogy azt a szomorúságot, ami a Föld halála miatt ért bennünket, itt kiheverhetjük... és talán... itt is maradhatunk... -

Ám a legkisebb, Mííí megjegyezte:

- Én úgy érzem, a Föld nem halt meg. Csak pihen. -

- Bennem is ilyen gondolat lakozik - tette hozzá Venn. - Tudod, Chrü, talán ki kell pihennie azokat a dinoszauruszokat. -

- Lehet... - mondta Chrü két tánclépés között. - De azért egy pillantás egy ilyen Világra felderíti a kedvünket, nem? -

- Akkor ez most egy tanulmányút, ami benne van a programunkban, csak még nem tudtunk róla. - Hjúú volt e bölcsszavú.

Sssjjááá pedig megint okvetetlenkedett:

- Egyáltalán: hol vagyunk? Itt-e vagy ott? -

- Nézzünk körül, tán választ kapunk! - szólt Pakk, és már indult volna.

A csodálatos Harmónia iránya akkor távolabbról áradt. Ezt jelként értelmezték, és elindultak a nyomában. A szellemlények ugyanis teljes természetességgel és magától értetődően, készséggel és gondolkodás nélkül elfogadják a feléjük áramló intelmeket, amelyek a tennivalóikra figyelmeztetik őket. Ez a jó szolgálat alapja. Tehát elindultak a Harmónia útján.

Óvatosan lépkedtek. Nem tudták, csak a tárgyak nemanyagi tulajdonságúak, vagy a talaj is megfoghatatlan-e? Bár a lépteik súlya nem okozhatott gondot: ők maguk sem voltak anyagi természetűek, de ami biztos, az biztos. Amint kiértek a tisztást ölelő erdőből, a szikrázó levelek és az áttetsző törzsű fák közül, kitárult előttük a táj! Pont olyan volt, mint a földi tájak bármelyike legelésző állatokkal, repkedő madarakkal. Elmerengtek, és nem vették mindjárt észre, hogy a domb mögül nyolc szellemlény jön feléjük.

- Jééé! - kiáltották egyszerre. - Hát mi is itt vagyunk! -

- Szóval, ez a Föld tökéletes mása, és nyilván mi sem hiányozhatunk róla! - mondta Sszzzzz szokatlan éleselméjűséggel, de hamar lelombozódott, mert a másik nyolc közül megszólalt az egyik:

- Nem, mi nem ti vagyunk. Mi mi vagyunk. Ti a Géi bolygóra érkeztetek, és mi elétek jöttünk köszönteni mint vendégeinket, és megmutatni Géi titkait és látnivalóit. -

- Köszönjük, kedves... Izé. -

- Chrü a nevem - mondta a másik.

- Engem is Chrünek hívnak - kiáltott fel a mi Chrünk.

- Az égvilágon minden pont olyan, mint otthon! - kiáltott fel Hjúúú. - Ez csodálatos! -

A géi-beli Chrü kissé epésen riposztozott:

- Csakhogy ez a bolygó él, míg a Föld haldoklik. Vagy tán meg is halt azóta. Minden esetre jégpáncélban fekszik, és biztosan nagyon szomorú, hogy még ti is elhagytátok! -

Mire a földiek bevallották, hogy csak látogatóban vannak itt, mivel kell egy kis kikapcsolódás a szellemlényeknek is.

- No, jó! Gyerünk a Kilátódombra! - vezényelt a géi-beli Chrü, és elvezette őket egy dombocskához. A tetejére érve belátták a bolygó egész területét. Mintha ki lenne terítve előttük, akár egy hatalmas térkép. Elállt a lélegzetük. A látvány állandóan áttűnt egyik képből a másikba. Változott, mintha élne. Fák haltak meg, erdők tűntek el, patakok születtek, és folyók vájtak új medret maguknak. Egyik pillanatról a másikra! És minden, ami lett, rettenetesen különbözött attól, ami volt. Ennyi sokféleséget fel sem tudtak fogni! Csak álltak ott a dombtetőn, káprázott a szemük, és kábultan nézték a jelenést, a színek és vonalak adta csodás metamorfózisokat. Hirtelen minden eltűnt a szemük elől, és a sötétségben kitárult Izisz csodás temploma. A tere üres, fekete. Apró fénycsíkok rezegtek benne, amelyek aztán megszínesedtek, hajladozni kezdtek erre, arra, az oszlopok arabeszkjei leléptek, és életet kaptak, vonalak, színek rezgő kaleidoszkópja borította el a nyolc kis, magáról már mit sem tudó szellemlényt, közben pedig felhangzott megint az a csodálatos muzsika! Benne léteztek a Szépségben! Ha érzékeik lettek volna, felfogják, és ha emberek lettek volna, megértik ezt az áradást: maga volt a Művészet! Az ő érzéki elvontságában és emelkedettségében! Az önmagától való, az Istentől kapott Művészeté, és ennek a Harmóniának Géi volt a bolygója. És az a másik nyolc szellemlény ebben létezett. Az öröm micsoda formája lehet ott élni! De most már ők is, a kis földi szolgalények is megismerhették ezt a Csodát, és képzeletükben magukkal viszik, ha visszatérnek. Hová is?

Hát a Földre. Segíteniök kell a hófödte, didergő bolygón! Ezek után teljes bizonyossággal tudták, hogy ez a fő dolguk, és a Szépségekkel felvértezetten menni fog!

Így hát egy idő után vendéglátóik kíséretében ráfordultak a visszaösvényre. Elgondolkozva, és nagyon csendesen lépkedtek a káprázat selymében, amíg oda nem értek arra a tisztásra, ahová érkeztek, ahol először hallották az égi muzsikát, és ahol olyan vidám és könnyű táncra kerekedtek, mert akkor még nem láttak semmit, ahol még tudatlanok voltak.

Káprázva és még szédelegve megköszönték a vendéglátást, és elváltak a géi-beli tündérektől azzal, hogy a jég és a hideg világában sem felejtik az élményt, és örökké emlékezni fognak Géi bolygóra. Azután csend lett körülöttük és bennük. Nem tudták, igazából boldogtalanok-e, hogy el kell hagyniok a Gyönyörűségek Bolygóját, vagy boldogok, mert olyan élménnyel gazdagodtak, amely a további évmilliárdokra táplálja őket. Nem tudtak dönteni. Megrázták hát kis szellemtestüket, libbentek egyet erre, libbentek egyet arra, tréningezve, mintegy igyekezvén lepergetni magukról a szomorúság legkisebb súlyát is, hogy könnyűvé és szellemivé váljanak egészen, mielőtt nekivágnak az Űrnek.

Akkor Chrü észrevett a fák között egy gyönyörű, lilaszínű majmot. A fán érett gyümölcsök lógtak, valószínűtlenül sárgán ragyogók, és a majom sorra eszegette őket. Az utolsót tartotta a kezében, amikor Chrü, valami miatt nem tudván ellenállni, felröppent hozzá, és rámosolygott. A meglepetéstől a majom kiejtette a kezéből eledelét, és orcáján mélységes szomorúság terült szét, mintha biz az a gyümölcs lett volna életében az utolsó. Akkor Chrü hozzáhajolt:

- Leesett a földre. Ott van a fű közt, ni! - mutatta a karjával.

A majom Chrüre nézett, aztán a fa alá, ahová Chrü mutatott, és megint Chrüre kérdőn. A barna szemek megfogták Chrü szívét. Elöntötte AZ az érzés. Belsejében megmozdult valami ismerős.

"... ebben a szemben, tudom, az én lelkem égi mása nézdelt kifelé, a Léleké, amely néhány évezrede eltűnt a Nagy Láp mocsarában, és most ide reppent, itt vár... valamire..."

És akkor a lilaszínű majom leugrott a fáról, körülnézett, van-e ellenség a közelben, felkapta a gyümölcsöt, és már lódult volna felfelé a törzsön, de a szeme megakadt egy szederbokron, amely édespiros termésektől roskadt. Letört egy ágat, a szájába fogta, és huss! már fenn termett a fán. Elhelyezkedett Chrü mellett, és nekiállt mohón szemezgetni. Nem is törődött Chrüvel. Mintha ott sem lenne.

2/8. A JÉGKORSZAK VÉGE

Már igazán nem volt sok hátra, amikor a Szél is belefogott, hogy segítsen. Langyos fuvalmaival még fel is bosszantotta a kis szellemlényeket, akik szorgos odaadással ücsörögtek a hópáncél szélén. Olykor fel-felemelintette őket, perdült velük egy sort, azután visszabillentette apró testetlenségüket a hóba. Ettől persze minduntalan dühbe gurultak, és még izzóbb lett a popsijuk, és még gyorsabban keletkezett alattuk a tócsa, mégis roppant szemtelenségnek tartották a Szél játékait a rovásukra.

- Kész nevetség! - kiabált a Szél. - Azt hiszitek, hogy csak tiétek a dicsőség? Hisz ti itt tétlenül üldögéltek! Én meg rohangálhatok fel s alá, és fújhatom a meleget! -

- Fújsz te, majdmegmondom, mit! - feleselt Zúúúúh, és elégedetten arrébb ült, mert körötte már minden nedvesen csillogott. - Ha te tudnád mi volt itt azelőtt! Az a hatalmas és megszakítatlan fehérség mindenütt... - sóhajtott Zúúúúh, de a Szél nem várta meg a folytatást, tovább lendült. Kívülről tudta mind a nyolcuk mondókáját. Most Mííít kapta fel, megpörgette könnyedén, Mííí majdnem sírva fakadt a karjaiban:

- Nem elég, hogy súlyokat kell magamra aggatnom, hogy ülve maradhassak?! Még meg is nehezíted a dolgomat! Eridj más tájakra, de végleg! - fortyant fel, amikor földet érve keresgélhette a lábairól lehullott algaszálakat. Mert kellett a nehezék a visszaüléshez is!

Sszzzzz nem mondott semmit. Örült a Szél jókedvének. Elmosolyodott, és átbillent következő állomáshelyére. Ám ott már ült valaki!

- No csak! Te hogy kerülsz ide, Pakk? Ez az én terrénumom!-

- Tudom, de az enyém elfogyott. Gondoltam, besegítek. -

- Már ott tartunk? - kérdezte Sszzzzz álmélkodva, miközben észrevette, hogy Sssjjááá közeledik feléjük a Szél meleg hátába kapaszkodva.

- Hurrá! Vége a jégkorszaknak! - sivította már messziről Sssjjááá, és lehuppant közéjük a szabadon maradt fél négyzetkilométernyi jégdarabkára, amely már amúgy olyan vékony volt, hogy egy dínó alatt ripityomra tört volna.

- Hát biz elég is volt az uncsi tétlenségből! - sóhajtotta. - Amikor csak emlékezni meg emlékezni lehetett, mert mit tehetett volna a szegény szellemlény üldögélés közben? Ráadásul csupa rossz dolog jutott az eszembe... Amikor például megérkeztünk Géiről, és itt találtuk... -

- A Nagy Telet - folytatta Pakk. - Ó, de sajnáltuk! Féltünk, tán másik otthont kell keresnünk... -

- ...pedig már úgy megszerettük ezt a tohonya Földet! - merengett tovább a frissen érkezett, szintén tohonyának csúfolt Zúúúúh.

- Haj, csak üldögéltünk a jég hátán nagy tanácstalansággal, emlékeztek, és akkor valaki észrevette, hogy alatta olvadni kezd!? -

- Ja! Micsoda szenzáció volt! -

- Pláne amikor Hjúú bevetette az ő nagy bölcsességét! -

- Mivel is? - kérdezte a nagy emlékező kavalkádban Hjúú, aki azt a napot már feledte, hiszen legalább kétmillió évvel ezelőtt történt!

- Hát azt mondtad, hogy a mi magas szellemi rezgésszámunk vízzé változtatja a jeget! -

- Bizony! És valóban az volt a titok, amire mi nem jöttünk rá magunktól! És akkor az okos Chrü felosztotta közöttünk a Földet... -

- De azért volt egy kis vita! - helyezkedett mesélő helyzetbe az épp most érkezett Venn. - Tudjátok, miután Mííí, a kisokos, bedobta a Nagy Kérdést... -

- Ha a Föld felszíne 486 millió 923 ezer négyzetkilométer, s mi nyolcan vagyunk, - folytatta Mííí - ki kellett számítanom, mennyi ideig kell rajta ücsörögnünk, hogy az egész felolvadjon! -

- Olyan gyorsan tudtál számolni, hogy mi nem hittünk neked! - rebegte Venn.

- Naná! - húzta ki magát Mííí, de nem lett nagyobb. - Ha egy nap üldögélés fél négyzetméter, akkor hány éven át kell a popónkkal melegíteni ezt a nagy golyót, és az annyi, mint... -

Akkor közbeszólt Sssszzz:

- Szerencsére voltak jégmentes földrészek! -

- Pakk mondta, hogy éltek ott élőlények, még állatok is. -

- Ha láttátok volna, - fűzte tovább Pakk - milyen körülmények között szorongtak! Éheztek! -

- Akkor határoztunk végleg, hogy nekiülünk... Igen... -

Mindnyájan elégedetten méláztak, csak Hjúú kapkodta idegesen a fejét, s pillogott jobbra, balra:

- Nem tudjátok, Chrü hol van? -

- Tényleg! Már csak ő hiányzik! Pedig de jó lenne együtt boldognak lennünk! -

- Csak nem ruccant át megint Géi bolygóra? - hangzott enyhe szemrehányás Zúúúúh hangjában.

- Mit akarhatna ott most? Hisz legutóbb olyan csalódottan jött vissza, amiért a Géi-beliek nem vállaltak egyetlen nap jégenülést sem? -

- Csak nem az Úrral tanácskozik? - hangzott el egy szeppent kérdés, és mind elhallgattak, mert tudták, ha igen, az nagyon nagyfontosságú lehet, különösen ebben a helyzetben.

De Chrü nem az Úrral társalkodott, hanem örömében kihussant az éterbe, hogy boldogságát valahogy lehűtse, hiszen már csak néhány évszázad, és egészen vége lesz a jégkorszaknak! Elfeküdt a mélységes feketeségben, és nem gondolt semmire! Ám alig nyúlt el, szeme előtt felkáprázott újfent a Nagy Szentély, és megint hallotta Hermész Triszmegisztosz szavát...

... Mire felocsúdott, ténylegesen is vége lett a jégkorszaknak. Sietve hussant vissza a Földre. Társai már karéjban ültek az Ararát tetején, beszélgettek. Leült hát közéjük, és elmesélte, hadd tudják, mit hallott odafenn magától Hermésztől.

Megdöndült az égbolt, pont olyan volt, mintha a Szó most hangzana, még a szívük is beleremegett!

Chrü pedig pontosan idézte a hallottakat:

"Megalkotván az Úr így a Természet különféle formáit, átitatta azokat titokkal. /Ezért van annyi minden, amit nem értek - suttogta Pakk/ Azután nem akarta, hogy a felsőbb világ tétlen legyen, alkalmasnak találta azt szellemekkel való benépesítésre, nehogy bármilyen térség mozdulatlanságban és tehetetlenségben maradjon. /Így születtünk mi! - csordult végig egy-egy meghatott könnycsepp keskeny arcocskáikon./ A protoplazma közepén fokozatosan egy még finomabb alkotórész csillant fel: tisztább és átlátszóbb, mint az elemek. /Ilyen is van? - ámultak el sorban. - Rajtunk kívül?/ Áttetsző volt, és csak maga a Mester érzékelhette. És ebből a készítményből számtalan Lelket formált rend és mérték szerint haladva, tudásuknak és indítékuknak megfelelően. /Tehát van tőlünk különböző, másfajta Lélek is? Vajon hol? - révedezett a hallottakon mind a nyolc./ Aztán az Úr összehívta őket, és a következőket mondotta nékik: "Ó, Lelkek, leheletem és gondviselésem gyönyörű gyermekei, Ti, akiket kezemmel hoztalak létre, hogy felszenteljelek benneteket a Világegyetemre, halljátok törvényerejű szavaimat: Ne adjátok fel soha a helyet, melyet akaratom kijelölt a számotokra! /És mind a nyolc felsóhajtott, hogy lám, milyen jól cselekedtek, hogy nem költöztek el a Földről!/ A lakhely, mely rátok vár, az Égbolt galaxisnyi csillaggal és az erény hatalmával..."

A Hang annyira elhalkult, bár folytatódott talán tovább, de nem hatott el hozzájuk. És akkor Chrü feleszmélt médium voltából, és feleszméltek a többiek is. Elszállt a varázs... Nem szóltak egy szót sem. Hallgattak, és elmélkedtek a hallottakon. És azon, vajon miért szólt hozzájuk most imígyen Hermész Triszmegisztosz?

Közben a Föld kivirult. A Tél után megérkezett a Tavasz.

2/9. A JÖTTEK

- ... Hogy nekem mindig eszembe jut valami!... - morgolódott Chrü az éjszakai eget kémlelve.

Az északi félteke augusztusi ege tele volt reszketegen vibráló és hulló csillaggal. Ilyenkor tudott Chrü a legjobban koncentrálni. A mostani, különlegesen zsúfolt égbolt alatt pedig biztosan sikerül rátalálni a megoldásra. Épp nagyon dolgozott egy olyan rendszeren, amivel hatékonyabban kapcsolhatná össze mind a nyolcukat, bárhol legyenek is. Eddig át kellett repülnie a fél bolygón, hogy elérje azt, akinek mondani akart valamit, ráadásul, ha átrepült hozzá, nem maradt ott, ahol addig volt, tehát vissza is kellett repülnie.

- ... Ha viszont - morfondírozott tovább az egyre sűrűbb csillogású égbolt alatt - nagyon erősen arra gondolok, amit közölni akarok, akkor... De mennyire erősen? ... Bizony, ha tudnám... - sóhajtotta. - Minden, de minden Tudás megvan már a Világon. Az Úr megteremtette. De nem tudunk élni velük, mert még nem találtunk rájuk. Hát feszülj neki Chrü!... - biztatta magát, és tovább forgatta a gördülő kérdéseket.

- ... Persze, hogy miért éppen most kell nekem ezen dolgoznom és törnöm a fejemet, az a szokásos rejtély! Nyilván az Úr sugallatára. Jó. Hisz máskor is volt így: Engedelmeskedem az ösztökélésnek, rátalálok a megoldásra, és akkor észreveszem, hogy épp arra volt szükség! No, akkor félre az okoskodással! Inkább próbáljuk ki, mi lett az eddigi munkámból! TIR prototípus indítva! -

Leült, mozdulatlanná dermedt, és annyira gondolt Míííí-re, hogy egyszer csak meghallotta a hangját:

- Szia, Chrü! Hol vagy? -

- Kábé tízezer kilométerre tőled az északi féltekén. Én sem látlak téged. Nem baj! Ez az új találmányom. -

- Hihhetetlen... - dünnyögte Mííí, és hiába tekergette a nyakát a déli félteke egyik apró szigetén, körül csak a sűrű bozót, de Chrü sehol. Viszont jól hallotta. - Szóval a Rojoán építgetem az atollt. -

- Ha a Nagy Déli Földnél leszel, kedves Mííí, újból hívlak. Pá! - és azzal megszakította a kapcsolatot, és másik társat keresett:

- Hello, Sssjjááá! Hol vagy? -

- Hát te? Nem látlak! -

- Nem hát, de most ne ezzel törődj! Most tudnom kell azt, hol vagy? Északon vagy délen? -

- Fenn a jeges vizeken. Felolvasztanám a maradékot, de nehezen megy. -

- Hagyd most félbe kicsit, jó? Nézz fel az égre! Nem látsz valami furcsát? -

- Jééé! Deeee! Te tudod, mi az? -

- Még nem, de majd... - és megint megszakadt az összeköttetés. Chrü megkövülten nézte az egyre nagyobbodó csillagrengeteget a fekete égbolton.

- ... Mit jelez az Úr? Máskor is csillagokkal üzent, ha beszédre hívott, de nem ilyenformán... Mi lehet ez?... -

Chrü most Vennhez kapcsolt. Mire az felfogta, hogy Chrüvel beszél, az óriási csillagok az égen jól kivehetővé váltak. Venn rémülten kérdezte, mik lehetnek, de Chrü még mindig tanácstalan volt.

- Nem elrakoncátlankodott Lelkek azok, amelyekről Hermész beszélt nekünk legutóbb? - kérdezte Venn. Mivel Chrü is ilyesfélét gondolt, megegyeztek abban, hogy megfigyelőállásba helyezkednek, sőt, álcázzák magukat, hogy ne essen bajuk, ha esetleg... Ki tudja...

Zúúúúh igyekezett megnyugtatni Chrüt, aki bizony kissé elveszítette a fejét:

- Nem láthatnak, Chrü, hiszen szellemlények vagyunk! -

- És ha ők is? -

- Nézd meg jól! - simogatta meg hangjával a rezegve remegő Chrüt. - Azok a nagy, fényes csillagok anyagi elemekből állnak. Fénylenek, látod? -

Chrü bólintott, dacosan megrázta magát, hisz valakinek bátran a kezébe kell vennie a dolgokat! Előre, Chrü, a tudományos gondolatátvitel útján! Mire való a találmány, a TIR?

Távkonferenciát hívott össze. Mindenki a helyén maradt, és mindenki mindenkivel kapcsolatba került. Chrü akkor elmagyarázta nekik, miképp kell bánni az általa kiókumlált u.n. Tudati Információ Rendszerrel, és megegyeztek, hogy a bolygó különböző pontjairól még nagyobb igyekezettel kémlelik a történendőket, és használják az új rendszert, ha már kitalálódott. És nem határoztak így hiába!

A százasával közeledő csillagarzenál egyszer szétvált. Csoportokra oszolva lassan és gond nélkül leereszkedtek a Földre. A Föld különböző vidékein. Egy csoportban közel száz óriáscsillag tömörült.

- Mindenki a hozzá legközelebb eső csillagcsoportot figyelje! Mindent a legapróbb jelekig megfigyelünk, és közlünk egymással! Életfontosságú! Rajta! - indította Chrü az akciót, és izzani kezdett a levegő: tele lett információval.

Közelebbről ezek a csillagok hatalmas, hegymagasságú, fényes, hidegnek tűnő golyók voltak. Rezegve helyezkedtek el a szilárd talajon, hatalmas szélkavarással landoltak, aztán csend lett. Mindez egyszerre történt a Föld különböző pontjain, ahogy a TIR jóvoltából kiderült!

- ... Tehát nekik is van valamiféle TIR-jük... - gondolta Chrü, és beleborzongott. Okos csillagok terítették be a bolygót! Ráadásul szépek voltak, mi tagadás. A nyolc kis szellemlényben egyre nőtt a kíváncsiság, közelebb merészkedtek, ki-ki a maga tetthelyén. És ekkor láthatták, hogy egyazon pillanatban a csillagok kinyíltak! Mint a virágok! Halk zúgás támadt, és enyhe szél keringett köröttük. A csillag burka, mint szirmok, szétterültek, középütt lassan a bibék is kiemelkedtek. Olyan volt a jelenség, mintha megint Géin lennének. Vagy valahol másutt, ami nem a Föld. Annyira szokatlan volt a számukra, csak bámultak. Leginkább a dínók korszakának óriási növényeire emlékeztették őket. A ridegségük és a szépségük elkápráztatta a kis szellemlényeket. Ám az igazi félelem akkor kapta el őket, amikor rések nyíltak a bibeszárakon, és óriási ezüst lények léptek ki belőlük. Alakjuk Izisz és Hermész alakját idézte. Ezek szerint bizonyos, hogy az Úr teremtményei, gondolták szinte egyszerre. Mivel anyagi burokból bújtak elő, nekik maguknak is anyaginak kellett lenniök. Hogy igazuk volt, azt akkor látták, amikor a Földre léptek, és lépteik nyomán meghajoltak a füvek. Tehát félniök nem kell, hisz ők nyolcan láthatatlanok maradnak előttük.

Ha így van, ki kell használni a helyzetet, és közelebbről meg kell vizsgálni mindent! Tudniok kell, mi jöhetett az Égből, amiről Hermész nem beszélt.

-... Valamiféle célzásnak mégis lennie kellett a szózatban, ha épp mostanában és minden külön indoklás nélkül megszólalt nekik! De mi? Mit nem vettünk észre? Hermész szavaiban hol rejtőzött az intés?... - töprengett Chrü... - Hiszen a TIR megalkotására való sugallat miértjére ez az Esemény a válasz!... Könnyen lehet, hogy ezek a Természet Urai, akiket az Úr teremtett az ő dicsőségére? Hiszen olyan szépek!... -

És ugyanez járt a többiek fejében is.

A fenyőfatermetű, csillogóbőrű lények, a Jöttek, ahogyan elneveződtek, azonnal nagy nyüzsgésbe fogtak. A csillagok belsejéből különféle tárgyakat vonszoltak elő, és azokat használni kezdték. Épp úgy viselkedtek, mint a hangyák. Később megint más állatra emlékeztettek. Mintha az állatvilágból lesték volna el, hogyan szerezzék meg, amire szükségük van. Tudtak repülni, úszni, tudtak felmagasodni zsiráfnyakkal, karjaikat végtelen távolságra ki tudták nyújtani, sötétben fénycsóvák pillogtak elő szemeikből, és egyéb ilyes szertelenségeket tudtak, szóval sok mindent. És a szellemlények arra jöttek rá, hogy ezek igen okos Jöttek, még okosabbak, mint ők elsőre gondolták ámulatukban, és igen okos holmikat hoztak magukkal. De honnan?

X  X  X

Nem telt el sok idő, múlását a nyolcak szinte észre sem vették, hozzászoktak ők már az időtlenséghez, a Jöttek alaposan megváltoztatták a Föld addig jól ismert képét.

Nagy, szögletes házakat építettek, oda bújtak el pihenni. Ezek halmazai olyanformák voltak, mint a termeszeké, és városoknak nevezték el, a városokban hatalmas templomokat emeltek az isteneiknek, akiket magukkal hoztak, és akiket Chrüék egyáltalán nem ismertek, csak azt látták, temérdek állat pusztul el odabenn, és temérdek vér folyik patakokban az e célra épített csatornákon a templomfalakon kívül. Bizonyos pontokon hatalmas tűztereket építettek, azokon hatalmas máglyákat raktak, ezek felszálló pályaként funkcionáltak. A csillag-gömbjeikkel pedig rengeteget forgalmaztak: percenként szálltak le a valahonnan érkezők, ezekről új Jöttek lépkedtek kifelé, és percenként szálltak fel megrakodva mérhetetlen mennyiségű földi dologgal.

Chrü és társai nem győztek figyelni. Egyelőre ez volt minden dolguk. Úgy látszott, a Jöttek nem is tudtak a létezésükről, és ebben jó volt meg nyugodni. A Jöttek pontosan és hatékonyan tettek-vettek, s az eredmény a Föld különböző pontjain kialakult három nagy Birodalom. Ezek körülbelül azonos távolságra voltak egymástól, egyik a mai Egyiptom, másik a mai Közép- és Dél-Amerika, a harmadik Ázsia keleti területein. A Birodalmak nőttek, a városok terjedtek, a csillagközi forgalom felbecsülhetetlen volt, s a szükséges faanyag hamar eltűnt a pályák környékén, s még azon is túl. Az erdők helyén sivatag maradt, amelyekben a hatalmas tűztároló kemencék falai meredeztek, a sivatagok közelében pedig a letarolt hegyek köveiből óriási piramisok emelkedtek, csúcsaikon állandóan máglya lobogott jelzésnek az űrből közeledő járgömbök számára.

Mindez Chrüék számára teljesen értelmetlen és érthetetlen dolognak tűnt. Egyetlen dolog volt nyilvánvaló: hogy ahonnan jöttek, oda a Földről számukra fontos dolgokat vittek, mi által a Föld teljesen kopár lett. A növényeket letarolták, a vizeket elposványosították, a tengerek bűzlöttek és elmocskolódtak, beléjük mesterséges árkok vezettek, amelyekben folyamatosan rothadó, bűzös folyadék áradt a tenger felé. A hegyek eltűntek, piramisokká alakultak, és eltűntek az állatok. Vagy felemésztődtek az áldozati asztalokon, vagy munkára fogva hullottak el, vagy a gömbhajók belsejében utaztak tova valahová.

Nem volt a Földön talpalatnyi hely, ahol figyelmes kis szellemlényeink nem botlottak átkos nyomaikba. Rejtekhelyet művészet volt találni.

- Rosszabbak, mint a dínók... - mondogatták egymást közt. Teljesen kétségbe estek. Totálisan haszontalannak érezték magukat. Ezeknek nem volt rájuk szükségük, megóvandó élő pedig már alig maradt. Eleinte naivan igyekeztek kapcsolatot teremteni velük, hiába. Kezdetben még nem gondolták, hogy nem csak felesleges, hanem veszélyes is.

Egészen közel merészkedtek hozzájuk, hogy megfigyeljék az életmódjukat, és észrevették, hogy az ezüst bőr némelyiken megráncosodik, és az ilyen ráncosbőrűek lassabban mozogtak, sőt, bizonyos idő után leálltak. Akkor frissen csillogó Jöttek suhanó targoncákon elvitték őket, és valamelyik mesterséges patakmederbe borították a bőrüktől megfosztott lilás, kocsonyás testeket, azok ott tovább hígulva szép lassan lecsordogáltak a tengerig. A kanálisok öblénél már cápasereg várta a rakományt. Chrüék iszonyodva nézték. Kitalálták, hogy ez a Jöttek halála. Hogy nem születnek, és nem is halnak meg, pusztán elhasználódnak, és hogy hiába keresnek bennük akár az állatokhoz hasonló érzelmeket is... Így egyszerűen el tudják takarítani maguk közül a feleslegessé válókat...

Mindennek ellenére Chrü sokáig nem adta fel a kapcsolatteremtést. Egészen közel merészkedett hozzájuk. Még annál is közelebbre! Mert a szemükben meg akarta találni Azt, amit már megtalált a Földön. Azért, hogy elviselhetővé tegye a velük való együttélést. Mert ha van Az, az érzelmeknek van egy szikrája bennük, Chrü megleli a módját...

Arcuk szépségesen sugárzott a fémes ezüst bőrben, szemük fényesen csillogott, de hideg volt és érzéketlen, csak akkor melegedett fel, amikor bekapcsolták a közelrefénylő lámpácskáikat. De az állatokéhoz hasonló életszikra, ösztön... semmi ilyesmi. Chrü elkeseredett, és nem tudta, most már végképp nem, mire számíthat.

- Ezentúl már mindig így lesz?... - kérdezgették egymástól. Tűnődve járkáltak, lehajtott fejjel, és ha valamelyikbe belebotlottak... hátha!... felemelték fejüket, és érzelmi jeleket sugároztak feléjük. Mindhiába. Bánatukban a városoktól távol, a még haldokló Természetben próbálták megtalálni létük értelmét. Ahol még növény vagy állat megbújt, ahol a táj vagy a szikla vagy a víz védhető volt, ők nyolcan ott serénykedtek, és igyekeztek menteni, ami menthető. Szinte hasztalanul. A bolygó kihasználtan és kopottan, tépetten kerengett, s az Úr hallgatott. Pedig Chrü egyre sűrűbben menekült ki az Éterbe.

Egy hajnali órán, visszaérkezve az érintetlenül hűs és fekete űrből, végtelenül szomorúan és tanácstalanul nézett körül a puszta, sivár földi tájon, megpillantotta Vennt. Egy bogár szárnyait ragasztgatta.

- Látod? - mutatta Chrünek. - Mit vét egy ilyen csepp jószág? Mégis elpusztítják. Méghozzá tervszerűen. Hogy ne legyen, csak azért. Minden rovart! Ezt az egyet sikerült megmentenem... - zokogta Venn.

Egy szikla mögül Sssjjááá bukkant elő, ahol két szirtet passzított egybe, és már a fűszálakat egyengette rajtuk:

- Kopaszra és élettelenre akarják tarolni a Földet. Már kincseit kimerítették, minek maradjon? -

- No, de egyelőre még egymás között vitatkoznak! - Sszzzzz csatlakozott hozzájuk, lihegve repült a város felől: - Mihelyst békét kötnek egymással, elkezdik a végső irtóhadjáratot! Még minket sem kímélnek! -

- Minket? Hiszen még csak nem is tudnak rólunk! - hitetlenkedett Chrü.

- Pakk-kal a Legnagyobb Második Házhoz mentünk. Benéztünk. Ott ültek körben, és kiabáltak: "A piszok kis mitugrászok! Csak süvítsenek! Csak ugráljanak! Velük is végezni!" -

- Biztos vagy benne, hogy miránk gondoltak? - kérdezte Mííí jóindulattal. - Hiszen tudniok kellene, hogy mi halhatatlanok vagyunk. -

- Átváltoztatnak. Halhatatlan nyomorékká tesznek. Örök időkre! - egészítette ki információit Sszzzzz.

- Miképp tehetnék? - Chrüben megállta a döbbenet. - Néhányszáz év alatt felfedeztük volna, ha ránk veszélyes fegyvert rejtegetnek! -

Hjúú lépett elő:

- Valamit találtam. Gyertek utánam! Sokáig törtem a fejemet, míg sikerült azonosítanom. Talán még kisüthetünk valamit! - és előre iramodott.

Jeges szél fújt északról, szürke volt a táj, és az ég is. Beállt a tél. Ilyenkor a Jöttek jövés-menése alábbhagy, bebújnak a házaikba, csak a tűztereken szorgoskodnak néhányan, hogy készenlétben tartsák a gömbhajók fogadására. Arrafelé igyekeztek Chrüék. Tudták, őrök mindig vigyáznak arrafelé, hát a kerek agyagépítmények mögött, fenn a tetőn megálltak, s a résekbe húzódtak, innen aztán Hjúú megmutatta a veszélyes szerkentyűket. Nem látszottak veszélyesnek. A piramisok csúcsain, magasan az ég felé, alig látható, csillogó fűszálak emelkedtek ki. Inkább ökörnyálra hasonlítottak, amint a hideg szélben lebegtek. Chrü jobban szemügyre akarta venni, és kidugta szellempilácsait, azonnal hangos és színes szikrák pattantak ki belőlük.

- Nem sokáig érzékelnek bennünket! - kiáltotta Zúúúúh, és fürgén iramodott a fűszál felé, minden védelmi intést odahagyva, dühtől fuldokolva. - Kihúzom! Lenyelem! Megsemmisítem! - ordította. Az őriző Jöttek nem hiába helyezték el antennáikat mindenfelé majdnem láthatatlanul, főként gyanútlan szellemlények számára észrevétlenül, Zúúúúh rohanó alakját egy pillanat múlva felfedezték. Az őr előlépett, felemelintette egyetlen ujját, és a szikrázó ökörnyál, mint gyilkos fénynyaláb húzott Zúúúúh felé. Amikor találkoztak, a fénynyaláb kialudt, és nem volt többé Zúúúúh, csak egy kis energiakupac.

Chrü felpattant, és sebesen suhant arrafelé. A TIR-be kapaszkodott, az energiahálóba, amit a Föld fölé terített, hogy az a gondolataikat szállítsa, kábé úgy, mint a vurstlibeli dodzsem felső áramhordozó hálója, amiből a kocsik az energiát szopják. Most negatív akarásukat kellett ennek a TIR-nek szétsugároznia. És hiába az ezer reszkető ökörnyál! A hat kis szellemlény erős akarással elterült a sivatag fölött, a kerek agyagépítésű tűzterek fölött, a Jöttek fölött is, akik most hiába emelintették az ujjaikat, az érzékelők nem működtek. A hat szellemenergia leárnyékolta őket. Felkapták Zúúúúh kupacát, miközben Hjúú odasúgta Chrünek:

- Forduljunk a város felé! Pakk is így járt, Chrü. Ott van a Legnagyobb Második Ház tövében. -

Már messziről látták, mert most már tudták, mit kell látniok: a város tele volt gyilkosan érzékelő és lebegő ökörnyállal. A bevált módszerrel beárnyékolták a várost, felkapták Pakk kupackáját, és kiiramodtak a veszélyzónából.

Amint két társuk valahavolt emlékét elhelyezték egy védett szikla tövében, Chrü melléjük ült. A TIR-ben bízott, mint gyógyító erőben. Nem hiába.

A nyugalom hajnali órájában voltak, a napkorong még nem merült föl, halvány derengés színezte a tájat. Éppen, mintha régen lett volna, a Jöttek előtt. Béke. Chrü becsukta magát, és erősen két társára gondolt. Egyenként hívta őket, mint őzsuta a kölykét. Egyszerre csak érzékelte a jelenlétüket. Gondolata simogatásával perzselte énjüket. Lassan éledőn moccanni kezdtek a jólismert szellemi formák. Pakk elsőnek jelezte újjáéledését. Ő mindig fürge volt, és tettekre kész, ám a nehézkes Zúúúúh-val több volt a vesződség, de a végén Chrü őt is köszönthette.

A hatalmas erőfeszítés miatt Chrünek annyi ereje nem maradt, hogy kedvenc pihenőhelyére emelkedjen az űrbe. Védtelenül hagyva energiamezejét, eszméletlenül terült el a szikla megbízhatatlan árnyékában. Egy pillanat alatt elaludt.

X  X  X

Elaludt. És álmodott. A fekete űr selyemsimítású hűvösében feküdt, és váltig gondolkodott. Hiába. Majdnem elsírta magát álma szellemalatti szférájában:

- Ki kell találnunk, hogyan védjük meg magunkat... -

És válaszul, valahonnan, az Idő elmúltnak vélt szegletéből Isten égi jele úszott elő: a Hang, amely Hermész legutóbbi megjelenésekor eltűnt a Mindenségben, befejezetlenül hagyva a Teremtés fontos részletét. Chrü nagyon figyelt, tudta, most befejeződik a történet, és megkapja a megfejtést:

"... Isten összekeverte a megfelelő elemek maradékát, és bizonyos erőteljes, titokzatos szavakat szólva, melyek az előbbiektől különböztek, mozgást és életet lehelt a folyékony protoplazmába, sűrűbbé és képlékenyebbé változtatta, és emberi alkatú élőlényeket formált belőle. Ami megmaradt, azt azoknak a fennkölt Lelkeknek adta, melyek az Istenek térségét lakják a csillagok közelében, és amelyeket Szellemlényeknek hívnak..."

A Hang elszállt, és az űrben ott lebegett maga a Megfejtés:

- Tehát a Jöttek anyagból való emberformájú lények, ám lélek nélkül valók, hiszen az Úr csak mozgást és életet lehelt beléjük. Ám mi, szellemlények, Fennkölt Lelkek vagyunk, és rendeltetésünk értelmében szolgálattételre tétettünk a Földre, hogy megvédjük azt! Mivel az Istenek térségében lakunk, tehát... - fordította magának Chrü a hallottakat, levonta a következtetést: - ... nekünk kell az ő sorsukat alakítanunk, hiszen fölötte állunk alantas lényüknek!... -

És felült a védtelen és már árnyéktalan sziklaorom közelében, ahol elaludt. Még bódult volt a transz-állapottól, amelybe belezuhant, még nem érzékelte valós közegét, de tudatából kiemelte a legfontosabbat: Már tudta, mi a teendő.

Pakk állt előtte, az újjászületett, és ott lihegett Zúúúúh is: gondolatenergiájukkal védernyőt tartottak fölé hálás igyekezettel. Mire Chrü teljesen felébredt, már körülötte libegtek a többiek is. Elámultak Pakk és Zúúúúh igen kellemetesen megújult szellemalakján, aztán Chrüre összpontosítottak. Chrü pedig úgy ragyogott, mint egy vadonatúj csillag. Világos volt, hogy valami fontos mondanivalója van:

- Tudom, mi a teendő! Hermész útbaigazított, mialatt aludtam. Most itt vagyok, és elmondom néktek is. A Jöttek valóban anyagi lények, ám lelket nem lehelt beléjük az Úr, csak mozgást és életet. Mivel minket náluknál magasabbrendűeknek teremtett, meghatározhatjuk a sorsukat. Tehát felül tudunk kerekedni rajtuk. A kérdés csak az, mitévők legyünk velük: elűzzük-e őket oda, ahonnan jöttek, tudván, hogy esetleg visszatérhetnek, vagy... -

- Elpusztítani! Mielőtt ők pusztítanák el a Földet! - kiáltották a hetek szinte egy akarattal.

- Nem! Döntsenek sorsuk felől ők maguk! - szólt Chrü, és a többiek összenéztek. Nem értették, mit akarhat, de bíztak abban, hogy az ideája a lehető legeslegjobb.

Chrü rövid idő alatt még erősebbre fonta az energiahálót a Jöttek három birodalma felett, és megteremtette az összeköttetést a Birodalmak és a nyolcak között.

X  X  X

A Jöttek még az éjszakát is eltüntették. Mesterséges fények cirkáltak a bolygó héján, mint egy hernyógubó ragyogó szálainak reszkető szövedéke: szépséges volt. Csakhogy az örökös nappal felszippantotta azt a békét és nyugalmat, amit az éjszaka ad. A Jöttek észre sem vették, egyre gyorsabban kimerültek, ezekkel halotti csatornáikat csurig töltötték, amelyek tömegesen és bugyborékolva csorogtak le a tengerekig. Az elektromos energia termelése felemésztette az erdőket, a maradék kincsek és erőforrások birtoklásáért ádáz viszály keletkezett. Élezésében hatalmas szerepet játszott a Chrü-féle energia-háló, amiről a Jöttek azt hitték, a Föld természeti tényezője, és magától értetődően használatba vették. Ezen a mesteri hálózaton az információk viszont nem maradtak titkon: áramoltak egyik birodalomtól a másikig, és keverték az egyre fokozódó ellenségeskedést. Ostobaságuk a Sors tervében számításba vétetett!

Az "adatháború" harcaiban hol az egyik kerekedett a másik fölé, hol a másik a harmadik fölé, lettek szövetségek, hamar bomlók, az érdekszférák határvonalai állandóan változtak. Végül bevetették a fegyvereket. Az arzenált az állandóan közlekedő csillaghajók szállították a Földre hol az egyiknek, hol a másiknak, mikor melyik volt az erősebb. Az információ-hordozó energiaháló és a gyűlölet izzott. És elkezdődött az öldöklés.

Chrü és a többiek egyre inkább elbizonytalanodtak tervük helyességét illetően. Ha a Jöttek úgy istenigazából egymásnak esnek, magukkal együtt elpusztítják az egész Földet! De már nem lehetett a dolgok menetét megállítani. A háborúskodás állandó létformává lett.

A Föld vonaglott a kíntól, és a nyolc kis szellemlény háborodottan repkedett ide-oda, tele aggodalommal és segítőkészséggel, de ugyan ki és mi iránt is? Hamar rájöttek, ahol egyetlen élőt megmentenek, ugyanott elpusztul másik tíz. Tehetetlenségükben visszavonultak. Felköltöztek az éteri szférákba, tulajdonképpeni hazájukba, és onnan nézték, mi történik az ő kedves Földjükkel, miközben könnyek között sűrűn fohászkodtak az Úrhoz, tegyen már valamit!

Röpke évszázadok teltek el. Egyszer csak villanásnyi hatalmas remegés futott végig a Mindenségen. Nyilvánvaló volt: a Galaxisban valami történt. A távolabbi csillagok színt váltottak, a közelebbiek remegve vibráltak. A Föld körüli helyzet is katasztrofális lett: ezerszám repültek a Glóbusz felé, sivítva, lökdösődve és agresszíven a fényes űrgömbök. Amikor összeütköztek, felrobbantak az éter oxigén nélküli óceánjában. Bent a légkörben a robbanás borzasztóbb volt: az űrjárművek szikrák milliomjait szórva röpültek szerteszét, nyomukban tűzcsóva, és a Földön lángözön. Chrüék azonnal kitalálták mi történt.

Az a bolygó pusztult el, ahonnan a Jöttek jöttek. Halála megremegtette az egész Kozmoszt. Rettenetesen messze lehetett, ám maga a pusztulása is rettenetes volt, ha elhangzott a Mindenségen át. Az ott élők számíthattak a katasztrófára, ezerszám kaptak űrjárműveikre, és igyekeztek a Föld felé. A Földre azonban csak töredékük érkezett meg, ám a lángoló Föld sem volt éppen menedék. Teljes lett a pánik!

A hetek riadtan néztek Chrüre, aki az egészet némi lelkiismeret-furdalással nézte végig, bár arról, mi történhetett a fényévmilliókra létező ismeretlen bolygón, fogalma sem lehetett. De feltételezte, hogy az energiaháló működtetésével épp az ellenkezőjét érte el annak, mint ami szándékában volt: az, hogy a Jöttek a háborúk végtelen sorával egyre gyengítik földi pozíciójukat, és ezért lemondanak a maradék kincsekről, és elhagyják a Földet, mint haszontalanná vált életteret. Ám a dolog megfordult: hazájukban a felhalmozott fegyverkészlet bolygójuk pusztulásához vezetett, és így egyetlen menedékük a Föld maradt! Nemhogy elmennének, mind idemenekülnek! Ez tűnt a jövő igazi katasztrófájának.

Amikor már menthetetlennek látszott a Föld, amikor már a Jöttek esztelenségei, mohósága, vérontásai, egymást öldöklő harcai elviselhetetlennek látszottak, amikor a Földre ugyanaz a sors várt, mint ami messzi bolygótársán beteljesedett, akkor közbeszólt az Úr! Felgyülemlett benne a harag, és végső leszámolásra készült.

Felduzzasztotta a vizeket, kiárasztotta a folyókat: azok tengerekké terültek, a tengerek óceánná terebélyesedtek, és a víz elborította a Jöttek városait, el a felszálló pályákat. A Jöttek menekülésre sem gondolhattak, mert mindez rendkívül gyorsan történt.

És az Úr tisztára mosta a Földet. Nem menekült meg senki és semmi, ami a Jöttekre utalhatott volna, egyetlen alkotásuk sem, egyetlen test sem: elsöpörte mindet az Úr, és feloldódtak az óceán sós vizében, nyomuk sem maradt. Aztán, néhány ezer esztendő múltán visszavonultak a vizek, felszáradtak a földek, életre keltek az elhullajtott magvak, az állatok előbújtak rejtekeikből. Gyógyulni kezdett a bolygó, és a nyolcak eszeveszett boldogsággal láttak neki helyrehozni mindazt, amit lehetett. Fényesre sikáltak minden talpalatnyi földet, végigkotortak minden folyómedret, megcsiszoltak minden sziklát, végigszitálták a mezők humuszát, termékennyé tették az új növénynemzedéknek. A szörnyűséges évszázadok tehetetlenségre kárhoztatott pihenése folytán annyi energia gyűlt össze ezekben a kis szellemlényekben, hogy tán még új bolygót is építhettek volna, ha akarnak. Erejük megtöbbszöröződött, lázasan sürögtek-forogtak, és igyekeztek a Vízözön után véletlenül megmaradt nyomokat is eltüntetni. A tűzterek kerek építményeinek romjait legyalulták, a robbantott sziklákat megragasztották, ám az ártalmatlannak talált piramisokat mind a három birodalomban megtartották mementóul. Kinek s minek? Még nem tudták.

És mint régen, naponta elszéledtek, ki-ki a maga pihenőhelyére álmodozni és tervezni: mi minden lehetne még itt a Földön, amitől olyan lenne, mint maga az Égi Szállás, és micsoda szeretetreméltó lények népesíthetnék be...

Egy ilyen pirosló alkonyon Afrika keleti partjainál, ahol bozótos és ligetes szavannák keltek új életre, Chrü a fák között észrevett egy gyönyörű lilaszínű majmot. A fán érett gyümölcsök lógtak, valószínűtlenül sárgán ragyogók, és a majom sorra eszegette őket. Mindet! Az utolsót tartotta a kezében, amikor Chrü, valami miatt nem tudván ellenállni, felröppent hozzá, és rámosolygott. A meglepetéstől a majom kiejtette a kezéből eledelét. Körülpillantott, de biz az a gyümölcs volt az utolsó. Orcáján mélységes szomorúság terült szét. Akkor Chrü hozzáhajolt:

- Leesett a földre. Ott van a fű közt, mi! - mutatta a karjával.

A majom Chrüre nézett, aztán a fa alá, ahová Chrü mutatott, és megint Chrüre kérdőn. A barna szemek megfogták Chrü szívét. Elöntötte Az az érzés. Belsejében megmozdult valami ismerős.

És akkor a lilaszínű majom leugrott a fáról, körülnézett, van-e ellenség a közelben, felkapta a gyümölcsöt, a szájába tömte, és már lódult volna felfelé a törzsön, de barna szeme megakadt a szederbokron, amely édespiros gyümölcseitől roskadt. Letört egy ágat, a szájába kapta, és huss! már fenn termett a fán. Elhelyezkedett Chrü mellett, és nekiállt mohón szemezgetni. Már nem törődött Chrüvel, mintha ott sem lenne.

Chrü még eddig soha nem érezte a dézsavü gondolatzavaró élményét. Igen, ez a jelenet mintha már lejátszódott volna egyszer! Az a másik álom volt a Géi bolygón, ez pedig igazi lila majom igazi barna szemekkel.

Vagy ezt is álmodja?

2/10 "ÁDÁM ÉS ÉVA"

Mostanában Chrü nem szívesen ejtőzött odakint az Űrben. Sokszor akadt össze a Jöttek felrobbant galaktikus járműveinek dirib-darabjaival, amelyek süvítve száguldoztak, és kerülgetni kellett őket, ráadásul minduntalan felidézték az átélt borzalmakat. Ha nem az Éter, olykor megfelelt neki a Kaukázus, mondjuk az Ararát orma, jó ismerős a Vízözön idejéből. Onnan is messzire ellátni, és gyönyörködhetni az egyre viruló tájban, néha még a nyugati lankákon élő majomcsordák valamelyikével is találkozhatott hazafelé suhantában. Szerette őket, szimpatikus népség, mint az a bizonyos lila majom ott, az afrikai szavannákon, bár ezek között Olyan szempárra még nem akadt.

Jónéhány ezer kurta esztendővel a Jöttek és a Vizek Katasztrófája után, egy szép őszi napon Chrü lefelé suhant a fák között. Megállt. Az ágak között nyugtalanságot szimatolt, mint amikor olyasvalami történik, amit el kell kerülni. Megkönnyebbült:

- Haha! No persze! - mosolyodott el. - A majomcsorda! Ők okozzák ezt a messzire elkerülendő feszültséget. -

Mintha a környék összes majma összebeszélt volna, a kövek között kanyargó vízmosás partján gyülekeztek. Hatalmas handabandázással álltak körül valamit, és karjaikat az ég felé rázogatva éktelen lármát csaptak. Chrü tudta, miért: ez az ő ivócsapásuk, amit rettentő hősiességgel védenek, bár képesek a legsivatagibb homokban is megtalálni a mélyen rejtőző vízerecskéket, de ez itt van, az övék. Netán valaki elfoglalni merészelte?

Hirtelen csend lett. Lassan a majmok felemelkedtek, és feszülten figyeltek valamit. Olyan egyenesen álltak, mintha nyársat nyeltek volna, különös mozdulatokat tettek.

- Majom-bolondság! - legyintett volna máskor Chrü, de most megtorpant, hogy megnézze a dolgot közelebbről.

A vízmosás köves partján, az erdő és a majmok által bezárt kör közepén egy Jött feküdt. Teljes hosszában nyúlt el a folyócska mellett, épp az ivócsapáson. Egy másik Jött állt mellette egyenesen, lehajtott fejjel, és kezeit az égre emelve siratótáncban toporgott. Ez az óriás alak nyűgözte le a majomcsapatot. Elfeledték az ivócsapás elfoglalása feletti haragjukat, abbahagyták nekidühödött harci táncukat, és buzgón utánozni kezdték a lény mozdulatait.

Azután vége szakadt a tömeges Jött-siratásnak. Az óriási lény nekiállt, és módszeresen irtani kezdte az erdőt. Fákat csavart ki tövestől, egy halomba hordta, azután a törzseket megszabadította ágaitól a majomsereg buzgó segítsége közepette. Ott ugráltak a gallyak között, minduntalan a Jött lábai alá keveredve, aki nem győzte őket hessenteni.

- Itt maradtak, szerencsétlen Jöttek! Vajon hogy vészelték túl a hatalmas áradást? - ámult Chrü a látottakon.

A csupasz szálfákat a Jött egymás mellé rakta a parton fekvő társa közelében, aki szemmel láthatóan már nem élt. Ezüst bőre megfeketedett, fénye megfakult. A hatalmas testről már csak le kellene rántani a héjat, és belegurítani a folyócskába, mint tették a társai azelőtt a kimúltakkal. Most nem ez történt. Chrüben megnőtt a kíváncsiság. Figyelt nagyon. A tevékenykedő alak egyszer csak megállt, és megmerevedett moccanatlan, csak homályos, szemnek nevezhető látószerve fordult Chrü felé.

Chrü eddig meg volt győződve arról, hogy láthatatlan. - Ez érzékel engem! De hogyan? Már nincs érzékelő szál! Minden elpusztult abban az özönben. Vagy mégsem? - tépelődött Chrü, és kissé arrébb libbent a majmok feje felett, akik nagy utánzó igyekezetükben szintén mereven álltak. A Jött feje lassan arra fordult, amerre Chrü mozgott. Chrü egy kissé szorongott, de az majdnem megnevettette, amint a száz majompofa is egyszerre utána fordul. - Tehát engem figyel, pedig biztosan fontos dolga van a másikkal, ha már előbújt a rejtekhelyéről... -

Akkor a Jött egyet lépett felé, és megállt, mintha várakozott volna.

- Tehát nem csak érzékel, hanem szándékai is vannak - gondolta Chrü, és bizony nem tudta mi lesz, ha valami módon ő is Pakk sorsára jutna, és itt heverne mint egy energiakupac, tehetetlenül. Bár ebben kissé kételkedett, hiszen a Jött most kiszolgáltatott helyzetben van. Egyedül. Ha igaz... - Talán a Tudati Információs Rendszerrel megérthetnénk egymást. Megpróbálom! -

És sikerült!

Chrü kezdte a tudatáramoltatást:

- Nem akarlak bántani. -

- Segíteni sem? -

- Anyagi dolgokkal nem tudok bánni. -

- Vedd rá a majmokat, ők tudnának! -

- Mi a szándékod? -

- Tutajt ácsolok a társamnak, hogy leúsztassam a folyón a tengerig. -

- Tedd, amit kell, a majmok utánozni fognak a segítségem nélkül is. Ők már ilyenek. -

Chrü elnézte, amint az állatok értelmes feladatot hajtanak végre, és feltűnt neki az ügyességük. Eddig ezt nem vette észre. Alig gondolta végig, a TIR-en át már jött a válasz:

- Csak a játékos kedvük veszi rá őket a cselekvésre. Te ebben értelmet látsz, helytelenül. Nálunk is így csináltak. -

- Nálatok? Hol? -

- A Mania X. bolygón. -

- Vannak még itt társaid? -

A Jött nem válaszolt. Mint aki nagyon erősen másra gondol, és nagyon szomorúnak látszott.

Ennyire félreismertük volna a Jöttöket? Az érzelem ismeretlen volt, hiába kerestük bennük, úgy emlékszem. Talán másképp alakul minden, ha közelebb férkőztünk volna hozzájuk... - tépelődött Chrü.

- Tévedsz - jelezte a Jött. - Engem itt készítettek. Bennem van egy maroknyi föld ebből a Földből, ezért lettem más, mint a többiek. Ne érezz lelkifurdalást! Ahogy a Mania X-et tönkretették, a Földdel is végeztek volna, mihelyst kimerül. A Mania X. bolygón mindent a haszon vezérelt. Amikor már valaminek nem volt haszna, elpusztították... A testvérem is Földönszületett. Már kimerült, és meghalt. El kell temetnem. Ahogy szokás, Chrü. -

- Tudod a nevemet! -

- Meg kellett ismerjelek mind a nyolcatokat, hogy védekezni és rejtőzködni tudjunk. Bár nem vagytok ártalmasak, ám ki tudja... Az az energiaháló végül is eléggé pusztító gondolat volt... -

- És most a segítségemre van szükséged. -

A Jött megint hallgatott. Körülsétált a melléig érő erdőn, teleszedte magát érett gyümölccsel, és a majmok közé dobta. Hatalmas csámcsogás következett. Mintha mosoly suhant volna át a merev ezüstszín arcon. Azután éles követ keresett, és felhasította a szürke bőrt a társa fején, elkezdte lefejteni. A majmok abbahagyták a falatozást, a sziklákról édes köveket tördeltek, és ők is nekiláttak utánzókedvük hatása alatt. Ám segítő kedvük nem tartott soká. Az ismeretlen bomló anyag rettenetes bűze elűzte őket, még a maradék gyümölcsöt is maguk mögött hagyták. Egy pillanat, és színük sem villant a levelek vöröse között.

A Jött, akinek egy hatjegyű szám volt a megkülönböztető jele, amit a feje alatt, a tarkóba égetve viselt, napokon át dolgozott, hogy megszabadítsa társát a burkától. Amikor az ég felé néző felével végzett, rágördítette a tutajra, és betolta a folyóba, maga is ráugrott, és munkálkodása közepette lefelé csurogtak a folyón. A nehezén túl volt. Amint a test vizet ért, olvadni kezdett. A végén már csak a víz színén lebegő bőrcafatok jelezték, hogy a tutajon valaha élőlény volt. Akkor a Jött kilépett a partra, és elterült a kavicsokon. Kimerült.

Chrü mellételepedett, és a TIR-en át beszélgetni kezdtek.

- A Víz elől menekültünk, amely végleg eltünteti a testünket. Hatalmas energiaveszteséggel megtaláltuk azt a barlangot ott fönt. -

- Anyagra volt szükségetek a megmaradáshoz, nem? -

- Szerencsénk volt: ebben a hegységben rengeteg radioaktív érc húzódik egészen közel a felszínhez. Abból a sugárzásból táplálkoztunk. -

- De hisz az alig valami! -

- Spóroltunk. Nem mozdultunk. Nem is volt miért. -

- És most? -

- Most? Vége - szólt a Jött, és lassú mattulással eltűnt a bőre fénye. Olyan lett, mint egy oxidálódott hatalmas ólomfigura. És olyan merev is.

Chrü mélyen magába roskadt. Észre sem vette, hogy mögötte néma hadként állnak a majmok, és az óriást bámulják. Chrü Istenre gondolt, aki megteremtette ezt a fajt, amely sem állat, sem ember, sem isten, és félbehagyta készítményét.

- Vajon miért teremtett az Úr, ha teremtményét pusztulásra ítélte? - jártak a fejében ilyen kárhozatos kérdések. Aztán elhatározta, hogy ezt az ólombábút nem hagyja a tengernek. Rávette kedvenceit, hogy segítsenek. A majmok pedig játékos igyekezettel elhordták a kő- és kavicsréteget, alatta a puha földbe körmeikkel nagy-nagy gödröt ástak, belehelyezték a hatszámjegyűt, aztán magas halmot emeltek fölé a hegy lábánál, a sivatagban. Miközben tűzött a nap.

- Eve, eve, eve, eve... - makogták búcsúéneküket a majmok, és eszeveszett gyásszal körültáncolták a tombát.

/Hallottam egyszer egy hírt, miszerint a Kaukázus lejtői alatt egy halomsírban megtalálták ősanyánk, Éva óriási, 15 méteres maradványát. Biz ez nagy tévedés lehet, ugye...?/

2/11. AZ ISTENEK GYŰLÉSE

Chrü épp fenn tanyázott az űrben, amikor egy irdatlan erő váratlanul megpenderítette maga körül. Energiájának értelmes része úgy kisiklott belőle valahová a végtelen feketeségbe, mint egy meteor, tehetetlenné vált, és energiamezői halvány rezgő fénybe sápadtak. Pont úgy nézett ki, mint egy eltévedt csillag. Mire visszanyerte józan értelmét, hogy annak segítségével meg tudja őrizni tapasztalatait, és majd átadja nekem, már a Magasságos Egek Csarnokában találta magát, mint egy apró, lant alakú ezüst dísz Hermész ruháján. Akkor nagy figyelmezésbe fogott.

Az óriási terem szokatlanul sötét volt, Izísz trónusa üresen állt. Messze, a hatalmas tér túlfelén a homályból különös fenségben tündöklő alakokat vélt felfényleni. Közöttük volt Hermész, az Úr leghatalmasabb szolgája, ünnepi kék-arany öltözetben, tunikája szegélyén több ezüst csillag között ott vibrált Chrü őparánysága is. Innen jól láthatott, hallhatott mindent. Nagy dolgok lehettek készülőben, mert az Isteni Csarnok nyugodt, hűs levegőjében ragyogó szikrák pattogtak, és ha valamelyik fényes alak megszólalt, szavai fellebbentek a magasságba, és ott kerengtek a feje körül. "Mint a szentek majdan" - képzelte Chrü, vagy tán gondolta is. Ilyen jövőbe látó csodákra csak itt, a Szent Csarnok misztikus terében volt képes.

És akkor megszólalt

HERMÉSZ - Legyetek üdvözölve Magasságos Istenek, kik az Úr küldöttei vagytok most, és lesztek majdan a Földön az emberek között. Tudvalevő, hogy a Természet és a Kozmosz után az Ember a legfőbb isteni lény, ám mert halandó a teste, lényege korlátozott, és értelme nem szárnyal oly magasan, mint az olyan kivételes lelkeké, mint a tiétek, kiknek dolga a Szellem és a Szeretet szétárasztása a Földön. És az Ember majdan felruház benneteket a Teremtés földközeli tulajdonságaival, hogy képes legyen megérteni titeket, és bennetek lássa imádata és dicsőítése tárgyát. Mint a Legfőbb és Láthatatlan Egyisten külön-különféle megtestesüléseit tiszteli majd bennetek a Föld különböző részein. Mert nehéz szeretni azt, aki Láthatatlan, Avatárok! - végezte szavait Hermész, és mellére helyezve tenyerét, törzsét könnyedén meghajtotta feléjük.

Csönd fogadta a köszöntést, megilletődött csönd.

Egy barnafürtű, derék férfiú, szépmetszésű arccal, aranyos díszbe öltözve, amely pompa nem maradt el Hermészétől, csak színei keményebben virítottak, megszólalt:

MARDUK - Mit kíván tőlünk a Magasságos Létrehozó? -

HERMÉSZ - Hogy teremtsetek embert ki-ki hite és vallása szerint! -

Mindenik Fenség ölében díszes könyv feküdt, terveik és majdani tetteik bizonyítéka.

A közöttük legfenségesebb most fellapozta Szent Könyvét. Durva kőtrónuson ült, fehér szakálla földig ért, dús redőzetű fehér ruhája elomlott lábait takarván, dióbarna szeme megértőn nézett körbe, mielőtt olvasni kezdett:

MÓZES - És mondá Isten: "Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mint az egész Földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére..." -

HERMÉSZ - Én egy kicsit korábbról kezdeném, Mózes! Onnan, hogy megteremtette az Úr a Lelkeket, és így szólt hozzájuk: "Amennyiben akaratomat a legkisebb mértékben áthágnátok, szent leheletemre esküszöm, az elixírre, melyből titeket teremtettelek és alkotó kezeimre, hogy azonnal láncokat kovácsolok nektek, és büntetésbe vetlek benneteket, és a számotokra rendelt halandó szervezetében lesz lakhelyetek! És így szólván, rájuk lehelt." Ezt kihagytad a Teremtésből, ó, Mózes! -

MÓZES - Az Isten egyfélét mondhat, az igazat: "És formálta vala az Úristen az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké." Előbb formálta vala a testet, és a saját lelkét lehellé belé! Ez az igazság! -

Hirtelenharagú Mohamed emelkedett most, enyhe rosszallással szemeiben. Alakja szintén aranyban, ezüstben pompázott, köntöse bíbor, turbánja habfehér, csillogó ékkövekkel. Ám uralkodván magán, szólása előtt megköszörülte torkát, megsimította szakállát, és Mózes felé nagy reverenciával hajolva szólt:

MOHAMED - A Szent Könyv, a Korán, nem csak a zsidók, hanem a mohamedánok és a keresztények szent könyve is lészen majd, amely három vallás beteríti egykoron a Földet, magába öleli a Föld minden népét, kik élnek majd békességben és örökkön örökké. Bizony, Mózes könyvével nagy a hasonlatosság, benne az Igazság lakozik! Bizony, előbb az Úr, a fényességes Allah, áldassék az ő szent neve, megteremté az embert, majd beléje lehellé az isteni lelket, ahogyan a Szent Üzenetben mondá:

Így szól az Ige. - Mohamed megcsókolta Könyvét, és égre emelte szemeit.

Akkor nagy, szelíd mozdulattal egy narancsszín ruhájú, látnivalóan aszkétikus életű, szikár férfi emelkedett szólásra, tekintetéből állhatatosság és jóság sugárzott, mögötte állott kísérete bölcs hallgatásban.

BUDDHA - A lélek Isten maga, Egy és Oszthatatlan. Az Atma az emberben megőrzi isteni lényegét és örökkévalóságát. Ezt a Könyvet - mutatta fel maroknyi sziromleheletnyi virágát Buddha - a Mélységes Törvénynek nevezik, és az a Nyugvót és Haragvót Megidéző Önszabadító urgjani apát, a Tavaszirózsaszülött írta le, őt pedig a Tökéletességet nyert Karma-ling-pa hívta elő a tibeti Szgam-po-gdar hegyéből, őt, ki táncoló szellemszolgához hasonló, és mondja: "Az emberben, ennek a rész-alkotta tettből meg ok-alkotta tettből termett káprázat-alaknak gyönge épületében nincsen öröklét. Olyan, mint szélben a mécs, és egy sincs, mely elkerülné a hálál hatalmát..." Ennyit az emberi testről...

HERMÉSZ - A halál a megváltás. Minden lélek dolgát elvégezvén visszaszáll a test börtönéből az egek térségébe, hogy aztán újra visszatérhessen a Földre egy másik testbe, hogy tanuljon és csiszolódjék az igazi örök életre. És ez így megy majd a végtelen időkben folyton folyvást. -

Trónjaikon többen izegni-mozogni kezdtek, mint akikben bennük rekedt a szó, és suttogtak különös szavakat, mint Karma meg Darma meg Bardo és ilyesmiket, amelyek kígyózva elérték Buddha fülét. Buddha még várt állva, és kezében most megjelent egy valóságos Szent Könyv, a Rig Véda, és az izgatottan susogó avatárok izgalmán felülkerekedvén halk hangon olvasni kezdett:

BUDDHA - Ő, ki életet ad, ki erőt ad, árnyéka a halhatatlanság és a halál, ő a Legfőbb Isten, amikor a dagály megérkezett, méhében a magzattal, amely a Minden, és tüzet hányt, abból emelkedett ki ő, mint az istenek élő lehellete, és Purusából, az Emberből teremtette a világot, kinek ezer feje, ezer szeme és ezer lába van, ki egymaga minden, lovak születtek belőle, és két fogsorú állatok, és ő lett az áldozat, melyben minden felajánlatott, és ebből az áldozatból versek és énekek születtek, versmértékek és áldozóigék, szájából lettek a papok, agyából született a Hold, a Nap született a szeméből... De itt végét szakajtom... - szólt Buddha, és becsukta a könyvet. - Minden egy... - sóhajtotta végül, és megszűnt jelen lenni.

Mindenki magába vonult, nagy lett a csend. Akkor trónszékén egy ugyancsak Szent Könyv magától kinyílt. Nem volt látható teste, csak hangja, és hozzá a lapok zizzenése:

POPOL VUH - ... Kezdetben csendesség volt és nyugalom. Az Égben nyugodott minden. Nem volt valóban semmi, ami lett volna... És akkor jött a Szó... és kigondoltuk a fényt és az életet, s mivel nem volt imádónk és dicsőítőnk, megteremtettük az ember alakját és külsejét. Négyszer teremtettük meg, míg végül olyan lett, amivel elégedettek lettünk. És előző teremtményeinket tűzbe-vízbe vetettük, összetörtük... -

Akkor a lapok közül előbújt egy alak. Kezdetben füstkígyó, hatalmas és félelmetes, tollas szárnyakkal, teste férfi, bőrén festett ábrák, rajta volt az egész Világmindenség. Ő volt a nagy és felséges Ketzalkoatl, a Tollaskígyó, a legfőbb Isten azon emberi sokaság felett, kik élnek majd a Nagy Vízen túl.

KETZALKOATL - Végül az Anya és az Apa megőrölték a sárga és a fehér kukoricát, és ebből a táplálékból, vízzel keverve, keletkezett az erő, ez lett az ember hája, ebből lett zsírja. Negyedszerre csak táplálékból készítettük az ember lábait és karjait, ők voltak a négy eredeti ember. Csodával és varázslattal alkottuk őket, és mivel emberi formájuk volt, emberek lettek, akik beszéltek, járkáltak, hallottak, láttak, megfogták a dolgokat és megismertek mindent az ég alatt. -

Pattogva elgurult a hang, Ketzalkoatl eltűnt a Popol Vuh lapjai között.

Most mozgolódás támadt a Templom azon távoli részében, ahol a legszebb arcú istenek ültek felhőpárnák között, ködbe burkolózva és szándékait takargatva, - mert inkább eltávoztak volna szép halkan, egyikük sem akart szólni. Látván az ő bizonytalanságukat, felemelte bal kezét tenyérrel feléjük, és szólt

HERMÉSZ - Gondolataitok zavarják figyelmemet, mondjátok hát ki azokat, ó, olymposzi istenek! Szívesen fogadjuk szavaitokat ezen az embert teremtő konferencián! -

ZEUSZ - Épp erre gondoltunk, ó, Nagyhatalmú Hermész! Mit keresünk mi itt? Nem mi teremtjük az embert, ők teremtenek majd minket! -

HERMÉSZ - Nyilvánvaló, hogy az ember majd képtelen lesz felemelni értelmét a legfőbb isteni tudáshoz, ezért szükségünk lesz olyan istenekre, akikhez áldozataikat elküldhetik, akiktől segítséget várhatnak, akik helytelen cselekedeteikért fenyítik őket, akiknek majd szentélyeket építenek vagy áldozati oltárokat emelnek. Tehát faragnak majd maguknak szívükhöz közeli isteneket, hasonlóan tiszteletre méltókat, mint az avatárok, az Isten megtestesült képviselői, olykor ezeket nem lesznek képesek egymástól megkülönböztetni, néha pedig úgy vélik, magával a Legnagyobbal kerültek kapcsolatba, pedig arra sem képesek, hogy lelket adjanak a szent képmásoknak és bálványoknak. Az Ember majd csak a szellemlények segítségével fogja felruházni őket lélekkel. Így van jól. -

IZISZ - És megkülönböztetnek majd bennünket az által, hogy az élet melyik területén várják a segítségünket. Mindünknek meg lesz majd a maga külön feladata, felosztva az isteni Rend és Szükségszerűség szerint, hogy általunk is beteljesedjék a Sors. Ezért létezünk majd mi, földi istenek. -

És az ember jövendő alkotásai, a felhőkön trónolók, nem érezték már feleslegesnek magukat ezen az isteni szümpozionon. Hanem bölcsességeikhez hozzátették a maguk tizennyolc szavát, bele a közös edénybe, amelyben a majdani ember formálódik:

JAMBLIKHOSZ - "Az első és legrégebbi dolgok világítják meg az utolsót, és az anyagtalan elvek jelen vannak az anyagi dolgokban."

E szavakra a templom tágas terében fény gyúlt, mint értelem a homályban, és csönd lett megint egy pillanatra. Ám Hermész most Mardukra tekintett. Az elértette, hangja végigdörgött a Szent Csarnokon:

MARDUK - "Vért kötök meg, csonttal csipkézem a húst
                     Íme, életre hívom Lullát!
                     "Ember" legyen a neve!
                     Megteremtem Lullát, az embert!
                     Tiszte és kötelessége legyen az istenek szolgálata,"-

ENKI - "Egy istent kell előbb megölnünk!
              Vérüket a földre folyatjuk, s ebből az istenvér-sarából formáljuk meg az ember testét...
              Az istenek szolgálatára népesítse ember a földet!"

Ámen, ámen - süvített a jóváhagyás. Jöjjön hát az Ember! - volt mindenek szándéka. Ám nem lehetett berekeszteni az összejövetelt. Mint forgószél, tánc és dallam, közéjük perdült maga

VEJNEMÖJNEN - "Nőtt a nótafa oly fönnen
                                Kave asszony kebeléből,
                                Ilmatár anya öléből...
                                ......
                                Szél a szüzet elringatja,
                                Víz a némbert viszi-hajtja,
                                Környül a kéklő víz mezején,
                                Tajtékzó habok tetején,
                                Szélfúvás teherbe ejti,
                                Tenger dombossá teremti...
                                ......
                                Komoly öreg Vejnemöjnen
                                Anyja méhét rójja régen,
                                Harminc nyara, hogy azt rójja,
                                Éppen annyi télszak óta,
                                Ama csöndes nagy vizeken,
                                Homályos habok hegyiben..."

Lassan elnyelte az éj Vejnemöjnen Ember-Költő dalát. A fények kihunytak, a hangok elhalkultak, az istenek elvonultak, csak Hermész alakját vonta be kevés fény. De még valaki állt ott! Testét egyszerű gyolcs fedte, haja vállára omlott, rozsdaszín szakálla csontfehér arcot keretezett.

Akkor őhozzá odalépett, és a szép férfi vállára tette a kezét és szólt

HERMÉSZ - Jézus! A majdani legnépszerűbb vallás atyja! Nem szóltál. -

JÉZUS - Atyám nem adta feladatomul, hogy vallást teremtsek új hittel, új teremtéstörténettel, az emberalkotás új misztériumával. A lelkek gyógyítása lesz a feladatom. Ember?... Akkor születik az Ember, amikor Én a világra jövök... - szólt,

és körötte is kihunyt a fény.

Mint egy színházi főpróbán. Csak a Rendező maradt, Hermész. Sóhajtott az üres, nagy térben, mert szívét némi aggodalom járta át, épp, mint a kicsi Chrü szívét, aki lepattant Hermész tunikája szegélyéről, és hagyta, hogy aggodalmán boldogsága kerekedjék felül. Halkan dalolni kezdett:

CHRÜ - "Én, a zöld Föld gyönyörűsége,
              én, az ezüstös Hold a csillagok között,
              én, a vizek misztériuma
              szólítom a Lelket:
              Keljetek fel, és gyertek hozzám,
              mert én vagyok a Természet lelke,
              én adok életet a Mindenségnek.
              Tőlem indul ki minden,
              és mindennek hozzám kell visszatérnie!"-
                                                                  /Doreen Valiante/

és azzal lelibbent a "színpadról", vissza a Földre, mert beléje költözött az elhivatottság érzése. Tudta, ezután rengeteg dolga lesz. És hogy az mind semmi, ami eddig volt.

- Hm... - gondolta. - Az Emberiség szenvedése még csak tervezve vagyon! Van még másfélmillió évünk felkészülni... -

3. AZ ELŐEMBER

Teltek a százezredek, aztán a tízezredek: a Világmindenség készült az ember születésére. "Az Idő még vajúdott."

A nyolcak kíváncsian rohangásztak a földkerekségen té s tova szüntelen, hátha meglelik végre az első embert, akiről Mózes beszélt, a földből gyúrtat, vagy a ki tudja mi mindenből alkotottat, akiről Hermész regélt. Ám egyelőre híre-hamva sincs.

A Mózes leírta Édentől nem messze, a két síkság és a nagy tenger közötti szavannán nagy élet folyt. Chrü ide szokott telepedni, ha más dolga nem akadt. Langyos szellő fújt dél felől, késő délutáni, dőlt fények ámították a szellemérzékeket, és Chrü egy élethalál-küzdelem szemtanújaként azon morfondírozott, vajon az a jövendőbeli ember hogyan szerzi meg a táplálékát? Nyilván sem inas-karmos oroszlán nem lesz, sem izmos-mérges kígyó, sem gyors gazella, sem... szóval milyen lesz? Nem látta, hogy az Úr előkészítette volna a terepet az érkezésre, mint tették azt annak idején a Jöttök. Aztán, felbuzdulva a véres küzdelem ijesztő látványán, azon tűnődött, miért teremtette az Úr ilyen bonyolultnak az állatvilágot? Akármelyiket nézi, mindeniknek más a szokása: másképp támad, másképp védekezik, másképp táplálkozik, olyik magában él, másik társaságban, szóval széles a spektrum. Gondolataiba elmerülve alig vette észre, hogy már lefelé vánszorgott a Nap a sivatagon túl, vörösen égtek a fák ritkásan zizegő levelei, s az imént felfalt antilop maradványai kiterítve, szétszórva, mintegy új lakomára vártak megtépázva, véresen. Mire leszállt az alkony, meg is érkezett a hiénafalka, és rendjük szerint aprólékosan megtisztították a csontokat minden apró falattól, aztán jóllakottan elkullogtak, átengedve a terepet a már oda-odaszemtelenkedő dögevő, horgascsőrű madaraknak. Aztán azok sem találtak már hasznos maradékot, és amúgy az utolsó napsugár is eltűnt az égről, s a szavannán ott maradt a csontváz, kitéve a szélnek, esőnek, porladásnak.

Chrü el-elbóbiskolt a csendben, miközben feljött a Hold hangtalanul, és fura árnyékot vetett a messze elterülő rónaságra, amelyen ugyan egy-két fa nőtt, mintegy ellenállva a viharnak-viszontagságoknak, és szedett-vedett bokrok zizzentek az éji szellőben. Ám mintha a bokrok megelevenedtek volna, görnyedt árnyak suhantak fától fáig, bokortól bokorig a néhai antilop felé. Chrüben felébredt a kíváncsiság, s elszállt a bóbiskás unalom. Nézett arra erősen, és felismerte a majombandát!

Már találkozott ezekkel innen jó messze, nyugatnak, egy meglehetősen magas, csupasz sziklafal tövében. Körül-körülpislantva a bokrok gyümölcseit szedegették. Akkor Chrü észrevett egy barlangszerű hasadékhoz vezető, jól takart bejáratot, magasan fenn. Tehát itt tanyáznak. Aztán látta őket a tengerparton. Köveket keresgéltek, hajlongva kutatták a talajt, s hol megtermett bogarat csíptek fel, és falatozták jóízűen, hol rábukkantak a keresett kövekre. Ezeket alaposan szemügyre vették, aztán nekiláttak: hosszú-hosszú időn át ültek egy nagy szikla mellett, s a kiválasztott követ hozzávagdosták, ütögették irtó nagy szorgalommal, amíg végül kerek, lapos, éles kőszerszám kerekedett ki a talált anyagból. Chrü ezt az állhatatosságot csodálta bennük. Ilyet még sohasem tapasztalt az állatok között. Ilyenkor aztán képtelenségek jutottak az eszébe, mint például, hogy nem lehetnének-e ezek azok az emberek, akikről a szent könyvek beszélnek? Igaz, csúfak, semennyire sem hasonlítanak a Magasságoshoz, torzonborzak, ijesztőek, a testük aránytalan, nem oly míves, mint a Jötteké volt, mozgásuk nehézkes, és ronda hangjukat alig tudta szegény szellemlény elviselni. De mégis! Van valami olyasmi bennük, ami kiváltotta belőle ezeket a félénk gondolatfoszlányokat. Meg a rokonszenvét is. Szívesen időzött a közelükben.

Most meg, amint settenkedő éjszakai vonulásukban követte őket, igazán elcsodálkozott. Megérkeztek az antilop roncsaihoz. Csak nem azért a csupasz csonthalomért merészkedtek ilyen messzire? Mancsukban meglehetős kődarab, megmunkált, éles és erős. Ilyet nem látott még a világ! Egy majom felfegyverkezve! Hát majom-e? Két lábon szalad, mint a Jöttek, s az első, a legnagyobb olykor megáll, beleszimatol a levegőbe, van-e ellenfél a közelben ezen a rejtekhely nélküli szavannán, ahol csak a gyorsasága menthetné meg, ami nincs. Vagy a kődarab a mancsában. Igaz, az időpont is okosan választott: éjszaka van, és a csontok már senkinek nem kínálnak eleséget.

Akkor nekiestek. Tehát erre kell a kődarab! Hatalmas csapásokkal sikerült a vékonyabb réteget áttörniök, és hozzájutni a finom és sűrű falatokhoz, a velőhöz. Chrü ilyet sem látott még. Ezek csupa álmélkodást okoznak néki. Hamar túlestek a táplálkozáson, a fel nem tört lábszárakat a hónuk alá csapták, és tovább ugráltak. Innen egy jó lódulóra egy másik tetem illatát hozta feléjük a szél.

Chrü követte a csapatot. Megszámlálta: csudás véletlen, épp nyolcan vannak! Az út kis kerülővel a barlangjuk felé vezet. Akkor az egyik mintha lassítana. Lemarad. Sántít. Mi történt? A majom leül egy törzsre. Jókora tövis a csupasz talpában. Chrü odabilleg, hideget fúj a sajgó sebre, s az enyhülés pillanatában a mancs megragadja a tüskét, és kirántja, aztán begörbed, és beleszív a vérző sebbe. Ekkor találkozik a pillantásuk. Mintha látná őt. Mintha ez a pillantás Olyan volna. Mintha ez a szem Az a szem volna.

Chrü most már nem tágít mellőlük. Velük tölti az éjszakát a barlangban, és a napot, amikor felkél és melegíteni kezd, és velük az évet. Meg az újonnan jött majomemberkékkel, a bennük öröklődő Szemek varázsa alatt. Aztán az évszázadokat.

Mindez majd. Most még éjszaka van a barlangban. A jóllakott társaság mélyen alszik, egy kivételével. És akkor az az egy berzenkedni kezd, nyugtalan, feláll, kikémlel a tüskebozót álcázta nyíláson. Megnyugszik. Ám ekkor Chrü válik nyugtalanná. Apró csillagfények húznak be, és letelepszenek Chrü körül. Megérkeztek. Nyolc majomhoz nyolc kis szellemlény. És megtörténik a Világmindenség egyik legkülönösebb pillanata. A nyolc emberkezdemény kapott a Teremtőtől egy-egy őrző-védő szellemlényt, s a szellemlények is elérkeztek a Nagy Feladathoz. Végre szerethetnek, mert tudták, belőlük fejlődik majd Az, aki felnéz az égre, és dicsőítő háladalt zeng az Úrnak.

Virradt már. Mintha a Nap egyet sétált volna az éjszakában, épp visszaért a tenger víztükre mögé, és belőle kelt ki lassan, méltóságteljesen. A fénnyel együtt a csorda is ébredezett a hasadékon túl. Akkor, szinte egy időben a Napkoronggal, a habokból egy óriási szellemalak kelt ki, vad és félelmetes, és bepillantott a hasadék résén, meglátta a majdnemembercsorda ébredését, és tekintetét a Végtelenbe merítette, mint jövőbe, és látomását hatalmas, dörgő hanggal adta tudtára a Mindenségnek. A majmok riadtan húzódtak egymáshoz a barlang legeslegmélyében. Féltek. A jelenés mint a vihar közeledte: az ég ibolyaszínűre váltott, aljában a nap vörösen izzott, a tenger hullámai, tetejükön csipkés, fehér tarajokkal, haragosan csapkodták a parti sziklákat. Chrü és a többi hét kis szellemlény rettenve figyelt a zúgó jóslatra:

"Elhamarkodott munka az embert ilyen átható szemekkel, ily kifinomult nyelvvel és annyira érzékeny hallással felruházni, mellyel még a nem őrá tartozó dolgokat is hallhatja, továbbá ellátni olyan kiváló szaglással és kezében olyan tapintóérzékkel, mellyel mindent elsajátíthat, ó, Nemző Szellem, Hermész! Úgy véled, hogy helyénvaló gondtalanságban hagyni a Természet legapróbb titkainak eme leendő kutatóját? Az emberek ki fogják ásni a növények gyökereit, tanulmányozni fogják a természetes nedveket, megfigyelik majd a kövek tulajdonságait, és nemcsak az állatokat fogják felboncolni, hanem önmagukat is, arra a tudásra vágyva, hogy miként keletkeztek. Vakmerő kezeiket kiterjesztik majd a tengerek felett, és az őserdő fáit kivágva partról partra fognak haladni, miközben egymást keresik. Nyomon követik majd a Természet legbelső titkait egészen a magasságokig, és az égi mozgásokat vizsgálják majd. Ám ez sem lesz elég, mert mikorra nem marad más tudnivaló, mint a Föld legtávolabbi határa, akkor még ott is kutatni fognak az éj legnagyobb mélységei után, s már maga a Menny sem tartóztathatja fel vakmerőségüket, és hatalmukat megkísérlik majd kiterjeszteni az elemekre. Add hát neki, Teremtő Mester, a Vágy és a Remény képességét, s azt, hogy a Félelmet épp úgy ismerjék, mint a Meghiúsulások égető fájdalmát! A Kíváncsiság lázának súlya és a Balszerencse sújtsa őket, és törje meg minden vágyakozásukat!"

Rettenetes volt!

Az átoknak beillő szózat a szörnyű szellemalakkal együtt hangtalanul elmerült a tenger vizében. Mintha sohasem lett volna. Csend ült a Világra. A Napkorong, feladatához híven, magasabbra hágott, a szél félénken nekilódult, az ég felfénylett. Visszatért az Élet a Földre.

Megszűnt a varázs. A nyolc kis szellemlény fellélegzett. Ám a valóságra ébredve felfogták az elhangzottakat, és akkor hatalmas szánalom költözött beléjük.

4. EM ÉS A NAP-MISZTÉRIUM

Eltelt 134 millió esztendő a dínók 90 millió éven át tartó rémuralma óta, és a nyolc kis szellemlény még mindig bízott abban, hogy egyszer az Úr létrehozza azt a lényt, akit szerethetnek, óvhatnak. Egyelőre azonban üres volt a Föld, értelemnélküli. Az egyetlen esélyes a nagy jövőre azok a majomszerű lények voltak, akikkel Chrü már elég jól megbarátkozott még ott, ahol 'Évát' találta 'Ádám' temetése közben, szóval az Éden tájékán. Másfelé is laktak ilyen hordák. Róluk Venn hozott hírt. A dolgot meg is tárgyalták egymás között, furán feltámadt érzelmeiket is, hisz a rokonszenvvel Chrü nem állt egyedül, és a csodálkoznivaló tényekben mind a nyolcan egyetértettek. Különös gonddal vigyáztak hát ezen torzonborz, lomhajárású, falkában élő lények lépteire, ami azért is volt kiemelt feladat, mert azok éppen hogy próbálkoztak azokkal a léptekkel, és az közel sem hasonlított ahhoz, amilyent ők az isteneknél és később a Jöttöknél láttak. Azért igaz, ami igaz, legutóbb, az Ararát csúcsán tartott összejövetelen megállapították, hogy elég sokat változtak ezek a majomemberszerű létezők, akik hol itt, hol ott bújtak elő valamilyen barlangból vagy vájt odúból szerte a Föld kerekén.

Fent északon már beköszöntött a tél. Megérkezett a legsötétebb időszak, amikor a nap éppenhogy az ég alján vánszorog, amikor fehér hó hull, és belepi az élettereket, és minden állat dermedten húzódik a vackába, bozontos szőrzetet növeszt, és alszik, alszik, összegömbölyödve. Az Éden tájékán eléggé elviselhető volt az idő, errefelé nem jártak olyan hidegek, de didergett a levegő, és valami különös szélzúgás rémítette az élőket.

A Napkorong az ég alján egyszer csak megállt. A sugarak ferdén hullottak a Földre, és azok is egyre betegebb színt öltöttek. Már egészen sötétkék lett a fény, az ég alja lilában játszott, és a morajlás egyre erősbödött, végül rohanvást zúdult lefelé, megremegtetve az egész légréteget.

- A végítélet lehet ilyen - vélték a nyolcak, és ijedten összebújtak, bár őket ugyan nem érheti bántódás, "olyanból" vannak, de ami félelmetes, az félelmetes.

Egyszer csak maga a Föld is megremegett, a szétterült sötétséget pedig hirtelen éles fény váltotta fel. Alant, a hegység lábánál tűzoszlop kerengett sivítva, mint lángörvény.

Odafönn a Nap új Napot szült! Szent testéről levált egy darabka, és az a fényességes újszülött zúgott éktelen visítással, amíg el nem érte a Földet. Rezgett tőle a lég, és megremegett a bolygó. Szállt lefelé a Szent Láng, a Tűz, amely megváltoztatta a Föld életét.

Az ég világoskékre váltott, a Nap levetette sötét álarcát, helyette megkönnyebbült mosolyát küldte a Földre, és e mosolyban megnyugvás lakozott, olyan, hogy a lángörvény, erejét kiadván, lankadni kezdett. Akkor a becsapódás kráterének karéjában felviláglott egy hatalmas alak, egy fenséges Isten a Mindenségből. Tenyerében tartotta a megszelídült lángot, és letette a földre a hegyek lábainál. Derekával az Ararát csúcsát súrolta, lábaival a Nagy Tigris folyójában gázolt. Ott libegett a láng egy sziklafal tövében, és az istenség szólt:

- Ne féljetek! Gyertek ide, melegedjetek! A legfőbb Jót hoztam el néktek, az egyetlent az elemek között, amit még nem ismertek igazából. A Föld a lábaitok alatt, a Levegő köröttetek, a Víz a folyóban, tengerben, tóban, esőben, de amit én hoztam, az az isteni Tűz, hát vegyétek! -

Dörgött a hang. A szellemlények felismerték a Tűz Istenét, akit annyi de annyiféle néven fognak majd áldani a Földön. Felismerték, hogy ez a nap bizony nem csak a Nap vajúdásának napja, nemcsak a sötétség elűzésének ünnepe lesz, hanem az életadó tűzé is.

A Nap és az Isten a kis majomcsapatot előcsalta rejtekéből. Lassan közeledtek a jelenség felé. Szemüket az isteni arcra szegezték, a lábuk alá sem néztek, csak mentek, és fogyott a távolság, és megálltak a kráter kerek szegélyénél, kitárták mellüket a fény és a meleg felé. Derekuk kiegyenesedett, már nem dideregtek és nem vakoskodtak. Azután leborultak. Elfogadták az isteni ajándékot, a Naptól eredőt, a Mindenhatótól kapottat, a Szent Tüzet, és meg is köszönték: makogva elvinnyogták a hálájukat. Maguk sem értették bizonyára önmagukat, mint ahogy a szellemlények sem azt, mire képesek ezek a félig-meddig két lábon járók. Eleddig rejtve volt a bennük lakozó értelem. Most előbújt.

Hálaimájuk gyönyörködtette Prométheuszt, a Tűzhozót, és a Napot, a Tűzteremtőt, és a Teremtőt, aki láthatatlanul irányította az eseményeket. Ezzel immár teljessé tette számukra az utat, amelyen ezek a lények eljuthatnak... Hová is?

"Az Úr és valamennyi dolog Szerzője, akit Istennek nevezünk, létrehozott egy második Istent, láthatót és érzékelhetőt. (Ezt nevezzük mi Természetnek, vagy kitágítva értelmét: Kozmosznak.) Azután azt kívánta, hogy még valaki legyen, aki képes elmélkedni e Lényről, /a Természetről/ és megteremtette ebből a célból az embert, felruházva ésszel és értelemmel. Tehát szellemből és testből alkotta: egy örökkévaló és egy halandó természetű részből, hogy az így létrejött teremtmény kettős eredete által éppúgy csodálhassa és imádhassa azt, ami mennyei és örök, mint ahogy a földi dolgok művelésére és irányítására is képes." Így szól az írás. És hogy fest a valóság?

Chrü és társai megállapították, hogy a Tűz Pillanata óta nagy változások képesztették el a Világot. A dolgok másképp történtek, mint addig ismert volt. Valami, ami egy volt, különvált.

Igen. A majmok kezdtek különválni, mintegy fölemelkedni azzal, hogy MÁSKÉPP viselkedtek. Ha eleredt az eső: leborultak a barlangjukban, és hangosan makogni kezdtek. Ha elejtettek egy őzt, vagy netán egy mamutot: leborultak a barlangjukban, és hangosan makogni kezdtek. Azután már akkor is megismétlődött ez a szertartás, ha csak elindultak bogyó-gyűjtésre, vagy gyarapodott a horda egy újszülöttel, vagy megfogyatkoztak egy elaggottal, kígyómarta haldoklóval. Egészen másképp fogyasztották el étkeiket, mint a szavanna véreskezű oroszlánja vagy az éjszaka hiénája. Mintha megköszönték volna.

Chrü sokáig figyelte hol az egyik hordát a ködös északon, hol átrepült a bolygó túlfelére, és ott, a viruló tavasz honában tanulmányozta őket. Chrü úgy látta, akárhol éltek, nagyon is hasonló módon viszonyultak a Világhoz. Egyszer, hatalmas kíváncsiságában, megpróbált szót érteni azzal, akiben felfedezte Azt a barna szemet és Azt a visszapillantást: az érzelemre való hajlandóságot. Vele tartott minden útján, és belebújt a bőrébe. Nemsokára hatalmas szégyenérzettel hagyta el a csúf testet: nem érezte helyénvalónak a kíváncsiságát. Mintha olyan helyen kutakodott volna, ami már sérthetetlen, ami egyedi, ami olyan, amilyennel még soha nem találkozott, annál a Jöttnél sem, amit Évának nevezett aztán. Ebben a majomtestben valóban benne lakozott az az isteni, amiről Hermész beszélt.

Chrü Em-nek nevezte magában. A hordával élt a Nagy Kontinens keleti fertályán, a sárgán hömpölygő folyam termékeny partjain. Hím volt, és a legtekintélyesebb hím után következett. Az már hanyatló erővel ugrált a fák között, tartásából is látnivaló volt, hogy nemsokára átadja a horda vezetését. Em volt, akit a többiek szívesen utánoztak. Ő mutatta meg nekik, kik laknak a fákban, a vizekben, a kövekben, és a horda kellő alázattal érintette ezeket. Köszönte minden szem vackorát, minden ágát, amellyel karját hosszabbíthatta, köszönte a sziklának, hogy megteremtette kövét, a kőnek minden éles hasadását, a földnek, hogy megteremtette füvét, a botnak, hogy feltúrta a földjét, a fűnek, hogy magvát adta. Em maga szólt is hozzájuk, és azok válaszoltak. Em beszélgetett isteneivel. Mert mindennek, ami körülötte létezett, érzékelte a hatalmát.

Érzékelte a jelentését a nappalnak, az éjszakának, a napkeltének, a hold és csillagok állásának. Tudta, hogy rend van a Mindenségben, hogy meg kell ismerniök ezt a rendet. Nem értelmével tudta. A szívével. Az ösztönével. Ahogyan a nőstények között rangsort állított a házi tűz vigyázásában, úgy a napok között is sorrendet jelölt. Ettől kezdve rendje volt a vadászatnak, a halak befogásának, a munkának és az ünnepeknek, és tudta mind a hordában, mikor kell hálát adniok és örvendezniök. Em kijelölte azt a napot is, amelyen megköszönik a legfőbb jót, a Tűz melegét és fényét. A napot, amelyen meghozta nékik Prométheusz a Mennyek Forró Napistenétől a tüzet sok-sok évezreddel ezelőtt. Azon a napon kimennek a Nagy Kőhöz, amit ki tudja, milyen régi-régi ősük állított a Kelő Nap fényének útjában, és kezdetleges énekhez hasonló kiáltásokkal köszöntik a Legfényesebbet.

Venn, aki folyvást körülnyüzsögte imádott bolygóját, csak úgy, pihenésképp, egyszer hírül hozta, hogy azon a bizonyos Tűzünnepen ha a Nap végigsétál Keletről induló pályáján, akkor útja során a Föld felszínén végig ugyanolyan, kövekkel kerített körök fogadják, és ott, a kőoszlopok közein át a Nap a Földre hinti újszülött sugarait az emberféle lények hálakiáltásai közepette.

Em és a többiek akkor még a szívükkel érezték, ismerték és használták isteneiket, mellettük és általuk éltek, alkudtak velük, és megszolgálták szívességeiket. Irigylendő állapot...

5. ÁK ÉS GÉ ÉSZAKON

Chrü megszerette a telet hófehér csendjével, szikrázó kristálypilléivel, amelyek méltóságteljesen hullottak alá, hogy belepjék a tájat, és szívesen csúszkált volna a befagyott vizek tükörsima jégen, de ő nem "olyanból" volt, hát csak a légben csúszkálhatott. Viszont szerette elnézni a vastagbundájú majomhordát, amelyik északon élt, ahol nagyon-nagyon sokáig lehetett élvezni a telet. Mintha valahogy itt, tán a didergető éghajlat miatt, a majomősök belsejében nagyobb meleg lakozott volna. Nem csak a hideg elleni védekezésül a testük belsejében, hanem a szívükben is. Fura, de így volt: két barnaszemű barátja is akadt itt, egy idősebb hím, akit elnevezett magában In-nek, és egy ifjabb hím, a fia, akit Áknak becézett, ha rágondolt.

Egyszer ezek csúnyán összeverekedtek.

Már hajlott az idő az enyhülésre, bár itt igazán soha nem volt olyan bőrrevetkőztető nyár, s az öregebbnek már két éve nem volt párja. Most ugyanazt választotta, mint Ák: a kis Gét. Ák nagyon feldühödött, küzdött "emberül", nem hagyta magát, mégis In lett a győztes. Már vitte is magával Gét, mert idejében utódról akart gondoskodni. Ák azonban nem törődött bele a vereségbe, piszkálta, ahol tudta, böködte, ahogy lehetett, ütögette, ráugrott, azaz sehogysem hagyta az öreget közösülni. A vége hatalmas kergetés lett. Látnivaló volt, hogy az apja erősebb nála. Áknak a küzdelem eredményét tisztelnie kellett volna az állatok törvénye szerint, de a szerelem és a fajfenntartás ösztöne erősebbnek bizonyult, és nem békélt meg a kudarccal. Igaz, a hordában nem is volt több ivarérett nőstény azon a tavaszon.

A kergetőzés vége az lett, hogy Ák valahogy kitévedt a területükről, és nem mert visszatérni. Magányosan bolyongott, Gére gondolt folyvást, és sehol egy másik horda, amelyik persze úgysem fogadná be, szóval a legnagyobb magányosság és a halál várt rá.

Ekkor ámult el Chrü másodszor. Ugyanis Gé a sokadik napok egyikén utolérte Ákot, és melléje ült a hóba. Ez után, illetve a boldog egyesülés után kettecskén mendegéltek tovább, szemmel láthatóan keletnek, fenn az északi sarkkör mentén, a horda védelme nélkül. Jégodúk voltak a lakásaik, ha találtak, halat fogtak csobogó csermelyekben, persze kézzel, ha tudtak, tüzük nem volt, és még egy árva csemetefa sem, amibe belevághatott volna a villám. Elveszettek lehettek volna, de nem voltak szomorúak egy cseppet sem.

Közben, míg ők ketten szerették egymást, mert ez volt a titkuk, és mendegéltek, vagy pihentek, miután megtették a fajfenntartás szükséges ceremóniáját, jólesőn, mint akik birtokolják az egész világot, Chrü magukra hagyta őket, és visszatért a hordához, hátha ott elkél a segítség, hiszen In pár nélkül maradt. Vajon hogyan boldogul? Már útközben észrevette, valami nincs rendben a bolygó körül. Úgy érződött, mintha a Föld is vajúdnék. Meg-megremegett a bőre, amitől leomlottak a hegyek, kiáradtak a folyók, hatalmas hullámokkal kiáltott az égre az Óceán, az állatok riadtan bújtak, ahová tudtak, rengetegen pusztultak el röptük vagy vadászatuk közben védtelenül. A rengés többnyire az óceán mélységeiben volt a legerősebb, így a tengerben élők is védtelenek lettek, mert ellenséges haraggal fordult ellenük a víz.

A szellemlények összegyűltek. Nem értették, mi történik voltaképp. Ott kucorogtak egy gömbölyű felhőn a rengés epicentruma fölött, és sebesen utaztak a forgószél hátán. Láthatták az egész óceánt végigszelő hatalmas árkot a meder legalján, amelyeknek mentén kráter-sorozatokból lövellt felfelé a láva. Épp azon morgolódtak, mennyire nehéz nyolc kis szellemlénynek egy egész glóbuszt felvigyázni, amikor az Ég is roppant haragosra váltott, és a fejük felett megszólalt egy dörgedelmes hang. Az Úr volt, és mindennek tetejébe rámordult kis szolgáira: "Szellemlények, ti, Föld őrizői! Az a dolgotok, hogy megvédjétek a rátok bízottakat! Ki-ki száguldjon a helyére!"

"De Uram! Nyolc szellemlény mit tehet ekkora csapás közepette?"

"Gyógyítsatok! És űzzétek el a félelmet!" - dörgött az Úr szava.

Gyorsan megbeszélték, ki merre dolgozik, és a teendőt, hogy az erőiket a Nagy Óceán felett kell összpontosítaniok, mert az szenved leginkább, azzal elsuhantak.

Chrü még utánuk kiáltott: - "A TIR-rel tartsuk a kapcsolatot!..." - amikor egy erő kiemelte a Föld vonzásából, és azon pillanatban Izisz Szent Temploma kapujában találta magát. Úgy nézett ki, most következik a számonkérés, és alaposan megijedt, mert nem szerette, ha lehordják, De erre nem került sor. Az Úr mindent tudott, hisz ő volt a katasztrófa rendezője és előidézője. Pontosan látta, hogy ez a nyolc kis igyekvő szolga nemigen győzheti a feladatot, pedig még eztán jön a java. Legjóságosabb formájában láttatta magát Chrü előtt, és szelíd hangon fordult hozzá a következő szavakkal:

"Ahhoz, hogy a Világ kiteljesedjék, a dolgoknak meg kell kapniok végső formájukat és kiterjedésüket. A Föld most vajúdja ki szárazföldjeit, s a születést megsínyli az Élet. De ti azért vagytok, hogy megkönnyítsétek az ember dolgát a Világban, mert eljött ím az Emberiség időszaka. Még nem ismertétek fel alkotásomat, de hamarosan meglátjátok, és örömötöket fogjátok lelni benne. Én megsokszorozom a ti erőiteket azáltal, hogy megsokszorozlak benneteket, kik mind egyenlők lesztek a szemem előtt, és a feladatban való buzgólkodásban. Lásd tehát!" - fejezte be az Úr, aki hófehér lepelben most egy hatalmas tó partján állt. Amolyan Égi állóvíz volt az ragyogó zafír hullámokkal, körötte smaragd fűvel és rubin virágokkal, amit csak isteni fantázia el tud képzelni. Chrü nem látott a gyönyörűségtől. Ámulva és némán állt. Egyszer csak a habokból apró, szivárványszínben pompázó, tengelyük körül forgó gömböcskék emelkedtek ki, és szikrázni kezdtek az Égi Nap égi fényességében. Akkor az Úr fehér leple alól /mint majdan Walt Disney tündére a Hamupipőkében/ elővarázsolta varázspálcáját, és milljom csengő csilingelését előidézve megérintette a gömböcskéket. Mindet. Egyenként. És a gömbök kipattantak, és szivárványszínben tündöklő apró lények, azaz szellemlények bújtak elő belőlük a tó felszínén, és azonnal kerengeni kezdtek kecses libbenéssel, és aztán, mintegy megkoreografálva a Teremtést, az Úr körül lejtettek édes táncot. Chrü megörült, hogy végre megtudhatta, miképp jöttek létre ők: nyilván ugyanígy, és annak még inkább örült, hogy most már elegen lesznek a Földdel való bajlódásukban.

Akkor az Úr intett, és mindnyájan hallhatták szózatát, amint dolgukra és a szeretetre intette őket. Épp ideje volt bevégezni a ceremóniát, mert odalenn a Föld már majdnem szét akart repedni.

Jó néhány évezred alatt aztán helyreállt a nyugalom, és minden folytatódott ott, ahol abbamaradt. Csak a kontinensek indultak vándorútra, és a "kvázi Ember" /valójában még alig-ember/ nem maradt vigyázó szem nélkül. Ahogy a szükség hozta, az Úr szivárványszínű gömböcskékből szült szellemlényei újabb szivárványszínű gömböcskékből kipattanó új, friss, tettrekész szellemlényeknek adtak életet egy-egy varázsérintéssel, s így mindenkire jutott szem, szeretet, őrzés. De ez csak Azután kezdett így lenni.

Ák és Gé a jóval mindezen szörnyűségek előtt kezdett útjuk vége felé jártak, már majdnem a célnál. Ebben a világot változtató felfordulásban eljutottak a kontinensnek azon felső határáig, ahol még szilárdan állt a jég és a hó. Igyekeztek átkelni a földhídon, mert odaát friss pompával viruló zöld réteket, erdőket és vígan ugrándozó majmokat és más állatokat láttak. Igen, ott talán békében élhetnek majd, és elbújhatnak In rettentő haragja elől.

Gé jókedvében előre futott. Hasában már ott virgonckodott jövendőbeli csemetéje. Akkor még nem tudta Gé, hogy egy nép magva az, akit méhében hordoz, hogy egy nép ősanyja, illetve Isten-nagyanyja lesz. Gé az új emberpalánta reményével telten örömében előrefutott alaposan hátrahagyva élete párját. Ák épp lehajolt, mert egy ritka jófajta követ talált. Kerek volt és gurult, fel-feldobta, elkapta, és örvendett neki, hogy ebből micsoda jó medvenyúzó kést tud majd fabrikálni. Ekkor ért odáig a morajlás, a remegés, és a tüzek villanása. És a földnyelv, amelyen Gé állt visszatekintve Ákra, lassan megindult elfelé. Egyre távolodott, távolodott, hátán Gével, aki eleinte jókedvűen integetett, aztán kétségbeesetten kiabált, de hogy mit, azt Ák már nem hallotta.

Pontosan ekkor szálltak le a mennyekből a szellemlények. Egész hadsereg. És szférák lágy muzsikáját zengték Ák felé, de persze nem tudták megvigasztalni. Sűrű könnyhullatások közepette mást nem tehettek, mint nagy szeretettel nézték, nézték, amint a két majdnem-ember távolodik egymástól, és a szívük szakadt. Gé, az indiánok majdani Isten-nagyanyja pedig hamarost eltűnt a földnyelvvel együtt, valahol a Behring-szorosnál.

6. ÁK, A HAJÓS ÉS GÉ AZ INDIÁN ŐSANYA

Ennek a mesének Maugham Zsákutca c. könyvéből kiemelve ez lehetne a mottója: "... A csupasz, könyörtelen ösztön az, amely valamikor, a világtörténelem kezdetén, útnak indította a kialakulatlan teremtményeket a vakvéletlenek ellenséges rengetegében..."

Gé ott állt egy szál magában egy jókora földrész leghidegebb csücskénél. Primitív fejében nem motoszkált vágyódva a múlt az elveszett boldogság után, sem kiszámíthatatlan félelemmé nem növekedett az elképzelhetetlen jövendő. Kizárólag a jelen érdekelte, és igyekezett bogyókat találni, meg védett fatörzset, esetleg barlangot, vízmosás üregét vagy bármi mást védelmül és hálóhelyül.

Hosszú évszázadokon át mendegélt dél felé. Mire leért a Mississippi völgyébe, biz eltelt tán ezer év is. Közben megszülte utódját, a következő évezred után az is megszülte a magáét, és mendegéltek hármasban: Gé, az Isten-nagyanya, leánya, Hó, és unokája, a kis Má, aki már egyáltalán nem volt olyan, mint Gé és Hó, mert ahogy délirányban egyre melegedett az idő, lekopott róla a feleslegessé váló bunda. Má, a kis csupasz leány lett, fekete haját befonva viselte, rézszínű bőrén a nyakában lógó, színes kövekből díszes füzér táncolt.

Amikor elérték a forróságtól lihegő, délibábos homokfennsíkot, Gé úgy érezte, hogy a vándorlást akár be is fejezhetnék. Kivált, amikor megpillantotta a jövendő otthonuknak igen alkalmas magaslatot. A végeláthatatlan sík közepén magában meredeken kiemelkedő sziklaorom állt csábítóan. Felkapaszkodtak a tetejére, és máris magukénak tekintették a bokrokkal és fákkal borított barátságos fennsíkot: a liget árnyat, gyümölcsöt és védő takarást nyújtott a sziklaorom tetején. Köröskörül beláthatatlan messzeségben lilán terült el az alkonyat-festette sivatag. Gé megőszült, fehér szőr borította, hatalmas teste a táj fölé magasodott, és szinte lángolt a hanyatló napfényben. Hó kevésbé volt termetes, de mozdulatai finomodottak. Kecses hajladozásokkal tördelte az ágakat jövendő hajlékukhoz: sátrat épített a fejük fölé, aztán tűzhelyet rakott a vadállatok elleni védelmül és az éjszaka hidege ellen. A melle alatt elrejtett kis szőrszütyőjéből előszedte őrzött köveit, szorgosan csiholta, és mint egy varázslatra, máris fellobogott a láng.

A távoli, magasan imbolygó fényre felfigyeltek az odalent hordában élő, csupasz vademberek. Az ormot csak megközelíteni merték, leborultak a tövében, és imádták a nagy, fehér Istennőt és a tüzet, amit hozott, és leányát, aki a lombsátort megteremtette.

Még azon éjszakán a Legfelsőbb Úr parancsára Chrü álmot bocsájtott a lent tanyázó csupaszokra: Istennőjüket imádniok kell, el kell nyerniök a jóindulatát olyan áldozattal, ami az ő szívének a legkedvesebb. Ugyanezen álmot látta Gé is, meg Hó és Má, és örvendeztek az nagy közös álomnak. Boldogságuk jeléül kicsi sárga magot rejtettek a földbe, és abból apró növény bújt ki. Elnevezték azt kukoricának. Másnap reggel Má azonnal megvizsgálta, igazat mond-e az álom. És igen! A kicsi sárga magból hatalmas növény nőtt egyetlen nap alatt, és a levelek hóna alatt táplálékot hordozó csövecskék ültek. Akkor már mindenki tudta, hogy ebből a táplálékból formálta Isten az embert, és azért küldte hozzájuk a hatalmas, fehér Istennőt, hogy mindez a javukra váljék.

Leborultak másnap a síkföldi emberek, és azután mindig, és imádták Gét, és elhatározták, hogy áldoznak néki, ahogy az Úr parancsolta, a számára legkedvesebbet. Alaposan meghányták-vetették, mi is lehet Gé számára a legkedvesebb, és rájöttek, nem lehet más, mint szépséges unokája, Má. Akkor felmentek az orom tetejére, mint szentséges oltárhoz, körülvették Mát, csodálták karcsú, ifjú testét, fekete, befont, vastagszálú haját, csillogó fekete szemét, és a nyakában lógó színes köveket. Zenéltek és táncoltak, hogy elnyerjék Gé jóindulatát, aztán megragadták a leányt, lefektették a magaslati tűzhely kövére, leszedték nyakából a láncát, kövecskéit szent talizmánként szétosztották egymás között, aztán éles kőkéssel felszakították a mellkasát, és még meleg, dobogó szívét átnyújtották az Istennőnek. Gé nem tehetett mást, félretette fájdalmát és iszonyatát, ha már Isten lett belőle, és megette azt a szívet, aztán remegő karokkal átkarolta Hót, újabb unokát remélve tőle, zengő hangon imát küldött az égbe a Legmagasabbhoz, az első kukoricacső szemeit szétosztotta népe között, és hatalmas esővel köszönte meg a rézbőrűek áldozatát. Az esőben hirtelen szárba szökkent az indiánok imádott eledele, a kukorica, a napsütésben megértek a szemek, és akkor mindenki boldog volt.

Chrü kétségbeesett: - Ezek nagyon hasonlatosak a valamikori Jöttekhez. Ilyen hát az ember? -

Alig hitt a tulajdon tapasztalatának. Egymást feláldozni, életet kioltani, a legdrágábbat, az egyedülvalót. Miért is? Esőért? Kukoricáért? Jó vadászatért? Hogy olykor maga Gé is elhiszi Istennő-voltát, ezen nem csodálkozom. De mit gondol az Isten, a Mindenekfeletti? Miért nem állítja meg ezt a gyilkos áldozást? -

Chrü gondolatai miatt a Legmagasságosabb ítélőszék elé került:

"Hogyan bízzam nyájam egy kételkedőre? - mennydörgött a Legmagasságosabb. - Te tapasztalod a létezésemet! Ők csak hisznek benne! Hitük legalázatosabb megnyilvánulása a hála, és a hála megtestesülése az áldozat, amely nevében is mondja: lemondás. Lemondás a legkedvesebbről a legszebb áldozat. E nélkül nincs hit, és nincs bizalom a Legfőbb jóban!"

Vagy nincs büntetés és nincs félelem... - gondolta Chrü, de jaj! elfelejtkezett arról, hogy a gondolata annyi, mintha kimondta volna! Elsötétült az ég, villámok cikáztak, és Isten haragja nem az eretnek Chrüt sújtotta, hanem az embereket odalenn.

Hát, kedves Chrü! Ez már bizony mindig így lesz. Az ember feláldozza Istenét, vagy ha jobban tetszik: áldozatát Istenné emeli. Később szelídíti az emberáldozatot, jelképet hazudik a lényegből: "ostya és bor színében" keresztény és civilizált emberek milliói fenséges katedrálisok boltívei alatt vagy kápolnák zugaiban kétezer éve naponta véres áldozatot mutatnak be. A legelterjedtebb vallás, a keresztény is megeteti híveivel Istene testét, és megitatja a vérét, ha jelképesen is. Mi ez, ha nem ugyanaz, mint az indiánok áldozata? - kérdem.

Gé által mindenesetre sikerült a Legmagasságosabb terve: az emberfélék közé elvitte a hitet és a tüzet. Viszont Gé továbbra is emberféle maradt, húsból-vérből, szemében a barna írisszel, ami Azt hordozta, ami Chrüvel összekötötte, s amit Chrü mindig keresett, és ha nehezen, de mindig meg is talált, mióta ember él a földön.

Szóval küldetése teljesítése után Gé szíve visszakalandozott Ákhoz. Vele akarta leélni végső napjait. Miután Hónak párja akadt az itteniek sámánjai között, és Gének reménye lehetett, hogy fajtája nem hal ki, egy éjszaka észak felé indult azzal sem törődve, mi marad utána? Eltűnik-e a hit, őrzi-e valaki a tüzet, feltúrják-e rendesen a földet a magoknak? Ment a saját szíve után, ment sokáig, újabb évszázadokig, vagy még tovább.

Ák azonban jégtábláról jégtáblára vándorolt fókákra és jegesmedvékre vadászva. Ák nem hagyta el a földet, ahol született, nem sodorták el magukkal földrészeket teremtő nagy csuszamlások, ballagott visszafelé. Eltelt sok száz év, már csak halványan emlékezett Gére. Közben beleütközött egy hordába, amelyik végül befogadta mint erős hímet, és velük ment tovább a zuzmók és a hideg birodalmában. Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Itt nem volt szó élő, dobogó szívek felfalásáról, itt békésen éltek egymás mellett az élők és a holtak. Azt a Chrüt megbabonázó barnaíriszes meleg szemet magával vitte Ák fenn, északon barangolván a fjordok, jégcsipkézte öblök, morzsolt sziklájú parti tundrák tájékán, amit magával vitt Gé az indiánok földjére. Chrü szeretete tehát átszelt kontinenseket, és most örült, hogy nem kell annyit repkednie szerettei között, hogy Gé Ák nyomába indult.

Itt, északon, a zord idők birodalmában az emberfélék segítségért az ősökhöz fordultak, s ha a szellemek adtak valamit az embereknek, azok megosztották egymás között, hiszen Észak keveset tudott adni. Az ősök tisztelete mellett még csereberéltek a Fókák és a Medvék Szellemeivel. Az ember Isteneket csinált belőlük. A tűz mellett énekkel és illatos füvekkel áldoztak nékik, cserébe az Istenállatok nekik adták ruhájukat, melegítő zsírjukat és ízletes húsukat.

A hosszú tél és a rövid nyár világában Ák és társai azt is tudták, hogy kinek-kinek a saját szellemlénye segít az élet bajos dolgain átvergődni. Bizony, Ák már nem egyszer menekedett meg Chrü sugallata által. Például egyszer egy jégtábla nem bizonyult elég stabilnak, hogy a szántalpak hordozta lazac-zsákmányt a kunyhójáig vihesse. Akkor Chrü megtalálta a megfelelő áthidalást szerencsére. Áldozott is néki fókazsírból készített áldozati mécsest, nem egyet! Aminek Chrü ugyan nem nagyon örült, de mit lehet tenni, ha errefelé ezeknek az emberféléknek ilyen a gusztusuk.

Áknak is hozott álmot Chrü: Egy hatalmas, zúgó folyón egy hatalmas fenyőfa törzsén ült Ák, és sodorta őt az ár. A fa ágai között menedéket találtak a mókusok és a madarak, és Ák értett a nyelvükön! Ák boldogan ébredt az álomból a napsütötte reggelen. Azonnal lerohant a partra. Kidöntött egy fenyőt, belelökte a tengerbe. Látta, hogy nem süllyed, és óvatosan rámerészkedett a hátára és megállt. Még csak vizes sem lett a lába! Ák boldogan nézett körül a tengeren, mint a víz ura. Mint egy új isten a maga tudásával, és üvöltve áldotta az eget. Így kezdődött a hajózás.

Ekkor történt, hogy harsány imája nem csak a Legmagasságosabbhoz ért el, hanem ahhoz a távoli, fehérbundás alakhoz is, aki épp most ért ide az indiánok öröknyarú égövéről, ide, a fehér és örökteles sivárságba. De hiszen azért indult, hogy megtalálja Ákot!

Amikor egymásra leltek, beköszöntött a leghosszabb éjszakák ideje. Ák is érzékelte csontjaiban a fáradást és öregséget, Gé is érzékelte a megtett ezerkilométereket, izmaiban az ernyedést, és egymást átkarolva hallgatták az éjszaka csendjét, hunyorgó szemmel a pisla csillagokat nézték, csontjaikat a zuzmószőnyeg melegítette, széltől a jégbe vájt odú védte, és elméjüket a csendesen őrködő tűzparázs. Akkor így... elaludtak. Végleg.

Ez a történet vége. Ezek a barnaíriszes szeműek számtalan utódot hagytak hátra itt is meg ott is, délen és északon, keleten és nyugaton. Semmit nem tudtak egymásról, mégis azonmód igazodtak a Természethez, és hasonlóképp formázták az életük menetét a születéstől a halálig, és néha amit kaptak, ünnepélyesen meg is köszönték a Legmagasságosabbnak.

7. SU, A KÍNAI LÁNY

- Tudod, az évezredek folyamán sokszor hazát változtattam, ide-oda röpködtem a barna íriszű szem után - meséli Chrü.

- Érdekes - teszem hozzá ingerkedő hangon - az én szemem kék! -

- Áh, nem érted! A lényeg az, ami vele jár, ami hozzá tartozik! A melege barna, a színe mindegy. -

- Hm. Azt mondod, a Lélek az, ami vonz? Tehát nekem barna lelkem van? - kérdezem, és jól esik a kötekedés, nem is várok rá választ.

És persze következik a tízezer éves mese:

Su helyes kis emberlány volt a Nagy, Hömpölygő, Sárgavizű Folyam mentén, ahol végeláthatatlan árterek pocsolyáiban tocsogtak az ott élők. Nőtt is arrafelé milljom olyan növényke, amely a fején hordozta ehető magvait, és nyakig állt a vízben. A neve rizs.

Ezen a tájon éldegélt a horda, amelyik már elveszítette meleg bundáját. De hisz minek is kellene? Keveset törődtek a hideggel, hiszen ritkán jött, nem tartott soká, az is enyhe volt. Nem is bújtak barlangokba, már el is feledték, miként éltek őseik. Bár a fagyok idején jól jött hátukra a szarvasbőr. Ezek a csupaszok a föld felett éltek, szellős, ágakból font sátorszerű kalyibákban, ahol védve voltak a széltől, esőtől, mégis közvetlenül a természet ölén laktak. Su építette a legszebb házat: kecses, szálegyenes, karvastagságú fehér törzsek között különféle ágakból és levelekből valóságos lombpalota lett, cirkalmas, más, mint a körülötte sarjadó liget, csodálnivaló.

A vezető közöttük Tá volt. Engedelmeskedtek néki egészen addig, amíg az ereje is akkora volt, mint a fekete, loboncos, derekát verdeső haja. Tá hatalmas volt, erős meg okos. A társát korán elvesztette, Su még akkor egészen kicsi volt, a horda nőstényei szoptatták felváltva, és hordozták a hátukon, és este Tá, az apja lombsátorába vitték. Amikor már felcseperedett, maga járt elemózsia, bogyók és bogarak után, még a rizsföldeken is serénykedett. Tette a dolgát, amit a közösség rendje rászabott.

A legszebbek voltak az esték, amikor már Jaguár-apó is visszavonult, csend honolt és Hold világolt, olyan béke volt földön és égen, hogy Chrü úgy érezte, felesleges, és kisuhant egy felhőre. Akkor Tá Su ölébe hajtotta a fejét, és Su tetvészett a sűrű hajban. Akkor még fekete volt, és Su már felnőtt, és ez nagyon szoros kapocs volt kettejük között. És akkor Tá a lányát asszonyává tette, és nem volt akkor ebben semmi különös. Su így kétszeresen Tá tulajdona lett. Su néha mesélt a férfinak, miközben lágy simogatások közepette a hajában matatott, és ez olyan nagyon jól esett mindkettőjüknek. Ám Su hiába várta, hogy gyereke legyen. Az áldás csak nem jött.

Közben telt az embernyi idő, és Tá haja szürkülni kezdett, ereje fogyott, fürgesége lassult, nehezebben fogdosta a legyeket. Öregedett. A horda már kimondta rá a hallgatólagos ítéletet. Elkerülték. Kitértek az útjából. Nem hajtották fel neki az ízes gyümölcsöket. Elfelejtették a részét a pavilon elé tenni az aratott rizsből. Tá tudta, Su pedig szorongva várta, hogy egy hajnalon, álmában, késsel kettémetszik a torkát, és megrakják a halotti tüzet a hegyoldalban, és eljárják az eltávozottnak kijáró táncot, miközben az új vezért, a másik Tát a vállukra emelve hozzák le a hegyről, és az Sut magához rendeli feleségnek, de Su nem megy. Tudta, hogy eljön ez az idő, és ettől annyira szomorú lett, hogy kirohant a sátorból, és nekifutott a lápnak.

Akkor akart felkelni a Nap, koronája még nem bújt elő, és a láp felett a ködök még ráérősen lebegtek súlyos páraterhükkel, alant a mocsár meg csak hizlalta őket az utolsó pillanatig, a napfény előjöttéig. Su egy fűcsomó tetején állt, és könnyein át a fészkelődő madarakat figyelte: az ébredő lápot, és akkor... akkor hatalmas, pikkelyes testű, óriási kígyót látott átsétálni a távoli erdő felé. Oszlopnyi lábai alatt cuppogott a láp, a farkát hosszan húzta maga után, és csak nagy messze simult el mögötte a ringó sártenger, a hátán békák és madarak ültek. A Sárkány Sura nézett, és Su leborult előtte, az életéért könyörgött. A Sárkány azonban nem bántotta. Megállt, forró tüdejéből forró levegőt fújt a feketehajú asszonyra, azután eltűnt a fák között. Su hallotta még a szavakat, amelyekkel elmenőben figyelmezteti őt Tá jövőjére, és arra, hogy mit kell tenni majd akkor, és Su a Sárkány intését az utolsó szóig betartotta.

Tá megértette a Sárkányisten üzenetét: Ne várja be, amíg a törzse gyilkosság vétkével váltja meg őt a vénségtől. Azt is tudta, a vezetéshez erős kéz kell a törzs életben maradásához, a harchoz Jaguár-apóval, a rizsföldek őrizetéhez, a halak megfogásához: az élethez. És egy hajnalon elment. Akkor és ott is a nap születésével születtek új tettek, a Hajnal arrafelé is a cselekvések ideje.

Su sírt, mert tudta, Tá a Sárkányistenhez indult. Kereste őt végtelen bánattal, meg is találta harmadnapon, de már csak a tetemét: tavirózsa ölében feküdt összegömbölyödve, fehér és rózsaszínű szirmok között, és amikor Su föléje hajolt, rámosolygott. Legalábbis így látta Su a könnyein keresztül.

Három napon át ült Su Tá teteme mellett. Sorra elkergette a tetemre szálló éhes madarakat és az éjszakai lopózkodó négylábúakat, azaz egészen mást tett, mint addig a horda. Ült, és emlékezett azokra a halottakra, akiket kitett a törzs a kőszikla tetejére, és ott magukra hagyták őket a madarak táplálékául, a hegy lábánál halotti tüzet raktak, és tapssal, nagy zenebona zajjal értesítették a négylábú és a repülő dögevőket a friss eledelről. Volt, hogy Su olyankor visszanézett, és már nem látta azt, aki nemrég még velük énekelt és vadászott, mert ellepték a dögevők. Összeborzongott. A többiek a látványt jó jelnek tekintették, hiszen ha Keselyű-isten és Sakál-isten elfogyasztja a halott húsát, akkor az jó hús. Su Tá mellett sírdogálva elnézte annak aszott testét, ráncos bőrét, a jólismert arcot a ritka, fehér hajzattal, és nem tudott beletörődni, hogy így tegyenek Tá testével. Harmadnapon, amikor összes énekét elsírta a lótuszleveleken pihenő társa felett, megjelent megint a Sárkány a ködön át, és közös erővel elvonszolták Tát a Hegyi Barlanghoz, azután a barlang szája elé követ görgettek, akkorát, hogy Su egyedül bizony nem tudta volna megmozdítani sem. Ily módon eltorlaszolták a bejáratot: legyen nyugalom odabenn!

Este lement a többiek közé. Elmondta, mit tett Tá, mit tett ő, és hogyan segített a Sárkányisten. A törzs fejet hajtott előtte, hiszen ha nem segíti őt az Isten, nem tudta volna megcselekedni. Attól kezdve a halottak nem váltak többé állatok eledelévé. Még a környékről is eltűntek a dögevő állat-istenek, és nem kellett zajjal-dobbal-síppal őrt állaniok a falu alatt elterülő lápi rizsföldek felett sem.

Nemsokára egy jó vadászat után a törzs tüzet rakott a tisztáson. A kör legmagasabb pontján az új Tá ült. Ez volt az a nap, amikor új társat rendelt magának. Sura vetette tekintetét. Így várta mindenki, hiszen az ifjú Tá már korábban is kerülgette a meddő Sut, de akkor Tá még élt, hát nem ment közelebb. Most azonban senki sem akadályozhatta meg, hogy Su az asszonya legyen. Csak az öreg Tá szelleme...

Felkelt a Hold, ezüst fény simogatta a tisztást, középen vörösen lobogott a tűz, a körötte ülők azonban mind kifelé meredtek, a sötétségbe, ahol a fák között fehér alak sejlett. Az öreg Tá szelleme állt ott, teste fehérlett a holdfényben. Felemelte a balját. Ez volt a törzs egyezményes jele. Ezt láthatták vezérüktől, ha áldást kértek vagy kaptak, és így kaptak jelet nagy tettekre, jaguár-vadászatra, rizsaratásra, és most ezzel az intéssel Tá átadta helyét és feleségét az új Vezérnek. Csak akkor tűnt el a feketeségben, amikor Su az ifjú Tá lábai elé telepedett.

Su aztán sok-sok gyereknek adott életet. Az ifjú Tá ágyékából fogantak. Minden gyerekét felvitte a barlanghoz, és megmutatta az öreg Tának. Ilyenkor egyik kezében tömlőt vitt vízzel, másik kezében fatálat rizzsel, a hasán háncsból szőtt kosárban újszülöttjét. Letérdelt a kőtábla elé, letette az Tának a hozott ételt-italt, és felmutatta a csöpp kis kínait.

Időnként Sárkányistenhez is ellátogatott. Napfelkelte előtt. Tavirózsavirágot vitt, rátette a vízre, és hálát adott neki, amiért megtanította őt és társait az ősök tiszteletére, akik ezután, ha imádsággal fordultak hozzájuk, megsegítették őket mindennapos harcaikban és bánataikban mind a mai napig.

- Tudod, - fejezi be Chrü - nem esett nehezemre Sárkánynak lenni. Jól ismertem a szokásaikat azelőttről, a dínók idejéből. Látod, valamire jó volt az néhány millió év a társaságukban. Általuk hitelesítettem földi magamat...

8. HSZI TIBETBE SZÖKIK.

- Nem győztelek összeszedni. Emlékszel? - kezdte ma reggel Chrü.

- Nem emlékszem... - morogtam félig-ébredt morcossággal.

- Jaj, persze hogy nem! Hogyan is emlékeznél? Szóval az úgy volt - merült el a témában, - hogy hajderégen, régesrégen egy kedves kis atom kerengett az űrben nem is olyan messze tőlem. Olyan barnaíriszes atom volt, tudod. Megismerkedtünk. Ugye, mégis emlékszel? -

- De hiszen egyszer meg is írtam! Mit akarsz ezzel? Lerágott csont! -

- Oké! De van tovább is ám! Merthogy találtam belőled még egyet. Kicsit arrébb. És ahogy suhant velem az űr, megint elém hozott egyet belőled. Ekkor tudatosult bennem... ne röhögj! Igenis akkor rájöttem, hogy ezek szerint sok van belőled. Mármint így, atomformában... -

- Te szegény... -

- És akkor elkezdtelek összeszedni. Ez már az után történt, amikor tényleg összeismerkedtünk, és te megkérdezted a nevemet. Ez azon épületes társalgás után történt, mikor te azt kérted tőlem, hogy vegyem fel a lényegi alakomat, holott nincs lényegi alakom. Lényegem a láthatatlanság. De nem erről akartam beszélni, hanem hogy elkezdtelek összeszedni. Már százszámra röpdöstetek körülöttem, amikor... -

- Te, Chrü! Mennyi ideig tartott ez? -

- Már mi? -

- Hogy összeszedtél. -

- Cirka néhány évmilliárdba. Tizennégy mínusz kábé négy és fél, az mondjuk úgy, közel 9 milliárd esztendőbe, merthogy pontosan azt nem lehet tudni, mint ahogy azt sem, hány darab atomot szedtem össze belőled, hogy egy olyan helyre kismolekula álljon aztán össze, amilyen végül összeállt. De ez már a Földön történt. Itt valahol. Igen! Hajaj... Az óceán színén lebegve pislogtál felém... -

- Mint molekula. -

- Ja. Nagyon magányosnak látszottál ott, azon a végtelen vízen. -

- Már akkor is? -

- Pedig mindig veled voltam. Akkor is. Tizennégymilliárd esztendeje egyfolytában. És akkor ellavíroztunk a jó meleg partokig. És amikor már ott voltál, kinn a vízből, akkor már annyira össze voltál szedve, hogy megvoltatok egymással, és nem volt többé ilyen irányú segítségre szükséged. Magadtól növekedtél. Illetve megtanítottad az atomjaidat szaporodni. És így tovább. -

- És aztán, Chrü? -

- Minek meséljem el, ami a tankönyvekben is benne van? Én csak rólad akartam mesélni. Hogy mi ketten... Hát hiszen tudod... -

- Ja. És jól esett! Igazán! -

Nagy délelőtti csönd. Elaváztunk mi ketten. Egymásról. Én meg még Katáról is, aki ma vonult kórházba, és egész éjjel hozzá készülődtem, de mindig közbejött valami, szóval igen elégedetlenül ébredtem, és hát tessék, most Chrü barátom elterelte a hangulatomat. Hálás voltam:

- Azóta vajon hány barnaíriszes figurát vidítottál fel? Megszámoltad? -

- Ugyan! Az lehetetlen. Jószerivel mind ugyanaz voltatok. Hát persze! Csak ránézvést mások. Ugye például az Em, meg Ák és Gé, aztán Su, és most ez a Hszi. A Su fia, tudod, akiről mesélni akartam tulajdonképp, de a múltban való avázás ma valahogy elterelt... Honnan is? -

- Kínából, ha jól emlékszem. -

- Ja. Szóval Su egyik fia, akit Hszinek hívott az anyja, meg én is, nyughatatlan természetű volt. A dolga, a nyáj legeltetése nemigen volt kedvére, de mit tehetett? Egyszer aztán nem ment velük vissza a hazai ösvényen a faluba, bár tudta, Jaguár-apó és még rajta kívül sok egyéb veszedelem leselkedik rá éjszaka, de bízott a kövekben, a fákban, és még valamiben, nem is tudom, miben. Talán az erejében? Vagy tán érezte, hogy vele vagyok? A fejében motoszkáló foszlányokat nem ismerem, csak azt tudom, hogy nem ment haza, és nekivágott az erdőnek. Felfelé. Mindig csak felfelé. Bátor vadember volt... -

- Nem emlékszem akkori magamra. Milyen kár! -

- Ne sajnáld, lelkem társa, hiszen annyi de annyi életed volt, ha mindenre emlékeznél, megbolondulnál a tobzódásban. Nem elég neked ez az egy életed? Nincs mire emlékezni így is?-

- De. Elegem szokott lenni a bűneim felfedezésével. Sok van, és fájnak persze. -

- Nincs bűn! Hányszor mondjam? Mikor hiszed el, hogy amit tettél, meg kellett tenned. Hogy tanulj. Vagy taníts. Sok oka lehet, hát ne bánkódj! Hszi sem bánkódott egy pillanatig sem, hogy a törzs nyáját elhajtotta. Eszébe sem jutott, mi lesz azokkal a nyáj gyapja és teje nélkül. Csak ment mindig fölfelé, mint mondám. Egyre hidegebb lett. Nyakába vette az egyik juhot, úgy melegedett. Éjszaka meg közéjük feküdt. Sokat bírt. Teste izmos, bőre cserzett volt, lelke kíváncsi. Mint a tiéd.

No, nem szaporítom a szót. A fennsíkon néhány bokrot cserkésző, békés emberfélével találkozott. Kicsik és félénkek voltak, nem vadásztak, nem is igen lett volna mire. A tüzet őrizték nagy odafigyeléssel, és körbeülve melegedtek. Mert mindig hideg volt. Nagyon megrettentek Hszi megjelenésekor, bár Hszi egyedül volt, a nyája is jócskán megfogyatkozott: élelemmé változott a hosszú úton. Mert Hszi, akár hiszed, akár nem, hosszú évtizedekig vándorolt, talán száz évig is. És már nagyon vágyott egy kis békességre. Letelepedni, feleséget szerezni, igen, a nagy kíváncsiságából ennyi maradt. Ez a vágy. És most megtalálta, amit keresett. Itt ültek a tűz körül, apró fekete szemekkel bámulták, és a szemekben rettegés ült. Hszi nem bántotta őket, minek? Itt akart maradni közöttük. És megpróbálta ezt a tudtukra adni. Mindegyikhez odavezetett 2-2 juhot. Ajándékként. Egyiknek adott hármat és megint hármat. Ez egy fiatal lány volt. És az elfogadta. Hszi szívében szétáradt a nyugalom. Itthon van. "Tibet, ti-bet, ti-bet" - motyogták, lehúzták maguk mellé a tűzhöz, és megkínálták jófajta erjesztett kancatejjel. Szóval itt élt és szaporodott az én öreg lélektársam, Hszi.

Már nagyon öreg volt, közeledett az ideje. Mindenki pontosan tudta ezt. Beültek hozzá a sátorba, a gyerekei és a párja is a fejénél, és mormoltak, miközben ütemesen ringott a felső testük, és kezük az ölükben nyugodott. Segítettek neki átjutni a másvilágra, ha ezt nem is tudták. Csak éreztek valamit, ahogy Hszi is. Az utolsó hajnalon rám nézett, és rám mosolygott. Meglátott! Persze, ilyenkor már látók lesztek, ti, emberek, mint ahogyan látók az állatok egy kiválasztott része, különösen akikbe védőszellem költözött. Ahogyan a cicádba én. De ez már egy másik történet. -

- Rém kíváncsi vagyok arra a történetre! -

- Miért? Hszi történetére nem vagy? Tanulhatsz ebből is. Hm... Szóval nemsokára kiadta a lelkét. A többiek még sokáig mormogtak körülötte. Csak egy hét múltán temették el. És nem láttam a körülötte ülők között egyetlen egyet se, akinek barna írisszel melegítő szeme lett volna. Rám köszöntött a magány. Te ezt ismered, nem taglalom, azt viszont el sem tudod képzelni, milyen az több száz éven át tengeni-lengeni a Földön- Égen - egyedül! Néha egy-egy szellemtársammal összeakadtam, de hát nemigen segíthettek. Hiszen megmondotta Hermész a Teremtés kezdetén, hogy a szellemlények leginkább azt szeretik, ami az emberi fajjal kapcsolatos. Az ember pedig szellemlénye segítségével öltheti magára egyéni jellegét, így az ember a szellemlényre van utalva. A dolog kölcsönös, mondja Hermész. Tehát kapcsolat nélkül, ember nélkül a szellemlény bánatos, magatehetetlen és sorvadásnak indul. Hát így volt ez több száz éven keresztül. Sejtheted, mivé lettem! -

- Te szegény lelkem, Chrü... - mondtam, és megsimogattam Pancúr gyönyörű, fehér bundáját.

9. HSZI A BARDOBAN

Vajon hol jár Chrü, amikor Pancúr alszik? Naphosszat csatangol valahol az űrben, én meg itt vagyok magamba...

- Most panaszkodsz? És amikor vered a gépet, és a macskád a lábaidnál nyivákol teljes kétségbeeséssel, tele a tányérja, tehát nem enni kér, hanem hogy foglalkozz vele egy kicsit, akkor mi van, mit gondolsz? Csak úgy odavetsz neki egy labdát vagy a műegeret, és azt hiszed, minden oké? Hát persze, hogy néha kedve van az embernek ill. nekem, egy kicsit a határtalan szabadságban libegni-lebegni, merthogy itt határok között létezem, nem mintha panaszkodnék, de hát beláthatod, hogy a tágas Kozmosz és a te szobád között nagyon nagy a különbség... A fenébe!... -

Így beszél velem a szellemlényem... - gondolom most, - még a káromkodást is eltanulja tőlem, aztán ha még mást is, akkor nézheti magát. Legutóbb ugye, már a magányról panaszkodott. Igaz, az kábé 9000 évvel ezelőtti magány volt, de mégis hasonlatos az én magányomhoz...

- Szóval, hogy folytassam, amit elkezdtem... Viszonylag boldogan feküdtem az űr magasabbrendű életterében, élveztem is a Mindenség határtalanságát, bár a boldogságomat, úgy 9000 évvel ezelőtt nagyban mérsékelte a magány, s ez ebből várható további boldogtalanságom! Amit a tibeti vademberfalkánál tapasztaltam, t.i. hogy egyetlen barnaíriszű lélek nincs közöttük, és az idő tájt sehol ám a teljes Földkerekségen!.. Szóval az nehéz volt!... Odafenn elnéztem a hullámzó bujdosófényeket, a csillagokról lekúszó pászmákat, amint elrezzentek mellettem, láttam a színes ködök gomolygását a háttérben kitörő vörösizzású csillagrobbanások között, és mindez egészen megnyugtatott, de azért valami Nagy Hiányérzet ott maradt valahol mellettem. Amikor...

... amikor valaki a vállamra tette a kezét. Az űrben! Valaki! Ki lehet az? - riadok fel, és hátranézek. Hszi mosolyog rám a feketeségben olyan barna melegséggel, hogy minden bajom elszállt.

Szia, Chrü! - mondja, és lelke hozzáénekli a viszontlátás örömének nótáját. Majdhogy könnyekre nem fakadtam. Átöleltem izmos vállát, és éreztem, most jó mindkettőnknek. De hogy kerül ez ide? - ocsúdok. Az ám! Kiderült rögvest, én kerültem máshová, és nem Hszi tévedt ki a Mérhetetlenségbe. De oda készül, mondja a maga szavak nélküli léleknyelvén. Mire elszomorodom, hiszen akkor még jó ideig nem lesz embertársam odalent a Földön. És elkísérem, mert meg kell jelennie... látom is, hogy vacog... épp jó, hogy a kezemet foghatja, és belém kapaszkodhat a rettenetes félelem miatt.

De hát mitől fél? Ja persze! A Szörnyek!

Már jönnek is, abban a minutában, ahogy felidézem ebben a szerencsétlen lélekben a képzelete összes szörnyét, azaz magát a Félelmet. Jönnek! Előbb meglátjuk a győzelmes Kincsforrásút, teste sárga, lóháton ül. De ez még semmi! A Mérhetetlen Fény vörös színben páva hátán lovagol felénk, azután zöld fény árad, és jönnek a Kapuőrök, a Vashorog Asszonya meg a Pányva Asszonya és a Vasbéklyó Asszonya meg a Csengettyű Asszonya, mind hatalmasok, haragvók, égő szájú éhségszörnyek és más borzalmak, amik csak egy vadember elméjében képződhettek az élete folyamán, és megmaradtak a lelkében, mint lenyomatok. Mígnem fel nem emelem szegény Hszi bágyadt lelkét, és átemelem a tükörszerű tudás mélykéken világló szövedékén, amelyen megjelenik a fekete magcsepp. Miután Hszi barátom már évek óta riad és bűnhődik saját csapdájának köztes létében, elviszem oda, ahol a bezárt Anyaöl megnyitására rábólinthat.

A gyémántcsillogású tág teremben holdak, csillagok és napok tükörképe között ott áll az ő védistene, akivel szembesülnie kell! Akkor beállok a tükörbe, és gyémántcsillogások közepette magamra öltöm védistenének kéklő köpenyét, és meghajlok Hszi Szembesített Tetteinek lajstroma előtt, elfogadom mindet úgy, ahogy ő kívánja. És akkor Hszi boldog, felszabadult, és még azon sem esik kétségbe, hogy ismét meg kell jelennie a Földön.

Ez történt. Már csak az volt hátra, hogy megbeszéljük, mely tájon óhajt élni majd, miután néhány évtized alatt levezekelte rettenetes Tetteit, pontosabban hogy miért hagyta cserben törzsét, és orozta el a juhnyájat sok-sok évvel ezelőtt. No, miután ezt tisztázta magában, megérett az új életre. Most hát szeretettel várom. -

- Szóval a szellemlények pártfogoltjaik köztes létbeli lelkével is törődnek? Tehát viszontlátlak majd a halálom után, Chrü? De jó! -

- Nem mindig örültél így nekem, barnaíriszű lélek! De majd erről is lesz történetem. Az orrod alá dörgölöm a viselt dolgaidat is, ne félj! -

- Úgyis híjával vagyok az önemésztő lelkifurdalásoknak... -

Chrü ekkor boldogságlehelletét fújta felém, és nyomban csupa jó dolog jutott az eszembe. Mindjárt ide is írom!

10. KÁ, A DZSUNGEL FIA

- Te Chrü! Nézd csak! Ezért szeretek itt lenni! Milyen fantasztikusak a fények! Még mindenütt a minapi hó odakint, ettől idebent is fehérebb a fehér, a tiszta még tisztább! Közben meglepődve látom, hogy a falu macskái már udvarolni járnak. Minden négylábú kint lófrál vagy a kerítésen, vagy szügyig a hóban, és ez a Chrü meg itt velem a melegben.

- Nézd! - kapom fel. - Ezek imádják, látod? te meg... - és nézünk kifelé az ablakon, amivel csak azt érem el, hogy a cinkéim riadtan abbahagyják az ebédelést, és eltűnnek még a láthatárról is.

- Remélem, nem viszel ki? Remélem, nem dobsz abba a hidegségbe? Remélem, nem ismétled meg a tegnapi kínzatásomat? - mondja Chrü, és Pancúr már megfeszül a karomban: menekülne. De hozzáteszi még: - Nyáu! Mit gondolsz, milyen dolog egy szadista gazdi macskájának lenni? Nem félsz, hogy egyszer itt hagylak? -

Üres fecsegés, gondolom, mert erre mit mondjon az ember? Ide van rendelve a Nagy Törvény szerint, nincs mese! Tehát inkább nem mondok semmit. Erről.

- Ez a Hszi. Akiről meséltél, szóval azt az egész szörnyeteg-ármádiát a bűneivel együtt csak úgy képzelte? Ezek a lélekben születnek? Akárcsak te nekem? Hm? -

- Nem egészen - vált komolyra Chrü. - Vannak dolgok, amiket az egy kultúrában élők átörökítenek egymásnak, persze mindegyik a maga módja szerint. Vannak-e vagy nincsenek például azok a Bírák, s a többiek, azt mint tényt az őseik adják át nemzedékről nemzedékre. Ezt ugye nem kevered össze azzal, hogy vagy te, meg vagyok én neked? -

- Csak azt akartam megtudni, hogy esetleg, netán, véletlenül a kínzásokat is csak úgy képzeled, amit a gazditól kiállsz... - tréfálok.

- Ami fáj, az fáj, leolvashatod rólam! Meg aztán nekem van lelkem! - Chrü méltatlankodása egészen komolyan hangzik.

Részemről hangos hahota a válasz. Hamarost megszeppenek azonban, mert látom, hogy tényleg megsértődött. Háttal nekem a fotel alatt mély álomba burkolózik, mint tette egész télen. A mormota! Még itt hagy tényleg. S hogy pontosan informálva legyek, hát hozzáteszi a bajusza alól vagy csukott szemhéja mögül:

- Meg aztán a Pancúr az, aki nem szereti, ha feldobják, és belezuhan a hóba! Neki teste van, nekem csak lelkem... -

Vita lezárva. De azért hallom, amint zsörtölődik:

- Gúnyolódik. Még a gondolatai is bántanak... Fennen kiált az égre a tavaszért! Hogy megszabadulhasson tőlem! -

- Feleséged lesz meg fiaid, mit akarsz? Kell ennél nagyobb macskaboldogság? -

- Hülye vagy! - ébred fel a dühtől. - Hülyébb, mint az a néger Ká, akinek én voltam a kedvenc kígyója. -

- Kígyó? Azt hogy csináltad? -

- Megmentettem a kígyómarástól, és örökbe fogadott. -

- Meséld el! Kérlek! -

- Ká barnaíriszű kedves kisfiú volt, fekete, mint a csokipuding, vékony bőre meg csillogott. Ahol élt, illetve éltél, mindig meleg volt, hát meztéláb járt a hasa alatt egy kis ágyékkötővel. Őt is a kíváncsisága vitte volna bajba, ha ott nem vagyok. Liános, vastagkérgű fák és illatos virágok között kószált, amikor vigyázatlanságból rálépett egy kígyófészekre. Maga sem vette észre. Épp kígyócsemete kelt ki az egyik tojásból, és a kígyómama nem tudta, melyiket védje? Hová kapjon előbb? Támadjon-e vagy védje a tojásait? Ez volt Ká szerencséje. Volt elég időm a tojásba bújni, és a héj feltörésével a második születendőre terelni a kígyómama figyelmét. Aztán jónak láttam, ott maradni a fészekben, amíg Ká kellő távolságba nem kerül. Szóval bennmaradtam a pácban. -

- Ez mikor volt, Chrü? -

- Ki tudja? Nem lehet mindőtöket számon tartani! Évezredek teltek azóta. Vagy évszázadok? Az is sok. -

- Engem is összekeversz majd egyszer? Ezer év múlva? -

- Biztosan. -

- És ezen szörnyű kaland után pont egy kígyót fogadtam a szeretetembe? Ugyan már! -

- De bizony! Az meg úgy történt, hogy később az apjával arra járt Ká. Megmutatta a fészket, ahol mindez történt, és a kalandját is elmesélte. Az idősb barnabőrű szétverte a fészket, a bennlakókat mind agyonütötte. Én persze nem kígyóból vagyok, hát megmaradtam. Ott feküdtem, mint egy holt, összegömbölyödve. Ká épp egy bottal piszkált, tényleg kimúltam-e, amikor felemeltem a fejemet, ránéztem, és sírva fakadtam. Azaz könyörgésre fogtam a dolgot. Megsajnált, beletett az iszákjába, és hazavitt. -

Belém fészkelt a piszkálhatnék:

- És hogyan sírtál, Chrü? -

- Ahogyan a kígyók szoktak, amikor szomorúak. Ugratsz, ugye? Az a tízéves kisfiú úgy vélte, hogy sírok. Talán mert árván maradtam. És hiába tudta, hogy a kígyók veszedelmesek, akkor ellágyult a szíve, és azt gondolta, talán nem mindegyik kígyó veszedelmes, aki például így tud sírni, azt talán meg is lehet szelídíteni. Most jó? Lényeg, hogy kaptam tőle egy eleven békát, bele az iszákba, és fel is faltam azonnal. Hálából. Pedig utálom a békákat. Út közben marokba vett, és alaposan megnézett közelről. És elmosolyodott. Nem lehettem csúnya. Hát így fogadott örökbe. Tudtam volna én is marni, halálosat, sajnos olyan fajtába csöppentem bele. Ezért mondtam, hogy pácban maradtam. És ebből lett a galiba is. Merthogy csak Ká tudta, ki vagyok és milyen, a szomszédok nem. És egy délelőtt, amint a közeli tyúkudvar kerítésén napoztam, a szomszéd öregember egy szemvillanás alatt agyoncsapott. -

- És? Milyen volt agyoncsapott kígyónak lenni? -

- Épp olyan, mint mielőtt belébújtam. Őrült szamárságokat kérdezel! -

- És Ká megsiratott? -

- Meg ám! Pedig még azt sem tudta, hogy rendszeresen én védelmeztem a többi kígyótól, miközben ész nélkül járta a vadont. És hiába nyúzta le a bőrömet, és hordott a nyakában, száradva-aszva, talizmánként, akkor már mit se használtam. Nem sokkal férfivá avatása után megmarták úgy istenesen. Percek alatt meg is halt... No, igen... - mélázott el Chrü, és a szeme könnybe lábadt. Úgy, ahogy egy macska sír! - Vele nem szívesen futottam össze aztán a Köztes Lét csillogó kertjében. Hiába kerültem messziről, hacsak észrevettem, egyszer mégis összeakadtunk. Tudod, Barnaíriszem, azt a gyűlöletet, ami a szeméből ott felém áradt, azt soha nem feledem... -

- Szeretett és gyűlölt? -

- Ennek is története van. Rövid, ne félj! Teltek az évek, Ká közben felnőtté vált, és úgy elfelejtett, mintha nem is lettem volna. De ott, akkor, a mélységesen sűrű bozótban hirtelen felvillant előtte az emlék. Lehajolt hozzám, azt hitte, engem lát... Pedig hát már a nyakából is leszakadt a bőröm... Magam sem tudom igazán megfejteni. Így kellett lennie. Én egy liánba kapaszkodva figyeltem az egészet. Nem tudtam közbelépni. Megbénított a Törvény. Letelt Ká ideje. Néhány perc, és... -

- Hát így barátkozzon kígyóval az ember... -

Cinizmusom mögé rejtettem hirtelen ijedtségemet, hogy hát akkor hiába ez az egész! Hiszen ha a Törvény azt mondja, őrző-védő szellemlények ide vagy oda, menni kell... Hidegen ütött mellbe a tény...

Chrü mit mondhatott volna? Álmos cicaként a mellső lábaira ejtette a fejét, és elzárkózott a magányába, azaz elaludt. Most is azt teszi. Itt, velem szemben. Talán még álmodik is.

11. INTERMEZZO CHRÜVEL

Esik megint az eső. Abba kellett hagynom mármiótavágyott kerti munkámat, s behúzódtam. Pancúrt is beengedtem, hisz esőben nem tudom a szép kerti életre visszanevelni. Most alszik, én írok. Épp ezt.

- Valamiért haragszik... De hát hova csináljak?... Éppen, mint Ká. Bosszút áll? ... De miért?... -

Így. Nem tudja, hogy hallom? Vagy nagyon is tudja?

- ... Kával is összeakadtam odafenn, és ha tud, agyoncsap. Mint egy viperát... Rémes pillanatok voltak. Akkor még nem tudtam, hogy az ember, ha haragszik, ilyen ádáz bír lenni... És most te is... Noperszehogytudom, hallod mindazt, amit gondolok... naná-hogy hallod... naná-hogy tudom... -

Szóval provokál. És persze nem hagyja ám abba!

- ...csontom ropog, izmaim hiába feszülnek, repülök, tótágast állok, mellső lábaimon járok, labdát töm a számba, hintázva szédülök odafenn... és hiába miázok, csak nevet, és rémes hangokat hallat, vigyorogva kínoz, és nem hagyja abba... -

- De ez már mégiscsak sok! Chrü nem szégyelled magad? -

- Hogy felpanaszlom az égig, miként gyötröd Pancúr-testemet? Amit te játéknak nevezel!... Pedig emberhez méltatlan bosszú! Ká bosszúja, amit te beváltasz! Fúj! -

- Pancúr, a szentségit! Vagy Chrü, Szellemboszor! Mi bajod? Azért disznóság, hogy nem hagysz békén a nyávogásoddal, amíg ki nem nyuvasztalak. Farkadat csóválva élvezed, amint a tested kifeszül a levegőben, amint négy lábadat csomóba kötve beledögönyözök abba a puha hasadba, amíg nem cincálom szét csontjaidat a legkisebb porcikádig. Te követeled ki az egészet. Olykor azt hiszem, tipikusan egy mazochista macska bőrébe kerültél, Chrü. Most meg szemrehányod! Mi dolog ez? -

- Mondtam én akkori lelkednek, Kának odafönn, amikor találkoztunk, hogy neki oda kellett volna figyelnie, én vagyok-e abban a kígyóbőrben. Neked beszélek! -

- Tehát elképzelhető, hogy nem is te vagy Pancúr érzékeny testében? Ő csak egy egyszerű macska, lélek és ragaszkodás nélkül, és kihasznál? Az izmainak és reflexeinek edzése csak úgy, hozomra, kötelességből csikartatik ki belőlem. Minden ellenszolgáltatás nélkül. Ugye? -

- Hová akarsz kilyukadni, édes gazdám? -

- Mit nekem Ká! Hol van az már! Nyolcezer év! Többször azóta nem bántottalak, igaz? Chrü! Egy vallomást! Most én neked beszélek! No? -

Pancúr begömbölyödött, mint aki alszik. De azért hallom a lassú gondolat-menetelését:

- ... hiába mentek az évezredek. Egy szellemlény nem felejt. -

- Én viszont igen. Nagy bánatomra fogalmam sincs, mi mindenféle voltam azelőtt. Ezt csak te tudod. És micsoda fantasztikus a memóriád!... -

- Hm... Lélek a lélekkel beszélget... Hányféle alakban voltál te már!... És én miattad hányféle alakba bújtam!... És mindez csak látszat. Kis történetkék, kis sérelmecskék és boldogságocskák múló pillanatai! Érdektelen... Az érdekes az, ahogyan mindig megtaláljuk egymást... -

- Az előbb még szidtál. Most meg elérzékenyülsz. Kezdesz emberien rapszodikus lenni. Mi tört föl most benned? -

- Évmilliárdok óta társad. És nemsokára megint új alakban láthatlak majd. Vajon milyenben? -

- Jesszusom! Csak nem készülök a másvilágra? Chrü! Mit tudsz? -

- Semmit. Csak morfondírozok. Merthogy kizártál, és azt hittem, haragszol. Mert akkor inkább a repülést gyakorold velem. Nem szeretnék magamra maradni! Ez van. -

- Vagy tavaszi fáradtság. -

- Hm. Az is lehet. Szóval nem látok a jövőbe. Sajnos, azt az egyet megtagadta tőlünk, szellemlényektől a Mindenható. Épp mondta Sssjjááá is, hogy azért ha ezt előre tudta volna... -

- Állj! Nem bírlak követni, Chrü. Most meg miről beszélsz? Úgy csapongsz, mint egy igazi szélhámos. -

- Hát képzeld! Száműzetésem rideg perceiben felszaladtam a sztratoszféra peremére egy kis sütkérezésre, magányra, levegőzésre, űrsötétségre vágyva stb. ... és kivel találkoztam össze? Sssjjááá-val. És tudod, mit csinált? Sírt. Kérdem: Mi van? Miért sírsz? Ki bántott? Mire ő: Hüpp! Senki. Az emberiséget siratom. Én: Miért? Mi siratnivaló van ezen a féligkész emberiségen? Fele majom, fele angyal. Még maguk sem tudják, kicsodák! Ja, igen, ez a dolog kábé 9000 éves történet. Neked. Merthogy Odafenn mindig minden Akkor van. És így az inkáknál szolgáló Sssjjááá bánata is Akkori. Vagy talán éppen hogy nem egészen. De hogy értsd: Hát Sssjjááá az eddig szíve-tépett és a jövőben kínhalált szenvedő mártírokra gondolt, és azért zokogott. Legfőképpen pedig azért, mert nem tudja otthagyni az ő Aranyszeműjét. És így végignézheti arrafelé a kegyetlenkedéseket. És az Aranyszeműje a törzsi Nagykirály! Érted? -

- Azt hiszem. De mégse! Az elmúlt 9000 év alatt az én lelkem szféráin te nem találkoztál emberi kegyetlenkedésekkel? Mintha errefelé olyan vidáman mentek volna a dolgok! -

- No, persze. Találkoztam. De pihenni azért elküldtem Sssjjááát Északra. Kísérje el az én barnaszemű Hó kisasszonyom feketehajú utódjait az én Ákom derék és jószívű utódjaihoz egy kis tereferére. Csak amíg elfelejti egy kissé a vérpatakok bűzlő, rothadó halálszagát. Remélem, megfogadta a tanácsomat. Nem árt, mondtam, ha a két vérmérséklet kissé elegyedik. Vagy túlságosan messzire nyúltam bele az emberiség jövendőjébe? -

- Áh, Chrü-lelkedet tedd félre, Pancúr, hiszen minden meghatározott, és úgysem tehetünk semmit ellene. Tehát kell, hogy a két DNS-struktúra találkozzék egymással. Nem? De. Oké! Hát térjünk csak vissza Ká-hoz! Mi lett Ká kígyómarásos halála után? Kiben találtál meg engem? -

- Hát találd ki! Ha egy kicsit gondolkodsz, rájössz, hogy Kának nem volt utóda, hiszen alig serdülő, még avatatlan fiúgyermek volt. -

- Ilyenkor hol keresed meg a Barnaíriszedet? -

- Behunyom a szemem, ami mintha volna, erősen koncentrálok, azaz előveszem szellemlényi intuíciómat, és elkezdem körülrepülni a Földgolyót. Törvény, hogy tested születésekor már melletted legyek, sőt, addigra ismernünk is kell egymást. Ezt leginkább Hanna unokádtól tudhatnád meg. -

- De ki van ez találva, te is tudod. Volt ugyan két pillanat, amikor a csepp leányt a karomban tartottam, és megkérdeztem tőle: Honnan jöttél, Kicsi Hanna? És ő rám nézett, mint aki a lelkével akar beszélni. Bennem lehetett a hiba: nem fogtam az üzenetet. Hát mondd el inkább te, Chrü! Veled lassan elég jól tudok kommunikálni! -

- Hát Ká halála után, és a Bardoban történt rettenetes találkozás után nagyon kezdtem figyelni. Nagyon igyekeztem, nehogy vétsek. Körbekeringtem a Földet. Csuda szép hajnal volt. Vörösen izzott a levegő, és a Nap fantasztikus arany sugarakkal lövöldözte a Földet. Legerősebb nyilait egy bizonyos Földrészre küldte, egy melegvizű, békés tenger mentén elterülő Birodalomra. Igaz, akkor még csak kicsinytestű, fehérbőrű népek által lakott folyómente volt az a majdani Birodalom. Vörösen izzott a levegő. És valami vonzott arrafelé, ahová legerősebben tűzött a reggeli napkorong. A Föld egyik legmelegebb vidékére. És nem tévedtem. Ott ült sarkain ősi asszonyi testtartásban egy nagyon fiatal, még alig-bimbózó leány. Az anyád... -

12. TUN MEGSZÜLI UNKOT

Leesett a hó! A vágyott kerti tennivalókat félre kell tenni, megint téli napokat élhetünk Pancúrral, aki idebent a melegben nanáhogy szundikál! Boldogtalanságomban neki se legyen jó, hát felráztam:

- Ott tartottál, hogy megtaláltad az anyámat. És? -

Nagyot nyújtózott a cicám a fotelben, ásított egy tigrises méretűt, aztán csak rákezdett:

- Hát igen. Hiába jártam körül a Földet, Ká lelke visszavágyott a Nagy Níl-folyó völgyébe. Nemigen csodálom. Fentről az állandóan áradó aranysárga Nap, lent aranysárga gabonatábla terült szélesen, a Nagy kék folyó, mint az ég kékje, odafenn a madarak, a parton íbiszek, a vízben halak, a távoli ligetekben vadak. Gazdag vidék, békés, nyugalmas. Mi kell még? Igaz, Ká a szomszédos berber törzsekkel volt rokon, ám jövendő anyja a folyómenti uralkodó fehér törzs leánya. Mit leánya! Uralkodónője!

A történetem kezdetén a nyári égbolt alatt Tun a sarkán ült épp, és kétségbeesetten imádkozott isteneihez, mert már tudta, hogy méhében magzatot hordoz. Érette rettegett, meg a szereleméért... Néztem-néztem, és akkor fogalmam sem volt, hogyan oldom meg a kérdést. Lelked hogyan jön a világra, illetve Ká hogyan térhet vissza oda, a termékeny Níl-völgyi síkságra!

Tudod, az ember kora emberségében, alig bújt ki a majomtojásból, már tilalmakat szabott magának. Etikus lények vagytok, persze ez nem baj, csak néha öngyilkosan azok. No, de folytatom! Folytassam? - nézett rám Pancúr a fél szemével. Tán mert azt hitte, a mesés Mozart-dallamok elterelték a figyelmemet. Megnyugtattam: remek zenei háttér a történethez.

- A te történetedhez. Rólad beszélek valahol... Szóval odalenn, egy patak partján, zöldellő füvön, tarka virágok között, zsengelevelű, fiatal fák alatt ott térdepelt a lány, és az volt a fura, hogy felette, és körül, a táj fölött szellemlények nyüzsögtek. Nem értettem. Hiszen védenceik mellett a helyük. Mi van itt? Ám hamar észrevettem, hogy lenn, a falu közepén elterülő tágas téren ott van az egész törzs, és nagy az izgalom. Ítélethozatalra készültek. Emiatt rettegett Tun, a Nagy Holdfia törzsfő leánya, és amiatt állt megkötözve a térség közepén Brú, a fekete rabszolga, Ká népéből egy, akit a fehér törzs rabszolgának fogott el egy érdektelen csetepatéban. Tulajdonképp a törzsnek munkáskézre volt szüksége, és ezért csaptak olykor-olykor a vadászó feketékre mélyen bent az erdőkben a Nagy Níl-folyó felső folyása mentén, ahol még nem ringtak gabonatáblák, mert ez a nép szívesebben foglalkozott az állatokkal. Vadásztak rájuk, és megették azokat, de némelyiket kiválasztották, és megszelídítették. Ők úgy tettek az állatokkal, mint a fehérek ővelük. Szóval Brú már régóta húzta a talajt forgató vasat, vagy vágta az érett növényt, vagy... szóval nem volt munka nélkül. Társaival együtt az időt várta, hogy megszabaduljon, bár nem tudta, hogyan, hiszen a lábán nehéz követ vonszolt mindegyikük. És akkor jött az életébe Tun, a törzsfőnök leánya, a csodaszép és szertelen. Maga járta a ligetet virágért, madárdalért, patakbani fürdésért. A déli nap heves tüzében a lány a vízben lubickolt, Brú meg, mint a mesében, pihenőjét tartotta, és akkor megpillantották egymást. Brú egy fatörzsön ült, fején banánlevél adott árnyékot amúgy is sötét arcának. Az alól világított ki szeme fehérje és fehér mosolya. Csodaszép volt a leány, mint képzeletében a Hold-istennői, olyan volt fehér mezítelenségében. Hát így.

Azon pillanatban megfogantál, még ott, a selymes, puha füvön. Sokszor találkoztak azután. Tun nap mint nap elsétált arrafelé, hiszen Brú nem közelíthette meg a falut. Egy szalmakunyhóban lakott másik hat társával együtt.

Nincs titok a Nap alatt, pláne azon a vidéken, ahová a Nap oda is besüt, ahová a szem nem járna. A dolog kitudódott. Mindketten tudták, hogy amit tesznek és amit éreznek, az tilos, és hogy egyszer fizetniük kell érte. Különösen akkor ijedtek meg, amikor Tun hasa növekedni kezdett.

Ebben a helyzetben érkeztem én. Hogy a Mindenható terve mennyire kidolgozott és precíz, azt éppen érkezésem ideje mutatja, miszerint nem volt felesleges időtöltés huszadszor is körülkeringenem a Földgolyót Ká lelkét, pontosabban az én Barnaíriszes védencemet keresgélvén. Pedig irtóra féltem, hogy késni fogok, sőt, nem veszem észre esetleg az anyaöl mélyén! De nem. Hát ilyen a Teremtő Hatalmas Bölcsessége. -

Itt Pancúr-Chrüt megint elfogta az álom. Az itteni idő már dél felé közeledett, és talán a táplálkozás közeli kéje álmosította el a macskámat: befelé fordult, mintha nem akarna többé megszólalni. Most! Amikor a legizgisebb lett a történet! Hiszen megszülettem, ez tény. Nyilván. De hogyan?

- Miáúúú! Ne aludj! Mondd el már a végit! Hogyan segítettél? Te okos! Biztosan valami nagy furfang jutott az eszedbe! -

A hízelgés most sem tévesztett célt. Chrü láthatóan rászánta magát a történet végigmondására, csak kicsit csigázta a kíváncsiságomat.

- Nagyon izgatottan repkedtek az összegyűlt Szellemlények, épp mint te most: tele voltak aggodalommal. Látnivaló volt, mi fog történni, és azt is érezték, hogy nem tudnak segíteni. Képtelenek voltak békés megoldást sugallni a fehér embereknek lent a főtéren Brú megkötözött teste körül! Hiába csalogatták tévirányba a Tun keresésére indult csapatot, tudták, egyszer csak meg kell találniok.

Ám maga Tun indult visszafelé elszánva, hogy szerelme életéért könyörög apja, a Nagy Holdfia törzsfő lábainál. Igen ám, de mire bejutott a térre, mire átfurakodott a tömegen, elfogták a fájások, megindult a szülés, és hatalmas sikongatással verte magát a földön. Pakk társam akkor Brú lelkébe bátorságot csepegtetett, és a fekete ember felemelte a fejét, odakiáltott a Nagy Holdfia törzsfőnek: "Világra készül a fiam. A te unokád. Három embernek akarsz a gyilkosa lenni, nagy főnök?" 'Jól van, Pakk!' - biztattam őt további erőadagolásra, mert nem találtam sehol az én Barnaíriszű Lelkemet, csak tudtam, biztosan tudtam, hogy itt kell lennie valahol. Talán már beköltözött a születendő testbe? - erre is gondoltam. Akkor észrevettem a Barnaíriszű Lélek közeledését. Tétova volt, és meglehetősen szerencsétlenül, félve imbolygott a forró ég alatt, pedig mindjárt itt volt az idő! Megszólítottam, de az alig pihegett: "Remélem, nem választottam túl nagy feladatot. Rettenetes életem lesz." - suttogta a Lélek. Azaz te. Illetve Ká. A vállára tettem a kezemet biztatásként: "Rám számíthatsz! Mindig melletted leszek." - suttogtam. Mire ő elvonta magát, és sziszegve csak annyit mondott: "Kösz! Veled nem megyek sokra, te kígyó! Jobb, ha csak magamra számítok." Azzal elfordult, és a fák alatt besuhant Tun testébe. Hát nagyon elszomorítottál akkor, Barnaíriszű! Nem tudsz megbocsájtani. Ez nehéz természetre vall! -

- Én? Chrü? Hiszen minden sérelmet pillanatok alatt elfelejtek! Épp ez a fő hibám! -

- Most már. Azóta egy keveset tanultál, persze. De akkor az nagyon fájt. -

- Jaj, Chrü! Ezeket a bántásokat sem feleded? Soha? Semmit? Kérlek! -

- Hiszen változatlanul, évezredek óta melletted vagyok... Te kértél, hogy meséljek. És hát fájt. De hagyjuk! -

- Mindig vigyázni fogok, ígérem, de most ezt mondd végig, jó? Hogyan segítettél rajtuk? Még mindig el sem tudom képzelni! Mesélj, Chrü! -

- Te segítettél magadon. Hogy nekem ebben mi szerepem volt, igazából nem is tudom. Szóval Tun, az anyád, ott a mélyen lenyúló fűzágak árnyékában már nem tudott apja elé vánszorogni. A kicsi a világra készülődött. Már a lelke is odabenn volt a méhben, bátran igyekezett hát a földi világra. Tudta a sorsát, és elszánt volt.

A törzs népe lélegzetvisszafojtva hallgatta Tun nyöszörgését, de senki nem mert közelíteni, hogy segítsen, és Holdfia nagyfőnök hallgatott. Brú tehetetlenül, izmait megfeszítve állt a halálos kör közepén, dühhel és szánalommal tele. Odaintettem szellemtársaimat, hiszen most senki másnak, egyedül Tunnak volt a segítségükre szüksége. Mindnyájan ott szorgoskodtunk. Néhányan Tun erejét növelték lelkileg, testileg, mások a kicsit segítették előbbre jutni, én meg erősen koncentráltam, hogy olyan legyen, ami leveszi a lábáról elszánt nagyapját. És megszületett. Amint kibújt, a közelállók felkiáltottak, aztán az egész törzs kiáltozni kezdett: "Csoda! Nézzétek, csoda! Hála a mi isteneinknek! Holdfia, nézd!" - kiáltozták. Akkor Holdfia felemelkedett, és odalépett a lányához, aki csapzottan, a tömegben egyedül, mint egy állat, épp elharapta a köldökzsinórt leválasztván magáról kilenc hónapig hordott magzatját, és azon nyálasan-lucskosan felmutatta az Égnek a fiát, aki félig fehér volt, félig barnabőrű! Két színből szabályosan összegyúrt alak. Intő jel volt ez Holdfiának, és mindenkinek. El is feledkeztek Brú-ról, aki ottmaradt az üres tér közepén gúzsba kötve. Térde megrogyott, isteneihez könyörgött fiáért és Tunért. Aztán meg hálát rebegett nékik a törzs hangulatának megváltozásáért. Reménykedni kezdett.

Így történt. A félig fehér, félig barna gyermek aztán nagy uralkodó lett. Amint Tun feltartotta a gyermeket, a fűz ágai közül a napfény ráesett, olyannak tűnt, mintha a Nap fénye aranyba vonta volna testét. Nagyon büszke voltam a jelenetre. És nem hiába. Ettől kezdve a fiúcska csodájára jártak. Holdfia is megenyhült, levétette Brú lábáról a megbélyegző követ, és hazabocsájtotta.

Brú csakhamar visszatért törzse békeakaratával. Kezükben pálmaágat lengetve követték a fekete törzs küldöttei, így közeledtek a törzsfő palotájához. Megtekintették a gyermeket, és ők is elfogadták a magukénak. Hiszen félig fekete! Amikor Unk, a félig fehér, félig fekete fiú törzsfő lett, egyesítette a két törzset a Nagy Níl-folyó mentén. Hősként tisztelték, és istenként imádták a vidéken. Gátakkal leigázta a folyót, és leigázta a folyó menti idegen királyokat is. Hős krokodil-lovas lett. A félelmetes hüllő hátán billegő baldachinos trónszékről mondta ünnepi beszédeit, amikor mint a Nap Istenét köszöntötte népe. A régi törzsfői lak helyébe hatalmas palotát építtetett messze földről hozatott szilárd kövekből, és ebben, az évezredek viszontagságait is kiálló palotájába temették el, amikor lelke visszaszállt a köztes létbe. És tőle örökölték hatalmukat a később e földön uralkodók... - sóhajtott utolsót a cicám.

- Jó történet, Chrü. Egész emelkedett lettem tőle, és bátrabb. Hiszen, ha egyszer fáraó voltam Egyiptomban!... -

13. UNK SMARAGD BOGARA

El kéne már kezdeni... Írni kéne... Majd később!

Ez így megy napok óta. Forog, forog, feszít, de nem bír munkára kapatni. Olyan, mint a kelés. Ha kiszúrnám, tán elfertőződne, egyelőre érlelődik. Ki kell hogy fakadjon!

- Nem rossz a hasonlat! Akárhogy forgatom, megáll - hangzik mellettem, és egy fekete farok vonul el a székem előtt. A farok előtt egy feltartott büszke fej vonul, s a kettő között egy ringó járású macska. Amikor utána szólok, megáll, de nem fordul vissza. Vár. Latolgatja, vajon érdemes-e velem egy vita. Merthogy vita lesz, az nem kétséges. Mindkettőnket ismerem jól.

- Annyit mormogtam csak, hogy nem rossz a hasonlat - szól, és folytatja az útját valahová el, a kert felé. Mivel már belejöttem, felfakadtam, s a genny folyik belőlem kifelé. Legalább könnyítek magamon:

- Mondd csak, Chrü! Voltál te már valaha macska? Úgy értem valamelyik előző életedben? -

- Nem. Soha. -

- Hát ez látszik rajtad! -

Talált! A macska megáll, és látom, a két rózsaszínű fül egészen meghegyesedett. Figyel. Vagy azon tűnődik, hogyan riposztozzon. A két fül páros kis kört ír le jobbról balra, a farka egyet csóvint balról jobbra, és cicám elterül a hűs betonon az almalevelek árnyékában. Kiiktatott. Tehát folytatom egyedül. Csak úgy, magamnak:

- Ha szidlak, amiért hagyod, hogy a szemtelen kóbor macskák felzabálják a kajádat, csak pislogsz rám kényelmetlen közérzettel, mert nem árulnád el a gyávaságodat. Dehogyis mernéd elkergetni azt a másikat! Le is nyúzná a bőrödet, igaz? Vagy sajnálod őket? Néha az az érzésem, igen. Amikor otthagyod a kaja végét. Áldozatul vagy jólelkűségből. Ha mondom, hogy így éhen maradsz, mert nem adok kétszer vacsorát, csak behúzod a farkad, és lehajtott fővel bevonulsz a lakosztályodba. Szóval a dolgot a macskák, az igaziak, nem így intézik el. Először is nem értik, amit mondok... És vajon kutya voltál-e valamikor? -

- Az igen. Néhányszor. -

- És nem kevered össze magad olykor a kutyával? Például, amikor a hívásomra futva jössz elém? Ami nagyon jól esik nekem, és mindig széles mosollyal fogadom az érkezésed, ugye? Meg amikor nem a kajáért caplatsz mellettem, hanem hogy ne légy egyedül. Vagy hogy ne legyek én egyedül. Tehát a társaság kedvéért. Ez sem macskavonás... Hm? -

- Mit akarsz ezzel az egésszel? -

- Csak örülök annak, hogy megérted az emberi szót. -

- A jó ég áldjon! Mintha csak most tapasztalnád először! Hát persze, hogy értem! Még válaszolok is. -

- No, igen. Teljesen valósághűen értesz. Nem úgy, magunkközti merengésben. A színtiszta valóságban. Eléggé világos, amit mondok? -

- Igen. Persze. Hogy miért firtatod, fogalmam sincs... Nem beszélnénk inkább a Smaragd Bogárról? -

- De! Mi az a Smaragd Bogár? -

- Egy bogár, amelyik smaragdból van, kemény a páncélja, mint a gyémánt, mégis néha elkopik, de újra nő. Olykor egészen pici a bogár, mint egy muslica, máskor meg teljes nagyságában ragyog, és akkora, mint egy darázs például, csak alakra más. Olyan, mint egy fúrófej. Merthogy az is. -

- Szóval bogár vagy fúrófej? -

- Ostobának tetteted magad. Minek? Anélkül is elmesélem. Mostanában sokat gondolok rá. Talán a darázszümmögéses vadszőlő-fal teszi. Talán. Mert biztosan zümmögött is, vagy valamiféle hasonló hangot adott ki, amikor a fába belefúrta magát. Egy speciális, különleges illatos olajjal átitatott farönk volt a szállása, amiben élt. Ha pihent, és kiült a rönk tetejére, akkor regenerálódott a mérete is, meg a páncélja élei is újrakeményedtek. Ilyenkor jöttek a szolgák, óvatosan leemelték a Bogarat a gerenda tetejéről, és leszelték a két szélső 2-2 mm-nyi szeleteket, óvatosan egy ládikába tették, a Bogarat meg vissza a gerenda tetejére. Ez így ment, amíg a Bogár élt. Látnivaló az összefüggés a Bogár munkája és a testének elkopása között. Később megtudtam, hogy a balzsam teszi lehetővé mindezt. És amikor Unk meghalt, és a Balzsamról senki nem gondoskodott, sem a Bogár munkáját nem szelték le könnyű kis fűrésszel, és nem tették ládikába, tehát amikor már a Smaragd Írástudónak senki nem látta hasznát... -

- Unk? Azt mondod, Unk? Övé volt a rovar?... Csak nem te voltál, Chrü? Na? -

- Nem én. Akár hiszed, akár nem. Egészen különös szerzet volt. Nem volt lelke, mégsem volt állat, de szellemlény sem... És egyszer úgy eltűnt, mondom, Unk halála után nem sokkal, hogy soha többé nem került elő. Igaz, senki nem kereste. Csak a balzsamos rönkre akadtak rá, és nagy nehezen megfejtették a titkát. De azt senki nem tudta, és azóta sem tudja senki, csak most te meg én, hogy ki vagy mi csinálta azokat az érdekes krix-krax-okat, amiket a tudósok ma a hieroglifa ősének neveznek. Mert mint egy gyönyörűséges szú, a Smaragd Bogár beleette magát a farönkbe. Vonzotta az illat és az íz, és a rágás útjából kialakultak a különös ábrák. Ezt csak Unk tudta, és felismerte az ábrákat, és azt látta, hogy abból az ő életének és uralkodásának története olvasható ki, és megbecsülte Isten küldöttét, a Smaragd Bogarat, és eltette gondosan az Írást, a falapokat, és táplálta a rönköt, és ezzel a bogarat, és figyelte, amint regenerálódik a levegőn, és amint élesednek a fúrócsápjai, és sokszor a tenyerére tette, és megköszönte néki a kemény munkát... Hát ez a Smaragd Bogár története. -

- Kösz, Chrü! De miért mondtad el most? -

- Mert emlékeztet valakire... Olyan öncélúan munkálkodó, amiből senkinek haszna nincs, nem is lesz soha, mégis számára az a legfontosabb. -

- Ühüm. Talán tudom, kire emlékeztet... Ha nem jönne ki fürdeni a lég szépségében, ha nem töltekezne a Természetből, és nem élezné újra meg újra pajzsocskáit, azaz szárnyait, akkor nem dolgozhatna. Bár a tökéleteset alkotja, az senki számára nem látható, mégis alkot rendületlenül... És a munkába eléletlenedik, megnő, már alig fér ki a járatán. Ám odakint megint szép lesz és éles a természet szépségétől és a megelégedettségtől, újra alkalmas lesz a munkára, picire zsugorodik, és újra kezdi. De hiszen ez mindegyikünkkel így van! Csak talán nem ennyire látványos a különbség a tetterő és a lankadtság között... -

- Hát igen. Ez lett a vége... Odabent, az egyik legszebb rajza közepén annyira megnőtt, hogy nem tudott tovább rágni, és már elkoptak az éleskéi is... Bennragadt, bennfulladt a saját alkotásában. Fantasztikus, igaz? -

- És ki találta meg? Az utolsó alkotását őrzi valaki? És az előbbieket? -

- Én tudom a titkukat egyedül. Ha elfelejtem majd, mert eljön a feledés évezrede, akkor már senki nem fogja tudni mindezt. De nem is lesz fontos... Csak egy bogár!... -

- Te mindezt Unk révén tudod? Ugye ő volt a félfehér-félfekete nagy törzsfő, aki... -

- Igen. Már megírtad, részben. Amit azóta meséltem róla, az elmaradt. Itt az ideje, hogy pótold! -

14. UNK, A FÁRAÓ HARMADIK TÖRTÉNETE

Chrü mélységes titkokba avat:

Baloldalamon magasan tornyosuló íráslapok oszlopai várakoznak végeláthatatlan erdőként. Előttem az első nyitva, mint egy könyvlap. A hátlapján a fűrésznyom finom recéi, a nyitott baloldalon maga az ábra, jobboldalán a tükörképe. Pontosan félbe vágta a fűrész a járatokat. A Smaragd Bogár fúrt járatai tulajdonképpen a rajz vonalai. Érthető, ugye? Innen olvasom Unk történetét. Érdekes módon nem a szüleinek kalandos szerelmével kezdődik, hanem azzal a pillanattal, amikor Tun, az anyja, a Nap tündöklő korongja elé tartja gyermekét. A kép mintha azt láttatná, hogy a Nap, mint a Legfőbb Atya, sugárzó ragyogásban kibocsájtja magából szülöttét. A földöntúlinak látszó lény félig barna, félig fehér, mintha egy határozott vonallal hosszában ketté vágták volna: balra fénylett barna bőre, jobb oldalán tündökölt a fehérsége.

Még gyermekként is tisztelték végig a Nílus mentén, a felső folyásától az alsóig, hát még, amikor nőtt és eszesedett! Valóban olyan volt, mint a Nap Fia! És ehhez tartotta magát. Minden hajnalban kiment a legmagasabb dombra Atyja újjászületését köszönteni. A vöröslő fényben alakja az égre tapadt, mintha a Nap lökte volna ki magából a sivatag sárga végtelenje mögül, ő pedig kitárt karokkal várta a Napkorong felemelkedését a Semmiből. Áhítattal gyönyörködött a jelenségben, és hatalmas lélegzetvétellel szívta-vonzotta magába a Nap hatalmas energiáját. Erőt gyűjtött munkálkodásaihoz, mert hitt abban, hogy választott feladatának eleget kell és tud tenni.

- Emlékszel, amikor Ká a Köztes Létből a megtestesülésére készülve útjára indult. Rettenetes életet vállalt. Tudta, hatalmas tetteket kell majd végrehajtania hatalmas erővel. De hogy meglesz-e hozzá az ereje, nem volt biztos benne, ezért félt. De győzött. Ha tovább lapozol a Smaragd Bogár művében, láthatod alkotásainak sorát! -

És sorjáztak a képek: Unkot népe vezetőjének választja. Ünnep, harci táncok. Aztán Unk fehér serege élén a feketék ellen indul. A feketék hódolnak előtte, és Unk törvényt hoz: a két népet egy trón alá kényszeríti, a felső folyás menti negroid, barna barbárokat és az alsó folyás mentén az évezredek óta őslakos, magát elitnek tartó fehéreket, békét teremt közöttük, az együttélés lehetőségeit teremti meg azzal, hogy bár leigázta a fehéreket, de jogokat is adott nekik a kiemelkedésre, érdemük szerint. Unk letette a civilizációnak nevezett életforma alapjait. A lapokon kép és kép, azaz szó és szó. A feladat rettenetes energiákat igényelt.

- A Leghatalmasabb tudta, Unk nem közönséges halandó, és nem elegendő a számára egyetlen közönséges Szellemlény, mint én, hát átnyújtotta Unk-nak a Természetet, hogy abból táplálkozzon. Unk magáévá tette a Vihart. Fenn állt a fehéren cikázó villámok alatt a dombtetőn, és kezeivel elfogta azokat. És megfejte az Eget, és a Mennydörgést magába fogadta, és keblét dagasztotta vele. Volt, hogy úgy megtelt, már nem fért belé több energia, a felesleget hát visszaadta a fáknak, nádasnak, állatoknak. Megszelídítette a Krokodilok Királyát puszta két karjával, hámba fogta, és úgy száguldott a hátán a hatalmas folyam árja felett. És megsokszorozta népe energiáit, hogy néki messze földről, a Nagy Hegyek Országából köveket hurcoljanak városok és templomok és paloták és sírhelyek építéséhez a vízöntözte, homokos folyóágy mellékén - mesélte Chrü.

Aztán megint az írásba néztem, miután a mese alatt túljutottam a Törvények sorjázó rendjén. Háborúk Afrika népeivel: nyilak, elefántok, halottak, és Unk a dombon hálát ad Atyjának, a Napnak. Belháborúk, bíráskodás törzsek és törzsek között, és Unk a templomokban, Unk papok között, Unk békét és félelmet terjeszt, és feltűnnek a földi istenek a féken tartás és a reménytelenség elűzése végett, mert egyre többen lettek a nincstelenek. És Unk, az Uralkodó, akit ünnepelnek: tüzek és kincsek és követek és földig hajlások, felvonulások és táncok. Unk, aki egyedül van és társra vágyik. Unk és egy nő. És egy másik. Harmadik. Sokadik. Ahogy elnézem, ezek nem társak, csupán a test vágyainak kielégítői.

- Mi van, Chrü? Unk, a hatalmas, nem tud szeretni? Nem erő-e a szerelem? Nem ad-e új energiákat? No, mesélj! Hogy is volt a Lelkem 10000 évvel ezelőtt a szerelemmel? -

- Félretolt benne minden érzelmet az akarás és az ész. Lehetősége is kevés: folyvást a munka. Hát legalább ízesíteni akartam a perceit, mert terelni lehetetlenség, sugallni meg éppenséggel kizárt volt. Hát olykor megmutatkoztam előtte, mint a Hold egy táncos ezüst sugára, hogy szíve édességet is élvezzen. Ennyit tettem, de még ennyire is szüksége volt: láttamra mindig elmosolyodott. De, óh! Milyen ritkán volt alkalma a Holdban való gyönyörködéssel meglopni az éjszakát a nyugtató-pihentető álom elől! Tudod, mekkora dolog fogta őt rabjául? Az emberiség első lépésének útját egyengetni! Verejtékkel szerzett kényelmes civilizáció!...

Igen, meglátta a Szépséget az asszonyban, élvezte és eldobta. Ágyékának erejéből százszámra lettek gyermekek a Nagy Folyó völgyében. Negyed vagy háromnegyed részben kétszínűek, s hogy melyik dominált, az az asszony színétől függött, és halványultak a választó határok, és lassan alig lehetett észrevenni, hogy ez megint egy Unk-fattyú. Unk gondoskodott róluk, de nem érdekelte jobban, mint népe bármelyik fia. -

Lapozok tovább. Öregedett. Szépség nélkül azonban nem tudott élni. Unk és ligetek, vízesések, oázisok, Unk tenyerén a Smaragd Bogár...

- Te Chrü! Csak a Szépséget lelte meg a Bogárban? Nem tudta, hogy az valamikor a történettudományok atyjának lesz nevezhető? Hogy hatalmas érdeme, a rögzítés feltalálása nem más, mint a gondolat esélye a fennmaradásra? -

- Találtál egyikükről is valahol halvány említést? Még Hermész Triszmegisztosz sem ismeri őt... No, de hagyjuk! Unk eltűnt a Természet körforgásában, amint eltűnt a Smaragd Bogár is dolgának teljesítése közben. Unk lelke, azaz Lelked, felszállt a Köztes Lét Birodalmába. Igen, Istennek egy részecskéje test nélkül, szabadon. Ká után. És Em után. És még hány meg hány megtestesülése után. És mennyi lesz még, amíg beléd költözik majd a huszadik század 42-dik évében!... -

- És ugyan hová lett a rengeteg felhalmozott energiája? Ami se nem lélek, se nem test. A tiszta energia? Mind szétszórta volna? - tűnődöm régi kérdésemen, hátha egyszer, vagy épp most, válasz érkezik rá.

- Abból jutott minden lélekutódjának, még neked is, mindenkinek, akibe beleköltözött! Az energia hagyományozódik, és nem tűnik el. Nemcsak a testi, amely leszippantható mások által, hanem a lelki is, amely ha kell, megsokszorozódik, hogy vállalt feladatodnak eleget tehess egészen addig, amíg egyazon formádban a Földön ügyködsz. -

- Hm... - így én.

- Na, mondd ki! - leheli Chrü biztatón, hogy végre felszínre kerüljön, és leírhassam ide, mert ő ismeri a kérdésemet, ami annyira foglalkoztat:

- Szóval hogyan ismered ki magad a Bardo hatalmas forgatagában a kószáló, Földre készülő Lelkek között? Hogyan találsz meg engem? -

- A lelkedet, úgy érted. A melegség szintjéről, amit barnaíriszes szeretetnek szoktam nevezni, és a vonzás erejéről, amit a felhalmozott lelki energia áraszt maga körül, mint fényes lélekburok. Meg az azonosság vonzásából. Hát így. De ezt is írd ám le! Hogy mások is tudomást szerezzenek erről a fontos dologról! -

15. KHOR, ÁBRAHÁM NÉPÉNEK ELÖLJÁRÓJA

Jó lenne tudni, miképp is van ezzel a kóbor Szürke Macskával! Pancúrban Chrü lelke figyel, és érzi a bennem gyülemlő feszültséget a tegnapi kaland után: féltem az én kis bátortalan cicámat ettől a fenevadtól. Nem véletlen, hogy ennyire paríroz neki! Beszéljük hát meg:

- Nem gondolod, Chrü, hogy valakihez tartozik ez is? -

- Hogy Szellemlény, azt akarod mondani? -

- Mintha. Nem egészen macska, ahogy a szemébe néztem. -

- Ha így van, akkor persze, tartozik valakihez - keni el a konkrét választ Chrü.

- Tán titok? - pislogok felé.

- Nem, nem titok, - kapcsolódik a gondolatomba - csak hát nem kell fecsegni, ez az ukáz - nyújtózkodott hosszan, nagyot ásítva, amellyel az ilyen macskafélék a bizalmukat szokták a gazdi felé sugározni.

- Ez agresszív, sunyi és tolvaj! Tudja az erejét, és számol vele: sakkban tart mindkettőnket! -

- Talán éhes, és itt van egy félig kipróbált menedék. Még nem söprűzted el igazándiból. -

- De megtenném! -

- Csak gondolatban, mert igazándiból ahhoz túl jó szíved van. -

- No, ebből elég! Az biztos, hogy nem szeretnék együtt élni azzal, akihez tartozik! Valami bővebbet nem böknél ki, Chrü? Például hogy kihez? -

- Hm... a Bardo... még őrzi őt... -

- Bardo! Uramisten! A minap ott jártam, és Janóval találkoztam, képzeld... - kiálték fel boldogan az emléktől.

- Langyos, langyos... -

- Janó? Lehetetlen! Ő meg az ádáz Szürke? Le-he-tet-len! -

- Dehogynem! A szellemlények felveszik pártfogolt lelkeik egynémely tulajdonságát anélkül, hogy azonosulnának velük teljesen, ezt illik tudni! -

- Akit ez a Szürkemacska képvisel, annak a léleknek épp oly ádáznak és agresszívnek kell lenni, mint ez a dög. Janó sose volt ilyen! Olyan szelíd és csendes, igaz, agresszíven imádó, de nem ádáz és sunyi... -

- Te sem voltál mindig gyáva, sem ennyire bántóan nyíltszavú, satöbbi, satöbbi. A Bardoból új feladattal a hónod alatt kell visszaindulnod a Földre. Nemde? -

- De... Akkor Janónak dolga lesz errefelé... Ha a Szürke ugye itt somfordál... De mi? -

- Bizonyára valami fontos - ásította Chrü-Pancúr.

- Chrü! Te tudsz valamit! Ha nem világosítasz fel, ma nem kapsz ebédet! -

Pancúr hatalmasat prüszkölt, ami nála sértő röhögésnek számít, de nem is csodálom: pontosan tudja, nem váltom be a szavam, és kap enni, ha benne is hagy a tépelődés bugyorgó hordójában, de hát nem is ez a fontos, ezt is tudja persze, és elnyúlik a napon, én meg mellette a tál szőlő-reggelimmel, és hallgatom:

- Emlékszel Unk-voltodra? Amikor fáraó lettél, tudod! -

- Tejóisten! Honnan kezded, Chrü? Ádámtól-Évától? -

- Várj csak, várj! Megtudod. Szóval Unk már évtizedek óta a Bardoban lebzselt, pihente életének fáradalmait, meg aztán sehogy sem volt kedve újra emberbe bújni. Tudta, mi vár rá, mit kell vállalnia, és sehogy se akaródzott. Úgy érezte, fáradt, és hát úgyis mindennek eljön az ideje, amikor mindenképp menni kell...

Unk életében szerte kószálván az országban, jócskán elhintette a magvait. Szerette a nőket, mondhatni, buja volt, de gondosan titkolta. Ám minden titokra fény derül: hamarosan sok-sok, két színben pompázó gyermek szaladgált Egyiptom földjén. Igaz, az első generáció fehér-barna színének eloszlása még 1:4 volt, aztán az ő gyermekeiken az arány tovább osztódott, ennek ellenére a kétszínű Unk-utódok mindegyikén jól látható volt királyi vérből való eredetük. Úgy is tisztelték őket. Ők voltak a kiválasztottak, a kvázi "nemesek", és belőlük lettek idővel a hivatali hatalmasságok. Kiváltságuk akkor is megmaradt, amikor már pontnál is kisebb foltok borították a testüket, hogy nem lehetett megkülönböztetni, melyik a pusztán napbarnított, és melyik az Unk-származék. Őrizték is kiváltságaikat rendesen! De ez már egy későbbi történet.

Unk legközelebbi földi alakja a saját unokájának az unokája volt. Ezen a generáción szalamandraszerű foltokban vált külön a két bőrszín. Egyiknek a fehér bőrén puffadtak a barna foltok, másiknak fordítva, fehér puffadások torzították a fényes barna bőrt. Mit ne mondjak, ez a népség küllemében eléggé visszataszító lett. Hiába Afrika forró klímája, külsejük miatt közülük a kiváltságosok hosszú, a fejüket is eltakaró fehér burnuszokat viseltek.

Khor, Unk leszármazottja, egy távoli tartomány elöljárója volt... -

- Itt kellett volna kezdened. -

- És akkor nem győzném félbeszakítani a történetet a "miért"-jeid miatt! Nos, Khor alattvalói nem Unk birodalmából származtak. Ők egészen másfajta nép volt. Maroknyi, egyistenhívő társaság. Juhot tenyésztettek a köves, gyérfüvű mezőkön a mai Etiópia keleti vidékén, kábé ott, ahol korai őseik éltek, emlékszel, akik a csontvelőből szívták ki az emberré válásukhoz szükséges energiát. Ez a nép nem a Napistent imádta, hanem valaki mást, valaki megfoghatatlant. Tisztelőiket "Ábrahám nemzetségének" nevezték. Maguknak való nép volt, és bár a fáraó küldötte, Khor türelmes, belátó feljebbvalónak bizonyult, szerették is a maguk módján, mégis igyekeztek elkülönülni tőle és szolgáitól. Tartottak a vérétől, nem csak a hatalmától. Khor vérében pedig buzogott az ük-ükapjától örökölt bujasága.

Egyszer egy fényes, Ábrahám-beli, juhot áldozó ünnepen jelen volt Khor is. Kilétét takaró burnusza alól akkor megpillantotta Nákhot, az áldozó főpap leányát, és menthetetlenül beleszeretett. Bár tudta, Ábrahám népének tiltott a keveredés, Khor magával hurcolta a házába a leányt annak ellenére, hogy volt már tisztes, Unk-utód felesége. Khor ott azonnal a magáévá tette, és mindannyiszor így tett, ahányszor csak megpillantotta, mert annyira kívánta. Jóvátételként hites másodfeleségként bánt vele. Hiába a hódolat és kincses ajándékok, Nákh szenvedett. Khor bőre miatt-e? Vagy a saját vallása miatt? A mássága miatt? Vagy egyszerűen nehezen tűrte az erőszakot? Nem tudni pontosan miért, de undorodott tőle. Egy szép napon, miután megszülte ötödik gyermekét is, mérget öntött a férfi italába, és elpusztította. Nákh keservesen lakolt tettéért. Bűnhődése lassú kínhalál volt. Nyakig ásták a férgekkel dús földbe, és senki meg nem közelíthette. Ez hagyján, ez a teste volt, ám lelkének máig bűnhődnie kell... -

- Ezzel a történettel akartál volna magyarázatot adni a Szürke Macskát illetően, Chrü? -

- Hát beszélhetek én? Tiltva vagyon - nyávogott álmosan Pancúr.

- No, fejtsük csak meg! Szóval Khor viselte egykoron az én lelkemet. Buja voltam, és akarnok. Nyilván te is, szellemlényem, épp ilyen buja és akarnok voltál... -

- Kikérem magamnak! -

- Jó-jó! Innen nézve legalábbis, nem?... Te, Chrü! Csak nem A Szürke Ádáz volt Nákh előző életének a szellemlelke!? -

- Eltaláltad. Most már mennék puha szőnyegemre kérlek... -

- Ja. Szóval arról van szó - fontam tovább a következtetések fonalát, - hogy egyrészt Khor lelkének győznie kell a bujasága felett, és hát te tudod a legjobban, Chrü, hogy az elmúlt néhány ezer év alatt testileg-lelkileg leszoktattam magam a bujaságról... -

- Igen, igen. És Nákhnak pedig az alázatos, önfeláldozó, feltétel nélküli szeretet tudását kell megtanulnia. Ennyi. -

- Nem gondolod, hogy szegény Nákh már akkor is tudott szeretni, csak nem éppen Khort? Emiatt bűnhődik már évezredek óta!... Jaj, istenem! -

- Túl messzire kalandozol, édes gazdim! - nyögi Pancúr -

- Aha! Már kapisgálom, hogy mikor és kiben találkoztam ebben az életben Nákh lelkével. Olyan vissza-visszatérő kapcsolat lehet közöttünk testeken és sorsokon át, amint az meg van írva? Nemde? -

- Eltaláltad. Az a sátáni szürke macska nem más, mint Pakk, Nákh azaz Janó szellemlénye. Errefelé tüsténkedik, és a Földre várja a gyámolítottját. -

- Nohiszen! Janó ott lötyög a Bardoban! És épp olyan lusta, mint mindig volt. Esze ágában sincs lejönni onnan!... Hm... Nagyon tudott szeretni valamikor. Nákh-lelkű Janóm hát ezzel, a viszonzatlan és állhatatos szeretetével akarta levezekelni, hogy annak idején megölt. És már nem-buja Khor-lelkem úgy válaszolt, hogy rideg és elutasító voltam hozzá. Valahol nagyon is összetartozunk... -

- Akkor szia, - máogott egy kurtát Chrü, és befelé fordult. -

- Nono! Egy percet még, kicsi macskám! Már csak azt mondd el, mit keres nálam épp Pakk, ha ő a rábízott Janó-lélek előretolt szálláscsinálója? -

- Csak egy gesztus Nákh részéről. Tiszteletét teszi. Leküldi szellemlényét mielőtt egymás szemébe néznétek a nagy Földi Találkozáson. -

- Szóval Janó újra jön! És épp ide! -

- Nem emlékszel a találkozástokra a Bardoban? Akkor olvasd el újra! -

- Nem merem gondolni sem! Kimondani sem! Leírni pláne! Egy sátáni macskaőrangyal hozza a hírt a következő unokámról? Jön! És szeretni fog... Chrü! -

- Egy akaratos, önfejű fiúcska... - azzal Pancúr a hóna alá dugta a fejét, de mintha még mormogott volna valamit: - Nem mondtam semmit. -

- Emlékszem: "Odahagytam a gyémántragyogású szirtek világát, mert űzött a kíváncsiság, illetve a vágy, megtalálni következő unokámat, de hiába tekeregtem és énekeltem a Bardo rózsaszínű vibrálásában, új, kicsi lelket nem találtam... Lehet, hogy egy öreg lélekként várakozik földi jelenésére?..." Igen. És akkor berobbant a Bardo csendes légkörébe egy meggyötört lélek, Janó... Minden teljesen világos és logikus és összefüggő. Kösz, Chrü! -

16. KHOR HALÁLA

Azt álmodtam, hogy Khor vagyok megint. Hűs házam elfüggönyözött szobájában heverek, odakint a rekkenő hűség, Ré bárkája nemsokára épp a fejem fölé lebeg, mögöttem pálmaágakkal legyező szolgák, arcukról, mellükről csorog az izzadság, választott ágyasom a kút vizében hűsített söritalból korsót tölt, s hozza. Megsimogatom, és Nákhra gondolok, aki nem lehet mellettem: szoptat épp a jó anya. Áldom őt, mert megajándékozott a gyermekkel, a jövővel, immár az ötödikkel, és ábrázatomon elömlik az elégedett mosoly. Behunyom a szemem, már eleget néztem falaim képeit, azt a megfestett tájat, ami amúgy is körülvesz, ha kilépek. Hogy ki se kelljen lépnem, a falakon idebenn is láthatom: sárga árpatábla, túl zöld füvön lantszarvú tehenek, keresztben vékony elfutó patak, igazából a medre csak, most épp egy cseppet sem hagyott benne a nyár, mellettük a kiemelő szerkezetek gólyalábai meredeznek. Szóval mindezt eleget néztem már mióta. Hunyt szemhéjam mögött más képek úsznak elő. Odalentről, a dombalján álló házaimból, ahol feleségem, a meddő, neveli Nákh gyermekeit. Nagy a zsibongás. Ide nem hallatszik fel, tudom mégis. Régi ágyasaim a kertben szorgoskodnak, liliomokat ápolnak meg agavét, szedret szednek a futó ágakról, vagy kókuszdióért hajolnak, hónuk alatt kosár. De szép is így minden! Dicsőség néked, Nefet istennő, ki meghallgattad könyörgésemet! Nekem szánt gyermekfeleségem vézna méhe nem fogadott be utódot. Vézna és rideg volt mindig. Hosszú évek teltek, amikor Ábrahám megmutatta nekem az igazit... - Ó, Nákh, lelkem üdve... - sóhajtottam. Még hallottam a szolgák halk neszezését, amint nyugvóhelyem felett elhúzzák a függönyt, ráterítették az ezüsthálót a rovarok ellen, hogy álmom nyugodt legyen, és elosontak nesztelenül. Aztán már semmit nem hallottam. Mennyei volt a csend,

                                    ... és bárkám lágyan siklott tova az ég boltozatján. Mellettem Ré maga, mögöttem pálmaággal a kezében Osiris maga,

                                    ... aztán a bárka elsuhant, én kirepültem. Most Horus sólymaként lebegek az égen, kiáltásom erős és átható, mint a vadlibáké, és kitárt szárnyakkal szállok alá a Túlvilágra,

                                    ... és közben, már a túlparton megpillantom másik énemet, ott áll millió más testnélküli lélek között, és elszántan suhanok feléjük, mert tudom, ez a Túlvilág, és meghaltam már, de mindent meg fogok tenni, hogy elérjük a megszabadulást!

                                    ... Akkor nagy bátorság költözik a szívembe, és elhúzom a kapu reteszét, amely a Túlvilág titkait rejti,

                                    ... és akkor Nut, mennyei anyám beleszül engem a másik létbe, a Túlvilág köreibe, és mint újszülött lélek megjelenek, és hódolva üdvözölnek a Horizont istenei, mert én vagyok a tökéletessé lett lények királya, ki teremtettem az eget, és életre hívtam a Föld lakóit, amerre megyek, nemzem a lényeket, világra hozom az isteneket, és nemzem, megfoganom és szülöm saját magamat, és a születéseket lebocsájtom a világba, és utam az eljövendő gyermekek, a még-meg-nem-születettek ösvénye, amely a Földre vezet, és én, az újraszületett, a jövő nemzedékeit szüleikhez vezetem.

                                    ... Vagyok a tegnap és vagyok a számtalan faj jelene és vagyok a holnap, vagyok a titkokba burkolózó isteni lélek, aki egykor, az idők hajnalán megteremtette az isteneket,

                                    ... és a Túlvilág ölén mégis megrendültem, remegő lélekként keresni kezdtem földi testemet, hogy újra egyesüljek vele. Mögöttem szárnyakként repkedtek a múmia-szalagok, nem védték már testemet a széthullástól, és láttam, mint veszítem el földi kötődéseimet, hiszen a tekercsek nem nyűgözik tagjaimat, és megkapaszkodom Osiris Dzsed-oszlopába, és már kiáltanék, hogy élek! élek! élek! a lelkem él...

                                                                        ...amikor árnyak közelednek felém
                                                     a távoli homályból sokan, felismerhetetlenül...
messziről furulya szól, én mégis félek, hogy ez a második halál!...

- Ne rettegj! Csak italt hoztam, hiszen szomjazol - szól fölém hajolva egy ismerős hang. Hella az, ágyasom a tengeren túlról. De még nem is érintem a kelyhet, már ellép mellőlem. Rákiáltanék, hogy ne vigye, tikkadtan szomjazom, ide hát! De hang nem jön ki a torkomon. Csak tátogok és kínlódom. Akkor ajkam hűs poharat érint, s én kortyolnék, de a pohár üres, torkomba nem csorog frissítő nedv.

- Igyál, hiszen szomjazol - szól fejem fölül egy másik ismerős hang, felnézek, már ütésre áll a kezem, amikor ellép ő is, kezében a pohárral. Faru volt az, fekete kedvesem, szolgám az ágyban.

Most látom, a feleségem jő, kezében kancsó. Kicsi és vékony, csak álhaja mutatja asszonynak. Engedelmes, serényebb, mint szolgáim, tudom, és már érzem enyhülni szomjamat végre. Uali ő, ruháinak redői szépen rendezettek, nyakában lánc amulettel és az Élet Keresztjével. Hívő ő, és rosszallón tekint rám, mintha most is mondaná, hogy Ábrahám leánya az igazi, ő csak a világ előtt, de mégis itt van, és most, lám, szolgál engem, ahogy illik, ahogy kell, és korsójából áttetsző apró üvegcsébe csorog az ital, kedvenc habzó árpasöröm. Hallom, és torkom szárazsága már-már enyhülne, de a telt pohárral ő is ellép. Miközben az árnyak távoli serege szürkén közeledik felém, ruhájuk lebben lépteik nyomán, és arcukról fel-felemelinti a sivatagi szél a fátylat, és alattuk, - istenem! - alattuk halott, kifestett arcok merednek rám mozdulatlanul. A számon kérő démonok! - villan ágy agyamon, és a félelem megizzaszt. Ám ekkor önti el szívemet a szerelem, mert Nákh illatát érzem, és a furulyaszó felerősödik, és a szívem boldog.

- Nem italt hoztam én szomjadra, hanem magamat, amire áhítasz hetek óta. Odahagytam gyermekágyamat, hogy hozzád jöhessek... - szól, és rám hajol, és számra forró csókot lehel, és szívem egyre jobban ujjong, hiszen ez maga a csoda! Hiszen sohasem szívelt! Hatalmam kényszerítette ágyamba, házamba, és most... Most akar! Odavetette hát népének hitét végre, és nemcsak teste az enyém, de a lelke is! Hát szeret! És érzem számon a forró ajkat, és ágyékom már válaszol. Kívánom, karom nyújtom, hogy magamhoz vonjam csodálatos testét, és ajkamon a csók alól szárnyal a halleluja, ahogy ők vallják: - Te egyetlen! Megnevezhetetlen! Ki valál az ősidők kezdetén, amikor a Föld és hatalmas hegyláncai még meg sem születtek! Ragyogd be sugaraiddal elhantolt testemet, mely nyugszik a földben mindörökre, és adj boldog szerelmet lelkemnek, immár itt az Amanti smaragd rétjein, add nékem Nákh szívét örökre, hogy istenné váljak magam is! - És Ábrahám nékem adta őt, és egyesültünk nagy mámorban, amikor valaki kilépett az árnyak közül, és felénk közeledett. Anyám volt az, a rég halott, és szólt:

- Azt hiszed, fiam, Khor, hogy a Túlvilágban újszülött Lélekké lettél, s hogy szavaid mágikus erővel rögtön valóssággá válnak? Azt hiszed, fiam, Khor, hogy bebalzsamozva fekszel kőágyadon, és felemelkedvén visszatért beléd az élet, és lelked nem bolyong messze, külön, a Diat tájain? És láthatatlan istenné lettél, akihez Isis közelít, és illatos haját szétteríti arcodon, és kristály combját széttárja az öleléshez? Ilyen tévhitben tengődsz, gyermekem? Tudd, én már Ideát vagyok, de te még élő testben létezel. Ezért várunk mindnyájan itt, akik szeretünk igazán, hogy fogadjunk áldva, ó, fiam, Khor. figyelmezz szavamra: taszítsd el magadtól az istentelent! Nem Isis ő, hanem Séth szolgája, és a vesztedre tör! Told el üdítőként nyújtott hamis poharát! Ne engedj a csábításnak, fiam, Khor! Szerelmem! -

S az alak szétmállott az ég szürkeségében. Már alkonyodott, felettem béke terült, s az ég sötétkék messzi síkján csillaglelkek vigyázták álmomat, és láttam, amint a száguldó fénylények magukba nyelik az imbolygó szürke árnyakat. Eltűntek, és akkor a furulyaszó is elhallgatott. Egy apró csengő szólalt meg fekhelyem mellett, amire felébredtem.

Felemeltem a karom, hogy meggyőződjek, élek-e, megsimítottam az arcom, amely nedves volt a könnyektől, végül felemelkedtem ágyamról, mint egy éledő lélek halotti kiterítéséből, és éreztem ágyékom nedvét a ruhámon. Szolgáimért csengettem, hogy átöltöztessenek. Álmom gyötrő szomjúságát odalent akartam oltani, a családi házban. Közeledett a vacsoraidő. Felébredt a szavannai szél. Türelmetlenségem egyre nőtt. Övemet magam oltottam már. Megborzongott az esteli hűs. Hajlongva igyekeztek a fiúk, s ruháim pillanatok alatt a földön, lábaimnál. Anyaszült mezítelenül álltam ott épp, amikor meglebbent a szőttes. Ám az ajtó függönyét nem a szél lebbentette:

Nákh jött! Karján újszülöttjével, másik kezében italt hozott. Egek! Mint aki köszönti urát. Lelkem boldog lett! Mintha az álmom folytatódna! Úgy láttam, épp úgy szeret, mint álmomban! Fenékig ürítettem a poharat, és aztán magamhoz vontam kedvesemet, aki az ölembe ült, mellét kitárta apró fiának, és éreztem, ágyékom újra köszönti őt: ahogy ült vállamhoz dőlve, ahogyan arca fiára mosolygott, ahogy a fara a combomat égette, ahogy nyílása kitágult, és teste vihara, ahogyan magomat befogadta eszeveszett egyesülésben...

Aztán erőm elillant, minden szervem megbénult. Eltűnt szemem elől Nákh háta, hajzuhataga, az illata, aztán el a falak, végül a hangok is.

- Az ital... - sóhajtottam utolsót...

Mennyei csend vesz körül. Bárkám lágyan siklik az ég boltozatján... Elindulok visszafelé az Emlékek útján... Felemelkedem... már elsuhant alólam a bárka, magam lebegek a Végtelenben... Mint Horus sólyma, kiáltásom erős és átható, mint a vadlibáké...

... és kitárt szárnyakkal szállok alá a Túlvilágra...

17. KRÍ, AZ INDIÁN LÁNY

Kicipelt fotelomban ülök a napsütötte verandámon, élvezem még az utolsó langyos pillanatokat. Vasárnapi és halottak napi csend. Becsukom a szemem, és megint rám tör a forróság, mert rád gondolok, Chrü, amint lelógó kezemhez löködöd a fejed, hogy érezzem a ragaszkodásodat, a szeretetedet, és tudod, hogy mindezért majd hálásan megsimogatlak.

A puszta gondolatra elönt a verejték, arcom kipirul, mintha ki lennék világítva, akár egy rája a tenger mélyén, vagy fénylő aurám lebegne a testem körül: külső jelzés arról, mi játszódik le bennem. A gondolat, mint varázserő... Igen, sokat gondoltam mostanában Krí-re. Ma tán még jobban, mert halottak napja van. Lelkem egyik emlékszigete éled. Mostani életem legelejéről is felhozott rejtélyes képeket. Például az álmomat a bombázás idejéről, amikor kétéves voltam. Belőttek a pincébe, és eltaláltak egy férfit, aki egy padon nyújtózkodva az udvarra néző, magasan vágott rácsos ablak előtt éppen az egyetlen villanykörtét igazította. Aztán kiterítve láttam, barna zakóban feküdt ugyanazon a padon. Vajon valóban álom volt-e? Aztán, egy nem sokkal későbbi félelem-emlék, amikor este a sötét szobában az ágyamból kiabáltam Anya után. Anya beszaladt: Mi baj? - kérdezte. - Félek - mondtam neki. - Mitől? - kérdezte Anya. - A haláltól. - A harmadik kép, ha már így, csokorban jöttek elő a haláltudatom élményei, egy ágyban fekvő asszony, Anya komaasszonya, Margit néni, aki a mi lakásunkban aludt, és hiába lopakodtam fel hozzá az ágyba, nem mozdult, nem ébredt. - Meghalt! - suttogtam a fényes reggelen.

Honnan ismertem a "halál" szavát, értelmét és félelmét kisgyerekkoromban? Most már tudom: Magammal hoztam. Például Krí tapasztalásából:

Lelkem előző lakhelye Gé volt a fagyos északon. Kezében Ák kezével kilehelte lelkét a szikrázó éjszakában. Az a kilehelt Lélek nyugtalanul kerengett a fehérbundájú, hatalmas nőstény test felett. Nem tudta, mitévő legyen, csak egyre hatalmasodott nyugtalansága. Már a hajnal nyújtogatta "rózsaujját" a hómezők felett, színesedett a táj, amikor rájött, hogy sürgős dolga van valahol Dél felé, ahol Ho nevű leányát hagyta magában védtelenül a csupasztestűek világában. Tudta, hiszen emlékezete akkor még úgy tapadt hozzá, mint testéhez az árnyéka. Hogy mi nyugtalanítja, az nem volt egészen világos, bár valami lény vibrálva suttogott neki valamit, de nem értette. Utolsó pillantást vetett Ák és Gé békében nyugvó tetemeire, és elindult az első szellő hátába kapaszkodva. Nem a Bardo felé, hanem Délnek. Egy lény, mint az árnyék szintén felemelkedett Gé teteme mellől, és madárrá vált. Ettől fogva egy kicsiny fehér madárka követte őt, a Lelket, aki utol akarja érni a pillanatot, mert hogyan, hogyan nem, megvilágosodott előtte, hogy jelenése van, méghozzá Ho testében.

Chrütől tudom Ho életét attól a perctől kezdve, amikor az anyja, a fehérbundájú, hatalmas Gé magára hagyta. El is mesélem.

Ho ott gubbasztott fenn egy bokor és egy árva fácska vigyázta fennsíkon, ahová nehezen lehetett feljutni a meredek sziklákon, de lejönni is nehezen, és Ho nem is tudott többé lejönni Má halála óta. Ágakból kunyhót font magának, és a bozót bogyóit ette mindaddig, amíg csodával határos módon meg nem termett néki az egyetlen szem kukoricából sarjadt tápláléka, aztán a csövekből újra vetett is, gondolván a jövőre. Amúgy a jövőt fürkészve nem látott messzire, annyira sem, mint a szeme a tájban, amely szélesen terült el alatta, körül kéklő, homályba vesző hegyekkel a sík vidék peremén, és a nem nagyon távoli folyóval, amerről a csupasztestűek jöttek, akik annak idején feláldozták leányát, Mát Gé vélt kedvéért. Azóta időnként megjelentek odalenn, és tüzekkel, dobokkal imádták őt, Hot, az Anyjukat, aki a kukoricát hozta el nekik.

Egy ünnepen megint megtelt velük a síkság Ho sziklacsúcsa alatt. Sípokkal, dobokkal jöttek halott varázslójukat temetni, és új varázslót választani maguknak. A sámánjelöltnek meg kellett mászni Ho szikláját, elérni és elbűvölni őt, hogy ott azonnal közösülhessen vele, az isteni Ho-val, aki a tápláló étel, a Kukorica Anyja volt. Így tett szert Ho férjre odafönn, a magányos fennsíkon. A sámán neve Arapa volt, és rendkívül szerencsés, harcokkal és győzelmekkel teli uralkodása alatt virágzott a törzs, amely tőlük így kapta később az Arapaho nevet a Pecoa forrásvidékén. És itt érkezünk el az én történetemhez:

Ho testéből kilenc hónap múltán világra jönni készült a gyermek. Loholt a Lélek őrjöngő sietségben a jég birodalmából Ho sziklájáig, mögötte a madár.

A nép ismét összegyűlt alant a születést várván, hogy az első síró hangra diadalt zengjenek az újszülöttnek. Felettük az ég kékjében sosem látott madár körözött. Isten hírnöke, vélték, és jó jelnek vették. Némán követték szárnyalását, messziről jégmadárnak látszott, fehér tolla vakított a fényes égbolton, és kiáltása felverte a forrás mentén húzódó erdők csendjét: Krííí! Krííí!

- Fogadni mernék, hogy ez te voltál, Chrü. -

- Hát persze. Fehéren, mint most, és fekete sapkában. De folytasd! Most kezdődik az izgi! - szólt Chrü. És én szót fogadok:

Odafenn felsírt az újszülött, és akkor odalenn a tábornyi ember felkiáltott: Krí! Krí! Krí! És az újszülött leány megkapta ezt a nevet, és a szent állatok közé felkerült az eltévedt kis csér, amelyik a jégbirodalom boldog lakójaként Gé lelkével leszállt a könnyű meleg birodalmába, hogy "szárnyai alá vegye" a kislányt. És a jelből már mindenki tudta, hogy nem fog meghalni közöttük, a nagy, forró, sárga síkságon. Csak Ho nem tudta. Kétségbeesetten mutatta fel a gyermeket, és erősen suttogta, mint varázsigét: "Fényességes Isten, Fehérmadár! Nem Má ez a gyermek, hanem a te lányod, Krí! Ne nevelj áldozatot belőle, mint Mából, akit szerettem! A Feketehajú lányt megétették a Fehér Nagyanyával, mert szerettem. Vedd el szívemből a szeretetet, és hagyd őt élni, kérlek!"

Ho aztán szült még számtalan gyereket, akiket szerethetett, Arapa pedig győzedelmes harcokkal áldozati foglyokat hozott népének, csak Krí nem jusson az eszükbe, és meghódított új meg új, feltörendő földeket kukoricának és csilibabnak, legelőket juhoknak, marháknak. De Ho lelkében nem szűnt meg a félelem. Mintha valaki belül azt suttogta volna, hogy Krí kiválasztott. Ezért taszította el őt magától, és ridegen bánt vele, nehogy azt higgyék a nép fejei, hogy a Kukorica Anyjának ő a Kedves, és egy száraz nyár végén még feláldozzák esőért.

Krí tehát anyai szeretet nélkül nőtt fel. A meleg odaadást és a szeretetet nem ismerte, pedig tele volt a lelke vággyal, ám nem tudta, mitévő legyen, csak megbújt inkább, hogy szem előtt se legyen, sziklaodúba, erdő mélyébe. Magányossá nevekedett. Szívesen bóklászott az erdők rengetegében bogyókért, gyökerekért, amikkel színesre festette a köveket és a hosszú szálakat, amelyeket maga termesztette növényekből sodort, és szép, színes szőtteseket szőtt testük takarására. A karcsú leány elől csendesen kitértek a törzsbéliek. Tisztelték Ho mellett leányát, Krít is, a Két Tudós Asszonyokat, akik élelmet és ruhát adtak nekik. És tisztelték a leányt ezen felül még azért is, mert a vállán mindig ott ült a fehér madár.

Ho pedig egyre fohászkodott Krí életéért. Várta a kérőt, mert ha férjhez megy, megmenekül Krí, hiszen áldozat csak szűz, csak érintetlen lehet. Végre ez az idő is elérkezett: kérő érkezett messzi északról, onnan, ahol a kis csér otthonos. Ho örült, mert hiszen a törzsi törvény nem engedte a Medvekunyhón belüli házasodást, és bizony meg kellett várni, amíg a kelendő leány híre eljutott az erdőkön túli törzsekig. És azon a reggelen, amikor a jaguárbőrbe öltözött hatalmas férfi megjelent, Ho álmot látott: Nyíllal meglőtt madár teteme hullott a lábai elé, és vérrel mosta a szent kukoricaszemeket a palota udvarának földjén. Varázserejű sámán-férje, a Farkasölő Arapa, hiába fejtette meg az álmot, csak a valóság simította el Ho lelkéről az aggodalmat, az, amikor a sziklacsúcsra beállított a Vadász, mellén-hátán fehértollú madarak tetemeinek füzérével, mintha sok kis Fehértollú Csér köszöntené a ház asszonyát. Ő volt az északi tavak törzsének feje, Tepel.

Másnap Krí, vállán a Krí-madárral, szótlanul bandukolt a jaguárbőrbe burkolt nagytestű férfi után a Sok Tó Vidékére, oda, ahol a Van tava csillog a fenyvesek védő karéjában, és ahol a kis fehér csér végre majd otthon érzi magát. Legalább ő. És naponként erősebben lopakodott riadalom a szívébe. Az idegen világ, a bozontos férfi, a fagyos levegő, a szürke égbolt riasztotta, az egyetlen meleg, mi vigasztalta őrzőszellemén kívül, a tarka iszák, amit a hátán vitt, benne fonalai és egy kicsiny tasak kukoricamag. Időnként odanyúlt, és megsimogatta.

Amikor elindultak, megmutatta hozományát az urának. Tepel felismerte a magokat, de közölte, feléjük nem terem ilyen. - Majd fog! - csirrogta Krí, és ez éltette, az elhatározása, hogy új népének táplálékot teremt.

Sokat küszködött Krí, szűz földet tört, magot vetett, gyomot írott, palántáit sövénnyel kerítette, széltől, vadtól védte, és melegért fohászkodott. Hiába hívta Tepel házába-ágyába, Krí nem ment. Kikötötte, míg be nem érik a termés, nem. Csak tisztán hozhatja meg áldozatát, az élő áldozatot. Tudta ezt Tepel, és tiszteletben is tartotta Krí törekvését. Érezte Krí-ben az isteni erőt, no meg ismerte az anyját és medveősét, Gé-t is, tudta, népük gyámolító anyjai ők, Tudós Asszonyok, és azt is persze, hogy erdei vad nem mindig kerül a csapdába, nyílvégre, ám a mezőn lábán álló kukorica biztonságosan adja az ő magját eledelül.

Így történt, hogy Krí végül is érintetlen maradt. Amikor az első csövek kibontották hajukat, és amikor beérett az első termés, nyár végén, hiszen hűvösek itt a nappalok, és rövid ideig ont a Fényességes meleget, Tepel már nem volt Krí oldalán. Nem volt, akivel megoszthatta volna ágyát, aki elvette volna tisztaságát, aki megáldotta volna gyermekkel. Amíg ő igéző táncokkal bűvölte a növényeket, földjét, zöldjét, virágját, addig Tepel járta az erdőt, és egy jaguár-rokon leteperte. A csontjait egy vízmosta tisztáson találták meg. A Krí-szőtte tegezből ismertek rá.

Krí hallani sem akart az új sámán jogairól. Hátrahagyta a törzsi kunyhót, és kiköltözött a Van tő nádasába, ahol a csérek melengették télen, halakkal táplálkozott nyáron. Úgy élt, ahogy az ősanyja élt valamikor, a fehér medveasszony, Gé. Rugalmasságát megmerevítette az idő, fürgesége remetei mozdulatlansággá dermedt, hite felmorzsolódott a nádas egyhangúságában, és ha fohászkodott, csak halálért könyörgött. Már nem látta értelmét a létezésének, őseihez, Gé-hez akart megtérni, mert nem tudta, hogy ő maga Gé, s ha szeretetre vágyik, hát már csak magamagát szeretheti, és az sem tudta, hogy nincs megváltás. Csak magány van. És elszánás. Várt tehát, varázsolt kígyókat, sasokat, mérget és csontszaggató kősziklákat, de élve maradt.

Ám egy nyáron sűrű viharok szaggatták a fenyőket, fodrozták a tó vizét, és szaggatták a szép kukoricatáblákat, amelyek a domboldalakon sárgálltak és termést hoztak. Aztán hatalmas orkán száguldott végig a törzs lakhelyén a Van tó körül, a mai Kanada területén, ahol később a Chreenek nevezett indián törzs élt, letarolta a termést utolsó szálig, és az erdőkben a vadászok nem leltek szarvasokra. Éhezett Krí népe! Hiába járták fohász-táncaikat dobszó mellett, kiáltozva a lobogó tűz körül. Az istenek nem hallgattak oda. Csak akkor segítenek, üzenték, ha áldozatot mutatnak be a Van tó nádasában emelkedő sziklabérc tetején, az ősi áldozókövön.

Egy hajnalon Krí felment erre a sziklabércre. Nehéz volt már neki minden lépés, lihegve ért föl, és leült a kőre, a kő közepébe. Vállán ült öreg Krí-madara, testét foszlányok fedték, haja koszorúba fonva. Akkor markát a szájához illesztve messze hangzó kiáltást küldött a szélviharba, amely felébresztette a vízi világot. Zengett a tó, dörgött az ég, és a hangzavar egy névvé vált össze: Krí! Krí! Krí! Meghallotta ezt a törzsfő Sámán fia, a Jaguárszavas Krú, és megértette. Összehívta népét, és kivonultak az áldozati kőhöz. Ott ült Krí, vállán a madárral. Amikor Krú, a férfi, elébe lépett, Krí a lába elé dobta kőkését, jó éles kését, amit még az anyjától kapott leánnyá serdülésekor. Krú megértette ezt is: Krí áldozattá akar válni, véget akar vetni a viharoknak, meg akarja kötözni a szeleket, el akarja dugaszolni az ég felhőit, és ezt csak a vérével és a szívével tudja megtenni. A törzs némán állt, lehajtották a fejüket, és fel sem néztek, amikor Krú felhasította Krí mellét, és kiemelte a szívét, és felmutatta az Égnek. Azon nyomban elült a szél, és kibújt a Nap a felhők mögül.

Krí lelke boldog volt, mert értelme kerekedett végre a létezésének.

- Így volt, Chrü? -

- Így. Jól emlékszel. -

- Nem nehéz felismerni a halálvágyat annak, aki maga is a feleslegesség terhét cipeli. Sorsismétlődések... -

18. FADR, AZ ÓSUMÉR FIÚ

Valahogy csak nem akar ebből a borongós ködből előállni Fadr, ez a csinos kis fehérarcú ó-sumér lelkemháza. Vajon miért? Nehezen hordom, mint az anyja, akinek pedig nem első gyermeke, és mégis úgy jár-kél már az utolsó napokban véle, mintha követ hordana a hasában. És csak nem akar világra jönni! Néha egy-egy pillanatra komolyan gondolom, hogy Chrü a ludas benne. Nálam már második napja nem jelentkezett. Se híre, se hamva, s ha előjön, gyorsan eszik, hatalmas bögre tejet lefetyel, mint aki energiát gyűjt, aztán sietve eltűnik megint. Szóval valami más dolga van, de hogy nem Fadr világra jöttéről gondoskodik, az biztos, vélem én, de nem akarom gyanúsítani bizonyítékok híján.

Szóval arrafelé, a kövér mezopotámiai mezőkön hatalmas erővel süt a nap. Tízezer évvel lehetünk a ma előtt, és a hegyek lábainál sebes patakok zúgnak. Nyárelő van, minden duzzad az élettől, csak Káve, a kovács fújtat rettentőket. Félti a feleségét és szilárdan elhatározza, hogy addig több patkót nem görbít, amíg vége nem lesz ennek a vajúdásnak. Teli fazék kecsketejjel el is ment még az este a Tűz ünnepe után Móbedhez, a bölcs sámánhoz segítséget kérni. Dolgavégezetlen tért haza földkunyhójába, mert Móbed csak annyit mondott: "Ne türelmetlenkedj, Káve! Csattog már Gór, a vadszamár, ide hallom. Inkább készíts néki ezüst patkót hálaajándékul! Eriggy haza! Siess! Szídd fel a tüzet, és végezd a dolgod! De ezüstből legyen ám!" - szólt, a sarokba tette a kecsketejes kantát, és kituszkolta Kávet az ajtón. Káve meg csak állt, és törte a fejét a hallottakon, mert hiszen Gór Isten vadszamár képében nem jár patkóval, de meg nem is jár csattogva sem, és ugyan mi a köze az ő jövendő gyermekéhez? Hiszen Gór a vadak és kecskék jámbor jótevője, a szülésben Anumita segít, az Ősanya... - tűnődött Káve, de végül hazaballagott. Fel sem kellett szítani a tüzet, égett az, mintha most rakták volna, hát gyorsan leszedte a rejtős faládáról az ezüst díszpántokat, a tűzbe dobta, és egy-kettőre kiformázta csengő kalapácsütésekkel a négy kicsiny, merészhajlású patkót, amilyent véleménye szerint Gór, az Erdők Istene visel. És amint kész lett, sikítva-görnyedve mászott be az asszony egyenest a műhelybe, mert megérkezett a gyermek. Fejét már piszkos két kezével fogta fel Káve, mert hirtelen maga volt kénytelen a dologhoz látni, se bába, se más sehol, mind kint vannak a mezőn, hiszen dologidő van. És megszületett a gyermek, ráadásul fiú! És milyen gyönyörű! Fekete haja a válláig ér, piros ajka hüppögve szívja az első korty levegőt, és még miféle csoda! Az ajtót elfödi egy árnyék, és belép Káve műhelyébe egy vadszamár, egyenesen a gyermekhez megy, lenyalja róla a születés izzadságát, aztán megfordul, és eltűnik, ahogy jött.

Így született hát Fadr, a fiú, a lelkem korai háza, és a lelkem boldog volt, hogy benne lehetett, olyan szép volt a gyermek.

- Látod, minden jóra fordul. Megtörtént, aminek kellett, de csak engem kárpálsz! - fújt mérgesen Chrü-Pancúr sáros és elcsigázott testtel, s ebből nyilvánvaló lett számomra, hogy a dolog mégsem volt olyan egyszerű, csak Chrü palástolni igyekszik a dolgot. - No, igen - folytatja kis szünet után, lenyalogatva magáról némi mocskot, - nem volt egyszerű. Fennakadtam az almafán. Második napja nem tudok lejönni. Hogy nem láttál ott? Hogy már ritkásak a levelei? Miért láttál volna? Emberszemmel? Beszorultam, és kész. Az a rettenetes Szürke Pakk kergetett fel. Hogy miért, az most nem érdekes. Felkergetett, és beszorultam. Ráadásul izgultam Fadr miatt! Merthogy valakinek mégiscsak segítenie kellett szegény Mintokávén, az anyján. No. De végül is megtörtént. Minden úgy, ahogy elő volt írva... - és ezzel Chrü lehunyta fáradt szemeit, és elaludt. Chrü álma pedig elmesélt mindent: így, ahogy történt. Velem. A lelkemmel. Időszámításunk előtt kábé nyolcezer évvel az ó-sumér törzsek szálláshelyén a Zölderdős Hegyek lábánál.

Növekedése közben sem volt könnyű gyerek Fadr. Szegény szüleinek sok gondot okozott a csavargásával, hol egyik, hol másik bátyját küldték a megkeresésére, ha már napok óta nem került elő, és ezért a testvérei rettentően haragudtak rá. A falu 4-5 földkunyhóból állt, egy-egy kunyhóban egy-egy nagycsalád lakott, és a kis Fadr eltűnése az egész közösségnek riadalmat okozott, felfordult szokott életrendjük, ráadásul kujtorgásai miatt nem vett részt a közös munkákban sem, pedig az kisgyerekeknek is akadt arrafelé, bár igaz ami igaz, nem is igen táplálkozott odahaza a közös terményből. Később is inkább az erdőt járta, és a falu életéből később sem vette ki hasznos részét. Már nem is keresték. Megszokták: ő tudja, miért járja. Mert vonzotta, és mert szerette.

Már kislegénynek volt mondható, a szépsége nem fogyatkozott, sőt nőtt azáltal, hogy az ereje formás izmokat faragott a testére, és egy napon apja házában megtalálta a Szent Górnak készített négy ezüstpatkót. Szót sem szólt, zsebre tette, és elindult szokásához híven a Zölderdős Hegyek felé, a hatalmas Van tó partjai felé, be a sűrűbe a sziklákon át, mint egy hegyi kecske. Fürge volt, és jókedvű, vállán kecskeszőrből font kötélen csüggött a maga faragta tilinkója. Sűrűn elővette, és muzsikált rajta. Ilyenkor útján elkísérték és vele repkedtek a madarak, gyönyörködtek a dalban, és vele sétáltak az erdei vadak. Mintha tudna a nyelvükön. Csak egyvalakit keresett, amióta az eszét tudta, azt a Szent Górt, aki részt vett a születésében, mert az regélték arrafelé, hogy akit a Gór Isten meglát születése pillanatában, azt gyermekének tekinti. Fadr pedig a górt, a vadszamarat érezte valóságos szülőanyjának, hiszen őt látta meg először e világra jöttekor. Érezte, benne is csordogál valamennyi a vadszamarak véréből, nem véletlen, hogy az erdőben jobban érzi magát, mint az emberek között. És most, amikor már termetre férfinak számított, bár 14 éves ha volt, elérkezettnek vélte az időt, hogy megkeresse Őt. Biztos volt benne, ha eléri a Van tó vidékét, ott megtalálja. (Úgy látszik, akkoriban szívesen nevezték így a tavakat, hisz Krí kanadai hazája táján is hullámzott egy Van tó! Valami bűvereje lehetett ennek a névnek!)

Eddig senkinek nem sikerült eljutnia odáig, mert az utat egy roppant hegy torlaszolta el, amit még megkerülni sem lehetett. Úgy állt az ég és a föld között, mint egy fal. Most azonban Fadr megérezte magában az erőt, hogy képes lesz átjutni rajta!

Napokon át kapaszkodott felfelé, az éjeket sziklák alatt töltötte, olykor didergett, tápláléka bogyók, gumók voltak. Arra nem gondolt, mennyire kereshetik őt odalenn a családi tanyán, csak ment eltökélten. És akkor végre, egy igézetes esteli pillanatban meglátta a bokrok között ezüstszürke, ragyogó szőrét és fekete sörényét felvillanni a Hold fényénél. A Van tó csendesen fodrozódott az enyhe szellőben, a virágok édes illatot árasztottak. Fadr óvatosan lépdelt, hogy észrevétlen maradhasson, és amint a közelébe ért, letaglózottan állt meg. Egy különös hang borzongatta, panaszos zihálása meg is ijesztette. Lehet, hogy a szent állat bajban van? Hogyan segíthetne néki ő, egy ember? Óvatosan és tettrekészen settenkedett feléje, és kitárult előtte a jelenet. Ámulatában és szégyenében moccanni sem tudott. A Szent Gór életet adott épp: egy gór-csikó fejét látta Fadr előbújni vérben a combok közül. Az anyaállat nyögött, hogy a hasában kapálózó kis patáktól megszabaduljon végre, és kitolja az állatkát, de nem ment. Fadr Istentől kapta a hála lerovásának esélyét: beállt bábának, mint egykor a Gór tette az anyjával. Odalépett, megfogta a csikó fejét, óvatosan a világra húzta a kis testet, és letette a puha pázsitra. A csikó ránézett, és valóra vált a varázslatos mese: a Kis Gór a fiút anyjának vélte, és támaszául fogadta.

Ettől kezdve itt élt Fadr, az erdőben a Nagy hegyen túl. A kicsiny csikót ápolta, járni tanította, és ez a dolog évekig tartott. Amikor pedig felnőtt a Szent Gór ivadéka, addigra Fadr férfivá érett, és elhatározta, hogy megmutatja magát övéinek a pusztán, és velük üli meg az esedékes Tűz-ünnepet, mert a küldetését teljesítette. Tudta, az életével felmenőinek is el kell elszámolnia. Ezt ott tanulta a Zölderdős Hegy tisztásán, a Van tó menti réteken, ahol tilinkójával sűrűn örvendeztette meg a vadakat és a madarakat, de tán még a halakat is. Ám azt is tudta, véget ért a boldog kor. Elindult hát. Búcsút vett a Szent Górtól, megcsókolta a fekete csíkot a hátán, megsimította fekete sörényét is, és maga fonta kötőféken elvezette a Kis Górt. Később felült a hátára. Úgy érezte, mintha a legpompásabb paripa volna alatta, és a Kis Gór, a büszke vadszamár úgy is viselkedett.

A pusztán alkonyodott. A falu keleti végében emelt strázsahalmon már lobogott a Szent Tűz. Szent volt, mert általa őrizték egymást a messzi pusztában vándorló pásztorok, és szent, mert hozzá fohászkodtak a nyári és az őszi ünnepeken, és szent, mert ha egyiket eloltotta a szél vagy elaludt az őrizője, mindig baj jött utána. Olyan volt, mint egy jelzés, az Isten szeme és melege, amely biztonságot adott.

Megállt Fadr az erdő szélén. Szeme előtt a tágas puszta és az alkonyi ég bíbora. A bíbor felhőfüggöny előtt a sorjában emelkedő halmok tetején vígan lobogtak a tüzek egymástól egyenlő távolságban. Jó volt újra látni! Mindegyik lobogott, lángolt, és mögöttük, kicsit kiemelkedve a tájból, a fürge Kidmer patak partján ott állt a 4-5 kunyhó, köztük az övék is. Semmi nem változott. Csend volt körül, csak a négy felfűzött ezüstpatkó csilingelt a Kis Gór nyakában, mert hát nem engedte megpatkoltatni magát sem az öreg, sem a fia: van nekik okos és fürge kis patájuk, amivel még a sziklákat is megállják. Még csak az kéne, ezüstpatkó! Le is csúsznának a szakadékba! Hát lett belőlük jelző és amulett: amerre csak jártak, erről a csilingelésről vagy Fadr tilinkójáról megismerték őket az állatok.

Odaért az első Szent Tűzhöz, leszállt a szamárról, és földig hajolt. Várakozó szívdobogását csillapította a föld érintése, és a földre tette tenyerét, mint élő szívre, amely megnyugtatja. Hálát adott, hogy visszatérhetett. Így talált rá Káve, az apja, és Kávete, a bátyja, harmadikként mellettük jött hosszú szakállával Móbed is, a bölcs. Szent este volt, és éppen mindahányan kiléptek kunyhóikból a szabadba, hogy a Holdat üdvözöljék, és azt látták mindahányan, hogy a Tűznél valaki ott hajlong. Bizony nagyon megijedtek, és eljöttek megnézni, ki merészeli megbolygatni Szent Tüzüket. Most pedig örömkönnyeket hullajtanak bizony, mert megtért Fadr, a gyönyörű, épen és egészségesen, méghozzá vadszamár hátán! Ilyet sem látott még Kengi-földje amióta világ a világ! Vadszamarakat vadásznak az erdőkben csodálatos bőrükért, finom húsukért, jól faragható csontjukért, fonható sörényükért... de hogy megülni! Fadr mindig valami furfangosat eszelt ki már kiskorában is, hagyta rá a kovács, és mosolygott a bölcs. Fadr üdvözölte őket, bocsánatért esedezett, mert tudta, nem tett jót azzal, hogy távol maradt ennyi ideig, aztán anyja után tudakozódott, és komor lett körülötte egyszerre minden, mert anyja nem várta meg a fiát, hanem megtért őseihez. Nyár elején vitték nagy pompával a Halottak Ormára, túl a pusztán, arra, amerre a nap nyugszik, sasmadarak étkeül, ahogy azt már tették errefelé a holtak tetemeivel az idők kezdete óta.

Fadr elbúsult, szívébe bánat költözött, és még az sem vigasztalta, hogy a szomszédos kunyhóban felserdült pajtása közben szép leánnyá érett, és csillogó szemekkel bámulta őt, és látszott, hogy szívében hatalmas lángra kapott a szerelem.

Másnap kivonultak a Szent Tűzhöz mindahányan, mert eljött a Szada ideje, a Tűz ünnepéé, amikor tánccal és énekkel köszöntötték az év leghosszabb napját, és átugrották a tüzet a legények, és megkerülték a kislányok, és párban ugrották azok, akiket egymásnak szántak. Így tett Fadr is: kézen fogta a piruló Eanlit, és ezzel eljegyezte magának mindenki megelégedésére.

- Ó, Fadr! - suttogta Eanli a füvön ülve, fejét a fiú vállára hajtva. - Mennyit gondoltam rád, és most minden úgy lesz, ahogy álmodtam! Ígérem, hitvesedként eleget teszek a víznek, és eleget a tűznek, eleget a földnek, a növényeknek és az állatoknak, de főként eleget neked, amint csak óhajtod, mert így kívánja a szívem, és az istenek a csillagok között. -

És Fadr átölelé Eanlit: - Mondd el ezt majd a Szent Tűznél is, amikor egy párrá kovácsolnak bennünket. Én is elmondom majd ugyanezt. - Akkor Fadr szívébe nyugalom költözött. Mint aki megtalálta a békét. Tehát ezért jött haza, gondolta, és ránézett Eanli fehéren csillogó homlokára, telt állára és gömbölyded karjára, keskeny kezére. Valóban megtalálta a békét. Örömében hamarosan nekifogott hajlékot emelni maguknak. Eleinte csak ült a küszöbön, és ujjával ábrákat rajzolt a homokba, mint aki tervez, azután nekilátott szabályos hasábokat pacskolni sárból, és lerakta azokat sorban a Nap melegének az udvaron körbe, és megint gyúrta a hasábokat, és amíg várta, hogy megszáradjanak, és gúlába rakja őket jövendő házuk előtt, apjához ment segíteni, és magának is az izzó anyagból eszközöket formálni, olyanokat, amelyek szükségesek minden családban. Mert most már neki külön családja lesz. Olykor a Kis Gór is benézett a kemence udvarára, és jaj volt, ha orrát feltartva a felhős égre, üdvözölte a jövendő esőt. Ilyenkor Fadr nem győzte hasábjait felszedegetni, és tető alá hordani. Bosszús volt ilyenkor Fadr, ám nem békétlenkedett Esőisten buzgalma miatt, mert tudta, ha nem is neki és tégláinak, ám a földnek kell a víz, az éltető. Egy ilyen alkalommal mégis túlságosan méregbe gurult, és egy hasábot mérgesen a kemence tüzébe vágott, hadd süljön ott, hiszen az eső úgyis eláztatta. Másnap Káve kiáltozva futott szerte a házikók között: "- Fadr követ csinált! Emberek! Fadr követ csinált!" - És összecsődültek a házakból, hazafutottak a mezőkről, leszaladtak a kecskék akoljából az emberek, mind a sumér nyelvűek, és csodálták azt az egy követ, amit Fadr apja kiszedett a tűzből.

- Mit beszélsz, Káve! A Tűz csinálta a követ, nem Fadr, hanem a Szent, a Hatalmas! Áldassék a neve! - mondták örvendve.

No, így esett, hogy a pusztaságban termő édes anyaföldből a Szent Tűz téglát égetett a derék pásztornépnek, akik ezután, Fadr példáját követvén, ezekből építették házaikat. Mert ezen a tájon szentté vált minden, ami az embert szolgálta, és boldog volt a nép, amelyik itt élt, amelyet később Édennek neveztek.

- Biztos vagy te ebben? - nyiffantott egy álmosat Chrü.

- Miben? -

- Hogy az ott maga az Éden volt. Hm? -

- Biztos. Ne kérdezd, mitől, mert bizonyítani nem tudom, meg nem is fontos, szóval ott, a Termékeny Félholdon, az első kultúrák bölcsőjénél, ahol minden együtt volt, víz és föld, nap és eső, hegy és puszta, növény és állat, s amerre az Ararát is emelkedett, igen, erre volt az első ember Földje... No. Most jó, hogy félbeszakítottál? -

Kicsit dühös voltam Chrü-Pancúrra, és némi fújtatás után, látván, hogy feddésem és kinyilvánításom semmit meg nem rezzentett benne, csak szunyókál tovább, még hozzátettem, hátha ez felrázza:

- Milyen volt szamárnak lenni? -

Rámnézett, és foga között kijelentette: - Nem sokban különbözött attól, mint mikor macska vagyok. Már minthogy egy szellemlénynek mindegy, milyen bőrben létezik. A gazda a fontos, az, akit vigyázunk. Jójszakát! - azzal a fehér szőre közé fúrta a fejét, és tovább álmodott.

Azt álmodta, amit Fadr aztán végigélt. Megépítette a házat, szerette a párját épp olyan ámuló lélekkel, mint anno a természetet, az erdőt, Górt, a fákat, a tilinkóját. Többnyire csendes boldogsággal, olykor fel-felszított lánggal. És Eanli szolgálta őt, számtalan gyereket szült neki, Fadr meg legtöbbször az apja mellett dolgozott tűzzel és fémmel, keménnyé gyúrható vassal, lágy bronzzal és még lágyabb ezüsttel, közben épített magának külön kemencét, egy nagyot a tégláknak. Fadr a Tűz szolgája volt. Ahogy mentek felette az évek, ahogy öregedett, ahogy a fiai emberesedtek, úgy lett a szépséges sumér férfiból fehérhajú aggastyán. És elfogyott belőle a tűz, és elhaltak mellőle a régiek, az apja meg a bölcs Móbed, akit egy ideig aztán helyettesített is a bölcsességben, és elhagyta őt a Halottak Ormán a szépséges Eanli is, csak a Kis Gór maradt mellette, akin nem fogott az idő, mert szent volt és halhatatlan. Olykor Fadr is azt hitte, hogy ő is az: halhatatlan. Ereje már régen elhagyta, csak ült a küszöbön, mellette legelészett górja, körötte unokák zsibogtak, és alkonyinak látta a valamikor lángoló napot, egyre sötétedett világa, de még mindig lélegzett. Nehezen hagyta el a világot. Amilyen nehezen született is.

Mennyire felesleges a létezésem, sóhajtotta csak úgy magának, mert már annyira vén volt, hogy nem számított mások szemében. Nem volt sem ember, sem lélek, egy test csupán, amit nem bír levetni magáról a Föld. Néha érezte Gór nedves orrát, amint meg-megböki. Ilyenkor felrémlett, hogy még él, és csendben kérte, vigye el innen! Vigye föl a Halottak Ormára! De Gór csak ingatta a fejét: - Minek? Elijeszteni a sasokat? Ők csak a halottak testét szeretik. Várj még, csak várj! - És ahogy a Kis Gór a fejét ingatta, nyakán csilingelni kezdtek az ezüstpatkók. Végül is Fadr ebben a csilingelésben ment át a másik világba egy éjszakán, amikor nem lehetett igazán számot vetni arról, a csillagok muzsikálnak-e, vagy a négy ezüstpatkó hívogatja a fáradt lelket odaátra, végleges pihenésre.

19. SÉLI, AZ ÓSUMÉR LÁNY

- Hm... Talán néhányszáz esztendő, ha a földi időmúlást tekintjük, a lelked vígan henyélhetett odafenn a Bardoban. Fadr még vissza-visszaemlékezett a tájra, anyjára, a Kis Górra, de egyre halványabban, és lassanként elmerült az édes, lebegő boldogságban. Ahogy teltek az évszázadok, és az emlékek egyre halványultak, átadták a helyüket különös előérzeteknek. Mintha várnák valahol. Mintha meg kellene jelennie. Mintha feladata volna. Hát persze: vissza kellene térnie a Földre. Hunyd be a szemed! Képzelj el egy tájat hegyek karéjában, tisztások, patakok, fű alól kikandikáló kövek, és erdő, erdő, erdő, mindenütt erdő, hatalmas fák, sűrű bokrok, és... -

- ... És állatok, és csillagok, napfény, átszűrt, levelek közt vibráló, fatörzseken ugráló fényfoltok, zörgő avar, éles fül, fürge láb... Igen, látom, Chrü. Ez a következő hazám. Tudod, olykor úgy érzem, mintha feladatomul kaptam volna azt is, hogy bejárjam a Földtekét. Most éppen merre emelkednek a kék hegyek? A zörgő patakok hol sodorják a csillámló halakat? Hol hemperegnek a magas fűben az embergyerekek és a kicsiny állatok? No, és te miképp vigyázol engem? És tulajdonképpen ki vagyok én? -

- Nem messze Fadr otthonától, mindössze néhányezer kilométer keletnek, még a ma Mezopotámiának nevezett tájban képzeld el létezésed úgy 7000 évvel az időszámítás előtt. Otthonod nyilván egy kis falu az őserdő valamelyik szegletében, és nyilván a közelben egy patak vagy tó, a kis falu kunyhói szorosan egymás mellett guggolnak, oldaluk fából, tetejük lombból rakott. Mintha egymást védenék. Hát igen, az erdő sok veszedelmet rejteget, hatalmas testű vadak kerülgetik a védtelen embert, össze kell hát fogniok. A falu közepe kerek, ide járnak az emberek vadászszerencséért fohászkodni, itt áll az áldozati kő, és itt cserélik ki az asszonyok bajos ügyeiket, és itt játszanak a gyerekek, mert magukban tilos elhagyniok a házak övezte térséget, hiszen körül a sűrű erdő... -

- Amiből nyilvánvaló, hogy nem túrják fel a földet magok termesztésére, hiszen hogyan védenék meg a termést? Magokért az asszonyok járnak az erdő tisztásaira, vállukon vesszőkosár, mellettük nagyobb gyerekeik, hátukon a csecsszopók. A férfiak mélységesen komoly megfontolás után közösen vágnak neki a távolabbi hegyeknek vadászzsákmányért. Igen. Így élt a népem, a kőkorból alig kilábalt sumérnyelvű vadásztársaság. No és? -

- Anyád mellett mentél, de a félelem nem hagyott el. A sárga szem első megpillantásától kezdve tele voltál félelemmel. Ezért neveztek Sélinek. Séli, aki fél, ez volt a neved. Csinos arcú, sötétszemű, sötéthajú, soványka kislány voltál. A te tiszted volt őrizni a tér közepén álló oltárkő tetején az örökké égő lángot. Ha elaludtál volna, meghalt volna a világ, hiszen a tűz lángja védett a vadaktól, táplálta a testedet a házi tűzön főtt étellel, és a tűz óvott minden más bajtól, szóval szent volt, és te büszke voltál, amikor kijelöltek a tűzvigyázó tisztségre. No, de ez később következett, amikor már a félelmedet is sikerült megfékezned. Mert a félelem sajnos, miattam lepett el, szegény Séli, és nekem kellett fel is oldanom valamiképpen, de egyelőre nem tudtam, mi módon. -

- No, ugyan, Chrü, de titokzatos vagy! És tulajdonképp milyen alakban őriztél engem ott, ezen a félelmetes vidéken? -

- Oroszlán voltam. Képzeld! Oroszlán! -

Kirobbant belőlem a nevetés. Elképzeltem Pancúr fehér bundáját, amint félelmetes sörényt akaszt magára. Pancúr kissé megsértődött a viháncomon, igyekeztem hát erőt venni magamon:

- Te Chrü! Ha ilyen bőrben vigyáztál egy kislányra, naná, hogy a félelem beleszívódott, hiszen folyvást találkozott veled. Vagy nem? Különben hogyan tudnád megvédeni, ha nem vagy a közelében? -

- No, ez az! A sárga szempár lett a rettegése. Ráadásul muszáj volt leküzdenie, ha életben akart maradni. Olyan szorosan fogta az anyja kezét bogyószedő kirándulásaikon, hogy belefehéredtek az ujjai. Sokszor szólt rá az anyja, hogy errefelé nem kell tartania veszedelemtől, csak nézzen a lába alá inkább, nehogy egy kígyóra lépjen! No hiszen! Egyik félelemből esett a másikba. Fejét idegesen kapkodta erre-arra, fel-felnyögött rémületében, ha egy kuvik megszólalt fölötte, szóval nem volt egy nyugodt pillanata sem, és az anyjának szintúgy. Meg kellett fogadnia, hogy mire nagylány lesz, levetkezi ijedős természetét, különben nem kap férjet.

Akkoriban és arrafelé csapatban kószáltak a tágas mezőkön a vadkecskék, odajártak a Hídefürge patakra inni, de úgy ám, hogy ne zavarjanak más állatokat, késő délután. Oroszlán lévén, táplálkoznom állathússal illett, és rákívánkoztam egy kis vadkecskehúsra. Ott hasaltam az erdő szélén, és lestem, mikor vágtat erre a csapat, de csak múlt az idő, én meg jól elbóbiskoltam. A trappolásukra ébredtem, és felocsúdván, épp egy gidára esett a pillantásom, aki az anyja mellett ügetett. Már feltápászkodtam volna, már körmeimet és fogaimat fentem, már inamban az ugrás feszültsége, amikor hirtelen Séli ugrott le a fáról, egyenesen az orrom elé, és elkapta a gida nyakát. Megelőzött, gondoltam bosszúsan. Azt hittem, neki is vacsorára kell, bár ismertem Sélit, illetve téged, épp emiatt nagyon meghökkentem. Velem akar kikezdeni? Ez a beijedős? És hát akkor mi a teendőm? Vagy vacsora kell, és akkor Sélivel kell megmérkőznöm, ami, ugye, némi sérülések nélkül nem oldható meg. Ó, szegény kislány! Tehát egy szellemlény akkor inkább lemond a vacsoráról. Viszont nagyon elégedetten vettem tudomásul, hogy az ártó sárga szemem Sélinél most nem jár reszketéssel. Kénytelen az elkullogást választottam Séli hadonászó lándzsája elől, mert azt lengette ám bőszen! No, így szégyenszemre. Az már csak hab a tortán, ahogy manapság felétek mondják, mielőtt az erdő sűrűjébe vetettem volna éhes magamat, magammal vivén a kettőnk titkát, már minthogy én a számodra ártalmatlan vagyok, sőt! hatalmas diadalordítással a falu összes férfiúja kirohant szégyenem helyszínére. Mint akik Séli hőstettét végképp le akarnák aratni, parittyákkal, lándzsákkal rohantak felém. Könnyű végem lett volna. Ám egy hatalmas sikítással Séli leállította őket. - Neeee! - ordította a tízéves kislány éles torkával, és úgy állt a fa alatt, hóna alatt a gidájával, mint egy hős. Tehát ettől a pillanattól kezdve tisztelték, mint rettenthetetlent, és még a szavára is adtak, így lett a tűz őriző papnője. Gyerek létére.

Séli aztán felnevelte a gidát, és amikor az felnőtt, és ő is már érett lett a szerelemre, felfogta, hogy a gidának pár kell. Magamagára csak az után gondolt, de erről később. Szóval elindult Mekmeknek becézett kecskéjével az erdőbe. Én követtem messziről, hogy megvédjem, ha kell, láttam, amint megállt a patak partján az említett helyszínen, ahová a vadkecskék inni jártak. És jöttek azok csordában a vízhez. Mekmek is szomjas volt, Séli tudta, de szorosan fogta a nyakára hurkolt kötelet, és nem engedte. Akkor a csapatból kivált egy szép fekete-fehér hím, fejét felvetette, bele-beleszippantott a levegőbe, és elindult feléjük. Már csak ők hárman maradtak a lenyugvó nap alatt a tisztás nedves füvén. Séli akkor elengedte a kecskét, és a két állat hamarosan egymásra talált. Amikor Séli elindult visszafelé az úton, már erősen sötétedett. Mögötte baktatott Mekmek, őket a kos követte, és az egész csapatot én, hatalmas ámulással. Így vitt haza Séli egy tenyészállatot. Aztán sok-sok kisgida született, és Séli naponta elcsent az anyjuk tejéből egy-egy csupornyit. Megfejte a duzzadt tőgyeket.

Később e kis csenésekre úgy gondolt vissza, mint aki meglopta a gidákat. De erről majd azután, ha elmeséltem, miként érkezett Ingra a faluba.

Nem sokkal ez után történt. A falu kiürült, csend borult a házakra, csak a kecskék mekegése hallatszott, az is haloványan. Az asszonyok és a gyerekek behúzódtak házaikba, Séli az áldozati kő örök tüzénél telepedett le. Férfi nélkül maradt épp a falu, hát az előrelátó félelem ráült az emberek lelkére. Előző éjszaka tigris rontott a szélső házra, és elvitt egy csecsemőt, ezért indultak bosszúhadjáratra a férfiak. Sejtheted, ilyenkor nekem mennyire óvatosnak kell lennem, nehogy a hajtóvadászat áldozata épp én legyek. Messzire húzódtam hát, méghozzá egy évszázados vagy tán évezredes cédrus ágai közé. El is aludtam. Ilyenkor érnek aztán a meglepetések! -

- Ezt a jó szokásodat azóta sem hagytad el. Isteni durmolásokat tudsz csapni apró ragadozó formádban is! -

- Csak ironizálj! Mindjárt lemaradsz léted legszebb pillanatairól! -

- No-no! Folytasd, kérlek! Lassan megszeretem önmagamat volt megtestesüléseimen keresztül, hisz ez a Séli is egy jó fej. Nem? Háziasításra adta a fejét, és közben leszokott a félelemről. -

- Nélkülem aligha ment volna, ezt tudod. Jó, jó, nem hozakodom elő az erényeimmel, inkább elmesélem azt a szép jelenetet, jó? Szóval csend ül a falun. És lassanként különös nesz közeledik az erdő másik oldala felől. Mintha szuszogás, csoszogás, mintha bégetés, szóval ismeretlen hangok. De hisz ez egy juhnyáj! Errefelé ez az állat ismeretlen, ráadásul a dermedt ijedelemtől mindenfélére gondoltak, tigrishörgésre, oroszlánhorkantásra! Nemsokára a kerek térre a hangok után bebotorkál egy kicsiny birkanyáj, lehettek vagy nyolcan, és mögöttük egy ifjú. Haja fekete, mint Sélié, termete karcsú, mint Sélié, bőre fehér, mint Sélié. Mint egy rokon az ismeretlenségből. -

- Te, Chrü! Mintha már lett volna olyan ősöm, illetve lélekelődöm, aki szintén juhokkal vett magának otthont Tibet fennsíkjain. Mintha Hszi lett volna a neve. Akkoriban ez volt a szokás. Az állatokkal vándorolni kell, új legelőt keresni, igaz? Szóval minden stimmel. Mesélj tovább! -

- Mielőtt folytatnám, elmondom, aki a nyájjal erre tartott nyugat felől, az nem volt más, mint Fadr egy késő leszármazottja. Ebből az következik, hogy Séli nem esett olyan messze a fájától. De túl kellett esni az első ijedtségen, ami nem kis ribillióval járt. Ugyanis Séli is elbambult a hatalmas csendben a tüzet őrizvén, és a hirtelen eléállt jövevény arcában sárga szemeket látott villanni. Felugrott, és veszett kiáltozásba fogott, mire minden kunyhó megelevenedett, s aki csak előbújt, dorongokkal felfegyverkezve rohant Séli segítségére. Ott állt tehát az egész falu egy fegyvertelen ismeretlen körül, aki meg is ijedhetett volna, de látván az asszonyok elszántságát, inkább hatalmas hahotába csapott.

- Juhoktól félni? - csapkodta a combját a fiú. - Nem láttatok még juhokat? -

Pisszenés sem hangzott. Az itteniek egy szavát sem értették. Csak néztek rá, meg az ismeretlen állatokra. Séli bizony elszégyellte magát első ijedelme miatt, és hát ezeken a kecskényi szelíd állatokon nem volt semmi félelmetes, belátta, és hogy jóvá tegye, beszaladt a kunyhóba, és kihozott egy csupor sűrű, sárga kecsketejet, és odanyújtotta a fiúnak. Séli bátorságát még nem szokta meg a falu, ámultak nagyon, hátha még tudták volna, mi játszódott le a leányban! Valami olyasmi, amit a testvérei iránt sem érzett, ha rájuk nézett, bár akkor is elfogta valami melegségféle, persze azt sem tudta megfogalmazni. Szavai a legegyszerűbb dolgokra nem álltak még készen. Ami most végigfutott benne, arra meg végképp nem találhatott világos feleletet, ez tény, de mintha érzékelte volna, hogy ebben a fiúban van valami ismerős. Mintha már találkoztak volna, ami ugye lehetetlen, hiszen a szavát sem érti. Akár egy másik világból jöhetett volna.

És ez így volt igaz. Ingra testét Séli vidékétől nagyon messze hozta a világra az anyja, ám amikor férfivá serdült, nekiindult néhány bárányával, hogy a Nap felé vándoroljon, arra, amerre a meleget adó Hatalmas Mindenható kél reggelente. Azt a hajnali helyet akarta megtalálni. Közben újabb báránykák ellettek újabb báránykákat, néhányat leölt eledelül, néhányat odaadott késért, kupáért, tigrisbőrért cserébe, mikor mire volt szüksége, és csak ment keletnek, és most itt van, és majd innen is továbbáll, bár ez a csupor sűrű tej igen ízletes. És mi tagadás, Ingra is úgy vélte, látta már ezt a lányt valahol. Talán a húgaira emlékezteti?

- Ne titkolózz tovább, Chrü! Kitaláltam! Ingra az, akivel engem minduntalan összehoz a sors. Leszámolnivalónk van egymással. Vagy egy ki nem élt vonzalom... Ugye? -

- Pontosan! Ingra akkor még Nákh bűntudatát cipelte magával, a gyilkosság halvány emléke élt benne. Ezért indult talán Nap-kereső útjára, vezeklésül, ki tudja. S lám rátalált arra, akivel szemben neki adóssága van, akinek el kell nyernie a bocsánatát. No, nem tudta ezt így ő, még csak nem is sejtette. Mindössze teljesítette a feladatát. Meglelte és megszerette Sélit. Lemondott a Nap ágyának megtalálásáról, letelepedett a faluban, kunyhót épített magának és várhatóan eljövendő rengeteg gyermekének. Csak hát... Csak hát Séli Khor-életéből hozott bizalmatlansága valahol megnyilvánult. Szenvedett is tőle. Ingra épp úgy. Elmentek a falu öregjéhez, de nem tudott rá írt találni. -

- Nem emlékszem, Chrü! Mi volt a problémája? Mi lehetett a cirka 8000 évvel ezelőtt lelki baj? -

- Fizetnie kellett. -

- Miért? Frissítsd fel a emlékezetemet! És miben nyilvánult meg? -

- Séli megfogant rendesen, de egyetlen gyermekét sem tudta kihordani. Elvetélt, mintha azok a gyerekek nem akarnának világra jönni. De miért? - kérdezte a két fiatal, és akkor is még, amikor már nem voltak annyira fiatalok. Mi öli meg a magzatjaimat? - reszketett Séli a bánattól.

Kint ült Séli a falu szélén. Kicsiny tisztást kerítettek el az állatoknak, kecskék, juhok békésen tépdesték a füvet, Séli őrizte őket. Túl volt a hatodik magzat korai megszülésén. Meg is halt a piciny fekete csöppség. Ilyen nem fordult elő arrafelé. Magában kereste az okot. Meg Ingrában. Amikor felnézett, tekintete egy sárga szempárba botlott. Az oroszlán néhány lépésnyire állt tőle a kerítésen belül! Sélit megdermesztette a látvány. Belenézett az őt bűvölő szemekbe, és még hallotta is, amint a fenevad megszólal. Bevallom, nem bírtam már tétlenül nézni a sorsok ilyetén balrafordulását, és bár tilos megnyilvánulni, kockáztattam. Sejtheted, milyen hatást váltottam ki a szegény lelkedben, az akkori Séliben, de meg kellett tennem. Néhány szó volt az egész, és tudtam, segítek rajtuk:

- Mártózzon meg Ingra a felkelő Nap tüzében, amikor az a Hídefürge patakból emelkedik elő, a hármas fűzzel átellenben!-

Ezeket mondtam, és reméltem, Séli megérti és Ingra megfogadja: le kell égetni a testről a lélek volt bűneit. Jelképes fürdés, amely felszabadítja az átok alól. És megtették. Volt az évnek egy bizonyos szakasza, amikor a kelő nap arany tüzet fest a rohanó patakra ott, ahol a legmélyebb a víz, a legerősebb a sodrás a sziklák szűk ágya között. Nem volt különösebben nehéz feladat, kissé félelmetes, de hát ekkor ezek az aligemberek még nem ismerték a félelmet. Ingra belemártózott a hideg vízbe, körötte arany fényt szórt a nap, Séli a parton állt mezítelenül, és a férfit nézte, hogy utána ugorjon, ha baj éri az éles szirtek között, azonban minderre nem volt szükség. Ingra szinte megfiatalodva lépett ki a patakból, és átölelte párját. Ebből a nászból született meg utolsónak fogant, de életben maradt gyermekük.

A történetemnek itt a vége. Már semmi érdekes nem történt a Hídefürge patak mentén élő emberek között, és te a lelked házát igen sokára hagytad el, olyan hosszan éltél még a lányodnak örülve, hogy annak a csudájára jártak volna, ha híre megy. De nem ment, és te már aszalódott törpén üldögéltél nap mint nap a kis tisztás szélén, s vártad a sárgaszeműt, hogy hálát mondj, és arra kérjed, jöjjön már érted mint halál. De a sárgaszemű többé nem mutatkozott.

20. PÚSAVA, AZ ŐS-DRAVIDA LÁNY

Hiába akadok fenn gondolataimmal Nádas Péter könyvén, amit immár másodszor olvasok, csak elémbe húzódik a kép, amint Púsava ott ül a magányosan terebélyesedő mangófa törzsének vetve a hátát, és maga elé néz a messzeségbe, mint aki valamiféle bizonyítékát keresi a tudásának, hogy "az ég szelíd hely", igazán-e az, vagy csak a földi lét sugallja mindezt? Kezét felhúzott térde alatt kulcsolja össze, mint aki béklyóba köti magát, érzékszervei becsukódtak. Az égre figyel és magára odabenn. Mellette Kuruti legelészik, az egyetlen lény, akihez ragaszkodik. Egy ló. Fényes szőrű, ápolt, sörénye vörösbarnán hullik alá gyönyörűen hosszúkás koponyáján, nyakán, amit annyira szeret átkarolni, de most őt sem érzékeli. Az ég mintha megnyílna előtte, felhőtlen és világosszürke. A nap valahol a mangófa mögött, a hegyek mögött kószál estébe hajló útján. Csak világít, de nem ragyogtat. Távol, még érzékelhetően ott a tenger, amerre ez a mellette hömpölygő hatalmas folyam siet megnyugtató surrogással.

Az óind asszony magára tekert szőttesében szinte eggyé válik a fával, haja kéklő feketesége ad mélabús zöngét a színegyüttesnek. Mert olyan a jelenet, mint egy festmény, így visszanézve 7000 év távlatából. Semmi nem mozdul, csak Kuruti emelinti farkát láthatatlan bogarakat hessentvén, s a hang, a folyam burrogása bontja meg ezt a dermedtséget. Púsava már nem fiatal, még nem is vén. Mint aki őrizte testét valaminek vagy valakinek, de végül is nem adta oda, és ez az óind nő korai öregedésének gátat vetett. Szeme körül a ráncok és a nyaka redőzte mutatja, eljárt felette az idő, de arca bőrének üdesége és szeme tüze mégis fiatalabbnak mutatja, mint amennyi. Mennyi? Közel, igen, az akkori élethatárhoz, és ez adja a nyugalmát. Mert ahová készül, az ég, szelíd hely!

Púsava olyasvalaki, akire vissza kell emlékezni. Lelkem számtalan kis emberkeként lelépett a Földre Séli halála óta, de annyit sem éltek, mint a bogarak. Talán ez a sűrűn kudarcra ítélt megtestesülés okozta, hogy Púsava erősebben élte a létezés adta élményeket, erősebben faragták őt a körülmények, az érzelmek és az akarata, mi által karakteres asszonnyá érlelődött, pedig az életében feleannyi nem történt, mint másokéiban akkor, azon ősi időkben. És mi történhetett volna? Szűk élethatárok. Ám Púsava tán jobban figyelt. Egyet tudott, okát adni persze nemigen tudta volna, hogy nem keres magának társat. El is űzött minden férfit magától. Nem voltak sokan, kik kérték, mert tartottak szigorúságától. Nem érezték igazán nőnek, és ebben volt is valami. Amikor eljött az ideje, hogy asszony legyen, hogy önálló életet éljen, nem a szülei nyakán és a testvérei terhére, elhagyta faluját, és a hegyekbe ment. Itt ez a mangófa még valamivel kevésbé volt terjedelmes, de lombja védelmet kínált, és Púsava elfogadta. Ágai közt talált éjszakai szállást, gyümölcsével táplálkozott, és a folyam sem volt messzire. Amíg az emberek között élt, sem igen hallották szavát, azóta tényleg elfelejtett beszélni. Nehezen találta a szavakat, amikor valaki arra tévedt, és megszólította. Nem hiányoztak a szavak, a szemével ölelte fel a világot.

A falut már nagyon régen elhagyta, idejét sem tudja, mikor, csak arra emlékszik, hogy szinte menekült. Napokon át futott, egyre kelet felé. Hogy miért arra? Nem tudja. A felkelő nap vonzotta? Vagy a tágas mezők? Ki akart érni az erdőből, és végül belefutott egy másik erdőbe. Ott érezte először, hogy biztonságban van. Hatalmas csata dúlt akkor a férfiak között. Nem másik törzs tört rájuk, nem! Egymás között robbantak ki a viszályok, csetepaték, amelyek végül hatalmas vérfürdőbe torkolltak. Még ott volt, amikor megölték az apját, nagyapját, és a véres bunkókkal vagdalkozó legerősebb férfi lett a vezér, aki elosztja a falu férfiai és családjai között a zsákmányt, aki kiméri a feltúrható földeket, és megjelöli izzó vassal a lovakat családok szerint. Ez akarta őt asszonyául. Előle is futott Púsava, a vér elől, a dúlás elől, az asszonyi szolgaság elől. Egyetlen vétekkel tetézte szökését, hogy a ménesből elvitte kedves lovát, még bélyegzés előtt, a sebeslábút, a vörös-sörényűt, a kancát, akin hajnalonta a patak feletti dombra vágtatott, hogy leborulhasson a hatalmas tűzkorong előtt, amikor megszületik. És mintha Kuruti érezte volna, azon az éjszakán olyan sebesen száguldott, mint a szél. Púsava a fenekén érezte a ló tomporának ideges rángásait, de azt is, amikor a föld felett vágtatva feszülő izmai elnyúltak hosszan. Combjai között a nyaki izom léptenként emelkedett, süllyedt. Púsava mindig boldog volt Kuruti hátán, de a szökés éjszakáján olyan ájulásszerű kéjt érzett, mint addig soha. És azután ezt a boldog érzetet meg is találta, amikor csak akarta ez után, remetei éltének szabadságában, csak füttyentett Kurutinak, és mentek, mintha fel az égbe...

- Igen, tudtam én ezt... - pislog Chrü - és nem tehettem ellene semmit. Igaz, nem is igen akartam. Szerettem azt az ős-dravida asszonyt. Fogalmak nélkül volt tiszta, mert nem a tudata kormányozta, hanem valami más, mintha az ösztön és a szív keveredett volna benne harmonikus eggyé... -

- Te voltál Kuruti tehát. No, persze, sejtettem én. Amikor egy szellemlény csábítón gyönyörű alakot ölt, félelmetes sárga szemek nélkül való testet... egy szerethető testet... -

- A hajnalok most is a dombtetőn találták Púsavát. Mint egy szellemlény állt lova az ég alatt, akárha repülne, és észrevétlen lassúsággal vöröslött egyre izzóbban sörényén a felkelő napsugár. Aztán Púsava az istenekkel tovább társalgott, bár nem mondtad, Chrü, de tudom, hogy neki eljöttek az istenek. Eljött Agni, és fekete onix-kupában vörös szómát hozott, eljött a hajnali nap fia, Vivaszvan, és a keleti szél szantál-illatát hozta szivárványszín buborékban, és eljött a hajnali nap leánya, Szúrja, és fátyolát ejtette elé, és eljött az Éj csillagvirágos égboltja, az meg a fátylat reá terítette. Púsava naponta ivott a szómából, és akkor Kurutival a szelet kergették, és kéjt ájult a sörénybe kapaszkodva, és a fátyolágyára térve szippantott az illatos buborékból, és látta a Világ összes szépségét mind egyszerre, és hallotta a hatalmas folyam zenéjét.

Így telt az Idő. Mintha valaki kiszámította volna. Púsava tudta, elfogy majd a szóma, a bódító ital, kiürül és elpattan a szantál-illatú buborék, és a fátyol végleg ráterül majd, és Kuruti kéjt adó hátán az égbe röpül. És így történt. Amikor az utolsó korty ital is elfogyott, elgurult az onix-kupa, felkapta a szél a fátylat, megemelte Púsavát, és a hatalmas zengéssel hömpölygő ár tetejére tette.

Már hetek óta hallatszott a folyam, a hatalmas és szent Gangesz zúgása, és ez a dal egyre erősödött. Mert közeledett felé az áradat. Jött és énekelt, mint egy isten, Kuruti belecövekelte magát az árba, hogy megvédje, de a folyamisten hatalmasabb volt, mint a ló szeretete, és egyébként is: be kellett teljesednie végre! Eljött az idő. A habzó fehér tajték előbb az onix-kupát nyaldosta körül, majd Púsava lábujjait, aztán a térdhajlatát, a combját, és feljebb széttárt, fonnyadt szeméremajkai közt azt a kis érző dombocskát, amire Púsava dereka megemelkedett, és az isteni Gangesz hömpölygő hulláma alásimult, a vékony barna kis testet a hátára vette, elringatta, és végül magába szippantotta.

Nehezen szakadok el Púsavától... sokat gondolok rá... Miközben irigylem kicsit...

21. A SZELLEMVILÁG TÖRVÉNYEIRŐL

... Hol ez a macska? Minek van, ha nincs?... - háborgok. Mert hiányzik. Nem elég, hogy annyi mindenki hiányzik nekem akár egyszerre, akár szép sorban? Akkora az űr, amit maguk után hagytak, hogy kong, és ettől annyira nincsenek! Vagy csak kószálnak? Mint Pancúr, vagy Chrü. Szellemformában sem jönnek! Janó ígérte, másoktól meg elvárom ígéret nélkül. Nem is hiszem, hogy vannak... - háborgok tovább, és lesem a tavaszt, amikor élő, és ígéret nélkül létező növényeimmel foglalatoskodhatok. Tán ez is benne van az apáca-sorsban?...

... Hol ez a macska?... - forog bennem, és hirtelen beugrik, hogy azelőtt mennyire gyűlöltem a macskákat. A büdösítő hímeket most is. Hogy mennyit bosszantottak! Pancúr pedig hím, akárhogy nézzük. Tehát? Tehát tényleg nem macska, bár annak látszik. Hiába mondanám akárkinek: Ő bizony egy igazi Szellemállat, kinevetnének. Pedig ahogy mandulavágású sötétkék szemével az én szemembe mélyed a tekintete, belőle kiolvasható a közlendője. Pontosan. Ahogy a szavamra engedelmeskedik. Ahogy megbocsájtja hirtelen düheimet. Ahogyan szeret. És ahogyan én szeretem. Hogy ez nem bizonyíték? Hát mi? Ezen nem lehet vitatkozni: a tények beszélnek.

... Hol ez a macska? ... Most már igazán mérges vagyok, mert valami fontosat akarok kérdezni tőle. És ebben a pillanatban, mint egy gondolatolvasó, megjelenik. Nem járt messze. Testileg. A szomszéd szobából lépkedett elő grófi tartással, megfontoltan, mint aki nem veszi tudomásul, hogy oda nem mehet. Nem is megy. Jön. Nincs is kedvem ráripakodni:

- No, csakhogy itt vagy, Pancúr. Hol jártál? Kerestelek! -

- El voltam foglalva. -

- Igazán? Mivel? -

Válasz nincs. Felugrik, nem: felrepül a rekamiéra, és azonnal álomba merül. Tényleg el lehetett foglalva, ha ennyire fáradt. Nézem. Feje a karján, rózsaszín fülei neszre hegyezve, és biztosan azokról a vidám, sárgahasú cinkékről álmodik, akiket meredten szokott bámulni az ablaküvegen át, amint épp a szotyola magokat csipegetik, és elszállnak vele egy közeli hómentes ágra feltörni. Irigyli őket biztosan. Mert azt nem merem hinni, hogy a foga vásik rájuk. El is hessegetem a gondolatot. Zavar. Chrü nem tesz ilyet.

- Napok óta azon töröm a fejem, hol voltál, amikor még nem voltál, Pancúr? Amikor még nem volt macskám? Tudod, ezt akarom régóta megkérdezni. Hm?... -

- Hülye kérdés. Melletted voltam. Nem érzékeltél? -

- Oké-oké, mellettem, hiszen ez a Szellemlény dolga. De milyen alakban? -

Pancúrban felébred a kivagyiság. Még fel is ül, úgy magyaráz.

- Láthatatlanul. Nem kell mindig feltétlenül materializálódni. -

- Mióta? -

- Még hülyébb kérdés. Amióta vagy. A feléd sugárzó szeretetben léteztem. Remekül lubickoltam mindig a rád irányuló érzelmektől felduzzadt energiákban, és még arra is volt lehetőségem, hogy irányítsam a dolgokat. Ott voltam, amikor anyád nehéz melle alól felszabadítottam az orrocskádat, ott, amikor a fogzás kínjaitól fuldokolva elkékültél, és amíg nagyanyád futva rohant veled a legközelebbi orvoshoz, szellőként burkoltalak, ott voltam, amikor felhorzsoltad a térded, minden elesésnél alád kanyarítottam szellemtenyerem, és enyhítettem az ütés erejét. Soroljam még? Te is emlékezhetsz. Elég nehéz volt téged megmenteni a kíváncsiságod okozta galibákból... -

Pancúr mosakodni kezdett, ahogy illik egy rendes macskához, én meg tovább szőttem gondolatban a kapcsolatunkat, de megakadtam a felnőtté érésem éveinél, amikor odahagytam a családi közeget. Akkor hogyan oldja meg feladatát egy Szellemlény?

- Furfangosan. Mindig a szeretetbe kapaszkodtam. Ha találtam valamicske szeretetmagra, azt felturbóztam, mert a szeretet-energiákat használtam fel. A téged szeretők lettek az eszközeim. Váltott szellemlény-hordozókkal oldottam meg a dolgokat. A barátaiddal például. Soroljam? -

- Hm. Hogy-hogy nem vettelek észre? No persze igencsak valóságba kapaszkodón és szilárdan álltam a lábamon, fütyültem én holmi mendemondákra! Elhessentettem a képzelet meséit, ha felmerültek véletlenül. Hm... Tán az ifjúsággal együtt elszáll az ember magabiztossága, s rájön, mégis szüksége van a valóság goromba közegében lelki támaszra?... -

- Ha kérdezel, miért fogalmazod meg magad a válaszokat? Ha tévedsz, csak a lelkedet sérted, aztán sírsz, hogy fáj! Lett egy macskád, hogy megvédjen az egerektől, és kész. -

- Nono! Tudnál te mesélni, ha akarnál... -

- Hát jó. Emlékszel a lázas szerelemre? Amikor mindent mertél? -

- No igen. Ma éjjel is róla álmodtam. -

- És amikor fotózott? Szerelem ködében, ruhátlanul, felajzva? Persze hogy emlékszel. És arra a megkönnyebbülésre is, amikor kiderült, a szalagon egyetlen kép nincs... Záratlan gépbe beszivárog a fény, hahaha!... -

- Azt is neked köszönhettem, hogy elhagyott a tőle fogant magzat, ugye?... Ha az az élet megmarad, minden de minden megváltozott volna! Szétesett volna a házasságom, ő pedig elhagy, és nem születik meg a fiam... -

- Igaz, beleavatkoztam a sorsodba. Ám ha nem lett volna megírva, nem tudom végrehajtani. Így sem volt könnyű: az a Bogár nagyon akart élni... Neked tisztán kellett a második gyerekedet a világra hoznod. Zabinak nem volt helye az életedben. -

- Miféle bogárról beszélsz, Chrü? -

- A Bogarak félkész, röpke életű lelkek. Áh! Nem lenne szabad veled szóba állnom! Kifaggatsz belőlem minden titkot! -

- Miért lenne titok, ha a lélek a lélekről mindent tudni akar? -

- No persze... Hát figyelj akkor! A szellemlényekhez tartozik egy lélek az éppen esedékes sorsával együtt. Ennek a sorsnak a megélésében kell segíteniök. -

- Világos. No, és a "röpke élet" is megíratott előre? -

- Naná! Ha a lélek nem eleven testtel születik a Földre, ha már elhal vagy megölik az anyaméhben, vagy megszületik, de rövid életű, akkor az a lélek Bogáréletet él, hiszen nem teljesíthet semmilyen feladatot, csak létezik, ezzel persze alakíthatja egy másik Lélek sorsát. Szóval passzív létező. Angyalkáknak vagy puttóknak, kicsi, bájos égi lényeknek képzelik őket. Hát, képzelni sok mindent lehet... Most lásd magad előtt a Bardot, amint ott nyüzsögnek a sorsnélküliek! Nem, ne kérdezz! Ez így van elrendelve, és nincs semmi sajnálnivaló rajtuk. Egyszer majd megérnek újra, és teljes lélekké válnak. Rajtuk kívül vannak elsorvadt lelkek is, amelyek szépek és teljes sorsúak voltak, de a földi létbe belerokkantak. Ez a mi hibánk is. Részben. De lehet, hogy a sorsukban ezt a szerepet mérte ki nékik a Törvény. Sok szellemlény igyekszik rajtuk segíteni. Néha magukra vállalják a lélek betegségét. Ilyenkor a szellemlény is szenved, olykor károsul, elsorvad. Nem, a szellemlény nem hal meg, azaz nem tűnik el a Mindenség jótékony ködében. Idő múltán felépül. Ám a megöregedett Lélek, akinek ez a sorsa, begubózik, befészkel a Bardoban, és az ilyen csak kis időre költözik a Földre, azaz ezek egy időre Bogarakká válnak, akik csak úgy "elvannak". Nem halnak meg, ugyan! A Lélek nem hal meg. Ha beteljesítette a dolgát, beleolvad a Mindenség Lelkébe. Ilyenkor Szellemlénye, aki hozzá tartozott, megpróbál teljes lelket építeni a Bogárkából, és vele létezik tovább. Olyan is van, hogy maga a szellemlény is elfárad, és elmerül a Mindenség ölében, hogy új életre töltődjön. Mi sohasem válunk földi emberekké. Legfeljebb átmenetileg megbújunk bennük, de ezt már említettem... -

- Értem. Ezek szerint minden lélek, bár örökéletű, de sérülékeny. Ez a földi formáján is észlelhető? -

- Te is észreveszed, amikor ilyennel találkozol. Ezek az aligsorsú vagy éppen sorson kívüli emberek. A szellemlénye velük együtt szenvedi a sorstalanságát. A véglényekhez hasonlítanak, akik nem lelik meg azt, miért születtek. Vagy annyit gyötrődtek már, hogy igazából minden mindegy, akaratnélküliek, sodródnak. Az ilyenek haláluk után nemigen kívánkoznak többé új sorsot élni a Földön. Igen, ilyen Janó. Nem akart elindulni, és látod, későn érkezett... "Mondd meg Marcsinak, ne búsuljon! Másik Bogár már nem leszek, azt hiszem. Engem ne féltsen: már ismerem itt a dörgést. Amit kell, azt megteszem. Ja! És a berzenkedésem is determinált..." - ezt üzeni Janó, mert nem tud személyesen meglátogatni, bár ígérte, de hát nagyon-nagyon fáradt. Aztán meg... Tudod, ha a lélek visszatér a Mindenség várószobájába, lassan-lassan, de felejt... Olyan is van, aki új létet kezd, és olyankor nem tud vizitálni. A halottak úgynevezett kísértése mese. No, ennyi elég is mára, gondolom. Alhatnék végre... -

Hát elhallgattam. Van mit emésztenem. Szól a rádió, elmerülök a képzelettel elért másvilág színes életében, szellemlények, lelkek és bogarak nyüzsgését lesem meg. És rájövök arra is, hogy Lélek és Szellemlény nem lehet egymás nélkül. Ez most nyilvánvalóvá vált. Chrü épp úgy szükséges nekem, mint én neki. Igen. Ki is bontok mindjárt egy jó, ízes cicakonzervet, mert hiszen földi voltunk igényli a táplálékot, simogatást, puha párnát és langyos tejet.

22. ZSÓR, A SZIBÉRIAI SZANG TÖRZS FIA

Azt kaptam Chrütől a szülinapomra, - az éveim számát tekintve említésre sem érdemes! - hogy képzeletbeli utazásomat érzékivé varázsolta, és elkalauzolt a Bardoba, miközben Kálmán kedvenc Muszorgszkij-zenéje, az Egy kiállítás képei ment a rádióban alaposan belesegítve a belső látásom kiélezésébe. Ráadásul, mondta Chrü, nagy találkozásom lesz ott saját magammal. Ez ugye izgis, és igencsak kíváncsivá tett. Az ajándék nem kevés meglepetéssel zajlott le, de kezdjük az elején!

A Bardo olyan hely, ahol nincs tér, és idő sincs, tehát megjelenése aligha írható le, hiszen csupán lelkileg érzékelhető. Valami olyasmi, mint az álom. A földi, testi képeknek áttetsző, halavány hullámzása, nincs köztes anyag, még felhőszerű derengés sem. Olyan filmre emlékeztet, amit sokszorosan exponáltak, és így a színek és vonalak egymásra vetülve elmosódottan keringenek, mozognak. Egyetlen megfogalmazható dolog van a Bardoban: az állandó mozgás. Mintha az helyettesítené az időt.

Sokat gondoltam én már erre a "helyre", hiszen oda készülök, meg onnan is jöttem nyilván, ám földi tapasztalásokkal bírván csupán, - mivel mással? - a sajátságai annyira távoliak és megmagyarázhatatlanok, hogy reménytelen szavakkal megközelíteni... Szóval a dolog semmiképp sem illik semmilyen képbe, és most bizony azon tépelődöm, sikerül-e elmagyaráznom.

Összefoglalva: ha egy lélek elhelyezkedik földi testében, még nem hagyja el a Bardot. A lélek öröktől fogva ott van, még ha százezer földi alakban éli is egymás után a földi életét. Talán emiatt hasonlítható a sokszorosan exponált filmhez. Hiszen épp ez az! A lélek sokszorosan exponálódik, és hát nehéz leolvasni közülük azt, ami összetartozik. Mondják, az álom is e lélek-létezés egyik megjelenése, de nem így van. Az álom ahhoz a földi valakihez tartozik, aki álmodja, és semmi köze a lélek filmszalagszerű létezéséhez.

Chrü ügyesen a Bardo azon részéhez vezetett, ahol az én lelkem tartózkodik. Másképp: belesétáltunk a lelkem terébe, mintha az egy körülhatárolható légies test volna, de ezt csak azért magyarázom így, mert mindössze földi szavak állnak a rendelkezésemre. Ott és akkor teljesen magától értetődő volt minden, csak most érzékelem, mennyire lehetetlen értelmesen visszaadni. No, szóval olyan volt, mintha a saját lelkemen keresztül sétálnék, amelyben szédítően száguldoznak a szétesett képek, gomolygó színek, össze nem tartozó síkok és vonalak. Ott is és most is Gulácsy Lajos képei jutnak az eszembe. Chrü azonban számomra elmesélhetően ki tudta hámozni ebből a csodás kavalkádból az egyes földi létezéseimet, azok történetét. Most nekem volt a dolgom, hogy próbáljam megtenni ugyanezt: összeszedni az együvé tartozó sors-elemeket, és egésszé összerakni. Chrü segített. A lehető legrövidebb sorsot választotta. Megpillantottam egy arcot, illetve egy arcrészt valahol a szemöldök és a homlok táján, és akkor Chrü azt mondta, ez az, csak illesszem tovább, ahogy jön, ahogy érzem, és összeállt egy fiú képe, egy kamasz gyereké, és elébem vetült az élete. Az életem. Az akkori létem. A születéstől kezdve. Végig. Sőt! Még előbbről!

Igen, ott gunnyaszt még a földre ítélt lelkem, és bár tudja, eljött az idő leélni a sorsát, de nem moccan. Chrü ott libeg mellette, és noszogatja: "Menjél már, Zsór, menjél, várnak!" De a lelkem fél. Tudja, hogy az élete rövid és szenvedésekkel teli lesz. Képtelen rászánni magát, hiába a Törvény. De Chrü nem hagyja, és ekkor a lelkemben felülkerekedik jövendő karakterem, és csapkod, és kiabál, és vihart sodor a Bardo lágy terein:

- Nem akarok ölni! Nem akarok ölni! Megint egy testet kínnal halálra szánni! -

Hallom, és magamra ismerek. Úgy látszik, lelkemben az igazságérzet mindig ennyire erős volt, hogy még az Istennel is szembeszállok. Mert Zsór retteg, és hiába ismeri a Törvényt, ellenáll. De eljön a pillanat, Chrü szava megérinti:

- Ezzel anyádat ölöd. Nem bír a világra hozni, mert nem akarsz a világra jönni. Zsór! Indulj! -

És elindulok. Zsór elindul. De a sors megíratott. Az is benne volt, hogy Zsór nem akar világra jönni. Suta kezek segítik őt jajgató anyja méhéből kifelé, és e suta kezek rossz helyen fejtettek ki erőt. A gyerek nyomott koponyával született. A lélek isteni elrendeltetése ellen nem tehet semmit.

Igen, ezt tudomásul kellett végre vennem, és remélem, eszembe jut majd minden alkalommal, ha lázadozni akarnék, vagy remélnék, vagy vágyakoznék. Talán ezért hozott ide Chrü. 68 évesen végre meg kell tanulnom lázadás nélkül élni. Mert mi lehet érdekes még a kőbaltás világban egy nyomott fejű, erőszakos emberek között élő, ványadt fiú életében?

Körül erdő. Mindig erdő. Még nem volt ideje kiirtani az emberiségnek. A mai Szibéria sík mezeit erdő borította, hatalmas szál lombos és tűlevelű erdők, teli vadakkal, zúgó, jéghideg patakokkal, ahol a szelek állandóan vágtattak, kicsavarva fákat, és föld alá búvásra késztetve az embereket. Hegyek erre nem emelkedtek, a kövek a földfelszín alatt lapultak mindenre alkalmatlanul. Az itt élők az anyaföld mélyében találtak menedékre e mindig hideg, fagyos világban, ahol a nyár is didergős és nedves, ahol a növények erre rendezkedtek be, és a növényszerű életet élő ember is erre volt kényszerítve. Errefelé erőscsontozatú, világos hajú, cserzett bőrű emberek éltek, talán Ák és Gé kései leszármazottai, akik a jeges tundrákról a fagy csapásai elől kissé délebbre vándoroltak, mert közben bundájuk is odaveszett a nagy emberré válásban.

A történet nem sokkal Púsava halála után játszódott, és lelkem fázott a Gangeszmenti nyarak után a fenyőerdők illatos, de hűvös világában, méghozzá annyira kezdetleges körülmények között. Zsór lelke emlékezett, és magával hozta a Bardo leheletnyi szépségét, nem tudott elszakadni. Még apró csecsszopó volt, amikor a törzs vénei arra ítélték az anyját, akinek Zsór elsőszülött gyermeke volt, hogy fojtsa bele az áradó tavaszi patakba, mert nem teljes épségű. Az emberek között kialakultak már a törvények, főleg a nehezen szerzett élelem igazságos elosztásának törvénye: aki nem hajt hasznot, nem számíthat élelemre. Eltépték az anyától a kölyköt, és Zsór kikötött a jeges vízben. De sorsa ezzel nem zárult le, Zsór a felszínen maradt, mert ösztöne megtanította úszni, és az ár a közeli hódvárosba sodorta. Ekkor lépett közbe Chrü: Karcsú szarvas alakjában a gátnál oltotta szomját, amin a hódok felettébb csodálkoztak is, és riadtan csapkodtak a farkukkal ellenséget szimatolván, de mire a figyelmeztetés a hódtársadalom mindegyik tagjához eljutott volna, még ahhoz is, aki épp nagy önfeledten szagolgatta a vízben odaérkező emberpalántát, a szarvas, azaz Chrü, fogai közé kapta lágyan a gyereket, és eliramodott vele. Az avarba beásva megszárította, gidái melegével életre melengette, tejével táplálta, és mire a tavasz ténylegesen beköszöntött a rideg szibériai erdőkbe, visszavitte az anyjának a csupasz, kigömbölyödött gyereket, akinek közben hosszú, hullámos szőke haja nőtt a fején, amely nyomottságát némileg eltakarta.

Megírt sorsa tehát nem engedte, hogy megöljék a gyereket, ám Zsór nyomott maradt, hiába mutogatta az anyja épnek tűnő koponyáját, Zsór soha nem tudta jól megértetni magát, nem tanulta meg a szarvaselejtés tudományát, de még egy hódot sem volt képes kirántani a házából, szóval haszontalan élősködőként maradt a törzs terhére.

Felnőtt, sok mindent nem tudott, mégis kiderült róla egy s más. Amikor még csak négykézláb közlekedett, közel a földhöz, megtanult nyomokat olvasni, aztán volt méztolvaj, amikor erdei vándorlásai közepette a méhek odúit meglelte, és azt rebesgették a törzs asszonyai, hogy velük ugyan nem, de szót ért a medvékkel. Ezt akkor kezdték mondogatni, amikor Zsór egyik hosszúra nyúlt elmaradása után az alkonyatban hatalmas medve nyakában ülve medvegelt a törzs szálláshelyére. És bizony, szót értett a hódokkal is, még inkább a szarvasokkal, és emiatt a törzs majdhogynem éhen veszett, mert a bogyókon kívül nem maradt betevője. Zsór ugyanis sürgősen értesítette a veszélyeztetett, kilőni szándékozott állatokat.

Hogy Zsór mennyire az én lelkem volt, tegnap bizonyosodott be, amikor seprűnyéllel a kezemben rohantam ki az almafámon lopakodó macskák elűzésére, akik Pancúrral egyetemben, (te piszok Chrü!) a madártető körül repkedő cinkékre fenték a fogukat!

Zsór tehát eltévedt az évezredekben: ma ilyenekért senkit nem köveznek meg, de eltévedt a térben is, hiszen éppen ekkoriban kezdték Púsava földjén tisztelni az Életet, mint olyat, és elismerték a lélekvándorlás létezését. De Zsór akkor és ott élt. Mindennek tetejébe, ahogy növekedett, a fejében keletkezett daganat egyre nőtt, és fájdalmai az évek számával növekedtek. Eleinte a hódokhoz futott segítségért. Átmenetileg meg is kapta tőlük illatuk bódító hatását, de idővel ez sem használt. Chrü-szarvas megmutatta neki a gyógyító füvek lelőhelyét, amit Zsór magától is felfedezett volna, de elkövetkezett az idő, amikor az sem használt. Amikor semmi nem használt, és eluralkodott a fájdalom!

Kiskorában Zsór időnként elveszítette az eszméletét vagy a hódféle mósusz-bódulat vagy a fájdalom, de lehet, a kettő együttes hatására. Ilyenkor kapcsolatba tudott lépni az ősök szellemeivel, és néha be is lebegett a Bardo bűvös, éteri terébe. Ha ekkor beteget vittek hozzá, kézrátéttel képes volt mások fájdalmát enyhíteni. A sajátját sosem! Tudott sebeket gyógyítani, tört csontot forrasztani, elveszett gyereket a sűrű erdőben, vagy tűzszerszámot a hamuban megtalálni, és képes volt a vizeknek parancsolni. Beszélni nem tudott, de megérttette magát az arca grimaszaival és a keze gesztusaival. Énekelni szokott, ha magára maradt a vadonban kószálva, mert anyja kérlelésére a kunyhóban hallgatnia kellett, és ebből arra következtetett, hogy az a dal, ami a torkán kiáramlik, másnak nem jó. De a keze, az jó volt...

Az anyja imádta. Utána nem szült több gyereket. Ketten maradtak. Zsór hát az apja helyett is férfi volt a kis családban, és az anyja hallgatott a szavára. A férfivá érés idejét már csaknem egész önkívületben élte meg, hiába jártak hozzá gyógyításért, szellemidézésért, varázslásért, egyre kevesebbszer vett részt a törzs hasznos életében. Ha tehette, aludt, hiszen rengeteget szenvedett. A fejfájások kezdete óta alig-alig voltak éber pillanatai. Szervezete erős volt, és a szíve egészséges: még sokáig lebeghetett volna a bódulat és a szenvedés között.

Akkor 13 éves lehetett, s ha nem szorította a koponyáját a fájdalom páncélja, feltámaszkodva még képes volt segíteni a betegeken, olykor megkérdezte a szellemektől, hol találni pattintható, hasadó követ, merre bújnak a vérszomjas tigrisek, a téli bundának valók, merre ívnak a halak, szóval még kicsit hasznos tudott lenni, ám a vének úgy döntöttek, nem éri meg a törzsnek. Fiatal és nagyétkű. Megölni, kézzel megfojtani, dárdával leszúrni nem merték, mert szentnek tartották, de az élelem nagyon kevés volt! Ráadásul féltek az ősök haragjától, hogy még kevesebb lesz az eledel, ha vétekbe esnek. Tanácskoztak hát hosszan...

... És egy hajnalon arra kérték Zsórt, áldja meg a patak vizét, adjon nekik halat, rákot, hiszen már közeleg a nyár! Nehezen támolygott Zsór a patakhoz, a víz fölé hajolt, és a vének jókora kövekkel dobálni kezdték. Sokan voltak. A kövek eltalálták védtelen és zakatoló fejét. Zsór belebukott az áradó patakba. Vízáldás közepette. A patak nem tért ki előle. Átölelte a fejét, és nedves haját rátekerte egy laposra csiszolt kőre. Ha Zsór akarta volna, talán fel-felbukhatott volna levegőért. Talán küzdhetett volna az életéért. De nem akarta. Talán. Talán már elég volt. Nem tudni. Én pedig nem emlékszem, de biztosan így tettem volna.

23. MUMMUIKOM-AU, AZ ŐS-ESZKIMÓ

- Istenem, vajon milyen lehet állandóan ilyen fehér, inger- és látványszegény, hideg, havas környezetben élni? Amikor nincs remény sem arra, hogy valaha körülöleljen a zöld, a meleg és az áradó élet? - kérdem én, amikor tele optimizmussal alaposan kitakarítom a hodályom gerendáit, eltépem a száradt vadszőlő hajtásokat, leseprem a tavalyi bogyókat, leveleket, az összegyűlt molymacskákat, és benézek minden zugba, nincs-e ott mégis az én Pancúr-macskám, mert nem bírom elhinni, hogy soha többé nem szalad felém, szóval kitakarítok, mert úgy tervezem, ha kivirul az idő, és én a délutáni pihenésemre rakom le a fenekemet, az nem az utca felé tárulkozó verandámon fog megtörténni, hanem a berendezendő majdani hodály-fészkemben. De ez olyan távoli, és a terveim is olyan halványak, mint azok az éjszakák - esetleg nappalok? - amelyeket az én lelkem volt befogadója élt meg kábé 6000 évvel i.e., ahogy a történészek mondanák.

Mintha a szél... mintha az újonnan működő kazánom begyulladó sziszegése... mintha a madárszárny reppenése... egy hang szól valahonnan. Csak nem Chrü ébredt fel? Késő délután? De fő, hogy megint hajlandó kommunikálni velem!...

- Hát igen. Szerencsére lelkednek volt egy olyan élete, amikor nem szomorította el a tél, a fehér, a hó, a jég, hanem örült a ritka napsütötte évszaknak, amikor a szürke ég kissé kékebbre váltott, és eljött a rövid nyár, az egyre kurtább éjszakák, azaz az örömök ideje. Milyen nehezen tudtam akkor mindezt neked elmagyarázni, ajaj!

Hol is kezdjem? Zsór nagyon nehezen tért magához a Bardoban. Csak ült egy saroknak kinevezett szegleten, billegett az emlékezés és a felejtés határán, és nagyon nem akaródzott újból a Földre költöznie. Félt.

- Mitől? - kérdeztem tőle.

- Mindentől. A víztől... a kövektől... a többiektől... és tudom, egyiktől sem menekülhetek, ha újrakezdem. -

Zsór lelke egyre kisebb lett. Nyugtatgattam: új életében nem születik beteg aggyal, ráadásul mivel olyan zsenge lélek, választhat az életterek között.

- Ahol a legkevesebben vannak... messze... messze... -

Így került az északi sark peremére, valahol a ma Grönlandnak nevezett földrész tengermelléki részére, ahol minden csupa fehér és jég, és víz sehol, mert hiszen a jég alatt ugyan ott zúg a tenger, de hát Mummuikom-Au ezt nem tudta. Valahol Ák élettere tájékán született egy olyan jégkunyhóban, amilyenben ma is élnek az északi sarki népek. Szép nagy helyiség, fehér falak, közepén állandóan égő apró tűz, amit csak szükség szerint élesztenek nagyobbra, hiszen tűzrevaló sem igen akad, csak nagyon messzire, a szárazföld belsejében, ahová csak kevesen mennek le, hát spórolni kell a lángokkal. Ebben a nagy, fehér jéghelyiségben akkoriban is sokan éltek. Mummuikom-Au az anyjával, valahol ott lehetett az apja is, bár soha nem ismerte föl. Nem, nem volt hülye, de azok ott annyira begubóztak meleg gúnyájukba, és zord egyéni világukba, hogy ki sem látszottak. Mummuikom-Au is csak az anyja melléről kapott édes tejének illatáról ismerte meg őt, amelyet hosszú hónapokig, tán évekig szopott, hiszen ez volt a legegyszerűbb élelemforrás. Ám a fiú, csak felcseperedett, és bizony olykor el kellett hagynia a jégkunyhó biztonságos melegét. Ilyenkor a fiú nyüszített, de nem volt menekvés. Neki is meg kellett tanulnia halat fogni, a csapat közé kellett állni, amikor fókára vadászni indultak, sőt, nem volt menekvés az elől, hogy életét kitegye a nagybundájú Fehér Isten erejének: meg kellett tanulni azt is, hogyan dobja el a hegyes végű botot, hogy az az állat szeme közé álljon, mert ha nem, akkor neki vége. Fehér Isten egy pillanat alatt öl!

Hát nem sokáig tartott Mummuikom-Au elfogadható élete. Amint kikerült a kunyhóból, rájött a rettegés. Az ég szürke volt, egyszínű, mintha rá akarna borulni, akár egy nehéz búra, hogy ne kapjon levegőt, és a metsző szél elől hiába bújt ezer rétegű bőrökbe, az arca megfagyott, elzsibbadt, mintha nem az övé lenne, egészen addig, míg vastag réteg nem rakódott rá fagyott hámrétegekből és a piszokból, amit akkor és arrafelé soha nem mostak le. Tessék? Mit nem értesz? -

- Chrü! Mit jelent a nevem? És miért voltam elégedetlen? Honnan tudtam, hogy van szebb világ, ha sosem láttam másmilyet! -

- A neved? Valahogy mindenki megtalálta azt a szót, amire felfigyelt, ha a másik kimondta. Amikor az anyja aggódva kilépett a kunyhóból, és körülnézve nem látta a fiát, akkor elkiáltotta magát két bugyolált kezét a szája elé téve szócsőnek: Mummuikom-Au! Mummuikom-Au! És aki erre a kiáltásra kivált a többiek közül, az volt a fia. Az voltál te. Ilyen egyszerű. A másik kérdés sem olyan bonyolult. Mummuikom-Au-nak volt egy érdekes találmánya. Talán nem is az övé. Minden kisgyerek ismeri. Amikor álomból riad, vagy sírás közben ököllel dörgöli a szemét, akkor színek jelennek meg csukott szemhéja mögött. Sokszor ült Mummuikom-Au a kunyhó sarkában, és ezt csinálta. Nyomkodta a szemgolyóját, s így színes fényeket varázsolt magának a nagy sötétségbe és a nagy fehérségbe. Ilyenkor boldog volt.

Egyik esztendőben nagyon nagy volt az éhínség. Meleg áramlatok fújtak arrafelé, a fókák északabbra vándoroltak. Nem volt sem fókahús, sem zsír, amit amúgy élelemnek használtak, égetve pedig világított védelemül a medvék ellen. Ez az esztendő éhhalálra ítélte a kunyhó lakóit. Mummuikom-Au látta, anyja olyan mélyen alszik, hogy hiába ébresztgeti, nem nyitja ki a szemét. Azt is látta, hogy a közös fókabőr hálóhelyükön az anyja elő-előszedi a feje alatt lévő, szőrből való kicsi tasakot, kivesz belőle valamit, és alszik tovább. Amikor felébred, jobban bírja magát, még halászni is ki tud menni. Mummuikom-Au hiába halászott, mintha a halak elkerülték volna azt a helyet, amit a törzse kijelölt számára. Éhezett, mint a többiek. Egy idő után az anyja nem mozdult többet. Megfosztották ruháitól, és elvonszolták egy távoli lékhez, amelybe beleengedték a testét. Mummuikom-Au felnyalábolta az anyja szőrbundáit, bebugyolálta vele magát, és érezte, kevésbé fázik. Akkor a kezébe került az a kicsi szőrtasak. Hólyagba csomagolt darabka avas kenőcsöt talált benne. Orrához emelte, és előjött az anyja illata. Egyedül kiment messzire, kiszemelt egy távoli jégtáblát, csákánnyal új léket vágott rajta, és hatalmas halat fogott! Aznap mindenki jól lakott, és Mummuikom-Au-nak nőtt a tekintélye. A tasakot másnap is kibontotta, megszagolta, arcához szorította. A kenőcs erőt és álmot adott neki: akkor megint kifogta a hatalmas halat! A többiek ekkor már hálatüzet gyújtottak Istennek, a hatalmas Fehérbundájú Jegesmedvének, és nagy tisztelettel néztek a fiúra. Hiába. Annak a halfogás ünnepi elfogyasztása után egyre nehezült a szemhéja, sehogy sem bírta nyitva tartani. Senki nem merte zavarni. Mummuikom-Au pedig álmodott. Ahányszor elővette a kis szőrtasakot, szerencsés vadászat következett, ám utána az illat mindig álomba ringatta: olykor óriási halakat fogott, fókát is hatalmasat, olykor olyan világot látott, mint életében eddig soha: csak ment a havon mindig felfelé, és kitárult előtte a Föld színes szépsége. Nappal vagy éjszaka, amikor csak akarta. Azután, hála az északi sark közelségének, eljött a hosszú, sokhetes sötétség ideje. Nem csak a fiú, az egész kunyhó álomba merült, és őröket állítottak a tüzek mellé. Mummuikom-Au-nak ez volt a legcsodálatosabb időszaka. Alvás közben elhagyta a havas hazáját, másik életet élt, színeset, érdekeset, és boldog volt.

Igen, ám, de egyszer csak eljött a világosság ideje, az északi nyár, és Mummuikom-Au-nak ki kellett vennie a részét abból, ami a legteherbíróbb, legerősebb férfiak dolga volt: hosszú-hosszú gyalogúton napokon át messze délre vándorolni kőfegyverekkel, kötelekkel és fókabőr szánkókkal felszerelkezve, hogy tüzelőfát hozzanak a földrész belsejéből.

Egyre csak meneteltek térdig érő hóban a jégtáblák hátán, éjt nappal követett, és megint éjszakák, és megint a fénytelen nappal, a gyaloglás, előttük a végtelen, nehéz, szürke égbolt, semmi más. Olykor fel-felszikrázott egy-egy hófedte jégtömb mint újabb akadály és megpróbáltatás. Egyszer a fiút vadászni küldték, várták éhesen, de csak estére érkezett. Erős vállain nem hal, nem is jégmadár, nem élelem csüngött, hanem egy fiatal jegesmedve. Túl hatalmas volt, hogy megegyék egyszerre, meg aztán azokra gondoltak, akik otthon maradtak a jégkunyhóba zárva. Elásták a tetem maradékát, helyét megjelölték, hogy majd visszafelé hazaviszik. Másnap mentek tovább, és teltek a napok. Az öregebbek tudták, hogy ahol a Fák állnak, ott majd lesz élelem is, és majd akkor nagyokat esznek, hiszen kell az erő a fairtáshoz, meg a hazafelé tartó hosszú-hosszú úthoz. De a többieknek borzasztó nehéz volt éhesen, napokon át a fagyott mezőkön menetelni. A remény halvány jele nélkül.

Amikor Mummuikom-Au először látta meg a kékes zuzmókat, szíve nagyot dobbant. Olyan volt, mintha álmodna. Hangos kurjantások kíséretében, mint aki megkergült, minden zuzmót megsimogatott, később a tüskés, apró, bozontos bokrokat is, amikor pedig távolról feltűntek az alacsony fenyők, aztán meg a nagy, lombos fák, az erdő az ő tomboló zöldjeivel, végképp nem bírt magával. Őrült és hálás táncot járt a fák körül, üvöltve adott boldogságának hangot, hogy meghallja az ég, meghallja az Isten, mert ő most átélte a csodát! Az öregek ingatták a fejüket, a korabeliek nem értették, mi lelte, ők csak annak örültek, hogy itt van végre előttük a tűzrevaló rengeteg fa, amit majd kidöntenek a kötelekkel, kivágnak a kőfejszékkel, és hazavihetnek a fókabőr szánkókon.

Mummuikom-Au meg akarta akadályozni őket, védte a fákat testével, karjával, de semmire sem ment. A többiek sokan voltak. Mummuikom-Au ekkor hátat fordított törzsének, és otthagyta őket. Elindult az erdőbe, egyre beljebb. Társai tanakodtak, mi lesz, ha nem talál majd vissza. Egy ideig kiáltozták is a nevét, de aztán abbahagyták.

Mummuikom-Au pedig váltig úgy érezte, hogy álmodik, hogy folyton-folyvást álmodik. Csak ment, bámult fel a zöld levelekre, észrevette az állatokat is, a barnaszőrű szarvast, a mézszínű medvét, akit nem bántott a nyilával, láttán csak rikkantott egy nagyot. És látott madarakat. Ezektől végképp a mennybe emelkedett. Felmászott egy szirt tetejére, leült, körötte az ég, és estélig a röptüket leste, aztán másnap megint, és megtanulta a nyelvüket, és velük énekelt, és azok válaszoltak. De a titkot nem árulták el neki: hogyan kell repülni.

Éberen élte az anyja varázskenőcsétől kapott álmait, és boldog volt. Sokáig bolyongott, ám emberfélével nem találkozott. Élvezte az édes és a fanyar bogyókat, az apró állatok kifacsart vérét, amikkel táplálkozott. Ha elfáradt, nekivetette a hátát egy tölgynek, és elaludt.

Így érte el a fantáziátlan vég, amit minden Lelkem Háza megkap a sorstól: a fulladás. Alvás közben ellepte a tavaszi ár, anyja szőrből való "álomiszákjának" madzagja a nyakára tekeredett.

Igen. Nekem is ilyen halál jár majd. Nyakamon ott a jel.

Meg kell békülni a vízzel, és meg kell harcolni a fulladással. Ezek nagy betűkkel vannak a sorsomba írva. Igaz, Chrü?

De Chrü hallgat.

24. IBOLYKA, A BOGÁR
(1914.)

Itt ül velem szemben dicső macskám, mint aki mondani akar valamit. Akarjon! Eddig hol császkált? Fütyülök rá!

Pedig tán segíthetne...

......

- Uhh! Visszalapoztam a Lélek házai-ban, Chrü. -

- Kerestél valamit? És nem találtad? -

- De. Megtaláltam. Sok mindent megtaláltam! -

- Mégis dühös vagy. Valami fájdalmasat találtál? Mi a baj? Hogy zuhog a hó? Hogy kifutott a tej? Mi? Ne hagyd, hogy faggassalak! Ilyen még nem fordult elő, hogy magadtól ne ömlött volna rám a szózuhatagod. -

- Mondd, muszáj nekem betartani a kronológiát? -

- ??? -

- Olyan lesz lassan ez az egész, mint egy áltudományos vezércikk. Mindenki szépen csordogál egymásból! Unalmas! Ennyi kőbaltás, vadász-halász lélekrettenet! A civilizáció nagyon összerázná a dolgokat? -

- Lelkem! Neked valami bajod van, de nem a kronológia, nem a tigrisbőrös ősemberi lélektanulmányok. Nem! -

- Megtaláltam például Zách Lilit. 1885! És aztán? Beszéljünk erről! -

- Hm. Vele már összejöttél személyesen. Mit akarsz még? -

- Nem ő volt az utolsó! Rájöttem! Sok mindenre rájöttem olvasás közben. Hogy milyen klassz Világmindenséget rajzoltam 2005. március 3-ika óta... és el fog veszni... a semmiben... -

A keserűségtől nem állnak össze a mondataim, érzem. Chrü sem ért igazán, pedig ő röntgenlátó. Honnan jön a fojtogatás, és hová nő ez a bajmolódás, és valahogy én sem értem magamat. Talán ezért kapaszkodom némileg rögeszmésen a kronológiához. Mi van velem? Sejtem, mi fáj, megfogalmazhatatlan, pedig már megszokhattam volna. Évfordulók táján jön elő... Hm... Valami bújik az Idő mélyén... és mintha közeledne... vagy kiderül magától egy csapásra?...

Chrü megszólal. Mellébeszél, világos:

- Gondoltam, a végén úgyis eljutunk hozzá. A sor végén, úgy értem. -

- Hozzájuk! Nyilvánvaló, hogy a kisbaba, az ebben a családban elveszett kisbaba, az is én voltam! -

- Állj! Mi az, hogy "elveszett"? Hogy érted? -

- A nagy hallgatásban veszett el. Mintha soha nem lett volna. Pedig embrióállapotában még látni is! A nagy fényképen a zongora fölött a nagymamám hasában. És ami még szörnyűbb, hogy én is ludas vagyok. Figyelj csak! Ezt írom az Ősanyák-könyvemben: "Nagyanyám szült 4 élő gyereket, elhajtott hármat, maradt felnőni 1 fiú és 2 lány." De hisz ez mindössze három! Anyámék tényleg hárman voltak testvérek. És a negyedik? A kislány? Aki 1914-ben született másodikként? Róla mindenki megfeledkezett. Lelkem röpke életű háza. Ibolyka. -

- Értelek. De hisz az a csepp nem is eszmélt még! Mit siratod? Hat hetes sem volt! Egyszerű csecsemőhalál. Említésre sem érdemes... -

- Chrü! Utálni foglak! -

Összesűrűsödött bennem a szomorúság. Ennyi egy Bogárlét?

- Emlékszem a jószagú emlőkre, a kávéillatra, ami bekúszott az ajtó résein, anyám délutáni félórás pihenéseinek gyönyörűségére. Olyankor bejött hozzám, karjára vett, és gyönyörködött bennem. "Ibolyaszeműm", így becézett. Emlékszem a fémillatra az üzletben, ahová fonott gyékény kocsiban anyám mellé toltak. Igen. Illatok. És egy hűvös találkozás az égbolttal. Április lehetett, én a bátyám ölében, bizonytalan, imbolygó gyerekcombokon, kemény pólyában, lentről néztem a szemét, a csodálkozás abban a szemben, aztán elnéztem felettünk az ágakat, a rügyek bomlottak már, az ágakon a madarakat, és éreztem a széna illatát az udvar végéből. Látod, mi mindenre emlékszem? -

- Különös. A sorsod pedig mindössze egy percnyi volt. -

- De volt! Nagyanyám, azaz az anyám, mindig lelkendezve mesélt arról a babáról. Én már nagyocska lányka voltam, és imádtam nagyanyám históriáit. "A gyerek olyan gyönyörű volt, hogy megálltak mellette a járókelők, bent a boltban a vásárlók. Attól halt meg Ibolyka. A tekintetüktől. Vagy egyvalaki tekintetétől. Egy békés, koratavaszi délutánon a karomban tartottam, fürtös feje körül csipkés, fehér pólyahuzat. Akkoriban a gyerekeket sokáig feszes pólyába kötözték, hogy ne tudjon mozogni. És akkor hirtelen felült! Egy csoda! Nem evilági erővel bomlott szét a pólyaszalag. Mint egy Kisjézus, széttárta piciny karocskáit, gerince megfeszült, mint aki levegőért küzd. Aztán visszahanyatlott. Nem lélegzett többé. Egy egészséges kisbaba! Hát mi volt, ha nem szemmelverés?" Így. Nagyanyám, azaz az anyám nem tudta felejteni. Vele együtt haltam meg. Nagyanyám magával vitte az emlékemet. Rettegett az én szépségemtől is. Pici koromban zsebkendővel fedte el az arcomat. Látod, Chrü? Ki más gondolna arra a babára már?... -

- Ezt olvastad ki tegnap? De mit kerestél tulajdonképp? -

- Magamat. -

- A Törvény szerint elillannak az emlékek. Te mégis megőrizted. Gyűjtöd a fájdalmakat. Ez a tehetséged. És a sorsod. -

- És van még valaki, akire ugyan nem emlékszem, de tudom: volt még egy életem Lili után. És Ibolyka után. Valami dereng egy halálról. Egy nem természetes halálról. Nem megfogalmazható, de biztos, hogy nem Lili önkéntes halálára emlékszem... Az a patakparti oféliás látomás nem magyarázat arra az érzésre, ami rám ront, ha a tükörben meglátom a nyakamat... -

25. ZAHORSZKY PÁL
(1915-1941)

Volt egyszer egy gyerek, szőke, kékszemű, nagyfülű, Pavlusának hívták, mindenki csak így szólította, pedig magyar volt még az apja is. Valahonnan Lengyelországból vetődhettek erre az ősök, mert a vezetékneve Zahorszky volt, amúgy Pálként jegyezték be az anyakönyvbe. De hát nem is ez az érdekes.

Hát mi?

A lelke.

Merthogy az az én lelkem volt egy darabig, pontosabban 1915. március 2-ikától csaknem 26 éven át.

(Már akkor a 26 év! Pipivel 26 évig voltunk igaz barátságban, s a házasságom is 26 éven át tartott! Ennyit egyelőre...)

Pavlusa magányosságra volt ítélve már gyerekkorától kezdve. Egy lankásan elterülő, hatalmas tábla szőlőföld kellős közepén laktak Nagyfügedtől északkeletre. Körül csak szőlőtőkék, és a hegynek csúfolt emelkedő legtetején sziklás talajú, isten tudja, milyen erővel-furfanggal vágott hosszú és kanyargós borospince, amelynek árnyas oldalában, a szellőző kéménytől nem messze, a hátát annak nekivetve szívesen tartózkodott Pavlusa valamiféle olvasnivalóval a kezében. Hivalkodott ott még egy hatalmas fészer meg istálló, és volt arra egy vénséges szilvafa is, annak az árnyékában pedig igen jól esett hűsölni. Szóval az egész maga volt a földi paradicsom. Embert apró korában sokáig nem látott mást, csak a szüleit, azok pedig ugyancsak akartak volna társat nemzeni mellé, de vagy elhaltak szegénykék pici korukban, vagy még magzatként komáztak a nemléttel, úgyhogy mire Pavlusának iskolába kellett mennie, szülei feladták a harcot, és hatalmas szeretetükkel csak a kisfiún csüngtek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy olyannyira óvták-féltették, sehová el nem engedték, hogy a lovak, a boroshordók és a bogarak társaságában nőtt föl. Magának való volt, és ha nem lett volna eleve az, azzá vált volna amúgy is, ám a dolog egy cseppet sem tette szomorúvá. Mindig megtalálta az elfoglaltságát. Csendes, szófogadó, jól alkalmazkodó emberke lett. Így az iskolába is könnyen beleszokott. Csak ne lett volna az a több kilométernyi távolság, amit odáig, és onnan hazafelé meg kellett tennie persze javarészt egyedül, hiszen a szőlők között nem lakott más, csak ők, és még nagyon nagy távolságban a más uraság más szőlőjében más vincellér, de ezek annyira messze estek egymástól, hogy látogatóba sem jártak át sosem, csak ha kényszer vitte rá őket nagyritkán. Segítségért esetleg átszekereztek a másik portájára.

No, nem csak a magány bélyegezte meg a fiút, hanem a képzelőereje is. Ezért volt olyan jól elviselhető, mit ne mondjak, barátságos dolog a Mindenható részéről, hogy játszópajtás nélkül maradt. Ám ezt bizony megsínylette odabenn az iskolában. A többiek sokszor belekötöttek, lopkodták a radírját vagy a zsebkendőjét, míg ő haragra nem gerjedt, és lettek a nagy verekedések, amik ilyen-olyan sérülésekkel végződtek, de leginkább lelki sérülésekkel, mert hisz nem bánt ő senkit, és mégis belekötnek! Hát hogyan van ez? Volt ideje hazafelé töprengeni rajta. Ráadásul röstellte az anyja előtt, aki nagyobbacska korában is jajgatva kötözgette, babusgatta. Még jó, hogy a társai közül nem látta senki. De hát mégiscsak nehéz ez, és ilyenkor még messzebbre bújt a tőkék között, és estig nem került elő, hiába szólongatták.

Hazudnék, ha azt mesélném, hogy nem volt barátja. Volt bizony, mégpedig az iskola mögötti kertben lakó plébános, aki sűrűn átjárt ellenőrizni a nebulók előmenetelét, meg a vallásos nevelésben is segédkezett a kisiskolások vénséges tanítójának. Így történt, hogy egy ilyen ellenőrzés alkalmával meglelte Pavlusa egy versét, amit a számtanfüzet legutolsó lapjára írt. Egyik bánatáról szólt, meg a falánk cinkékről és a vigasztaló piros égaljról. "Ha te ilyesmivel foglalkozol, fiam - mordult rá a Plébános úr - mikor jut időd Istennel foglalkozni?" Mivel Pavlusa nem felelt, maga rögtön hozzátette: "Ha fáj, Isten megvigasztal, igaz? Ha mással nem, a szó dallamával." És ezzel a zsebébe tette a kitépett lapot. Így esett, hogy Pavlusa a pap jóindulatába keveredett, és nem egyszer elhívta a szép új paplak szép új kertjébe gereblyézni, fákat nyesegetni, bokrokat igazgatni, mikor mit, és ilyenkor sokáig elbeszélgettek. Pavlusa imádta ezeket az alkalmakat, hiszen olyankor olyasmiről is szó esett, ami őt nagyon érdekelte, történetekről, a háború eseményeiről, amelyről apja nem mondott soha egy szót sem, pedig odajárt, és csak sebesülése után maradhatott otthon Eisenlach úr közbenjárására, mert hiszen ilyen jó vincellérre aligha tudott volna szert tenni azokban a megbízhatatlan időkben. Másképp nézett ezután már az apjára, még az eddigieknél is nagyobb tisztelettel, és ráadásul azt is elérte, hogy esténként teljes egy órát égethette a petrólt, és olvashatott, hiszen maga a plébános úr volt a könyvek kölcsönzője, a Zoltán bácsi. Bizony, ő így szólíthatta!

Szívesen terült el nyáron a szünidőben két tőke között az árnyékban, és járatta a fejét, igaz, járt az magától, és figyelte a növényeket, a csodát, ahogyan valami piciből valami nagy lesz, és mindent, amit megszemlélhetett, isteni csodának látott. Igyekezett aztán megtalálni a szavakat, amelyekkel méltóan kifejezhette a csodálatát a világgal, Istennel, emberrel, állattal szemben.

Úgy nézte 1926 nyarán a világot maga körül, mint aki már sose látja azt többet, mert addig beszélt Zoltán bácsi az édesanyja fejével, amíg az rá nem bólintott, hogy elváljon imádott fiacskájától, és elengedje tanulni Gyöngyösre Zoltán bácsi bátyjáékhoz, aki ott pedelluskodott a gimnáziumban, és nem egy diák lakott nála. Pavlusának nem csak szokott környezetéből kellett elszakadnia, hanem Zoltán bácsi féltő szemétől is, aki sokszor javítgatta zsengéit, amire bizony nagy szüksége volt. "Nem baj, fiam, majd találsz ott tudósabb tanárokat nálamnál, csak légy bátor, és fordulj hozzájuk, ha problémád adódna ilyesmiben, különben pedig ott az Isten, aki nem engedi el a kezedet. Isten áldjon!" Így búcsúzott, amikor apja a szekérrel Gyöngyösre menet bekanyarodott a faluba a plébánia felé. Közben elszekereztek az épülő új iskola mellett, ahová Pavlusa már csak látogatóba járhat. Ettől is fájt a szíve, mert olyan szép emeletes házat nem látott még, mint az az új iskola volt.

Gyöngyösön persze látott aztán annál szebbeket, különbeket is, de hát az mégis az ő falujának legnagyszerűbb épülete volt. Így van ez mindenkivel, valamire mindig büszke lesz az ember, akármilyen nyomorult helyről is eredt annak idején. Nos, ez hamarost Pavlusa füzetébe bele is került, és belekerült annyi más minden is! A lelke egy darabkája. Hiszen ebben a közegben még annyi melegséget sem talált, mint falusi iskolájában, és itt a tanárok nem szántak rá külön gondot. Zoltán bácsi figyelő tekintete különösen akkor kezdett hiányozni neki, amikor már tudta, ilyennel soha többé nem találkozik. A plébános nem volt idős ember, nem is élt szertelen életet, hogyan is tehette volna, mégis elvitte a szél egy téleleji délutánon. Pavlusa el sem búcsúzhatott tőle, a temetésén sem lehetett ott. Apja beteg édesanyját őrizte, és ugyan apján kívül ki szekerezhetett volna vele húsz kilométert oda meg vissza? Szívességből? Mert megfizetni nem volt miből. Zahorszkyéknak egyre nehezebb lett az élet, hiszen a fiú kvártélya, kosztja, a taníttatása megviselte a gazdaságukat.

Pavlusa anyja épp addig húzta köhögve, legyengülve, többet az ágyban töltve, mint kívüle, amíg a fia lematurált. A fiú boldogan utazott haza, immár megférfiasodva, éretten, hóna alatt teleírt paksamétákkal, és azon gondokkal, hogy ha Gyöngyösön nem sikerült értő kritikust lelnie írásainak megbírálására, hát akkor eztán hogyan lesz? De már ezen gondok háttérbe szorultak az aggodalom miatt. Esténként beült a beesett arcú, láztól és imádott fia látásának boldogságától kipirult arcú édesanyja ágyához, és felolvasott neki az írásaiból. Lám-lám, az öreg parasztasszony volt az egyetlen ismerője Pavlusa munkálkodásának, és okoska észrevételei mindig ültek, dicséretei pedig akkor is jól estek a gyereknek, ha tudta, nem értő gondolattal mérettek meg azok, hanem csak szeretettel. Később, még évekkel ez után a feledhetetlen nyár után nagy-nagy fájdalommal gondolt az akkor igazából fel nem mért, élvezettel töltött időkre. Igen. A halálvárás és a szemérmetlenül őszinte kitárulkozás boldoggá tette mindkettőjüket. Az asszonyt talán ez éltette még néhány nappal tovább, a fiút pedig a gyengéd érzés megismertette azzal, milyen is tartozni valakihez. És azután ezt kereste, ezt a kitárulkozó őszinteséget, de soha többé nem találta.

Nehéz esztendők következtek minden szempontból. Pavlusából Pál lett, Pestre ment. Rossz érzéssel hagyta el az apját a gyöngyösi vasútállomáson, aki sok fontos gyakorlati tanáccsal engedte útjára az immár felnőtté vált fiút. Pál ugyanis elhatározta, Zoltán bácsi pályáját követi, és beiratkozott a teológiára. Cellát kapott a kispapok szállásán, és maga is készült, hogy beöltözik. Úgy képzelte, Isten közelében élve a hasonszőrűek társaságában megtalálja azt az embert, aki Zoltán bácsit helyettesíti az életében. Bizonytalanul állt még a lábán a teméntelen kérdőjel között az élete értelmét keresgélve és a hogyanját építgetve. Ráadásul ez utóbbihoz nemigen értett. No, és ami igazából bizonytalanná tette, az az igazi hivatástudat hiánya volt, hiába is keresgélte hol a szívében, hol az eszében. Füzete, ceruzája mindig hűséges velejárója volt, ám lelkében az áhítatot nehezen tudta felébreszteni, és becsületes szíve valahogy nem hagyta nyugodni: ha nincs az igazi elkötelezettség, akkor hamis úton jár.

Döntés előtt állott: beöltözik-e vagy nem. Igaz, tanulhat a teológián világi minőségben is, mégis eljött az idő, hogy válasszon. Volt ott két tanulótársa, akikkel meg-megosztotta búját-baját, már amit megoszthatónak vélt, és most nagy szüksége lett volna a véleményükre. Ám valahányszor nekikezdett volna, valamelyiküknek mindig az eszébe jutott valami fontosabb, ő meg ilyenkor elhallgatott, hadd mondják. Végül úgy belemerült a mások problémájának taglalásába, hogy a magáét már nem volt alkalma előhozni. Meg aztán, gondolta, a választáshoz is igazi áhítat kell. Nem lehet előkészítetlenül beleugrani abba, hogy hát mi legyen: Isten szolgája-e vagy költő?

Pál tipródott, mígnem elszánta magát, és bekopogott az irodalmat tanító tanárjához, akit rettenetesen tisztelt, épp ezért rettegett is tőle. Nagynevű ember volt, és amikor elmondta, hogy emberi tanácsát szeretné kérni, nem isteni, hanem gyarló gyötrelmei miatt, az a lakására invitálta. Pál a hóna alá csapta legújabb munkáit, és megtörtént a vallomás.

Szűk belvárosi, pesti utca első emeleti szobájában ültek, a nap ide nemigen tévedt be, a bútorok öregesek, a falakból, ahogyan mindenből, áradt az avítt igyekezet életben maradni. Két kicsiny fotel egy alacsony asztal mellett, azon ezüst tálcán két apró pohár, a Tanár úr töltött, elvette az írásokat, és sokáig olvasott, fel sem nézett. Pál kezében megforrósodott az üvegpohár, egy másik szobából érces hangú óra kondult, a szűk utcából nesz sem jött fel, közben az ablakok megkékültek, aztán szürkévé váltak, kékes fény gyulladt egy közeli lámpaoszlopon, vélte, az öreg tán elaludt, de nem, a sötétben olykor lapozott, és meg-megigazgatta a szemüvegét. Amikor becsukta a füzetet, az asztalon álló ernyős lámpát felkattintotta, Pálra nézett:

- No, fiam, hörpintsd már ki azt a kis szilvóriumot, még el talál illanni! -

Hosszú hallgatás következett, az öreg megvárta, míg a pohárka a tálcán landol:

- Tudom, miért jöttél. Jobban mondva inkább sejtem. Nem tudok helyetted dönteni, csak azt kérdem, hová fér benned az Isten, ha a te világod ekkora helyet foglal el a lelkedben? -

Pál úgy érezte, olyan emberre talált, mint Zoltán bácsi volt, és megkérdezte:

- És ha az én világom Isten világa is, Tanár úr? Hiszen más nem lehet! -

- Mégis jobb volna, ha átmennél a bölcsész szakra, azt hiszem. De hogy én ezt tanácsoltam neked, letagadom! -

Akkor felpattant benne az addig feszítő burok, és nekiült Pál, és megírta a "válaszút történetét". Egy barátság történetét, Jézus és Lázár barátságának történetét, ami régóta izgatta. A barátság mibenlétének rejtélyét kutatta váltig, hiszen ő annyira ezen érzésnek a híjával volt. Pontosabban annyit kereste, és annyit csalódott, hogy úgy vélte, nincs is igazi barátság az emberek között. Ezzel az írásával akarta bebizonyítani, hogy van. Méghozzá csodákra képes. Az íráson át akarta megélni ezt a neki hiányzó érzést.

Igaz, a végére mégis maradt a lelkében annyi kérdőjel, hogy még én is feléreztem a kételyekre: amikor a Megbékélés-t olvastam ugyanerről a témáról, azt hittem, újraolvasom! Pedig először volt a kezemben a Rényi Edit könyve. Vagyis Pál könyve. Vagyis az én könyvem. A barátságról.

Közben eldőlt, mit akar csinálni az életével. Jézus-könyve írásakor már tudta, otthagyja a teológiát. De hogy mint lesz tovább, arról fogalma sem volt. Pedig cudar idők jártak. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Volt nap, hogy nem evett. Lesoványodott, haja meggyérült, mintha öregedne, olykor egy-egy lapot küldött apjának, meglátogatni sem kedve, sem ideje nem volt. 1937 végét írták már. Pál úgy érezte, elveszett a világban. Naphosszat, sőt napokon át senkihez nem szólt. Nem volt kihez. Aztán felgyorsultak az események. Milyen események ugyan? Nem életmegváltó dolgok, hanem elintézendők. A regény elkészült, és amikor becsukta az utolsó füzetet is, megérkezett a behívó. Menni kellett. A levegőben érződött a háború előszele. Mindenki arról beszélt. Ha az utcán ment, vagy bent a boltban, nem hallgatózott, mégis hallotta a rémült suttogásokat. Megint csak az ő öreg Tanár úrjánál kötött ki. Bejelentkezett, elvitte a munkáját, kapott egy kupica szilvóriumot, de most nem fogott neki az öreg a vaskos paksamétának. Várt. Pál nehezen szólalt meg:

- Istenről szól. A lelkem így egyezkedett. Nincsen elképzelésem a holnapról, sem a holnaputánról. Tudom, most nem az irodalom korát éljük, tudom, semmi esélyem. Talán életben maradhatnék. De itt a behívó. Apám is kapott. Lajstromba veszik, pedig már közel van az ötvenhez. Majd visszajövök Tanár úr. Addigra elolvassa, ugye? -

A kérdés szívszorító volt, halk és aggodalmas. Az öreg bólintott.

Napok múlva megint egymással szemben ültek, és a Tanár úr a paksaméta mellé adott egy papírt. Egy cetlit. Egy orvosi bizonyítványt arról, hogy alkalmatlan. Ez volt a bírálata, a döntés élete és halála fölött. Pál nem tudott eléggé hálás lenni. Suta volt és elfogódott, örült, hogy egyik lábát a másik után tette, s hogy nem botolt meg a szőnyegen, nem gurult le a lépcsőn. Vitte a boldogsága: egyetlen ember tudja, hogy mit tud ő, és ez az egyetlen ember mellette áll! Nem. Valóban nincs ennél nagyobb dolog a világon!

Ez a fiú a 24 évével képes volt valami olyasmire, ami embert próbáló dolog: elbújni a világ elől, és csak a képzeletének, a tehetségének élni, és megélni a világban úgy, mint Isten madarai. Valahogy. Hazautazott a fügedi szőlőkbe, az öreg vincellérházba, ahol apja sírva fogadta. "Exhibicionista rejtőzködő", így nevezte magát, és meg volt elégedve a világgal.

Az ilyen érzések nem lehettek akkoriban sem tartósak. Az elégedettség érzését valami mindig megrontja. Valami mindig közbejön. De ezzel már nagyon is előreszaladtam. Csak annak élni, amit a legfontosabbnak tartunk, és úgy, hogy ez ráadásul jól esik, és boldogsággal tölt el, nem mindenkinek adatott meg. Az apja is magának való volt, elszöszmötölt ezzel, azzal, nem zavarták egymást. Az öreg sokszor kerekezett be helyette a faluba venni ezt-azt, ami nagyon fontos volt, petrólt meg cérnát, a bért negyedévenként kapták, azt is az öreg intézte a kastélyban. Így ment ez vagy három-négy éven át, és akkor megint jött egy összesűrűsödött esztendő: 1940.

Egyszer alkonyattájt maga Stein, a fűszeres zsidó kerekezett föl hozzájuk. Pál szívesen járt hozzájuk, néha levette apja válláról a gondot, bár az meg izgult, hogy hát mi lesz, ha egyszer valakinek szemet szúr, hogy dalia legény létére itt sétafikál, ahelyett hogy a háborúban menetelne, de ő megnyugtatta, hiszen itt a "menlevél", a felmentő papír, és egyáltalán, kinek mi köze hozzá. "Nem úgy van az, fiam, a faluban a kerítésnek is füle van, a keréknek meg szája, a parasztnak meg fukarisága". Jó, de mit irigyelhetnek tőlem? - kérdezte Pál, ám már csak úgy magában, mert a kérdés kitárgyaltatott. Ritkán ment hát be, de szívesen tette mindig. A Tarnóca melletti bokrosban sétálni, aztán átvágva a szőlőkön, át a réteken, betakarózni a gabonaszárakkal, a gyalogutat megkerülve csak menni két lábon, mert élvezte a világot! Ilyenkor nőtt meg benne igazán a szabadság érzése. Meg aztán a Stein úréknál volt egy leány, a Klári, akivel sűrűn mosolyogtak össze. Ennyi. Nem esett több, de Pálnak, a kút mellett pipázgatván, - amire hogy rászokott! öregszik tán, istenem! - a parázs felizzásában sokszor felrémlett Klárika mosolygós fekete szeme. Hát bizony megdobbant a szíve, amikor Stein urat látta, amint a biciklijét a falnak támasztja. Hogy hát mi is folyhat itt a két öreg között? Nem is ment be mindjárt. Várta, míg hívják. De azt hiába. Már csak elköszönni tudott a kút melletti kispadról, amikor Stein gyors köszönéssel elkarikázott.

- Mit akart itt Jakab? - kérdezte aztán odabenn. Az egész falu csak így szólította, a keresztnevén, hát neki is így állt most rá a szája, pedig ő megadta neki a tiszteletet különben. De nem is ez volt a baj, hanem az apja némasága:

- Elbúcsúzni jött. -

Hogyhogy? Pálban megfordult ezer kérdés. Ennyire jó barátok lennének ő meg az öreg? Elbúcsúzni? És miért? Hová mennek? De nem szólt. Másnap ő ment be, szeg kellett meg jóféle acélból disznóölő kés. Ugyan ezt sem értette, de csak olyan villanásszerűen rémlett föl, hát hogy minek is, hiszen nemigen érdekelte, mi van a ház körül, az az apja dolga volt, bár a szőlőben idénymunkák idején beállt ő is, azt az öreg egymaga nem győzte volna. És amúgy is jól esett egy kis hajlongás, szüretkor meg a puttonyozás, olyankor sokan jöttek föl segíteni, lányok, asszonyok. De most nem volt szüretidő. Lement az már. Hát bizony a Jakab boltján félig lehúzott redőny fogadta, mert az is volt rajta, szépen bekenve sárgára, de bent még kiszolgálták. Klári is átjött. Csak nézték egymást, aztán fizetéskor Klári a kezébe nyomott egy darab papírt, az állt rajta, hogy ha a Mindenható úgy igazítja, talán még találkoznak. Ezt már a Tarnóca vize mellett olvasta. És majdnem visszafordult, hogy hát ezt hogyan is, miért is, miért ne jönne vissza? És hát ha ilyen hosszú útra mennek, el kellett volna rendesen búcsúznia, és tán tudtul adnia, mit is érez, de hát abban még ő sem volt annyira biztos. Csak otthon tudta meg az apjától, hogy hát tartanak a zsidók a kitelepítéstől, és igyekeznek még idejében elhajózni békésebb országba. Napok múlva megtudta, hogy Jakab és családja a helyi csendőr őrizete alatt bekísértettek a helyi fogdának nevezett irodába, ahonnan a zsadányi meg vécsi fűszeres zsidókkal együtt Pestre toloncoltattak. Az is kiderült, hogy a szőlő birtokosa is kiüríttette a kastélyt, és egy napon kihajtatott a karácsondi vasútállomásra. Az automobilján a családja ment utána. A két Zahorszky körül végképp elsötétedett a világ, hiszen miből is élnek majd ezután? És hogyan? Nem sokáig aggódhattak sorsuk felett. Karácsony után megjött az öreg behívója. Neki nem volt menlevele. De ha már a negyven év felettieket mozgósítják, nagy baj lehet. Így maradt Pavlusa magában fenn a szőlők között 1941-re virradóan. Már bizony égett a föld, és jobb volt messzebbre nem látni, mint ahogy a Mátra engedte. Nem is akart. Elég volt, ameddig a szemei elláttak, mert ahogy eddig, eztán sem lett egyedül: ekkor már a második regényébe fogott, szaladt is a toll folyamatosan, azok vezették, akiket ismert, vagy félig csak, és a többit hozzáépítette. Igaz, épültek maguktól, és sokszor kapták el egy meglepő fordulóra. Ilyenkor muszáj volt rögzítenie, nehogy elillanjon. Szóval írt. Igen, lelkem az előző testében is ezt tette, és épp úgy meddő maradt a megszólalása, nem volt kinek mutatnia... ugyan kit érdekelt?... különösen amikor égett a világ, jajgatott minden család, és rettegett minden asszony. Igen, róluk írt, békés és háborús falujáról, róluk. Még a címét is tudom a könyvnek, amiből persze sohasem lett könyv: A Tajgetosz fenekén. Igen, benne a halálra szántak hazájában vergődő félig-emberek sorsa folyt és vérzett a lapokon.

Úgy tűnt el a tél, mint a köd meg az álom. Nem járt sehová, talált egy tanyát, ahol maradék boráért kapott kenyeret, tejet, anyja lekvárjaiból is maradt néhány üveg. Megélt, csak a petróllal spórolt. A szőlőéréskor végképp semmi gond, csak az, ki szüreteli le, de tolvajokban nem volt hiány, alig maradt neki egy kis hordó bornak való. Úgy érezte magát, mint akit elfelejtettek. Hölderlin... tudta, az ő lelkét ápolja ebben a Zahorszky-testben. Sokat gondolt rá. Olykor érezte a háborodás szelét, tán a sorsát is megéli újra? Sietnie kell akkor, hogy ami benne van, kikerüljön. De hogy mi lesz a papírra írottak sorsa, arról fogalma sem volt. Nem is gondolt rá. Inkább arra, hogy 32 éves koráig el kell jutnia a dolgok végéig. Hölderlinnek is annyi esztendő jutott. Az örökkévalósághoz nem kevés! Dolgozott hát, égette a petrólt, mert ide villanyt nem vezettek azóta se, de minek is? És várta a 32-dik születésnapját. Megőrül-e tényleg? Nem lehetetlen itt, ebben a madárselátta magányban... És hogy az milyen lesz?... Színezte is üressé vált pillanataiban a szilvafa árnyékában.

Nyár. Későn alkonyodott, petrólt sem gyújtott. A fa alatti asztalnál ült a papírja fölé görnyedve, amikor egy alak közeledett a tőkék között. Pál felneszelt. Tudta, őt nem láthatni onnan, takarják a lombok. Ráeszmélt, soha nem gondolt a félelemre, nem is rendezkedett be, ugyan miért is bántaná bárki? De most elámult, hogy valaki halihó nélkül jöjjön, mintha úgy hinné, üres a tanya. Meg is látszott a képén, amikor Pál ráköszönt. Pedig nem idegen! Fügedi pajtás az! A Lajos, a Bozsik! Jó haver volt az iskolában, mindig megvédte, ha verekedésre került a sor, mert Pavlusa bizony nem volt egy vasgyúró legényke. És most itt lopakodik!

A magyarázkodás eléggé átlátszó volt: Hogy nem akart zajt csapni, hiszen Pali bujkál, vagy mi, hiszen katonaszökevény!

- És te? Nem vagy a harctéren, ha jól látom! -

Összeölelkeztek. A dolgokat aztán tisztázták persze egy kancsó jó bor mellett. Pálban azért motoszkált a tüske, mit akarhatott mégis, így, settenkedőn? Végre napfényre derült, bár a veleje homályos maradt.

Szó esett a háborúról, hogy viszik a férfiakat, végezetlen munkáról, a rettegésről, és szó esett az uraság eltűnéséről, bezzeg! Meg arról, hogy mit hagyott hátra, csak az irháját mentse! Az a fényűzés! Még a falakon is selyem függött!

- Honnan tudsz te ezekről? Neked adta a kulcsot, hogy őrizzed? -

Lajos felröhögött. Annak már az egész falu az őrizője! Minden darabnak, ki-ki maga portáján! Még az üvegházból is kimentették a palántákat! Oldalba bökte könyékkel Pált:

- Gyere, komám! Szép, holdas az éjszaka, tán találunk mi még egyebet is! Valahová csak elásták az aranyakat, ékszereket! Már úgy dolgozzák a kert földjét, ültetni lehet bele! Egy tapodott hely nem maradt mozdítatlanul. Gyere, Palkóm, talán te a sok eszeddel ráakadsz! -

No, erre Pálban kipattant a gyülekvő harag és megvetés:

- A máséra fáj a fogad, Lajos! Ez rablás, tudod-e? -

- Azt mondod, az egész falu zsivány? Hát amikor éhbérér jártunk dolgozni? Rajtunk híztak, belőlünk gazdagodtak, hát ami jár, az jár nekünk! Maradni nem mertek, a hétszentségit a zsidó vérüknek! -

Pál vöröslő arccal állt fel, és megragadta Lajos gallérját:

- No, akkor jójcakát, Lajos! Ide többet ne gyere! - és kilökte az ajtón. Az megtántorodott, volt már jócskán benne a borból, meg aztán az alázás! Botladozva tántorgott el, de a mesgyékről visszafordult az öklét rázva. Pál nézte, amint eltűnt a tőkék árnyékában. Léptei ingadozó nesze elhallatszott még sokáig a csendben, és dühének fújtatása is hallatszott még egy darabig. Befordult, az ajtót sem tette be. Hajnalban is még fent ült a sezlon szélén, és azon tűnődött, mivé lesz az ember, ha a nagy nyomorúságban elszabadul a bosszú ösztöne, és hogy lehet-e ezért haragudni? Megvetni igen, de közösséget, azt nem! Tajgetosz... Végül is végigdőlt a sezlonon. Nem alhatott egy órát sem, amikor felriadt. Mintha közelednének. Körülnézett, védhetné-e magát, de legyintett: régi pajtások, részegek, majd leszereli őket szép szóval. Legfeljebb velük tart, aztán a pataknál a sűrűben kereket old. Ilyesmi járt az eszében, amikor berúgták az ajtót.

Bozsik lépett be elsőnek, színjózan lett addigra, kezében a husáng, mögötte látott még vagy hármat, két kölyök, cigányforma, meg egy ősz hajú. A Juhász bácsi! Lajos vitte a prímet, azok meg csak bólogattak a kéklő napkeltében.

- Rablás, azt mondod? Hát amit te teszel, az mi? A Jakabékból élsz, mindenki tudja! -

- Igen furcsákat mondasz te, Lajos! Na, beszéljünk csak róla! Hozok bort, üljetek le! -

- Nincs mit beszélni! Ide a ládikával! -

- Ládikával? Miről beszélsz? Segítsen már, Juhász bácsi! Mit akar ez az én pajtásom? -

- Pajtásod neked a hóhér! Zsidóbérenc! Hogy nem nyuvasztottak el a többiekkel együtt! Látták, amikor a Jakab idehozta a motyót, mielőtt elvitték! Mindenki tudja, hé! Aztán mi hallgathatunk is! Osztozhatunk is!... -

- Igen, Pavlusa, add csak elő, és felőlünk elücsöröghetsz itt, míg világ a világ, míg valaki ki nem akolbólint ebből az urasági jódolgodból. Vagy tán az Eisenlach ládikáját is te őrzöd? - kérdezte fojtott haraggal Juhász bácsi, és azzal mind beléptek a házba.

Innentől elszabadultak az indulatok. Pál mondhatott már akármit, csak a zsidó aranyakat követelték rajta. Persze, felrémlett előtte az az este, amikor Stein úr idekarikázott, és lehet, hogy van a vádjaikban valami igazság, de ő semmiről nem tud semmit, és ha tudna, akkor sem adná oda nekik azt, ami nem az övék. Mindez átsuhant a fején, amint kikötözve a falnál állt, és minden kérdésnél dorong ütlegek nyomán egy-egy csontja tört. A többi három pedig feldúlta a vályogházat, a földjét is felszaggatták, a fészer falát is szétdöntötték, kiásták a szilvafát, ki az alatta álló tönkő asztalt, neki akartak esni már a tízholdas szőlőnek is. Addigra a déli napfény igencsak megizzasztotta mindegyiket. Akkor Lajos kötelet tekert Pál nyakára, és apránként szorított rajta egyet, hogy vallomásra bírja.

Pálnak a fájdalom már régen az eszét vette. Az utolsó pillanat, amit tudatosan észlelt, hogy a kézirata lapjaival alágyújtottak a gerendázatnak, nyoma se maradjon a kincses háznak. Az öreg fa pillanatok alatt lángra kapott. Pál meg ott állt benn a falhoz szegezve két deszkával, a nyakán a kötél két végét a két kölyök húzta, Lajos meg ordítva vezényelt...

... csak a zsarátnokok hullása, bőrének égő szaga, a vibráló levegő a távolban, ahogy megtáncoltatta a tőkék sarjadó rügyeit... csak az omló fal, a megpattanó kövek... hatalmas, áttetsző lángokban áll a ház...

... mintha víztükörben látná összerogyott testét, kifeszített karjait, hátrabicsakló fejét, nyakán a kék duzzanatot a kötél szorítása alatt, lila bőrét egy felismerhetetlen fejen, látja a vérét kiserkenni a bőre alól a felpuffadt arc pórusain...

Ez volt az a kép, amit halála után még lát az ember a ragyogó reggeli napsütésben, és alája zenél az égő csont ropogása.

26. CHRÜ BETEG LETT

I.

Emlékszem, különösen indult az a reggel. Vastag hó esett megint, örültem neki, amikor félrehúztam a függönyt, és fehér, tiszta volt a falu, ameddig elláttam, az út, meg a faágak, meg a háztetők. Felneszeltem a macskanyávogásra. Siettem, bár még hálóruhában, kinyitottam a külső ajtót, hogy Pancúr őméltóságát beengedjem, hisz cudar hideg éjszakát aludt végig a két ajtó között. De híre-hamva sincs, csak a Nagy Szürke Kóbort láttam elosonni, miközben dühös nyávogás nyúlt utána hosszan a verandán végig. Ej, de megemberesedett ez az én cicám! - gondoltam. - Elkergette ezt a behemót kandúrt a háza tájáról! Nemrég még az túrta ki szegényt a saját házikójából! - Örültem nagyon, még akkor is, amikor Pancúr csak nem került elő reggelizni sem. Este láttam utoljára. Korán kikéredzkedett, miután hosszas szépítkezést csapott. Mint aki randira készülődik. Akkor este.

Olvad. A tetőről hirtelen csúsznak le a síkos aljú foszlányok, a kerítések, ágak kopaszok, a növények körül fekete a földtányér, itt-ott még fehér párnácskák ülnek a zsenge gyepen, és a beton is száraz az ablak alatt, csak a szotyolahéjak tonnányi tömege piszkítja, mint a tél maradványa, de lassan, tisztítóan megérkezik a tavasz. Csak Pancúr nincs sehol. Két hete immár...

... Dehogy nincs! Itt ül a verandán, és ahogy nyitom az ajtót, felpillant. Engem néz azzal a mandulavágású sötétkék szemével, és én olyan boldog vagyok, hogy meggondolatlanul elkiáltom magam:

- Hé! Pancúr! Csakhogy megvagy! - és rohanok felé. Minden vágyam, hogy felkapjam, magamhoz szorítsam, eldajkáljam, de nem lehet! Úgy illan előlem, mintha félne. Áj dehogy! Nem fél! Játszik! Vissza-visszanéz, futok-e még. És nem tűnik fel, hogy kaput sem nyitottam, hogy mezítláb vagyok, hogy tágterű, hatalmas réten futunk, és az sem, mennyire nem fáradok, nem lihegek. Játék. Boldog, hatalmas játék ez az egész! Végül is elkapom a bestét! Hempergőzünk egy nagyot. Én is mintha macska volnék. Afféle. Alattunk Néném zöldkockás takarója. Pancúr kedvenc horkoló helye. Eldől. Olyan, mintha mosolyogna. Mindig is csodálkoztam, amikor elővette ez a grimaszát: egy emberi mosoly. Hát persze, Pancúr nem egy közönséges macska! De épp most miért van ilyen jó kedve? Két hét utáni találkozás, hát persze, nem mondom, nekem is boldogság. Miközben esz a kíváncsiság, hogyan tudott ennyi ideig engem nélkülözni. Meg is kérdezném mindjárt, de hirtelen furcsát érzek. Mert furát látok. Pancúr mintha csak félig volna. Mintha nem lenne háta. Eddig ugyan fel sem tűnt. Pedig előttem futott! Vagy akkor a boldogságtól nem vettem észre?

- Fél macska lettél? Hol jártál, Pancúr? Végre nyilatkozhatnál! -

Puha zöldkockás takarónkon végighevert. Közben a kockákon átütött a sarjadó fű, egyik-másik azt az apró kék virágokat libegtette, amiket úgy imádok, és nem találom a Jávorka-Csapodyban. Cirógatom a rebbenésnél kisebb szirmokat, aztán a cicámra pillantok: kezdi-e már huzamos csavargásának történetét, ám nem cica ül előttem, a fehér bundájú, feketefarkú, fekete tarkófoltos, mandulavágású szemű, gyönyörű cicám, hanem valami tört jószág, kicsit rozsdaszín, kicsit penészzöld, kicsit bozontos, vagy kócos, vagy éppen vattaszerűen pamacska, a szél is elfújja mindjárt, libeg tehetetlenül. Valahol látom benne még a macskaságot, de csak az a két sötétkék mandulaszem villog. Vagy nem is villog? Csillog. A könnyektől csillog.

- Soha többet nem bújok macskabőrbe! Nincs az a Törvény, ami engem ilyesmire rávenne! Soha többet! -

Ezt nem Pancúr mondta. Ez Chrü volt.

- Jesszusom, Pancúr! Miket mondasz? És hol vagy egyáltalán? Hol van Pancúr? Chrü! Tudnod kell! -

- Francba Pancúrral! Nem látod, hogy nem vagyok? -

- De. Pedig az előbb... futkároztunk... Aztán olyan félig lettél... És most sehogyse. Chrü! ... Teljesen összezavarsz...

- Most is olyan félig vagyok, Lelkem. Se macska, se Chrü. Tán nem is vagyok. Egészen kimerültem. -

- Mit tehetek? Hogy segítsek? -

Válasz nem érkezett. A rozsdaszín-penészzöld pamacs még kisebb lett a kékvirágos, füvekkel benőtt pléden. Térdeltem fölötte, és tele voltam szánalommal. Eszembe jutott az a nem is olyan régi beszélgetés arról, hogy a Szellemlények is sérülékenyek. Hogy eltűnhetnek "a Mindenség ölén". Így mondta akkor Chrü. Csak nem tűnik el mellőlem az én Szellemlényem? Az én Chrüm? Az én Pancúrom? Akkor aztán tényleg egyedül maradok... El lehet azt viselni?... Eh! A magam siratása helyett inkább ezzel a kis pufival törődnék!

- Chrü... kedves lelkem társa... az imént, amikor a verandán megláttalak, Pancúr voltál, vagy csak imitáltad? Tisztáznunk kéne! Figyelsz? Képes vagy rám figyelni? Chrü! Kérlek! -

- Ha idenyújtanád a kezed, és adnál egy parányi energiát... mint amikor megcsípi az ujjadat a csapból kifolyó víz elektromossága, csak annyit... tán erőre kapnék... és megpróbálnám... -

Szólt Chrü, és összegömbölyödött. Akkor láttam, hogy csak félig van ő is. És akkor a tenyerembe fogtam a pici gombolyagot, és nagyon igyekeztem energiát adni, legalább a tudatommal. Nőttek a füvek körülöttünk, a pici kék virágokból illatos íriszek lettek, a szellemlény kósza testéből eltünedeztek a penészzöld foltok, és már-már bronzcsillogású szikrák reppentek körülötte, és valahogy mintha gömbölyödni, mintha kerekedni kezdene... és egyre jobban akartam, és egyre szebb lett minden körül, akárha kitavaszodott volna már, mintha az ég is kiderült volna, és odafenn a Mindenség is megnyílt mosolyogva, korántsem úgy, mint ami el akarná nyelni ezt a kis gombolyagot. Akkor Chrü rám nézett, és szemében Pancúr kedves ragaszkodását láttam sötétkéken, és azt mondta:

- Édes lelkem! Ami engem a leginkább pihentet, az a Mindenség fekete űrje. Felmegyek egyet megmártózni a Végtelenségben. Ha kipihentem magam, visszajövök, és elmesélem a történetünket. Ne félj! A zene veled marad... -

Így párolgott el képzeletem zöldkockás takarójával és a kék éggel együtt Chrü. Most várom. Fura ennyire magamban lenni.

II.

- Tulajdonképp időt akartam nyerni. Olyan nehéz nekifogni... -

- Tudom. Meg sejtek is mindenfélét. Mégis inkább tőled akarom hallani. Az a biztos... -

- ... -

Eltelt néhány perc. Az ég egyre sötétedett. Mintha havazni akarna, pedig igencsak a tél vége felé járunk. De hát miért lenne vidám az idő, amikor mindketten szomorúak vagyunk?

- Azt hiszem az egészből csak Szürke Pakknak lehet öröme. Ahogy elnézem, jól járt... Ki sem kell túrni a kis fehér gyávust, még harcba sem kell vele keveredni... pedig mindig ő volt a győztes. Tessék. Abszolút győztes lett. És még harcolni sem kellett érte... -

Chrü bűnbánatosan babrált bíbor szöszmöszeivel, aztán hátra penderült a hátam mögé. Ja, így kicsit egyszerűbb. Ezek szerint magát okolja a dolgokért.

- Persze... Még az űr éjszín feketéje sem nyugtatott meg. Arra gondoltam, mi lesz, ha a Legméltóságosabb Úr maga elé idéz. Ha számon kér. Nincs magyarázatom. Talán csak a szeretet. -

- Törvényt szegtél, Chrü? -

- És most a Törvény büntet. De miért mind a négyünket? Miért nem csak engem? -

Ennek így kellett lennie, különben nem történt volna meg. Nincs mit tenni. Legalább tudnám, mi van? Még mindig semmit nem értek!

- Tudod, Lelkem, évezredek óta melletted élek, látlak, figyellek, és a lelked még nem volt ennyire energikus. De ha a Házra gondolok.... "Miért kell neki megöregednie?" - merült fel bennem, amikor elnéztem a formádat, és ugyanakkor a vitalitásodat. Átveszek valamennyit a tested öregségéből, határoztam el. És megtettem. Lassú és renyhe sejtjeidet magamra vettem. Ó, Teremtőm! Miért is avatkoztam bele a földi dolgokba? Jajaj! -

Így kesergett Chrü a hátam mögött, és jeges szomorúságának fagyos szelét éreztem. Akkor hirtelen megvilágosodott előttem, mi történt. Chrü engem akart még néhány esztendővel megajándékozni. Mivel képessége a lélek határáig terjed, a lelkem csendesítésével tán jobban elérte volna az általa elképzelt hatást, de nem! Chrü valóságos, élő sejtekkel manipulált, amit a saját szellemi testére vett át! És az egésznek Pancúr látta a kárát. Azért lett egyre félénkebb, aluszékonyabb, egyre kevésbé macskaszerű. Betegemberszerű lett, amit a falusi macskák nem engedhetnek meg maguknak. Alulmaradt a harcban. Annyira megsebesült, hogy képtelen volt hazavánszorogni. Éhen és elveszve halt meg egy idegen zugban. Valamikor.

- Ajajaj, Chrü. Nem érezted, hogy mekkora öröm volt nekem Pancúr létezése? Most mit kezdek a kapott évekkel, ha még ő sincs? Ráadásul te sem vagy olyan, mint azelőtt... -

- De azért vagyok... - suttogta alig hallhatóan Chrü. - Soha többé nem öltök földi testet! Pláne macskáét nem... - sóhajtott, és úgy tett, mintha még Pancúr lenne. Bevackolt a zöldkockás pléd ráncai közé a rekamié sarkában, és elaludt.

Szert tettem egy bűntudatos, gerinchiányos Szellemlényre. Egy öreg és beteg véd-tündérre. Legalább van még egy picike esélyem valakiről gondoskodni... Chrü... te, szegény...

27. GRÓF ALMÁSSY ILONA
(1772-1849)

Most 1772. január van. Köröttünk halk neszek, izgatottan sistergő levegő, pára és izzadság, fekete és piros. Akkor jöttem a világra. Nem volt könnyű...

Valamiféle melegen csiklandozó, fénylő szálak mocorgását érzem, átfogják az agyamat, és irányítanak. Nagyon-nagyon messziről. Vajon Crü már ott van? Ilyenkor már onnan súg? Fura lehet elmerülni az Időben! Folyton próbálgatom, és boldog vagyok a kétszáz éves elcsípett másodperceknek! Vagy kétezer éveseknek? Mikor hogy. Közben ráeszmélek, hogy Chrü itt van, s hogy valóban itt, azt egy Bach-fuga keretében a tudtomra adja, mert végre el kell mesélnem azt a másik történetet is, ami olyan nehezen bújik ki belőlem...

Csak fürdés hangja-illata, és süket csönd van bennem átszőve halk patakzubogással, amint megkerüli azt a kiálló kődarabot, amin állok.

Reggel. Nyár, de még hűvös, hajnali napsütés, éles színek, én az ablakon bebólogató bajnóca virágaiból erőt merítve, ki az ágyból, le a hátsó lépcsőn, fehér ingecském térdemig sem ér, hálistennek, legalább nem lesz lucskos a harmatos fűtől, és futok halk sikkantásokkal a patak felé, először magamban, aztán hangosan szólítom Zsuzsit, aki már lohol is mögöttem, hiszen tudja, mindent tud, a minden reggeli szökésemet, amit eljátszunk. Karján a fehér gyapjú törölköző úgy lebeg utána, mintha szárnyai lennének. A patak partján megállok, hátrafordulok, és úgy várom, mikor repül fel az égbe. De ez sohasem történik meg, hanem átkap, és felemel, megpördül velem, "Kicsi Lola!" - suttogja, és helyette én repülök. Aztán le az ing, mezítelen talpunkkal beállunk a melegvíz csorgóba. Egy kőrakás közül folydogál ki, és szétterülve apró tavacskát alkot, ami jobb, mint a fakád forró vize, és naponta a rendelkezésükre áll. A tavacska végén, ahol az éles levelű sások híznak, ott folyik el, mintha a földbe bújna szégyenlősen a mi titkos medencénk. Persze, csak én gondoltam titkosnak, hiszen Zsuzsi, jöttem rá később visszagondolva ezekre a reggelekre, meg nem merte volna tenni anyám, de még inkább nagyanyám tudta nélkül.

Ezek a reggelek aztán sokszor eszembe jutottak, amikor már csak lovaglásaim némelyikén kocogtam errefelé. De tartott a reggeli meleg víz boldogsága vagy tízéves koromig, amikor elkészült a Bene-Tarnóca szegbéli új kastély.

Még a mérai régi rezidenciánkba nemsokára nagy pakkokkal megrakodva az atyai címeres hintón berobogott Nanette, a francia nörsz. Nem kivagyiságból említem én, hanem mert annyi kuncogó jókedvet okozott a fura beszédjével, a még furább viselkedésével, s hogy egyáltalán az eszembe jutott, az a melegvíz csurgónak és a reggeli fürdések édes emlékének köszönhető. A legszebb eset az volt, amikor Zsuzsival kikísértettük magunkat vele, de igazából lépre csaltuk ám! Meg akartuk fürdetni, terveztem én már korábban, de úgy tiltakozott, mintha kivégzésre invitáltuk volna: Hogy ő megváljék a ruháitól? Ilyen-amolyan gyerkőc lányka meg egy sültparaszt cseléd előtt? No még hogy az erdőben! Kőre állva pacskolni a vizet, amikor ott a majolika fürdőtál, meg a meleg víz, ami benne van a rózsás fürdőkancsóban! Én találtam ki az egérfogót. Zsuzsival magunkkal vittük megmutatni, hiszen olyat sose látott, hogy a földből melegvíz folyjék! No, eddig sikerült. Aztán Zsuzsi eltűnt. Én már a vízben pancsoltam, amikor Nanette keresni kezdte, de sehol! Közben sikkantva megcsúsztam, és elmerültem a víz alatt. Tudtam, valameddig bírom, hisz az egész tócsa nem ért a térdemig sem, pedig akkor már nagylány, tán 9 éves is lehettem. Szóval elmerültem, és a rémült Nanette ruhástól ugrott utánam. Rögtön fenékre is pottyant a csúszós iszapon, én meg kacagva ugrottam a nyakába, nehogy kimenekülhessen. Aztán kiderült, ilyen finomat még életében nem tapasztalt. Gyorsan ledobta az amúgy is ázott pongyoláját, és hálóingben, de mégis beleült a csodás forrás vizébe. És akkor jött pozsgás arcán hatalmas vigyorral Zsuzsi két hatalmas gyapjúkendővel. No, ezt a jelenetet soha el nem feledem. Pláne, hogy Nanette nem árult be anyámnál, de még csak nem is haragudott. Végül is megtanított franciául, velünk jött az új kastélyba aztán... A Lola nevet tőle kaptam, Zsuzsi a régimódi Ilona kisasszonyként tisztelt még akkor is, amikor a levegőbe repített. Vagy mégis keverem az emlékeket?

1782 táján lehetett, amikor átköltöztünk az új kastélyba, a három patak szögébe, anyám pocakkal, kisöcsém már ott született. Mindössze két cselédlakást ragasztottak hozzá, de hát a birtok nem is volt olyan nagy, körül csak legelők a Mátra hegye aljáig, és több ezernyi birka legelészett rajtuk, nem sok ember kellett ehhez, de azért csakhamar egész falu települt körénk.

Apám, Almássy Gerzson anno az ő apja kastélyába vitte ifjú feleségét, a gróf Szirmay tótoklakta földjéről annak Tóni nevű leányát, ám hamarost kiderült, nem megy az élés egy fedél alatt, ha mégoly nagy is az a fedél, ám csaknem tíz évbe telt, mire a nem messzire eső másik Almássy-kastély megépült. Szerényebbre, de lakályosabbra sikerült. Sajnos itt már nem csordogált a liget végében melegvizű forrás, és a zubogó, a hegyről lefelé hömpölygő Bene olykor megtréfálta a benne fürdőket. Úgy befordultak, mint egy lyukas hordó, s elmerültek. De másra, például rákászásra remek mulatságot tartogatott a Bene, amikor Nanette felügyelete mellől megszökve a cselédház gyerekeivel csak úgy, mezítlábasan és csupasz kézzel benyúltunk a mohos parti kövek alá.

A gyerekkorom boldogságait nem feledtem soha, s ősöregen is vissza-visszamosolyogtam felmerülő jeleneteire. Ezeknek a jeleneteknek a szereplői többnyire a juhászok gyerekei voltak, nem tiltott tőlük senki sem, csak Nanette fintorgott néha, de szívesen vont magához, ha kettesben a spinét mellett a kottákat silabizáltuk. Ezeket atyám hozta vagy hozatta Bécsből. Volt köztük Pleyel, Mozart, de még Scarlatti szonáta is, és bizony őrülten szerettem ezeket a kottákat, némelyik a tetején angyalkákkal hivalkodott, mások csodás virágokkal, mint amilyenek anyám könyvtárában sem találhatók, és ami bennük szorongott! Mikor kibontottuk, és kibújtak a hangok a spinétnek nevezett zengzetes hangszerből, hát az maga volt a csoda! A juhászgyerekek ott ültek a köves folyosón, miközben én játszottam, azután együtt énekeltük őket labdajáték közben, vagy csak úgy a Bene partján, vagy a juh-hodályon kívül birkanyírás közben! Ha ezt Mozart tudta volna! No, de más zene is járta ám arrafelé! Olyan ember nem vehette fel a bojtár címét, sem annak öröklött subáját, aki nem tudott legalább egy nótát elfújni. Hogy min? Volt ott maga faragta tilinkó, furulya, s az öreg kanásznak foszlott szőrű dudája! Esténként valami mindig hallatszott, ha másként nem, a szél hozta valamelyik nyáj felől. Mifelénk a tücsköknek nem jutott tér...

Nem sokáig tartott a gyermekkorom. Nagyapám, Szirmay Antal gróf, a bogaras könyvkukac, vagy kukacos könyvbogár, nevezzük akárhogy, fura egy úr volt, de csak annak, aki nem ismerte. Szóval nagyapám olykor el-ellátogatott a hegyeken túlról mihozzánk. Tóni lányát imádta, és olyankor mindig hozott valami csemegét. Így neveztük mi az ebéd utáni kávés pihenés közben az elhangzott, nagyapa által felolvasott csodás versikéket, amelyeket, mint mondta, "úgy talált". Persze mindenki tudta, hogy a jobbakat maga költötte, a kevésbé sikerülteket másra fogta, de költőjük titok maradt. A két Tóni, apa és lánya igencsak megértették egymást, és mikorra elértem a 11. évemet, érkezettnek találták az idejét, hogy megismerkedjek a tudományokkal. Nekem semmi kifogásom ellene, hisz a könyveket tiszteltem mindig, egyformán a kottákkal, csakhogy megint új ember szállt be a kastély hátsó fertályába, egy végezetlen jurátus, kinek fontosabb volt, még nálamnál is (sérelmeztem igazán) a pipa, a lányok szeme, meg a versek, mint az igazi tudományok, ám nekem mégis nagy mulatságokat szerzett. Semmit nem vettünk komolyan. Számtan, geográfia, botanika, mind csak versekben ment, miken nagyokat kacagtunk. Füzet mellől kézen fogott, s már futottunk is ki a rétre, le a patakhoz, és futtunkban mind azokat a nótákat énekeltük, amiket a juhászbojtároktól tanultunk. A spinétet kerülte, ám esténként a szomszéd cselédházban Zsuzsi jóvoltából nagyokat mulatott hideg boroskancsó mellett. Zsuzsi még az ifjurat szoptatta, bár foga mind megvolt már, rágta is a mellét kegyetlenül, hogy szegény Zsuzsinak könnyei potyogtak, ám jött Józsi tanító úr, kit tisztes nevén atyám Mátyási mesternek szólított, kikapta az aprót Zsuzsi öléből, és vitte a konyhába túrót enni meg szalonnát. Ha Zsuzsi, miért-miért nem, pártját nem fogja, bizony atyám kipenderíti a sihedert. Tisztelt tanítóm ekkor múlott épp 18 éves. Én meg rajongtam érte.

Atyámat alig láttam. Lóháton járta a vidéket, csak estére tért meg, amikorra teríteni kellett. Bejött az ébennel vagy valami hasonló setét fával burkolt ebédlőbe illatosan, tiszta ingben, házi cipellőben, mint aki lovat se látott. Szavát nem sokat hallottam, inkább mennydörgéseit, mit anyám nehezen viselt. A legmérgesebb civódást közöttük a könyvek okozták, mikkel nagyapám látta el a leányát és engem.

- Hogy egyszer tűt látnék a kezedben, vagy kuktáskodnál a konyhán, még a számadáskönyvet is szívesen elébed teríteném, csak egy kicsit más is érdekelne, mint azok a rémes versek, ebugattát! - morogta atyám, ki szívesen váltotta a német szót magyarra, nyilván, hogy megértesse magát igazán a jobbágyaival, akik viszont imádták. Amint persze anyámat is, aki úgy lebegett az élet, a gazdaság, a kastély, a cselédség, a gyereknevelés és más életes dolgok felett, mint aki a talpával nem is érinti a földet. Úgy is mondhatnám, soha semmire nem figyelt igazán. Jószerivel Zsuzsi nevelt, az ő vidám kedélye terített rám állandó jókedvet, és mivel én sem figyeltem igazán soha a fontos dolgokra, hát életem Józsi tanítóval nem lett nehezebb, hiszen ő is csak a hibáimat mélyítette, ahelyett hogy irtotta volna. Még szerencse, hogy senkiben nem volt annyi józan gonoszság, hogy atyám előtt bárki bárkit elárult volna. Hát így folyt az élet.

Később aztán igazán gabalyodni kezdett. Már elmúltam 13, József úr meg készülődött, hogy visszamegy Debrecenbe, elvégezni a jogot. Haj, faragott is rá egy hosszú versezetet. Ebből csak néhány sor maradt bennem, ilyenformán, hogy "Főbusz szabad betyárjából / Lettem szegődött szolga, / Kezem pöröket nyalábol. / Melynek lanttal volt dolga..."

X  X  X

Hiában kapáltam, toltam a fűnyírót, permeteztem, fabrikáltam madarakat, bújó lugast díszítettem, csak Almássy Lola járt a fejemben, nem hagyott nyugodni, hiszen az ő élete nyílása, teste érzéki lángjának fellobbanása oly igen a lelkembe vájta magát, - hogy akárha megismétlődne ebben a másik Házamban-életemben, - oly életesen jött elém az emlékezés.

Atyám zsörtölődött, óg-mógott miatta, léhűtő kamaszos vidámsága és nótás kedve miatt, de igen pártját fogta néki anyám, de főképp nagyatyám, akivel olykor egy-egy kancsó mellett esténként Zsuzsi cselédháza előtt a padkán jókora ideig elverselgettek. Így esett, hogy az én leánnyá érésem idején is még pajtáskodó huncutságaink inkább gyerekes kötődésfélébe vétettek, a bizalmaskodásokért sem én, sem Józsi meg nem rovattak, s csak jártuk, csatangoltuk a patakparti berkeket, és lopkodtuk a jobbágytelkek fáiról az éretlen gyümölcsöket, pedig nekem akkoriban fura álmaim voltak, és megesett, hogy kerültem Józsit olykor napokig, magam sem tudtam volna számot adni róla, miért, olykor meg veszett hengergőzésbe estünk a selymes, nedves tavaszi füvön, amikor megbotolván valami göröngyben, elvágódtam egy tüskés bokorágba kapaszkodván. Ilyenkor Józsi alaposan megvizsgált, el nem törött-e valamim, és a tüskét is maga szedte ki az ujjam begyéből szájába kapván a beteget, és fogával tépvén ki a bestét. Ilyenkor édes nedvek indultak meg bennem, és eleinte ijedten kaptam fel magam, és rohantam utolérhetetlen kivagyiság által hajtva el, messze a fiútól, ám egyszer, már nyár volt, nem futottam messzire.

Közel a faluhoz a szélső kertben édes körtefa illatozott, darazsak zsongták körül. Rekkenőn tűzött a nap, az aratás már befejezve, lassan őszbe indult az élet körül, amikor a sövénykerítést átugorva a fa alatt termettem, hogy lopjak magunknak egy kötőre valót abból a mézízű édességből, de valahogy én túl kicsire, a fa túl nagyra nőtt. Az aljából kettőt leszakajtottam, de hiába ágaskodtam, Józsi csak nevetett, és nézte az erőlködésemet, meg se moccant.

- Na, ha nem segélsz, jámbor, biz egy harapást sem kapsz! - sutyorogtam felé, mert hangoskodni nem mertem, hátha vannak otthon.

- Ha nem, hát nem! - szólt Józsi úr, és átlépett ő is. - Magamnak elérem, az egész akkor az enyém lesz! -

- De te leszel a tolvaj, ha rajtunk ütnek! Én meg elszaladok -

- De nem ám! - kapta el a derekamat Józsi, - Mert a te kezed lesz a bűnös mégiscsak. A fene dolgozik a szotyos körtéért! Szedd csak te, ha van merszed! - mondta, és felemelt.

Hátsó felem a mellét érte, aztán fél kézzel a kötőmet fogtam a két szem körtével, s már nyúltam volna feljebb, amikor Józsi marka meglazult, és én lassan csúsztam lefelé, beléakadván ágaskodó férfiasságába, és úgy elöntött a gerjedelem, hogy kénytelen megfordultam a karjai közt, hogy szembe találjam az arcát az enyémmel, és már csókolóztunk is vadul, ádázul, harapva, lökve nyelvükkel egymást, és mégis magunkba akarván falni a másikat. A körték összelapultak a hasamon, és végigfolytak kettőnk ruháján, ami persze hatalmas árulás lehetett volna, ha nem igyekszünk jóvátenni a dolgokat. De ekkor már nem kacagtunk. Rettegő félelemmel rohantunk a patakhoz ruhát mosni. Ehhez persze le is kellett venni, ki is kellett teregetni, és azonmód melléje is kellett hengeredni, hiszen alig bírtunk már magunkkal. Legalábbis a saját felbőszült nemi kívánságimra most is úgy emlékszem, hogy szint megindulna bennem a szerető nedvesség, ha ilyen testi mutatványokra még képes lennék...

Nagy szeretkezésünket követte aztán a többi. No, nem annyi, mint vágytam volna. József tanító úr őszre Debrecenbe akart érni, és bizony elhagyott, bármint sírtam-ríttam. Ugyan mit is tehetett volna? Életre valóját megkeresni előbb tanulnia kellett, meg aztán nincs olyan mese, nem is volt akkor sem, hogy a tanító instruktor meg a grófkisasszony mindenki előtt egymáséi lehettek volna. De sokáig nem feledtem, annál inkább, mivel a nyoma megéledt bennem. Jaj, ha Zsuzsi nem lett volna!

Hogy mit álltam ki! Lelkem sokáig nem tűrte a mosolyt, hisz öltem, a testem is odalett egészen. Túlvérződtem, és hiába tömött Zsuzsi suttyomban, de fennszóval is, a bánat és a veszteségek igen megsínyelték alakomat. Még jó, hogy Nanette megtanult hallgatni, mert nemigen képzelem, hogy nem látott semmit, nem tudott semmit. Anyám elvolt a spinétjével meg a könyveivel, apám a lovaival s juhaival, meg a mesterekkel, akikkel kicsiny templomunk helyébe egy kissé nagyobbat akart emeltetni, és paplakot is akart építtetni, szóval a nagy elfoglaltságban senki sem vette észre szerencsétlenségemet. Bánatomban öcsémmel kezdtem foglalkozni, játszani, aminek mindenki szerfölött örült, hisz a kis árva olyan halovány és csendes volt, mint aki nem is e földről való. Hát bizony sokat sétáltunk, és sokat énekeltem neki. Csudás zenék kezdtek járni akkor a fülemben, azokat nótáztam. Sokszor elballagtunk a furulyás juhász nyájáig, hogy a tilinkót halljam. Olykor én is a spinét mellé kerültem, aztán meg atyám hozatott nekem egy húros szerszámot, olyan mandolinfélét, olaszt, azon is elkezdtem a fülemben susogó dallamokat, aztán meg a faluvégről olykor elvetődött, és atyám ha otthon nem volt, egy pohár borra is ott maradt a vályogvető cigány surmó fia a nyirettyűjével. Minden módon azon voltam, hogy versenyre keljek a madarakkal. Be nem teltem a muzsikálással, bármi felől jött is. Esténként Nanettet zsaroltam, hogy tanuljunk kottát, és segítsen leírni az én fülemben játszó nótáimat. Sajnos, Nanettnek botfüle volt, de tele jóakarattal, és órákat húzogatta a vonalakat az atyám szobájából elcsent papírokra, amikre aztán Scarlatti meg Mozart tanulmányozása után lepöttyentettem mindenfélét, aztán lejátszottam együtt a surmó, Káricsónak csúfolt legénykével, s így csinos duó jött ki. Szóval elvoltam a tudományok nélkül, csak Józsi urat hiányoltam rettenetesen. A muzsika nem kárpótolt a hiányzó csókokért s ölelésekért. Végül is eltelt annyi esztendő, amennyi alatt felépült a templom, és könyörgésemre kicsiny orgonát is hozatott apám, amit a mérai mindentudó legény odaeszkábált a karzatra, de úgy, mintha az nem az a kicsiny szerszám lenne, amit láttam, hanem egy egész zenekar. Igaz is, vásárkor atyám elvitt egy muzsikás házba Gyöngyösre, de ez külön történet, és fordulópontot jelentett az életemben.

Már elmúlt három egész esztendő, amióta Józsi elment, s nem is tudtam meg semmit felőle azóta, bár nem is igen jártam utána. Nem volt miért, sem hogyan, sem segítség. És érdekes, mégsem igényeltem a más férfi testét. Nem maradt bennem egy cseppnyi kívánság sem az után, hogy akkorát vétkeztem a természet és Isten törvénye ellen. Nem a szerelemmel vétkeztem én, tudtam, hanem az elhajtással. Anyám faggatott sokat, miért nem akarok elmenni azokra a bálokra, amelyekre a család hivatalos volna. Be kellene már mutatniok engem, a kor szokása szerint ez szinte kötelező volt, ha a grófkisasszony betöltötte a 16. évét, de én nem hajlottam rá. S mint az eddigiekből látható, hiszen most veszem észre magam is, az én felmenőim meglehetősen szabadszellemű emberek voltak, ha arisztokraták is, sőt és pláne! Nemigen köteleztek engem illemre, gúzsba kötött viselkedésre, sem szabályozott gondolatokra, hát módom volt magam dönteni ilyes dolgokban is, mint bevezetés a társaságba. Jó volt nekem a magam környezete, a természet, és az a néhány ember, akik körülvettek. Elég volt a boldogsághoz. Ami persze József úr nélkül egy ideig csonka volt, de a bánat különösnek tetszően hamar elmúlt.

Nos, egy engedékeny érzelmi periódusomban anyám rávett, látogassuk meg a gyöngyösi családi kastélyt. Nem bál lesz ott, csak kis időre elbeszélgetünk a rokonokkal, körülnézünk a városka életében, és egyáltalán: kimozdulunk a vizek közé épült kicsiny kastélykánkból.

X  X  X

Gyöngyösön a hatalmas templom közvetlen szomszédságában állt a nagyszabású Almássy-ház. A legnagyobb az egész városban, a legelőkelőbb helyen, kerítés nem volt előtte, minden ablaka egy nagy térre nézett, és amikor a fügedi Almássy-hintó megérkezett, inasok nyitották a hatalmas tölgyfa kaput a kőgirlandokkal díszített bejárat alatt, és begördültünk egy nagy udvarra, amely körül volt véve ablakokkal vagdalt magas falakkal. No, igaz, itt minden előkelő és díszes, de egy szál fa vagy virág, még fű sem nőtt sehol, az udvart fakockák borították, amelyen a hintó lágyan fordult, és arról épp a tárt ajtajú, három lépcsőn megközelíthető palotába léptünk, ahol nappal is gyertyák égtek, hiszen a setét udvarról bizony ide nem áramlott be az Isten szép fényes napja. Odabenn tiszteletteljes két rokon, nagybácsink és nagynénink fogadott merev ceremóniával, akik előtt, kioktattak odahaza, nekem pukedlizni kellett mély fejhajtással, és éreztem, amint lehajol hozzám nénikém, és egy érezhetetlen csókot lehelt a homlokomra, amikor Öcsi, kit amúgy Palkónak hívtunk, elszelelt mellettem, kikerülte a mézes csókokat, és kíváncsisága áthajtotta a bácsit és nénit körülvevő, parancsaikra váró szolgák során, átvetette magát a felfelé kunkorgó lépcsőt keretező kőkorláton, és eltűnt a hatalmas kastély útvesztőjében. Öt éves volt ekkor, és megfékezhetetlen, maradt is aztán, felnőtt korára is, s ami vadságának mint mindig, most is Nanette itta meg a levét: szaladhatott utána, és utána szó nélkül tűrte a minden esti szidalmakat, pedig tán atyám, Nanette szigorú munkaadója is tudta, a fiúnak mindez nem a nevelés hiányából, mint inkább a véréből fakadt. Zabolázhatatlan volt. Így is végezte.

No, de előre futottam magam is, mint Öcsi a kastélyban, én az írásban. A csodás pazar fényen és halk előkelőségen túl szokottá vált a helyzet, és az unalom köszöntött rám. Mezőn futni itt? Hol? Egy úri Almássy-kisasszony lóháton nem hagyhatta el a kastélyt, csak hintóban, családostul, azt sem mindig, csak ha templomba mentünk. Sétakocsizásról szó sem lehetett. Esténként feszes tartású urak jöttek, ki lovon, ki hintón, de legtöbben gyalog. Voltak vagy heten, nyolcan. Ilyenkor Almássy bátyám eltűnt velük együtt az emeleti nagy teremben, ahol máskor összejöveteleket, sőt, bált is tartottak, most csak gyertyafénnyel árasztott hatalmas asztal körül folyt a beszéd. Miről? Öcsi hozott néhány szót, amit maga sem értett. Szívesen bújt el a sarokban páváskodó, azaz pávákkal hímzett paraván mögött: Frankhonról volt szó, meg Lipótról, olykor Luizt emlegettek, meg sokszor azt, hogy état, revoluszion, s hol franciául, hol németül folyt a szó, nehogy a magyar szolgák, miközben eléjük hordták a telt serlegeket, megérthessék. Nagy volt hát a titokzatoskodás, és mi csak nagyokat nevettük Palkóval meg Nanettel, én mégis szívből hiányoltam Zsuzsi kacagását, akit nem hoztunk magunkkal, hiszen nem állíthatunk be egész háznépével.

Hogy mit kerestünk mi akkor Gyöngyösön, biz nem tudom. Nagy, ünnepi családi vizit nemigen lehetett. Nem volt rá ok. Aztán meg alig két óra kocsikázással beértünk. A két család nem lakott egymástól oly távol, hogy a látogatás maga nagy eseménynek számított volna, bár ritkán esett, az igaz. Talán az volt benne a dologban, hogy én még nem jártam soha a városban, és meglepetés is készült a számomra? Lehet.

Minden vasárnap gyalogosan, kevés szolgával átvonultunk a hajnali misére, ahol csodálatosan szólt az orgona. Én ájultan hallgattam az égi muzsikát, amit aztán odahaza, kis vendégszobámban elbújva fennhangon énekelgettem. Egyszer aztán nagy nyüzsgés következett. A kedvemért kinyitották azt a termet, ahol az öreg spinét állott, és hozattak orgonamestert, aki felhangolta az évtizedek óta hallgató hangszert. De ez még hagyján! Egyik délután tisztes, de kopott társaság érkezett. Fekete ruhájuk fényesen jelezte viseltességüket, szerény parókájuk szolidan verdeste a vállukat, és épp annyian voltak, mint a titokzatoskodó nagyurak, és ők is abba a terembe vezettettek. A piano forténak nevezett spinét mellett aztán felállottak, és nyirettyű, - szerintük violin - meg gamba és hasonló húros szerszámok kerültek elő, amilyeneket az otthoni cigányok tán soha még csak nem is láttak, és akkor mi leültünk az egymás mellé hordott székekre. Voltunk páran, néhány vendégasszonyság is érkezett, akik nagy áhítattal köszöntöttek minket is, a házigazdáékat is, és elmerültek aztán abban, amitől én az egekben repdestem: a zenében. Szinte extatikus gyönyör ömlött szét bennem, és ott ültem volna egy életen át a csodás muzsikát hallgatva! A végén nem győztem hálálkodni bácsikámnak, néném meg könnyes szemmel simogatta meg az arcom, és megígérte, hogy másnap megint eljöhetnek a kedvemért ezek a muzsikusok, akik innen-onnan toboroztattak össze alkalmi koncertre akkor, mégis fényesen muzsikáltak.

Így esett, hogy bál helyett a hatalmas terem hirtelenjében jámbor muzsikusok napi látogatóhelye lett, és délutánonként szabad bejárással a nemes asszonyoknak is látogatható volt az Almássy-kastély zenedélutánja. Csak sokára tudtam meg, hogy azelőtt sem, azután sem történt ilyen sem a város, sem a család történetében. Én meg repkedtem. Csodás boldogságban éltem, és amikor egy zene-délután után atyám elébem hozott egy magyaros bajuszú, dolmányos-magyaros ruhájú urat azzal, hogy ő az én vőlegényjelöltem, hát magam mellé intettem az urat, aki szalajkai vitéz Zách Miklósnak nevezte magát, és intettem, hogy hallgasson csak, és élvezze a csodás égi harmóniát. Neki köszönhettem aztán, hogy íródeákjával leíratta nekem a muzsikát mind egy szálig. Évtizedeken át volt emlékező és emlékeztető gyönyörűségem az a ládányi kotta, amivel aztán hazahajtottunk, és a magam kis spinétjén megpróbáltam eljátszani azokat, miközben a fejemben szálldosó emlék-kísérettel egy egész hangszeres koncertet is fel tudtam idézni. Mondanom sem kell, ez a szalajkai Zách úr a kottáival véglegesen a szívembe lopta magát, olyannyira, hogy Józsi tanító urat ki is túrta onnan.

Szóval hamarost megvolt az esküvő.

X  X  X

... Zách Miklós... Különös ember volt. Ha ketten voltunk, hallgatag, társaságban központ. Tisztelték itt, Gyöngyösön is. Azokkal tartott, kik egybegyűlve égették a gyertyákat az udvarra néző emeleti kisebbik teremben hosszú éjszakákon át. Hajnalra csend volt, üres a ház, mintha senki soha ott nem lett volna. A legifjabb volt közülök, meg is akadt a szemem rajta, mert a legmagasabb is. Vállas, nyúlánk, jóképű ember, aki egyszer sem nézett rám, csak én bámultam utána, ha elkaphattam érkezését. Aztán lettek a kis hangversenyek, amelyeken mindig ott találtam, ami nekem megsimogatta a szívemet, hogy hát férfiember, mégis mennyire szívesen hallgatja ezt a mennyei szépséget! De akkor sem igen beszélt hozzám, legfeljebb elbúcsúzott. Különös érzés kelt olykor bennem, mert nem vett gyerekszámba, mint addig mindenhol mindenki: épp úgy bánt velem, mint a ház asszonyával, kedves nénémmel. Ám amiket mondott, semmit érő, udvarias szavak voltak. Így hát amikor atyám és bátyámuram elém álltak, hogy vőlegényedet hoztuk, akkor remegtem csak meg, bár azt persze senki sem látta. Örültem is, féltem is. Keveset is tudtam róla, alig ismertem hiszen, meg aztán hogyan is veszem én majd magamra a mirtuszkoszorút, de aztán meg hogyan is veszem azt le? No, ez megijesztett, szóval hogy nemhogy szűzen nem mentem én ebbe a házasságba, ámde még hogyan...

Egyszer csak vége lett a gyöngyösi örömöknek. Zsuzsi akkora boldogsággal fogadott, mint aki évek óta nem látott. Tudtam, benne bízhatok, hát gyorsan elmondtam néki, mi vár rám, méghozzá igen hamar. Nem lesz évekig tartó mátkaság, sem udvarlás, hanem mindjárt házasság, méghozzá el is visz innen, ki tudja, hová? Minden félelmemet Zsuzsi nyakába öntöttem, mit is tehettem volna mást? Ugyan ki értené meg? Ki hallgatna meg? Még ha Nanette jobban is tud már magyarul, mint a tanítványai franciául, de hát lassan ő is elhagyja a házat. Pál úrfi intézetbe megy hamarost, ő meg tán még talál magának egy tisztes francia iparos urat, aki ilyen vénkorában elveszi, hisz lassan 30 is lesz már.

Szóval Zsuzsi bátorított, és azon törtük a fejünket, hogyan szemelt ki engem olyan hamar, és mért is kell az esküvő olyan gyorsan? De akkor nem tudtam meg semmit. Úgy mentem az új templomba az új orgonaszó mellett az esküvőmre, mint aki egy másik világba fog lépni, telve szorongással és kíváncsisággal. Nem volt lagzi sem nagy, kedves nótás juhászaim jöttek csak el esti szerenátát adni furulyával, dudával, hegedűvel, és majdnem olyan nagy zajt csaptak, mint a gyöngyösi muzsikusok, csak másképp és mást muzsikáltak, olyat, ami nem kottából folyt, hanem a szívükből.

Másnap Miklós fogatán hajtottunk fel új otthonomba, amiről még csak nem is álmodtam! Mekkora boldog meglepetés lett! Nem, kúriáról nem számolhatok be! Faluközépi kastélyról sem! Meg olyanról sem, ami távol a lakott településtől egy hatalmas park közepén terül el. Nem! Ahogy a hintó vagy inkább útikocsi, szép széles, tetejes, nagy rakterű, szóval ahogy az a két lóval baktatott, még csak balról a hegyek, jobbról a rónaság terült el, Miklós halkan fütyörészett, én hallgattam az ülés sarkába húzódva, félig éberen, félig alva, ám amikor az erdőbe értünk, a fák alatti hűsben igencsak felébredtem. Körül a vadon, szekérnyomnyi út alattunk, az ágak be-becsapódtak oldalt, úgyhogy Miklós mellé kellett húzódnom előlük. Már alkonyodott is, kendőmbe burkolóztam, bár még a nyár nappal forrón lehelt, de itt, itt elvarázsolt őserdőbe érkeztünk. Sokáig caplattak a lovak felfelé. Miklós átkarolhatott volna, vártam is, hiszen látta, didergek. Meg aztán a joga is megvolt hozzá. De nem. Régi emlék furakodott elő, Józsi, aki bizony már nem fukarkodott volna ilyenkor a csókjaival! A félsz hát egyre nagyobb lett bennem. Hogy-hogy? Hová visz? Itt akár életemet is veheti, soha senki meg nem tudja! Hiszen ketten voltunk, még kocsist sem hozott magával, és Zsuzsimtól is meg kellett válnom! Most ocsúdtam, mi lesz, hol vagyok, mi vár rám? Csupa olyan kérdés, ami eddig eszembe sem jutott. Hiszen édes szüléim tudták, akarták, és tán azt is tudták, amit én nem, és ha mégis odaadtak... Haramia tán ez az ember?

- Nem rabollak el, édes párom, Ilona, ne félj! Csak biz én nem dúskálok úgy az ezüstben, aranyban, mint megszoktad, és a házam is kicsiny, de majd megszokod te ezt is, tudom, hiszen ismerlek. -

- Honnan? Hisz én tán háromszor ha láttam magát a városban! És bizony egy csepp tudományom sincs arról, kiféle-miféle, s ha lenne is, mit számít az én akarásom? -

- De bizony csak az számít, a te akarásod, és meglásd, majd összemelegszünk. Érjünk csak haza! - és azzal megfogta a kezemet, és megcsókolta épp azzal a lágysággal, amivel gyöngyösi búcsúinkkor szokta volt.

És akkor belekezdett egy szép mesébe, amiben én voltam a királykisasszony, ő meg az elvarázsolt herceg, aki titokban le-lejárt lovagolni a Mátra aljai síkra, és akkor ott meglátott engem furulyaszót hallgatni a juhászok között, fürdőzni a Benében, henteregni a pázsiton, és látta ám Józsit is, és mindent tudott. Kiderült, atyám is tudott mindenről, és boldogan adott annak, aki mindazok dacára megkért. Így hát sok mindenre fény derült, de a nagy sietségre még akkor sem. Azt csak én fejtettem fel, tán nem is igaz, csak a logika tünteti fel igaznak, de az a kis tudásom is már csak Miklós halála után lett.

Nagyon előre futottam. Bár tán nem is annyira nagyon. Az ő meséje épp akkor ért véget, amikor befordultunk egy romantikus kis várféle, kastélyféle építmény elé, ami inkább magas volt, mint széles, inkább romantikusan kéttornyú, mint napsütötte lakályos, de így kívülről igen szeretni valóan bájos volt és kecses, és én rögtön meg is szerettem. Bizony, Miklós a karjában vitt be, amikor is két füttyentésre elő is loholt három szolga, köztük egy asszonyszemély, meg hét kutya, és én beléptem egy tündérkastélyba, és azonnal megpillantottam a tágas nappali terem túlsó sarkában, bordó függöny ráncai alatt egy aranyozott piano forte szerszámot, kicsinyt, tetején porcelán táncos leány tartotta a gyertyákat, és mellette már ott állott a ládányi kotta otthonról.

Az első napok felfedezései után otthon éreztem magam, és semmi nem hiányzott. Miklós úgy folytatta az életét, mint nélkülem, véltem, hisz napszámra nem láttam, a dolgai után járt, és én is megtaláltam a magam elfoglaltságait, amelyek sokban különböztek anyám dolgaitól, mert nekem bizony akadt teendőm a konyhában, a kertész mellett, a kutyák körül, de másra nem igen emlékszem. Se szavakra, se ölelésekre, se simogatásokra, csak dologra, meg a nehezen érkező gyerekekre...

Mitől is érkeztek volna? Józsi után kolostori szemérmesség várt rám, de azért lett két gyermekünk, bár Miklós szemmel láthatóan nemigen akarta. Én meg igen, és nem hagytam, hogy ezek is angyalkákká váljanak, mint az az első.

Miklós 12 évvel volt idősebb nálam, de nem ez érződött közöttünk. Valami más. Talán a túlságos magánya, amit magába szívott énelőttem, és nem tudott levetkőzni. Magának való volt. Ha szalajkai várunkba meg is érkezett valahonnan valamikor, hamarosan eltűnt az emeleti toronyszobák egyikében, és ki sem jött esteli harangszóig, amit valahonnan nagyon messziről hozott fel a szél.

Ahogy én betettem a lábamat Miklós várába, onnan le sem jöttem többet. A soha többet kicsiny túlzás vala, mert azért eljött az az idő is, csak nagyon sokára. Fellátogatott néha a plébános az alanti faluból, a gyerekek mellé jött egy dadus, aztán egy leány, aztán egy tanító, jöttek-mentek, én maradtam. Annyira egyedül... ha nem lettek volna a gyerekek...

X  X  X

Semmi nem történt, mégis minden megváltozott 5 év alatt. Utólag fedeztem fel, hogy elkezdtem félni Miklóstól. Tudatom mélyén ott volt a hivatkozási alap, Józsi, a bűnöm, és tán akaratlanul felrótta a tevékenységi lázamat, a felelőtlen kedvemet, a váratlan hangulatrobbanásaimat, én meg fogadtam a feddést, és szépen hideg kővé csiszolódtam. Olyan lettem, mint ő. A helyzetemből adódó felelősségem súlyát nagyon éreztem, meg azt a sok mindent, amit magamba temettem, mert nem ő volt az, akivel a gondolataimat megoszthattam. Mindig kisiklott a lelkizések, az őszinte beszéd elől, nem tudtam meg róla semmit, azaz egyáltalán nem ismertem meg. Csak a tilalomfák sorjáztak előttem egyre tömöttebb sorokban, nem győztem kerülgetni. Nőtt a félsz, és dagadt egy indulat.

Nem bántott sem szóval, sem tettel, csak semmibe vett, ha nem úgy tettem, ahogy neki tetszett volna. "Ne kotorássz a padlás pókhálós régiségei között: az családi múlt, és amúgy is használhatatlanok!" Pedig lett volna pár kedves jószág, mit rendbe hozathattam volna, hogy csinosítsam a házat. "Ha mindenáron kertészkedni akarsz, keríts egy területet magadnak a kastély mögött, mert itten zavarja az összképet!" Pedig túlságig szerettem a virágzó bokrokat, és képes voltam azelőtt megcsókolni az orgona illatos, buja bugáját.

"Nem kell gyerek! Csak felelősség!" Megdöbbentem. Hát ezért az oly makacs önmegtartóztatás! Most már mindig minden így marad? Tilalomfa, de kidöntöm! És lett! Klára lányom, igaz, öt év után fogant. Akkor kicsit olvadt a jég: a gyerek sokat változtatott rajta. De ha már lett, nagy hűhó ne legyen körülötte! "Jó annak az ágy is, amiben én aludtam gyerekkoromban", és kinyitott egy dohos szobát a páfrányillatú fenyőcsoport közepette, ahová nem talál be a nap. Ó, ha tudta volna, mennyi boldog munkát, tépelődést, tervezgetést jelentett mindez nekem! És hát kellett egy dada, azután egy leány a gyerek mellé, és évek múltával egy tanító is. Megcsobbant az állóvíz, kavargott egyet az élet odafenn. És a vadszőlő már teljesen befutotta a homlokzatot, és néha bús dalokat fabrikáltam a sarokban rám váró spinéten. "Ha lehet, akkor pilinckázzál, kedves, amikor nem vagyok honn! Hisz kibírhatatlan!" És lecsapta a klaviatúra fedelét. Klárika azonban nyűhette. Olyan tanítót keresett mellé, aki a zenét is ismeri. Hát bekerült a leány helyébe egy mókushangulatú, alacsony legény, akinek minden ina mozgott, táncolt, fütyült, énekelt, ha az úr nem volt idehaza, és hatalmasan fergeteges jókedvvel feldobta a házat, a cselédeket, az öreg istállószolgát is, aki elővette feketére barnult furulyáját, és csaptunk nagy dínom-dánomokat, ami a jókedv mellé meghozta azt az érzést is, hogy hiszen én még mindig nő vagyok, igaz a lányom lassan tíz, de én még csak 33!

Hát így esett a második bűnbe esésem.

Olyan volt, mint amikor nagy nyári rekkenőben hirtelen lezúdul az ég, amikor nagy levegőt vesz az ember a forróság lihegései, aléltsága után, mint amikor a tűzre sisteregve záporoz a víz. Olyan, mint az örvény, amelyben tudja az ember, hogy a mélybe ránt, de élvezi a táncoló habok sodrását, a kerengést, a szédülést, jöjjön aztán a feneketlen mélység akár!

Három hónap múlva, nyárvége lehetett, kezdett már pirosodni körül az erdő, amikor a fiú eltűnt.

- Elment. Sürgős levelet kapott, és befogattam neki hajnalban. -

- El se búcsúzott! Tán hamar visszajön? -

- Többé ide nem - szólt Miklós, és többet erről sem esett szó.

Egy éjszakán aztán bejött, gyertyával az arcomba világított, lássa, sírok-e. De hiszen én inkább kiszáradtam, csepp könnyem nem szivárgott aszú szívemből. Miklósra mosolyogtam, nem értve, miért aggódik, hát hiszen...

- Aggódik kend? Vagy miért jött? Semmi bajom, lelkem. Klárika sírdogált egy keveset, de ő is alszik már. -

- Tudom, megnéztem. Szép az a lány. De olyan nem lesz, mint te. -

Ilyent mondott, és aznap éjjel nagyon szeretett. Kárpótolt? Vagy nem tudott semmit? Rejtély volt, mint annyi minden, ami felőle áradt. De éreztem, akkor megfogantam. Ezt érzi az asszony. És még boldog is voltam! Uramisten! Boldog egy végeszakadt, mámoros szerelem után így, vele? Hát miből vagyok én? - kérdeztem magamban magamtól, de nem akartam töprengeni, inkább élni. Együtt élni az új helyzettel, a boldogsággal. Miklós sokszor bekopogott akkoriban a szál gyertyával.

Én akkor azt gondoltam, észrevett. Ha egy húsz éves ifjú még megkívánt, akkor 33 évesen neki is gusztusa támad rám? A féltékeny kíváncsiság vezérelte? Pedig később, éppen 20 év múlva megtudtam, legalábbis logikusan rávezetődtem az igazságra: a szíve kényszerítette mértéktartásra, és az a tombolásra is, mert ráébredt, milyen rövid az élet, pláne beteg szívvel, és mennyit mulaszt, ha böjtöl, amíg él. Ám a felismerés már későn jött.

Tény, hogy jelentkezett a második gyerek. Én elítéltnek éreztem magam: vajon mégis nem a Fiú gyermeke lesz az? Örülni és szeretni akartam, s ez nem volt könnyű. Miklós is sejthette ezt, és tele volt várakozással, ahogy Klárikánál egy pillanatig sem. Igen: Miklós ezt a gyereket nagyon akarta. Akkor nem gondoltam végig, vajon miért? Csak életem végefelé, a magányos, töprengéssel teli idők hozták a választ. Vagy legalábbis az igazság sejtését.

X  X  X

Ő adott neki nevet, amikor megszületett. Nem, nem Miklós lett, mint gondoltam a családi tradíciókról valamicskét megtudván, hanem Tivadar. Tivi. Nekem ő lett azután a szerelem, a szeretet, minden fényt neki adtam, Klári meg teljességgel az apja szolgája lett. Amikor Miklós a karjában tartotta az újszülöttet, és a bábaasszony ott állt a fehér gyapjú kendővel meg a mosdótállal az ágy végénél, hogy a legénykét megfürössze, aki akkor hatalmas szájjal kiáltotta a világba a létezését, mint egy mindent elnyelni bíró torok, akkor világosodott meg bennem valami, ami elnézővé és megértővé lett Miklóssal szemben, habár még nem tudtam akkor a lényeget, hogy beteg. Föléje hajolt, alaposan megfürkészte az arcát, a testét, és azt mondta:

- Nem én vagyok hát az utolsó Zách ebből a nemzetségből. Mindenki más, aki Záchnak mondja magát, hazudik! Tivadar, ő a következő. -

És visszaadta a dajkának, akinek a kezében elhallgatott a csöpp, sovány és teljességgel elbizonytalanodott kis jószág, aki kikerült az egyetlen biztonságból, amit az ember megél, az anyaölből.

Én meg, igen, néha azt éreztem, a Fiú folytatódik benne, és hatalmasan szerettem, amikor pedig ránéztem, tudtam, Miklósé ez a gyerek, minden porcikája rávall.

X  X  X

Chrü segíthetne: mi a fontos, ami az ember életét meghatározza? Mit írjak, milyen történéseket, jeleneteket, mondatokat, érzéseket, amelyek mesélni tudnak akkori rólam? Igaz, nem is emlékszem, csak egy folyamatra, amiből fel-felbukkannak emelkedők, dombocskák vagy süvöltő kráterek. Később kiderül, az emelkedő alatt gejzír tombolt, a kráter csak a felesleges gőzt pöfögte ki, semmi jelentősége. Mint ahogy annak sem éreztem, amikor Miklós a feltévedt öreg cigányasszonyt két arannyal, meg egy gödölyével eresztette útnak. Sokalltam ugyan az alamizsnát, de nem az én dolgom ezt elbírálni, ahogy semmi bírálat részemről az uramat nem érhette, még gondolatban sem, hiszen tőle függtem, meg aztán ott volt nekem a két gyerek bíráskodni, és azt sem kötöttem az eseményhez, hogy Miklós építkezni kezdett nem sokkal az után.

Mikor is történt? Hogy is volt? Jaj, hiszen Klárikáról szinte megfeledkeztem! Igen, akkor már nem volt honn, hiszen Bécsben élt a férjével. Hamar férjhez kérték, csak gyerek volt még, Tivi akkor cseperedett kiskamasszá. Igen, Atyám intézte a lánykérést is, még az esküvőt is odalenn a Bécsből hozatott vőlegénnyel, aki testőrként szolgált, s most emlékezem, mennyit írt Klárika az egyedüllétéről, a társaság hiányáról, hiszen szenvedett ő is, hiába kábította el a fényes udvari élet... Ilyen furcsán teljesedett be Miklós nagy reménye az udvarhoz s a névhez, amely a családi krónikában akkora tragédiát okozott a Zách nemzetségnek. Sok száz éve Zách Klára becsületét az apja karddal mentette a királyi ármány miatt, bár hiába, Klára is, apja is odalett. Hát a mi Klára lányunkra nem ilyen sors várt, hálistennek, ám leveleiből sok keserves jaj volt kiolvasható, mintha tényleg végzetes lett volna a névadás! Levele épp a kezemben, Napóleonról ír, meg hogy ura a háborúban, s aggódik, Akkor láttam Miklós úri gesztusát a tarka-barka kócos cigányasszony felé, meg hallottam, hogy csilingelt a kis gödölye nyakába akasztott rézcsengő. Még hallottam sokáig, ahogy baktattak lefelé az erdőn. Emlékszem, olyan furát éreztem. Mintha egy másik világ lényei kápráztatták volna el Miklóst. És tán engemet is.

Hamarosan megelevenedett az addig csendes kastélyka. A vadszőlő már a torony magasáig húzódott, és kacérkodott a bádogcifrázatokkal, amik a vizet csorgatták lefelé. Rajta mértem az idő múlását, hiszen a tövet én hoztam mintegy nászajándékul Fügedről, a mi parkunk avarjából.

Hamarost megérkeztek a szekerek, szürke köveket hoztak a hegyből, építőanyagot a faluból, gerendákat hasítottak az erdőből, pedig az egész csak egy kis kerti laknak készült, ahogy Miklós mondotta.

- Nem bírom már a lépcsőket. Ide fogok elvonulni, ha magam akarok lenni. Majd maga berendezni nekem a családi poros ebből-abból, amit a padláson talál. -

- Most hát szabad a vásár? Rendben, Miklós. Öregszik, látom, kíméli magát a lépcsőktől. -

- Bizony. Tivadarból még embert akarok faragni. -

Világos, gondoltam én, hiszen a vásottra ráfér az atyai szigor. Hát Miklós inkább öregnek érezte magát, semmint elérhetetlennek a toronyszobáiban? Tehát kerti lak. Miklós ezzel felszámolta a fenyvesen túli kis kertecskémet a sárga liliomok meg fehér margaréták erdejével, a kék íriszek vidám koszorújával, szóval oda épült a házacska, amiről hamarosan kiderült, inkább ostromra készülő váracska lett szigorú kőtömbjeivel, kicsiny ablakaival, nehéz, vasveretű tölgyfa ajtajával, semmint szellős, vidám nyári lak.

Szívesen tettem legalább belül vidámmá, bár Miklós kérésére a harsány színeket mellőznöm kellett, hát fehér muszlin meg csipke, amire ezüst rávarrás volt a dísz, amit a városból hozattam. Az a régi asszonyság, aki beköltözésemkor fogadott, már régen a föld alatt, mostanában egy fiatal leány lett a segítségemre. Zsuzsi küldte föl, a lánya volt. Reá bíztam a bevásárlást, és amikor befogattunk az útra, rendre felírtam mindent, és rábízhattam magam, ha ő a Zsuzsi lánya volt!

Tivi meg befészkelte magát a toronyszobácskák egyikébe, mert a másikat Miklós lezárta, amikor leköltözött kész menedékébe a fenyvesen túlra.

Klári ura meghalt a napóleoni háborúban, szegény leányom ott maradt egyedül. Nem akart hazajönni. Meghalna abban a némaságban, fellegvárban, ahová madár se repül, írta, de Tivit szívesen fogadja, ha a kadétokhoz jön, hiszen az egész gárdát ismeri jól, és lesz majd, ki szigorú gondját viseli a fiúnak. Így esett, hogy negyvenedik születésnapomon egészen magamra maradtam. A gyerekek külhonban, Miklós meg a várában. Sokat szólt akkoriban a spinét, és sűrűn jött fel a legény a faluból kis csomaggal is megrakodva: rendeltem sorra a könyveket, kottákat, és írtam a magam kis dalocskáit. Miklós vára olyan messzire esett, hogy a klimpírozásom nem zavarhatta. Odáig a szél sem járt, nemhogy a hang.

X  X  X

Volt egyszer egy Buttler János. Vagy két Buttler János volt? Hát ezt bizony soha nem fogom bizonyossággal tudni. A dolog ugyanis rejtélyes, de van még valami ennél rejtélyesebb.

Chrü hiába csóválja a fejét, erről szólni kell!

- Csak el ne szállj, Lelkem! Figyelmezz! -

- Tudod, Chrü, van egy dal, ami a fejemben jár mostanában. Ráadásul tudom, hogy Almássy Loncinak is sokszor járt a fejében, és gyakran dúdolták együtt Klárikával, amikor hátul, a virágoskertben tettek-vettek. Ugyanis földközelben érzi igazán az ember, hogy muszáj eldúdolnia. Müller Marie ükanyám kedves nótája is ez lett idősebb korában, akkor, amikor már Pfalzné volt, és Buttler János, a kedvese, sietve messzire távozott, meg sem állt Bécsig, és onnan a haláláig.

Szóval a délceg magyar insurgens kapitánynak, a napóleoni háborúk hősének, gróf Buttler Jánosnak már volt néhány boldog esztendeje, amelyet az én Marie Müller ükanyámmal töltött, s nemzett néki egy fiút és egy leányt. Az a kisleány pedig, megsúgom, már ölében őrizte a dédanyám lehetőségét. Eddig a gének ős-nyomán. No, ez után a szerelem után, amikor Pfalz úr hitveseként békét és hivatalos köteléket biztosított Marienak, gróf Johann Buttler újfent elment a csatába. Közben Bécsben megállt, ott megismerte és oltár elé vezette, rövid két esztendőre boldoggá is tette az én lelkem házának, Almássy Ilonának Zách Klára nevű leányát.

Nohát, arról a dalról, a Müller Marie nótájáról írt nekem Klárika abban a levelében, amelyben tudtul adja ura, Johann Buttler halálát, aki a harctéren esett el, épp mint a Marie Buttler Jánosa. Hát ugyanaz a kettő? Lehetségesek ilyen találkozások? Mint a mesében. Lelkek és gének bolyongásai... -

- Persze, lelkem. Miért lenne csoda, hogy dédanyádnak és lelked leányának ugyanaz a gróf Buttler Johann lett szerelmes ura? -

- No, Chrü, hát tudod-e, mi az az összekötő nóta, ami bennem járkál, s mit Klárika is említ, hogy beléreszketett a lelkem? Nem tudod? Sejtettem: "Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél." Bujdosó kurucok nótája ... ZÖLD erdő harmatát, PIROS csizmám nyomát HÓVAL lepi be a tél... -

- Ez a trikolórral búsuló ének jelképezi szerinted, hogyan érnek össze a lelkek anélkül, hogy a testek felismernék egymást? -

- Bizony. A dalban sustorgó lélek-mámor... A rokontestek rokonérzéseinek áthallása a másik lélekből... Buttler János pedig csak mellékszereplő. A szükséges génépítő a Nagy Öröklésben. Színezék a dalban. Ő a fájdalom, aki két asszonytól orozta el a Szerelmet. -

- Ha ugyan ő ugyanaz a Buttler János... - tette hozzá némi malíciával Chrü.

S megállok, mert összekacsint a két ős. Persze, hogy ők - ugyanazok...

X  X  X

Tán ennél is különösebb, ami az én életem síkságának-csendjének-unalmának békéjéből egyszer csak, mint kráterből a hirtelen láva, kifakadt: Miklós betegsége.

Úgy élt már évek óta várszerű barlangjában, hogy voltak napok, amikor nem is láttam. Olyankor megkérdeztem KisZsuzsit, evett-e az úr, merthogy ebédelni is egyedül ettem a tágas ebédlőben, és közben a gyerekeimre gondoltam, hiszen mindig őrájuk. Megpróbáltam elképzelni, mit csinálhatnak épp, de hát ezt bizony szegényes fantáziám nem győzte. Gyöngyös volt a legnépesebb lakóhely, ahol életemben jártam. Hát milyen lehet Bécs? A koncertek, a színház, a bálok? Fogalmam sem volt. Meg a kis unokámra, igen, feltehetően akkoriban kezdett beszélni.

Nos, egy ilyen magányos sétámon, amikor délutáni ferde fények súrolták a távoli szőlősdombokat, egészen kiballagtam az erdő széléhez, amely kis hegyormunk nyugati felén terült el. Itt, a szőlősdombokon még ragyogott a nap, odalent termettek a jó szalajkai borok, mikkel férjem uram vesződött korábban. Mostanság mindent vincellérjére bízott, és alig mozdult ki a barlangjából, mint tudvalevő, szóval egy ilyen félig napos, félig alkonyodó délutánon rohan felém KisZsuzsi:

- Lonka méltóságos! Lonka méltóságos! Az úr... Jöjjön hamar! -

Futottam, bár már nehezen ment az ilyesmi, lassan kerek évfordulóhoz közeledtem magam is. Lihegve török be az ajtón, félrehúzom a nehéz, halványkék bársonyfüggönyt, amely a belépőt megállásra kényszerítette, mielőtt az egyetlen helyiségbe lépett, amely akkoriban Miklósom lakhelyéül szolgált. Jobbról az ablak tárva, szellő libegtette a csipkét: az egyetlen mozgás odabenn, és Miklós halk lélegzése, ritkásan az ágy felől. Félrehúztam az ágyfüggönyt: Miklós feje fehéren a párnába fúródott, teste magzatpózban kucorodott, homlokáról verejték csorgott hegyes orra nyergén lefelé.

- Mi van, Miklós? Fáj valamid? Mi történt? -

- Hagyj! Semmi. -

- Ne mondd, hiszen látom! - simítottam el nedves haja fehér fürtjét az arcáról, szeméről.

- Fáj, az van. Ennyire még sohasem fájt. Majd elmúlik. Ne csináljatok hajcihőt! Kifelé! -

Zsuzsika kiment, én hátráltam, és csak suttogva mertem újra megszólalni:

- Máskor is fájt már? Mi az, ami fáj? -

- Vizet! -

Kisurrantam. KisZsuzsi ott kuporgott a küszöbön, elrohant friss vízért, hiszen a benti már több napos lehetett. Miklós napok óta kizavarta, nem tudott semmit rendbe tenni, dadogta aztán. Én visszasomfordáltam csendben, ne zavarjam, és hallgattam. Aztán megérkezett a víz, a poharat eléje tartottam, de a fejét sem tudta megemelni. Nekem kellett. Olyan nehéz volt! Akkor arra gondoltam, hogyan lehet ilyen súlyos az ember feje?

- A szívem. Nem tart már soká. -

- Leküldök orvosért. -

- Nem kell. Levegő kell, nyiss ablakot! -

Nyitva volt eddig is. Alkonyodott, az ég sötétibolya színre váltott, és nem tudtam, mitévő legyek. Végül rászántam magam, és hozzá léptem, megfogtam a kezét, az is csuromvíz volt. A mosdótálban megnedvesítettem a törlőkendőt, és letöröltem vele az arcát. Hagyta. Ekkor ijedtem meg igazán. Kiosontam, és megkerestem az intézőt. Kedvtelve pipázott a körtefa alatti padon. Amint meghallotta halk kérésemet, azonnal felkantározott, és levágtatott a faluba. Feljött a hold, mire az öreggel felértek. A régi jó doktor bácsi már nehezen ülte meg a lovat, de fogatot nem mertek elindítani a sötét éjszakai erdei úton.

Miklós akkor sem szólt, amikor az orvos belépett. Talán már minden mindegy volt neki. Akkor sem, amikor kitakartuk. Becsuktam az ablakot a hűvös éjszaka elől. Az öreg a mellére hajolt, a csuklóját fogta, nagyon sokáig. Amikor felemelkedett, visszahúzta Miklós mellére a takarót, és intett, menjek vele ki.

Nagyon sötét volt, befelhősödött az éjszakai ég, tavaszi szél lobbant fel keletről. Összehúztam a kendőmet. Már odabenn reszketni kezdtem, s a szél most rátett.

- Édes grófné, látja, amit lát, nem vigasztalhatom. Csoda, hogy idáig húzta. Gyerekkori szívbaja elhozta a véget. Túl hevesen élt. Ha kíméli magát, még sokáig bírja. Az ilyennek tiltva az igazi élet, a házasság, a felelősség, csak a csend és a béke... -

- Itt csend és béke volt, doktor úr! Köszönöm, hogy felfáradt. Az intézőm majd hazakíséri. -

Mintha az orvos tehetett volna róla, olyan kegyetlen voltam szegény öreghez, de fojtogatott a düh. Miklós 62 éves volt! Én ötven! Egy 62 éves paraszt, ha muszáj, - és muszáj!- hát az eke mögé áll, és ha nincs segítsége, egyedül végzi a dolgát kis földjén, Miklós meg... Hiszen kímélte magát! Mással sem volt dolga, mint saját magával! És bizony ezt a gyermekkori szívbajt nem említette soha, mint annyi mást sem! Semmit. Mihez igazodhattam volna? Pusztán engedelmeskedtem. És most biztos voltam abban, hogy jogom lett volna tudni! Elvárhattam volna, hogy maga kérjen kíméletet, de mindig kisiklott az őszinte beszélgetések elől... Hát most... most mit tegyek? Benyitottam. KisZsuzsi állt a fejénél, kis nedves zsebkendővel törölgette az arcát, és kinint adott neki, amit az öreg otthagyott, láttam a papírját. És KisZsuzsi arcát is, amint rózsaszín pofikáján szétfolyt a könny, a nyelvével nyalogatta, hogy ne kelljen a kötőjével megtörölnie, meg ne tudja az úr, hogy siratják.

Megálltam a lábánál, belekapaszkodtam a függönytartó rúdba, és álltam, és néztem, és arra gondoltam, ki ez az ember itt a fehér párnán a fehér függönyök között, a fehér falak között? Kicsiny íróasztal állt kecses, táncos mozdulatú lábaival az egyetlen ablak előtt, azon egyetlen fehér papírlap. Feltűnően fehér papír, rajta két kulcs. Miklós megérezte, hogy látom? Vagy látta? Mert megszólalt alig hallhatóan:

- Lolám! Majd olvasd el, amit az íróasztalon találsz. Majd. Most csak a kezedet add ide. 33 év... Köszönöm ezt a 33 esztendőt, Lola! -

Elhallgatott. KisZsuzsi tágra meresztette a szemét, felállt az ágy melletti székről, visszatolta az íróasztal elé, és halkan kiosont a házból. Útja közben a kezembe csúsztatta a nedves, hímzett zsebkendőt.

Odaléptem, megfogtam Miklós kezét. Már nem fogott vissza. Már nem volt nedves. Kemény volt, kérges tapintású a tenyere, keze fején felkéklettek az erek. Akkor föléhajoltam, lesimítottam a haját. Már nem lélegzett. Leültem az íróasztalhoz, a feje mellől elvettem az égő gyertyát, az asztalra tettem, és a két kulcsot félresöpörve, felnyitottam a kétrét papírt. Nehezen rótt ákombákomok voltak rajta. Nemrég írhatta, nehéz kézzel. Olvasni kezdtem, közben hallottam a hangját, mintha ő olvasta volna. Azt hiszem, elájultam. KisZsuzsi hajnalban ott talált a földön fekve, markomban az összegyűrt papír, az úr teste már hideg. Először azt hitte, én sem élek. Sikítva rohant ki. Így halt meg Zách Miklós szalajkai gróf a szalajkai kastély melletti barlangjában. És hogy mi állt a papíron? Utasítás a temetést illetően. Az egyik kulcs a lezárt toronyszobához szólt, a másik a kis ház, a kővár, mint kiderült, a mauzóleum kulcsa volt.

"Esztendők óta, amikor a cigányasszony az évet is megjósolta, tudtam halálom idejét, és elkezdtem ezt a nyughelyet építeni, ezt, ahol most fekszem, és te olvasod az én kezem utolsó vonásait. Az az igazság, hogy nem kellett ahhoz a jóslat, sejtettem én már ifjú koromban is gyermekkorom betegsége óta, és csak tengettem az életemet. Eltelt. És hogy ilyen szépen, egyenletes boldogságban, azt neked köszönhetem, Lola, mert semmiben nem volt ellenvetésed, semmi akarásomban nem akadályoztál. Éppen ezért tudom, hogy amit most kérek, az is meglesz. Köszönöm áldott jó lelkedet! Áldott két kezedet! Könyörületes mivoltodat, és köszönöm Istennek, hogy lelkedben minden helyet nekem hagyott, hiába volt az a nagy lángod réges-rég, elcsitult az én oldalamon, és nem bántam meg, amiért éppen téged választottalak, és bízom benne, te sem, bár ezt soha nem mertem megkérdezni tőled. Engedted, hogy így haljak meg, azzal a tudattal, hogy Lolám is boldog volt velem... Most már ne válaszolj, úgy sem hallom, csak tedd a kezed a homlokomra, és olvass tovább. De tán ki is fogy már a gyertyád, hát a fiókban találsz másikat." És így történt, megsimogattam a homlokát, jéghideg bőrén át éreztem koponyája keménységét, és meggyújtottam a következő gyertyát, bár már halványan derengett odakünn az ég, és átszűrődött a gyér szürkeség a könnyű függönyön. Azután olvastam tovább:

"Édes Lolám! Nem szeretném tőled távol álmodni örök álmomat, ezért ne vitess le a temetőbe! Azt akarom, hogy mostani képem örökre a lelkedbe vésődjön, hát ne is öltöztess át, ne is mosdass meg, hogy kezed érintése örökétiglen rajtam maradjon, ahogy utoljára megsimogattál, hát ne változtass semmit ezen a szobán! Ha elolvastad végső kérésemet, fújd el a gyertyát, zárt be az ablakot, és találsz a falnak támasztva két fatáblát, akaszd az ablak melletti vasakra, ahogy látod. Minden illeszkedni fog, mert kipróbáltam, ezek a táblák légmentesen elzárják az ablakot, és ugyanígy lesz majd az ajtóval is, de ehhez segítséget kell kérned. Bizonyára eljönnek a gyerekeim a búcsúztatásomra, akkor a fiam kötelessége lesz lezárni az ajtót, és többé senki nem zavarhatja álmomat.

Hívjátok fel a plébánost, szentelje be a testemet, szentelje be a nyughelyemet, húzzátok meg a kis harangot, az ebédre hívót, és énekeljétek el a "Kopogtatok ajtódon, én Uram" kezdetű zsoltárt, azután, ha el akartok búcsúzni tőlem, intsetek az ajtóból, és Tivadar zárja rám az Örökkévalóság kapuját! Így legyen! Örökké melletted leszek, és őrzöm az életedet, míg élsz, én kedves Lolám, és őrzöm a véreim életét is. Forrón szerető hitvesed és atyátok,

Szalajkai gróf Zách Miklós,

az Úr 1823-dik évében, Szentgyörgy havának 3-dik napján."

Ha igaz, akkor ájulhattam el, amikor a zsoltár kezdő szavait olvastam, "Kopogtatok az ajtódon, én Uram!". Elképzeltem, amint reggelente kopogtatok majd Miklós ajtaján, ami soha többé nem nyílik ki, és csak kopogtatok, kopogtatok, és odabenn Miklós nem felel. Elképzelhetetlen máig a számomra ez a senkit-semmit nem kímélő önzés, amivel Miklós képtelen volt felfogni, hogy mit jelenthet majd nekem együtt élni egy porladóval, egy pusztuló testtel, amelyik nem akar tőlem megválni, és a nap minden pillanatában magamon érezni a halott férjem tekintetét. Igen, ahogy erre gondolok, most is szédülés fog el.

De megtörtént. Minden úgy, ahogyan ő akarta. Postát küldtem Bécsbe, és három nap múlva megérkeztek a gyerekek. Istenem, a lányom háromszoros gyászban, soványan, alig harminc évesen, özvegyen, kicsiny fiát is vesztvén, magában, és imádott apjára borult, amint kinyílt a tölgyfa ajtó, nem tudtam visszatartani. Tivadart sem láttam évek óta. Férfi lett, alig ismertem rá. Mintha Miklós toppant volna elém, és hatalmas komolysággal teljesítette apja akaratát. Odaállt a beszentelt ravatalhoz, meghajolt, azután felemelte a jobbját, és beemelte a vasalt belső táblát, majd becsukta a tölgyfa ajtót, ráfordította a kulcsot, és a kastély felé tartva, egy pillanatra lefejtette a karomat a magáéról, kilépett a lugasba, és a kerti kútba dobta. Igen, ekkor szakadt fel bennem is a veszteség fájdalma, és egymásra borulva sírtunk mind a hárman. KisZsuzsi könnyes szemmel húzta meg az ebédhez szóló csengettyűt. Elmosolyodtam: lélekharang ez? vagy asztalhoz hívó invitálás?

Pár nap múlva Klárikáért egy zárt hintó érkezett kocsissal. És tudtam, az ő jövője van abban a hintóban. Megígértem, egyszer ellátogatok hozzájuk, ha hírül adja, hogy megtörtént az esküvő. Derék cseh gazdálkodó birtokos úr kérte meg a kezét. Talán elköltöznek Bécsből, és akkor közelebb lesz hozzám.

Tivadar meg kijelentette: neki elég a katonaságból. Próbáljuk meg összeszedni a kauciót, és inkább hazaköltözne. A lezárt toronyszobában meg is találtuk a pénzes ládikát. Ha letelik a felmondó esztendő, hazaköltözik.

Az az esztendő maga volt a purgatórium. Ha valaha vétettem valaki ellen, az Egek ellen, bárki ellen, Miklós ellen, igazán megbűnhődtem érte. KisZsuzsi tartotta bennem a lelket. Naponta többször feljött hozzám a toronyszobába, amit Miklós elzárt előlem egy életen át, és ahol most feltárultak a titkai, a múltja, a családja, a neveltetése, a gondolatai, írások, naplók, okmányok, könyvek... ezek között telt az esztendő.

Miklós feltámadt.

Teste ott feküdt a porosodó párnák között, az enyészet lassan a birtokába veszi, ám a papírok közül ő maga nézett rám elevenen, és mesélt, mesélt, mesélt... Egy egészen más, fiatalos, nevető lelkű, bársonyos szeretetű emberrel ismerkedtem meg ott fenn.

X  X  X

Szervác, Pongrác, Bonifác. Esik. Mint mostanában mindig. Az esőszálak húzzák elő az emlékeimet, meg Geze Jánost is.

1823-ban a Szalajka ormán is esett. Mesebeli várkastélyunk körül ferde vonalakat húzott a milliárd csepp az égről a fákra, onnan meg peregtek lefelé, a fénylő levelekről cseppentek a földre egyenletesen, alattuk nőtt a sár, felettünk egyre szürkült az ég, mintha kapcaronggyal fednék a világot. Az ember belesüppedt a későtavaszi egykedvűségbe. Begyújtattam a földszinti nagy kandallóba. Az ablak előtt ültem, és bámultam ki a semmibe. Fejemben ki és be járkáltak azok, akik az életemet jelentették. Nem voltak sokan. Miklós kettéváltan: egy, aki velem élt nemrég, és a másik, akit elképzeltem a toronyszobai felfedezéseim után. Zuhogott. Arra gondoltam, mind a kettő ott fekszik abban az örökkévalóságnak épített kővárban. Meg arra, miért nem a másikat ismertem, miért nem azzal éltem? A halállal való közelsége, vagy a várhatóságának vélelme tette ilyen merevvé, amilyen számomra volt? Zuhogott. A testére gondoltam. A mostanira. Elképzeltem a pusztulását. Az eső csorgott az ablak üvegén, összemosta a táruló látványt. Mintha nem az lenne igazi, ami van. Ebben az átfordult, vizes világban egyszer csak felbukkant egy ember az erdő felől. Subája alatt valamit cipelt, lehajtott fején karimás kalapjáról folyamatosan csorgott lefelé a víz. Geze juhász volt, akit azért ismertem, mert hírét hozta a nép, hogy miféle remekségeket tud faragni.

KisZsuzsi nem akarta ilyen csuromvizesen beengedni. Hallottam, a subás ott toporog a Forszálban, még a belőle csepegő víz cuppanásait is hallani véltem. Meg Geze morgását:

- Eh! Ezek a bőmérgű Fagyosszentek! Jól nekieresztették búcsúkönnyeiket! -

- Ki ne mondja kend, attól csak komiszabbak! Adja csak ide, amit hozott, majd beadom. -

- Nem lehet. Személyesen kell. -

- Hát mi az istencsudájának indult el ilyen esőben? Annyira sürgős volt? -

- Akkor még nem volt ilyen cudar idő - topogott tovább Geze. KisZsuzsi összecsapta a kezét:

- Csak nem gyalog cepelte kend idáig? -

- Hát. A falu küldött. No, instállom? -

Kikiabáltam:

- Ereszd be, lelkem! A víz felszárad, neki meg nem ártana egy kupica abból az apám-féle szíverősítőből! Ekkora út! No, jöjjön be kend! -

Az ember nagy félve megállt az ajtóban, messzire ne hordja a sarat, inkább letérdelt a küszöb előtt, bontogatta a csomagját. Egy kupac gyolcs tekeredett a szőnyegre. Akkor hozta Zsuzsi a pálinkát. Ott térdelve felhajtotta, aztán felém tartotta azt a valamit. Egy cifrán faragott, fényesre csiszolt fatábla volt, rajta rózsák, liliomok, levelek, mintha göcsörtös ágakon futnának olyan domborszerűen, akárha élnének. Épp mint a nagykastély faragványai gyerekkoromból. Tán azokat is ennek a Gezének valami atyjafia csinálhatta. Nézem jól, fel is álltam, hogy lássam. Akkor a juhász az ablaknak fordította az egészet, és csakugyan életre keltek a fényben. Körül a virágmező, közötte a betűk:

"ITTEN NYUGSZIK A MI URUNKNAK TESTE,
KIT ÉLTÉBEN GRÓF ZÁCH MIKLÓSNAK HÍTTAK.
ÁLDASSÉK AZ Ő JÓSÁGA HOLTÁBAN IS!
A. DOM. 1823."

Elsírtam magam, Geze is elérzékenyedett, szipogott. KisZsuzsi töltött neki még eggyel, de az csak a fejét ingatta, hogy nem kell, köszöni, aztán halkan kinyögte:

- Feltenném méltóságos asszonyom, fel, a sírja kapujára. hoztam szeget is, kifényesítve, ihol e! - mutatta a belső zsebéből előkotort rézszegeket, mert hisz a subának belül van minden rejteke.

- Hogyan dörömbölne ottan, Geze juhász? Zavarná a nyugalmát. Mi lenne, ha ezt egy deszkára ácsolná, és úgy döngölné bele a földbe, mint keresztfákat a temetőben? -

- Lehet azt. Igaz, nyugodjék, ha már idefenn akar magában nyugonni. Ha már nem kívánkozott le közénk, pedig az Almássyak sírboltja is ott áll. Hogyne lehetne! Megyek, megcsinálom. Azt gondúta a falu, ne legyen már jeltelen a sírja... Ha valaki tiszteletét akarná tenni, hát tudja, merre keresse... - Azzal kifordult a fejfájával.

Nem engedtem el üres kézzel. Szekér vitte a nyolc zsák gabonát, jusson a tiszteletesnek is lenn. Ő meg ment mellette. A világért sem akart felülni. Gyalog jött, gyalog megy. Az az ő külön búcsújárása. Hiszen ő sem, senki jobbágy nem jött fel a gróf úr végtisztességére. Nem mertek, hiszen senki nem hítta őket. Ballagott a szekér mellett. Kissé enyhült az idő, halvány napfény derítette a világot. Ahogy az ajtóban álltam utána nézvést, kifordultam Miklós felé. Megnézem, mit csinált ez a Geze. Út közben betértem ásóért, metszőért, leástam egy hajtást a kastély falát beborító vadszőlőtőkéről, és odaültettem a fejfa mellé. Ebből is láthatom majd, hogyan múlik az idő, hogyan nő odabent az enyészet. Az ablaka alá plántáltam imádott sárga liliomaimat, lila íriszeimet, fehér margarétáimat. Hadd illatozzanak. Sáros lettem térdig, meg azon is túl, de elégedett. Egy kis időre elszállt a szorongás, amit ezek a termésre is bajt hozó Szervácok csak növeltek a cudar esőjükkel. Meg aztán addig sem gondoltam másra, mint amit a kezem csinált.

Hónapnál is több már, hogy itt fekszik pár lépésre, mégis érinthetetlen zártságában... Tudom, hogy itt van. És nincs pillanat, hogy ne gondolnék rá hol bánattal, hogy dühhel, hol méltatlankodással, hol derűvel, mikor mi jut eszembe közös életünkből, de mindegyik mélyén ott az iszonyat, milyen lehet most? A kép, ahogy utoljára láttam, most is ugyanaz bennem. Csak ő változik odaát! Körötte minden változatlan. Nem akarom, de mégis mindig előjön. És az esztendő is mikor fog már eltelni? Mikor lesz, hogy nemcsak KisZsuzsi jön be a gyertyával sikongatásaimra, hánykolódásaimra az éjszakában?

Vártam nagyon a fiamat.

X  X  X

Mióta álmodik az ember? Amióta van. Az állatok is álmodnak. Megmarad az álom nappal is, vagy elfelejtjük? Lehet így is, úgy is. Ha megmarad, egész napra megmarad. Legalábbis nekem. Amilyen az álom, olyan a napom. Ilyen lehettem másik testemben is, akkoron, Almássy Lolaként, nem lehetett másként.

Pontosan visszajönnek azok az átkozott nappalok, amikor bennem kísért az álom, benne még a halott, mint élő... Arra megyek, hogy meglocsoljam a virágokat, megállok az ablak alatt, és hallgatózom. Ugyan mit hallhatnék? Eszemmel tudom, semmit, mégis ott állok szorongva, hiszen az éjszaka megint meglátogatott, és hívott, lakjunk együtt. Én meg rábólintottam, és elkezdtem, mert ilyet nem bízhat másra az ember, kitakarítani. Egyébként is, fura mód, álmomban eszembe jutott, hogy KisZsuzsi férjhez ment, és már aligha számíthatok rá, más meg nemigen alkalmas személyes szolgálatomra, hiszen rajta kívül két férfi maradt a "hegyen", azaz a Szalajka-kastélyban, a férje, egy fiatal, erős legény a ház körüli dolgokra, meg az öreg, aki véletlenül ittmaradt, és csak szöszmötöl, alig használható bármire, de hová kergesse az ember azt, aki egy életet neki áldozott, neki dolgozott?

Szóval takarítottam. Ő az ágyból dirigált, és amikor a seprűvel az ágy alá nyúltam, és térdeltem előtte, megsimogatta a hátamat. Erre ébredtem. Erre a sosemvolt gyengédségű simításra.

Már nem álmodom rémeket. Mintha az eszem és lelkem megedződött volna arra, hogy egyedül alszom abban az egy személynek hatalmas kastélyban, ami amúgy nem olyan nagy. Késő éjjel bejárom, azután bezárom az ajtót, ami az udvarra nyílik, szemben a fenyők, meg bokrok, egy körtefa, hátrébb dió, szóval amolyan vegyes liget, amögött már lejt a hegyoldala, de járhatatlanul. Az egyetlen út jobbra indul, a falu felé. Idelátszik télen, amikor ritkák a fák, felsejlik az ágak mögül az apám kastélya, az egyszerű, kúriaforma épület. A miénk nem ilyen, Miklós így örökölte, és nem mesélte el, kinek a fantáziája merevült a ház formájában, de gondolom, a nagyapja szelleme emelte ide, az alig emelkedő dombra, körül erdő, és a kút olyan mély, hogy a feneke tán leér a kukoricásig, ami balra húzódik a "hegy" lábánál, meg a sok kis zöldséges kert közötte, itt-ott gyümölcsös, de már a szomszéd falu határa az. Szóval elég nagyképűen emelkedik itt ez a várnak is beillő mesepalota a két tornyával, a belső csigalépcsőivel. Nem magasak, de mutatósan őrzik a környéket, tetejükben egy-egy toronyszobácska, Miklós két bújó helye. Odalent a nagy Forszál, ahol az átmenő forgalom zajlott, míg éltek itt. Most csak az intézőt fogadom benne, mert vendég nem jár erre, s ha a parasztnak mondandója van, ott várhat, amíg valaki meghallgatja. Onnan balra nyílik egy konyha a belső kamrával és egy külön bejárattal az út felé, arra áll a két cselédház a tölgyek alatt, de ez már megint kívül... Hogy csapong az emlékező képzelet! Nehezen jutok így el a szobámig, ami a jobboldali lakófertályon van. Előbb a Forszálból a nagy, kandallós terem, ma fogadónak mondanák, onnan egy folyosó L-alakban, egy kis ajtón át lehet átmenni, maga a folyosó széles, kővel fedett, onnan nyílnak a hálók, a férfiszoba a könyvtárral, a gyerekszobák, lezárva már, egy vendégszoba, a fürdőház, ami összeköttetésben áll a konyhával, onnan fűthető, és onnan hordják a melegvizet mosdáshoz, mosáshoz. Körben tehát ablakok, amelyeket nehéz függönyök sötétítenek el. Ezt járom be esténként, bár már a folyosóra ráfordított kulcs be is rozsdásodhatna, mert én titokban, és tulajdonképp valami fura elhatározásból a nagy fogadóterem díványán alszom, és csak hajnalban surranok be a szobámba. Miért? Miért érzem magam védettebbnek a meglehetősen tágas, árnyékoktól zegzugos teremben? Rájöttem: ablaka a fenyőfákra néz, a szobámból pedig a bokrokon túl a mauzóleum szürke tömbjét láthatom.

Bár soha ne lenne éjszaka!

A nappalok csak elmentek valahogy. Olykor leültem a spinétemhez. Aztán rászoktam, hogy sorra újrajátsszam, újra tanuljam a régi, feledett kottákat. De amikor egyik éjszaka a kandalló melletti díványon vártam az álmot, a sarokban megszólalt a spinét. Csak egyetlen hangot, egy éles pengést adott. Az eszem súgta, hogy a régi hangszeren megpattant egy húr, de tudtam, többet nem ülök mellé. Akkori álmom sem engedte: Miklós lecsapta a klaviatúra fedelét, kezéről mállott le a hús, folyékony bőrétől inge sárgán-véresen maszatos, és a hangja úgy süvített, mint a szél. Éreztem leheletét. Megborzongtam, és igyekeztem felébredni. Hajnalban azonnal a hangszerhez szaladtam: a húr valóban elszakadt, és a fedélen fura, kacskaringós repedés nyomai látszottak. Így nem reped magától a fa. Összeborzongtam, és többé nem mentem a tájékára sem. Igaz, az éjszaka erős szél ingatta kinn a fákat is, és a kandallón süvítve nyivákolt be a szél.

Már nyár volt, amikor levél jött Klárikától... Sokat kertészkedtem akkoriban. Igaz, olykor belesajdult öreg derekam, de örültem minden szál virágnak, még arra is rávetemedtem KisZsuzsi tanácsára, hogy felásassak magamnak egy ágyást a cselédházak előtt, és zöldséget ültessek. Volt, hogy belecsókoltam a paradicsom illatos sűrűjébe, aranyszín borostás leveleibe. Spinét helyett énekelgettem. Akkor jött a küldönc a lovon a levéllel. Elmosolyodott, amikor átadta a nagy borítékot Bécsből. Messzire hangozhatott az énekem, tán a szél is levitte a jókedvemet. Éreztem a jó hírt előre? Minden esetre ezért a mosolyért is járt a pohár borocska. Beinvitáltam hát, leültettem a Forszálban, és Zsuzska már szaladt is.

Hm. Hát igen. Ilyet nem tehettem volna Miklós életében. Ő szigorúan tartotta a szükséges és illő távolságot a neki alantasokkal. Én meg akkor arra gondoltam, hogy hátha többször fordul meg a postával nálam, ha hálás vagyok. Mintha ő tehetne róla... Bolondság!...

Klári házasságkötése közeledett, mint írta. Már levetette a gyerek miatti gyászát, s hát mit szólok, hisz apja miatt még nem telt el a gyászesztendő? Azért megesküdjenek? Ha tiltakoznék, elhalasztják, különben elvárnak augusztus tizedikére.

Hamarosan megírtam a gratulációmat, meg azt, nem megyek. Öreg vagyok én már ekkora útra, pláne egyedül. Soha nem voltam Gyöngyösnél messzebb, az is régen volt már, de csak legyenek boldogok. És tán jöhet még nekem unoka, akit de szívesen ölelgetnék! Hát ilyesmit kapartam össze. És elgondolkoztam. Egyedül... Ha Tivi megjön, igaz, nem lézengek itt magamban, de hát nem úgy... Nagyon öreg vagyok én már?

Esténként másféle képek jöttek elalvás előtt. Teleraktam a nagy fogadót virággal. Minden vázát összeszedtem a házban, és teleraktam őket a kertem liliomaival. Úgy ábrándoztam, mint egy bakfis. És eszembe jutott az a két tanító... mindkettő tanító... Vajon most milyenek a tanítók?...

Valahogy megfiatalított volna Klári második esküvője? Mi történt velem? Bennem? Akkoriban újra kipróbáltam, tudok-e még lovagolni? Zsuzska férje felkantározta a szelíd, öreg kancát, és a fekete pejlovon velem tartott aznap, de később már nem. Megnyugodtak, nem lesz semmi baj, ha néha elkószálok lóháton. Szutykos pedig vitt, tán még hálás is volt, hogy nem szekeret kell húznia, hanem engem cepelnie, bár nem híztam el nagyon. És épp akkor fejeződtek be az építkezési fuvarok. Lentről hozták a kész vályogtéglákat Zsuzskáék házához. Toldottak még egy szobát a gyerekeknek. Bár még híre sem volt egynek sem. De hát rábólintottam, legalább gyerekhangok is szálldosnak a várban. Szóval lovagoltam. És igyekeztem kényelmesen eltöprengeni legújabb magamon.

Délután felmentem a toronyszobába. Mit kerestem, nem is tudom, mégis ráakadtam. Kicsiny füzet, Miklós naplója. Nagyon mélyen megbújt a szekreter aljában, ezidáig elkerülte a figyelmemet. Mindez olyan természetes törvényszerűséggel esett meg, mintha aznap mindennek éppen így kellett volna történnie. Lassan alkonyodott, én meg teljesen elmerültem, hiszen rólam volt szó, lelki közlendője nemigen volt magamagával.

"1785. A fruska szélvészként vágtatott ma a hegynek. Nyomába eredtem, segítsek, ha baja esnék. Haját ma nem fonta be. Úgy repült utána, mint egy fenyegető, sötét felhő..."

Uramisten! Már 13 éves koromban követett. Figyelt. És mit látott később? Izgatottan lapoztam.

"1788. Most már biztosan tudom, hogy szeretem. A feleségem kell legyen. Isten engem úgy segéljen!"

"1788. A tanító a jövendőbelim szeretője. Miért nem zavar? Meg kellett volna ölnöm, de mégis szenvedélyesen figyeltem a pillanatot, amikor megjelentek a füzesben, és szerették egymást. Magam is elélveztem ott a vadászrejtekemben. Enyém kell legyen! A tanító elszelelt, a kedves kedvetlen, csak magában kószál. Egyszer elkapom..."

"1789. Bejelentkeztem az Almássy kastélyban. Fogadtak. Lolka nem jött elő. Nem bántam. Elkvaterkáztunk az öreggel. De hisz nem is olyan öreg. Nem lehetne az apám. Meghívott, nézzek be néha..."

"1790. Még hóviharban is elügettem a fügedi határba. Végül elszántam magam, és betértem. Nem voltak honn... Majd a farsang végével jönnek haza. Kibírom-e addig? Vagy utánuk menjek Gyöngyösre?"

"1790. Kiderült: az apja tudott a viszonyról a tanítóval, s nem kérte számon rajta. Ezt kipuhatolván bátran álltam elé, hogy megkérjem. Ugyan kettőnk között még egy szó el nem hangzott, egy pillantást nem váltottunk. Az öreg kérésemre pipafüstbe burkolózva csak ennyit kérdezett:

- Tudod-e, fiam? -

- Hisz láttam őket! Tudom is! Kérem is!

- Bár nekem lett volna ennyi bátorságom! Vidd! -

- Hát a szerelemhez bátorság kell? -

- Arrafelé így tartják. -

Szerintem kitartás kell, s egy kevés színlelés..."

40 év után ezt olvasom, és ma sem értem. Ezen töröm a fejem: Apám meg Miklós hallgatásán. Nem tudom megfejteni. Csaknem 40 éve, igen, hogy Józseffel szerelembe estünk. Mindketten tudtak róla. Tán Anyám is. És soha nem szóltak érte. Szóba sem került. Ahogy Józsi eltűnt a kastélyból, gyaníthattam atyám sejtését, mégis a bűnömről hatalmas csend volt a házban. Anyámat azóta sem merem faggatni. Úgy merült el az időben az a szerelem, amint a tó fenekére süllyed a holt, ha kő van a nyakában.

Tehát Miklós ennyire szeretett. Mégis félelemről szólnak azok a rémálmok, amelyekben elém áll. Igaz, az álmok az én álmaim, nekem van gondom a lelkemmel.

Az öreg béres kantározta fel Szutykost, már őszre járt az idő. Még egyszer ki akartam ballagni... valami késztetett... és akkor motyogta a fogatlan öreg, csak úgy mintha magának, de persze nekem szánta:

- Istentelen dolog elföldeletlenül hagyni azt a holtat. Kijár, amikor akar. A halottaknak vissza kell térnie az anyaföldbe, hogy ott aludjanak. Így persze nem nyugszik meg soha, és nem állhat a Teremtő elébe a bűneivel. Tessen hát a kantár, Méltóságos! - azzal befordult az istállóba, én meg keservesen másztam a ló hátára. Nem volt hajlandó segíteni. Mintha én lennék az oka. De minek az oka? Még hogy kijár!...

Aznap a szőlők közé poroszkált a ló, és átmentünk egy hídon, ott meg elébem tárult egy apró falu. Elöl a patak vidám rétje, a rét közepinek kicsiny magasán egy kicsiny templom. Nem hittem, hogy ilyen kicsiny templom létezik. Mint a mesében. Bévül meg telefestve szent történetekkel, és egy pap térdelt az oltár előtt, mint aki misézik, de a padok üresek. És az illat! Szobám liliomillata terjengett. De honnan? A vázákban aprólevelű borbolya-ágak. Jól esett térdepelni annyi lovaglás után, és jól esett a béke, ami a falakból áradt. A pap felneszelt, felállt, hátraballagott. Fiatal volt, nagyon fiatal. És nagyon szép. Köszöntött, s megállt előttem:

- Almássy grófnő, nemdebár? Isten hozta Isten kicsiny hajlékában!

Csak bólintottam, nem szóltam.

- Csordultig a lelke asszonyomnak. Mondja fennhangon. Isten is hallja, ha én is hallom. Kettőnk fohásza tán írt hoz majd nyugtalan lelkének. -

Szólt és letérdelt mellém. Közel, hogy hallja a szavam. Válla érintette a vállamat. Meleg járt át. És szégyen. Igazából a vágyaimról kellett volna beszéljek. De az öreg béres szavai most erősebben foglalkoztattak, hát arról suttogtam. Hogy Miklós kijár. Hogy magam vagyok. Hogy nehezek az éjszakák. Hogy már-már félelem ez... Mintha mindig rajtam lenne a szeme... mint amikor élt...

A pap két kezével átfogta imára kulcsolt két kezemet, felém fordult, lehajtott fejjel hallgatott, lehelete az ujjaimat érte, a hajából liliomillat áradt. Alig hallatszott a szava, pedig senki nem volt a templomban, hát nekem is feléje kellett hajolnom. A nap immár ferdén tűzött be a kicsiny templomajtón mögöttünk. Csupán lehelte a szavakat:

- Ő épp így akarta. Nem akart eltávolodni asszonyától. A szerelme legyőzte a halált, és magát magával vonszolja abba a nemlétező világba, ahol most a lelke bolyong. Nem tud elszakadni. A temetés ceremóniája elvágja a köldökzsinórt az élők és a holtak között. Amikor visszatér a test a földbe, amikor szerettünkkel lefelé süllyed a koporsó, amikor hullanak rá a göröngyök, akkor válnak el egészen egymástól. A temetés könnyít. El kellene őt temetni. -

- Az lehetetlen! - suttogtam. - Megbántanánk, ha megbolygatnánk, és ellenére tennénk. Lehetetlen. Nem akarom. Nem! - Majdnem kiabáltam annyira elfogott a félelem. Magam előtt láttam a felnyitott ajtón át az ágyon fekve, amint tiltakozva felemeli a kezét. Jaj!-

- Akkor hagyja el! -

- Mit tegyek? -

- Higgyen erősen, és tépje el Hymen láncát! -

- Hogyan atyám? Isten törvénye... a hűség...? -

- A halál után? Hát előtte? És közben?... -

- Ön ismer, atyám? -

Mintha semmivé váltam volna. Mintha a világ összeomlott volna körülöttem, és süllyedek... süllyedek... És a pap tovább beszélt:

- Szeressen! Maga nem csak kívül, belül is fiatal még. És megérdemli. -

- Ötven múltam - dadogtam, és rázott a zokogás.

- Egy halott mellett nem lehet élni! - Már ő is kiabált, rám emelte a szemét. Látta, arcomon folynak a könnyek, szám reszket, fehér lehettem, szánalmas. Felállt és felsegített, kivezetett a napra. Szutykos felém fordította a pofáját, mehetnékje lehetett. Talpammal a pap tenyerén emelkedtem fel rá. Csak fogtam a gyeplőt. Nehezen indultunk neki. Visszanéztem. Akkor mondta:

- Máskor is jöjjön el, asszonyom, ha szükségét érzi! Isten Önnel. - Intett, azután befordult a napsütötte kis ajtón.

Valaki fenn járhatott a toronyban, mert megkondult a harang. Egyet. Pedig ideje sem volt. Délutánra hajlott az idő, és szél sem fújt.

Azt kellett volna mondanom, látogasson el néha... Segítsen! De nem mondtam. Ezen tűnődtem végig az úton. A liliomillatú különös érzés járt bennem, magammal hoztam, és eláradt a lelkemben, testemben.

Szutykos lépésben ballagott felfelé. Nem siettünk.

Zsuzska futva jött elém: odabenn vár az intéző úr.

Nem emlékszem a mozdulataimra, ahogy leszálltam, ahogy bementem, arra sem, mit beszélt a fokhagymaszagú, mégis piperkőc Batta Rudolf a faasztal túloldalán. Csak ültem vele szemben a félsötét Forszálban, valamit alá is írtam, rémlik. Néztem, de nem őt láttam, hallottam, de mást hallottam. Pedig, mint kiderült, nagyon is jó lett volna, ha akkor odafigyelek.

X  X  X

Arra ébredtem, hogy valami cirógatja az arcomat, egy pamacs az orrom hegyén táncol. Fújtattam egyet, és kinyitottam a szememet. Senki és semmi. Mindjárt sejtettem, hogy Chrü szemtelenkedett, igaz, lassan 9 óra, ideje felkelni. De minek is? Sehol egy árva fény, ami azt jelenti, hogy az idő borús, netán még esik is. Mintha az idén minden felhő könnyűlni akarna.

- Mégis kinyíltak a bodzavirágok! Rajta, kifelé! - hallom a nógatást.

Hát ha muszáj, muszáj. Túl a reggeli cihelődésen elindulok a bodza felé, és elbódulok az illattól. És eszembe jut az a pap a tarnaszentmáriai templomban, meg az, hogy... hogy valami fura könnyedség száll meg... itthon nem ritka ez az érzés... a lélekszabadság könnyűsége...

Bodzavirágok hullanak a fehér vederbe, aztán a lehullott ágak-levelek gereblyézése, aztán megcsodálom a kínai kel sárga virágait, megállok előtte és azon tűnődöm, hogy is lehet ebből fejeket nevelni, aztán legyintek rá, hisz így olyan gyönyörű...! és elfog a táncos könnyedség megint. Odabent tevés-vevés, salátát csinálok a kínai kelből, meg szörpöt a bodzavirágból, citromillat keveredik a virágokkal, és olyan érzésem van, mintha... mintha szerelmes lennék... Talán a zene teszi. A rádióból romantikus dallamok szállnak, énekszó: Traviáta diadalmas felismerése, mit érez igazából, azután Bernstein Mária-dala... Maria!... Szentmária temploma... Lengek az érzéseken, és siklok az időben...

Ugyanígy érzek, igen. A cselédházak előtti konyhakertből húzkodom a zöldséget. Itt az ősz. Mellettem KisZsuzsi az ásóval lazítja a földet, Balázs meg hordja a répákat a pincébe. Elég lesz mindünknek, legalább ezt nem kell a faluból hozni.

- Hogy van anyád? - kérdem. Igazából őt szeretném magam mellett. Nagyokat nevetnénk, és elhessentené a mostanában rám szálló különös gondolatokat.

- Nem jól. A köszvénye. Ágyban van szinte egész nap. -

- Felköltözhetne hozzám. Mit szólt az ötletemhez? -

- Nem tud ő már költözködni. Meghalna a maga szalmáján. -

- Hm. Beh szerettem... -

Csend borult ránk. Épp a minap kaptam meg a levelet valamiféle kimondhatatlan helyiségből, Csehországból. Jön a gyerek. Elégedett Klárikám. Hát hogy is képzelem, hogy eljönne a téli hónapokra? Így? Várandósan? Ide, ahová a madárnak is sok felrepülnie? Hát nincs, aki megossza velem a bezárkózás hosszú-hosszú hónapjait? No, igen, a csengőt meghosszabbítja Balázs a házukig, de mégis... Nem választhatom szét őket. Most. Hiszen nagyon akarják már az utódot.

Valami várakozásféle maradt bennem. Egyfajta nyugtalansággal együtt. Igen. Végigkószáltam a házat, miután Miklós ablaka alatt télire nyestem az íriszeket, kókadt liliomszárakat, Balázs elgereblyézte a szemetet. Megálltam, és elnéztem. Mekkorát szaladt az a vadszőlő! Már feléri az ajtó szemöldökfáját. És odabent ő. És nem szorítja össze a mellemet a szorongás. A közelségének iszonyata. Lehajtom a fejem, hátat fordítok a mauzóleumnak, és beballagok, megigazítom a hasábokat a kandallón, elmegyek mosakodni, tudom, Zsuzska már teletöltötte a fakádat langyos vízzel. Odakészítve a gyolcs, erről minden este eszembe jut a ligetvégi, forrásbeli fürdőzés. A törölközők ugyanazok. Vagy csak ugyanolyanok. Sarkukban a hímzett fehér címerben az A.I. Nem Z.M., ilyen nincs, hálistennek.

Ülök, nézem a testemet. A combom még feszes, a hasam kissé cipószerűen kelt, némileg több a hús a derekamon, a melleim nagyobbak lettek valahogy, egészében véve nem undorodom magamtól. Jó ez a víz... Most jó volna egy békés, félelemmentes éjszaka... A saját ágyamban, s nem a díványon...

A gondolatsor végére érve kialakult bennem a terv. Nekifogok! Még a tél beállta előtt! Másnap Balázs már vágtatott is le a faluba, aztán a szomszéd faluba, aztán Gyöngyösre, és hamarost a feje tetejére állt minden. Asszonyt hozattam Zsuzska mellé, és nekiláttunk. Míg ők a könyvtárszobát takarították ki, ahová Miklós halála óta nem lépett be senki, még én sem, megelégedtem a saját könyvecskéimmel, addig én a padlást kutattam fel, immár másodszor a 33 év során. És levitettem néhány érdemes ülőbútort, szekretert, kis kerek asztalt, két fotelt, nem sorolom.

Karácsonyra minden kész lett. Az eredmény egy helyett két vendégszoba, én átköltöztem Klári régi szobájába újjá varázsolt bútorokkal persze, átalakult a fogadó, kifestettük a Forszált, barátságossá varázsoltam némi kárpittal, puha hencserrel, csak a nagy vallató faasztal maradt a helyén a kemény székekkel. Tivi régi szobáját és a könyvtárszobát ajtóval összekötöttem, így bejárhatott közvetlenül a fürdőházba is.

Sok-sok változás. A piperkőc intézőt alaposan megizzasztottam, mert ezekhez pénz kellett. Általában mindenkit alaposan megizzasztottam. Tele voltam ötletekkel. Közben ugyan meg-megálltam, hogy rájöjjek, mindezt miért? Kit várok? Mit várok? Tivi kedvéért teszem? Igazából nem, bár fennhangon ez volt az indoklás, ha valaki megkérdezte volna, de ugyan ki kérdezett, és kinek volt bármi köze mindehhez? Hát csak magamban akartam volna tisztázni, de végül is legyintettem: minek? A lényeg, hogy van még bennem energia, és íme, feltámadtam.

Tulajdonképp nem a gyászból. A házasságomból. Mindazt megtettem most, amit nem tehettem 33 éven át, amit eltemettem magamban, mint tilosat, és bénává, tehetetlenné váltam. Kiderült, az az énem nem volt az igazi. Az igazi most került napfényre, amikor elkapott a tevékenységi láz.

És nem csak a tárgyak keltek életre, amelyek keresték illetve megtalálták új helyüket, hanem a Szalajka-orom is életre kelt, és odacsábított néhány embert, akik azelőtt nem jártak arrafelé. Nem, nem a jobbágyok szállingózó párosairól beszélek, akik addig is néha váratlanul fel-felbaktattak uruk sírjához, olykor bebocsátást kértek egy kézcsókra, és a Zsuzskára bíztak egy-egy gödölyét vagy barikát, mintegy ajándékul. Sosem maradtam adósuk. De most másféle ember közeledett legelsőnek a kivájt szekérnyomon felfelé: Öcsém volt az, Pali. Esküvője óta nem láttam, annak immár tíz esztendeje, ha jól számolom. Akkor sem volt már ifjú, de most szinte megöregedett. Táskás szemek, megkopaszodott haj, enyhe pocak, nehézkes járás, még nehézkesebb beszéd. Úgy láttam, nem hasonlít apánkra. De mi tette a különbséget, bizony nem tudtam megállapítani, mert minden részletben igazi Almássy volt, mégis inkább a tarnai zsidó szatócsra emlékeztetett... Az pedig alkoholista volt a vallása ellenére. Szerencsétlen házassága lökte a hordó mellé. De Pál?

Nem forszíroztam ezt a dolgot, kár volt pedig, mert a beszélgetést legalább határozott vágányra terelte volna, ha kényes téma is. Így azonban csak ültünk némán a kandalló előtt, Pál olykor kortyolt az eléje tett borospohárból, amitől egyre mélább és csendesebb lett, akkor hirtelen felpattant, hogy már megy, hazaérjen, mire beesteledik.

- De hát miért jöttél, Pali? -

- Hogy lássalak. -

- A fiadról sem meséltél. Milyen a legény? -

- Anyja neveli. Jószerivel nem ismerem. -

- Egy hatéves fiút? Már igazán lehet vele társalogni, sőt! Hát ki tanítja a férfiak dolgára? -

- Az anyja. -

- Ne menj még, Palkó! Olyan sok mindent nem tudok rólad! Te sem kérdeztél még semmit. Nem vagy kíváncsi? -

- Majd máskor. Ígérem, sűrűbben feljárok majd! -

Ezt már lóháton mondta, aztán keményen a ló nyaka közé suhintott, az megugrott, és már a fák alatt vágtattak, az ágak összecsaptak mögöttük, a sár freccsent, én meg a kezemet tördeltem, mikor törik ki a ló bokája ilyen tempóban az úttalan, esővájta úton. Álltam ott, már a dobogásukat sem hallottam. Olyan hirtelen volt az egész. Nem értettem a testvéremet, mi szél hozta, és mi szél vitte el ennyire értelmetlenül?

Másnap az új szobámban az első reggelre ébredtem. A világos és vékony szövet áteresztette a kelő nap sugarait, és ezek a sugarak megcirógatták az arcomat. Erre ébredtem. Egészen újnak éreztem magam, tele voltam tettvággyal, tervekkel aznapra is. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint gyerekkoromban.

Tivi jövendő könyvtárszobájában dolgoztunk. Zsuzska adogatta le a könyveket, én porolgattam, simogattam őket, el-elaváztam felettük, melyik honnan való. A verseket atyám utánam küldte, mind a Szirmay-féle kincstárból való. Miklóstól egy polcnyi természettudományi munka maradt, jobbára németül meg angolul. Elámultam, hiszen nem tudtam, hogy angolul is tudott. Újabb titok... A padlásról lekerült végre az a szép kis márvány mellszobor, egy női arc. Hiába kerestem jelét készítőnek, vagy kié is ez a brüszt, a hátoldalon egy ügyetlenül kikalapált négyzet mutatta, hogy valaki olyat ábrázol, akit el kell felejteni. Remek helyet találtam neki az ablak és Miklós könyvespolca között. Amint rázúdult a fény, életre kelt. Gyönyörködtem a munkánkban, az új színekben, a harmonikus kárpitokban. Tivi biztosan jól érzi majd itt magát! Ekkor dobbant be Balázs:

- Madamot egy pap keresi. -

- Egy pap? - kérdeztem vissza sután, és éreztem, mennyire elpirultam. - Milyen pap? -

- Hát olyan szőke, és igen hasonlít a gróf úrra. -

- Rokon lenne? - kaptam Balázs szaván, és lesimítottam a ruhám, a hajam a főkötő alá rendeztem, s hogy időt nyerjek megnyugodni, elindultam a fürdőház felé kezet mosni. - Várjon a Forszálban, csak megtisztítom a kezeimet - és kifutottam. Tudtam, ő jött. Miért? Mit akarhat? Bakfissá váltam egészen. Széles mosollyal léptem be a Forszálba aztán.

- Jó napot, atyám! Isten ide is felhozta? - Ahogy végignéztem rajta, az őszi saras utak nyomait láttam rajta. - Csak nem gyalog jött? Ugyan üljön már le! Egy pohárka italt hozassak? Lélekmelegítőnek. -

A pap tényleg hasonlított Miklósra. Csak szebb. Nem mert fiatal, hanem... talán férfiasabb?... Kifinomultabb...? a szemöldöke... és a szemei! Meleg szemek, embert sugárzók. Pedig alig láttam a Forszál félhomályában, hiszen csak az ajtó nyílásán kúszott be némi fény ablakok híján. Rögtön arra gondoltam, ezen is segíteni kellene, ne gyertyával fogadjuk a belépőt. A férfi köhintett, mielőtt megszólalt volna. Érzett az elfogódottsága.

- Hiába vártam, asszonyom. Nem hagyott nyugodni az akkori nyugtalansága. Sokat jártam erre gondolatban, de nem mertem feljönni... Hiszen nem hívott. Kérem, bocsásson meg, hogy most mégis... Látom, nagy munkában van. -

- Rájöttem, vagy Isten sugallta, nem tudom, hogy a lelki bajok ellen jó orvosság a tevékenykedés. Átalakítottam kissé a ház berendezését. Sok odafigyelést igényel. És fárasztó már az én koromban. -

Provokáltam? Kiszaladt.

- Nem is tartom fel, fordulok is menten. Legalább tudom, hogy nem gyötörte meg annyira a gyász, mint sejthető volt még akkor, nyáron. Nem hiába imádkoztam Önért is. -

Fordult volna, de hogy engedjem el? Mennyit gyalogolt, fáradt, és olyan jól esett, hogy eljött!

- Nem engedem el, dehogy engedem! Először is, üljön már le, ide, szembe velem. Gyertyát! Bort! Balázs, Zsuzska! Vendégünk van! És mikor evett? Hát a Szent Mária temploma félnapi járásra van, legalább! -

- Köszönöm. Hálás szívvel. Önnel tartok, ha... -

- Hát persze, hiszen dél közeledik! -

Kettesben ebédeltünk. Már a kandallóban ropogott a tűz, és olyan béke járta át a házat, mint hónapok óta nem. Évek óta nem. Evett. Én is. Jól megnéztem. Néha rám pillantott, mosolygott. A béke meg egyre nőtt bennem.

- Kifaggatom ám, Keszei uram! Először is arra vagyok kíváncsi, hogyan ismert föl, amikor ott térdepeltem? Miről? -

- Nem sok úri hölgy jön hozzám, hozzánk. Feltűnt, és jól megnéztem. -

- Rám volt írva, hogy gróf vagyok? -

- Ez egy különös történet! Nem Önre volt írva, hanem az arcképére. -

Elámultam. Őszintén torkomon akadt a szó.

- Grófnő! A nép között annyi szóbeszéd jár, nem is hiszi. Olyasmikről is beszélnek, amit csak sejtenek, hallottak, de szépen kiszínezik. És az Almássyak a környék birtokosai. Nemhogy a környék, messzi vidék az Önöké. Meg a Záchoké is persze. Hát sok szem figyeli a kastélyukat! -

- Ez még nem magyarázat. A beszéd beszéd, hogy mit, majd azt is elmeséli, ha szépen kérem, de a felismerés nem szóból, hanem a szem által olvas. -

- Így igaz. A sekrestyében ott van az arcképe. Pontosabban az édesanyjáé. A falon. Szénnel. 1767-ből, és alatta a név, meg egy ákombákom, bizonyára a készítő neve. Hát onnan ismertem Önre, asszonyom. -

Hátradőltem, és javasoltam, menjünk beljebb, a fogadóban kényelmesebb lesz. És kezdjen hát bele a históriába. Úgy látszik, ma a csodák napja van. Mert én meg egy tündéri szobrocskát találtam, nagyon ismerős mosollyal a szája sarkában. Zsuzska meg is jegyezte, hogy biztosan rólam készült, de a szava úgy elszállt, mintha nem is hangzott volna el, csak most idézte fel a pap szava, s fogtam fel... Kapcsolódások. No hát, halljuk a sekrestyei portré történetét!

- Úgy mondom, ahogy hallottam. Innen-onnan, végül összeállt egy romantikus történet. Jegyességük idején az Ön édesapja, Almássy Gerzson gróf úr Itáliában járt. Tanulmányúton volt-e, erről nem szólnak a legendák, csak arról, hogy nagyon szerette az ő menyasszonyát, Antónia grófnőt. Hát bizony gyönyörű is volt, és úgy hírlik, szellemes, okos is. Sokan még a zenei talentumáról is csodákat mesélnek... -

- Bizony! Hiányzik is nagyon... A régi muzsikás-verselős esték, különösen, amikor nagyapám is nálunk töltötte az idejét! Egy így eddig mind igaz. Hát aztán? -

- Gerzson gróf összeismerkedett egy olasszal, egy festővel vagy inkább szobrásszal, akit elhozott magával. Kedvelhette a mi régi-régi kis templomunkat, mert a falainak freskófestésével bízta meg. Hogy mily nagyszerűt alkotott, azt Ön is láthatta. Egyszer azzal állt elő az olasz, hogy faragna egy Mária-szobrot. Igen ám, de ragaszkodott ahhoz, hogy az Ön édesanyja legyen hozzá a modell! Alighanem beleszeretett. -

- Gyanúm, hogy Anyám az ő szerénységében nem engedte, hogy róla szobor készüljön. -

- Ám hatott az érv, hogy a Szent Szűz alakjáról van szó, Tóni grófnő viszont kikötötte, hogy a szobor a templomba kerüljön. -

- Különös dolgokat mesél. Ezekről én mit sem tudok. -

- Végül is a szobor elkészült, a gróf úr boldogan gyönyörködött benne, bár még boldogabb lett volna, ha az otthonát díszíti az alkotás. -

- Mindegy is már, azt hiszem. Ám én nem láttam ott szobrot sehol. Festményt és freskókat igen. Vajon mi lett azzal a szoborral? -

- No, az a sekrestyében áll, mert a fejét ellopták. Ez is régi história. -

Ekkor felpattantam, kézen fogtam az én papomat, és bevonszoltam a könyvtárszobába.

- De hiszen ez ön, Grófnő! Épp, mint az a szénrajz a falon! Amiről felismertem! Pedig csak egy emlékeztető skicc lehetett. Fantasztikus! Látja, milyen gyönyörű Ön, asszonyom? - nézett rám lelkendezve a pap, és lehajolt, hogy megcsókolja a kezemet.

De ez már sok volt. Annyira összezavarodtam, és akkora feszültség ült a lelkemre, hogy szólni sem tudtam. Csak éreztem a fiúból felém áramolni valami nagy meleget, és hittem a szavaiban. Ettől viszont egészen elgyengültem. Nem tudtam, hogyan viselkedjek. Legszívesebben megsimogattam volna az arcát, a haját, a szemét, a száját. Nagy-nagy vágyódás és különös szeretet áradt szét bennem, ami nagyon hasonlított ahhoz, amit Józseffel éltem át. Uramisten! Lonka! Vigyázz!

- Mit gondol, meg lesz elégedve a fiam, ha hazajön? Jól érzi majd magát ebben a szobában?

- Itt? Az ő gyönyörű édesanyjával? Mennyei atyám! Ha én láthatnám ezt a mosolyt nap mint nap! Az a hír járja, hogy beutazza az egész világot. Nem fog ebben a kis országban unatkozni? -

A pap arcán fura grimasz futott át. Talán csak én láttam? Mentegetni kezdtem:

- Csak tanul. Nem utazgat. Aztán hazajön végre, és nem nekem kell a birtok ügyeivel is törődnöm. Nemigen értek én ezekhez... -

- Hol tanul? Megkérdezhetem? Istenem, egészen elfeledkezem magamról! De hisz Ön olyan kedves és közvetlen... Bocsánatot kérek! -

- Ugyan! Leidenből jött a legutóbbi levele, amelyben értesít, hogy még november folyamán megérkezik. Végleg! Olyan boldog vagyok! És annyira felszabadít a gondolat, hogy vége lesz a magányosságomnak! De kedves József atya, ha szólíthatom így, családiasan, tudja ugye, hogy nem indulhat már vissza? Sötétben nem ballagnak a papok az utakon ebben az időben! Nem engedem! -

Uramisten! Mit teszek?

- Reggel várnak a híveim! -

- Akkor egy lovat? -

- Nem bízom a lóhátban. A szemináriumban nem volt ménes, itt meg... Miből tartsak el egy lovat? -

- Jól van. Akkor itt alszik. Készen az egyik vendégszoba. Majd reggel befogatok. Balázst sem engedhetem éjszaka, ha nincs is Tarna a világ végén. Így lesz. És most rója le a tartozását! A történetnek nincs vége. A tűz mellett elmeséli, hogyan került le anyám feje a templomi Madonna testéről. -

- De honnan tudhatnám? Csak szóbeszéd van... pletykák... sejtések... Értelmetlen szálak bogozódnak értelmetlenül. Asszonyom! Valóban kíváncsi? -

- A legteljesebb mértékben! És ne hallgasson el semmit! -

- Hátborzongató meglepetés volt a számomra, hogy az évek óta őrzött testnek Önnél került elő a hiányzó darabja! Így persze összeállt az a kép, amit a suttogásokból magamnak összeraktam. Most. Hirtelen. És lehet, hogy... belegázolok a lelkébe... de másképp nem történhetett...

... Azt beszélik, hogy az idősb gróf Zách Miklós úr belehabarodott a gyönyörű gróf Szirmay Antóniába. Kislány korától kezdve megpróbált a közelébe férkőzni, annak ellenére, hogy a Szirmayak soha nem elegyedtek még beszédbe sem szívesen a Záchokkal. Valami ősi oka volt, már a népi emlékezet is elfeledte, de tény, hogy az akkor ifjú Zách gróf Antóniát az eperjesi szüreti bál után csak messziről láthatta. Nyaranta a Szirmay család beköltözött a posvári kis kúriára, de hiszen ezt Ön jobban tudja. Tény, hogy az alkalom tolvajt szül és ötletet: az idősb gróf fürkésző szemekkel egész nap a környéket járta, leste a lányt, egyszer el is fogta... Szokása lett követni, ha gombászni indult, vagy fürödni, vagy... -

Hallgattam, és néztem... Krisztus szolgáját... ha nem lenne ez a fekete csuha... behunytam a szemem, és egy fiatal férfi ült velem szemben... Mintha Miklós... Ennyire él bennem? Vagy csak a hasonlóság?... Szólt a szó, kanyarodott a történet... és a hangja olyan helyekre bújt, ahová csak a hang fér, és zsibbadásig feszítette az érzékeimet... Ráadásul anyámról folyt az érzelmek históriája:

- Képzelheti, asszonyom! Váratlanul az erdő sűrűjében a bozóttól félig fedve elé magasodik egy néma alak csillogó szőrű, fekete lovon! Mi történik ilyenkor egy fiatal lány lelkében? A rémület megbénította, aztán a lovas eltűnt... Máskor szólt is hozzá... Azt beszélik, feleségül kérte, ott, a tölgyek alatt... Odalent a patak zubogott, fehér sziklákat kerülgetvén, az ösvényről se té, se tova, s a lány, mármint Antónia grófnő előtt egy marcona arc, kire nem is emlékezett, a bál oly régen volt... és meg akarja csókolni... -

- Nagyon színesen mesél, atyám. Szinte magam előtt látom. Folytassa, folytassa! Csak a szemem pihen... - lehunytam, és újra ő:

- Zách urat már-már az elmeháborodásig kétségbe ejtette a hír, hogy Almássy Gerzson megkérte Antóniát, és már meg is tartották a kézfogót. Persze, persze, elmélkedtem a dolgon, hiszen jó volt minél előbb végső sorompót állítani a Zách úrfi elé, és ez nyilván a házasság... Ekkoriban járhatott Gerzson úr Olaszhonban, és a Szirmayak visszaköltöztek Eperjesre. Azután megérkezett a faragó mester. Nyilván ott lakott a templomban. Éjjel-nappal szólt a kalapács, és Antónia már a mérai kastélyból járt modellt állni. Azt mondják, akkor is fel-feltűnt a fekete lovas. A nép is látta. Mindenütt látták. Még itt, az orom környékén is élt a babona. Hát persze, hiszen ebben a várkastélyban lakott. Hazajárt. A szegény grófnéhoz, aki itt sorvadt el a gyermekkel... -

- Csak nem mondja, hogy mindez az apósom házassága alatt történt? -

- Tény. Amikor Ön született, asszonyom, a kisfiú már tíz éves lehetett... az a kisfiú, aki az Ön férje lett, asszonyom. Több gyermek nem is sarjadt ebből a házasságból... és az asszony nemsokára el is ment... a gyerek is súlyos beteg lett. Csoda, hogy megmaradt. Azt beszélik, az apja fogadalma mentette meg az életét. Hogy többé nem látja azt a lányt. -

- Az Isten ilyen elvetemültek fogadalmát is meghallgatja? -

- Ne ítélj, hogy ne ítéltessél! -

Súlyos csend ült a szobára.

Mindkettőnkben pattant valami. Amikor elszakad egy hangszer húrja. Mi ez a hang? Ha Isten szolgája is, tudom, felettem áll, és joga van meginteni, mégis! Nyugtalanságomban a kandallóhoz mentem, és megigazítottam a hasábokat. Már hűvösödött. A falióra éppen éjfélt kongatott. A csend úgy állt, kést lehetett volna belehasítani. A pap szeméből akkor kicsordult egy könnycsepp. Elfehéredtem.

A kísértetek órája. A rendreutasító hang nem ebből az idegen emberből jött. Ez Miklós volt maga. Összefutott előttem szín és forma, azt hittem, elájulok. Megtántorodtam. A férfi riadtan pattant fel, és elébem vetette magát:

- Bocsánat, drága, drága grófnő! A szám az enyém, a szó nem! Akarattalan jött! Hogy merészeltem volna ilyen szavakat... Bocsánat! - és zokogott, a ruhámat csókolta.

- Menjen innen! Ne érintsen! - sikoltottam. - Mit képzel? És egyáltalán! Kicsoda maga? -

Ahogy ott térdelt, Miklóst láttam benne. Az arca! Mint egy maszk! Férfizokogás! Ismeretlen. Ki ez az ember? Tudtam, Miklós büntet, eljött számon kérni. De mit? Fehéren roskadtam a karosszékbe, ujjaim fehéren markolták a karfát, legszívesebben csöngettem volna Zsuzsiért. Magam teremtettem ezt a szituációt, amelyet nem ítélhetett idegen tekintet, tehát egymagamban kellett észretérnem! Uram! Adj erőt! Ezek az indulatok! Hová ragadott el ez az ember? Miklós soha ilyen heves érzelmeket nem váltott ki belőlem. Vagy csak az idő és a tilalomfák elfedték? Most összemosódik a két ember... Valami ugyanaz, és mégis egészen más... Mi az, ami összerakja ezt az embert egyből kettővé?...

... Lehet hogy elájultam...

Ott állt előttem a pap, kezében pohár, felém nyújtotta:

- Az asztalon találtam... Szilvórium az illatából ítélve... Tessék, igya meg, kérem! -

- Töltsön magának is. Megérdemli. -

És ittunk. Ez a kupica visszaadta az eszemet, erőmet, éreztem, a vér visszatér az arcomba. Lassan helyreállt a szívverésem. A férfi ügyefogyottan álldogált, kezében a poharával. Intettem, töltsön újra. Kellett. Lélegzetünk ritmusa betöltötte a szobát. Lassult. Helyet mutattam neki magam mellett:

- Szeretném, ha nem hagyna magamra. Bár a szobája készen áll... Meséljen, kérem. A történetnek, gondolom, vége. Megtörtént a szobor-rombolás, elvitte nyilván a melléhez szorítva azt a fejet, hogy legalább a képmását láthassa... Így volt? -

- Aztán meghalt. Ebben a házban. -

- Egy ilyen régi házban sokan meghalnak... -

Még éreztem a belső, a fizikai remegést, de már eltűntek az őrület határát súroló képzelgések. Hideg lett. Összeborzongtam. A fejem is hideg. Sokat elárultam magamról. És kinek? Ki ez az ember? És mi az, amivel ennyire közel tudott férkőzni hozzám? És mi az, ami miatt nem tudok eltávolodni tőle? Már nem Miklóst vélem látni benne... Nekem kellett újra megszólalnom a sűrűsödő csendben:

- Végül is: miért jött fel ide hozzám? -

Ránéztem választ várva. Ismernem kell!

Nehezen jöttek a szavak:

- Mert odalent ott áll az a női test márványból a sekrestye kicsiny meszelt helyiségében az ablak alatt. Hajnalban épp rásült az első napsugár. Előtte a térdeplőm. Hozzá imádkozom. Öt éve már. Amióta ide helyeztek. -

- A torzó Szűz Máriához? -

- Azután találkoztam Magával. És tudtam, a Záchok végzete az az asszonyi jelenség, akit az a kőszobor képvisel, és aki akkor Magában megelevenedett. Ötödik éve várok e megelevenedésre. Ötödik éve hiszek. -

- Megőrült! - suttogtam. - Miket beszél? Pogányság. Amúgy az utolsó Zách napokon belül hazatér. A fiam. -

A pap felugrott, és a márványfejhez rohant, azután visszafordult, felém, onnan kiabálta, szemében eszelős tüzek szikráztak:

- Én is Zách vagyok! Fattyú, de Zách! És viselem a bélyegét, a szenvedélyét, az olthatatlan vágyat, és a végzet idehozott. Ezért jöttem fel, pedig nem tudtam, hogy a test lelke, a szelleme, a fej itt van! - mutatott az arcra. - Igen, Maga! A testéhez imádkoztam minden napfelkeltekor. Igen, eltalálta: mint a pogányok! Mert Zách, az vagyok!... És imádom magát, Anyám! -

Elém zuhant, a lábaimhoz, ölembe fúrta a fejét, két karjával átkulcsolt, és én átkaroltam a vállát, úgy kapaszkodtam a testébe, mint biztos karófába a bab, és a másik kezem belesimult a sűrű, szőke hajba, a fejem hátrahanyatlott a támlára, a szemhéjam lecsukódott, a lelkem felröppent, a testem beleolvadt abba, ami rám folyt, mint a felfutó vadszőlő. Nem mozdultam. Nem mozdultunk. Kővé váltunk. Így köszöntött ránk a hajnal. A gyertyák leégtek, a kandallóban csak hamu, előtte két kőtest, két kihűlt kőtest. Zsibbadtság és kábulat.

Fiam... Atyám... József...

Ám az élet visszatért. Minden tagunk fájt az éledő mozdulatokra.

- Menjen a vendégszobába, és használja az ágyat! Addig befogatok! -

Testünk visszatérő melegét egy öleléssel még átadtuk a másiknak, s én szótlanul mentem ki intézkedni. Útközben magamra kapott köpenyembe véltem elbújni. Zsuzskát nehezen találtam, a pocakja már gömbölyödött, ám amint meglátott, összecsapta a két kezét:

- Asszonyom! A mi papunk biz megszökött! Ágyba sem bújt! Balázs már kantároz, ahogy parancsolta asszonyom. -

- Ne siessen, még felöltözöm... - fordultam befelé.

Tehát elment. Most valahol vannak, akik rémülten látnak egy rohanó fekete alakot a szőlők között. Amint fut, fut kelet felé. És ha Balázs befog, hát akkor nekem kell használnom. Igaz is, régen voltam Anyáméknál. Itt az ideje. Megnézem az igazi márványasszonyt.

X  X  X

Nagyon erősen jelezte már a jöttét a tél, hirtelen lehűlt a levegő. Súlyos pokrócokkal eresztett útnak Zsuzska, és aggódva nézett utánam. Vajon mit sejthetett érzékeny, kisanyai jelzőrendszerével?

Jó volt magamba burkolózni. Meg a pokrócokba. Hátrahúzódtam, és azon fáradoztam, hogy megfogalmazzam magamnak, mi is történt tulajdonképpen az éjszaka...? Vagy mikor történt valami, ami megváltoztatott? Hogy a világ más körülöttem, az nyilvánvaló volt, de hogy mi van belül, azt szerettem volna tisztázni. Jó volt erre az út a monotóniájával, meg a készüléssel, hogy hát miként is fogom tálalni? Kell-e egyáltalán? Nem ütközik-e a józan észbe, ami történt, tehát amit mondanék, nem botránkoztatná meg a ... kit is? Szüleim előtt erről nem lehet! Hát Zsuzska? Milyen régen nem beszélgettünk! Vajon megért-e még most is?

Csak Őt éreztem. Az igazát. A szenvedélyét. Azt, hogy valaki igazán elfogad. A szerelmes természetű Záchokról lett némi fogalmam Keszei József elbeszélése nyomán, de hát nekem ott volt Miklós! Az ő szenvedélye. Felemésztette a kór, vagy az agya jó mélyre ásta, nehogy bajt okozzon? Hisz ő is járt utánam, lesett, messziről imádott, és amikor törvényesen az övé lettem, hová lett az imádata?

Miért olyasmik jutnak az eszembe, amik nem adnak magyarázatot arra, amit érzek: Hogy szívesebben fordulnék le balra, hogy a kistemplomig fusson velem a fogat!... Ötven évem eltűnt, nem is éreztem fontosnak. József sem érezte annak.

Záchok... Hány Zách szaladgál a világban, fattyú? József a fiam. És ki volt az igazi anyja? Miklós szerette-e? El sem tudom képzelni, mikor fogant az én kedves káplánom, nem tudom hány éves, megsaccolni sem. Olyan szőke, lehet 25, lehet 40 is akár. És fontos ez? Annyival lettem okosabb, hogy Miklós ereiben is vér folyt, ha megkívánt valakit. Csak énfelém zárta el a csapokat.

Ilona! Most mit akarsz tisztázni? Miklóst-e vagy Józsefet? Legesleginkább a magad érzelmeit kellene megfejteni! Még van fél órád!

Zötyögött a cséza a kátyús utakon. Bezártam az agyamat, a szívem meg száguldjon, amerre akar.

Jószerivel az fogadott, mint szokott. Miklóssal csak jeles napokon jöttünk, sosem váratlanul. Most a "gyermeki látogatás" etikettje lépett érvénybe: Bejelentkeztem, üzentek, fél óra múlva a nappali kisebbik fogadóban. Addig hátrafutottam Zsuzsihoz. A cselédház ajtaja tárva-nyitva, mintha nyár lenne, odabentről főtt krumpli szaga tódult ki: nyilván ebédre főztek, és a porban öt vagy hat kisgyerek, őket öt vagy hat nagyobbacska felügyelte vagy játszottak velük, mindenesetre óriási volt a lárma, csak akkor lett hirtelen pissz, amikor megjelentem. Zsuzsi a konyhában ült egy deszkával támogatott széken, előtte egy másikon a két dagadt, bebugyolált lába, mellette egy fiatalasszony, tán az egyik menye, és főznek, Zsuzsi kezében fakanál, és nagy hangon magyaráz, de ő is elhallgat menten, amint az alakom elfedi az ajtóból beáradó fényt, és aztán felismer, és visít, mint a szopós malac, és a székekkel felém küzdi magát, de mondom neki, majd én inkább bemegyek, de ne, még összekormozom a gyönyörű ruhámat, majd odaki, "no ki segít? annak egy körte jár!" Körte... És eszembe jut az a másik József, az a kölyök, az az első...

Már fut egy újabb asszonyka, széket hoz, igazit, és Zsuzsim is kitolatódik a napra, hátára bekecs került, és megfogjuk egymás kezét, Zsuzsi szipákol, én is elérzékenyülök, és elnézem, hogy megy az idő, pedig alig idősebb nálam, tán csak hat évvel, igaz, egy kemény életből hat esztendő több, mint a naptári, és nézem, és látom, hogy azért boldog ő. Ahogy végignéz a pulyákon, a belőle sarjadtakon, és rám néz, és azt kérdi, hát én hogy vagyok a gyermekeimmel?

Fél óra nem sok, ami Zsuzsinak jár, mert aztán méltóságos szüléim várnak. Röviden hát Kláriról, a cseh gazdatiszt férjről, s hogy tavaszra megint gyerek, és ez biztosan megmarad, mert ugye szegény... Hát az özvegység fiatalon keserű lehet még Bécsben is! Meg hogy Tivi jön haza, már lejár az ideje, néhány nap, és itthon lesz, szerintem Miklós-napra biztosan, és végre lesz, aki a gazdaságot igazán intézze, mert nekem ez nem megy, hiszen sose csináltam...

Jut még idő egy kis susmogásra is, hogy hát Pali... No, az a te öcséd kire ütött, nem tudom. 60 éve vagyok a családnál, de nem hallottam, hogy valaha is ilyen lump fráter lett volna az ősök között, Isten bocsássa meg a szót, mit kimondtam, de állom. Azt a szépséges feleségét hogy elüldözte, meg a fiával sem törődik, hát milyen ember az ilyen? A szántóvetők között sincs efféle, pedig a mifélénk között is van kocsmázó rendesen... Ne szólj szám! El ne mondja az öreg méltóságosnak, hogy miket pletykáltam, de hisz úgyis tudja szegény, és még csak nem is sírhat senkinek róla, mert szégyen...

No, ezek után hogyan kezdenék bele az én históriámba?... Lám, az Isten megmentett, észt adott: vegyem már észre, hogy a méltóságok között a legfontosabb a látszat. Egy cselédnek ne adja ki magát az ember.

Pedig úgy de úgy szeretem az én nevelő dajkámat, gyerekkori pajtásomat, szívbéli barátnőmet, titkaim tudóját, most azonban mégis jó, hogy a hírek rémsége hallgatásra kényszerít. Leakasztottam a karperecem rubintos függőjét, és a kezébe nyomtam. Lesz mire költeni az árát. Ha kérdeni meri valaki, küldje csak hozzám!

Ahogy távoztam, úgy nőtt bennem a szorongás. Hónapok óta, Miklós temetése óta nem láttam anyámat. Vajon azóta is zenélget? Van-e szeme az olvasáshoz? S ugyan van-e, aki segíti a magányban? Apám egészen bizonyos, hogy nem váltott életmódot, és elkerüli a családi közös helyiségeket, ha teheti. S ahogy távolodom, úgy élénkül meg mögöttem a gyerekzsivaj, és tűnődöm, vajon hogy bírják anyámék a zajt, aztán rájövök, tán nem is hallják már. Apám közel a nyolcvanhoz, anyám még innen a hetvenen, de az azért tisztes kor... És belépek a "kis fogadóba". Gyerekkorom illata csap meg, és minden ugyanolyan. Ahányszor ide belépek, gyámoltalannak és kicsinek érzem magam. Lassan közeledem anyám felé, kézcsókra, de csak ingatja a fejét: nem tudja megemelni a kezét. Zenélni sem akkor! Uramisten! Apám karosszéke mélyébe süppedve, csak láb és fej. Mögötte valaki áll. Minek ide inas? Kicsit ismerős első pillantásra. Szigorú arc, összevont szemöldök, kemény áll, fontoskodó pillantás, szigorúan keskeny száj, cinkos tekintet. Áh, biztosan az orvos. Tehát atyám állandó felügyeletre szorul. Elébe lépek, és megcsap a betegség savanyú, kellemetlen szaga, amikor nem mozog a test, nem szellőzik, és a nedvek besavanyodnak a ráncok közé, a ruhába, mindenbe, és némi kámfor is vegyül ebbe, meg valami más, édeskés szag... De azért elveszem az ő kezét is, és megcsókolom. A szám érzi a merev, ráncos bőr öregségét, a száraz tenyér élettelenségét. Uramisten! Csak néhány hónap, és mire jutottak! Vagy a temetés szörnyű körülményei és izgalmai elfedték előlem mindezt? A gyertyák rendesen égtek mind körben, mintha ünnep lett volna. Talán, hogy lássanak. Az érzékszervek szépen sorvadnak.

Leültem velük szemben. Beszámoltam a kastélybeli tevékenységemről, Kláriról, Tiviről, rendesen, ahogy kell, aztán én kérdeztem őket az egészségükről, és ekkor szólalt meg az az úr Atyám háta megett:

- Nem ismer meg, Lonci kisasszony?-

A hangja! Az visszahozta!

- Józsi! Csak nem a tanító úr? -

- Dr. Mátyási József vagyok, édesatyja titkára, asszonyom. Örülök, hogy nem felejtett el. Igen megtisztelő. -

- Hát hogyan feledhetem azt, akitől annyit, de annyit tanultam, hogy máig abból a tudományból élek! - nevettem fel.

Micsoda napokat élek meg? Viharozva sorjáznak az érzelmek, emlékek... József... Másik József... Elmosolyodtam, tán látták. Aztán anyám suttogott:

- Nem öregszel, Lolám! Még mindig mutatós vagy. Jót tett neked az özvegység. Egyesek széthíznak bánatukban, mások megasznak, és van, aki megfiatalodik, mert dupla terhet kell a vállára vennie. Jót tett neked az özvegység, istenemre! -

- Hogy mondhat ilyet, Tóni! Még le sem telt a gyászév, és nem látom, hogy Ilona feketében járna! Maguk mindig olyan másfélék voltak! A lányát is olyannak nevelte. -

Igen. Ez igaz. De hát a nevelésembe atyám is beleszólhatott volna, ha érdekli.

- Neveltem Lonkát úgy és olyannak, ami nem szégyen. Gondolna inkább arra, Gerzson, hogyan sikerült a Palkó!... -

- Igazis, anyám, hol van az én édes öcsém? Nemrégen meglátogatott. Olyan fura volt. Alig szólt. Jött és ment. Villámlátogatás. Remélem, minden rendben? -

- Négy éve már, hogy Rozika visszaköltözött Gyöngyösre a kis Palkóval. Most a Zsuzsi cseléd unokahadának örülhetek helyette. Mennyire hiányzik a kis eleven, figyelmes szeretete...! Hajaj, neked sem könnyű! Olyan messzire szakadt a lányod! Nem ismer meg majd az unokád... -

Könnyű szél kerekedett odakinn. Hajladoztak a jegenyék a fasorban, és hatalmas pelyhekben megeredt a hó. November huszadika volt, és már havazott. Az ablakon bámultam ki, a kandallóban megroppant egy ág, anyám sóhajtott, akkor apám küszködve fel akart állni, Józsi mozdult, hogy támogassa, de lerázta a kezét, ernyedten visszahuppant, köhintett, mint aki mondani akar valamit, kihúzta a derekát, és nagyon nehezen szólt:

- Én Almássy Gerzson gróf... gróf... - kifulladt, levegőért kapott, azután kilehelte: - én... most meghalok. - Összecsuklott, és nem lélegzett többé.

Keresztet vetettem nagyhirtelen támadt ijedtemben, anyámhoz siettem támasznak. De csak a kezemet szorította meg, és a fülembe súgta:

- Milyen szerencsés! Még ebben is! Így, ilyen könnyedén elmenni! És ilyen hamis méltósággal. Erre csak apád képes. Ahogy élt, úgy halt. Béke legyen vele! Gyere, Lonka, kísérj a szobámba! A doktor majd mindent elintéz. Ugye? - nézett hátra. Józsi bólintott. Letakarta atyám fejét a hirtelen talált csipkével, és becsöngette az inast...

Ahogy lépdeltünk a folyosó cifra kövén anyám szobájáig, a falakon apró gyertyák égtek, takarékosan, jöttünkre meg-meglibbentek a fények, árnyékaink megsokszorozódtak. Egy egész gyászmenet vonult nesztelen a cifra köveken. A kíséretet anyám papucsának csoszogása adta. Csossz, csossz... én lábujjhegyen mellette. Már kisebb nálam, vékony is, a könyökénél fogva vezettem. És arra gondoltam, egyikünkben sincs egy szemernyi szomorúság sem. Soha nem emlékeztem, hogy atyám valamit jelentett volna nekünk, vagy a családnak. Csak annyi történt, hogy többé nem szól szarkasztikus stílusában valami bántót. A szeretettelenségre gondoltam. Hogy ebben a házban engem talán Zsuzskán kívül ez a Józsi szeretett - a maga módján. Anyám egy másik világban élt. Nyilván kiépítette, ahogy én tettem védekezésből, a másik kizárására. És anyám másik, saját világa, nem tűrt meg senkit. A gyerekeit sem.

Lassan megérkeztünk. Leültünk. Csengetett, hogy mikor lesz ebéd, s hogy ide hozzanak két terítéket. A lány hajában már fekete szalag volt. Aztán csend. A sarokban kinyitva a spinét, de látszott, régen járt kéz a billentyűin.

- Anyám! Kérdezhetek? - bólintott. - Érdekes felfedezést tettem a Szalajka-kastély padlásán. Anyám márványfejére bukkantam -

Felnézett. Ölében megálltak az ujjai, amelyek addig automatikusan matattak a ruha ráncai között, és szemében élet gyúlt.

- Zách Miklós... Nagyon szeretett. -

- Tudta anyám, hogy ennyire? -

- A Záchok nagyon tudnak szeretni. Neked magyarázzam? A fia... -

- A fia nemigen tudott. Önmagát féltette, és a féltésben elfelejtett szeretni. Nem volt rossz férj, azt nem mondom. Most hagyott rám egy fattyút... -

Anyám olyan élesen felkacagott, mint régen, gyerekkoromban, akkor is ritkán.

- Fattyút? Megtalált téged? Zsarol? -

- Nem. A Szent Mária plébánosa, és ő őrzi anyám fejetlen torzóját a sekrestyében. Hát együvé került a szobor, lehet restaurálni. -

Anyám megint felkacagott. Egészen jó kedvre kerekedett:

- Van Gondviselés! És milyen a fattyú? Zách? -

- Zách. És szép férfi. Kár, hogy annyira fiatal. -

- Meg hogy pap. Igaz, Lonka? -

Nem gondoltam volna ilyen beszélgetést anyámmal. Életemben ennyit összesen nem beszélgettünk. Neki is jót tett az özvegység. A félórás özvegysége. Felszabadult. Olyan jó étvággyal ebédeltünk, mint két falánk macska. És sokat nevetgéltünk. Anyám egy üveg portóit is kinyittatott, és leküldött belőle egy pohárkával "doktor Mátyásinak".

De jó lenne mindezt elmesélni valakinek! Ez járt a fejemben, amikor, már erősen sötétedett, és kocogtunk visszafelé a fügedi kastélyból, ahol a cselédség nagy szorgalommal már vonta be a képeket, tükröket fekete bakacsinba, és gyertyák garmada égett szerte a kastélyban. De kinek? A csodák összecsődülését, az élet szépségét elmondani! Kinek?... Igen, atyám halálakor az élet szépségére gondoltam... Ekkor határoztam el, hogy naplót fogok vezetni. És ettől a gondolattól úgy megkönnyebbültem, hogy elaludtam a zötykölődő csézában a pokrócok tömegei alatt. És közben egyfolytában hullt a hó.

X  X  X

"1823. András hava 20-dik napján. Ez napon szántam el magamat napló írására, és ha elszántam, meg is teszem. Ám az időm kevés, így mostan rövid leszek. Tegnap felkeresett Miklós férjem fattyú fia, kiből katolikus pap lett. Sokat beszélgettünk. Nagyon rokonszenves. Még semmi többet nem tudok róla. Majd meghozza azt is a jövő, remélem. Ma pedig meglátogatván édes szüléimet, a vizitálás közepette egészen váratlanul meghalt apám, Almássy Gerzson gróf. Igen különös mód és hirtelen esett. Emiatt holnap intézkednem kell, hogy unokái, Klári és Tivadar értesítést kapjanak temetéséről. Vajon a papot, Keszei Józsefet értesítsem-e, avagy bízzam a sorsra, hogy s miként lesz?

Becsukom a lakatos, veretes kicsi könyvet, amelyet nyilván e célra rejtett el valaki ebben a szekreterben, amelyet a padláson leltem, és rendbe hozattam. A kicsi napló sárgás lapjai töredeznek, így óvatosan kell bánnom vele. Lám, az Isten sugallata mennyire megfogadandó! 33 évvel ezelőtt vágytam már erre a kis bútorocskára, és most lehozván, első haszna eme kis napló megkezdése, olyan események után, melyek maradandó nyomot hagynak az életemben. Mily könnyítést hoz majd leírnom szívem örömeit s bánatait!

1823. András hava 22-dik napján: Hogy összvesereglenek az események! Hónapokig semmi, most meg! Ma Doktor Mátyási József tette kondoleáló tiszteletét, és ajánlotta fel segedelmét, hahogy házamba fogadnám, mint családi titkár! Azt hiszem nincs udvari jogászra szükségünk. Nem nagy a forgalom itt fenn az ormon. De Tivi figyelmébe ajánlva elhárítottam a hirtelen és konkrét választ."

X  X  X

Már előző bőrömben is a leírt monológot éreztem az egyik legkézenfekvőbb megkönnyülési eszköznek? A metamorfózisok viharában kezembe kaptam ezt a kis könyvecskét, és meleg szeretet éreztem valamikori önmagam iránt. Bizonyára Ilona grófnő ugyanazt érezte, amit én most: boldogságot, hogy megszabadul olyan dilemmáktól, amikről nem lehet beszélni. Pontosan követem a lelkét, és azokat a sugallatokat, amelyek az ő életét irányítják. Micsoda fantasztikus szédület írni, írni, és átélni hosszan, részletesen egy másik életet! Olyan, mintha az egész MOST történne! Ha nem maszkolnám, hanem vállalnám magamat, a magam mostani érzelmi-idegi-hangulati siklásait hegynek föl, völgybe le, és pucéran megírnám, ami tényleg van, bizonyára rettenetesen nevetséges lenne. De így... még könnyebb is! Ó, felszínes 21. század!

- Nyilvánvalóan azt akarod elhitetni, mindez nem veled történik, - így Chrü, az őszinte - hogy te csak krónikás vagy, a múlt krónikása, például Ilonáé. Meg a többieké, akiket meglátsz az Időn át. -

- Mégis fantasztikus éberen a más világát álmodni! -

Egyébként a szellő továbblapozta a szalajka-ormi füzetet, és megállt az egyik oldalon. A dátumra nem emlékszem már:

""Homokja a szép örömnapomnak a lehunyt, egykor jelenvaló Idő kezén lefolyt. Többé egy irgalomkéz sincs, hogy a lejárt órát megént oda fordítsa vissza meg, de melly örömmel elfelejteném sötét múltom s jelenvalóm, csak ott virítana a Jövő!..." Szintén egy József kezéből. Katona József. Nagyapám kis füzetében kézzel írottan találtam a minap, és annyira enyémek ezen gondolatok, hogy kimásoltam ide. Vajon ki ez a költő? Mi jó lehetne levelezni véle! Ha méltatna rá! De hogy keressem? Ha él-e még?..."

- Ilonában a te hangod szól, közös lelketek beszél. Ha híven leírod, önmagadat írod... - kacagott Chrü, és elillant. Most itt szomorkodom, mert igaza van.

Meg atyám elvesztén. Bár mintha nekem nem is lett volna. Alig láttam, alig beszéltünk.

Kétszer temettük. Bátyja, Omodé az üzente: ti temessétek el a maradványait, oda én nem megyek. A hantolás siralma legyen nektek! Én állom a tort, hisz hozzátok el nem fér a népes gyászoló família.

Így, amikor testét a családi sírboltba tettük, ott voltunk, csak a legközelebbiek, közben meg futottak szerte a hírvivő lovasok összeszedni az Almássyakat, és Mérára hívni a gyászoló torra. Volt nagy lótás-futás! Én a gyermekeimet vártam, ám az eszem egészen máshol járt...

Havazott akkor is. Igyekeztünk nagyon. Az öreg plébános búcsúztatta, és amikor már a habarcsot vitték fel utána a sírbolt kibontott ajtónyílására, futottak cselédeink kinek-kinek egy-egy pohár forró itallal, droggal, pálinkával. Friss fenyőgallyat tettem a kőkeresztre, és rákötöttem gyerekkori fehér-ezüst szalagomat. Mégis az apám volt. Aztán anyámat karolva ültünk fel a fogatra.

- No, hiába emelt Gerzson templomot a falunak, már abba nem fér a teteme, pedig megérdemelné. Hogy nem akarnának a sírján tapodni, ezzel tért ki családi plébánosunk... Téged is ő keresztelt... - óg-mógott anyám, persze belül mindegy volt neki, azt hiszem. Tán csak azt fájlalta, hogy neki is mellé kell majd kerülnie.

- Nem mindegy már az, édes? Az az 51 év együtt több volt, mint az örökkévalóság... -

- Ha egy boldog percem lett volna...! -

Így, ilyen őszinte gondolatokkal kerültünk most már egymáshoz közel, akár barátnőjének is nézhetett. Etájt már rövidülnek a korkülönbségek.

Aztán megjöttek a gyerekeim. Egyik nap a cseh, Klárikával, pedig állapotát nehezen viselte, ám a férje, kit én csak Jánosnak neveztem, úgy dédelgette, semmiben hiánya nem lehetett. Én meg sürögtem, és el-elnéztem őket. Örültem a lányomnak, végre igazi fészket talált, ha messze is.

- Madárkám, madárkám, kicsi feleségem... - hízelegte János egy jó szóért, köszönömért, mert Klári Miklósra hajazott. Nehezen esett neki a gyengédség. Rám egyetlen mosolyra sem futotta.

Este jöttünk össze az asztalnál. Zsuzska többeket felhívott segíteni. Mi gondom sem volt, ráértem elmélázni. Anyámra gondoltam, aki most egyedül maradt abban a nagy kastélyban, bár ugyan eddig is egyedül volt. Aztán arra az emberre ott Kelet felé, abban a kicsiny templomkában az ő torzójával. Hónapokon át magamban a közeli halottammal és kísértetével, most meg... csak a hiányérzet... Távolról Klári hangja vág felém:

- Mi van, Anyám! A füle romlott meg, vagy a memóriája? -

Ilyen kedves hozzám! Még a kanálkáját is a poharához csendíti, hogy halljam a szavát! Másodszorra nem hiába intézi hozzám, felelek:

- Hogy mikor jön meg Tivadar? Csak az ígéretét bírom, a jövőbe nem látok, Klárikám. Mára szólt az üzenet. És még nem telt le a nap. Meg vagy elégedve a válasszal? -

Tán a hangunkban volt az, amire a cseh felfigyelt. Egyikőnkről a másikra nézett, s megfogta Klári kezét egy csókra, a kanalából az abroszra csorgott a lé, de sebaj! Igen kedves volt mégis:

- Madarkam, madarkam... Mama jó, nézze kedves...! kicsi fehér keze... -

- Maga ügyetlen! - hárított ismét a leányom. Vajon a gyerekét miként fogja szeretni?

- Remélem, alaposan kipenderítette azt a doktort, Anya! Milyen szemeket meresztett magára! Mint aki igézni akarja! -

- Dühös volt. Másodszor jött fel ilyen időben. Tivadarra hárítottam a kérését, és Tivadar sehol. Már én is kezdek aggódni. Ki tudja, arrafelé mekkora a hóvihar? -

No, ezt elkentem. Pedig én is felháborodtam Józsi úr viselkedésén. Még hogy szeretem-e még a körtét? Úgy látja, még szívesen harapnék egy jó ízes gyümölcsbe. Arcomba szökött a vér! Ötven éves vagyok, s így mer... Vagy meglátni rajtam? Fiatalít a vágy? Lehet ötven évesen szerelmesnek lenni? Gondolatban most ejtem ki először ezt a szót. Igen, Mátyási maga volt a fiatalság, a Test. És ugyan Miklós? Ő a Társ, akihez rendeltettem. Ez az Istenszolgája pedig maga az Odaadás és Elfogadás együtt. Ez volna a szerelem?...

- Hé, Anyám! Adja csak a kezét! Érzi? Megmozdult! Most! -

Egy élet lüktetett a tenyerem alatt. Ráhajoltam arra a kis pocakra, és megcsókoltam a kelmén át. Éreznie kellett!

Délután elállt a hó, és kisütött a nap. A fehér és hideg világra. Lesétáltam az istállóba. Körül csend. Odabent pihen a kis család. János bizonyára Klárában a gyermekét is dédelgeti. Idekint meg a tél. És Zsuzsáék is csendben. Ott már nem sok van hátra, hogy megszüljön.

Balázs lépett ki. Elvárta a szavam, és bizony meg voltam elégedve. Télvíz idején ahogy rendbe tették, kimeszelték az istállót! A kisborjú halkan szuszogott anyja tőgye alatt, és megpaskoltam Szutykos pofáját:

- No, menjünk sétálni egy kicsit? -

- Csúszós az út, asszonyom. Szutykos meg vénül már, tán elvéti a kátyút! -

- Kantározd csak! Hamar sötétedik, s visszaérnék addig... Ha Tivadar úr jönne, lementem anyámhoz... -

Már egyedül is fel tudok rá ülni. Először hassal, aztán... Nem megy könnyen. Különösen így, vastag szoknyában, báránybőr bekecsben, a fejemen szőrme kalpag, azon kendő, gyapjúsál, metsző hideg van, ha fényes is a délután. Lábam kengyelben, csizmám talpán át érzem a fém hidegét, de sebaj! Elkocogtunk. Zsuzska is utánam intett, aztán fejcsóválva tért be a kis házba.

Az erdő szélén félrehúztam a kantárt. Igen, lekanyarodtam Keletnek. Szemközt arany szegéllyel szürkén puffadt az ég alja, akár meg is ijedhettem volna, ám a hátamon éreztem a ferde napsugarak melegét.

Mit akarok ott? Mit keresek ezen az úton? Mit mondok majd neki? Szégyen öntötte el az arcomat, és meleg vér tódult a szívembe, a testembe! Sokallottam nélküle az elmúlt napokat! Hogy minden elébem tódult épp most...! Mind erősebben szorítottam a ló oldalát, az egyre nagyobb vágtába fogott. Pirult arcomat szél mardosta, bőrömbe éles tűk szurkáltak. Ez a fájdalom jól esett! Mint előre fizetett díj a várt percekért. Csak siessünk! És Szutykos még nem volt annyira vén! Remekül érezte a talajt a havon át a csupasz, fekete szőlőtőkék között, aztán ösvény nélküli utakra tértünk, végül át a hídon. Elébem toppant már a kicsiny egytornyú templom, körötte a hóban néhány fejfa bóbiskolt imitt-amott, egyetlen fa sem, egyetlen bokor sem, a tágas hó, s mögötte túl házacskák, alig látszottak ki a földből. És csend. Lekászálódtam, kikötöttem a lovat. Legszívesebben visszafordultam volna. A topogás átnedvezte a csizmácskámat, hát inkább benyitottam. Itt van-e vajon? S ha nem, hol keressem?

Benn szürke homály, a téli délután sötétje, üresség. Ugyan ki jönne ilyenkor ájtatoskodni? A sekrestye ajtajából résnyi fény szűrődött, arrafelé igyekeztem. Lépteim halk nesszel visszhangoztak a csupasz falak között, a padok egymáson, a templom alszik, messze még a vasárnap. Halkan belöktem a sekrestye ajtaját, megálltam, nehogy ráijesszek, lekaptam a kendőm, hátha a kelme suhogása jelzi, hogy valaki van itt. Semmi sem mozdult. Beléptem. Ott térdepelt az ablak előtt, karjára hajtva a fejét. A világosságot elállta a redőzött tógájú, ám a test idomait érzékeltető kőtorzó. Mintha összeolvadtak volna a félsötétben. A szobor és a pap. Tán alszik? Vagy ilyen mély az imája?

- József - sóhajtottam.

József a szoborra emelte a fejét. Hallucinált tán elbódultságában?

- József - ismételtem.

Ekkor fordult hátra. Nem hitte, amit lát, aztán felvillant arcán az öröm. Meghatott öröm. Elmosolyodott, igyekezett felállni a térdeplőről, de bizonyára régóta térdepel ott, elgémberedtek a tagjai. Hozzásiettem.

- Olyan régen láttam! Idekocogtam, de már fordulok is. Csak meg akartam nézni. -

- Anyám! - Felém lépett, megtántorodott, aztán átkarolt, mint akkor éjjel. Éreztem testének súlyát, és azt, hogy ez a mozdulat a vízbefúlóé. A karja egyre súlyosabb lett, mint akinek meglazultak az izmai, mint akit nem bír el a térde. Megijedtem. Az ablakkal szemben egy pad állt, odavezettem. Leültünk. A karja nem fejtődött le a vállamról. Meggyötört, sápadt arc fordult felém. Most láttam meg igazán.

- Nézzen! Nem örülök annak, amit láthat. Gyalázatom legalját látja most. -

- Baj van, hiszem. Mit tehetek? -

- Adja a kezét! -

Jéghideg kezébe tettem a magamét. Észrevettem a leheletünket a kis szobában, és rájöttem, itt nem fűt senki. Karomról a nagykendőt gyorsan a hátára terítettem, és kezét két kezemmel melengettem.

- Mióta van ebben a hideg helyiségben meleg ruha nélkül? Egészen átfázott! -

- Itt lakom. -

- Télen így? József, ez képtelenség! -

- Korábban kolostorban éltem éveken át. A cellákban sem fűtenek. -

- Ott volt viszont a refektórium. Meleg étellel. És itt? -

- Majd kitavaszodik. Maga jó... - és a kezemre hajolt. A csókja égetett. Hangom elakadt, az agyamban vágtáztak a kérdések, mit tehetnék?

- Most kezdődik a tél, József. -

Hirtelen felálltam, nekiindultam, valamit mégis tennem kell!

- Mindjárt visszatérek! - és kifutottam a templomból, kutatni kezdtem a nyereg alatt, Zsuzska biztosan a kápába dugott egy kis lélekmelegítőt. Nem tévedtem. Forró tea!

Olyan mohón itta, féltem, félre fog nyelni.

- Mióta nem evett? -

- Nem tudom. Elmerültem a fohászban. Tán el is aludtam. Vagy elájultam? Magára gondoltam legutoljára. Azt tudom. -

- És hol alszik? Úgy általában? -

- Itt - csapott kézfejével a dikóra, amelyen ültünk.

- Szóval, ha hoz valaki enni, eszik, ha elálmosodik, alszik. Hol itt, hol a térdeplőjén. Ez az élete. Isten mit szól mindehhez? -

- Ne káromolja, Ilona asszony! A maga szeretetét adta nekem! -

- Mit ér azzal?... Istenem, semmit nem tudok magáról... -

- Nem fontos, semmi nem fontos... -

Felpattantam.

- Lehet, még visszajövök! Isten áldja! -

- Mindig várom. Az a fontos... - de ezt már csak hallani véltem, szemeimből könnyek peregtek, forrók, kihűlők, fel a lóra, és neki a falunak. Az első háznál, ahol kéményt füstölni láttam, megálltam. Újból le, gyalog bele a hóba, bementem egy kapu nélküli pitvarba. Kutya sem ugatott, sehol egy jérce vagy macska, csak lábnyomok, jég és hó. Benyitottam a házba, de a füsttől nem láttam semmit. Elkapott a köhögés. Egy öregasszony, vagy tán nem is öreg ebben a félsötétben, a kemence előtt térdelt, fújta a tüzet, a tűztérben kukoricaszárak, még nedvesek, füstölők. Az öreg megijedt, aztán észre tért, és nagy tisztelettel hajlongott. De semmije nem volt. A földekről összekapart répát, krumplit akart főzni, meg kissé melegedni tán, ha a kemencében bízott.

Másutt is hasonló kép fogadott. Mit éltem át ebben a faluban? Mindenhol hideg, füst, bűz és éhínség. Ezektől akarok én a papjuknak ennivalót meg tűzrevalót venni? Ezeket akartam megszidni, hogy így látják el a lelkipásztorukat?

Uramisten! Ötven éven át semmit nem láttam? Mert nem néztem. Nem kényszerültem arra, hogy odanézzek. És József? Ő látja. És mit tehet? És ha ő is ilyen nyomorból jött? És ha tényleg nem ez a fontos neki?

Erősebben fújt a szél, ez már az alkonyi szél. Végül egy istállóból vett pokróccal, egy fél kenyérrel és ujjnyi szalonnával tértem vissza. Tea? Mit gondolok én? - ámultak rám a szemek. Hát van hely, hol nem csak az én plébánosomat kellene ellátni a legszükségesebbekkel? Ennyi pór család volna segítségre szoruló? És másutt? Szerte? Mit ér az én néhány garasocskám, amit széjjelosztottam? Bús voltam nagyon. Szutykos is nehezen poroszkált. József a templomajtóban állt, vállán barna, szép kendőm. Átadtam, amit szereztem, hozzáhajoltam, és homlokon csókoltam, és közben azt kívántam, bárcsak ezzel megoldanék bármit az életében!

Nehezen lódultam neki, pedig már sötétedett, és egészen éjszaka lesz, mire hazaérek, kivált, ha ilyen tempóban haladunk. Szutykos nem erőltette meg magát, tán a szemei is elöregedtek már, nekem meg egyáltalán nem akaródzott hazaérni, hiába vacogtatott meg olykor a szél. Láttam magam előtt, amint otthagytam a templomajtóban, és a vállán a kendőt lebegtette a szél. Hol gyújtana tüzet? Ha volna tűz, honnan vehetne vizet? Ételnek-italnak csak a hó, nyájnak a sírkeresztek, támasznak meg az Isten. Az is igen messze, odafenn. Nézi, hogyan él az ember. A bárányok és a pásztora, nézi, és nem tesz semmit.

Megint megeredt a hó. Most apró dara formájában csapott az arcomba. A kastélyban gyertyák égtek, lenn is, körül is. Vannak otthon. Kerültem Zsuzskáék felé. Zsuzska összecsapta a kezét, ahogy szokta. Meg ahogy az anyja is szokta, ha csudát lát. Hamar tudást cseréltünk. Jó, Tivadar megérkezett. Forspont hozta, meg temérdek ládát. Én meg Balázst kértem, reggelre szedjen össze meleg holmit, ágyneműt, ételt, egy butykos bort, teát, és vigye el a Szent Mária templomába, igen, igen oda, tudja ő, ahol az a megszökött pap él, és ahol nincs semmi, csak a hideg meg a Jóisten.

Szutykos boldog volt az istállónak, meg a leszerszámozásnak. Megveregettem a szügyit. Jó kis lovam, de sok nap telik el, míg újból lekocoghatunk arra!

X  X  X

Elkövetkezett atyám második temetése, a gyászszertartás az egész rokonság részvételével, és utána a tor. Testvére adta, a mérai gróf Almássy László Omodé, ki néhány esztendővel idősebb volt atyámnál, ám mégis jól tartotta magát. Régóta özvegyen él, Sáska unokaöccsökkel és húgokkal körülvéve, kik váltják egymást, hogy az öregurat szórakoztassák, s maguk is szórakozzanak, nem beszélve a versengésről, ki kaphatja majd a nagyobb jusst.

Mi két hintóval mentünk, Tivadar mellettem, a másikban mögöttünk Klárikáék, és aztán harmadiknak a hegy aljában csatlakozott Anyánk magában. A hintó bakján a cseléd mellett, felismertem, a doktor pironkodott kopott feketéjében. Megálltunk, de Anyám kötötte magát, és nem ült át mihozzánk, ahogy illett volna, ha már Pálék sehol. Jaj!

A három kétlovas ünnepélyesen kocogott az úton. Enyhült kissé a tél, örömömre, tán könnyebb neki Keleten most, gondoltam folyvást, miközben mellettem Tivi dohogott:

- Az Almássyak szeretnek másképp csinálni mindent, mi megszokott és illő. Még a franciák között sincs ilyen elütés, ott csak a művészek és a kurtizánok szereik a kirívást. Most miért nem jött velünk Anyánk, mondd? Az ő élete párja a ravatalon, s ő magában, támasz nélkül... Netán az a hólyag doktor?... És Pali bátyám?... -

Én meg közben nagyon-nagyon megkönnyebbültem, hátha mégsem akar Mátyási doktor a mi "családi doktorunk" lenni. A voltak nagyon elmúltak, s Anyámnak tán jobban elkelne egy régi bútordarab? Hm.

A mérai kastélyt valójában csak a mindenütt kifeszített gyászlepel tartotta össze, meg a fenyőgallyak és szalagdíszek, az ezüst tobozokból font koszorúk, szóval pompázatos és gyászhangulatú volt tökéletesen minden, a fekete libériás inas is a felhajtó mellett, de látszott a vakolat hiánya, a korhadó ablakfák, hát nem is tudom, mi vonzza ide Omodé bácsihoz a sok léhűtő jussra vágyót. De voltunk elegen. És tizenegy órakor megszólalt a kápolna kisharangja. Addig kongott-bongott, amíg mind oda nem érkeztünk, s az asszonyok elfoglalták az ülőhelyeket. Anyám és Klárika közé kerültem, mögöttem Tivadar állt, és nagyon úgy tettünk, mint akik mélyen búsulnak. És arra gondoltam, hogy hát az apám volt, nyilván a nemző édesapám, és anyámra néztem, ki száraz szemmel követte a misét. Az öreg pap celebrált, azután gyerekek énekeltek. Szemközt tavaly óta működött az új iskola. Azt is Omodé bátyám húzatta a jobbágy ifjaknak, és lám, már kórusban énekelni is tudnak latinul. Olyan szépen, mint az angyalok. Majd a pap elbúcsúztatta atyánkat. Mindenki igen várta a végét, a mocorgásokból érezni lehetett: a terített asztal már készen állt a nagy szálában.

És akkor azt mondotta a pap: - Most csendben magunkban imádkozzuk el, ki hogyan tudja, ki milyen nyelven, a Miatyánkot Gerzson gróf lelki üdvéért... és utána egy üdvözlégyet, Antónia grófnő kérésére, legkedvesebb szolgáló leánya, Zsuzsánna lelki üdvéért. - Hátamon borzongás futott végig, hirtelen volt a hír, és erős a fájdalom. Akaratlan hangosan felzokogtam.

- Bezzeg atyád halála hidegen hagyott... - suttogta hozzám hajolva Tivadar, miközben egy feketeszegélyű, finom zsebkendőt nyomott a kezembe. Illatos volt, és olyan könnyű, majd elszállt. Szétolvadt bennem a bánat, és minden-minden eszembe jutott... még az is, mennyire magamra maradok eztán... A tudatomban sem nyugtathatom meg magam: "majd ha lemegyek Anyámhoz..." És hát az én kis Zsuzskám... ő vajon tudja?...

- Fogd vissza magad, Anyám... - kaptam a feddést bal felől is, és bizton tudtam, rájuk lehet számítani, ha tanácsot kell kérnem.

Gyertyák lobogtak odaát is, a falakon meg az asztali gyertyatartókban, és gyertyákkal álltak mögöttünk a fekete inasok, akiknél nem volt gyertya, azok az étkeket és italokat hordták szét. No, volt felhajtás, szomorú kanálcsörgéses halotti tor, míg le nem csúszott az első pohárka aperitif, s a fájdalom kezdett felengedni. Büszkén észleltem, Tivadar az ő 23 évével és világfi galantériájával vezet az ifjúság között. A fiúk méltányolták, a lányok meg akarták hódítani, az idősebbek pedig irigységgel vegyes kíváncsisággal fordultak felé. Már az asztalnál érződött aurája, ám azután egyik kézről a másikra, egyik csoportosulásból a másikba sodródott, mint egy báli forgatagban. És ő jól érezte magát.

- ... Igen, sokat tanultam a hollandusoktól... meg akarom valósítani, amit itt abból lehet... a parasztot érdekeltté kell tenni... igen, a birtok az én kezem alatt fel fog virágozni... - ilyeneket mondott, és repkedtek az idegen szavak, nevek, szakkifejezések. Büszke voltam, határozottan az. És bíztam abban, okossága jó szívet is takar. A Záchok nagyon tudnak rejtőzködni...

Pali öcsémet persze senki nem kereste, legalábbis fennhangon nem. Tán valami közbejött, örültem, legalább nem kell szégyenkeznem, de nem, a sors nem hagyta a békességet, az észrevétlen megoldásokat. Már jóval túl az étkezésen, az illedelmes ottmaradáson, már Omodé bácsi mélyen elszunnyadt a fotel sarkában, akárha atyámat látnám... Tisztes kor, túl a nyolcvanon, a beszélgetések lehalkultak, az iddogálósak a másik terembe vonultak, onnan némi hangfoszlányok mellől átszűrődtek a basszus felröhögések, szóval ment minden a maga útján, mígnem az inas bejelentést kopogtatott. Omodé apó felriadt, és mindenki a kétszárnyú ajtó felé nézett:

- Almássy Pál gróf úr és családja, báró Jósvafői Feőnagy Rozália és ifjabb gróf Almássy Pál - szólt a hang, és szállt széjjel, mint a fenyegetés. Megdermedtem.

Elöl a kisírt szemű, magára már szinte mit sem adó feleség, a valamikori feketehajú szépség, Jósvafői Feőnagy Rozália lépkedett kézen fogva egy ötévesforma gyermeket, szép kicsiny fiút, ki rémült tekintettel nézett szét a sokadalmon, és bátor hangon a fotel felé köszönt: - Szomorú vígasságot, Bácsikám! - és kihúzott derékkal ment tovább az anyjába kapaszkodva. Vagy ő a gyermekbe? Mögöttük elhízott, szétesett arcú, félig ittas öcsém jött csaknem tántorogva, mélyen meghajolt Omodé bácsi előtt, már-már egyensúlyát vesztve, félő volt, hogy rázuhan. Az öreg ijedten feltartotta a kezét, amit Pali megkapott, mint mentőövet, és azonmód meg is csókolt. A körülállók halk vihogása kísérte a fonák jelenetet. Tivadar nyájas arccal mentette a helyzetet, Palihoz lépett, átkarolta, megtartani tán:

- Ó, bácsikám! Meg sem ismer már? Tivadar vagyok. Végre itthon! De jó, hogy látom... - és elvonszolta a látványosság helyszínéről. Én Rozálhoz léptem, megcsókoltam, a gyermeket is kétfelől, és átsétáltunk a szomszéd benyílóba, hadd panaszkodja ki magát. Istenem, minek jöttek? A részegek fékezhetetlen hangereje és mesterkélt nyájassága még átharsant hozzánk:

- Az apád! Tisztára az apád vagy, Tivikém... Gyöngyösre mentem értük. Nem akart jönni, öcsém! A feleségem nem akart! Azért késtünk... Hajaj, mindenről lekésünk... A saját temetésemről tán nem fogok... - és felnyerített.

- Hallod... - suttogott Rozál... Palival nem lehet együtt... Mondtam neki, ne jöjjön, magam is idetalálok. De nem. Együtt muszáj! Így. Reggel óta parádéban vártuk, a hintó kint, a kocsis a bakon, végre úgy hozták, ölben, olyan... Jaj, de közönséges, istenem! - nyomkodta kendőcskéjét a szájába, hogy fel ne zokogjon. Szemei megint tele könnyel, körül felizzott a vörös szemhéj. Nem kendőzte magát, pedig még mindig szép lett volna. Nem faggattam. Mint itt mindenki, én is ismertem Pali viselt dolgait, nemigen kutakodtam utána, de felhozta a hír. Mert ő maga többször nem jött, mint igen, s ha jött, a testvérem volt, a kapott lesi ismereteknél több sosem érdekelt. Úgy véltem, tán a nagy korkülönbség miatt, de az már lassanként közeledik egymáshoz. És magaviseletével még inkább távolodik. Viszont a gyermek nagyra viszi még, több esze van, mint az összes Almássynak együttvéve.

- Gyöngyösön élsz, tudom. De rég jártam ott! Milyen az élet arrafelé? - és itt elkezdődött a szabvány társalgás semmitmondó dolgokról. Hisz hogy Pali anyámmal miként él, feleség nélkül, nagyjából köztudott, nem akartam Rozált újból felkavarni. Mindkettőnknek így esett jól. Nem a lelki kinyílás alkalma ez, és különben sem volt lényünkben semmi, ami vonzott volna minket egymáshoz. Most szántam, és nem sejtettem, hogy ez sem marad majd ennyiben.

Hazafelé sugárzott a fiam. Feltöltődött az irigy, sóvár és méltányló szemektől. Rengeteg véleménye volt mindenről, és fantasztikus tervei. Így: "Fanntassztikus!" De részleteket nem mondott. Persze nem lehetett elkerülni a témát Pali öcsémről és viselt dolgairól. Kiderült, olyasmiket is suttogtak, amik miatt Tivadarban felfokozódott a hiteles információk iránti sürgős szükséglet: nyomban felszólt a bakra:

- Balázs! Azonnal kéretem Batta urat! Szóljon az intéző úrnak, hogy elvárom holnap délutánra, még reggel ugrasson be hozzá! Üzenem, mindenről beszámolót kérek, és hozza a papírokat is! Világos? -

Azt a piperkőcöt nem állhattam, de most örültem a jöttének, és idejét éreztem, hogy megkezdjem a közbenjárást az én plébánosom sorsa ügyében, elérkezett az alkalom.

- Édes fiam! Van itt egy kicsiny falu, szegény falu, nem tud a papjának lakást építeni. Nézz utána, hogyan tudnánk mi segíteni a dologban! -

- Több falu van köröskörül, mik tele vannak gonddal. Mindre nem jut! -

- Nekem fontos az, fiam. Hadd legyek szószóló az elsőbbséget illetően! -

- No, melyik falu? -

- Szent Mária. -

- Az nem a mi uradalmunk. Omodé apónak kellett volna szólnod, Anyám. -

- Áh, az öregtől már nem telik ki semmi. Kérném, és egyetlen perc alatt el is feledné. Azért olyan az a falu, amilyen a kastélya, az meg azért olyan, mert olyan az intézője. Neked kéne mégiscsak megtenned, édes fiam, a magunkéból. Csak kitelik! -

- Ez a maga kérése, Anyám? -

- Személyes kívánságom. -

- Hm... -

Tivadar sokáig hallgatott. Nyilván végiggondolta, mi késztethet engem ilyen kérésre, és ilyen csökönyösen. Nem találta a nyitját.

- Paplakot? -

- Öt éve az az ember ott a lelkipásztor. Azóta a sekrestyében él, fűtetlenül, kegyelem ételen olyanoktól, kiknek maguknak sincs. -

- Szívén viseli a dolgot, Anyám. De ni! KisZsuzsa már fut felénk! Valami történt. Anyja gyásza nem riasztja meg így! - s készülődött, hogy leszáll.

- Az a pap a testvéred, Tivadar. Gondoskodnunk kell róla! -

Tivadar megállt, rám nézett, kezében még a pokróc, fél lába a lépőn, figyelme azon volt, mi kergette ide a lányt, amúgy is ezer fele járhatott az esze, ha ilyen sürgősen felkérette az intézőt, mégis megkérdezte:

- Ugyan ki ejtette a családunkba? -

Azt hittem megütöm. Megfékezte magát aztán:

- Már bocsáss meg, Anyám. Annyira különösen fontosnak látszik a számodra... -

- Ki más? Az édesapád! -

Zsuzska hangja sírós és ijedt volt, már ott állt mellettünk:

- Tessen már sietni! Az intéző úr igen bosszús! Itt ül már órák óta! Tivadar urat akarja nagyon. hiába mondtam, hogy temetés, hogy tor meg hogy az a szegény édesapja a hótt... - kapkodott Zsuzska a hideg levegőn fázósan, a nagy pocakjával, meg hát a rémület is, hiszen Batta Rudolf nagy úr, és neki kellett tartania a hátát, ugye. Tivadar már kemény léptekkel a bejárat felé közeledett, nehezen magam is lekászálódtam. KisZsuzska azon nyomban rám borult, és éktelen zokogásba kezdett. Mint kiderült, az a marha részletezte néki az anyja halálát. Átkaroltam, és szorongva ballagtunk befelé, de már senki nem volt a Forszálban, Tivi nyilván bizalmas beszédre a könyvtárszobába invitálta a piperkőcöt.

Nem ok nélkül fáradt ide ilyenkor az az ember, és különösnek tetszett Tivi nagy beszélhetnékje is vele. Vajon mi van? Magamban csak azért fohászkodtam, ne legyen akkora a baj, hogy Tivi fejéből kiverje a szegény pap ügyét.

KisZsuzska nagyon elnehezedett a karomon. Leültünk, és Balázs topogva, havat lerázva állt meg az ajtóban, rendelkezésre várva. Tudta jól, most zajlani kezdenek a dolgok. Mindenek előtt Zsuzskát levéllel Anyámhoz küldtem. Babázzon le ott, a cseléd is több, anyám is hozzáértőbb tán, bár ebben kissé kételkedtem. Mindenesetre várhatóan reggeltől kocsis és szolgáló nélkül maradunk, egyszál vénséges, elbutult öreg istállószolgára hagyatkozva.

És megint egy temetés. Ott leszek. Tán a legfájóbb, mert vele tűnt egy tanú az életemből, akit ráadásul nagyon szerettem.

Az ágyamat már magam vetettem, és tele voltam rossz előérzetekkel. Elhomályosodott bennem plébánosom képe, még az érzelmeim is eltávolodtak kissé, mert benyomult lelkembe a keményen szikrázó valóság még nem körvonalazódott, de érzékelhető rémsége.

X  X  X

Novemberi tél. Nagy csend és a kiszolgáltatottság meglepő hangulata.

Reggel a konyhaasztal mellett üldögéltem, az eszem lent járt anyám és KisZsuzska körül, meg az én Zsuzsám teteme körül, amit a gyermekét váró kisanyának kell megmosdatnia, felöltözetnie. Nyilván segítenek. Nem a munka miatt, hanem az élet és a halál találkozásának különös mélasága miatt, amint mozdul a gyermek benned, és te felemeled anyád kihűlt testét, hogy feladd a fehér gyolcsinget, hogy megfésüld, és bent újra mocorg a gyermek, amint a kendőt az arca köré keríted, állánál megkötöd, és aztán meggyújtod a két gyertyát a fejénél a hokedlin, miközben az asztalon fekszik ő, aki a világra hozott... Vajon én is így fekszem majd ezen az asztalon? Ahová könyöklök most, és nézem a hideg rakott kályhát meg a két üres fazekat. Alig pitymallik, hiszen télen későn kel a fehér nap, majd be is süt, épp kelet felé néz az ablak. Szemben az ajtó nyílik, és belép az öreg. Köhint, megáll, vékony csizmájáról csorog az olvadó hólé, toporog, köszönésnek levenné a kalapját, de két keze teli. Az istállóból jött két sajtárka tejjel.

- Jó reggelt, Grega! De korán felkeltél! -

Örülök, hogy eszembe jutott a neve. Sosem szólítottam. Szólította-e valaha valaki a nevén? Lehet már hetvennél több. Amióta itt élek, ilyen öreg és szótlan, senkinek sem kellő volt. Grega nem válaszol. Tán nem is hallotta. Megismétlem, kiabálva, mire feltekint, és belép. Leteszi a sajtárokat, kinyitja a kályha ajtaját, alulról a ládából tűzrevaló venyigét rak belé, és tüzet csihol, épp úgy, mint a nagyapja meg az ükapja kint a nyájnál vagy az istállóban évszázadokkal ezelőtt, és már lobog a tűz, megpiszkálja, felemeli a sajkát, és teletölti a két fazekat a kályha tetején, és megáll. Nézi. Aztán megint a tüzet igazgatja, nagyobb hasáb is kerülhet rá. Én meg őt nézem. Hányszor hány évtized eltelt, az istállóban aludt, soha senki nem szólította, csak ha parancsot adtak neki, ő meg soha senkit nem szólított, mert ugyan kit? Még a cseléd is lenézte, hogy mert volna ő az úrnak magától mondani valamit? Ha fájt, akkor se. És most itt ülök én, őt nézem, és ettől még szerencsétlenebb. Áll, és a kályhára mered, és bizonyára semmi nem jár a fejében, csak a szorongás a mellében, és menne már, de hát a tejre vigyázni kell.

- Grega! - kiáltom! - üljön le! -

Rám néz, szemében semmi, még csodálkozás sem, csak figyelem.

- Üljön le! És fogjon egy bögrét, reggelizzünk együtt! -

Érti már, dologról van szó. Piszkos kezével benyúl a tálas szekrénybe, kiveszi a bögréket, kenyeret, leteszi az asztalra. Rám néz, hogy jól van-e.

- Három bögrét, Grega. Mindjárt jön az úr is. -

- Azért - mondja, és leteszi a kettőt az asztal két végére, és még mindig nem ül le. Már az egyik fazekat le kell húzni a tűzről, és kezd kellemes meleg lenni idebenn, felállok, leveszem a merőkanalat, és a forró tejből szedek a két bögrébe, aztán kenyeret is szelek, odahúzok egy ülőkét, rámutatok, de az öreg csak áll, aztán visszateszi a ruhát a kályha fogójára, már a másik is felforrt, és menne kifelé.

- Gyere ide, öreg! - mondom, és erővel a kezébe nyomom a szelet kenyeret és a meleg bögrét, - Egyél! -

Az öreg meghajol, kezében az ételekkel kihátrál a konyhából. És nem igaz, hogy süket. Bizonyos, hogy a léptek hallatán riadt kifelé. Tivadar toppant be a fürdő felől frissen, ahogy a fiatalok ébrednek, és kezdik a napot. Gregának addigra hűlt helye. Nemsokára kiderül, mekkora szerencse, hogy így esett!

Tivadar leül, kezében a tejes bögre, rám néz kérdőn:

- Szóval magunk, ha szolgánk nincsen? Anyám, lesz-e másképp, mit gondol? - és belekortyol a jószagú, meleg édes tejbe. Ettől kissé megnyugszik.

- Kibírjuk pár napig, míg kerítünk lányt, meg Balázs is visszajön hamarost. Nem nagy baj! Vendéget nem várunk. -

Lassan sétál a nap, derült az idő, és megcsillannak a rézüstök a falon. KisZsuzska szépen fényesítette őket ráérő idejében. Nem sok itt a dolog, kettecskén voltunk eddig, és leszünk is még egy darabig, bár nem kérdeztem Tivadart, de ha a gazdaságot akarja felemelni, nemigen ér majd rá udvarolni járni. Sokáig csend ült a konyhában. Grega jól érezte, baljóslatú volt ez a csend.

Tivadar keményen teszi le a bögrét:

- Legalább vaj vagy dzsem, esetleg kolbász, sonka volna még az asztalon, meg terítő, mint szokás. Volt eddig minálunk! És nem a konyhában! De hát így van rendjén, ha már koldusok lettünk. - Tivadar hangja egyre emelkedik. Én meg mit szóljak, hisz tudja, mi a helyzet.

- Hallja, Anyám, amit mondok? Vagy ismételjem meg? -

- Értettem, Tivadar. A kamra mindig nyitva van, vehetsz magadnak. Zsuzskának eljött az ideje. Mit akarsz? Nem bírjuk ki ezt a pár napot? -

- Egy életet, Anyám! Egy egész életet! Elkótyavetyélte a birtokunkat! Alig maradt a nyájból, csak adósság. És maga mindezt így szépen elrendezte! Hogy tehetett ilyet? Milyen meggondolásból? Hallja, amit beszélek? -

Hatalmasat döndült a faasztal, amint a fiam rácsapott, és a feje olyan vörös lett, és a szeme gyilkos tűzben villogott. Azt hittem, megver. Szólni? Mit szólhattam volna? Fel sem fogtam, amiket mondott, csak a dühét éreztem, és nyilván belesápadtam a szavaiba:

- Ezt a stílust kikérem magamnak! Egy fiú nem viselkedik így az édesanyjával. Megértetted? - felálltam, hogy bemegyek a szobámba, de felugrott, és elkapta a karomat.

- Sehová! Miért tette, azt akarom tudni! -

- Nyugodj meg, Tivadar, és eressz el! Netán megvernél? Nem értem, mi van veled. Azt pedig különösképp nem, hogy miket beszélsz. Mit csináltam én? -

Tényleg úgy álltam a konyha közepén, mint egy szélütött. Nem értettem semmit Tivadar szavaiból, dühéből, és nem tudtam, mit kell ilyenkor tennem. Álltam, és arra vártam, bocsánatot kér. De nem. Szinte remegett egész testében, én meg azt éreztem, összeesem, megroggyantak a térdeim. Úgy hittem, elkap Tivadar, nehogy elessek, de csak átfogta a karom, és kivonszolt a konyhából, át a szálán, a folyosókon, be a könyvtárszobába, és durván belelökött épp abba a karszékbe, amelyben akkor... eszembe jutott József, az ő szeretete, és belefúródva a mély kárpitba, elfogott a pánik, és sírva fakadtam. Nem! Zokogtam eszemet vesztve. Mi történik velem? Mi történik a fiammal? Mi ez az egész? Tivadar a fiam... Félek tőle!... Ahogy felkapott az íróasztalról egy papírköteget, és az ölembe dobta!

- Tessék! Itt a műve! Most magyarázatot kérek! Aztán csomagolok, és többet be nem teszem ide a lábam! Pontosan tudja miről van szó!, és teszi a hülyét! Az ártatlan nemértemekkel! Anya! Ha nevezhetem így! Kijátszott a birtokból! Engem is, de magamagát is! Tudta, amikor belement az alkuba? -

Csend lett. Csak a lihegését hallottam. Sötét volt előttem minden. Elvesztem. Valahová lezuhantam. A semmibe. Ölemben nyirkosan nyomtak a papírok. De milyen papírok ezek? Valami történt, amiről nem tudok.

- Adj egy pohár vizet, kérlek! -

Tivadar átnyújtotta. Nem szólt. Gyűlölettel nézett. Érezhető volt gyilkos indulata ellenem. Megölt volna, ha nem fékezi magát, tudom. Kezeit ökölben tartotta, tudtam, hogy a körmét a tenyerébe vájja, és azt is, bármit mondok, olaj a tűzre. De végül is meg kell szólalnom. Tudni akarom, mi történik. Igen... Az intéző keze lehet a dologban, ez kezdett felmerülni bennem. Hiszen itt járt tegnap! Lassan észhez kellett térnem. Akartam. Letettem a poharat, és két tenyeremet a papírcsomóra fektettem:

- Azt gondolom, ebben a papírkötegben van az, ami kiborított téged, fiam. Ne kívánd, hogy elolvassam most, nem vagyok abban az állapotban. Tedd meg, hogy elmondod, mi az, ami ennyire ellenem hangolt! Mivel vádolt be Batta? Mert más nem tehette. -

- Most az egyszer meg kell védenem Battát. Maga ellenében, Anyám - próbált higgadt lenni Tivadar. - Ő lebeszélte a dologról, amikor tisztje szerint tájékoztatnia kellett Pali bácsi ajánlatáról. Ez volt a dolga. De maga oda se hallgatott. Szó nélkül aláírta. A halálos ítéletünket. -

- Mit? Mikor? Én aláírtam volna valamit, ami a kárunkra lenne? -

Ekkor hozzám lépett, elvette a paksamétát, fellapozta, és rámutatott a lapon az én kezem írására. Tényleg ott állt. Tényleg az aláírásom. De mit írtam alá, és mikor? Nagyon bambán bámultam a papírt, mintha álmodnék. Ez az egész nem lehet igaz!

- Elkábítottak. Más nem lehet. Nem emlékszem. Akár elhiszed, akár nem, fogalmam sincs, mikor írhattam alá, és főleg, hogy mit! Mit tartalmaz? Miről van szó? Az istenért! -

Kiderült, Battával paktumot kötött az öcsém, gróf Almássy Pál, hogy megözvegyülvén reá bízom minden birtokom és vagyonom kezelését, és utasítom én, az aláíró, Batta Rudolf volt intézőt, hogy az ő utasításainak megfelelően járjon el. Uramisten! Ez akkor történhetett... a nyáron... amikor az a szegény szerelmetes lelkiatyám rám bízta az életét, amikor annyira meg voltam rendülve a rám zúduló érzelmi mámorban és felelősségben, hogy oda sem figyeltem Battára. Igen, kezdtem emlékezni. De csak az írótollra emlékszem, a kezemre, de hogy miről volt szó, képtelen voltam felidézni! Hiszen nem is hallottam! Különben ilyesmit józan ésszel nem írtam volna alá! De hogyan magyarázzam meg ezt most?

- Semmisé kell tenni. Nagykorú vagy, átvetted a birtok irányítását, az én aláírásom már semmit nem ér. Miért vagy annyira feldúlva? Mellesleg valóban nem emlékszem, mit mondott a Batta, amikor az orrom alá tolta a papírt és a pennát. Fogalmam sincs, miként adta elő, hogy végül aláírtam. Nem tudom, bár ez nem mentség. Talán fájt a fejem? Rosszul éreztem magam, és nem akartam elárulni? Minden lehet. Higgy nekem, édes fiam! Csak nem gondolod, hogy a saját fiamat ki akarom játszani? Hiszen te vagy itt most az úr! Soha nem gondoltam másképp, hisz ez a természetes, és rendjén való. Tépd el, és nyugodj meg, Tivadar! Nem érvényes, és kész. Ha akarod, írásba adom, vagy mit tudom én, mit kell ilyenkor csinálni.... - és újra megeredtek a könnyeim.

Tivadar nem szólt. Csak nézett. Ült velem szemben, ahol Keszei József plébános ült, és nézett. Figyelmesen. Azt akarta tán elolvasni, hogy igazat mondok-e, nem tudom. Sokára szólalt:

- Elhiszem, Anyám. Bocsánatot kérek a kirohanásomért! Ha nem mondana igazat, nem kért volna épp engem a Szent Mária plébánosa patronálására. Látom, nyilván semmit sem tud. Kijátszották. Nem tudja, hogy e pár hónapocska alatt Pál bátyám a birtoknak csaknem a 65 százalékát eladatta, az árát elkártyázta, elitta, miután a sajátját már korábban eljátszotta, és a családját koldusbotra, mások kegyelemkenyerére juttatta. Hiába tetetjük semmisé a maga megbízását, Anyám, a birtok java elúszott már. A maradékból épp megélni lehet, gazdálkodni, mint terveztem, nem. -

- És visszaperelni? Nem lehet visszaperelni? -

- Kitől? Mit? Pali bátyámnak fityingje sincs, a fiát rokonok tartják Gyöngyösön. Az eladott földeket, nyájakat bottal üthetjük, itt vannak a hiteles adásvételi papírok. Abban a paksamétában, amit odaadtam. Nem támadhatók. -

- Uramisten! Mit tettem? Elhagyott engem az Isten! Elvette az eszemet! Batta miért nem tartott vissza? Erővel! Ha látta, hogy szavai elszállnak felettem... Érdekelt lehetett a dologban. -

- Minden bizonnyal. De ki bizonyítja be? Nem tehetünk semmit. -

- Összeütök valami ebédfélét, gyermekem. És nagyon töröm a fejemet, hogyan tarthatnálak mégis itt. Hogy ne légy a világ vándora az én példátlan maflaságom miatt. Az ékszerek... igen, az is ér valamit. Majd kitaláljuk, édes Tivadarom! - álltam fel, ki akartam menni már innen, hogy megértsem a dolgokat, hogy átgondoljam. 33 éven át Miklós mellettem volt, és helyettem mindent elintézett, s most... Körülöttem kontúrtalanná váltak a dolgok, és nem tudtam, hová lépjek. Tivadar utánam is szólt:

- Veled menjek, Anya? Ki tudsz menni a tűzhelyig? Beküldöm Grega mindenest segíteni, jó? -

Kinyitottam az ajtót, kitámolyogtam, a folyosó szinte szűk lett. Amikor benyitottam a kandallós fogadóba, ahogy addig neveztük, földbe gyökerezett a lábam. A spinét mellett egy leány állt. Szőke, kócos és nagyon fiatal volt. Mosolygott. És olyan ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, honnan. Felém tett egy lépést, pukedlizett, ahogy az úri leánykák szoktak:

- Szép jó napot kívánok méltóságos asszonyomnak. Antónia grófnő küldött ide segítségnek, azaz szolgáló leánynak Zsuzska helyett. A nevem Keszei Krisztina, de szólítson Madam csak Krisznek. Engedelmével az ebéd tálalható, ha meg tetszik mondani, hová terítsek. -

Ilyen csodák történtek velem akkoriban is. Pontosan tudom ma már, hogy dehogy anyám küldte, és dehogy Keszei, azt csak azért mondta, hogy a szívembe fogadjam. Meg is kérdeztem később, hogy a Szent Máriai plébános testvére-e, de nem kaptam rá egyértelmű választ. Szóval az te voltál, Chrü, biztosan tudom ma már, de akkor csak éreztem, hogy van, aki vigyáz rám valahol fenn vagy lenn vagy körülem, s hogy Kriszben bízhatok.

- Tálalni? Nincs még korán, leányom? - kérdeztem, és odaballagtam a feketével leborított spinéthez, s bár nem telt le a gyászév Miklós halála után, levettem a bakacsin posztót, kinyitottam a fedelet, és leültem mellé. Ami az ujjaimból előjött, azt játszottam, és ami a szívemből jött, azt tettem mellé, meg az emlékeimből kiszaladó dallamokat, és ha nem szégyellem, még énekelek is. Csodálatosképpen nagyon jól esett. Visszahozott a földre, visszaadta a létezésem biztonságérzetét. A földre tett.

Persze, amit megtudtam, az igaz volt, és alaposan beleszólt a további életembe, de mégis: életben maradtam! Hála Krisznek és a zenének!

X  X  X

Másnap nagy mozgásba lendült minden körülöttem, csak én lebegtem a dolgok felett kellő magasságban, mintegy védelmező csónakon, a fejemben azzal az álomképpel, amitől nem tudtam szabadulni napközben sem, minduntalan elébem állt, és láttam a nyári napsütésben Miklós kőháza mellett a nagy diófa alatt Miklóst és a kis Tivit a szőke fejével, vékonycsontú alakját mint öleli magába Miklós, ki féltérden két combja közé fogja a fiát, a gyerek vállán át a melléhez fogja a sörétes szárcsalövő puskát, és lőni tanítja úgy, hogy ketten tartják, ketten lesik a célt a keresőn, Miklós a gyerek kicsi ujját a ravaszra szorítja, és ketten sütik el, amitől az íriszerdő egyik feje szétrobban, és lila szirmok lebegnek a földre. Aztán a következőt is eltalálják, és megint, aztán Miklós elengedi a fegyvert, Tivi céloz, érezni feszült kis testén, hogy nehéz a fegyver, de eltalálja, és az íriszek sorra felrobbannak, s míg a többiek megreszketnek a halott virág körül, hull, hulla a lila, roncsolt sziromeső. Igen, a látvány idilli, ahogy álmomban nézem őket, mégis valami szorongásféle terjed szét bennem, és nappal is ez az érzés uralkodik rajtam egész nap, különösen, ha élesen megint és megint előjön, és magam előtt látom őket. Közben pedig zajlik fenn, a Szalajka-ormon az élet.

Reggeli előtt kendőt vontam a vállamra, és kisétáltam Miklós felé, ahol az írisz-csonkok megadták magukat a télnek, körül sár, csak a lerakott köveken átlépdelve lehet járni a csordogáló, megereszkedett hólé között, és Miklós házacskáján keményen kapaszkodnak a vadszőlőindák, mint pókháló, szőtték be a bejárat tölgyfa ajtaját. Miért is mentem arra? Csak a munka akadt meg miatta. A konyha ajtajában Krisz előttem térdelve tisztította rólam a sarat, miközben a tűzhelyen lábasok illatoztak, és tudtam, odabenn már ropog a tűz a kandallóban, és a Tivi által kedvelt kis kerek asztalkán megterítve vár a reggeli.

Nem álltam meg, hogy meg ne simogassam a kislány kócos fejecskéjét, amint a térdem körül lehajtva igyekszik megtisztítani a cipőm a mocsoktól. Fel is nézett, hiszen ilyet nem illik tenni, de a szeme mosolygott, és akkor én is elmosolyodtam:

- Ugye te vagy az őrangyalom? Akkor érkeztél épp, amikor a legnagyobb szükségem volt a segítségedre... Alig látni, mikor csinálod, mégis minden megszületik a kezed alatt, Krisz. Hogy háláljam meg, nem is tudom. -

- Ó, Madam, szót se többet erről! Végzem a dolgom. És az Ég titkait tilos feszegetni. -

Határozottan emlékszem, hogy ezt mondta. Bár arra a beszélgetésre emlékeznék így, amikor azt a bizonyos papírt aláírtam!

Még a konyhaajtóban álltam, amikor felkanyarodott a fogatunk, rajta Balázs, arcán komolyság és aggodalom.

- Elindultak a szülési fájdalmak, már a bába is ott sürög, de a gyerek haránt... - szólt halkan, aztán beveszi magát az istállóba, beviszi a fekete lovat, és elő sem bújik onnan aznap, nem lehet vele beszélni, de hamar feledem is, bár kezem tördelem KisZsuzska szenvedéseit elképzelve, de a történések kimossák a fejemből, csak az álmom lebeg folyvást. Még akkor is, és majdnem elmeséltem, amikor a teát szürcsölve Tivi hátradől a kis karszékben, rám néz, aztán feláll, kezet csókol ezerszer, és azt suttogja ráncos kézfejem felett meleg leheletével, hogy "Bocsánat, Anya, ezerszer bocsáss meg!", és én akkor úgy megkönnyebbülök, hisz akkor mégis meleg szív és úri vér irányítja a fiam eszét, ha néha el is hagyja, végül is nem veszett dúvad, mint tegnap mutatta. Hogy megijesztett. Átölelem, és arra gondoltam, hogy mit tennék én, ha összeomolna az életem, mint neki most?

Odakint újabb kerékzörgés, és mélyhangú, harsány Hóha! Nagy csiviteléssel lekászálódik férjeura segítségével Klárikám, és utána még két alak. Ugyan kik ezek? Nézem meg jobban.

- Minden rokont meglátogattunk, Anyám, és trófeákat is hoztunk. Édes nagyanyám csókjait küldi, és nagyon-nagyon örül a dédunokának, meg nagyon-nagyon aggódik Zsuzska miatt... -

Mire kidugja a fejét Balázs az istállóajtón, Klárika észreveszi, s odaszól még futtában befelé:

- Még nincs meg a gyereke, de ne izguljon! - és eltűnik az ajtóban.

Én meg elhűlök vendégeink láttán. Ugyan mit akarhat Pali öcsém, tudván a tudottakat, Tivi megöli, és pláne mit a doktor, Mátyási úr, akire Zsuzska mellett szükség volna most? Meg nem állom ezt meg is mondani neki, mire a bábaasszony jelenlétére hivatkozva legyint, mintha a paraszt nem is volna ember. Csak estére tudtam meg, hogy hiában is lett volna ott, Mátyási uram nem orvosdoktor, hanem jogi doktor, ami nagy különbség, és akkor mit keres egészségi ügyekben az édesanyám portáján?

Körülültük a kandallót, Klárika megállás nélkül fecsegett, beszámolt a rokoni látogatásokról, Tivadar még nem jelent meg, nyilván átöltözik a neglizséből, ha már ilyen jeles személyek is megjelentek, mint a doktor, ám Pál sem volt még idebenn. Nyilván felrázta a kocsi a nyilván borocskával teli hasát, és hallottam, amint a fának dőlve rókázik rendesen. A konyha felől forralt bor illata terjengett befelé, ám a közérzetemet nem hangolta vidámabbra. Valahogy Pali megjelenése zavart.

- De hogy az a gyerek milyen eszes! Képzeljék, már olvas, és ugyan mit, egy ilyen öt és féléves fiúcska? Nem hiszik el! Suetoniust! Eredeti latin nyelven! Meglátják, még nagy politikus lesz belőle! - lelkendezett Klárika, majd felpattant, mert Tivadar belépett az utolsó szavakra, és meg is toldta, mondván:

- A császárok élete engem is érdekelt annak idején, és lám, nem lettem politikus! Isten hozott, édes nővérkém! De te csak ámulj, mert az a gyerek valójában megérdemli, hiszen olyan apró még. Ám nem latinul kellene olvasnia, hanem karddal kellene vívnia... -

És hullottak a testvéri csókok, és Klárika nemes egyszerűséggel a hasára vette Tivi tenyerét, mondván:

- Hát ebből vajon mi lesz? Tengerész, mert annyit hintázik, hogy na! - és ezen mindenki jót nevetett, aztán bejött Krisz egy tálcán hatalmas kancsóban gőzölgő forralt borral, meg teával, és körbekínálta a társaságot. Tivadar csak csodálkozva nézett felém, hogy bizony ki ez a kis csinos leányka, aki itt illedelmesen felszolgál? Majd megmagyarázom! - súgtam, nem akarván szégyenkezésre késztetni a gyermeket, amikor nyílt az ajtó, és a Forszál hidegét meg a kinti tél jegét magával hozva belépett Pál. Tivadar hozzá lépett épp köszöntésre, de csak hidegen, főhajtással üdvözölte, míg cseh sógorát hátba veregette, és németül kérdezte, miként érzi magát Magyarországon, ám az én vőm németül sem értett egy kukkot sem, de azért a széles és jóindulatú mosoly le nem hervadt az arcáról. Kíváncsian vártam, Mátyási doktor miképpen fogadtatik a ház ura által, s a jelenet megkacagtatott volna, ha nem lett volna számomra rettenetesen kínos.

Mátyási doktor ünneplőben parádézott, és ünnepélyes magatartással ült a szék szélén, hóna alatt valami iratcsomót szorongatva. Amikor Tivadar hozzá lépett, felpattant, fiam kezét hosszan rázta, s el nem engedte, míg végig nem mondta a magáét:

- Üdvözöllek, édes fiam, Tivadar, mint a fiamat, bár igazából nem vagy az, de lehetnél, igaz, akkor már 35 évet is a magadénak mondhatnál, ugye... - és itt rám nézett, én meg, ostoba vén tyúk, elpirultam. - Egy szó mint száz, azért hoztam eme papírokat tisztelt nagybátyád beleegyezésével, hogy bizonyítsam hív szándékomat, ugyanis ezekben a papírosokban van az én boldogságom. Ezek ugyanis svarcaufveisz bizonyítják nem csak nemesember mivoltomat, hanem jövedelmem elégségét is ahhoz, hogy egy asszonyt el tudjak tartani. Erre a pillanatra sok-sok éve készültem! És elértem végre azt a társadalmi nívót, amelyen állva megkérhetem édesanyád, özvegy Zách Miklósné, született gróf Almássy Lola kezét. Hozzád fordulok, édes fiam, mint a ház urához, hogy add áldásodat frigyünkre! - Befejezte, és rám nézett negédesen.

Megállt a légy is a levegőben, és néma volt az egész pereputty, mint a csuka. Mindenki hallgatott és hüledezett. Belőlem azonban azonnal kirobbant valami fékezhetetlen hahota. Hátravetettem magam a fotelben, és nem bírtam abbahagyni. Úgy szállt a kacagás fölöttem, mint a madarak, és harsányságom betöltötte a hatalmas szálát.

- De, Anya, fékezze magát! - suttogta leányom a rend kedvéért, aztán a fiam vont kérdőre, és hát muszáj lett megkomolyodnom:

- Miféle házassági terveket szövöget, Anyám? És egyetlen szót sem szól róla! Ilyen hirtelen kell megtudnom! Hogy is van ez tehát? - nézett rám kérdőn. Mátyási doktor ekkor helyet foglalt ismét a szék szélén, és rám kacsintott.

Ezt a kacsintást már ismertem. Akkor tán Anyáméknál el is mosolyodtam, de most felháborított ez a cinkosság. Mindennek tetejébe az egész dolog hosszú 35 évre nyúlik vissza! Nem számolt rosszul a doktor úr, de azóta elévült! Hogy gondolta? És milyen alapon ma már? Nos, ezeket mind meg is kérdeztem, amire Mátyási annyit válaszolt szemlesütve 55 éves szemérmetességében:

- A szerelem alapján. Nem kevéssé adta tanújelét vonzalmának még kisasszony korában, Lolita grófnő. Azóta, tudom, kénytelen házasságban élt Zách gróf úrral. Akkor én a tizennyolcat épp betöltvén, sem egzisztenciám, sem vagyonom nem volt. Attól fogva azonban erősen igyekeztem megszerezni a címet a jogi tanulmányok doktorátusával, ha rangot nem is kaptam véle. Évek óta tisztelt szülei szolgálatában állok családi titkárként abban az édes reményben és boldogságban, hogy ha néhány pillanatra is, Lola grófnőt láthatom, sőt élvezhetem a mosolyát, ugyebár, amely a múltra emlékeztet... -

- No, álljon meg, kedves doktor! Semmiféle alapot nem adtam magának az ilyetén viselkedésre! Hogy merészel a gyermekeim előtt öntudatlan, gyermekes kapcsolatunkra célozgatni? És erre még építeni is! Nem lennék olyan büszke a maga helyében, hogy elcsábított egy 13 éves kislányt! Most a legszívesebben felpofoznám, és kikergetném a házamból. Tivadar! -

- Értem, Anyám. A dolog fonák. Ugyanis öcséd, az én kedves nagybátyám komoly érvekkel támogatta Mátyási úr szándékát, azaz anyám felhatalmazását felhasználva eladta néki a fügedi nyájat, 1500 darab birkát, ami ugye tekintélyes vagyon. És ha jól ismerem a túlságosan alacsony adásvételi ár indokait, hát javarészt eddigi szolgálatai fejében, azaz szinte ingyen. Jól tudom, uram? Mutassa kérem, az adásvételi szerződést, hiszen emiatt hozta magával, nemde? -

Tivadar elvette a papírt, átfutotta, és rácsapva kézfejével így szólt:

- A dátum november huszadika. Akkor már itthon voltam. Tehát mint a Zách-uradalom feje ez okból kifolyólag Édesanyám akarattalan felhatalmazása Pál bátyám részére de jure nem érvényes. Tehát ön, kedves Mátyási uram, nem tulajdonosa a fügedi nyájnak. Tisztelt uram? Tisztelt bátyám? -

Mátyási halottfehérre sápadt, de Pál nagyot perdült, és szembe kerülve Tivadarral, az arcába lihegte:

- Majd a Törvény ítéletet hoz! A te uradalmad az én kezelésemben vagyon, és marad is! -

Tivadar egyre nyugodtabb lett, szava egyre halkabb, szinte hallhatatlan:

- Jól ismeri a záradékot, hiszen ön is aláírta, bátyám, miszerint a szerződés érvényét veszti, mihelyt hazatérve személyesen át nem veszem birtokom irányítását. Megtörtént, nemde? -

- Haha! - gúnyolódott Pál öcsém, és ereimben megfagyott a vér. Mi lesz ennek a vége, ahogy Tivadar hevességét ismerem? - Haha! - kacagott fel másodszor öcsém. - Apád halála után semmiféle örökhagyási eljárás nem tett örökössé, kedves fiam. Míg én élek, addig itt én rendelkezem. S ha úgy tetszik, felszólíthatom édesanyádat, hogy tegye törvényessé azt a frigyet, amelyet megpecsételtek ők ketten 1785 nyarán, és ezt sokan tanúsíthatják. Legyen nyugodt, Mátyási uram, itt mienk a győzelem. -

Úgy éreztem, elájulok. Ekkora impertinenciát nem képzeltem volna sem az öcsémtől, sem attól a valamikori szerelmesemtől, aki így visszaél régi-régi érzelmi viharommal, amit köréje fontam, sajna. Még szerencse, hogy a vőm nem ért a történtekből egy szót sem, és remélem, Klárika visszafogja magát, s ezt nem tárgyalja ki vele. Ez csak az én szégyenem, amit ebben a korban már úgy-ahogy képes vagyok elviselni. Ám az anyagi vonzatok életbevágó mélységgel törték meg az életünket. És Tivadar jövőjét.

Krisz jött be halkan, és hasábokat tett a tűzre. Ideje is volt, már csak néhány vékony ágacska izzott keresztben egymáson. Amikor elment Pál mellett, az megkapta a szoknyáját, magához húzta, és a fülébe súgott valamit, amitől Krisz arca lángvörös lett, és a kandalló rendbetétele tán újabb poharat vitt Pálnak, és fürgén kisietett az öregedő szemek sóvár pillantása elől. Éreztem, Tivadar nehezen türtőzteti magát, nehéz lélegzetvétele a visszafojtott indulattól hullámzott. A síri csendben Klárikám szólalt:

- Holnap elutazunk, Anyám. Már be is csomagoltattam. -

Mire Tivadar közbeszólt:

- Ne menjetek még! Néhány nap múlva atyánk nevenapja, Miklós-nap lészen...

... és ekkor robbant be az ajtó. Balázs állt a megrettent társaság előtt teljes magasságában, arcán merev, tisztelettudó semlegesség, de érezni lehetett, mi tombol belül:

- Zsuzska szül, sikoltozása idehallik... El kell mennem, el kell őket temetnem... Isten áldja jóságukat!.. Vissza engedelmükkel többé nem térek... De izenetet vihetek Antónia méltóságosnak... - várt, s mivel pisszenés sem hallatszott, sarkon fordult, kiment, de be sem csukta az ajtót, utána szólt Mátyási:

- Ha lemégy, Balázs fiam, vigyél engemet is! - felállt, általános bókkal elköszönt a társaságtól, és becsukta maguk mögött az ajtót. Pál ottmaradt. Az oroszlánketrecben.

Zsuzska!... Mit szenvedhetsz, kicsi lányom... Zsuzska... Nem tudtam visszatartani könnyeimet. Reméltem, senki nem is vár el tőlem ma már több önuralmat. Elengedtem magam. Krisz jelent meg előttem sugárzó arcával, békét idéző kék szemével, és hideg vizet hozott csillogó üvegpohárban. Varázsitalt. Megittam, és az után már csak mint vízen át, vagy üvegen át, életlenül és alig hallhatóan érzékeltem a történteket. Igaz, más különös már nem történt, csak az, hogy Tivadarnak sikerült lebeszélni Klárikát a sietős hazakocsikázásról, remélve tán, hogy az én lelkemet ápolgatja majd, no meg Miklós-napi vadászatra invitálta sógorát, Pált is, és összeír majd még néhány rokont, öccsöt, unokafivért, és felmegyünk mindnyájan a mátrakereszti vadászházba.

- Hallom, hogy a hegy bércein még medve is jár, de vadkan rengeteg. A népnek sem árt egy kis mulatság. A fél falut felvisszük hajtónak, néhány róka is belefér. Asszonyokat is viszünk. Fent még szikrázik a hó, s ha van Szent Miklósnak jó szíve, megereszti ránk a havat, lehet szánkázni, csináltatunk jeget is. Anyám, még megvan-e a régi korcsolyája? -

Odajött a kedves, letérdelt, látta ijedelmemet. Igen, kiülhetett az arcomra a már megjelent álomkép... a puska... íriszek helyett medve...

- És akkor megtarthatjuk a kézfogót is... Az ám! De hová lett a vőlegény? - nevetett. És semmi hamisság nem volt a nevetésében. Felderültem. Annak meg különöst örültem, hogy Klárika kézen fogott, és együtt mentünk kifelé, segített a fürdőben, segített megágyazni, és a hajamat is megfésülte, miközben dúdolt és versikét mondott. Gyerekkori versikéket.

Nagyon sírtunk mind a ketten.

X  X  X

Ez az írás-dolog itt éppen olyan, mint kisgyermekkoromban volt a nemszívesen evett tejbegríz. A feléledt alakok Lelkem Lola körül annyira az életbe akarnak lépni a szomorúságaikkal, érzelmeikkel, csalásaikkal és csalódásaikkal, hogy arra sarkallnak, hagyjam már a más dolgaim, üljek le, és írjam már végre tovább! Ilyen fonák viszonyban voltam én a tejbegrízzel telt tálkával, amelynek az alján ott sétált virágok között kis kosárkájával a karján Piroska, és mellette, felnézve a kislányra, ott sompolyog az ordas farkas, hát igyekeztem kedvem ellenére gyorsan enni a tejbepapit, nehogy Piroska megfulladjon a papi alatt, de hagytam a farkason mindig annyit, hogy belefulladhasson!

... és kerget a lelkiismereti kérdés, mi történik kedves hőseimmel ott, ahol hagytam őket...

... és jön, jön a tejbegríz-effektus...

Hatalmas hófúvással köszöntött be a másnap. December 2-ika volt, és megállás nélkül szakadt, másnap befútta a bejárati ajtót a két lépcsőjével, felettünk a reménytelen, ónszürke ég, köröttünk a csupasz erdei fák ágai közt sivító szél, az immár járhatatlanná vált egyetlen volt út tudata, a lelkek mélyén az elzártság szorongása az ott ragadt öcsém alkohol-elvonási tüneteivel tetézve levertté tett mindnyájunkat, még ha olykor elterelte a figyelmet a vadászat tervezgetése. Tivadar az udvariassági viselkedés felszínén lebegett, de érezhetően belülről erős gondok nyomták, Pál összeomlása végleg elundorította tőle, csak Klárikámon nem fogott a bú, mert ő életet várt, olyat, amit ő teremtett.

Egész nap a hó vastagságának növekedését figyeltük, mindenki saját magával volt elfoglalva, a kellemetlen helyzet feldolgozásán túl KisZsuzska, Anyám, Balázs jártak a fejünkben, s én néha elrepültem a rideg kövek és festett képek közé a kis templomba. Vajon mi lehet vele?

Harmadnapra kiderült, Krisz nem győzi egymaga, a férfiak, azaz Tivadar és János vőm nekiláttak fát hordani, aprítani a konyha hátsó ajtaján át, mi meg Klárikával a konyhában igyekeztünk hasznossá tenni magunkat. És akkor a küszöbön... Ó, azok a küszöbök! Milyen jelentős helyszínek! Ott meg kell állni, hiszen azért vannak, és a hirtelenjött, sürgős mondandók mindig a küszöbön hangzanak el akár befelé, akár kifelé menet! Most kifelé menet, a nyitott ajtóban megállt Tivadar, és maga elé nézve kérdezte:

- Gregát nem láttam mostanában... Segíthetne! Hol lehet? - azzal kilépett, és becsukta végre maga mögött az ajtót.

- Igaz is, - toldta Krisz - napok óta nem hozott friss tejet. Vajj gondoskodik-e az árva tehénkéről? -

Az istállóban most csak az az árva tehénke állt, lovaink Fügeden, s a tágas térben, az ajtótól balra, a keskenyebbik oldalon egyetlen rácsos, kicsi istállóablakon szűrődött be némi téli, havas, szürke fény. Túloldalon, a padlásfeljáró deszkái alatti sötét lyukban alig lehetett észrevenni a dikót, Grega fekhelyét. Ott ült az öreg, mezítelen lábai a csupasz földön, kezében a kapca rongya, és lefelé bámult fagyos lábaira, vállán a pokróc félig-meddig. Egy szál ingben ült ott ebben a zimankóban, uramisten! Tivadar szólította, hátha nem látta meg beléptekor, bár mögötte szuszogott János is, én is magamra kanyarítottam a kis bundát, és bevitt a kíváncsiság. Grega nem reagált, Tivadar hát megfogta a vállát. Az érintéstől arccal a földre bukott az öreg, és úgy maradt ott ülő helyzetébe dermedve. Nem élt.

Mióta nem? Azelőtt KisZsuzska látta el ezt a szegény félnótást... Jó ég! Mikor is ment le KisZsuzska? Hány nap is telt? Észrevétlen ment el, ahogyan élt, tán maga sem tudta, mi történik vele...

A férfiak feltették a könnyű kis, öreg testet a dikóra, leterítették öreg pokrócával... Alatta domborodott a megfagyott Grega...

- Ilyenkor nincs az az ásó, ami ebbe a kemény földbe beleharapjon. Egyelőre marad. - Fordult ki elsőnek Tivadar. Krisz a tehénke mellé ült a sajtárral, benne meleg vízzel, hogy duzzadó tőgyétől megszabadítsa a tehenet, János a jó gazda mozdulatával szénát vetett elé, és megmerítette a vödröt a mély hóban.

Megint egy gyász. És elmaradnak a temetések. Még öreg Zsuzskám sem került végső nyughelyére... És eszembe jutottak Grega szavai: "... A halottnak vissza kell térnie az édes anyaföldbe, hogy ott nyugodjék. Így persze nem nyugszik meg soha, és nem állhat a Teremtő elébe a bűneivel..." Akkor mondta, mikoron Miklós visszajárt. Most akkor hányan jönnek el meglátogatni az éjszaka csendjében? Hány földeletlen halott?

Szó nem hangzott odabenn sem. Pálnak kinint adtam, és lefektettük az üres vendégszobában, különben ki-ki elvonult. A gondolatok sötéten settenkedtek a házban. Ebben a hóhullásos, halottas, téli estében mindenki azt hihette, már csak a nehéz fellegekkel vagyunk kapcsolatban, ami szorgalmasan küldi ránk apró pelyhekben az áldását, meg talán az Istennel, aki széllel fúvatja meg az erdő ágait, hogy csak úgy sivítanak, s a kerti fenyőkről nagy puffanásokkal sodortatja le a dermedt hótömböket. Kívül, belül csend.

Egyszerre veti fel mindenki a fejét. Kerékzörgést vélünk hallani. De nem! Igazából kocsi az! Nem is egy! A mi csézánk, amit Balázs vitt le! Meg a fedett batár, a Klárikáéké! Ismerős zörgések, ismerős nyerítések, és ismeretlen hangok: Hóhahó!

Az összefüggő hófüggöny eltakarta azt, amit a fülünkkel azonosítottunk. Mindnyájan az ablakhoz nyomtuk az orrunkat. Tivadar vette a bátorságot, hogy kilépjen ebbe az ítéletidőbe. Hát azok végül is ideértek, széllel, hóval, szügyig érő jeges takaróval küzdve! Persze, Anyám nem feledett, s idehajszolta ezt a két ember, kockáztatta a lovak épségét, merthogy a gyerekei meg az unokái... Lehet, odalent tán kevésbé kemény az idő? Bajuszos, pozsgás, középkorú ember ugrott le az első bakról, és lépdelt a ház felé, mögötte egy félig még gyerek vesződött a lekantározással. Betessékeltük mindkettőt a Forszálba, hová átsurrant a kandalló melege, Krisz meg hozta már a bögréket a forralt borral, én meg elviharzottam a vaskos borítékkal. Anyám küldte. Nekem! Már a fogása is elöntött nyugalommal, és gyöngybetűi egyenesen örömmámorba hajszoltak. Ami pedig benne állt!

X  X  X

Kezemben a súlyos levél. Annyira vágyom elolvasni, kibontását mégis halogatom. Akkor még nem tudtam, miért.

"Drága leányom, Ilonám! Mindenek előtt légy bizalommal e levél vivője eránt. Ő énnálam is kocsisom volt. Igen megbízható, szavatartó ember, és amint neve is elmondja, egész családja kocsikkal s lovakkal foglalkozék, tehát értő ember is: Kocsis Lajosnak hívják. Véle küldém fiát is, alig 16 esztendős, eléggé az anyjára ütött, aprócsontú, de bírja a munkát, s apjára igen hallgat. Amúgy az öreg Lajos özvegy, és bizony elvolna Zsuzska kis házában. Add oda néki jó szívvel, és tartsd úgy, mintha Zsuzsa testvére volna, nem idegen. Mindehhez még hozzáfűzném, édes lányom, hogy onokámnak, Klárikának és hites urának törött kocsiját is megjavítja odafönn, hogy mire ők útra készlenének, el is indulhassanak véle bátran azon rettenetesen hosszú útra, amihez ezennel kívánok sok szerencsét, jó időt, és Isten áldását! Sokezer csókkal! Add által nékiek, szívem Ilonám!

Más mondandómra nem akarék bőven kitérni. Ahogy Isten adta, el is vette sok-sok szenvedés és bajlódás után a mi édes Zsuzska szolgánkat, kit amúgy tisztességgel el is temettünk, bár nagy volt a fagy, és igen reá kellett beszéljem szóval és egyébbel a temető szolgáját, hogy a sírt hamarost kiássa. Akkor még nem tudtam, hogy széleset kellett volna kérjek, hogy melléje letegyék édes egy leányát is, aki hamarost követte. Ám mindez csak gondolatomban fordult elé, hiszen az események egészen másképp alakultak.

Híven próbálom leírni néked, hiszen mind a két Zsuzsánna neked igen szoros szeretteid közé tartoztak. Megérdemled, hogy tudd elmúlásukat. Öreg Zsuzskát aztán nem csak a dereka és lába, hanem a szíve is hamarost elhagyta, aminek hálát is mondhatnók, ha nem félnénk Isten haragjától, de hát már annyit szenvede szegény, hogy élete kihunyása csak megváltás volt néki. De nem nékünk, különöst lányának nem, ki még méhében gyermekével lemosdatta szegényt, és ahogy illik, meg adta néki a végtisztességet egész éjszakai virrasztással, és a szomszédasszonyaival együtt való siratással, kántálással, amin magam is kis ideig részt vettem. Nem háladatlanságból kis ideig, hanem magam sem érzem magamat jól. No, de inkább kis Zsuzskáról. Le nem tudom írni az ő szenvedéseit, amely hajnalban elfogá, úgy hogy édesanyját végső útjára kikísérni sem vala képes. Ezen kesergésében nagy fájdalmak törtek reá, és bizony ezen fájdalmak szülési kínokba mentek által, ami eltartott egész éjjel és nappal is még, sőt azon túl, csaknem három napon át. Hiába hívtuk a bábát, az megpróbálta, amit tudása adott, de sokat nem tehetett, az a gyermek csak nem akart a világra jönni, hiszen hogyan is tudott volna, ha nem úgy feküdt az anyja méhében, ahogy kellett volna. A bába hiába próbálta forgatni, bizony nem sikerült, ahogy az csak igen ritkán szokott volt. Az egész környék KisZsuzska kiáltozásától és átkaitól volt hangos. Nem ezt érdemelte, Uram, bocsásd meg szavaimat, de tényleg jó és rendes lány volt. A szenvedés kiáltásai nem számítanak az Úrnál, remélem, és hiszem, hogy édes jó anyja nem fordult meg a sírjában ezen szörnyű szenvedés hallatán. De biz a gyermek sem! Csak harmadnapra sikerült Kákáné Borisnak úgy nyúlnia, hogy a gyermeket kipréselte a rettenetes harapófogó nyíláson által, mitől pediglen Zsuzska egy hatalmas kiáltással kiszenvedett nyomban, amint felsírt a pici. Nem bírta tovább, de meg az a hatalmas barlang sem volt emberi nyílás! Soha ne lássak ilyet! Akkor érkezett Balázs, és rontott bé a házba, s látá a borzalmakat, és eszét veszté nyomban, megfogá piciny fiát, megszorongatta mint anyagyilkost, de úgy, hogy azonnal az is kimúlt a kezei között, hiába kiáltoztak az asszonyok odakünn. Nagy csönd lett ezután. Balázs kifordult az ajtón, bézárta, hogy senki oda be ne mehessen. Az anyja házából épp kivittük a holtat, most két új holt feküdt vérében benne. Azzal Balázs künn a hóban, a kert aljában kitépett kerítés karójából, padnak lépcsejéből, ebből-abból nekilátott valamit összeeszkábálni. Odasompolygék magam is, mondván, lesz nekiek rendes koporsójuk, már szólottam érte, de mintha nem is hallotta volna, csak tovább kalapált vadul, azután már senki nem mert szólani hozzá, sem Zsuzskát és a kis pogányt senki el nem merte siratni, rendbe tenni a másvilági útra meg különösképpen nem, hát csak hallgatott mindenki körül két teljes napon át. Balázs egy korty italt, egy falat ételt nem vett magához. Másnap alkonyattájt benyitott a hideg házba, és az elkészült talyigára rakta holt családját, szép akkurátusan be is takarta őket nászukra általam adott cifra paplanyba, maga fogta magát a talyiga elébe, és kihúzta a kapun. Egy szót nem szóla, még köszönést sem, és nekiindult az éjszakának a Tisza felé. Senkit nem küldtem utána, semmit nem küldöttem, hiszen láttam, hijába. Hogy hová ment? Isten a tudója, ki segítse őket nagyon! Nem tudom könnyek nélkül írni, mi setét sejtések fordultak meg bennem, s nem hessenthetők el már tán sohasem...

De tovább! Most Mátyásiról beszélnék, illetve kérdeném, felküldhetem-e hozzátok a vadászatra, merthogy nem hívtátok, különösen te nem, Ilonám, mit nemigen értek. Magyarázatul engedékenységemre írom azon gondolatomat, hogy Mátyási nálam ellakása elsősorban öcséd, Pál miatt vala, ki reménylem, nálatok most jól van, és nem okoz gondot. Szegény lézengő Mátyásit is ő bolondította meg. No, nehogy azt hidd, rád akarom tukmálni, a vadászatra való meghívást is ne vedd kérésnek, ha úgy gondolod! Öcséd fölé véltem őt őrizőnek, helyrebillentőnek, s ha te is úgy gondoltad volna, a te vezénylésed alatt. De látod, fordítva sült el a dolog, öcséd kerekedett felül, és azzal a nyáj-vásárlással túlhajtotta a leánykérést, ámbátor ugyan azt hiszem, inkább a saját zsebére hajtott nem keveset, de hát Mátyási annyira beleesett az ügybe, hogy nem keverném megye-szintig a kérdést. Tény az, hogy szegény Mátyási magát biztosítani szeretné hátralevő életére, hiszen tőlem csak kenyeret kap, azt se sokat, abból ugyan hozományra gyűjteni nem tud, de hát nekem is kevés van. De jure meg ugyan már mire használnom? Látod, Pál megfogásában sem vált be. Mindehhez még hozzá kell fűznöm, hogy tény, gyerekkori hevülésedről tudtam, tán apád is, nem firtattuk egymást közt sem. Én nem állottam közétek, mert saját fiatalságomra emlékezék, mikoron is nagyon megszenvedtem, hogy hűség mián visszafogtam a természetet, és emiatt aztán nem akartam, hogy te is így szenvedd meg az úgynevezett becsületet. A természet ilyen, ám ha kielégül, hamar hamvad, s lám, kiheverted te is, és a mostani felháborodásodból azt olvasom, érzelmeid akkor sem lángoltak feléje annyira, inkább a test, és persze azon sem csodálkozom, hogy már ő számodra egészen a múlt, mit felhevíteni szándékodban nincs, és szerinted is jobb lett volna, ha nem támad föl, hanem csak szép emlék marad.

Mátyásival lehet beszélni, bár ostobának téteti magát, ha úgy látja hasznosnak, és hát beszéltem is véle, hogy ne kapja már el a kisnemesek hóbortja, azaz az arisztokrácia felé irányuló hódolat, és feltétlen odaadás, hiszen jómagam is emberszámba vettem eleddig, és elfogadta a helyzetet, de hát én más szemmel láttatom általa, ez érthető, ugye, leányom? Ha akarnád te is megértethetnéd vele magadat, és erre jó alkalom lehetne a vadászat lázas és mozgalmas tevékenysége. Én a magam részéről nem akarnék megválni tőle, és ezt a felemás helyzetet te elsimíthatnád néhány jó szóval. Gyakorlati szükségem nincs a szolgálataira, de jó néha egy-egy órácskát a tea mellett estelente, gyertyagyújtás előtt elbeszélgetni valakivel. Talán ez érthető részedről, ugye? Ha néha nálam összetalálkoztok, legyen az számotokra nem kellemetlen azon incidens után.

Látod, mennyi mindenről tudnánk mi beszélgetni, ha sűrűbben találkozhatnánk! Klári unokámról például. Úgy látom, okos, mondhatni polgári gondolkodású asszony lett jó gazda férje mellett. Mintha a természete nem lenne sem Almássy, sem Zách. És talán éppen ezért lesz boldog ember. Mit gondolsz? Tartsa meg az urát sokáig mellette a jó Isten, hogy csinálhasson neki sok-sok gyereket!

Azután meg vitatkozgathatnánk Tivadar unokámról is, ha itt ülnél velem szemben. Persze, elfogult vagy, de hiszen én nem csodálkozom ezen, én is így valék Pállal, mint anya a fiával. Te nem fogsz akkorát csalódni, mint én, ám soha nem fogsz éngem panaszolkodni hallani. Legfeljebb segedelmedet kérem, ha kérem. Tivadar jó gazda lesz, mert kötelességtudó, van benne valami az Almássyakból. Ha le tudja szerelni Pált, ki vívja majd az igazát ügyeskedéseivel szemben, és nem kell hivatalos útra terelni a dolgot. Ezt Mátyási is bizonygatja, bár a nyájról nem szívesen mond le, de állítja, hogy Tivadar a Zách-birtok jogos tulajdonosa, éppen ezért sugallanám néki, legyen a legeslegelső lépése, hogy szerezze meg írásban az örökségi végzést, minél gyorsabban, s ezen dologban a gyöngyösi alispán minden bizonnyal készséggel segítene neki. Mármint a sürgősségben. Aj, ám én olyan avíttas vénasszony vagyok, olvashatod, nem értek én az ilyesmihez, mindazonáltal doktor Mátyási József jogászdoktor szavaiból ilyesmit hámoztam ki.

Ami pedig a mostani szív-viharodat illeti, hadd támogassalak meg egy-két gondolattal! Látod-e, mennyi a mondandóm mindenféléről, ami azt is jelenti, éjjel-nappal rajtatok jár az eszem! De ne félj ám, drágalátos lányom, Ilona, majd eme levélnek is a végére jutsz, s remélem, nem teszed le boldogtalanul, hanem jó szívvel. Tanácsolnám legelébb, hogy alaposan ismerd meg azt az embert! Ha Zách-vér folyik benne, nehezen nyitható. És bár azt mondja a költő, hogy "amit elmulaszt az ember, az soha többé be nem hozható, s ez a hiány fáj halálodig", mégis vannak olyas esetek, amelyet jobb elkerülni. Szeresd hát, mert szeretned kell ötven évesen is, ám úgy, mint a fiadat! Segíts neki felemás, lemondásokkal teli életében, és olvadj fel ebben az érzésben, és amikor már elég erősnek érzed magad, vesd el! Isten pásztora ő, mégha szeretetre méltó is. Féljed az Urat, Ilonám, szükséged lesz még az elnézésére. Mivel azonban az anyád leánya vagy, igyekeztem megismerni őt: ott jártam néhány paraszttal még a hófúvás előtt, és letétettem alkalmas helyre némi kő és faanyagot egy paplak felépítésére. Tivadar hozzá is kezdethet majd, mikoron kitavaszodik. Bizonyos vagyok abban, hogy lelked is meg fog nyugodni, mikoron testét biztonságban tudod, pediglen az ő lelkének, amint a te lelkednek is, nagy szükségetek lenne egyfajta érzelmi biztonságra. Imádkozom értetek!

Édes lányom, a szóból akkor is sok, ha jóra valók, befejezem hát hosszadalmas levelemet, helyette inkább forgassál verseket, könyveket, járjál nagyapád útján! Kicsiny Szirmay-ivadék vagy te! Látod becézgetlek, mint karon ülő korodban, de hát nagy benned most az érzelmi zűrzavar, mintha csak gyermek lennél. Aztán meg kipróbálhatnád a tolladat: az írás sokat könnyít, ha már valódi támasz nincs a közeledben! Én is elfelé vágyakozom, nem számíthatsz rám. Áldjon az Ég! Nagyapád legyen vezető Szellemed! Én is feléje nyújtom a kezem, ha segedelemre van szükségem.

Válaszodat, ha néhány sornyi is, elvárom nagy-nagy szeretettel

Anyád                      
Gróf Almássy Gerzsonné Szirmay Antónia

Kelt: Fügödön, az 1823-dik esztendő Karácsony havának legelső napján.

X  X  X

Hát ezért halogattam a vastag levél felbontását. Anyám még soha nem tárulkozott ki előttem ennyire! Semennyire inkább. Elvonult, hallgatott, s ha szólt, olyat, mi elvárható volt. Ám most a rossz előérzetem csak erősbödött. Ködös előérzet, és nem tudom, honnan jő, mely sorokból. Hiszen drága Zsuzsáim tragédiái szörnyűségükkel teljesen átjárták a szívemet, és elsöpörhettek volna minden mást, és mégis, mégis még mindig, ahányszor Anyám levelére gondolok, kérdőjelek sora ágaskodik bennem. Nem vagyok képes elkapni őket. Legalább a kérdőjelek legyenek konkrétak! Talán Pál veszélyes talentuma az, mi ellen Anyám Mátyásival védekezik? Mégis hiában, mint írja? Tán a kitüremkedő vallomás régi, elfojtott szerelméről, amellyel engem figyelmeztet, véd s aggódik reverendásom iránti érzelmi vonzalmam miatt? Megütött a vallomása, és igen különös, hogy összevág minden! Az Almássyak és a Záchok közötti eleve elrendelt vonzalom, mely Anyám életét aranyozta vagy setétítette, igazából nem tudom egyfelé eldönteni. Jaj! A sok elbogozatlan kérdés! Inkább futottam volna hozzá, leülni pislákoló fahasábokat ölelő kandallója mellé, és beszélgetni, beszélgetni... Semmint idehaza sürögni a vadászat előkészítésével. Ezek már Miklós életében is riasztottak, fárasztottak, a világ végére is elszaladtam volna előlük, s azt hittem, Miklós kőházába zárkózásával egyszer s mindenkorra megszűnik, hiszen fegyverei odabenn csüngenek a falakon, de nem! Tivadar rálelt egy rejtett kamrára, és elhatározta, újra kezdi a nagy életet itt fenn, a Szalajka ormán, ebben a pici kastélyban.

Pihenésem azon percek, amikor elbújok a szobámba pihenés címén, és újra meg újra elolvasom Anyám levelét, és lelkemben elszállok a kőrakások és farakások felé, ahol József remélheti egy emberibb élet kialakulását. Bár futhatnék el innen oda, ahol ugyan nincs kandalló, de mégis elöntene a meleg látásakor.

De nem! Kopognak, Krisz dugja be a fejét, és nekem mennem kell: Szállingózik a nép felfelé, hát hol is legyenek? Hely kell az istállóban a vendég fogatok lovainak, persze hogy eltapossák a tavaszi répa-ágyasomat, meg a kondéroknak is kell a hely. Tivadar lázasan intézkedik, Pál kiszabadulván kétnapos absztinens fogásából boldogan segédkezik, nyitják a fegyver-kamrát, és a Forszálban gúlákba rakják őket. Kell majd a hajtóknak. Ugyan nem értem. Miklós parasztnak válogatva adott fegyvert, de hát Tivadar mindig valamely külhoni szokásra hivatkozik, és Pál bólogat, törlené feketült lelkéről a foltokat, és akkor lendül igaz tevékenységbe, amikor fel kell gurítani a pálinkás hordókat. Lajos, új emberünk és fia ügyes bakokat állít az erdő felőli oldalon ezeknek, minél nehezebben legyenek megközelíthetők, bár én tudom, hamarost üres lesz mindkettő, hiszen az ujjak gémberedettek, a lábak nedvesek a hideg latyaktól, és a fejünk felett lógó sötétszürke párnás felhők túl komorak ahhoz, hogy hamarost ne zúdítanák a nyakunkba tartalmukat. És lám, ki sem gondoltam, már a fejemre hullott az első pihe, aztán a második, harmadik, és órán belül fehér lesz ott, ahol nem járja le a nép. No, hajnalra, mire megérkeznek az úri vendégek, fehér világ várja őket. Legyen mit bevérezniök. Az egyik paraszt szerint a nagy hely felől, a Mátrán túlról mackók érkeztek, a bérci nagy tölgyesben látták őket. Istenem! Hiszen ezek fenevadak! Rohanok Anyám betűihez vigaszul, megnyugtatásul, de elszundítok, hiába künn a zaj, rivalgás, és Miklóssal álmodom.

Karom lehanyatlik hasamra a nyitott levéllel, messziről hallom a kinti zsivajt, kopácsolást, hangokat, elzsongítanak, szemhéjam nehezül, de riadok, ajtómon halk nesz, mintha a kilincset nyitná valaki, hogy észrevétlen maradjon, vagy ne zavarjon, ha tényleg elszundítanék, hát persze, hiszen Krisz az, s máris húzza vissza az ajtót: most mégsem! Kicsit éberül az agyam, mit akarhat, még fejem is arra fordítom, és érzem, ez nem Krisz. Az illatát ismerem, ez nem az övé. Durva erdei szagok áramlanak felém, felijedek, nem tréfa, érzem, kinyitom a szemem, s az ajtóban egy hatalmas medve áll moccanatlan, és néz. Épp úgy, mint az olyan állat, aki várja a pillanatot a támadásra. Figyel, szinte hipnotizál, nem moccan, hadd higgyem, álmodom. És nem hagyja el sikoly az ajkamat! Néma tátogás, mi telik tőlem, felülnék, de moccanni sem tudok a félelemtől. És a medve besétál, közeledik, nem messze az ágyam onnan, kezem görcsösen a papírokba kapaszkodik. Anyám levelei izzadt markomban, én a medvét nézem merőn, ám átváltozik, levedli a bőrét, mancsával leemeli az álarcát, s alatta Miklós, nevetve remek tréfáján. Hallom a harsány és durva röhögést, kínomban visszahanyatlok az ernyedt félálomba, a félelem elmúlt, helyébe az ijedtség utáni vad kalimpálás, és elkeseredett düh, amiért ennyire rám ijesztett. De már nincs is sehol! Visszament emberei közé, hiszen holnap vadászat, s mint egy ősi szertartáson, felvette holnapi áldozata bőrét. Riadok: De hiszen ez már Tivi vadászata. Miklós ott fekszik az ágyán kőházában! Az egész csak álom! Kinyitom a szemem. Idebenn minden a régi, takarómon gyűrött papírok, kisimogatom, papucsomba bújok, és kinyitom az ajtót. Kláriék szobájába sietek, hogy kinézzek arra, Miklós nyughelye felé... És igen, ahogy gondoltam: az ajtó nyitva, tárva, befújja a havat a szél, látom szinte az ágy takaróját lebegni a téli viharban, és látni vélem, hogy Miklós sehol. Tehát nem álmodtam! Visszajött a másvilágról vadászni, állati életet oltani, lőni, hadakozni, férfi módra élvezni az erdő hatalmát.

Homlokom az ablaküvegen. Meleg üvegen. Nem: meleg kéz a homlokomon. Krisz az. Sikoltozásomra jött be. És megerősítette, hogy a repkény Miklós úr ajtaján érintetlen, s hogy medve nincs a közelben, igyam meg ezt az édes tejet, maga fejte, másnak nem is ád, csak Klárikának még, kell a holnapi kalácsba a többi, de ezt igyam, és öltsem a kabátot, jobb, ha kint vagyok, elszáll a félelem az emberek között.

És igen. Most hajtották fel a holnapi ebédre szánt juhokat, vagy tíz békés, fiatal állatot, Klárikám köztük, simogatja őket, János vőm hasára kulcsolt kézzel gyönyörködik a fehér havon poroszkáló hófehér gyapjakban, s mosolya mögött számlálódnak az aranyak, gondolom némi rosszindulattal, aztán az asszonyok közé sietek, mert tudniok kell, hogy a birkapaprikásba, ha várható is őzhús holnap, mégis inkább csombort tegyenek, meg sok borsot a hagyma pirulása közben, mert az úgy jó, és Krisz meg a kemence mellett dirigál, Pál már alaposan belekóstolt a hordók valamelyikébe, és messze, az istálló fala megetti színben Lajos szegezi a batárt, Tivadar meg szétszedi, olajozza a fegyvereket, ideki nem csinál nagy piszkot, s a fiú nézi-nézi, a KisLajos, hordja be, és immár a harmadik gúlába teszi a Forszál padozatán. Sok gyilkos fegyver. Kerülöm, és keresem a dolgomat.

Este már elcsendesül minden, az udvaron hatalmas máglya köré gyűltek a hajtók s asszonyaik, a hóesés elállt, tán kedvez a másnapi eseménynek, én körülsétálok, mint jóravaló gazdasszony, s épp szembekerülök Tivadarral, kezében apja puskája. Eddig Miklós őrizte. Ott volt a falon, biztosan tudom. Most a kezében. Megreszketek. Jöjjön, Anyám! - karol belém fiam, és tudom, jobb, ha szót fogadok, és nem nézem meg, a kőház ajtaján valóban épek-e a vadszőlő folyondár ágbogai.

X  X  X

Este mennyi balgaságot elkövetne az ember a képzelet játszadozásai közepette, ha el nem halasztaná a cselekvést reggelre, amikor a napsütés kijózanítja! Ráadásul igencsak ugattak a kutyák. Izgatottak voltak tán, vártak a másnapra. Még jól is jött a ramazúri! Amúgy sem szívelem őket, Miklós is, Tivi is igyekeznek távol tartani a jó ebeket, most meg végképp kerülöm vicsorgó, morgó, inafeszült közeledésüket. Így hát ez is visszatartott attól, hogy odalopózzam Tivadar ajtajához, s bekopogjak, arcát megnézzem, hogyan volt képes a halottra nyitni a hónapok óta zárt ajtót? Hogyan volt képes tolvaj módra leakasztani apja kedvenc fegyverét? Mi vitte rá? És honnan szedte az erőt? S ha a holt nyugalmát megzavarta, tán a kutyák is ezért... Amúgy is rövid az éj, hiszen hajnalhasadás előtt már érkeznek a vadásztársak, hát csak aludjon... Ha tud...

... És képzeld, Chrü! Akkor hajnalban megállt a hó, ami egész éjszaka csendben hullott, és tisztára fedte körül a világot, még kitisztult az ég is, valahol gyenge holdfény terült, amikor meghallottam az első lódobogást, és megmocorgott az istálló, a két juhász a kést fente a birkapörkölthöz, az asszonyok a kemencét fűtötték, az asztalon sorban a dagadó veknik, és megmozdultak enyéim is meleg ágyukban, Lajos pedig a kandallóval piszmogott, mert hát cudar a hideg odakünn.

Ki sem dugtam az orrom, ajtórésen át figyeltem, mint jönnek sorban, Lajos mint köti be a lovakat, s merre állítja a fogatokat, bár az nem volt sok, ebben a térdig hóban nemigen mozdultak ki az asszonyok még csevegésre sem, nemhogy vadászatra. Szoknyát alig láttam, női lovaglónadrágot meg csak egyet, de azt jól megnéztem, aki az a merész? A szoknyák besuhantak a Forszál melegébe, igyekeztem hát bemenni közéjök, de előbb a kis merész után fordultam, aki lovát a szemközti fához kötötte, tehát megy a férfiakkal, vállán kicsi női karabély, fején prémes kalpag, csizmája bélelt, kifordul a prém a szélin, az arca piros, ahogy megfújta a szél, tekintete fürge, amint Tivadart keresi. Tehát az ő hálója vagyon kivetve. A kis költőnő, Szemere Adalberta, azaz Bertuka, alig 17 éves, mint hírlik, nem nagy a birtok idefönn, Zemplénben.

Krisz már sürgött-forgott a három nőszemély körül, rokonok Mérából, Gyöngyösről is, húgaim. Majd elleszünk ebédig valahogy. Csevegni mindnyájan megtanultunk, ez komoly feladat mifelénk. Odakünn már megkezdődött az ivászat, fázik a paraszt abban a semmi gúnyában, és még előtte a nap, a hajtás fáradsága, s ki tudja, mivel kell szembenézniök. No, nem mintha bárkiben akárcsak felmerülne is a félelem, hiszen férfidolog ez, s ki reá kiszemeltetett, az még büszke is, s lenézi az otthonmaradottakat. Lehettek vagy húszan, s hogy mikor keveredett közébük Palkó a maga potrohával, nem tudom. Azt hittem, ő itthon marad, de látom, komoly felszerelés csüng a vállán. János vőm csak megjátssza a nagy vadászt, inkább Klárika mellett melegedne, de ott tipeg-topog, nem tudja, mit kell ilyenkor csinálnia, kérdeni sem, nem volt elég ideje a magyarhoz, Klárika meg előzékenyen elsajátította azt a szakramentumos cseh nyelvet, hogy bele nem törik a szavakba, de hát Klárika sok mindenre képes, ha akar. No, hamar kivilágosodott már, megfúvattak a kürtök, és lódobogás verte fel a kis kastély udvarának csendjét, amint kivágtatott a hős sereg, nyomukban az ebek, utánuk meg a hajtók kürtökkel, puskákkal, lábukon vastag rongyok a hideg meg a zaj ellen, de fejükben még a pálinka gőze, szemükben jókedv és elszántság. Hát futottak.

A konyha felől jó illatok, és künn a kondérok körül is jó illatok, messze még a délidő, mire mind csak megjönnek, de üres gyomrokra készülünk. Fel is kötöttem a konyhai kötényt, és körülnéztem a tűzhelyek körül, kiadtam a diót, mákot a bélesekhez, mert azt magam mérem, nehogy eltévedjenek kézen-közön. Hozattam ízes mazsolát, az aszalt gyümölcsöt magam szárítottam, hát lesz mit az asztalra tenni. Igaz, volt már olyan, hogy alkonyatig hajtották, mire meglőtték a vadat, s mi várhattunk, éhes asszonyok, igaz, a jó melegben.

Most nem így esett. Túlságosan hamarost érkeztek az elsők, és túlságos csendességgel. Semmi harsány üdvrivalgás a medvét legyőzőnek, a szarvast meglövőnek, a vadkant elejtőnek. Kiszaladok hát, csak nincs baj? De bizony van. Nem vadat emeltek a vállukra a hajtók a hosszú rudakon, egy fia fajd sem lóg azokon díszítésül, és a trófea sem leng a fejek felett, mint diadalmi jelvény. A rudakon embertest. Jaj! Mellette Tivadar lépked, fogja a kezet, másik lecsüng túloldalt, s leteszik elém, az ajtó lépcseje elé. Pál az! Alatta még tócsává szivárog a vér, de melle nem emelkedik, és Tivadar elejti a kezet, amelynek már nem pulzál az ere. Öcsém halott. És körül a csend.

Valahogy nem tudok sírva fakadni. Csak nézem, és anyám szenvedéseit látom magam előtt. Hiába védte, nem tudta megvédeni. Mitől is? A rosszaságától? A vadállat karmától? Eltévedt golyótól? És hol volt Mátyási? Körülnézek: hol van ilyenkor? Hiszen felhívattam a gyerekkel idejében. Mátyási is ott áll a többiek között nagy némaságban, szemlesütve, mintha bizony tehetne erről? De miről? Ki szólal meg végre? Tivadar lép hozzám:

- Meglőtték. Küldettem már az Almássy-palotába Gyöngyösre, küldettem szegény Nagyanyámhoz, és mindjárt megérkeznek a csendőrök is. -

- Csendőrök? Uramisten! Minek csendőr egy vadász-szerencsétlenséghez? -

Elnémulok. Pál tetemére meredek, és nem tudok, csak az esti találkozásra gondolni.

- Az első Miklós-nap Apád nélkül... Tivadar... - dadogok, s nem merek ránézni, eltemetem arcom, félek, elárul. Nem érzek fájdalmat. Ami elborít, az csak olyan csodálkozásféle, mint amikor bekövetkezik az, aminek be kell következnie.

Aztán összeállt az eset. Innen is mondták, onnan is suttogták. Hogy hiszen még vad nem is mutatkozott, kellett volna még felfelé menni jó darabon, ahogy a medvelesők mondták, de épp előfutott egy szarvas. Valami hatalmas aganccsal! Olyat még nem látott senki! De lőni nem akartak, el ne ijesszék a nagy vadat, a medvét, amire igazából mentek, ám Pali csak felemelte a puskát, és lőtt. Rögtön azután másfelől is jöttek lövések. Pali elvétette, másoknak sem sikerült. Úgy látszott, mintha a hajtók is inkább a szarvasra mentek volna, a kutyák meg szorították, de mégse! A vad elszelelt, a kutyákat visszahívta Tivadar, és körülnéztek, ki merre van. Akkor derült ki, hogy Pál nincs közöttük. Vissza a csapásra, ahol utoljára látták, amikor megbeszélés ellenére lőtt, és igen, ott feküdt vérében. Még élt. Még sokáig élt, de beszélni nem tudott, csak nyögött, és Tivadart nézte, akkor is őt, amikor az utolsót rebbent benne a lélegzet. Hát fordultak. Oda a vadászat, oda a medve...

- De Isten a tudója, Anyám, inkább Pali bátyám maradt volna! Mit nekem a medve! Ki lehetett ilyen balkezes? Amikor a legjobbakat válogattam! A legjobb fegyvereket adtam! Tiszta téli délelőtt, jó látási viszonyok közepette! Érthetetlen... - ingatta a fejét a fiam, és ledobta a válláról a fegyvert. Nem az a fegyver volt, tisztán láttam.

A Forszál hamarost ravatallá változott. Az asztalt leterítettük bakacsinnal, körül a gyertyák. Pál teteme mosdatlan, piszkos. Lefogtam még nyitott szemét. A társaság idegesen szedelőzködni kezdett, mögöttem szoknyák suhogtak, igyekeztek kifelé, kinn pedig megállt a kondérokban a kanál, a szél a száradó birkabőröket csapkodta a szérű falához, a hordók érdeklődés nélkül várták, mi következik. A vadászatnak vége.

Lajos lovakat vezetett elő, a fiú a fogatokat igazgatta. Lelki bénaság uralkodott mindenkin, a parasztok egy csoportba verődtek. Vártak. Ekkor robogott be két csendőr hatalmas muraközi lovak hátán. Hamar ideértek, és elállták az utat, türelmet kértek az uraktól, és szép sorjában mindenkit kikérdeztek, mit láttak, hol voltak, és szép csendben minden asszonyt is kifaggattak, de ugyan mit mondhattak ők? Úgy tűnt, senki nem tud semmit. A faggatás közepébe került végül is Mátyási doktor a jártasságával, folyvást a csendőrök nyomában fontoskodott. Jó kliensét veszítette öcsémben. Most aztán Anyám végképp rászorul majd. De tekintetében több volt a riadtság, mint a fölény, segítenem kellene tán, s megindultam felé, hogy kivonjam ebből a kényes ügyből. Amikor elébem lépett egy magas úr, első pillantásra ismeretlen, de arcáról azonnal lerítt, ki ő, és amikor lehajolt kézcsókra, átégette a testemet a meleg vér. Ajka a kézfejemen, lehelete simogatott, amint kicsúsztak a szavak. Nagyon halkan suttogta: "Édesanyja, Tóni grófnő szerető csókjait küldi az ő leányának általam. Csak most tudom átadni." Kezem a kezében maradt: "Maradjon! Szükségem van magára! Kérem!" - suttogtam én. Az esdeklést nem tudtam visszafogni, rákulcsolódtam kezére, hangom megcsuklott, és most előcsurrantak az első könnycseppek. Nem a gyász cseppjei, de erről ki sem tudott. Az öröméi. Elsősorban anyám felé szóltak. Nyilván ő rendezte így, s a gondolatra felismertem rajta atyám vadászöltönyét.

Ellépett, és jöttek a szabadon eresztettek búcsúra mind szépen, sorban, félszegen, sietve és némán. Csak minél hamarabb el innen! Tele volt titokkal a levegő, a csendőrök diszkrét, de mégis hivatalos és elkerülhetetlen tevékenysége feszültséget vont köréjük. Láttam, mint zakatolnak a fejeikben a kerekek. Gördültek kifelé a kocsik, suhogtak az ostorok, lovasok ügettek a hóterhes fák között elfele, közben nekifogtak a ház fegyvereinek átvizsgálásához. A parasztok közelebb húzódtak egymáshoz. Ki az asszonyát fogta át, ki a sarat bámulta a lába előtt, ki a hűlő kondér felé pislogott, aztán intésemre Lajos körbeadott egy hordóból töltött butykost. Ekkor lépett közéjük a biztos, és egy fiatal, szőke, bajuszos, asszonyába kapaszkodó fiúra bökött:

- Ez? - nézett a fiamra. A kérdés fagyosan állott a levegőben. Ő bólintott. Akkor kivonta a csendőr a fiút a csoportból, kezét hátravonta, megkötötte, és félrevonszolta. A másik végzett a fegyverekkel, épp Tivadarét emelte, mit az imént eldobott. Ő emelt hangon kiáltott oda:

- Az az enyém! Csak hagyja! - a csendőr tisztelettel visszatette a puskát. - Másokéval foglalkozzon! Mindenkiét látta, kiket elengedett? -

- Igenis, méltóságos úr. -

Azt a félreállított parasztot néztem. Ez volna gyilkos? Ez a nyomorult? S ha mégis? Minek ad fegyvert az ilyen hozzánemértőnek a fiam? És még mindig folyik a kutakodás. Meddig még? Mi történik itt? Legyen már vége! Feltódult bennem a méltatlankodással vegyül düh:

- Minek ez a körülményesség? Vadászaton megesik. Mindenki hallott már ilyen szerencsétlenségről. Én mondom, a testvére! A tulajdon édes öcsémről van szó, mégis azt mondom, vegzálni senkit nem kell! Engedjék el! Azonnal! - éreztem, hangom gyászosan gyenge, bizonytalan és erély nélkül való. Mégis hozzám lépett az idősebb darutollas:

- Igazsága vagyon méltóságos grófnénak. Almássy Pál gróf úr azonban hátulról kapta a golyót. Közelről, ahogy a füst terjedelme mutatja. Nem lehetett véletlen. Meg aztán jó angol puskából való volt a töltény. Párját megleltük a hóban. Ilyen fegyvere csak a megboldogult gróf úrnak volt, az Ön férjének, asszonyom, ami ugye eltemettetett véle, ezt mindenki tudja itt a kastélyban. Meg kell találnunk a másik angol puskát. Az már megvan, akinek a kezében volt. Maga vallotta - szólt, és tisztelgett a csendőr. - Meg kell tudni, hogyan jutott hozzá! - fejezte be, és hátraarccal a lovához indult.

A lélegzet elakadt bennem. Tivadarra néztem. Elfordította a fejét. Ekkor lépett hozzánk József:

- Gróf úr! Én megnézhetem azt a bizonyos fegyvert? - kérdezte rászegezve a tekintetét.

- Ki maga, hogy pofátlanul elém áll? - csattant fel Tivadar, és megvetőn végigmérte a férfit, ám a tekintete megakadt valamin, ami miatt hozzám fordult:

- Mutasson be, Anyám! Ha jól sejtem, rokonnal állok szemben. -

- Így van. Ő a féltestvéred, Keszei József. -

Kezet nyújtottak egymásnak. Keszei nem hajolt mélyebbre, mint a másik. Fogták egymás kezét, és egymás szemébe néztek fürkészőn és keményen. A 22 éves fiú, kiben tombolt a kevélység, és a 40-es éveiben járó pap, aki emberi méltóságát szegezte vele szembe.

- Nos, gróf úr! Megtekinthetném? -

- Természetesen. Egy feltétellel. -

Keszei arcára várakozás ült. De az enyémre is.

- Ha helyére teszed, bátyám, ahová való - mondotta Tivadar, mint aki az életét teszi fel egy lapra.

- Meglesz! - kapta fel a fejét Keszei. - Ám nekem is van egy feltételem... -

- Mi lenne az? Félsz ujjlenyomatot hagyni a fegyveren? -

- Mentesd fel azt a nyomorultat! - Intett a fejével arra, amerre a két csendőr közrefogta a legényt. Mátyási mellettük állt, éppen bólintott, és azok nekiindultak. A két csendőr lovon, a megkötözött legény utánuk, futva, mögöttük egy asszony jajveszékelve loholt a hóban hatalmas jajgatással:

- Nem ő volt! Biztos úr! Puskája sem volt! Nem ő! Ne vigyék el! Ajajajaj! A gyerekek! Mi lesz velünk? Uram! - fordult hátra. - Szóljon egy szót a jobbágyáért! Az ártatlanért! - és térdre esett, a lucsokban térdén csúszva közeledett felénk az asszony, összetett kezekkel, arcán könyörgés és kétségbeesés feszült, ám torkán megakadt a jajgatás, amint Tivadar kemény arcába nézett.

Tivadar nem szólt. Megfordult, és bement a házba. Az asszony összeomlott, elfeküdt a hóban. Krisz emelte fel, és magával vitte a cselédházba: -

- Cssss! Minden rendben lesz. Az úr jó, meglátja, szól érte, ha kell. Na, jöjjön! - és becsukódott mögöttük az ajtó.

Keszei remegő kezekkel oldotta el közben a lovát, felpattant a hátára, szó nélkül lova véknyába vágta a sarkát, és hatalmasakat vágott a tomporába rövid korbácsával. A ló elvágtatott vele, mint a szél. Vissza se nézett.

Üres lett az udvar. Ketten maradtunk a színen: Szemere Bertuka meg én. A leány kötőféken vezetve lovát egészen közel jött hozzám. Egyedül volt, egyedül is jött. Bátor és modern leány. Néztem figyelmesen, s ő meghajolt:

- Szemere Adalberta a nevem, asszonyom. Remélem... -

- Itt csak én remélhetek, leányom. A Záchok igen szenvedélyes nemzetség... Isten Önnel! - és magam is befordultam a házba.

Odakinn nagyon lehűlt a levegő, már leszállt a koraesti bágyadt nap, fagyos és sötét volt már körül minden. És ma még egy falatot sem ettem. A csukott ajtón át hallottam az utolsó vadász, a vadászleány lovának dobogását. Egyre távolodott.

Előttem az asztalon gyertyák lobogtak Pál kihűlt, merev, véres és mocskos teteme körül.

X  X  X

Le kell zárnom ezt a történetet valahogy. Túl bonyolult, és távoli, mégis komoly fordulatokat hozott.

Az éjszakák, különösen az álmok többnyire meghatározzák a nappalaimat. Ma is fáradtan ébredtem. Nem a fizikai fáradtság tepert le, hanem az aggodalom. Pontosan nem tudom széjjel választani, mi volt igazában, és mit álmodtam. Izgatóak ezek a keveredések: Tivadar, Miklós, a puska és Pali. Tivadar az apja kriptájában. Egy puskáért küzdenek, a halott apa és a fiú. Miklóst olyannak látom, mint fiatalon, házasságunk elején, amint hidegen, megkeményedett arcéllel mondja ki a halk tiltó szavakat. Kegyetlenül sütött a suttogása. Tivadar most sem félt. Neki a fegyver kellett. Apját visszalökte az ágyra, kezében a fegyver, és üvöltött: "Nem adom!" Fel akartam ébredni, de a beszűrődő kiáltás: "Nem adom!" útját állta az eszmélésnek. A falakon is átszűrődött a gyötrelmes álom kilökte hang, egyre ismétlődőn, mint akit kínoznak. Aztán azt a szarvasvadászatot látom: Pali mögött Tivadar a puskával, és a közelben senki. Talán az a szőke parasztgyerek ott, a fa mögött. A szemtanú, aki ha elmondaná, mit látott. A rászegezett váddal el lehet hallgattatni... - futott át még féléber agyamon a hirtelen beállt csendben, és rám zuhant az álom végre, megbocsájtás nélkül.

Reggel gyűrött ágyamon üldögélve, kábán sem tudom elválasztani az álmot a valódi kiáltozásoktól, és fáj az elfogulatlan ítéletem. Meg aztán azon is hosszan tűnődöm lábujjam körmére meredve, talán jobban kellett volna szeretnem a fiamat is, az öcsémet is. Pali már kicsi korában sem érdekelt. A korkülönbség évei távolítottak el tőle ennyire? Vagy a természete? A fiús játékai idegesítettek, bár a parasztgyerekek között is volt kegyetlenkedés, hősködés, de Palinál valahogy nem éreztem igazinak, sem a szavakat, sem a dicsekvéseket, sem a tetteit, mintha az egésszel takargatna valamit. Most tudom: a gyengeségét, és lám, alamuszi tervébe, hogy kisajátítsa a Zách-birtokot, ügyetlenül belebukott, Mátyási végül kelletlenül bár, de visszalépett, Tivadar meg...

Megborzongok. Hideg van, csak az ágymeleg tart vissza még, de hát egyszer fel kell kelnem. Palit senki nem siratta a halála éjszakáján, legalább nappal imádkozzam felette. Talán feljön az öreg plébános... Bújok a papucsomba... Talán Anyám elküld érte... Talán Tivadar intézkedik... Már hallom is, igen! Ismeretlen a fogat, könnyű, nagy kerekeinek zajából ítélve hintó gördül a fagyott, havas úton. Muszáj felkelnem! Egy Almássy-címeres, kétlovas hintó áll meg az udvaron. Rozál lép ki. Egyedül.

- Palkó? -

- Beteg. -

- És te, Rozál? Hogy vagy, édesem? -

Rám néz. Tényleg ostoba kérdés.

- Megnézem. Elbúcsúzom. Hozzák a koporsót. A gyöngyösi kriptába vitetem. - Azzal ellép, leoldja gyapjúkendőjét, és benyit. Az ajtóban megáll, körülnéz. Pál tetemén kívül senki sincs ott, én sem követem. Hátulról kerülve a konyhába igyekszem. A Miklós háza mellett lassítok, s megállok az ajtó előtt. A tekergőző vadszőlőindák ága-bogai közt nincs hézag. Akkor tényleg két nemes fegyver volt idehaza! Hogyan is jutott eszembe az a képtelenség!?

Amikor kerülővel visszajutok a nagy szálába, már a kandallónál melegszik Rozál. Nem volt hosszú a búcsú. Leülök vele szemben. Krisz tálcáján forralt bor gőzölög. Magunk vagyunk. Egy pillanatra Tivadar ittlétét hiányolom, udvariatlanság. Rozál arca megtört. Nem hiszem, hogy a hirtelen gyász tette, de a sötéthajúak hamarabb öregszenek, s lám, megcsillant néhány ősz szál a fekete fürtökben a lámpás fényénél.

- Nincs komoly baja a fiacskádnak, remélem? -

- Tél van, és nem lehet otthon tartani, ha hull a hó. -

- Van elképzelésed a jövődről? Vagy túl korai a kérdésem, édesem? -

Rozál megfagy:

- Pontosan tudom, Lonci néném, hogy a maradék Zách-birtokot minden áron meg kellett őrizni. Pál keze alatt előbb-utóbb a Jósvafőiek és az Almássyak vagyona után úszott volna ez is. De a megoldás meglehetősen drasztikus, nemde? -

- Jézusom, Rozál! Miket beszélsz? -

- Magunk között vagyunk. Lonci néném is tudja, Pál alkoholista volt, kártyázott, és imádta a nőket. Élősködő volt, így igaz. Az én életemet tönkretette, a fiamét nem hagytam. Lonci néném is majd a hálójába került. Mi tagadás, nem volt helye a földön immár. Édesmama az én pártomon állt, de nem hiszem, hogy felmentené az unokája tettét. Nem ember dolga önkényesen más ember felett ítélkezni! -

- Egy ismeretlen, bátor asszony ül előttem, kit tisztelek, Rozál. Én még végiggondolni sem merném, amit te kimondasz. Ámbár nem is hiszem... -

- A folytonos önvédelemben megkeményedik az asszony, ha támasz nélkül marad. Eddig is e módon álltam meg. És épp tegnap érkezett a levél, hogy a Mátyási segedelmével szerzett svájci idegszanatóriumba elhelyezhettük volna! Az az 1500 juh éppen kitette volna az induló járadékot.... De már Pál is oda, meg a juhok is... - ekkor folyt végig egyetlen könnycsepp az arcán. Gyorsan letörölte.

- Jól kitaláltátok... Látom, Mátyási olyan lett a családban, mint egy mindenlébenkanál hátramozdító. Nem mindig sülnek el jól a javaslatai... Nem bíznék benn... -

- Mindegy már. Mátyási, ő van! Ingyér! A gőgjének és a múltjának a foglya. Pál viszont elvégeztetett. -

E szavakra lépett be Tivadar. Kézcsókra indult nagynénje felé, aki a fekete gyapjú gyászkosztümjében fenségesen ült a lobogó tűz és a pislogó lámpás kettős fényében. Tivadarban láthatóan megnőtt a tisztelet a szépsége és a keménysége láttán.

- Megállani, Tivadar! - emelte hangját Rozál.

Egy pillanat volt mindössze. Tivadar engedelmeskedett az eltökélt hangnak, mire Rozál a bőujjú kabátkából kicsiny pisztolyt rántott elő, és lőtt. Tivadar megtántorodott, melléhez kapott, aztán elfehéredett, Rozálra meredt:

- Igazságtétel? -

- Csak egy Zách teheti? -

Ekkor ájulhattam el. Krisz karjai között éledtem ismét. A szála sötétebbnek tűnt, mint máskor, igen, egyetlen kandeláber pislákolt a falon. A karszékben ott ült Rozál gyönyörűen és szigorúan, előtte Tivadar térdelt kezére borulva, és zokogott. Élt! Arcomba felszaladt a vér, és a könnyektől már semmit nem láttam, csak azt, hogy Tivadar él!

- Menj innen, Tivadar! Állj fel! Ennyire félsz az ítélettől? Nagybátyád tegnap még nem feküdt vérében a ravatalon, te segítettél neki elszámolni. Én nem állok be az önkéntes ítélkezők közé. Csak rád akartam ijeszteni. Komédiának is megteszi - mondta, és felállt, kiment a szolgákért, akik felemelték a holtat, elhelyezték a hintó e célra kialakított belső terében. Rozál felült mellé, fejére kanyarította gyapjú kendőjét, fejével intett, a kocsis lovak közé csapott, és a hintó lassan megindult lefelé.

- Anyjához viszem a fiát utolsó búcsúra - intett vissza Rozál, és hamarosan eltűnt Pállal a hintó a fák között. Útjukat a magas kocsi által az ágakról levert, porzó hópamacsok jelezték, meg az első fogatos csengője. Kellett is, már leszállt az este. Utánuk bámulva, tán képzeltem, de mintha nagyon messzire, a fák alól egy lovas lépett volna elő fáklyával, és a fogat elé kanyarodott világító útvezetőnek. Lépésben távolodtak Fügöd felé.

Akkor láttam utoljára Rozált. A fiáról csak sokára hallottam, beállt az országos viharba politikusnak. Az egyetlen a családból, akinek a nevét a háza táján túl is ismerték.

X  X  X

"Drága Édesanyám! Tudom, nincs szó, mely vigaszt nyújthatna Anyámnak, mégis fogadja levelembe csomagolt forró, együtt érző könnyeimet! Ha más nem nyújt kicsiny vigaszt, az talán, hogy van még egy gyereke, aki nagy szeretettel borul most lábai elé. Nem, nem Pali helyett leszek Maga mellett, Anyám, ám hamarosan kisírhatjuk a bánatunkat együtt! Szeretném Karácsony estéjét Anyámmal tölteni, és kérem, ezen a szent napon leküldhessek kényelmes kocsit, hogy felhozza. Még együtt lesz a kis család, és unokái is nagy szeretettel akarják már látni! Próbáljon meg vigasztalódni, kedves-édes Anyácskám!

Levele alig egy hete érkezett, s most keríthettem csak sort a válaszra, hiszen annyi, de annyi minden történt, ami időmnek és rávaló hajlandóságomnak gátat szabott.

Leghamarabb köszönetet szeretnék mondani szerteágazó figyelmes gondoskodásáért. Lajos kitűnő cseléd, okos, hangtalan, és hozzáértő, komoly ember. Úgy látom, fiát a maga képére igyekszik faragni. Köszönet érte! Vele küldöm eme levelet is, és természetesen az elmaradt vadászat falunak is elegendő ételmaradékát, mibe bele sem kóstoltunk. Osszad szét a hajtóknak, meg azoknak is, akik nem voltak idefönn. És egyúttal kérlek, legyen külön gondod arra az asszonyra, akinek a férjét, nevét nem esmérem, börtönbe hurcolták. Tudom, kérésem nélkül már gondoskodtál is róla, talán be is hívattad. Szívből sajnálom, és hiszem, ártatlan ura hamarost kiszabadul. Ó, ha én úgy tudnék beszélni Tivadarral, mint anya az ő fiával, de inkább tartok tőle. Belátom, ez helytelen, nem tehetek róla. Épp olyan, mint Miklós, és konoksága félelmet ébreszt bennem.

Jaj, édes jó Anyám! Nem tudom, mi történt azon a Miklós-napon, csak töröm rajta a fejemet, de semmit nem tudok kitalálni, így inkább elrejtem magamba. De jó is volna alaposan kibeszélgetni magamat veled, hiszen nagyon is érzem szeretetedet! Különösen Keszei plébános felküldetéséért vagyok nagyon-nagyon hálás! Megismerkedett fiammal, és úgy látom, hatással van rá! A Záchok között vannak kemény legények, de vannak még keményebbek. Hála Istennek!

Úgy látom, Mátyási sorsa Édesanyámat igen foglalkoztatja, és szánja azt az embert. Én már feledtem a balgaságokat, amit összehoztak Palival, nem haragszom. Én azon férfiakat szeretem, kik a szemembe néznek bátran, bármit mondanak is, mert az igazat mondják. Mátyási doktornál nem érzem ezt. Szeret körülményeskedni, ezt viszont nehezen állom. De hát nem szükséges nekem együtt lennem vele, ezt belátja Édesanyám.

Rozált szívből sajnálom! Eddig is ügyesen élte a sorsát. Nagyszerű asszony. Jónak tartom, ha Anyám szorosabban tartja majd az özveggyel is a kapcsolatot. Ne vegye tanácsnak, mindössze jelezni szerettem volna, mennyire megváltozott róla a korai és hirtelen véleményem még a házasságkötésük idején. Ej, sok víz folyt le azóta a Tarnán!

Drága Anyám! Bízom egy szép Karácsonyi Ünnepségben, amikor is itt tarthatom Anyámat néhány napig, s miután elbúcsúztatjuk Klárikáékat, magunkra maradván jóízűeket fogunk beszélgetni. Ránk fér.

Ne sírdogáljon, gondoljon arra, nekem mennyire nagy szükségem van a szeretetére és segítségére!

Ölelem hálás szívvel, és gyermeki szeretettel csókolom kedves kezeit, leánya

Lonci"

X  X  X

Erre a Karácsonyra jól emlékszem, bár már a Karácsonyok összemosódnak az emlékezetemben, hiszen nem is ültük őket. Tán épp ezért.

A szokásos ajándékcsomagolással üldögéltük körül az asztalt, asszonyok. A szoros cselédeknek kis kendőbe tettünk diót, kalácsot meg egy ezüstpénzt, a többieknek, ha feljöttek, csak a zacskóba nyúltunk a "karácsonygarasért", a maradékot meg leküldöttem Anyámnak, hogy ossza szét. Ahogy ott csendesen folyt a kezünk alatt a munka, különös zaj csúszott be az ajtó résén. Megnézem már, mi az, s felálltam. Hát Lajos ült a lépcsőn, mint kiderült, hogy a hátára jöjjön bentről egy kis meleg, a fia szemben guggolt, s nézte, amint a bicskával faragja a betűket a keresztre: "Grega István, meghótt az Úr 1823-dik évében". Amint nyílt az ajtó, felpattant, és rögtön magyarázattal szolgált: "Hát hogy legyen jele annak a szerencsétlennek, most, hogy felmelegedett az idő, hátul, a kripta kertjében eltemettem, utólagos engedelemmel, meg aztán, ha engedné a méltósága, kérlelt tovább, elmennénk alkonyat után az esteli misére, a karácsonyi estelire, már ők ezt az öreg méltóságosnál mindig így csinálták Karácsonykor."

Bólintottam, hogy persze, menjenek.

- Nem, ne fogjon be a nagyobbik csézába, csak menjenek magukban! - mondtam a kérdésre, és befordultam.

Már nem ült az asztalnál senki, mire visszatértem, csak a nyitott ajtón át melegített a nappaliból a kandalló tüze, a meleg meg továbbsétált, hogy a Lajos hátát melegítse. Lehuppantam a székre töprengeni. Hogy is van ez? Hogy is volt ez? Több mint 30 éve élek idefönn. Nem megmászhatatlan ez a hegytető, tán nem is hegy, a szekérúton megfordult már nem egy fogat, és én mégis, mint Isten tenyerén, csak ülök idefönn, és nemhogy az Úr napját, amint szokás, de az Úr születésnapját sem ünneplem meg azzal, hogy befogassak, és lezötykölődjek a templomba, abba, amit még az atyám építtetett az esküvőm idején, és hálát adjak egy rövid imával az életemért, hogy olyan nagyon nagy baj még nem ért, ami miatt haragja sújtásának érezném az életemet, és ezek meg, ahogy szokták, mondta volt Lajos, a kocsisom-lovasom, elmennek a Szentmisére, ha feljön a csillag, mert így szokás. Hát mi vagyok én? Gyerekkorom tömjénillatára jól emlékszem, arra is, miként fogtam Anyám kezét, miközben az akkor is öreg plébánosunk beszélt, amiből egy szót sem értettem. Igen, igen. Gyöngyösön voltam utoljára szentmisén! Uram, bocsáss meg! Teljesen megfeledkeztem a hitemről! Miklós mellett elszállt belőlem még a kereszténységem is! És ekkor eszembe jutott egy szólása: "Mi, Záchok, Szvatopluk pogány nemzetsége!..." Hát Miklós ebből is kázust csinált... pogány nemzetsége... Végigszántott lelkemen az utóbbi néhány hónap, amióta Miklós bezárkózott... Klárám, aki hamarost hazaindul, s ki tudja, mikor látom megint? Hát bizony, ma már tudom, többé sosem, csak levélkék jönnek, később lapocskák, értesítés, hogy megérkezett a következő csemete. A kis Buttler-fiúcskával együtt, Isten nyugosztalja szegényt, komisz halál a torokgyík, tizennégy emberkét hozott aztán a világra leánykám. Mi lett velük? Igaz, olykor panaszos sorok is érkeztek apró koporsókról, de nem számláltam. Maradtak elegen ahhoz, hogy többet Klárika nem mozdulhatott.

Temetések, veszteségek, fájdalmak. A pogány Szvatopluk nemzetsége ma is az: pogány. Mindössze néhány hónap, és csupa halál. Hát igen. Meg aggodalmak. Főképp Tivadar miatt, aki a vadászat óta csak lézeng. Palkó öcsém lelkével viaskodik? Nem merek gondolni sem semmit. Keresem, bár ha idehaza van, vagy a szobájába zárkózik, vagy a toronyszobában keresi az igazságát. Egyszer bement Gyöngyösre, és azt sem mondta, mit intézett. Ha meg egyikfele sem találom, hát nincs. Lajos nyergelt neki, vallja, de ő nem kérdheti az urat, hová! Télvíz idején napokat eltölt valahol. Ki tudja, hol?

Üres és sötét a Forszál, ülök, könyököm az asztalon, tenyeremmel szórakozottan söprögetem a morzsákat, s elrévedek. Akkor nyílik mögöttem az ajtó, hátamra sűrű meleg áramlik, és öröm villan a szememben: Tivadar bújt elő. Arca pihent, útra öltözött, hát megint elmegy: Hóna alatt valami csomagféle. Rám mosolyog, s megáll:

- Tudja-e, Anyám, hogy az Úr születése napját, a Karácsonyt, hogyan ünneplik meg Némethonban? Igaz, ott sem mindenhol, csak északon, ahol olyan fenyők teremnek, amelyek felérnek a hófelhőkig, megcsiklandozzák őket a hegyükkel, és azok nevettükben kieresztik a hasukból a hópihéket. Nagy ott a tisztelete a fenyőknek, tán őseiktől hozták a szokást, ki tudja? Este Karácsony ünnepén terméseket aggatnak a fára meg kalácsot, mogyorót, diót, almát, fényes szalagokkal díszítik, és ha feljön az esthajnal csillag, ami ugye az év legrövidebb napjának estéjén jön fel az égre, meggyújtják az ágakra tűzött gyertyákat, megszedik a finomságokat termő fenyőt, énekelnek, és üdvözlik erős hittel Jézust, aki ma született. Mit szólna, Anyám, ha én is ilyet tennék a mi ablakunk alatt őrködő fenyőnkkel idefenn? -

Hát mégiscsak az én fiam! Nem elveszett rabló betyár, haramia, hanem szíves, jó gyerek, és elpottyantottam egy-két könnycseppet, és némán bólogattam. Milyen gyönyörű ez így! Hát csináljunk mi is ajándékot termő fenyőt az Isten kedvére, meg a szeretteink kedvére, és fel is kaptam magam, a kötényemet, meg a madzagos dobozt, Krisz is felneszelt, és immár hárman ügyködtünk a fa körül, Krisz felmadzagolt néhány almát, nekem a szalagos dobozom jutott eszembe, és Tivadar papírangyalkákat szedett elő a zsebéből, amit onnan hozott. Egymásra mosolyogtunk, Tivadar Kriszt nézte, az meg átszellemülten dolgozott, és lassan, amikor már alig láttunk, és Tivadar felügyeskedte az ágakra a gyertyákat, akkorra bújtak elő Klárikáék, fáradtan a sok csomagolástól, meg jött KisLajos meg az öreg Lajos a lovakat elővezetvén, és amikor már világoltak a kicsiny lángok, és elénekeltük a templomból ismert karácsonyi éneket, Tivadar is megfogta a lova kantárját, és Lajosékkal lekocogott az úton. Tivadar kezébe nyomtam egy ládikát Anyámnak, ha már nem jöhet. Olyan ládikát, amibe néhány eddig kitudjahol rejtegetett levélke belefér. Akkor nem erre szántam, nem is tudom, mire, csak szép, berakásos kis ládika volt a padlásról, amit rendbe tettem neki, hadd örüljön.

Szép Karácsony volt. Másnap szikrázva fehérlett a tél, sütött a nap, és olyan tavasziasan kék volt az ég, olvadt aztán a világ! Délre már mindenütt eltakarodtak a hópamacsok, és nekem üresség volt a szívemben. Hajnalban már elbúcsúztam leányomtól és megszeretett, mosolygós, csupaszív vőmtől, Tivadart nem leltem, igaz, nem is kerestem. Elégettem egy karácsonyi gyertyát Miklós küszöbén meg a Grega fejfája előtt, és még mindig hiányzott valami. A templomi áhítat, jöttem rá hamarost, ám nem az a tömjénfüstös, Istenhez közeli áhítat, hanem amit a szeretettől kap az ember. Vagy véle ad? Nem is tudom. Lajos Szutykost már hozta is, és lekocogtam a szőlőkön át a magam Karácsonyát megünnepelni.

X  X  X

December délelőttjén ha átvág az ember az öregecske ló hátán kelet felé a dimbes-dombos szőlőknek, nemigen találkozik senkivel. Legfeljebb varjak reppennek fel egy-egy ösvényt szegő tar bokor alól, vagy a távoli vetésben ugrik egyet-egyet az üregi nyúl, néha a fejem felett páros vadgalambok húznak, kik a közeli gyümölcsöst célozzák meg, hátha akad aszalódott alma, bodzamag, bármi. Csendes körül, de bennem nagy a vágy megosztani valakivel a gondjaimat, azokat, amelyeket senkivel, még Anyámmal sem lehet, mert fájdalmat okoznék. A fiam-atyámnak tán az fáj majd, hogy nekem fáj, de hiszen ő a vállára vette mindenki gondját, a hivatása, majdcsak feloldja magában az enyémet is, tán írt is ád, ha segíti az Isten. Ha segít bennünket az Isten...

A kis templom komikus látványt nyújtott a patak felől, ahonnan átugrattam, mert a hídja beszakadt. Nem is vettem észre nagy bódulásomban, ám a ló a világ legokosabbja, és nem hagyta, hogy beleforduljak a jeges vízbe, ha térdig ér csak, akkor se. Szóval amint az átkelés sikerrel járt, szemügyre vettem az épületet, mi olyan fura rajta? Nos, az Anyám által idehordatott, paplaknak halmozott építési anyag kalyibaként dőlt a templomfalnak, látszott, nem mesterkéz műve, de szolgált, amire kellett, odabenn egy ló ropogtatta a szénát, mit honnan is szerzett ez a jó ember? Mindenesetre volt hová, ha szorosan is, bekötnöm az én jószágomat, kit hálával lapogattam ügyes ideérkezésünkért. De psszt! Odabenn gyér énekszó hallik. Működik az Isten háza, de hiszen a születésnapja van! Csilingelés, halk latin mormolás, aztán padzörgés: vége a misének. Az a néhány tarnaszentmáriai jámbor áhítattal a szívében csoszog kifelé, két-három öregasszony plébánosát köszönti, egy-két jó szó, kicsiny kosárka összeadott ez-az, mit átnyújtanak. Rendes népek ezek, csak hát szegények, nagyon szegények, de József atya szemében hála és öröm, ami igazán akkor gyúl meg benne, amikor felpillant, és meglát a szenteltvíztartó oszlop mellett állani, várni. Mosollyal köszönt, és átárad bennem, mint minden egyes alkalommal, a szeretet melege. A vágy melege? Nem akarom meghatározni, csak boldog vagyok, amikor látom.

Kiürül a templomka, ketten maradunk. József atya elfújja a gyertyákat, ne égjenek hiába, azután siet elém, és karon fog.

- No, Anyám, nehéz a lelke? Valami nyomja, hogy idekocogott az a ló? -

- Már ismeri a járást. Dicsértessék, fiam! Dicsértessék a Karácsony, ami nem volt még ilyen szép, utoljára gyerekkoromban. Ám tudja-e, még miért jöttem? Gyónni szeretnék! -

József atya féktelenül felkacagott, alig bírták a falak visszazengeni.

- Gyónni, Anyám? Hozzám? Azt akarja, lelki atyja is legyek?-

- Segítened kell, fiam! Nehéz magamban! -

Nem szűnt meg a pap vidám kedve, s körülmutatott:

- Hol térdepeljünk le? A nagy fagyokban kénytelen elégettem a juhászom ácsolta gyóntatószéket, helyette a lovamnak kalapált össze egy jászolt. De tán jó lesz, ha a sekrestye ablakára ráakasztjuk a meleg prémsubát, mit a Szalajkai várúrnőtől kaptam, s akkor nem látjuk, csak halljuk egymást. Jó lesz-e? -

Én is felkacagtam, aztán összeügyeskedtük a szabály szerinti választófalat, József széket adott, maga is leült túlnan, elmormolta a gyónási szöveget, aztán halkan megszólalt:

- Hallgatlak, Anyám! -

- Tudom, hogy a fiam, Tivadar gyilkos, és nem ítélem el. -

- Anya. És Tivadar bűne nem Anyám bűne. -

- Hallgass végig! Nekem kellene parancsolnom, hogy adja fel magát! Hogy ne más bűnhődjék helyette! De nem tudom megtenni. Segíts, hogyan és miből merítsek erőt, hogy ne csak szánjam! -

- Isten majd ítél! A bűnös lakolni fog, hiszem. Ám honnan tudja oly bizonyossággal, hogy a testvérem a gyilkos? -

- Nem csak abból, amit a csendőr mondott. Ismerem a fiamat. Az apja is ezt tette volna. A Záchok nem tűrik, hogy kihúzzák alóluk az életteret, hogy felülkerekedjen valaki, aki nem ér a cipőtalpáig sem. Ilyet Zách nem enged. -

- Én is Zách vagyok, Anyám. -

- Igen. Lehet, hogy félnem kellene tőled, mintsem hogy szeretlek. -

Elhangzott.

József suttogott. Mintha magának mondaná csak:

- Tivadart is szereti. Azért nem tesz semmit, amit tennie kellene az etikai kódex elvárásai szerint. De Anyám mindezzel nem törődik. Csak szeret. -

- Tivadartól félek is. Miklóstól is féltem. Elébe állni, hogy mit tettél? Egy parasztnak nincs angol Winchestere! Mindenki tudja, hogy vagy a kezébe adták, vagy csak áldozat az a szegény! Azzal mi lesz? -

- Egy az urak számtalan áldozatai közül, grófnő! Értse meg! A megye tudja, amit tud, és hallgat, azután majd ítélkezik. Csak nem gondolja, hogy ha odamegy, és megmondja, ami a szívét mondja, bárki hallgat magára? Bolondnak tartják, és Tivadar beleőrülne. -

Hosszú csend ülte meg a suba két oldalát. És kiszaladt belőlem, igaz, alig hallhatóan, mint a vágy sóhaja:

- Még az is lehet, hogy ártatlan... -

- Lehet. Feloldozom, Anyám. Beszélgessünk nyíltan. Ha akarja, folytassuk enélkül a ceremónia nélkül. Hallgatni fogok, nem kell ígérnem, ugye? -

József elrakta a subát, én magamba roskadtam. Nem lett könnyebb. Úgy látszik, a szavak nem teszik könnyebbé a dolgokat. És úgy látszik, József nagyon is okos, ismeri a világot, ha beletörődést javall, s tenni nincs mit. Nagyon, mélyen összetörtem.

- Anyám! Fogadja el! Jézus ajándéka - és átnyújtott egy apró szelencét. Kinyitottam. Benne szentelt ostya, egyetlen darab. - Megérdemlem én? - kérdeztem magamtól.

Aztán átnyújtottam a magam krisztkindlijét. Az én szelencémben nagyapám gyűrűje feküdt.

- Szirmay. Látod a címerből. Belé van rejtve a bölcsessége, a jókedve, a költészet iránti szerelme. Boldogítson téged, fiam! ... Igaz is, miért szólítasz anyádnak? Az igazi nem él? Talán sértenéd vele, ha élne. Régóta furdal a kérdés. -

- Ha Ilona grófnőnek én a fia vagyok, ha nem is igazából, ő nekem az anyám, ha nem is igazából. Hogy mi van igazából, azt nem tudom - szólt, és kézcsókjait lehelte a kezemre, amitől minden bajom elrepült, azaz elfeledtem, sajnos túl kicsiny időre.

- Majd mesélj róla, kérlek, ha úgy érzed, elmesélheted a gyerekkorodat. Jó? Azt ne is mondd, hogy honnan van lovad? Majd küldök néki abrakot, ha híját érzed. Szóval? -

- Édesmama jó szellemem. Segít. Hogyan mehettem volna el a vadászatra ló nélkül? -

- Meg kalpag meg puska meg prémes mente nélkül. Ilyen anyám van. Egyetlen, de százat ér! -

- Sokszor álmodtam róla is. -

- Szoktál álmodni? -

- Magáról is. Olykor összemosódnak, ki kicsoda, olykor meg anyám arcát látom magában, vagy édesmamában. Pedig már mióta halott! -

Elfordult, és akkor vettem észre a másik csudát, egy kicsiny vaskályha duruzsolt a sekrestye túlfelén. Olyan természetesen, mintha mindig ott lett volna.

- De már ez sok a jóból, József! Anyám elkényeztet! -

- Nem érdemlem, úgy gondolja? - szólt, és egy kis hasáb fát tett még rá. - Fröstökkel is meg tudom ám kínálni! No? -

Ottmaradtam. Kolbászt ettem kemény, barna kenyérrel, jófajta hegyaljai bor is került, és beszélgettünk. Nagyon sokáig. Csak a béborult, szürkülő hóvész állított fel búcsúzásra. Olyan volt, mint az az éjszaka fönn, olyan békét adó, feloldó. Hogy miről folyt a szó, bizony nem tudom. Semmi dolgokról, nehogy megterheljük a lelkünket.

X  X  X

És amikor Geze János megint megjelent, felcsillant a remény.

1824-et írtunk. Már mentünk kifelé a télből. Krisz nélkül belehaltam volna abba az ürességbe, ami rám köszöntött a Szalajka ormán az elátkozott Zách-kastélyban. Lajos meg a fia valahol messze, az istálló és a kétkezi tennivalók tájékán megbízható odaadással, Miklós a maga enyészetében, még álmaimban is elérhetetlenül, mostanában valahogy nem került elő az éjszakában. Úgy látszik, a szorongásaim áttelepültek Tivadarra, s nem jut hely aggodalmaim között Miklósnak, a hiányának, a képtelen közelségének. Tivadar eltűnései, szótlansága teljesen elfedte azt a karácsonyi jelenetet, amikor boldoggá tett. Amikor a szeretet kicsiny szikráját felfedeztem benne. Mintha álmodtam volna. Mintha nem lett volna valóság az az este, annyira nem találom most sehol, pedig de kellene beszélgetnünk! Hiába várom, hogy kinyíljék az anyjának.

- Tetszel Tivadarnak, kicsi Krisz. Látom. -

- Én is észrevettem. Hálistennek úrnak nevelték, s nem ront rám, csak néz. -

- Tehát nem kell félned tőle. -

- Megvan nekem a jó módszerem erre, édes Lonka méltósága! Kerülöm. -

- Nocsak! Végtére nem élünk egymástól olyan messzire! Tényleg! Hol is alszol, lányom? Sosem látlak felkelni! -

- Elvackolok a konyhában, és gyorsan dologhoz látok, már észre sem tetszik venni a hálóhelyemet. -

- Kis ügyes leány! Kitől csöppentél ide? Élnek a szüleid? Hol? -

- Árva vagyok, Tóni méltósága nevelt-tanítgatott, mielőtt ideküldött. Különben nagy művészetem, hogy semmivé válok, ha muszáj! Hát így van az alvóhellyel meg Tivadar méltóságos úrral. Hipp-hopp, eltűnök. Mint a tündérek, úgy ám! - kacagott, és kék szeme csillogott. Nagyon büszke volt a tudományára. Akkor még nem tudtam...

- Kilépsz a történetből, Lelkem, összekuszálod a szálakat, és majd magad sem ismered ki magadat. Persze, hogy nem tudtad. A bölcsességed a 21. századra ért meg. Azazhogy kellett volna. Ám a fecseghetnéked, az nem hagy el valahogy! - így Chrü, kellő szigorral.

- Miért nem árulhatom el a fehér papírnak, hogy Krisz te voltál, tenmagad, Chrü, édes szellemlény? Előbb-utóbb úgyis kiderül. -

- Maradjunk a mesénél, Lelkem. Hipp-hopp eltűnök, ha kell, mint a tündérek, úgy ám... Itt tartottunk. -

- És mondd, Krisz! - Reggeli kávém forró csészéjét két tenyérrel átfogtam, és a leányt figyeltem közben a gőz fölött: - Mit gondolsz, miattad tűnik el hipp-hopp Tivadar is, mint a tündér? Nehogy beléd gabalyodjon? -

- Áh, dehogy! Más valaki varázsolta el. Aki nem tud eltűnni, mint egy tündér, de hasonló a tündérekhez, és magához ragasztotta az ifiúr szívét. Odajár. -

- Ne mondd! Azt is tudod, hová? Kihez? Csak nem Szemere Bertuka a varázslónő? -

- Az csak szeretne lenni. Lejár az ifiúr a faluba. -

Nem mondott többet. Nem volt hajlandó. Én meg rettenetesen szorongtam, még jobban, mint eddig, hogy hát a Záchok átka ismétlődik, és egy végzetes szerelem még mélyebbre süllyeszti az én okos, többre hivatott fiamat. Mert hát így mi lesz a gazdasággal? A nagy tervekkel? Ha elkábítja a szerelem?

Krisz már a forró vízbe rakta a reggeli tányérokat, de éreztem, nem szívesen válna meg tőlem. Talán van még a tarsolyában valami nagy titok, amit megosztana velem? Talán Lajos?...

- Nem vagy te is szerelmes, Krisz? -

- Ugyan! Emberfiába nem is leszek soha! -

- Nem lehet ennek a dolognak parancsolni, de nem ám, kislányom! És itt az a rendes, komoly ember, a Lajos... -

- Lajosnak is van kiszemeltje. Majd csak előáll vele. Az még nem tudja, Ilona méltóságának mekkora vajszíve van. Fél, hogy nem jöhet majd ide az asszony is. Vagy hát akkor inkább én mennék máshová, ha úgy tetszik határozni. Hát bizony azt a szalvétát is ki kellene már mosnom, drága méltósága, ne gyűrje annyira! Vagy beszéljünk inkább Bertuka méltóságos kisasszonyról? No, adja már azt a szép hímzett szájkendőt! -

Kivette a kezemből, és valóban karó nélkül maradtam, és valóban nem a Lajos jövendőjén tipródtam, nem is Krisz helyzetén, hanem a Tivadar bonyolult kilátásain. És ebbe bele lehet bolondulni.

Itt tartottunk, én épp mentem volna a szobámba, amikor száncsilingelés adta tudtul, hogy vendég érkezett.

Az ablakhoz futottunk mind a ketten.

- Berta kisasszony az! Nagy benne az akarat. Tivadar úrban is nagy az akarat. Nehezen férnek majd össze. Vajon melyiküké lesz nagyobb? - kérdezte Krisz csak úgy magától, hogy én is halljam, hiszen úgy álltunk ott megkövülve az ablakban, mint két megszeppent gyerek, akik közül a kisebbik volt a nagyobb. Én kicsit rémültem, Krisz pedig már jóslatba is kezdett, lám.

Bertuka sűrű vendég lett minálunk, Tivadar is őnáluk minden bizonnyal. Így teltek a hónapok. Én sokszor el-eltűnődtem Krisz kisokos szavain, hogy vajon melyikük akarata lesz a győztes? És előre sajnáltam Tivadart, mert meg kell majd küzdenie. Ebben szinte biztos voltam, mármint a küzdelemben: Tivadar sohasem adta meg magát könnyen.

Március lehetett már, amikor hírét vettem, hogy elült Pali öcsém halálának ügye, Mátyási kitett magáért, mint kiderült. A dolog végén senki nem maradt sáros. Pál álságos szerződését semmissé tették, így még csak a látszata is feloszlott a gyilkosság indítékának a fiam részéről, ha egyáltalán a fiam neve szóba jöhetett, amit kétlek, bár semmi biztos tudomásom nincs a dologról, csak elkapott foszlányokat rakogattam logikus rendbe. Az angol vadászfegyver tulajdonosa persze gróf Zách Tivadar, nem vitás, felhúzva adta megőrzésre a fiúnak, aki véletlenül elsütötte, s szerencsétlenségére a közvetlen előtte célzáshoz álló mozdulatlan Paliba eresztette a golyót. De hiszen miért kellene egy parasztnak értenie ilyen bonyolult fegyverekhez? Tivadar gondatlan volt, de hát ez nem büntetendő körülmény. Igen, ezt a számomra idegesítő, megoldatlannak tűnő ügyet végül megint Anyám simította el, hiszen ő uszíthatta Mátyásit, tegyen már valamit! Eleget evett a konyháján, ennyit megtehet, gondoltam én. S valahogy így eshetett a csatába küldés riadója, ha nem is ilyen póriasan konkrét megfogalmazásban, de Mátyási okos ember, kevés szóból is ért, és ahogy elméláztam a lehetséges eseteken, helyzeteken, kilincseléseken és instanciázásokon, kunszttal oldotta meg a feladatot. Nos, gyors ügyintézés volt, s én márciusra már más nyugtalanságokon izgulhattam, amelynek főszereplője ugyancsak Tivadar volt, az én drága fiacskám, aki azért beleöregedhetett volna már a férfikorba. Huszonhárom esztendős ifjak már világszenzációkat vittek véghez, Tivadarnak csak a birtok, a megkisebbedett birtok feletti hasznos gazdálkodás volt a dolga. De persze a 23 éves férfi az, aki nehezen tud parancsolni a lángjainak, különösen, ha Zách, és ha két vasat tart egyszerre a tűzben. A szerelem ideköti, a faluba, tán Anyámat kellene megfaggatnom, s a Szemere-birtok a Csereháton meg a Tátra-aljai zempléni hegy-völgyeken ha nem is gazdaságosak igazán, de Tivadar egyszer a hegyekből zuhanva eső patakok vizének erejéről regélt, ki tudja, mik a tervei. Mindenesetre a vadon remek állatokat rejt férfias és véres vadászatokhoz, ami Tivadarnak egyre fontosabb lett. Sokszor tán nem is a falu, meg nem is a Szemere-kastély volt az úti cél, csak a hátára vetett kispuskával nekiindult egy kis szalonkalövöldözésre, nyúlbukfenceztetésre, s ilyenkor magával vitte a kutyákat is.

No, de már nyitottak a rügyek a bokrokon, halványzöldbe borult a világ, amikor Bertuka megint pár napot nálunk töltött. Vadászgattak, élcelődtek, tán borozgattak is. Berta igyekezett fiúpajtása lenni Tivadarnak. Jó lépfogónak érzékeltem ezt a viselkedési változatot. Épp kibukkantak a zsenge ágak alól, már ebédidő közeledett, vállukon kicsi fürjek lógtak. Nemigen voltak vadászó kedvükben? Vagy elfogyott a szerencse? Azért nagyon vidám hahotával fordultak rá az udvarra vezető útra, s már futott a két Lajos a kötőfékekhez. Tivadart régen láttam ilyen fittnek, fürgének, de hát túl az őt is megemésztő gondokon, meg is értem, hogy felszabadultan, mosolygós hunyorítással kapta el Berta derekát, amint leemelte a nyeregből, amire persze nem volt igazán szükség. Én még el is mosolyodtam a függöny árnyékában, mert Bertuka azért csinos, okos és talpraesett leányzó volt. Nem is tudom, képzeltem-e helyébe valakit? S ugyan kit is képzelhettem volna? Valahogy illett a képbe ez a vitalitással túlterített, szőke és vidám leányzó.

Ekkor bújt ki az erdő árnyékából a bocskoros, gyalog Geze János, mert őt azonnal megismertem a járásáról, a hajlott hátáról, meg arról, hogy megint valami irdatlan dolgot cipelt tarka kendőkbe burkolva, s hozta vidám kedvvel gyalog, még tán annak is külön örült, hogy az ifjurat éppen idehaza találja. Tivadar nem vette észre azonnal, Berta lovával volt elfoglalva, mintha valami történt volna, a lábát nézegette, s éppen Lajossal tárgyalt a dologról, amikor Berta összecsapta a kezét, meglátván Geze parasztot meg az ő félig már kibomlott csomagját:

- No, de Tivadar! Nem korai ez a dolog? -

- Instállom, méltóságodat, meghoztam, amit parancsolt. Tessék! - hajolt Geze kalaplevetve Tivadar előtt, s a lábainál kibomlott gyönyörű kis bölcsőre mutatott.

Elállt a szívverésem. Tivadar bölcsőt parancsolt? Kinek? Hová? Tehát unoka érkezik! Hevesen vert a szívem, és bevallom, boldogság töltött el, végig sem gondolva, amit kellett volna. Most csak azt láttam, hogy Tivadar feje céklavörös, a harag elborította az agyát, karját már emelte, és ostorával nagyokat suhintott Geze János fejére, hátára, csak úgy zuhogott a fizetség.

- Én parancsoltam? Hogy ide cepeljed? Te marha! Te világ ökre! Az ilyet gyerekkorában el kellett volna taposni! - üvöltött, és suhant az ostor, Geze nem győzte az arcát védeni, összecsuklott az úr előtt, és Berta volt, aki lefogta Tivadart. Olyan erővel, mint egy férfi.

- Ha parancsoltad, vedd át tisztességesen. Nem ez a fizetség egy ilyen szép munkáért! - és megsimogatta a fényesre csiszolt fabölcső káváját. - Idehozta hát! Hová kéretted? Megmondtad, hová? -

Tivadar hallgatott. A földre csapta az ostort, nehogy újra táncba lendüljön, és már halkabb hangon odaszólt a földön gömbölyödő öregnek:

- Nehogy többet fizessek az érdemeltnél, azonnal vigye vissza, ahonnan hozta! Ne lássam itt egy pillanatig sem! Alo!-

És az öreg felkapta a nehéz tárgyat, másik kézzel összekapkodta a csomagoló kendőket is, és sietve futott lefelé a fák között, fájdalmában húzott féllábbal, igyekezvén kerülni utat s ösvényt, csak minél hamarabb el innen.

Berta Tivadarra nézett:

- Ennyire várja! Ennyire szereti! - s azzal felpattant még tajtékos lovára, és elügetett ellenkező irányban, mint amerre Geze, a fafaragó futott a rosszkor hozott műremekével.

Gyorsan visszaültem füzetem s tollam mellé. Mit sem láttam, mit sem hallottam! De kezem ölembe ejtve rossz sejtések szálltak meg. Kezdődő viharcsend ült körül, Tivadar nem jött be. Volt min gondolkoznia neki is. A téma Bertuka lehetett, meg talán az a másik. Be kellett látnom, egy jövendőbeli számára komoly kihívás történt. Aztán a másik felé csapongtam: Vajon miféle az a csepp, akit majd ebbe tesznek? Miféle sors várja? Különösen ha Bertuka veszi kézbe a dolgot? Amolyan második Keszei pap lesz belőle? Jó esetben.

X  X  X

Most már tudom, ki "az a csepp"! A sorsának végét legalábbis. Ő az a honvéd, aki 1849-ben elesett a tiszai csatában. Ő az a paraszt, akit ura halálra kerestetett. Ez is a Záchokra vall. Ő az a lopott nevű büszke Zách, aki majd nemzi azt a Lilit, akit szeretettel ölelek, ha künn találok az udvaron. A háza udvarán, ami már az enyém, bár ugyan ő építette... de ezt a mesét nem írom újra.

Mit tudhatott róla Ilona, aki rangja, szirtre épült kastélya és életmódja miatt is elzártan élt a lenti világtól?

S mit az a világ? Ej, Geze János! Hát nem volt több eszed? Hiszen tudtad te jól! Mit nem tud a szomszédjáról a falusi ember, hisz egymástól szedik a híreket? Fejedben jár már a szó: 'Persze fattyú lesz az a gyerek, de az a jó Ifjúr! Már rendelve a bölcső, pedig mikor lesz meg! Ajaj, nyári aratásra! Jó előre hát, akár egy jegykendő! - morfondíroz, s faragja, díszíti boldogan, - Gyönyörű kis jószág lesz! Jól jár az a Sára, hiába! Tán el is tartják.' Hát néhány tallérka reményében felrohan véle, majd beleszakad, hisz maga is túl a hetvenen... S most szorongatja, futva, legalább ennek baja nem esett! Jó Ifjúr! Ej, Geze János, hogy lehetsz ilyen ostoba?

Ja, ha valaki betéved a Tajgetosz fenekére! Geze János utódai sem lettek okosabbak. Mint ez a Sári. Nem a Tivadar kedvese, hanem a mostani öreg szomszédasszonyom, aki már a nyolcvanadikban az én locsolásomtól félti a házát, netán összeomlik, ha a víz aláássa! A szórófejes spricnitől! Vagy tán irigyli a vizet a kertemtől? A pénzt persze magától is. Élire rakja másnak, hisz tán nem magának nyolcvanévesen? Még a veteménytől is spórolja, pedig annak de kéne! Ő inkább osztozik Istennel, aki ha nem ád esőt, nem ád, imádkozni lehet esőért, de vizet adni a palántának kész istenverése, annyiba kerül, legfeljebb a rózsáknak, olykor, egy vederrel a hat tőnek, de jut a tujafáknak is a vederből, hisz kis zománcos bögrével méri a vizet, s tán ügyel, nehogy egy csepp is mellé csurogjon haszontalanul. Hát ilyen a butácska, de lelkes Geze paraszt mái utódja.

S ha ez, ahol élek, nem a Tajgetosz feneke volna, a könyvtáros tanárnő olvasna. Ha mégis kezébe vesz egy könyvet, például a Nemerétől egy szifit, elhiszi nagy lelkesen, mint meséli, hogy tudományos könyvet olvas, és lelkendezik a földönkívüliek egyiptomi látogatásától, hisz hogyan épült volna fel az a temérdek nagy piramis máskülönben?

No hát! Ez a Tajgetosz feneke pedig felkúszik a Szalajka ormára is! Végre Lajos előállt azzal, hogy házasodna, azaz asszonyt hozna magának. Nem élet ez így, tessen megérteni, grófnő. Nem mondom, folytatja az esdeklést, hogy igazi belevaló parasztasszony volna, meg túl is már a virágján, de meglátja, grófnő, lesz belőle haszna, hisz szövéshez, fonáshoz nagyon ért, és mosni gyönyörűen tud. Hogyan akkor, felhozhatom-e? Elfér velünk, ahol a fiammal lakunk, nem ád több gondot, mint egy szájjal több.

Hogy ez a száj mekkora volt, arra a bizonyíték, hogy Krisz messzire futott előle, ha közeledni látta, ráadásul az asszony engem sem átallott megállítani, ha fontos közlendője volt a faluban történt eseményeket illetően. Mindenkinek ismerte a rosszabbik oldalát, és világgá is kürtölte, méghozzá annyi méltatlankodó hangemeléssel, hogy lehallott tán a határba is. Az egész helyzetben leginkább Lajost, s főként a fiát sajnáltam, még arra is gondoltam, hogy ennek a legénykének ugyan elmegy a kedve majd minden asszonyszemélytől, a házasságtól egyáltalán. De nem! Csodálkozva eszméltem, hogy Krisz micsoda kacagással küldi jobb éghajlatra, amikor az az alig serkenő bajuszú, de igen megemberesedett legényke belecsíp a pofijába. Nohát! Az ember olykor nem igazodik el a gusztusokon.

- Nem gondoltam akkor rólad, te leány, hogy lesz, aki majd neked is tetszik. Mármint férfiember, hiszen nagyon tiltakoztál, mikor kérdeztelek - vetettem fel egy álmos nyári délután a témát Krisznek.

- Emlékszel, Chrü? -

- Ha minden közeledéstől elzárkózom, édes Lelkem, csinoska emberlány formámban, még betegnek hisznek, netán valaki nagyképzeletűnek az is eszébe jut, hogy nem vagyok igazi. - Ezen mind a ketten jót nevettünk. Így történt, hogy az új mama szolgálatba lépése után egy kis szobát építettünk még ahhoz a cselédházhoz, amibe amúgy is belefogtunk KisZsuzska gyerekvárása idején. Hát most befejeztük. Legyen hol szegény Krisznek, illetve Chrünek, vagy hogyan is mondjam, az én kedves mindenesemnek és lélekőrző szellemlényemnek kedvenc legénykéjével álomra hajtania a fejét. Kisebbik Lajos épp betöltötte a tizenhatodik esztendőt akkor, Krisz pedig az évmilliók sokaságát tudta a háta mögött, de nem látszott rajta. A házszentelőn Tivadar is jelen volt, kibontottunk egy, még nagyapja korabeli aszúboros hordócskát, többen feljöttek a faluból a kézfogóra, hiszen ritkaság az ilyesmi a Szalajka ormán, és akkor beszélgettem a fiammal is egy kevés őszintét. Szóba került a saját menyegzője, nem mutattam álmélkodást, meg regélt a fiáról, aki egészségesen a világra jött "hála Nagyanyámnak", mondta így Tivi, akit akkor nagyon szerettem ezért a fiára való odafigyeléséért, és azért meg különösen, hogy a Szent Mária kis templomában tartanák az esküvőt, és hát ugye idefenn némi ünnepség is követné az istenáldást, amelyikre persze az "eskető pap" is feljöhetne. "Akár uniformis nélkül", toldotta meg Tivadar.

Krisznek ágyneműket meg ruhának valót adtam, és reméltem, Geze neki is faraghat majd gyönyörű bölcsőt.

X  X  X

Persze teljesen nyilvánvaló, hogy azt a másikat szereti. Ezzel meg házasodik!... Vajon ki az unokám anyja? Hát meg merem kérdezni én Tivitől? Mint ahogy azt se, miképp is törődött bele Bertuka, hogy osztozkodnia kell... Mert osztozik, nyilvánvaló, ha hozzámegy Tivihez... Azt nem veheti el, ezt elveheti: ezek meg Tivi sorompói... Tán csak lesz alkalmam Krisz esküvőjén kifaggatni Anyámat! Kinek segített világra hozni az első dédunokát?... Anyám! Ő mindent tud, elintéz, tevékenykedik... Én meg itt ücsörgök, és töröm a fejem, de nem lépek kettőt sem utána. Gyáva vagyok...

Itt tartottam, miközben ballagtam a tűző napon, fejem felett régi lila esernyőm, mögöttem a bevásárló kerekes kocsim zörgött éktelenül, rekkenő volt a hőség, a ruhám már a hátamra tapadt, és a homlokomról csiklandva folydogált lefelé a veríték, épp megálltam letörölközni, és azonnal kiderült, milyen hasonlóak vagyunk két testben egy lélek: gyávák...

Nagyot zuhantam Tivadar szavait fejtő tűnődésemből, s ijedten kaptam arra a fejem, amerről a lárma jött, artikulálatlan ordítás, lábas ütögetése, állati hangok, közben gyereksivítás, kaccanva kitörő röhögések. Hát az én csapatom jött szembe, a nem is tudom mióta ádáz üldözőim, a Dózsa utcai cigánygyerekek, megláttak engem, a prédát, aki eddig még soha nem tudott védekezni, nemhogy visszavágni. A legkisebbek azt ordították, hogy "nyald ki a picsámat", meg még ilyes rémségeket, miközben a nagyobbak nyelvüket öltögetve mondtak még ehhez hasonlókat. Nem is értettem tisztán, nem is akartam érteni. Hallgattam, igyekeztem szaporán lépkedni, megtanultam, ne szólaljak meg, attól még inkább megvadulnak. Mint amikor egész úton rugdosták a bevásárló kocsimat, és közben szájaltak. Félek tőlük. És sajnálom őket. Nincs emberi gondolatuk, sem értelmük, amire hatni lehetne. Tévedtem, amikor megkíséreltem. És nem tudom, mire képesek még? Volt, hogy bedobáltak a kerítésen át mindenféle követ, kavicsot, amikor nem álltam kötélnek, és nem adtam nekik éretlen gyümölcsöt. Igaz, aztán már érettet sem. Nem éreztem biztonságban magamat, ha pihenésként kiültem a verandára szellőzni, gyönyörködni a szőlőlevelek árnyék-táncában vagy a darazsak zümmögő kórusában, nem, mert közel az utca. Hát ezért alkottam meg hátul a "lugast". A hangok, igaz odáig is elérnek. Amikor elmennek a kapu előtt, nagyot kurjantanak, mert tudják, ijedős vagyok, mert tudják, gyűlölöm az állatias zsivajt, a kerékpárokkal való sikoltozó fékezést, a dudáló autószáguldásokat, a motorok felbőgését, épp ezért a házam előtt olykor ilyenekkel akarnak bosszantani. Mindig ugyanazok. Ez az én cigánycsapatom, akiktől tartok. És végül is sértettnek érzem magamat, megalázottnak, tehetetlennek, és haragszom magamra, amiért nem tudok közönyös lélekkel keresztül lépni a történteken. Vagy tenni valamit. De mit? Ha tudnám, sem lennék képes megtenni. Gyáva vagyok. Félek a megtorlásuktól, amit nem lehet kiszámítani. Gyerekek. A legidősebb tán 16 éves.

Ezek az érzések minduntalan átsuhannak rajtam, ha szembekerülök velük. Sietve igyekszem aztán hazafelé, és védekezésül igyekszem nem gondolni ezekre a méltatlan jelenetekre, ezekre a félig emberi képződményekre, s hazaérve hogy megnyugtassam a lelkemet, és embernek érezzem magam végre, leülök a gép mellé, és előkeresem lelkem zuhanása előtti pillanataiból azt az Ilonát, aki a Szalajka ormán él, a cselédjeimet, akik tisztelnek, a kis Kriszt az ő házasságával, és a közelgő esküvőket.

Tombolt akkor is a nyár. Nem maradt víz a mélységes kútban, mind kilocsoltuk, mégis kiszáradt minden vetemény. Miklós körül csak sárga csonkok meredeztek, az íriszek maradékai, ám a teherbíró vadszőlő valahonnan nagyon mélyről táplálkozik, s onnan a magasba tör. A borzongató kőmauzóleumból nagy, dús és kócos, növénybujaság növekedett. Csak Geze uram kopásnak indult fatáblája hirdette, hogy odabenn a halál rejtőzik.

Ilyen nyárban indultunk útnak a régi plébánia felé, ahol én is esküdtem. Kocsink napernyőkkel felszerelve, öreg Lajos kalapján fehér rózsával ült a bakon, KisLajos és Krisz velem szemben. Egymás kezét fogva nézték a cipőjüket, és nagyokat hallgattak. Én mosolyogtam, s elnéztem Kriszt a rózsaszínű selyematlasz ruhában, fején igazi rózsakoszorúval, élő virágokból maga fonta, nászajándék-ráadásként a nyakába akasztottam lánykakori aranyláncomat, vékonyan csillogott sápadt arcocskája alatt. Mint egy princesszin. Még valami fénykoszorú is átfonta egész kis alakját. Nem győztem betelni vele, és magamban nagyon nagy és igazi boldogságot kívántam neki. Lám, a szerelem mi mindenre képes! Hogy egybeforraszt látszólag nem egybeillő embereket! Mint ezt a tündérien légies Kriszt az ő tagbaszakadt, kicsit mamlasz Lajoskájával. Gondolatommal innét csak egy ugrás volt Tivadar felé: Vajon ők is így fognak összeilleszkedni? Ekkor ugratott mellém éppen Tivadar fényesszőrű barna lován. Ő már csak így tartott velünk, hogy Anyám is elférjen majd, és kevélyen kijelentette:

- Ezt a Kriszt én is elfogadnám mátkámul! Hogy kicsípte magát! -

Krisz elpirult, KisLajos pedig döfölő tekintettel meredt Tivadarra, mire az elnevette magát:

- Ne ijedj meg, fiam! - szólt pajtáskodva. - Az én mátkám szebb, mint a tied! - aztán hozzám hajolt: - No, Anyám, érzi? Mint a nyár, úgy pezseg a szerelem a vidékünkön! Hát boldog? -

Bólintottam.

- Legyen is! A lagzit sem Anyám terhére tartjuk, hanem a szóláti pincelabirintus feletti pompás kis Szemere-vadászlakban, amely a fenyvesek ölén bújik meg, mintha épp reánk várna. Lesz dínom-dánom, bújócska meg ökörsütés, költőverseny és Berta bátyja le is fest bennünket ott helyben. Három napra szóló lakodalom, ahogyan azt az én okos Bertukám kitalálta. Cigánybanda húzza a templomból végig az úton, az ám! -

- Jó gondolat. Ifjaknak való gondolat! - helyeseltem. Tivadar bizonyára megértette a célzást, hogy reám ott ne számítson. Lám, megint igazam lett, bólogatott a lelkem nem nagyon elégedetten, inkább kicsit félve. Bertuka nagyon ért a kötőfék húzdmeg-ereszdmeg használatához!

Anyám már a kapuban állt, mellette hű Mátyásija tartotta a napernyőt, felsegítette Anyámat, s visszavonult nagy szerényen. Jól tette. Anyám is sugárzott. Úgy látszott, a szerelem mindenkit bearanyoz, még a vénasszonyokat is. Ámulva csókolta meg Kriszt, s a fiú is kapott, aki büszkén kihúzta magát, mellén pattanásig feszült apja régi zsinóros zekéje, meg is jegyeztük, Lajos milyen karcsú lehetett valaha, s a KisLajos meg hogy megemberesedett! Hja, megy az idő!

Már szólt az orgona, és engem úgy elfogott a gyönyörűség hallatán, mint gyermekkoromban.

- Nem, nem a sekrestyében, kedves! - szólt Anyám nyájasan az öreg paphoz. - Igazi esküvő ez! - szervezte tovább, és öreg papunk fejet hajtott, meggyújtatott minden gyertyát, szólt a zene, mi besuhogtunk az első padba, hallottam, mögöttünk besettenkedett néhány arra lézengő. A két fiatal az oltárnál térdelt. És egyszer csak mintha megszédültem volna, kissé elsötétült előttem a világ. És úgy maradt. A gyertyák fénye csökkent, csak lobogásuk gyorsult, Krisz körül a boldogság fényes aurája beszippantódott, eltűnt. Lehet, hogy megviselt a hőség, gyanakodtam, és riadtan figyeltem a két alak körül libegő sötét árnyakat. Amikor a pap az ifjú pár kezeit összekulcsolta, megáldotta fogadalmukat, és azok egymásra néztek, Krisz fehér arcán átsuhant az ismerős fény, és mosolya égivé varázsolta az arcát, azután a sötét árnyak elvitték a világot Lajoska felé, és amikor az első hitvesi csóknál a szájuk összeért, a fény mintha kihunyt volna, templomi homály és köznapi szürkeség foglalta el a teret. És a lelkemet is. Krisz már nem sugárzott, megpecsételte a sorsát holtomiglan-holtodiglan. Ezt akkor nem tudtam megmagyarázni magamnak, képzeletem ostoba játékának könyveltem el, egy pillanatra eszembe jutott, tán féltékeny vagyok, hogy most más is lesz Krisz életében. Megborzongtam, és örültem, amikor kiléptünk a fényre, a melegbe. El akartam mondani az élményt Anyámnak, de nem hagyta a kedvét szegni. Benne ott zsibongott ifjúságának szerelem-emléke. Végül is mi változott? Lehet, hogy az egész káprázat volt, mert az idei nyári szerelem-láz engem is elfogott. Igen, amikor Tivadarra pillantottam, már lágy szívvel gondoltam a következő nászra.

Micsoda illatár fogadott, amikor befordultunk a kastély udvarára! Lajoska új mamája vezényletével elkészült az esküvői lakoma. Ott sürgött-forgott vagy tíz leány, és ott léhűtött vagy tíz fiú a lányok sürgés-forgásában gyönyörködve, ám korábban bizonyára kivették a részüket a dologból, a kipirult arcukon láttam. Én meg a meseszép fehér asztalban gyönyörködtem, amely épp kezdett árnyékba húzódni, mert a nap a tiszteletünkre a fenyőfák mögé bújt, és az északi szél is némi enyhülést hozott a csereháti erdők felől. Krisz az asztal közepén épp olyan tündéri volt, mint mindig, és akkor elszégyelltem magam a fura látomásaim miatt.

- Pedig úgy volt, ahogyan akkor láttad, Lelkem! Kiszálltam Krisz testéből. Újból felöltöttem láthatatlan szellemformámat. Hogy miért? Szelleméletem alatt már megismerkedtem a teljes szerelemmel, és ha azt akartam, hogy azt most háborítatlanul élje át Krisz, el kellett hagynom a testét. Hisz hogyan szolgálhattalak volna téged, hogyan lessem lépteidet, hogyan válaszoljak a gondolataidra, és találjam ki a kívánságaidat, mentselek meg a hülyeségeidtől és így tovább, ezer más feladattal hogy birkózzak meg, ha még a szerelemmel is bíbelődnöm kell? Mi maradt volna szegény Lajosnak akkor belőlem? Kriszből? Hm? - így Chrü most, miközben írom. A szavai itt kopognak a fekete billentyűkön. Ilona azonban még mindezt nem tudhatta.

Chrü "átélte a teljes szerelmet." Milyen lehetett? Tudom, tudom: csak átélni lehet, mesélni róla lehetetlen. Most egy kicsit irigy vagyok.

X  X  X

Kiütések, ürügyek a távolmaradáshoz... Orvost nem engedtem hívni, de ágyban maradtam. Tivi sem volt túl aggodalmas, inkább az esküvője miatt izgult. Rám sem hederített... Hazugság nélkül is elmaradtam volna erről a különös és rendhagyó esküvőről, de így kényelmesebb volt.

Jó volt betegnek lenni. Még soha nem feküdtem, még soha nem fogott rajtam semmiféle kórság, hát most kipróbálom. Krisz kényeztetett, a csend elbágyasztott, bár a meleg enyhült kissé, de azért szeptemberben ritkán volt ilyen hőség, mint az idén. Elmúlt az is... Aludtam, olvastam, kakaót ittam kamillatea helyett, és gondolkoztam, illetve jöttek a képek, események, emberek, a családom, mert kik is mások? Társaságom nem volt. A mindenkori szerencsésen hozzám került belső cselédem lett mindenkori barátném...

Aprórózsás függönyös ágyamban hevertem csipkés párnák között, könnyű aprórózsás batisztlepedő alatt, s elnéztem kis szobámat, amit annyira megszerettem, amióta ideköltöztem. A lelkem volt bennük, az aprórózsás korddal húzott kis karosszékeket, a kecseslábú asztalkát, aminél legfeljebb Klárika ült olykor. Most Kriszt nem lehetett rávenni, hogy mellettem maradjon egy ici-picit beszélgetni. Amióta férjhez ment, rettenetesen sok dolga volt. Igen, itt elüldögélhettem volna a korombéli asszonyokkal teát szürcsölgetve, apró, vaníliás kifliket rágcsálva, olykor egy-egy pohárka ánizslikőrrel szédítve magunkat, de senki soha nem jutott az eszembe, hogy idehívjam. Kit is? Miklóssal nem jártunk a szomszéd családokhoz, sem nem kocsiztunk be csak úgy, egy kis mulatságra a városba, és ha bele is csöppentem valamiféle eseménybe, temetés, keresztelő, ilyesmik, magamra maradtam a gondolataimmal, mert nem tudtam belekapcsolódni a társalgásba. Miért?

Az álbetegségem unalmában jöttem rá az okára. Persze, nem biztos, hogy a szüleimet kell okolnom, de az ő maguknak való elvonultságukban elfelejtették megtanítani azokat a fordulatokat, témákat, semmitmondó szavakat, amelyek egy társalgásnak a lényegét alkotják. Így hát nem kötöttem ismeretségeket, amikből barátságok szövődhettek volna. Üres szavak alá rejteni az unalmat... Vajon hiányzik-e?

Helyette a gyerekek, a gyerekek után Miklós, azután... azután mi is? A kertecském, a füzet, most is ott vár a szekreteren, de a lustaságom nagyon erőt vett ma rajtam, inkább behunyom a szemem, fülemben régi dallamok, igen, olykor leülök még a klaviatúra elé, és játszogatok, de már több keservvel tölt el a muzikális hiányosságom, mintsem sűrűn kívánkoznék a spinét mellé.

Magamon gondolkozom, pedig itt van Klárika legújabb levele. Csupa vitalitás és munkakedv. Szoptat és boldog, és alig várja, hogy létrehozza a következő csemetét. Legyen neki! Csodálom, és nem tudom magamat a helyébe képzelni. Nem cserélnék vele. Aztán meg Tivadar esküvője is megesett. Eltelt a három nap dínom-dánom, és elutaztak. Manapság divat lett, úgy nevezik: nászút. Elmennek világot látni, holott ilyenkor két szerelmes leginkább egymást akarja látni. Hát menjenek. Hollandia. Tivadar meg akarja mutatni, hol tanult, honnan merítette a terveit, mit akar megvalósítani. Nem hiszem, hogy Bertukát nagyon lekötné az ilyesmi. Haj, megint bántom azt a leányt. Érzem, nem fogunk összeférni, pedig alapvetően rendes, szereti a fiamat, kedvébe is jár. Mit akarok még? Mitől ez az ellenszenv?

És eszembe jut az unokám. Vajon azt a másikat is ennyire mérlegre tenném? Ekkor elhatároztam, hogy amíg Tivadar nincs a közelben, kitudakolom, merre keressem, és meglátogatom.

Az ablakokon meglengette a függönyt a szél. Felkerekedett? Jó hűs áramlik át a szobán. Agyam riad: idegen illatot érzek. Ismerős liliomillat jön felém nesztelen. Nem, nem álmodom! Ez való! És felülök, hogy betakarjam magam, hiszen... de már nem lehet. József borul elém, és átölel:

- Mennyire szeretlek, Anyám! Milyen gyönyörű vagy, engedd, hogy megöleljelek! -

- Ölelj! Ölelj! - szorítottam magam is, nyakamon érzem a leheletét, két karja úgy kulcsol, mint azon az éjjelen! Az ágyam előtt térdepelve hajlik már egész testével, s én beszívom illatát, érzem teste minden porcikáját, ölelő, erős izmait, és leheletünk egyre szaporább, és szorításunk egyre bonthatatlanabb, és eldőlök, fejem a párnán, és szememből könny szivárog, és számon érzem puha ajkát, forrót, lágyat. Egyetlen pillanatra. Egyetlen pillanatra elvesztem: hagytam. Elveszett: megtette.

Hirtelen bontakoztunk szét. Hatalmas csend borult a szobára. Én mozdulatlanul meredtem takarómra boruló fejére, de ujjaim a haja között járták az önfeledt táncot, s ő mozdulatlanul érzékelt, karját úgy lógatta maga mellett, mint halott szárnyakat, és azt hiszem, az ő szemei is megteltek könnyel.

Mi volt ez a könnycsepp? A boldogság könnye.

Lassan ocsúdtunk. Intettem, üljön le a székre.

- Épp most gondoltam arra, alig volt vendégem, akinek itt helyet kínáltam eddigi életemben. Ülj oda, fiam! Édes fiam... -

- Nem is kérdi, Anyám, miért jöttem? -

- Látni kívántál. Vagy nem? -

- Ó, persze. Leginkább így, élőben! Elmesélem, jó? Álmot láttam. Meséljem? -

- Ülj oda, ne járkálj, mert akkor nem látom az arcodat! Mesélj! -

- Nehezet kíván, kedvesanyám, olyan nyugtalan a testem, le kell mozognom. Ezért is jöttem gyalog. Reggel óta idevágyom, és csak feszült bennem a mondanivaló, és a gyaloglás sem vett el semmit az izgalomból. -

- És ha ide ülsz, mellém? Az ágyam szélére? Megnyugszol tán... -

Egészen messze húzódott, a lábamhoz, két kezét a térde közé vette, összekulcsolta, háta meggörnyedt, feje lehajlott, az egész ember maga volt a kétségbeesés. Nehezen lélegzett. Éreztem, nem a legjobb a helyzetünk arra, hogy kibontakozzunk ebből a fűtött, forró, vággyal teli helyzetből, pedig kell! Muszáj! Kiugrottam, magamra kaptam köpenyemet, és én ültem a kínált karosszékbe, mellettem az asztalkán kihűlt tea illatozott, töltöttem, és neki nyújtottam a csészémet. Úgy vette el, mint az úrfelmutatásnál a kelyhet, és beleivott. Nagyot lélegzett.

- Ha könnyebb, József, mesélj másról! Ott voltál a lakodalmon? Hát arról... Hm? -

- Épp ez az! Beleláttam a másik fiad lelkébe. Épp olyan tiprott, mint az enyém. A szeme elfelejtett mosolyogni. Duhaj volt, nászra váró férfi, vadra vágyó vadász, evett, ivott, benne volt minden mókában. Abból volt elég, sok is, annyi, hogy megszöktem az első hajnalon. De eleget láttam. Hajszolt ember a másik fiad is, Anyám. Imádkozz érettünk! És Berta elveszett. Nem hiszem, hogy magához tudja hajtani Tivadart. Megtörtént, amit akart, de Tivadar azt a másikat szereti rettenetes szerelemmel. És fogja mindhalálig. -

- Záchok. Nyomorult fajzat! Csak legalább az unokám ne volna Zách! Milyen az a pici? Tudsz róla valamit? Milyen? -

- Ó, kérem, Anyám! Látogassa meg, nézze meg! Szánja rá magát, hogy felvállalja, amit érez! Szereti maga is, tudom. -

- Nem is ismerem. -

- Hát kell az? Van valami láthatatlan vonzás, mint a vaslánc és a mágnes... Én sem ismerem az anyámat, mégis szeretem. Mert vállalt, mert megszült, mert szeretett. -

- Hogy-hogy nem ismered az anyádat? Ki nevelt akkor? -

- Két éves sem voltam, amikor meghalt. Rajtam kívül még két gyereket hagyott nevelőapámra, épp a következő fia vitte el. Gyermekágyi láz. Ott maradtam felesleges koloncnak, de nemző apám olykor pénzt küldött. Őt magát nem láttam soha. Senkihez nem tartoztam. Juhokat legeltettem, aztán megszöktem. A városban bujkáltam. Loptam. Árokparton aludtam. Árvaházba kerültem. Nem volt menekvés. Onnan is megszöktem. Aztán ki, az életből akartam kiszökni. Erővel életben tartottak és visszavittek. Egyszeriben aztán minden jobb lett. Tán apám megtudta, hol vagyok. Rendes ruhát kaptam, és iskolába küldtek. Jól tanultam, teológiára mentem, be is öltöztem, aztán hazajöttem.

Tarnaszentmária a szülőfalum. Most is arról álmodtam. A házról, ahol születtem, ahol első éveimet éltem. De valahogy más volt. A ház, a konyha, a testvéreim. Tudtam, hogy álmodom, és azért más, szebb minden. Akkor nyílt az ajtó, és bejött három asszony. Az anyám. Mind a három az én anyám volt, és öleltek, és csókoltak, és szerettek, és mind a három olyan volt, mint az az arc... a kőarc... Kőből voltak, mégis éltek, mégis szerettek, és féltem, összeroppantanak a nagy szeretetükkel, a kőkarjukkal, és fogtam a baltát, és rájuk csaptam, mind a hármat egymás után szilánkokra törtem... és úgy fájt, de úgy!... Azt hiszem, meghaltam akkor... Így hal meg az ember... Amikor rátipor az életére... és az életadóját megöli, mert szereti... Egy ideig forgattam ezt az álmot. Imádkoztam, nagyon akartam Istennel beszélni, adjon hát választ! De nem tudtam megnyugodni. Most itt vagyok. És örülök, hogy magát, Anyám, csak álmomban öltem, hogy itt van, hogy él, hogy szerethetem... Hogy tartozom valakihez. Ugye? Tartozom valakihez? -

Végképp összecsuklott. Nem férfi volt, nem is Isten szolgája, hanem egy gyerek. Egy kicsike, öntudatlan, elhagyott gyerek. Felálltam, és most én térdeltem elé. Két kezét tüzelő arcomra vontam, két kezemmel a fejét felemeltem, a szemébe akartam nézni, de nem nyitotta ki. Nehezeket lélegzett, mélyről, mint aki harcol.

- Legyél a fiam! Igazából! Valóságos fiam! Én szeretlek, míg élsz... -

És közben egészen mást gondoltam, és azt is tudtam, hogy József is egészen mást gondol, és az álma is egészen mást jelent, mint amit hinni akar, de nem tudtunk ezen segíteni. Nem tehetünk másként, hiába lázadt.

X  X  X

... Barátság!... Hiába csordulna belőlem a lélek, a szó, a magam megmutatásának vágya, csak ülök itt egy nyomorult telefoncsörgésre várva, legyen az akárki! Hátha van valakinek ideje rám, és feltárcsáz! Vagy az úgynevezett barátaimat oly igen lefoglalja a saját köre, dolga, családja, helye az életben-világban, hogy rám már nem futja az erejükből? Közben rájövök, fogalomtévesztésben vagyok: összetévesztem a barátságot az érzelmi értékrenddel. Van, akinél a barátság nincs első helyen... Hahaha! Mennyivel jobban tudott szót érteni a saját lelkével Ilona! Nem szorult másokra! Vagy húsz évvel ezelőtt nekem is könnyebb volt? Nekem tanulnom kell még az elhagyatottság elviselését?

Hát nézzük, Ilona hogyan csinálta!

Még másnap is ágyban maradtam. Arra a boldogságos látogatásra gondoltam, ezerszer végigjártam a mozdulatait, a szavait, ernyedten feküdtem puha matracon puha párnák között, könnyű takaró alatt rózsaszínvirágos szobámban, és emlékeztem, és boldog voltam, hogy érzéseinket ilyen pontosan merjük megfogalmazni, és boldog voltam, hogy képesek vagyunk megállni a sorompónál, hogy csak a lélegzetünket fojtó érzelmeink ereje dúl és tart életben. Elkábított ez az érzés, és ebben a nyugalomban elsüllyedtem, mint aki már nincs. Éppenhogy mert nagyon is van. Istenre gondoltam, aki megadta nekem ezt az élményt, hiszen tőle kaptuk, bárhogy is ellenkezik a törvényeivel. Hiszen nem szerelem ez már. Több. És ez a többlet segít az isteni Nagy Törvényen belül maradni.

Krisz tálcán hozta be az ebédemet, és megállapította, már sehol nem lát rajtam kiütéseket.

- Gyógyul, asszonyom, hálistennek! Egyék csak jó étvággyal, holnap már együtt esznek mindhárman. Úgy tudom, lejár a szabadságos idő, érkezik az új asszony. Úgy ám! Más világ lesz itt bizonyára! - tartott szóval a kedves, míg erőlevesemet kanalaztam, s a lágyan úszkáló puha tojássárgáját próbáltam elkapni a zsírpöttyös, aranyszín lében. De a szavaktól elment a jókedvem, ha az étvágyam nem is.

- Már holnap? Jól számolsz, fiam? -

Krisz tányért váltott, vékonyra szelt ürühús ült halom párolt káposztán, mit magam gondoztam, és már új apró burgonya is hengergőzött a kicsi halom körül.

- Finom ebédet hoztál. Ha elviszed a tálcát, gyere vissza, öltözünk, és közben Lajosod kantározza föl a Szutykost! Ja, és keresd meg a napernyőmet! Hosszú útra készülök. -

Anyám tárt karokkal fogadott kint, a lépcső tetején! Régen volt, amikor a fogadó szobába kérettek, ha megérkeztem. Karöltve sétáltunk be, közben teáért csöngetett. Nem tudta mire vélni váratlan látogatásomat, és olyan nagy örömmel ölelt megint és megint, mintha száz éve nem látott volna. Kíváncsi érdeklődésére kérdésekkel válaszoltam. Ismeri-e Tivadar kedvesét? Látta-e már a kicsit? Szükségben élnek-e? És voltaképp hol? És ha lehet, azonnal menjünk el hozzájuk, mert még sohasem volt unokám, és vágyom látni! Az új Záchot.

- Itt laknak benn a faluban. Még Almássy uradalom ez, mégis a Záchok uralkodnak benne, hiszen nincs már Almássy-örökös, s míg volt Pali, nem történhetett volna az, ami most történik. Veidték csomagolnak épp. Lejárt a határidő. Még a múlt héten jött egy ember a szóláti Szemere-házból, hogy mire visszajönnek a nászútról, a család költözzön máshová. Minél messzebb. Ezt üzeni az ifjú grófné, méltóságos Zách Tivadarné őnagysága. Mit tehettem? Omodé bátyónál eljártam, fogadja be őket. Kerített is kis viskót a mérai határban, ha ellátják a maradék nyájat a Tarna partján, elélhetnek ott. Küldettem már egy szekér ezt-azt, hiszen a szántórészt, a kertecskéjüket, a három almafát is persze itt kell hagyják, és hát miből éljenek? Már úgyis csak négyen vannak a picivel együtt, hiszen Margit bátyja a tavaszi áradáskor rákászás közben a Tarnába fúlt valami szerencsétlenül, nem is értem, hiszen értelmes fiú volt, hogy mehetett a vízre ilyen sodrásban? Nem sokkal az után szült meg Margit, s maradtak férfikéz nélkül. Ugyan mit is mondok, hiszen Veidt gazda még jól bírja magát, csak fél kezével nehéz, gondolhatod édes lányom. Nem tudhatod? Rázuhant a fa odafönt, úgy eltört a csontja, hogy könyökén lógott a fél karja, a bőrén. Még szerencse, hogy megmaradt. Hetekig nem volt észnél, miután levágták a bőriről a karját, már lilult odafönn vállig, de a jó és ügyes Kákáné Boris, vén füvesasszony, ki mindent tud, megtalálta a módját, és levitte a lázát. Már félrebeszélt. Hát így vannak. Most már tudod. De hiszen meg is érkeztünk, látod, mint sírdogálnak az összekötött batyujukon, s a kicsi hogy szopik, kis mohó, kicsi Zách! Úgy is írattuk be, de ne mond senkinek, hogy Zács, így s-sel, László, Lajos, két névvel, hadd válasszon, ha felnő! - kacagott anyám, és hatalmas jókedvvel lépett a portára. Kedélyes napsütésére hamar fel is száradtak a könnyek. A két öreg, akik jóval fiatalabbak lehettek tőlem, de a robot alaposan kiszívta belőlük az erőt, sietve elénk igyekeztek, nagy köszöntéssel s hálálkodással fogadtak, míg Margitka hamar kendőt kapott, s a mellére terítette nagy szemérmesen. Alatta a kicsi ütemesen szívta a bimbót, csak a kis fej mozgásából láttuk, milyen erőszakosan táplálkozik. Nem tagadhatja, kire ütött. Székeket oldoztak le a targoncáról, s leültünk az egyik almafa árnyékában, hogy el ne vigyük az álmukat.

Szép volt Margit, szelíd barna szemek, fényes, barna haj, tincsei kikandikáltak a halvány kendő alól, mosolya olyan volt, mint a festett Madonnának a gyöngyösi nagy templomban, nem is láttam máshol ilyen mosolyt, szelíd, mégis okos. Igazat adtam Tivadarnak első látásra. Ez a lány ahogy magát odaadta a fiamnak, mindenét is odaadná, ha kellene, s most száműzve boldogságának helyszínéről, gyermekkori csínjeinek tanújából, régi, igazi otthonát kell elhagynia, mert Bertuka úgy gondolja. Bizonyára reméli, hogy így messzebb lesz Tivadartól, hiszen lóval fél óra se, és itt terem. Habár az én okos anyám nem szerezte őket sokkal messzebb, ráadásul nem a szemek előtt élnek majd, hanem kinn a határban, még a fogadott spionok sem lesik ki, ha odajár. Mert most tudom, oda fog az járni, akármit is csinál Berta.

Margit aztán begombolta ingét, és a legényt pólyástól az ölembe tette:

- Megtiszteltetés volna, ha elvenné egy kicsit az unokáját, drága méltóságos asszony, és elringatná. Szebb lenne az álma, és talán az élete is. -

Úgy néztem erre a leányasszonyra, mint édes gyermekemre, s ha lehetne, magammal is vinném mindjárt föl, a Szalajka ormára. Hogy az az ostoba fiú miért nem kommendálta be hozzám hamarább? Persze, persze, a Szemere-leány már akkor a küszöbön állt strázsának, amikor még Tivadar meg sem érkezett Hollandiából. Isten akarásait nem lehet kitalálni, bírálni még úgyse, ezt épp én tudom a legjobban, hisz tegnap nagyon is feltárta előttem az emberi tehetetlenséget.

Erősen délutánra fordult a nap, amikor anyám legényei megjelentek a szekérrel, egy ló volt csak befogva, de hát mit is kellett vinniök? Azt a kis ládikát, dikót, bölcsőt, a Geze bölcsőjét, meg a kötött batyukat, szakajtókat, kosárba rakott edényeket. Egy fél ló is elbírta volna. Mellé kapaszkodott Margitka anyja, hallgatag, szelíd asszony, és a félkarú, termetes Veidt uram a szőke fejével. Nevéből ítélve valami német telkesgazda lehetett az őse. Végül Margitka ült a saroglyába, én meg feladtam ölébe a cseppjét, s elindultak. Idegenbe. Száműzöttek. Mi ott álltunk a sövény mellett, a felvert por már el is fedte őket, de anyám még mindig integetett, ami nyilván azt jelentette, hogy eztán is számíthatnak rá.

Hát igen, Anyám jó szívét minden paraszt, juhász, minden falu jobbágya áldotta. Olyan volt, mint Mária, aki a palástja alá veszi a szegényeket, a rászorultakat, mint kotlós az ő csibéit.

X  X  X

- Isten hozott, Loncikám! Jól áll neked ez a lovagló öltözet, pedig egy kissé megasszonyosodtál derékban! Jó jó, így szeretlek! Meg aztán hogy ilyen sűrűn fordulsz elő anyádnál mostanában, azért külön szeretlek, hisz a magány... ezt neked mondjam? -

Örül, ezért beszél folyamatosan, nehogy kedvét szegjem valami panasszal, gondolom, míg lassan gombolom a számlálhatatlan gombot az új felső kabátomról, mert hát már így lóháton, a csípőssé hűvösödő őszi szélben nem lehet csak úgy pendelyben elindulni hazulról, alig hallik a pata csattogása a vastagodó avaron, ritkul az erdő, átengedi a napfényt, bár így, szüret idején az is laposodik, gyengén melegít. Hát van mit levetni, s közben anyám csak mondja, mintha nem volna néki napszámra kihez szólnia, holott tudom, Mátyási még itt lebzsel, s mintha göthösödne az is, tehát marad, innen viszik ki az ajtón lábbal kifelé, sejtem.

- Jó itt elüldögélni, Anyám. Meg aztán nemigen van fönn maradásom, minduntalan hallgatásra kell fogni a nyelvemet, pedig... Tudom, én lehetek a hibás. Az a Miklós-napi fogadtatás most hozza gyümölcsét. Hát visszajár a nemszeretemség, igaz? -

- Nem igaz! Persze kérsz teát, majd a kályhára is rakni kell már, ide sohasem süt be a nap. Szóval nincs igazad. Te nem lehetsz hibás, legfeljebb velem szemben. A menyednek tisztelnie kell benned az ura édesanyját, és el kell feledjen holmi vacak kis tüskéket. Tudom, tudom, mire gondolsz... -

- Nem tudja, édes mama. Szerintem neszét vette, hogy Margitnál jártam. Zokon veszi, hogy az ura félrelépését elfogadom, sőt... -

- Azt hiszem, te a személyedet kizárhatod kettejük viszonya megromlásának okai közül. Most azt kellene inkább eldöntened, simítani akarod-e köztük a súrlódásokat, vagy semleges elviselő leszel a magad házában, vagy bíróként akarsz rendet teremteni. Utóbbit nem ajánlom, az első két lehetőségről beszélgethetünk. Én magamban arra is gondoltam előző látogatásod után, hogy talán csak arról van szó, hogy egy új ember megváltoztathatja önkéntelenül is a régi rendet a magával hozott szokások miatt. Te megszoktad a kedélyes együtt étkezést, már amennyire kedélyes volt. Meg együtt. Ő meg világ életében egyedül költötte el az ebédjét. -

- Ha nincs otthon Tivadar. Különben szó nélkül bekapjuk az ételt, s ki-ki megy a saját kuckójába. Ilyen a mostani úgynevezett együtt étkezés. Megérttette velem, már nem is emlékszem a szavakra, hogy ki-ki a saját életét éli, és úgy, hogy jól érezze magát, és nem a mások függvénye. Ha meg hallaná édes mama, hogyan beszél Krisz-szel! Szájon teremtette volna már nem egyszer. -

- Te pedig ezt is szóvá tetted. -

- Persze. Hogy mifelénk nem ez a hangnem járja a cselédekkel sem. -

- Sem?... Lonci, te elfogult vagy. Figyeled, bírálod, pedig már nem te vagy ott az úrnő. Háttérbe kellene húzódnod, bizony ám! Éld a saját életedet, és ne figyeld az övékét! -

Összeszorult bennem a lélek. Hát már ennyire kifelé megyek én is az életből? Félreállni? Hát Anyám mikor állt félre? És kinek? Én miért nem tudom a tekintélyemet megőrizni, mint ő? Hiányzik belőlem a bölcsessége.

- Mitől lesz az ember vénségére bölcs? Hogyan csináljam, Anya? -

- Empátia. Az egyetlen eszköz. Gondold meg, te mit csináltál volna, ha Miklós másnál éli meg a szerelmet, hogyan viselkednél az anyjával, ha az meglátogatja a másikat? -

- De hisz ott van József! Mennyire szeretem a Miklós fiát! Így is lehet! -

- Ne fényesítsd a glóriádat, Lonci! Miklós már nem élt, amikor te megismerted Józsefet. Együtt élni vele, miközben az valaki mást szeret, és meg akarod mégis tartani, mert mit tehetsz egyebet? Hm? -

- Valószínűleg nem mentem volna hozzá, ha tudom. És Bertuka tudta. Mégis hozzáment. -

- Majd visszakapja, gondolja. Hanem tudod-e, megint elköltöztek Margiték. Látod? Ez a Szemere-lány módszere. Likvidálni a vetélytársat. Egyelőre csak eltüntetni szem elől, egyre messzebb, hogy ne lehessen megtalálni. De lám, Tivadar eddig még megtalálta, és Bertának megint lépnie kell. Vajon most mit lép? -

- Anya! Kibírhatatlan a helyzet odafönn. Pokollá vált a Szalajka-tető! -

Nem tudtam nem elmondani a jelenetet, ami most idezavart Anyám vigasztaló karjaiba, bár kímélni akartam, mégiscsak elmúlt hetven! Amikor Tivadar dúltan leugrott a lóról, és Berta nevét kiáltozta, hogy azonnal jöjjön elő. Esett az eső. Tivadar berúgta az ajtót, miután a kantárt Lajos felé hajította, és ordítva rohant végig a termeken, a folyosón:

- Az Almássy uradalomban maga ne rendelkezzen a jobbágyok felett! Hogy merészelt hajdúkat küldeni ahhoz a családhoz? Milyen jogon tesz törvénysértő dolgokat? Ki védi, mit gondol? Senki! Hová kergette a Veidt családot? Berta! Jöjjön ide! Álljon elém! Mondja, hogy merészeli? -

Mikor Berta halottsápadtan kilépett a szobájából, és keményen, de csendesen ennyit mondott:

- Csak a szeretőjét küldtem kellő távolságra, pereputtyostul. Örüljön, hogy nem tüntettem el végleg a kölykével együtt!-

- Micsoda???? - Tivadarból állati ordítás tört elő. Azt hittem, megüti a feleségét, de csak berohant a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

X  X  X

Megint november. Tivadar egy éve jött haza tele tervvel, energiával. Emlékszem, Atyám temetési torán mint ragyogott, s azóta! Emésztik gyilkos indulatok, apasztó lélekfurdalások, tüzek és robbanások. Viszi a vére, irányítja a heve, és én nem tudok segíteni.

Lajos sűrűn kantározza fel nekem a vén Szutykost, kivel egyre jobban megértjük egymást. Mindig reá hagyom, merre forduljunk. Csak ne legyek otthon, menjünk lovacskám! S ő vagy Szentmária felé kocog, vagy Anyámhoz vágtat, mert Józsefnek igazából nem tudom kiönteni a szívem. Kenetes tanácsaitól olykor magam is felmérgelek, s aztán legyintek, hiszen férfi, és Zách tulajdonképp, hogy is gondolkozhatna egyenes módon? De a közelsége megnyugtat, az apró bánataimat meghallgatja, mint jó gyóntató, és keze érintése nem szűnően felmelegít.

Szutykos most sietősre fogta a lépteit. Mögöttünk méltatlan kiáltozások haltak el a távolság növekedtével. Tivadar Bertán keresi a fiát. Jó helyen, csak talán rosszul. Szítja az asszony gyűlöletét, és az azért sem engedi el Tivadart. A helyében én már visszamentem volna a szülői házba. Reménytelennek látom a viszonyukat.

Hallottam eddig a halk kopogtatásokat, a nesztelen osonásokat, a suttogásokat, a csukott ajtóra tapadó tenyerek csapkodásait. "Gyereket akarok, kedvesem! Soha többé nem űzöm el, eressz be!" De az ajtó nem nyílik, s az éjszaka egyre idegesebben telik, fel-felriadok, hiába húzom fejemre a párnát, és másnap a fokozódó ridegség, ha összeakadunk a folyosón. Ezzel palástolja szégyenkezését előttem, hisz sejtheti, mi hallik a kastélyban éjjelente, amióta Fügödről elzavarta Tivadar fiát.

Múlnak a hetek, Tivadar egyre zárkózottabb, egyre többször nyargal ki az udvarból egymaga. Olykor csendben hazaoson holdvilágnál, olykor újabb számonkérő csatázások. Ilyenkor, tudom, szegény Margitnak tovább kellett költöznie, mert Bertuka még mindig túl közelinek tartotta a létezését, s Tivadar talán ki is veri belőle, hová kergette a szerencsétleneket. Amikor már lezúdult az Alföldre a hó, amikor már kisarjadt a tavaszi vetés is, amikor már kókadni kezdtek a kerti virágok a rekkenőben, amikor a parasztok izzadva vágták a kaszát a sárga gabonába, és megint őszbe színesedik idefenn a világ... kettejük között semmi nem változott azóta sem.

Anyám Mátyásit állította az ügy élére, s valahányszor eltűnik a család, Mátyási indul a keresésükre.

Szutykos az atyai ház istállójában ropogtat, s olykor türelmetlenül kapál, hallom. Mi Anyámmal a kis kerek asztal melletti apró, vékonylábú karosszékben üldögélve iszogatjuk a szokásos forró teát, most egy kis rummal feldobva, és immár másfél éve is lehet annak, hogy keressük a fiatalok életének megoldását, a segítésünk módját, de csak a Másik felé tudjuk nyújtani a kezünket. Tivadar még egyetlen szóval nem panaszkodott, s ha nem lennék szenvedő tanúja kettejük csatájának, tőle bizony semmit meg nem tudnék. Mint a kirekesztett. Bertuka igyekszik keresztül nézni rajtam, csak akkor suttog egy jónapot-ot, ha belém botlik. Egész lénye kicserélődött. Hol van az a kis pirosnadrágos vadászleány, aki első pillantásait vetette Tivadarra? Megbánta már százszor is tán. De még nem adta fel. Én már régen elmenekültem volna, de Bertuka ezt a szégyent nem vállalja, és azt sem, hogy belenyugodjon abba, hogy van valahol egy első asszony, egy szeretett, és megelégedne a maradékkal. De már azt a maradékot is régen eljátszotta. Akkor, amikor Tivadar először nem találta meg igazinak vélt családját, amikor az a porfelleg eltakarta előlünk az egylovas szekeret velük és a motyójukkal. Aj, azóta hányszor meséltem el Anyámnak a különböző jeleneteket, Tivadar fenyegető számonkéréseit, s az egyre erősödő dörömböléseket az azóta is zárt ajtón. Tivadar felé minden út elzáródott, csak a bosszú él még a szerencsétlen Szemere-leányban, s kergeti a Veidt-családot egyre messzebb.

És megtörtént, hogy Tivadar nem találta meg őket. Töltött fegyverrel hál, és Berta meg sem meri közelíteni Tivadar szobáját, de még őt magát is kerüli. Bezárkózik a szobájába, ha otthon van, ha meg távol tudja, maga is kinyargal a télbe. Vajon hová?

Csörren a csésze a tányérkán, Anyám keze már remeg, amint az ezüst kanálkát igyekszik melléje tenni. Egy új leány jön gyertyát gyújtani, esteledik, megint ittragadok. Már egyre gyakrabban csak reggel felé kocogok haza. Érzem, valami jelentős kívánkozik ki Anyámból, hát nem mozdulok, nehogy elriasszam a szándékát.

- Elárulom neked, Lonci, megkerestettem Veidtéket. Szóval még Tivadar sem bukkant rájuk. Hát persze, Mátyási elsőrendű nyomozó, ügyintéző, és karthauzinak is tökéletes. Megbízható és hallgat. Lehet rá számítani, és igazából, ha rólad esik köztünk szó... jó-jó! Nem folytatom, bár nem értelek... De térjek a lényegre, ugye? Megtalálta Veidtéket, és akkor azt mondta, ha ő megtalálta, Berta is meg fogja találni. Engedjem meg, hogy javaslatot tegyen: adjak nekik szabadlevelet, hogy elhagyhassák a megyét. Ő tud olyan uradalmat, ahol meg is védik őket, ha zsuppolni akarja bárki. Nevet neked sem mondok, mert hirtelen vagy. Márpedig az egész család retteg. Margit nem mer egyedül maradni a kunyhóban, ahová legutóbb szorultak, az anyja megőszült, az apja mélakórba esett, Margit a tudattól, hogy Tivadar érte él, még tartja magát, de leginkább a fia miatt, aki egyre szorosabbra köti őket össze Tivadarral, bár néha azt kívánja, hogy bár Tivadart sohase látta volna, mert ez nem élet, és néha még azt is, hogy most már sohase lássa többet inkább, mert belepusztulnak mindnyájan. És hová mehetnének? Hiszen a röghözkötés! Ha akarja Berta, csendőrökkel be is csukathatja őket. Leginkább persze magától az asszonytól fél. Hogy egyszer megjelenik a fekete lován, töltött karabéllyal. Ezek után persze, hogy megírtam a szabados levelüket, és remélem, ér majd annyit, hogy Mátyási, ígéretéhez híven bekommendálhatja őket arra a bizonyos helyre. Ez van, Lonci. Nagyon sajnálom szegényeket, de meg Tivadart is. Hiszen láthatod, jobb szeretem, mint az édes fiamat, aki pedig neki köszönheti a másvilágot, de csitt! Nem volt az erre az életre való. Tivadar még kimászhatna ebből a mélységből. Nagy benne az akarás, az okosság, meg a záchi tűz. De hát Bertával kígyót fogott, és a szerelem szenvedélyes kötelékétől sem tud szabadulni. Talán úgy megnyugszik majd, ha nem találja. Sem Berta, sem ő... -

Mélységes csend ült a homályos, két gyertya-fénylette szalonon. Átsuhant az agyamon, hogy hát Berta ezért nyargal térdig hóban a gyűlölete után! Hogy megtalálja! Mert mindegy már neki! Tivadar elveszett a számára, s marad majd egymaga, mint az ujjam, gyerek nélkül, ha csak nem néz más után... De Berta erre még gondolni sem akar. Teste-lelke nem kíván más embert, csak ezt a bolond Zách-ivadékot, Tivadart. Úgy látszik, a Szemere-család is kipottyantja az ő fekete báránykáját, a tüzes, öngyilkos csikaját, hisz ezek között eddig csak józan, legfeljebb verseket írogató, rajzolgató, unatkozó ivadékokat lehetett találni. No, szegény, elveszett Lélek. Már igazán sajnállak... - gondolhattam a félsötétben, és én még egyetlen mozdulattal le tudtam tenni a kis kerek asztalkára a csészémet tányérostul, kanalastul. Erre meg elővillant, hogy meddig? Tíz évig még? Tizenkettőig? Sok is az, kevés is.

X  X  X

Valahogy közös életük második esztendejének vége felé, rekkenő volt akkor is a nyár, mint most, változni kezdett az élet. Az ütések nem kevésbé fájók, csak gyérülnek. Mintha mindkettő megbékélt volna. Tivadar nem találta a fiát, pedig sűrűn bejárt Gyöngyösre, talán a hatóság segítségét követelte, de hát a szabados levél úgy látszik, hatott, és különben is 1826. táján már a jobbágyokat másképp nézték, hisz országos és nemzeti ügy lett a felszabadításukból. Tivadar tehát itt veszített. Kellett neki a grófi méltóság, mondom én ma, de beleszületni kötelezettségekkel jár! Valóban! Berta sem dörömbölt éjszakánként a férje ajtaján. Este elment, reggel jött. Lova nem volt fáradt, hát messzire nem mehetett, sokat nem nyargalhatott, hanem időzött valahol. Párjára lelt tán? Hiszen olyan fiatal, éppen hogy húsz esztendős, kijár neki a szerelem. Ám kitudódott az is! Tivadar kapta rajta, amint a Móré vára körül tábort verő cigányok között énekelt, táncolt, azok meg a várható ezüstök reményében szítták benne a tüzet, és el is oltogatta egy-egy belevaló fekete gyerek. Ki hozta Tivadarnak a hírt, nem tudom, de amikor ezt meglátta, tán megszánta a szerencsétlent, aki ilyen mélyre süllyedt az ő nagy lobogása miatt, amit persze ő sem tudott oltani, hiszen Margit eltűnt, mint egy angyal, tán felemelkedett a kék égbolt kupolája alá karján a gyermekkel, mint a szentmáriai oltárképen a Szűz.

No, egyik napfényes délelőtt, amikor a parasztok orcájáról már folyt a verejték, és fejükben már a delet várták meg ebédet a közösből, mit Anyám mért az aratóknak a robot fejében ráadásnak, szóval egy délelőtt hazafelé kocogván Szutykossal, nagy békességes csend fogadott. Tán nincs egyik sem idehaza? - kérdeztem magamtól, de hátul, Miklós vadszőlős, buja lugasa előtt az új padon, mit Lajos ácsolt oda nagy buzgalommal, ott ültek ők ketten. Megviseltek voltak, gondozatlanok, mint akik messzi expedícióból érkeztek. Mélyen elmerültek a beszélgetésbe. Én visszahúzódtam, de az ebédnél oldottabb volt mindkettő. Kibékültek volna? Egymásra leltek hát? - örültem végre, és Anyámról meséltem, meg az új leányról meg Szutykos viselt dolgairól, és kérdezősködni is akartam volna, de Tivadar pihenni küldött. Ők is elvonultak, ki-ki a szobájába, és éjszaka, úgy hallottam, mintha megnyílt volna az ajtó. Valamelyikük ajtaja. Olyan boldogan aludtam el, mint régen, nagy megnyugvások után.

Másnap ünnepi ebédet rendeltek. Krisz is fellélegzett, és mindent elvállalt volna, csak béke legyen itthon újra. Még virágot is szedtem az asztalra, magam a Miklós kertjéből, hiszen a kalendáriumban megláttam, mire az ünneplés. No, nem csak a békülésre, hanem Berta nevenapjára is, mit mifelénk meg szoktunk tartani. Az idén ugyan csak Anyám emlékezett meg Ilona-napról finom habos kakaóval, mit gyerekkorom óta imádok, de oly nehezen tesz szert az ember kakaóporra manapság. Hát Anyámnak ez is sikerül...

Már eltelt a délután is. Mindahányan, ki-ki ahol érte az éhség, megebédeltünk, bár az újmama morgolódott kissé, de nagyobb volt mindőnkben az ijedt nyugtalanság, mintsem hogy bármi méregbe hozott volna. Ha kihűlt, hát majd megmelegítik, de hol ez a két gyerek?

Estebédre hallottuk a lópaták dobogását. Egy ló jött. Tivadaré. A hátán két alak sejlett a holdfényben. Tivadar, és combján általvetve Berta élettelen teste. Csupa zúzódás és vér az arca, s ahogy leemelték, olyan volt, mint egy rongybaba. Nem maradt a nyomorultnak egy ép csontja.

- Hagyják csak ott, míg Lajos fel nem hozza az orvost. Lezuhant lovastól az Ilona-vízesésnél. A lovat majd el kéne ásni, Lajos! -

Lajos bólintott, KisLajos kantározott, aztán Tivadar lovát vitte itatni meg csutakolni, elég megviselt volt az is. Én a fiamra néztem:

- Mennyi szerencsétlenség! Átkozott ez a Mátra bérce! -

Tivadar visszanézett:

- Bizonyára, Anyám. Átkozott errefelé még a fűszál is... - és bement.

Azóta nem veszem szavát. A hivatal kérdéseire kurta szavakkal válaszolt. Kérése sincs azóta, s ha kérdjük, nincs felelet. Minden áldott nap hajnalban nyergel, és este jön haza. A felesége temetésén sem jelent meg. A szóláti sírboltba temették.

Anyámhoz futottam akkor is. Este Mátyási csatlakozott hozzánk. Kiderült, aznap segített KisLajosnak a lezuhant ló eltakarításában.

- A farán szöges korbács nyomai. Alig tudtuk behengergetni az ásott gödörbe. Mindjárt a vízesés mellett. Jókora követ gurítottunk fölé... -

Nagy csend megint, a lelkünk nehéz volt. Csak Mátyásiban volt annyi lélekjelenlét, hogy az Anyám megnyugtatására szánt eszmefuttatását béfejezze:

- Szerintem az a fekete ló nem Bertától kapta a korbácsütéseket fenn az Ilona-forrás tetején amint épp átugrattak volna a zúgó víz felett. Nem nagy kunszt amúgy, de egy megbokrosodott lóval...! Szóval azzal ott nincs mit kezdeni. Mit gondol, Tóni méltósága?... -

Anyám fuldokolt, préselte a szavait:

- Az Istenhez küldött átkok mikor fogantak vajon?... - s felsírt. - Bocsásd meg a kételyeimet, Uram! - tenyerére borult, válla rázkódott.

Felzokogtam Anyám szenvedésén... vagy inkább Tivadart szántam?...

X  X  X

Az ablakon kintről hatalmas vörös fény zúdult be, olyannyira, hogy felébredtem. Már a szemhéjamon át villódzott a beszűrődő lobogás. Valami lángol - fogalmazódott meg a látomás, de még azt hittem, álmodom. A mögöttem lévő ablak négyszögéből égő ágak szikrázó pattogását is hallani véltem. Ez tett egészen éberré. Azt is tudtam már, mi ég: az őszi, száraz vadszőlő venyige a mauzóleum falán! Kiugrottam az ágyból, és lélekszakadva rohantam végig a sötét folyosón, ki a házból, aztán a fal mentén vissza Miklós sírháza felé. Közben lassítottam, mert észhez tértem a hidegben, és rámzuhant a félelem. Miért ég? Felgyújtották! Ki? Tivadar. Nem vártam semmi jót, de tovább hajtott a rettegés. Már nem állhattam meg. Lehet, hogy szükség van rám! Odaérve mindennél rettenetesebb volt a jelenség! Alig hittem.

Az éjszaka fekete volt. Rögtön láthattam, hogy a vadszőlő vörös levelei tévesztettek meg: mint apró lángnyelvek lebegtek a szélben. Hát persze, ocsúdtam, még nincs tél. Az ágak élnek, nem száradtak el, hogy lángra kaphassanak! A vörös fény mégis áradt, megvilágította a lombokat, de belülről! Az ablaktáblák nyitva, az üvegen át fáklyák vörös fénye lobogott, megvilágítva körül a vörös levélzuhatagot. Valóban, olyan volt, mintha az egész mauzóleum égne! Rettegve álltam meg az ajtóból kiáradó fényben. Miklós nyughelye nyitva! Az ajtón át kifelé kapkod és nyaldos a fáklyatűz! Mintha maga a pokol égne odabenn! És a lángok közötti ördögi áradatban Tivadar alakját láttam imbolyogni! Nem imbolyogni, ingani! Jaj! Istenemuram! Tivadar! - kiáltok. De hiszen már kinek? A fiam, az én egyetlen fiam bevégezte önmagát! Odarohanok, sikítva ölelem testét! És akkor érzem: még él! - Uram, még él! - kiáltok, és már kapaszkodom a köveken, indákon, fel a falon, hogy elvágjam kötelét, a kezemben kés, hogy került oda, nem tudom, de már elérem, nyiszálom a vastag zsinórt, és testét karolom, tartom, közben a nevét suttogom. Tivadar... Tivi... fiam... A teste nehéz, szaporán dobog a szívem, és hallom a hangomat: fiam...

Heves szívdobogással ébredek. Körül minden fehér, amint az ablakon beárad a reggeli napfény a behúzott függönyök szövetén keresztül. Az első gondolatom Tivadar. Minden bizonnyal él, alszik a saját szobájában. Régen láttam, ötlik fel még a párnákon heverve, és rájövök, tulajdonképp mindegy hol van, talán az is, él-e vagy nem, hiszen számomra elveszett. Talán önmaga számára is. A világnak mindenképp. Gyorsan és ijedten Istenhez fohászkodom hirtelen kegyetlen gondolataim miatt. Ennyire elítélem? Csak holttestét ölelve tudom vállalni? Azt is álmomban? Én? Az anyja?

A szél is suttogja, a levelek is susogják, mindenki tudja, csak velem szemben kíméletesen nem éreztetik, hogy a fiam - gyilkos. Megölte Pált, megölte Bertát, tönkretette Margitot, és nem találja a fiát. Tán őt szereti. Vagy csak a bírvágy hajtja már? Ha megtalálná, Uramisten! Jobb így annak a gyereknek! Keresteti, kutatja, rámegy maga, és rámegy az uradalom maradéka. Amióta felnőtt férfiként külhonból hazajött, egyetlen nap örömére emlékszem: az a bizonyos Karácsony volt, amikor feldíszítettük a fenyőt német módra. Azután jöttek a tragédiák, és most itt él fenn velem, azaz inkább mellettem, egy fedél alatt, kiégve, megöregedve úgy, hogy még csak nem is köszön, ha véletlenül találkozunk, pedig nem nagy ez a kastély. Nem mondom, hogy bujkál előlem, dehogy! Csak nem vesz észre.

És hónapok telnek, és naponta lóra kap, eltűnik, és valamikor, ki tudja, mikor, váratlanul visszatér, csapzottan, leverten, egyre sápadtabban, és egyre öregebbek a vonásai. Nemrég múlt 24 éves!

Hallani, sokszor látták a szóláti sír közelében. Azt is, hogy a családi sírbolt bejáratán dörömböl, és ordít: "Hová kergetted? Add vissza a fiamat!" Ilyesmit mesélnek a hátam mögött, eljut hozzám, és én arra gondolok, ilyet csak részegen csinál az ember. Vagy kétségbeesésében. Vagy őrült. Krisz szerint nem iszik.

Krisz. Elém állt egyik nap. Már befelé fordultunk a télbe, én ritkábban lovagoltam anyámhoz, Józsefhez még kevésbé. Otthon üldögéltem fásultan, ölembe ejtett kézzel és üres fejjel, fáradtan, mintha Tivadart magam vinném a hátamon kísértet-útjaira, amikről körülöttem suttognak. Krisz kopogott az ajtón. Leültettem, mert láttam rajta, nehéz a mondandója. Nagyon reméltem, nem másról, mint jövendő gyermekéről fog értesíteni. De nem.

Azzal kezdte, hogy észrevettem-e?

- Mit?

- Hát a változást.

- ?

Napokkal ezelőtt, azon a bizonyos fergeteges hófúvás után az úr nagyon gyötrötten érkezett haza, pedig fényes nappal volt, koradélután, és azóta nem mozdult ki még a szobájából sem. Krisz szerint nem beteg. Csak feladta. Nem, egyáltalán nem beteg. Ezért is kéretőzött most be hozzám. Nem tudja, mitévő legyen. Így mondta, ilyen kellemes irodalmisággal: "mitévő!" Mert olyan dolgok történnek, amelyek... szóval úgy érzi, el kell mondania töviről hegyire, talán segíteni tudok.

Az úr azóta bekéreti a reggelit. Szeret lustálkodni, ez érthető annyi hónap hajszája után. Bevittem rendesen, ám egyszer már nem az ágyban találtam. Fenn üldögélt, köpenyben, borostásan, pipázott, és így fogott neki a reggelinek. Hideg csirkecomb volt, emlékszem, és megkért, ne menjek el, míg be nem fejezi.

Az úr kérése parancs. Néztem, mint falatozik, vártam az üres tányérokra, végül nem bírtam a tétlen topogást, beágyaztam, tettem-vettem körülötte, a szétszórt felöltők, ingek ugye, minden, és közben magamon éreztem a szemét. Tekintete követett a szobában. Végezett, már a szájkendőt is a tálcára ejtette, s felállt:

- No, fiacskám, engedelmes voltál. Ajánlom, maradj is az! Legelőször is adj tüzet a kályhából, rágyújtanék! Így! Ha nem jössz közelebb a gyújtóssal, nem tudom megszíni, és nem kap lángra, érted-e? No, gyere közelebb, fiam! -

Álltam előtte, kezemben az égő szálka bizony remegett. Éreztem a leheletét, és erősen láttam az arcán a ráncokat, feszülő bőrét, alatta a kopott csontokat. Az arcát, asszonyom. Igyekeztem mosolyogni, ne lássa hát, mit látok. De megérezte! A szemembe nézett, és hirtelen megcsípte az arcomat, azután a nyakamra ölelte a tenyerét, magához vont, közben az arcomba fújta a pipafüstöt. Ettől könny szökött a szemembe, és ő akkor azt le akarta csókolni. Rám hajolt, és igen, hiába húzódtam, sikerült leszippantania a keserű cseppeket az arcomról. És még azt mondta:

- Helyre kis menyecske lettél, Krisztina! Ki is gömbölyödtél. De hol az a gyerek? Mi? Hol az a gyerek már? -

Odatapogatott a hasam felé, én hátráltam, az úr követett, közben az arcomat törölgettem a kötőmmel, szólni nem tudtam, mit is mondhattam volna? Valahogy olyan fura volt az egész, és az úr olyan szánalomra méltó, de csak azon voltam, hogy ki onnan, ha az edényt is odahagyom, ám az úr jött utánam, és kiabált:

- Hol az a gyerek? Hát ti nem háltok együtt? Mi lesz? Válaszolj, te pulya! -

Ilona méltóságos! Ajajaj! Én úgy megijedtem, és másnap már úgy mentem be hozzá, mint aki várja is meg féli is, mi fog történni. Érti, ugye, asszonyom? Egy cselédnek csak megdobban a szíve, ha egy gróf ilyen indulattal van iránta! Margitra gondoltam folyvást, arra a szegény leányra, hogy most már mégis miért fut előle? Özvegy a gróf úr, igaz, ideges ember, nehéz ember, de hát mi mást akar az úr, mint szeretetet? Hát hozza el neki a fiát, ha ennyire akarja! Igen, ez járt a fejemben ezekben a napokban, és nem haragudtam rá igazán, de féltem, meg aztán valahogy nem akartam én azt igazán. Azt, érti, asszonyom, hát biz ott a hites uram... Annál az ebédnél is... Tegnap már azt is bekérette, tán emlékezik méltóságod. Megint a gyereket kérte számon rajtam, már majdnem megütött, annyira feldühödött. Hanem most nem eresztett ki, hanem derékon ragadott, és lelökött az ágyára:

- Majd én csinálok neked gyereket, ha az urad nem tud! Az a mi gyerekünk lesz! Az ám, kis szajha! - lihegett, és rám tapadt.

Eléggé gyenge már az úr testileg, inaiban nincs erő, aminthogy a fejében olyan nagyon van, hát nem volt nehéz eltaszajtanom, és sikerült kirohanni. Sírva futottam Lajosomhoz, az meg fejszét ragadott, hogy agyonveri. Csillapítottam akkor. De ha egyszer nem tudom megfékezni? Itt vér fog folyni! Mi lesz ebből? Segítsen asszonyom!

És a kis szöszi Krisz ott fakadt sírva.

Hallgattam. Néztem ezt a lányt, akiben nem volt egy csepp harag, és a megaláztatását sem érezte igazán. Nem tudtam Tivadart megérteni. Az nyilvánvaló volt, hogy a fiam valahol nem normális. Nem azért, mert ráveti magát csinos jobbágyasszonyokra, más urak is teszik! Hanem hogy mily könnyedén áthág emberi törvényeken! Iszonyodtam, hallva a módját, és ámultam a leány szalonképes beszédmodorán, amint ezek a szörnyűségek kifakadtak ebből az ártatlan lélekből. Tulajdonképp nem tudtam eldönteni, mi legyen a válaszom. Panasz-e, amit hallok? Mitől tart Krisz valójában? Tivadar féktelenségétől vagy Lajosa haragjától? Mindkét oldalról meglehetős veszély fenyegeti, amit tán el is tudna hárítani, de ugyan szeretné tudni, én mit szólok az egészhez. Bizony nem tudtam még, és odébb löktem a kérdést:

- Te könyvet forgatsz, leányom? -

Azonnal éreztem, Krisz nem várta ezt a reakciót. De nyomban válaszolt:

- Igen. Mátyási úr könyvét. Tőle kaptam régen. Nagyon tetszik. Más lányok is ismerik, a fonóban szokta valamék betűismerő fennhangon olvasni mindőnknek, és így még nótát is szerzünk némelyikre. Baj, Ilona asszony? -

- Dehogy-dehogy! Sőt! Örülök az okos elfoglaltságnak. Lejársz a fonóba is? Pedig az messze esik! -

- Á, most már nem járok. Azelőtt, míg itt kevesebb volt a dolog, meg Lajos sem ereszt. -

- Igen-igen, értem én... Szóval tőlem vársz tanácsot? -

- Inkább segítséget! -

Most elakadtam. Hogyan tegyem? Tivadarral nem lehet beszélni. Ahogy Krisz szavaiból is bizonyságos, egészen elszabadult az agya, elferdült a gondolkodása, s fékét vesztettek az indulatai, amin egy cseppet sem csodálkozom, volt mitől a tetteit és természetét ismerve! Annál inkább azon, hogy amit álmodtam, nem volt valóság, holott... lehetett volna, ha van Törvény. Uramisten! Megint milyen kegyetlenül ítélkezem felette! De hiszen ezt a lányt is tönkre akarja tenni!

- Egy módja van annak, hogy többé ne légy kitéve az úr szeszélyeinek, ha elköltöztök innen. Egy olyan alkalommal, amikor nincs itthon. -

- Kerestet majd! Mint azt a másikat! -

- Ne félj ettől! Ha nem lát, elfelejt. Okos vagy, jól tudod, nem a szerelem vitte rá, hogy neked támadjon. -

Krisz félmosollyal hajtotta le a fejét. Tán kicsit csalódottan.

- Reggel öreg Lajos menjen le Batta intéző úrért, beszélek vele, helyezzen el titeket valami jó helyre. -

Így történt. Kiürült a kastély. Magamra maradtam néma és félőrült fiammal. Öreg Lajos és mámija épp elegendő volt a teendők ellátására. Gondoltam ezt akkor előre, és könnyű szívvel bocsájtottam el Kriszt. Batta magához vette őket, és beültette a régi, mérai kihalt kastély egyik düledező cselédházába, és saját személyes szolgálatára kötelezte őket, nem az uradalom hasznos jobbágyaiként robotra-dézsmára. Így jól is jártak, meg nem is. Battától szöktek a cselédei, Krisznek azonban hálából zokszó nélkül szolgálnia kellett. Mindenesetre Tivadar elől eltűntek, és valóban nem kereste Kriszt, tőlem sem kérdezte, tán észre sem vette, hogy nincs. Csak nekem hiányzott kedves mosolya, szépsége, készsége, beszédes humora, okos csevegése. Többé nem találkoztam vele, de hát ezt Chrü-vel is tisztáztuk.

És Tivadar?

Amíg tombolt a tél, behúzódott a szobájába, és ott is maradt. De egyszer eljön a tavasz Szalajka ormára is...

X  X  X

Klárikámról a hírek oly sommásak, hogy el sem tudom képzelni. Nem bírom magam elé idézni sem őt, sem a környezetét. Rettentően messze esett. Tivadar pedig mérhető távolságban ugyan, de szintén láthatatlanul létezik velem egy fedél alatt, s ez azért nagyjából megnyugtató számomra, szinte boldoggá tesz, mert nem kell féltenem, merre száguld őrült fejjel, nem esik-e baja, hisz talán már a védangyala is elundorodott tőle, és magára hagyta. Szóval mindez már hetek óta nem búsít, s ha nincs sírhatnékom, már örülhetnékem vagyon.

A tavasz hozza a természetben, az emberben is a legnagyobb változást. A hatalmas energiákat igénylő megújulást. Honnan is vesszük az erőt? Honnan veszi a pici rügy, hogy majd lombbá terebélyesedjék? Talán ezért halnak meg az öregek inkább tavasszal? Nem győzik az életüket feltölteni, gyengék már az újrakezdéshez. Tivadar bizony a huszonötödik esztendejébe lépett. Pezseg is már benne a tevékenykedhetnék, s tudom, maholnap megint lóra kap. Kipihent, férfivággyal telt, boldogságra vágyik. Hiszen értem én. A lelkét is kifárasztotta talán a tél, és a teher is könnyült rajta, életontó bűneinek terhe. Csakis a természetén áll a bűnhődés, hiszen manapság idelenn, a Mátra alatt, ahol alig fészkel a madár is, gyéren jár ember, juh, ló, kihalt a vidék, ezen idő tájt nem illett bűnöst keresni az urak között. Jobbágyok között sem sokáig. El lehetett bujdosni, ahogy azt Margit is tette.

Ugyan? Eszébe jut-e régi szerelme a fiamnak? Vagy az is elszállt a sötétszürke, hóval telt fellegekkel együtt? Olyan ragyogó kék az ég, mintha aláfestették volna a milljom ágacskának hátterül a bimbózáshoz. Áttetsző az erdő, a madár mégis bátran énekel. Az sem tart büntetéstől, fészket rak, fűszálak hervadt szálait keresgéli, s lám, már az almafákon is megültek, errefelé, ahol már csak magam nyesegetem az ifjonc hajtásokat Miklós gyászhalma körül, sepregetem a vadszőlő hullott száraz bugácskáit, megfakult levélkéit, egyengetem a majdani buja kertet, az íriszerdő kertjét. Egyedül hajlongok, s ha Mámi ki is néz olykor az istálló mögül, alázattal odaköszön, s visszabújik. Szót váltani nincs kivel. Krisz hiányzik nagyon, és tudom, hiába várom, hogy Tivadar megszólítson. Mintha bizony azzal, hogy a világra hoztam, rázúdítottam volna a világ minden szenvedését is, és én volnék a felelős érette. De nem. Jön már! Nem hozzám, az istálló felé. Füttyent, és Lajos már ki is nézett az ajtón, bújik a bekecsébe, hiszen van még foga árnyékban a szélnek, csak a nap hiteti el velünk, hogy már melegít. Március.

Szóval megint elmegy.

Igen. Napokon át megint a régi módi. Tivadar ment, s jött leverve, ám kedve nem szegődött olyan mélyre, néha még köszöntött is. Aztán meg fütyölt, és másnap reggel kiadta máminak a parancsot fürdőre, két dézsára. Uramisten! Mire készül? Délután, amikor renyhül az ember tevőkedve, felkapom a fejem a lópata dobogására. Másképp lép, mint szokott, hallom. Szintúgy, mint amikor Berta halott testét hozta. Kilesek jó öregasszonyos újdon szokásom szerint a függönyrésen át, és bizony! Tivadar combján egy leány, de nem halott, nagyon is élő, nyakába csimpaszkodva, vihogva.

Raticka, a cigánylány, akit tán a Mórévár körüli cigánytanyáról hozott fel fürdeni, és aki szépen itt is maradt. Tivadar számára a tavaszt jelentette, nekem aznap még csak nevéről a vér. Megint a vér...

Ugyan, mit ijedezek? Raticka csak nem lesz végleges vendég a Szalajka ormán? Mégiscsak cigány! Nem közénk való. Mit szól az atyafiság? Bár mit törődöm én azokkal, s pláne mit törődik Tivadar? Hiszen ezek a vándor csapatok nem maradnak egy helyt, tán Raticka is megy egyszer. Mintha előre láttam volna, hogy dehogy megy! Igaz, a vére jótermészetű nép vére. Nem szív az mellre semmit, ha volna is mit, kidalolja: "Volt szép szoknyám, tűzvirágos, selyemruhám, mind kivágott, fekete hajam hullámzott, szerelmes lett, aki látott." Persze másként hangzott a kis tornyos kastély udvarán fürdés után a fák alá heveredve, kezében a korsónyi itókával: "Sas man coxi luludyale, Mure gada sa phanrune, Lungi sas mure bal, kale, Dikhnas palama vel gazhe." És lám, ha gondol bajjal, leissza, fejébe és gyomrába tolja, ha meg bús, kitáncolja, ha muszáj, felejt, s ha nincs mit, nem eszik, mezítelen jár, ha van zsozsója, jókedvére költi, nem mulandó szükségesre, és nagynéha Devlához fohászkodik, hátha az ád, és örömében, hogy majd lesz, előveszi a szárazfát, köcsögöt, bőrdudát, csilingelő vaskanalat, tilinkót.

Szívesen hallgatom Raticka csengő hangját, és beletörődök. Ez van.

Csak a folytatás hozta változásokat nehéz volt észre és tudomásul venni. Ratickához először feljött a bátyja látogatóba, másnap az öccse, hónuk alatt valami muzsikás szerszámmal. Mindjárt vidámabban szállt a nóta. Aztán megint egy rokon, újabbak, nap mint nap megint, egyre többen. Állt a bál a Szalajka ormán. Már benn, az oldalbéli tisztáson, hová nyárelőn szamócáért jártam ifjabb koromban, tarka, rongyos sátor meredezett. Egész nap és éjszaka zengett a nóta, járta a bokaverős tánc, a hejehujás, illegetős, kendős, csábos, perdülős, vállreszketős. Eleinte mosolyogtam. Még örültem is. Muzsika, jókedv. Mikor volt itt ilyen? És hetek teltek a nagy vígasságban.

De hát egyszer észre kellett vennem, ha kicsit széjjel néztem, mennyire ijesztően megváltozott körül minden. Az udvar csupa mocsok, a falon duhaj nyomok, üvegszilánkok, italfolyások, hátul megszentségtelenítve Miklós sírja, odajártak szükségre, virágaim letaposva, bűz és siralom arra. És nincs, aki szóljon. Tivadar egyfolytában részeg, és Raticka rendületlenül a nyakán lóg. Útjukban is voltam, behúzódtam, de a hang utánam jött, és onnan bentről is láttam, ahogyan a kastély pusztul. Hetek alatt. A spinétem oda, úgy verték, hátha hangosabb lesz, hiszen finom, halk pianója nem ád akkora hangot, ami hozzáillett volna a köcsögduda ritmusverő, éktelen zajához. Szilánkokra hasadtak a székek a kopogós, ülve járta körtáncban, felhasadtak a kárpitok a szófán, a falakon. Semmi nem maradt érintetlen, az ajtók tárva, csak az nem tűnt el, ami oda volt szögezve. Végül Lajos is eltűnt mámijával együtt. Hetek óta nem aludtam, csak olykor, ha tökéletes részegségük egy-egy néma órájában elnyomott a kimerültség. Nem volt gondolatom, elzsibbadtam, nem eszméltem, hogy segítség után nézzek. Amikor néhány pillanatra ocsúdtam az ágyam mélyén a zárt ajtók és a behúzott ablaktáblák mögött a fosztott kamra maradékain éldegélve, el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne valamit tenni itt egyáltalán. Mintha elátkoztak volna, elveszettnek éreztem magam, és Tivadar egyre tobzódott, a muzsika egyre hangosodott, a hangok egyre szaporodtak, mintha odakinn egy tömeg vigadott volna.

Idebenn meg az omladozó fal repedéseinek ropogását hallgattam. Megadtam magam.

X  X  X

1826 Húsvétja úgy múlt el a Szalajka ormán, mintha nem is itthon lennék, Magyarországban, hanem egy távoli, barbár szigeten, ahol a tam-tam éjjel-nappal szól, és az erjesztett italoktól ittas, mezítelen feketebőrűek ropják pihenés nélkül. Ha idegen toppan be, a népség indulatától, pillanatnyi fűtöttségtől függően vagy megölik, vagy maguk közé vonják akarva-akaratlanul, ha tetszik az idegennek, ha nem. Ha felbukkant, eltűnni már nem lehet!

Sokára tudtam meg, így járt József Húsvét ünnepén, bár már messziről hallatszott a zsivaj, bízott a józan észben, s ugyan tudott Tivadar vendégseregéről, de el nem képzelhette, hová fajult ez a vendégség. József nem lóháton jött, gyalog sétált a megújult langyos tavaszban felfelé, éppen kibukkant a fák közül, amikor körülvették, s útját állták. Tivadar "Szervusz, Testvér!" részeg kurjantására tudomásul vették, hogy a jövevény sérthetetlen, így csak kupát nyomtak a kezébe, s amikor a jámbor pap szelíden eltolta magától, akkor kezdődött az erőszak. Úgy itatták, kifeszített száján át, miközben egyik a gyomrán térdepelt a kupával, a többiek testükkel a földhöz szegezték. Csoda, hogy meg nem fulladt. Mikor teli lett, mint a duda, felülni sem tudott volna, ha hagyják sem, útjára indították egy újabb "Szervusz, Testvér!" ordítás kíséretében, azaz lehengergették az erdőn át, szikla hiába állta útjukat, könnyűszerrel átgurították rajta, és eleresztették. József teste horpadásokon, bokrokon, göröngyökön hengergőzött lefelé, ahogy a súlya húzta a lejtőn, míg fel nem akadt egy tövisbokor bozótjában. Vérző sebekkel, bódult aggyal, fájdalomban estelig birkózott az erejével. El akart kúszni valameddig, remélte, tán emberre akad, és imádkozott, hátha az ő keresztre feszítése megindítja az Urat, és eléje vet valakit. Mátyási volt az másnap reggel, aki épp hozzám igyekezett volna.

- Igen, Lonka méltósága, sikerült lovamra emelnem, és levittem az édesanyjához, rábíztam Krummára, mert Tóni méltósága nincs olyan helyzetben, hogy ápolgassa szegényt. Úgy néz ki, drága Lonci asszony, hogy egyes-egyedül én vagyok talpon a józanok között, és úr a rászorultak között, így hát kegyed is rám támaszkodhat. - Fejezte be történetét Mátyási, aki mint egy mentőangyal állott előttem, s a mozdulatra, hogy üljön már le, csak legyintett, az ablakhoz sétált, hogy kikukucskáljon.

- Ugyan, kedves doktor, hogy jutott maga ezek után ide ép bőrrel? -

- Haj! Én nem vagyok csuhás, sem oly ifjonc, hogy lábon jöjjek fel. Lovam tán még megvan ott, ahová kikötöttem, de a bikacsök és a duplacsövű vadászpuskám itt van nálam - azzal megcsörrentette a vállán csüngő fegyvert, öregedő arcáról nem tűnt el a mosoly. Bizonyára élvezte, hogy ő most több ember felett az őriző, vállán végre istenes felelősség, és előtte egy megoldandó komoly feladat van, az én helyzetem.

- Nem hiszi el Kegyed, kivel futottam össze idefelé! Azt hittem, nekem ugrat, de sikerült félrekapnom a kantárt. Batta intéző úr volt az. Ő is megfordult itt, de amikor feltűnt az ifjúrnak, Tivadar egy intéssel visszafordította, és akkorát cserdített ostorával utána, hogy a ló megvadult. Azóta vágtázik a lova bozóton, ösvényeken át. Remélem, ép bőrrel megússza. Ezek után jónak láttam időben még, az erdő takarásából hatalmasat dörrenteni a levegőbe. Szét is fröccsentek a büdösök, csak néhány félelmet nem ismerő purdé kapaszkodott a kantáromba, míg nem kaptak a kezükre! Tivadar úgy lépett elém, mintha mi sem történt volna.

- Nagyanyám jól van, Mátyási uram? - kezdte, mint akinél minden a legnagyobb rendben.

- És az édesanyja hogy van, Tivadar? - kérdeztem vissza nem túl udvariasan, remélem, megbocsájtotta.

- Megvan. -

- Hát én hozzá jöttem. -

Nem hagytam a lovam senkire, az ajtó melletti doronghoz kötöttem, igaz, kissé aggódom, de majd csak lesz valahogy.

- Hát Lajos? Nem mert előjönni? -

- Nem tudja kigyelmed? Lajosék megszöktek. Mióta már! -

- Édes Istenem, de jó, hogy itt van! Hát édesanyám? -

- Várta a lányát Húsvétra. Nem tudja eltalálni, miért nem kapott lóra, mert hiszen hallotta, mi van itt. Már alig tud járni, mégsem marad ülve, folyvást a nyárfasoron lesi, mikor tűnik fel a kese Szutykos, és az ő leánya, maga, Lonci méltósága. Bizony! -

- Látja, mi van itt! Mátyási, maga okos és ügyes ember. Kihez kell fordulni ilyenkor? Hatóság, csendőrség? Ki kergeti szét ezt a népet innen? Segítsen kérem, legalább jó tanáccsal!-

- Senkihez sem kell fordulnia, Lonci kedves, nem is tud kihez! Ha a fia, Tivadar úr nem változtat a helyzeten, más nem teheti. Az ő uradalma, az ő kastélya, azt csinál, amit akar. Ezt akarja. Úgy látszik, megbabonázta az az ördög Raticka. Berta méltóságost is ezek babonázták meg, béke poraira. Az az átkozott szerelem... Az ifiúr, most már az özvegy magányos... Tivadarnak most ez az élet, ez a szerelem, a felejtés. -

- Mi lesz így ezzel a gyerekkel? És mi lesz velem? -

- Azért jöttem. Elviszem kegyelmedet, ha ezrek állnák is az utam. Tóni méltóságával meghánytuk töviről hegyire a helyzetet. Pakoljon, Lonci nagysád. Úgyis csak az maradt, ami itt van maga körül. Azt a néhány ruhát elpakoltathatja velem, nem esik le a gyűrű az ujjamról! -

- És mi lesz Tivadarral? Kifosztják. -

- Battával is majd beszél Lonci méltósága odalenn, és meglátja, miből tud megélni. Tivadart meg feledje kegyelmed. Az a legjobb. Feledje. -

- Két gyerekem volt. Egy sem maradt. -

Bizony nem lett nagy a pakk, amit magunkkal vihettünk. Hajnalig rakogattunk, beszélgettünk, Mátyásiban derék embert ismertem meg. Meglehet, elfogult szemmel néztem eddig. Előhozta aztán az erre-arra elterült, hortyogó alvók közül a tényleg "szutykos" lovamat csendben. Nemhogy zabot, de vizet sem kapott napok óta, úgy láttam. Felraktuk a málhát, aztán felsegített engem is a hátára, és lekocogtunk. Az udvaron mindenki ott aludt, ahol épp elfogta az álom. Fel sem neszeltek a lódobogásra. Az útra tértünk. Visszanéztem. A két torony még állt, s körül a fák apró leveleket sarjadtak már. Mögülök kelt a nap, de még csak világának reményét küldte előre. A széjjel heverő testek között ott állt Tivadar feketén a hajnali ég hátterében. Inogva, de állt. Ratickára támaszkodott, integetett.

Most látom utoljára... szorult a szívem, amint néztem, és csak csorogtak a könnyeim némán, hidegen, miközben kocogtam elfelé. Mögöttem az életem.

Azóta a kastély is eltűnt. Mára nyoma sincs. A helyét az itteniek Hangác tetőnek hívják. Jó lenne tudni, mit regél a nép a helyről, mire emlékszik, és hogy miért épp annak nevezték el, aminek! Tán van valami magyarázata. Csak nem emberöltőn át húzták ott a cigányok a talpalávalót a fiamnak és buja szeretőjének? Talán még akkor is, amikor lassan leomlottak a falak, és felettük kinőtt a fű? A gróf Zách család lakhelyén. A helyén. Egyszer elsétálok arra. Nincs több 30 kilométernél a turistatérkép szerint.

X  X  X

Nagyon nehéz hozzáfogni az írás folytatásához épp abban az az életrészben, amit mostan magam is élek! Halogatom, de hát muszáj...

Kosztolányi esztétikai írásait olvasom, tán segít. Ő elveti a valóságélményt mint táplálékot, amelyből a mű foganhat. Szerinte az alkotásnak semmi köze a külső világhoz, a mű születése belülről történő csoda, tudatalatti esemény, amit elemezni se, érteni se lehet, csak legfeljebb érezni. De hát nekem úgy elém tolakszik a külső valóság: enmagam! Csábos erővel kell előcsalogatnom belső kontrollomat, hogy össze ne keverjem magunkat! El kell felejtsem a mostanit, hogy a másikat érezzem át, ügyelnem kell, hogy pontosan lássak mégis, s észrevegyem a nüansznyi másságot egyazon lélek két testében. Ez az egész írás itt rólam szól, és Ilona sorsa most épp idáig ér. Jelenlegi lelkem jelenlegi állapotáig. Ilona jövendője az én jelenem, meg hát ugyebár - a múltam is.

Szótlanul bandukoltunk a tavaszban. Reméltem: nem! de tudtam: igen! Új életet kell kezdenem 54 évesen! Persze, van bennem elszánás, de félelem is, csak még megfogalmazatlanul. Valami szeméremféle hallgatásra kényszerít: az én életem, az én dolgom. Félrevetem az udvariasságot, pedig ez a jó ember tulajdonképp megmentett, sőt, most is épp támogat valami felé, de mindenképp valami veszedelem felől. És a megfogalmazatlan érzéshalmazból fel-felbukkannak a kérdések: Miért történt így? Mi lesz ezután? Erre-arra kószálva a homályban úszkáló agyam érintget is holmi válaszokat, de kielégületlenül és kissé ingerültem el is dobom azokat. Csend belül, rövid időre, mert megint megkérdem a világot, magamat, (ugyan kit is?) hogy Miért? és Hogyan tovább?... Végül rájövök, elég, ha tudomásul veszem, hogy ez van, és ha pedáns akarok lenni, egyszer, ha elül a felkavart vízben az iszap, rögzíthetem majd az illatos lapokon a régi, kopott, sötétzöld bársony könyvecskémben...

Most azonban még igen közel a Szalajka orma, bár mögöttem a Csend, mégis hallom, ami belevésődött az agyamba, a ricsajt, az eszeveszett dorbézolást, és összevész a kinti a bentivel, az emlék zaja a valóság rémisztő csendjével, és elkap egy érzés, az elválásé, és beletorkoll egy visszafoghatatlan zokogásba. Hiába körül a langyos szellő, a fák felől az életnedvek illata, lovam megértő, óvatos izomjárása, semmi nem jut az agyamig, végül megállíthatatlanul, aztán a szégyentől egyre hevesebben ráz a sírás. Érzem Mátyási óvatosan figyelő szemét, azután, percek múlva meghallom halk szavait:

- Megálljunk, Ilona asszony? -

Mivel nem kap választ, előhúz a kápából egy kicsiny butéliát, nyilván útravalónak, szíverősítőnek hozta magával, mit lehet tudni, de most átnyújtja:

- Igyék egy kortyot! Úgy van, úgy! Erős, ugye? A gyengét jól megrázza. Ez a hatása. No, grófnő drága, nem olyan nagy dolog ám ez az egész! Épp itt az ideje, hogy új életet kezdjen! Halogatva már késő volna. -

Torkom, gyomrom az égető bizsergést élvezi, nem érek rá a rívásra. Új életet kezdeni? Innen is lehet nézni a történteket. Milyen igaza van ennek az embernek!

- Nem is az a baj, kedves Mátyási doktor, hanem hogy látom romba dőlni a régit. -

- Annyira szép volt, hogy ennyire fáj? -

- Nem. Nem volt olyan szép, de az enyém volt. Én építettem. Ami most mögöttünk van, s távolodik, az az én életem helyszíne. De mit is beszélek itt magának... Persze, hiszen rettentően régóta ismerjük egymást... megérdemli a bizalmat... meg hát kinek másnak, ha Maga van mellettem?... -

- Ilona asszony boldog asszony volt. Értem... -

- A fiam viszont nagyon boldogtalan. Miért ilyen szertelenek azok, akikben Zách-vér folyik? Mátyási doktor, maga tanult is, okos is... Lehet felfogni ezt? Ennyire különbözünk? -

- Szólítson méltóságod úgy, mint akkor, régen! Olyan jól esne... -

Hallgatásom hosszan elnyúlt kettőnk között. Érzéseim megint visszafelé ácsingóztak, tudomást is alig vettem Mátyásiról, én hálátlan. Pedig őt valami eltemetett, vagy el nem temetett emlékek mozgatták:

- Úgy érezném, egy barátság születik itt most, mi igen sok esztendeje élni kívánna. Lássa, grófnő, mégiscsak új életet kell majdan kezdenie... -

Féltem valami célzástól, ami a nem is oly régi házassági ötletére emlékeztetne, hát elébe akartam vágni, mielőtt sértene:

- Maga meg csak ül a régiben. Maga is itt élte le az életét, ezen a kietlen helyen, meg sem nősült, és maga beszél új életről? Bizonyára körüludvarolta az egész vármegyét. Hát Hevesben nincsen olyan lány, ki magát kiérdemelte volna? -

- Mást szerettem. -

- Csak nem a szerelem bénította meg? Ne is mondja! Inkább az üres zsebe! -

- Maga. Ne féljen, Ilona asszony, mindig is tudtam, hogy belől velem szemben maga olyan üres, érzelem nélküli, és nem csupán ezért nyilván, hanem nagy és mély különbözőségünk miatt sem gondolhattam magára másképp, mint egy gyermekálomra, és amikor ráeszméltem érzéseimre, rettegve rejtegettem. Magam előtt is, és mégis! Te jó Isten! Hogyan vethettem szemet Önre!... Bolond gyerek voltam, és bolond is maradtam... Csak közben megvénültem, meg is aszalódtam, és Pál úrfinak nem volt nehéz dolga... Esedezem, felejtse el, drága grófnő! -

- Tudja, Mátyási uram, az azért jó, ha az ember úgy kezd új életet, hogy van egy barátja! Meg egy bölcs, drága Édesanyja... -

Megteltem emlékekkel, előjött a gyermekkorom, ahová most épp igyekszem, és ledőltek a gátlások, és enyhült a fájdalom, és szép jövendő terveim mind sorra felépültek, és mondtam, mondtam... és talán Mátyási egy kicsit boldog volt. Észre sem vettem az út hosszát, ahogy ömlött belőlem a szó. Már megpillantottam hosszú zsindelyünket... Azelőtt milyen végtelen volt az út, magamban, s most meg, tessék, elszállt!... Lehet ebben a Mátyásiban holmi pedagógiai érzék is a szeretete mellett?... Ha igaz... És azonnal felrémlett előttem Józsefem alakja, kiről szó sem esett, holott vérében fekszik valamelyik vendégszobában...

A nyárfasorba értünk, és hangosan szaladt ki belőlem a végszó:

- Végül is nem élek majd olyan messze, hogy Tivadar le ne látogasson olykor hozzám, és ha akarja, ha hív, hát vissza is mehetek... Esetleg csak látogatóba... Az úton nincs sorompó, úgy látom. Igaz, Mátyási doktor? -

Az ajtóban nem áll Anyám, csak egy kislány, helyes, komoly pofikával, meg egy öreg-öreg istállószolga szélről, hogy segítsen. Egyikőjüket sem láttam itt soha azelőtt. Új emberek. No, lesz dolgom, nem unatkozom majd... és futottam a betegeimhez. Már amennyire a többórás lovaglás után a zsibbadó tomporommal szaladni tudtam.

X  X  X

Anyám! Amint beléptem lihegve félhomályos szobájába, megcsapott az ismeretlen szag. Olyan öregszag, meg némi orvosság illata keveredhetett belé, és az éjszakai maradék a nem jól kimosott serbliben. Vagy nappal is használja? Felpillantottam rá, és megtorpantam. Bizonyára észrevette, mert azonnal mentegetőzésbe fogott, hogy nem öltözött át, mint szokott, csak így, erre a régi-régi pongyolára egy lábtakarót terített mindössze, lám, máris észrevettem, bizonyára megismerem ezt a sláfrokkot, hiszen gyermekkoromban az ő kedvenc, kényelmes házi öltözéke volt, és még mindig megvan még várandós korából, "amikor titeket őrizgettelek a növekvő pocakomban", mondta, mondta szelíd, de most valami testi gyengeséggel is párosult halk hangján. És én néztem.

Az ablak előtt ült, háttal a gyengén beáramló fénynek, az arca világított csak, ami megdöbbentően azonosnak látszott az enyémmel, amit reggelente a tükörben szoktam látni, s most émelygés fogott el, amint magamra ismertem ebben az arcban. És amint közeledtem felé, hogy átöleljem, hogy az érkező boldog csókját leheljem rá, egyre távolodott az ismerősség, egyre fehérebb, csontosabb, merevebb lett, mint egy faragott fa, és a szemében sem láttam az öröm fényeit. Fakó, szürke szempár nézett rám, és éreztem, nagyon igyekszik élőnek látszani. Nehéz volt megcsókolnom, a még aránylag feszülő bőrömön érezni összecsomósodott ajkait, a szárazakat és nyúlósan puhákat, ráadásul tudtam, Anyám mindezt pontosan érzékeli, mert ő már mindent tud:

- A jövődet vizsgálod? Meg lehet ám szokni. A legegyszerűbb, ha nem törődsz vele. Kidobni minden tükröt, és jól megmarkolni a meggyfabotot! - Felnevetett, ami köhögésbe fúlt, mint aki félrenyelt. Erre elevenedett meg köröttünk a visszatérő valóság. Kissé felengedett a szorongásom, megmelegedett a testem is, és odakünn egy utolsó nagy akarással alkony előtt eltakarodtak a felhők a nap elől, felvilágosodott a szoba. Akkor észlelhette Anyám, hogy rajtunk kívül még van valaki idebenn:

- Jaj! Magáról, én hálátlan, teljesen megfeledkeztem, pedig magának köszönhetem ezt is, mint mindent, édes Mátyási! Hát üdvözlés helyett gyorsan üljön ide, szembe velem, és mondjon el mindent, te meg, Ilona mintha itthon lennél, - kaccantott megint, simát és édes-megszokottat - ugyan vedd le már a kabátot! A cipődet is ledobhatod, mindjárt tétetek a kályhára, egy kis tea is jól esne, ugye? Csak megtalálnám ezt a vacakot itt. Ezt is a doktorkám hozta, csak rá kell csapni... Ha a kezem ügyébe esne, ahogy kell! Akkor aztán csöng rémesen, hogy odakinn összerezzennek a tányérok, meg az a szegény kislány... de nem lelem!... -

Míg Anyám vékony ujjaival, mint a vak, matatott az asztalkán, s félő volt, hogy leveri a gyertyatartót is, már nyílt az ajtó, és az a komolyarcocskájú, feketehajú kislány, tán tizenkét éves lehetett, tálcát hozott, rajta a szokásos hazai csészékkel és a tányérka száraz süteménnyel. Minden olyan meghitt volt megint.

- Kislányom, látod, ez a szép fiatal hölgy itt a jövendő úrnőd. A lányom, Ilona asszony. Csak szólítsd ilyen egyszerűen. Milyen szépen tudsz meghajolni, olyan szívesen nézem! Elmehetsz, leánykám! -

Az ajtó becsukódott a gyerek mögött.

- Krummának hívják, ne csodálkozz, hiszen láthatni a hajlott tartásán, mint rejtegeti púpocskáját. Dicsérgesd majd te is! Nemrég költözött ide az apja, boltot nyitott, de a sok gyerekét így sem tudja eltartani, hát idevettem egyet. Úgy látszik, az izraeliták istene sem bőkezűbb, kivéve ha gyerekáldásról van szó. De soká érkeztél, édesem! Már azt hittem, elnyelt a Szalajka benneteket... -

Mátyási fészkelődött apró karosszékében, amelyben úgy húzódott össze, mint egy ugrásra kész szöcske, köhintett is, Anyám értette, s elhallgatott.

- Drága Tóni asszony! És mennék a családi mese-este előtt, ám volna piciny mondandóm, ha megengedi. - Anyám intésére folytatta. - Igen. Szóval elment a levél az egri püspök őméltóságához, sikerült elkapnom a forspontot, azon kívül Klettenbarth doktor ma idejön József atyához. Ilona asszony mit sem tud, most csodálkozik, de majd megtud Kegyedtől mindent, ugye? Mennék is. Utána nézek, az atya mint van, és elviszem Ilona asszony üdvözletét is. Jól teszem? -

S már mögötte csukódott is az ajtó. Anyám arcán jól kivehető csodálkozás ült.

- Hát akkor miről folyt a szó a kétórás trappolás alatt? Csak nem végigsírtad az utat? Kétségbe ejtetted ezt a jó doktort a lelki bajaiddal, ugye? Ugyan mit sajnáltál? Amit otthagytál? Már régen ott kellett volna hagynod, de hát hiába mondtam már korábban... Ámbár a legjobbkor hozott ide a sors, legalább azt a fiút lesz kinek ápolnia... Hisz látod, mire jutottam... -

Anyám lélegzetvételével elkaptam a szót:

- Mit akar Anyám az egri püspöktől? Csak nem Keszeiről van szó? -

- El is mesélhette volna ez a vén lúdtollforgató, elég soká jöttetek! Mintha nem akarnál ideérni. Meg-megálltatok, igaz? -

- Az a ló sem fiatal már, egyvégtiben ennyi utat! -

- Ne védekezz! Az mindig gyanús! Szóval elsirattad a szalajkai életedet... Meg az unokámat... A Záchokat... Ezt a fattyú Záchot a másik annyira tönkretette, hogy aligha épül fel hamar, s igencsak megsínyli az egyházi gyülekezete, szóval Szent Mária temploma pap nélkül marad jó ideig. Meg aztán mit küszködjön ott? Lépjen ki a szolgálatból! Eléldegélhet itt, ahogy Mátyási is eléldegélt majd négy évtizeden át. Van-e hozzá mit mondanod? -

- Annyira beteg? Jaj, de meglátogatnám...! - szavaimban elég volt a félsz ahhoz, hogy Anyám megnyugtasson, marasztaljon:

- Hiszen az az általad Keszeinek nevezett férfi alig-alig van eszméletén, minek zavarnád! - kezdte, hogy ne siránkozzak tovább, hanem szép kényelmesen beszéljük meg a múltat s jövendőt.

Volt is egymásnak mit mondanunk, bár inkább én háborogtam, és bizonytalankodtam. Anyám nem csak bölcs volt, hanem fáradékony is. Igaz, váltig dicsérte Mátyásit, milyen megbízható és nélkülözhetetlen, majd meglátom, én hallgattam útközbeni intimitásairól. Minek? Hiszen szerintem ezt is pontosan tudja, s hogy milyen élet járta odafönn, azt sem részleteztük, hiszen híre szétterjedt még a megyén túl is, és kellőképp sajnált, mi mindent kellett átélnem, s a Záchok, - mindig így, csak olykor-olykor más-más hangszínnel, mikor kiről esett szó,- szóval a Záchok minduntalan ítélet alá estek, hogy mind ilyen szertelen és eljegyzettek a halállal, csak hívják, csalogatják, ám ha eljön, lármával akarják elűzni.

- Most mondd! - suttogta - egyik Zách öli a másikat, ok nélkül... Ugyan, lányom, mit cipelnek ezek a vérükben? -

Egészen sötét lett idebenn is, már nem látszott az ablak, világot kell ilyenkor már gyújtani, de mi jól elvoltunk a magunk látomásaival, nem kellett ahhoz fényesség. Anyám pillája le-lecsukódott, csuklója nehezült, és a csészealj, benne a két semmi kis keksz csúszott lefelé az egyre ferdülő tányérkán, végül is nem történt pottyanás, ilyenkor mintha lélek tartotta volna, Anyám felrezzent, s a tányér egyenesbe lendült. A kérdés válasz nélkül maradt. Majd máskor. Elvettem a kezéből a tányérkát, s kiosontam. Rám is fért a pihenés, és ugyan még néhány szóval Krummát is el kellett igazítanom. Ott borult a hűlő rakott kályha peremén, csonkján pislogó gyertyácska mellett, szinte szántam felébreszteni.

- Elzsibbadsz így, kislányom! Usgyi az ágyba! Holnap ne kelts! Majd én mindent magam elintézek. Jójszakát! - suttogtam, és elfújtam a gyertyát. Még visszanéztem, Krumma mint bújik holtfáradtan ruhástól a szalmára a hűlt kályha melletti sutban.

X  X  X

- Igen. Becsukod anyád szobájának az ajtaját, kilépsz a hideg és sötét folyosóra, elballagsz végestelen-végig a köves- kopogós úton a konyháig, ott ágyba parancsolod Krummát, aztán végképp magadra maradsz visszafelé a hideg és sötét folyosón az utolsó ajtóig, ami a te szobádba nyílik. Olyan hosszú volt akkor az a folyosó, hogy belefért az egész addigi életed - kezdte Chrü.

Elhagytam a konyhát, a téglaalakú kastély hosszanti végét, ahol a kamrák, a fürdőház állt a kemencével, meg a hátsó kijárati ajtó a cselédházak felé, amelyek most ott gubbasztottak üresen. Teremtett lélek nincs a szolgálatra. Az a vénséges vén lovász is bizonyára a jó meleg istállóban alszik. Jobbra hagytam egy vigyázó szemet, tán az is álomban már, Mátyási apartmanját, amelynek ablaka a hátsó frontra szolgál a fürdő-mosoda szomszédságában. Szemben egyik üres vendégszobánk, aztán a nagy fogadó meg a nagy ebédlő, a falu felé a keskeny Forszál, amelyhez az oszlopos előtér vezet néhány lépcsővel. Ide paraszt a lábát be nem tehette apám életében, Battát pedig megtisztelte, ha a nagy fogadóban ültette le, amely épp olyan, mint volt, csak színét vesztette. Emlékezem, és a felidéződött megszokás vezeti lépteimet. Érzem, megint a folyosó márványmozaik padlóján lépegetek lábujjhegyen, fel ne zavarjam a nagybeteg József atyát, aki itt lélegzik valahol, s kit igen láthatnék már, de türelem! Az egri püspök engedélyével lesz módom véle eleget lenni, hisz nem halálos az a baleset. Összehúzom magamon a könnyű gyapjú sálamat, s a hidegre fogom a félelem vacogását. A félelem nem idevaló dolog! Ez a ház nem csak a gyermekkor biztonságát jelenti! Felfigyelek lélegzetvételem a könnyűlésére! Hogy itt vagyok! Anyám a szélső szobában tán el is bóbiskolt a karosszékben. Majd csak betalál az ágyba! És istenem! Itt az én fakófüggönyű, tágas szobám, a falu felé néző köríves, nagy ablakaival, amelyen át ki s be jár a hideg, de most Krumma jóvoltából a rakott cserépkályhám tüzes, ontja a meleget, és ni, a sarokban még él az apróka pianóm, kit csak Karinak becéztem, lábai mint az őzeké, díszei mint az elefántcsont násfámé, halványlila takarójának bársonya olyan kopott, mintha az maga lenne az éke is, és lehozatom holnap, igen, a kottáimat, gondoltam, miközben gombolgattam kifelé a derékomat, és a papucs a kályha mellett melegen várt, és az ágyam fehéren hívogatott a lilaíriszes muszlin függöny mögött. Gyerekkorom... Íriszek... Miklós sírja köré tán emiatt ültettem ezeket a kevély virágokat... Miklós.... Nincs itt... Nincs szorongás... Messze fenn hagytam a fia gondjaira... Istenem! Adj békét Tivadar lelkének! Adj békét Margitnak és a kicsinek! Adj boldogságot és kevés dolgot szorgos leánykámnak, és add, hogy ne váljon cseh honleánnyá a messzi idegenben!... És add, hogy József felépüljön, és Anyám sokáig velem legyen, mert nagy-nagy szükségem van rá... És adj Zsuzskának békességet... és a kis Krummának... mit is?... Vedd el a púpját, és adj majd néki göndörhajú vőlegényt...!

Magamra húztam a takarót... vagy csak akartam?... Kondult valahol egy falióra... messziről jelezte az időt... az alvásét... Meg az új élet kezdetét... És már álmodtam... melegvizű forrást, zöld, fényes fűszálakat, csermely habos zubogását... és kacagást... Zsuzska kacagását...

- Ha mosolyogsz, Krumma visszamosolyog rád. Melletted vagyok, Lelkem, hiszen érzed. Abban a kislányban őrizlek... életed végéig. Szép álmokat!... - hallottam egy tündéri suttogást a hámló kérgű platán mögül, és hajának ezüst fénye megcsillant a levelek fonákján. Chrü volt az.

X  X  X

"1827. április. 29.

Hamar kialakult a napi rítus. Mindössze egy hete vagyok itthon. Annyira itthon, hogy esténként újra elővettelek, kis naplóm, meg-megsimogatom zöld bársony testecskédet, és beszívom fiókom levendulaillatát lapjaidról. Tudd meg, boldog vagyok. Jól tudom, ezt a két szót még soha le nem írtam, és ezt azért furcsállom, mert a 15. születésnapomra kaptalak Anyámtól. Eltelt az életem, mire megismertem, mi a boldogság. Először is, hogy nem vagyok egyedül, hogy megoszthatom gondolataimat Anyámmal, mit gyermekkoromban nem tehettem, hiszen annyira zárkózott volt. Egymáshoz öregedtünk talán? Még alkalmazkodni is jó az itteni rendhez. Igyekszem Anyám szobájába, hogy együtt étkezzünk, az étel is jobban esik így! Meg azok az alkonyba hajló délutánok a csörgő teáskanalak halk kísérőzenéjével! Mi mindenről esik szó! Néha azt érzem, csak az én gondjaimról, és hálásan teszem el emlékezetem mélyére a megszívlelendő, okos szavakat, az intelmeket, melyek 55. évemben is elférnek a nehezen szerzett tapasztalatok és a hebehurgya érzelmi viharaim kosarában. Szóval itthon vagyok, és ezt a nap minden percében tudom, reggeli utáni sétáimon a testemben érzem, nem csak a szívemben, hogy visszavárnak. Ezek az érzések gyerekké tesznek, hiszen azóta nem kényeztetett senki. Legalábbis nem adta tudtomra, hogy hiányzom. Miklós sem, és a gyerekek sem. Nem szemrehányás ez már. Ténymegállapítás. És hálát adok az Istennek, hogy így rendezte az eseményeket! Mert van dolgom a létezésen kívül is ám! Krumma, az a kis komoly leányka, hálás szemekkel honorálta, hogy felmentettem József ápolása alól, akit naponta kötözni, mosdatni kell, s néha olyan éberségre szólogatni, hogy lenyeljen néhány korty italt. Mert alszik, vagy ájult azóta, hogy idehozta doktor Mátyási, akinek a Gondviselés mellett a leginkább hálás vagyok.

Leteszem a tollat, nyitva hagylak, kis naplóm, hadd száradjon a lila ténta, megmosom kezeimet az íriszekkel zománcozott fajansz lavórban, eloltom a gyertyát, s a hold függönyön átsugárzó, mámorító fényénél levetkőzöm, és amikor majd magamra húzom hűs takarómat, rám tör megint, mint minden este, a boldogság érzetének tudata. Így alszom el, és ezért álmodok mindig szépeket... Ágyő!"

Milyen álnokul hazug vagy, Ilona! Vagy inkább csaló! Mert a leírott szavaid igazak, csak nem írod le mindazt, ami az akkori életed értelmét adta. Nem a rád háruló feladatok, nem! Nemcsak hogy Anyádnak társa lettél élete alkonyán, és kimeríthetetlen tárházú történetbugyrának hív hallgatója szegény Mátyási megkönnyülésére, ki naponta kérte, csak teázzunk nélküle, maradjon a délután a kettőnk intimitása, neki úgyis rettentően sok dolga van, s ilyenkor kilovagolt a falu felé. Azt gyanítom, valami csinos menyecske kerítéséhez kötötte a pejt. Jól teszi, ha még bírja túl a hatvanon. "Nem csak ez, nem csak az...!" Mily ferde kifejezése annak, hogy senki más nem járt az eszemben, képzeletemben, vágyaimban, aggodalmas lelkemben, mint József. Csak ő létezett számomra, a többi ráadás vagy szükséges háttér volt ebben az önfeladó, mámorító feladatban: Életben tartani!

Múltak a hetek, már lemondtuk Klettenbarth doktor napi látogatását a piócáival, érvágásaival, hiszen semmi sem marad belőle, ha így megy tovább! Egyikőnk sem tudta, mitévők legyünk. Rányitottam naponta többször, és ugyanúgy feküdt szép feje a párnákon, mozdulatlanul, mint egy viasz szobor, mint akit egyre mélyebbre húz a tűnő tudat. Igen, sebei szépen gyógyultak, s amikor Krumma segítségével mosdattam, friss kötést tekertem zúzott mellére, a fájdalomnak semmi jele sem arcán, sem testén. Az aggodalom ezerszer kérdte, vajon mit tettek vele odafönn? Mi okozza ezt az állapotot? Mi az, ami nem hagyja felébredni? Mi az, ami a tudata elé áll? Méreg? Idegláz? Átok?

Naponta feltámasztottam felsőtestét, alája nyúltam, s hátát mellemre vontam, fejét vállamra, s alvása közben halk susogással, késztetéssel néhány korty édes, meleg tejet belé tudtam erőszakolni. Egyszer azt érzékeltem, mintha szaporábban lélegzett volna! Így maradtunk azután, és figyelni kezdtem. Csakhogy ez után hirtelen felszökött a láza, s amikor párnájára visszaeresztettem, vacogni kezdett. Az első életjel! A láz! Amikor a szervezet védekezik! Ezt mondta a doktor nem túl meggyőző hangsúllyal, de én ettől bizakodni kezdtem. Borogatni! Borogatni, ajánlotta az orvos, s én eltűnődtem, temérdek sebe mellett hol fér el szegény Józsefen a vizes gyolcs?

Esténként lábait s karját bugyoláltam, mint múmiát, ecetes ruhába, s a vacogó test mellé bújtam magam is, hogy melengessem, mint a gyereket, ringattam, szólongattam, csucsujgattam, míg magam is el nem aludtam.

Napközben egyre többet gondoltam az estére. A csodát vártam, tudom. A szobája homályában karomban a kedves test, lábam a lábához simult, s lázát érezve magam is lázban, és halkan meséltem neki. Ami az eszembe jutott. Hangosan töprengtem, és reméltem, elér hozzá. Arról tűnődtem, vajon ez a szerelem? Isten mivel büntet majd, hogy szolgáját ily módon ölelem? S hogy ölelném szívesen kéjvággyal is! És ezt azóta tudom, amióta megszólított abban a kicsiny templomban. Eltűnődtem közös vallásunk tilalmain. Vajon azok tényleg tilalmak-é? Vajon a világtól elvonult szerzetesek extázisa nem azonos-e a szerelemmel, amit a Szűz iránt éreznek? Vajon a kolostorban élő nők nem Jézus mennyasszonyainak vallják-e magukat? Tulajdonképp ebben a mi közös vallásunkban nem hiányzik az erotika a rituálékból sem, hiszen az Úr testét veszed magadhoz, a szádban a kéj, amikor az áldozati ostyát nyelveden melengeted! Riadtan gondoltam végig mindezt, és mint aki vétkezik, bűnösnek éreztem ezeket a gondolatokat. Hiába tudtam, hogy mi, Almássyak nem voltunk túlságosan vallásosak, ám a Záchok még kevésbé. Meg is számlálhatnám, ha akarnám, hányszor voltunk templomban különösebb alkalom nélkül. Nem, nem a hit vonzott engem ehhez az emberhez, az biztos! De nem is valami sötét kéjvágy. Nem! A Természet taszított minket együvé. A Záchok tüzét érzem benne, azt, amit Miklósban nem tudtam felszítani, bár tudtam, hogy belül lángolt, csak valami démoni félelem erősebb volt benne. De most ezt a Zách-tüzet felrobbanthatom... Vajon? Kérdeztem a néma férfitól, ki édesen aludt a karomban, egyenletesen lélegzett, és éreztem szívverése szaporaságát, és csak szorítottam vénülő testemhez, és örültem ezeknek az óráknak, mert bizonyos, hogy józan ésszel elűzne innen a szégyen, ha netán felébredne, és tudtam, hogy nem a karjaimban fog felébredni, hanem egy napsugaras reggelen, amikor kezemben a csésze forró, édes tejjel benyitok hozzá.

Igen, a vallási extázis és a szerelem milyen közel állnak egymáshoz! Vajon hát akkor ki tilthatja meg, hogy szeressem? Hogy elégjek egyoldalúan a tűzben, mit magam szítottam ilyen halálosra. Napok múltával egyre nehezebben tépődtem el tőle. Csak feküdtem mellette, teste forró volt, egyre forróbb, naponta égetőbb a bőre, még nem tért magához, de a láz iszonyúan felcsapott nappal is, éjszaka is. Ott remegett a karomban, s én hiába csitítgattam, a láz elöntötte forrón, és száraz ajkára nedves ajkammal vittem életet. Amikor először nyalta körül megnedvesített ajkát, tudtam, győztem. Megmarad. Nekem! Úgy feküdtem, mellette, mint egy ígéret ölében, és olyan nyitott volt a testem, mint egy pulzáló barlang, és úgy kívántam, úgy szívtam volna magamba teljes egészében, mintha el akarnám nyelni, hogy újra szülhessem, és hallgassam majd megint a hangját: "Anyám!". A vágy és a testi közelség, a fantáziám és a 40 fokos pokol extázisba hajtott. Alig tudtam leválni róla, hogy a szobámba térjek. Már hajnalodott, arcán már nem csillogott a verejték, lélegzete egyenletesen emelte a takarót, és én, mint aki átvette a lázát, betegségét, úgy keltem ki mellőle, mintegy testi mámorban, és alig vártam, hogy hűs ágyamba vessem magam, s magamhoz nyúljak, mert le kellett csillapítanom ezt az őrült vágyat, hogy aztán elalhassak végre! Mert másnap újra kezdődik!

Anyám aggódva nézett, mikor leültem szemben vele a reggelihez, nem értette, mitől karikás a szemem, mitől tört össze az arcom, mint aki éveket öregedett egy hónap alatt.

- Látod, Anyám, Tivadarnak eszébe sem jutok. Nem keres, nem küldött még utánam senkit. Épp úgy eltemette magát, mint az apja. Csak az agónia hosszabb és hangosabb. Talán. -

- Mátyási tegnap óvatosan megközelítette az ormot, és mindenkit rendjén talált, elsősorban Tivadart, akibe majdnem belebotlott. Ott aludt az út mellett, fejealja egy rongyos, tarka szoknya, takarója Raticka maga, de hát ilyen a szerelem, lányom. -

- Gondolod, hogy ez az? Nem nemesebb érzés-e, mint ez a duhaj testiség? -

- Lényegében ugyanaz, csak a féken tartó intelligencia mértéke más. -

- És melyik az igaz? Melyik a hazug? -

- Az igazság az egyensúlyban van, lányom. Mindent az tart fenn. Az egyensúly, az arány, a harmónia az alapja minden érzésnek. -

Ó, bölcs Édesanyám! Ha tudnád! Én ezt a harmóniát zilálom szét, ezt az egyensúlyt szentségtelenítem meg éjszakánként, és nem tudom, miért imádkozzam forróbban Istenhez, hogy adja vissza az egészségét, vagy hogy tartsa egy életen át ebben a kómában nekem, csak nekem! Uramisten, önzésem és egyoldalú szerelmem eszközül használ egy vétlen, szent embert! Abnormális módon eláraszt a vétek! Bűnbe sodrom őt! De mit sem tehettem ellene. És lassan megértettem Tivadart, amiért üldözni kezdte Margitot, amiért meg akarta kaparintani a fiát, amiért beleugrott egy féktelen, vad erotikába ezekkel a tüzesvérű némberekkel. Megértettem, és megbocsájtottam, és nem vártam, hogy megkeressen, hogy eszébe jussak, hiszen azzal felborítaná ezt a vérben-szennyben, borban, gyilkosságokban bontakozó énjét, és lelke úgy torzulna, mint az apjáé. Méghozzá ez a vér az enyém is. Én is benne vagyok. Lehet, hogy ilyen vagyok? Ilyen voltam? Csak most ébredtem igaz lényegemre?

Száguldva cikáztak a gondolatok nappal, magányos sétáimon, és délután Anyám történeteit hallgatva, és éjszaka... Éjszaka mindezt József fejénél suttogtam el, miközben karomban szorítottam, és simogattam, és itattam, és csókoltam.

Már-már belehaltam ebbe az iszonyú kalandba, amikor József keze megmozdult mellettem. Nem, a szemét nem nyitotta ki. A lélegzetemet visszafogtam, bár a rémület is megdermesztett: itt fekszem mellette! Már el sem futhatok eszmélő ébredése elől! Uram, segíts! Nem moccantam, hátha újból ájulatba esik. De akkor melegen és érthetően suttogni kezdett, lehelete az arcomba ért, s bőrömön végigfutott a borzongás:

- Köszönöm, Anyám, hogy életben tartottál tested melegével. Ma reggel, amikor fejem fölül az ablakon besütött a kelő nap, az ajtóra vetette sárga fénypászmáját, akkor te beléptél, mint egy lángoló tünemény, kezedben egy kis tálcával, te fényes angyal, te megváltó csodaasszony! Végig akartam gondolni, amit átéltem, hirtelen feltolult a tudatomba mindaz, ami körülöttem lejátszódott. Különös volt, és kezdetben megfejthetetlen. Azután, igen, Anyám, összeállt a sorsunk. Mindennek így kellett történnie. Mint álomban futott előttem a színjáték, módomban volt összerakni a mozaikokat, és akkor tudtam már, hogy majd éjszaka, amikor bejössz gyógyítani lázas testemet, amikor kiszorítod belőlem a miazmákat, a lázzal együtt az ördögöt, amikor majd idehozod az ágyamba Istent, akkor elmondhatom neked, Anyám, hogy igen, ez a harmónia, ez a szerelem. Bennem épp úgy ég, mint tebenned, és immár nem vagyok más, csak egy férfi, aki csakis egyedül téged akar szolgálni, neked akar élni, mert többé nem veszem magamra Isten szolgájának gúnyáját, hanem itt várlak majd minden éjszaka, történjen bármi, omoljanak össze a falak, jöjjön a vízözön, jöjjenek János evangélista kerubjai, és állítsanak ítélőszék elé, és vessen az Úr a Gyehennára, történjen bármi, akkor is itt várlak, és te bejössz hozzám, idebújsz és átölelsz. Eztán mindig, mindig, Amen! -

A drága! Olyan legyengült volt, hogy a másik oldalára nem tudott fordulni, de hangja szép zengéssel fogadott nekem örök mellettem maradást. Napokon át támogattam még az asztalhoz, aztán már a fürdőbe, aztán nagyokat sétáltunk a parkban, már elértük a Tarnóca sekély sodrású vizét, már a haja visszakapta fényét, az arcát a nap megszínezte, már a karja erősen karolt, már a lovat is megülte, és közben elmondtam néki Anyám intézkedését az egri püspökségnél, hogy már ne ölelje a hideg márványasszonyt, már itt van egy forró, ha öregecske is, mire megcsókolt ott, a fűzfák alatt, Isten szeme előtt, és boldog volt, hogy velem lehet itt egy életen át, és hogy kiléphet a szolgálatból, bár a papi fogadalmát meg kellene tartania, de... és újra megcsókolt, és Anyám ijedten nézett ránk, amint összekarolva jártuk az utunkat.

Hát mégis jutott nekem a csodából rengeteg! Hát mégis boldog lettem, és pontosan tudtam minden percben, hogy boldog vagyok, és hogy ezt megérdemeltem, s hogy József sem fog elkárhozni, hiszem szellemlényekké váltunk ebben a nagy, mindentadó érzésben, és azokat az éjeket nem feledem soha semmikor, még a halálomban is velem lesz...

X  X  X

Amint az agyamból a képeket a papírnak adom, úgy adom testemet Józsefnek azon a májusi éjszakán, amikor kérte. Mert azután, hogy önálló lett, már nem nyitottam rá az ajtót hívatlanul. Olykor vele étkeztem, olykor kettesben teáztunk, testünk között a villamos szikrák ide-oda cikáztak, olykor nem bírtuk tovább, s valamelyikünk átölelte a másikat, testünk mint présben akart eggyé lenni, de az a végső, az nem akart megtörténni. Visszafogta valami erős lelki gát: a bűntudat. Az ő másfelé szóló esküje nem tudott felszívódni még ebben a hatalmas tűzben sem. De egyszer meg kellett történnie. Amikor szellemlényekké válunk egy fehérezüst, tört kővel borított utcán, s amikor kincseinket nem őrizzük tovább egy eszményi hitben. Ezek a kincsek a képességeink. Amelyekkel örömöt nyújtunk a másiknak, vagy a többieknek ott, a széksorok között, tehetség a boldogságadásra. Játszva, muzsikálva, írásban, vagy a szerelemben. Így teremt tehetségével szépséget az ember, hogy megszülessen a harmónia, és ne legyen a tehetség fontosabb a szépségnél, ne legyen tükör egy torz világra, hanem örömélmény, a másnak élés öröme. Teremtés, ahogy teremtés a művészet. Egy másik világ megalkotása. Épp, mint a szerelem. Extázis. Mindkettő velejárója az átizzott légkör, amiben a történés megszületik.

Nem írom meg. Egyetlen részletét sem. Az enyém! Olyan intimitás, amitől ha megválik, megsemmisül. Mint a halál. A ceremónia leírása maradjon meg másoknak, mint esetleg a Nádas Péternek, kit ugyan szeretek, de a tömény kitárulkozása elriasztott, meg a Halász Péternek, aki köp a Halál misztériumára, nyugodjék a lelke, és szülessen újra, de rejtőzködőbbnek.

Józsefet meg nem hasonlítom senkihez, mert egyetlen, és nincs hozzá közelítő sem az általam ismertek között.

Többé nem szólított "Anyám"-nak. Egyszer mégis ellovagoltunk a kicsiny Szent Mária templomba. Látni akartuk a didergő asszonyt, a márványtestet, de már nem volt a sekrestyében. Egy nagyon fiatal pap térdepelt az oltár előtt, nem kérdeztük, hová tette, nem akartuk zavarni az áhítatában. Ám megtaláltuk az új, vályogból emelt, még be nem tapasztott kis paplakot, amit körüljárva, mintha a falába építették volna, egy asszonytest sárral tapasztott domborulatait véltük felsejleni, de ebben egyikünk sem volt biztos, kutakodni meg nem akartunk.

Ám folytattuk múltunk gyönyörűségeiben való mártózásunkat.

Nagy bátran, már erősen az őszben jártunk, fellovagoltunk a Szalajka ormára. Tivadarért aggódtam, meg hívni akartam szenvedő nagyanyjához, ki tudja, meddig láthatja még. De a kastély tárva, üresen, kihaltan és kifosztottan állt. Lovainkat a szélső fenyőhöz kötöttük, közel legyen esetleges menekülésünk esetére, és besettenkedtünk a sötét Forszálba, aztán lábujjhegyen egyre tovább, tovább. Ha nem fog József, nem bírják a térdeim a testemet, amelyet a zokogás rázott. Minden oda. Minden, ami volt. Régi életemnek egyetlen, piciny nyomát sem találtuk. Miklós sírja, ajtaja érintetlen. Ott megálltam, aztán mintegy hipnotikus kábulatban megfordultam, és a szobám ablakára esett a pillantásom. Az üvegen alvadt vér folyt le. Odaszáradva mementónak. Vajon mi történhetett? József arrébb vitt, és hóna alatt ismerős rongyos terítőbe csavarva valamit szorongatott. Nem szólt, csak vezetett.

- Vegyél utolsó búcsút ettől a helytől. Akármi volt itt, már nincs. Semmi nem köt ide. Menjünk, Édesanyádnak szüksége van ránk... -

Lóra kaptunk. Lekocogtunk. Nagy erőmbe telt, hogy ne nézzek vissza. Mögöttünk halotti csend. A pataknál megálltunk itatni. Még vagy fél óra lovaglás várt ránk. Akkor József kibontotta a kendőt, és a fűre tette a márványfejet. Az hát nem kellett senkinek. Anyám mosolygott rám a tüzes ég alatt, a toporzékoló lovak mellett, s vállamon József meleg karja, amint átölel. Mennyire ugyanazt éreztük!

Fél óra múlva felsejlett kis kastélyunk hosszúkás fedele, és hamarost a kapuhoz értünk. Krumma állt ott a félfának támaszkodva, és arcát a kötényébe rejtve. Sírt.

Az nem lehet! Hónapok óta egyre rosszabb az állapota, de nem annyira, hogy a közeli végre gondolhattam volna.

- Anyám? - néztem a kislányra.

Bólogatott.

- Egyedül vagy itthon? Vele voltál? Menj, mosd meg az arcod, aztán szaladj a konyhába, és készíts nekünk valami harapnivalót! -

Nem hittem a gyereknek. Talán csak mélyen elaludt? Az ópiumtól előfordul. Halkan nyitottam a kilincset, a másik kezemet József fogta, nem fogta: szorította, hogy érezzem, nem vagyok magam. De hiszen itt van Anyám! Úgy fekszik az ágyban, mint máskor. Mégis megtorpantunk. Feltűnt a megfogható csend. Nem olyan ez a csönd, mint ha alig hallható a lélegzet. Ez a Halál csendje. Amikor levegő sem rezdül. Már tudtam, hogy igaz. Hogy Krumma könnyei nem vezettek félre. Anyám körül az a titokzatos semmi ült, ami a halottakat körülveszi.

Az ablakon berezdülő nyárfa árnyékától megvillant valami a kezében. Egy papírlap. Azonnal Miklós halála jutott eszembe. Hát Anya is levelez velem a túlvilágról? Nem elég a távozása? A lesi tett, amikor nem vagyunk idehaza! A hirtelen kilépése az én most kezdődött életemből! Ha élne, szemrehányást tennék neki!

Sokat leveleztünk az utóbbi időkben, hiszen beszélni már régóta nem tudott. Nyelni sem. Nehezen, néhány kortyot, nagy fájdalommal, hogy a morfiumot be tudja venni. Fogyott, aszott, de a szemeiben olvasni lehetett! Éltek! És én az életet olvastam ki belőlük. Levélkéiben utasítások Krummának a teendőkről, mit főzzön, mit ne felejtsünk el meglocsolni, mit mondott Mátyási József ügyéről, mit olvasott. Az aláhúzott sorokat nekem szánta, néha kért, játsszak neki valami vidámat. József behozta a kicsiny, négyszögű pianót. Még énekeltünk is neki. De jajszó? Nem. Pedig nagy fájdalmai lehettek. Gégéjén hatalmas gumó ült, mesélte izgatottan Klettenbarth, mint aki ilyet sose látott, s most örül a szakmai újdonságnak, és szó nélkül hozta a tasakokat az ópiumporral. Ő pontosan tudhatta, miért ilyen nagylelkű.

Ott álltam mellette, és néztem. Nem őt, hanem a körülötte lévő tárgyakat, olyanok, mint azelőtt voltak. Ezek nem változtak, csak az ágya melletti kicsiny asztal. Az vihar jeleit őrizte a nyitott, morfiumporos papírtasakokkal, a félig ivott pohárral, a ceruzacsonkkal, egy imakönyvvel mindezek alatt, mit sohasem láttam a kezében. Tehát elege lett. A fájdalomból, a kiszolgáltatottságból, hitetlen Istenéből. Nem! Mégsem tennék szemrehányást neki! Én? Az én végem vajon milyen lesz? Néztem az ágyat, gyűretlen takaróját, a búzavirágkék függöny rojtjait, a párna csipkéjét, fodrait, csak az arcát kerülte a szemem. Féltem az üzenettől. Most József a nyitott és kiszippantott tasakokra tette a márványfejet, aki annyira gyönyörűnek látszott most, hogy kénytelen meggyötört arcára kellett néznem. Nem hasonlított önmagára már, nem csak a szenvedés, az idő is torzított rajta. A szája körül a megkövült megkönnyebbülés félmosolya, igen, az olyan, mint a kőbe vésett. Ez az örökkévalóságé.

Mindez nem ott jutott az eszembe, csak az érzés áradt bennem fagyosan, a gondolatok megálltak. Mint minden, tompa és érzékelhetetlen lett a számomra. Nem tudom, meddig tartott az első döbbenet, aminek semmi köze nem volt a fájdalomhoz, nem érzékeltem, hogy most elveszítettem a legfontosabbat az életemben, nem is fájt semmi, csak egy idő után. Hogy mennyi idő telhetett el, nem tudom. A csípőmben éreztem a zsibbadást, a moccanatlan test jelentkezett. Csak ez késztetett cselekvésre. Nem, nem borultam a kezére, riadtam teste kihűlt érzetétől, attól, ami már nem ő. S ez a borzadály, ez a riadás egyre nőtt bennem, és egyfajta dühvel keveredett, ami a torkomba emelkedett, és ordítás helyett kifutottam, át a szemben lévő saját szobámba, ledobtam a pianínó takaróját, és veszett, duhaj, juhászoktól hajdan ellesett nótákat püföltem ki belőle, és csak ekkor, az egyik mélabús dallamra kezdtek el kiperdülni a könnyek, aztán zubogva törtek elő, hogy elvették látásomat, csak a víz és a bánat ömlött egyre, és a sötétségre riadtam, a hidegre, amit az alkony hozott a nyitott ablakon. Lecsendesedtem. Mintha egy kéz melegítette volna a vállam. Csakis Anyám érintése lehetett. Könnyű volt, mint az álom lehelete, és ez a nyugtató érintés eszembe juttatta, mennyire nem törődtem vele, amióta lejöttem az Oromról. Csak József volt számomra. Felvillant, hogy étkezéskor milyen sokszor fogta el a köhögés, még bosszantott is, hogy nem tudom befejezni a mondókámat. A jelek nem jutottak a tudatomig. A szívemig. Anyám, mint az éltető levegő, a megszokott támasz, társ az öregedésben, és aki elől titkoltam Józsefet, az érzéseimet, és nem faggatott, pedig látta. Tudtam, hogy látja, és úgy hallgattunk mind a ketten, mint akik megegyeztek ebben. Anya! El kellett volna mondanom! Talán velem merülhettél volna el a boldogságomban! Már kivel osztom meg? 'Ami nem megosztható, csak átélhető, - mondaná József. - Ő küldött fel a fiadhoz. Ő akarta, hogy lehozzuk, ami belőle megmaradt, a földi halandóságot ellensúlyozandó, a márványfejet, az arcát, a mosolyát, a maradékot, ami az egykori szerelemről árulkodott, ő rendezte így, Ilona!' - mondaná József, ha meg akarná sérteni ezeket a perceket, az utolsókat, amelyeket kettesben töltök vele. Ő a testétől kicsit messzebb, de még itt van! Azután csak az emlékezet lesz velem.

Így telt az éj. Később gyertyákat vittem hozzá, letettem a márványfej mellé az asztalkára, a másikat a kezembe fogtam, és leültem mellé, hátha még mond valamit a gyertya villogó, élő lobogásában, hátha megmozdul a sötétség, de nem. A halottak mély csendje vett körül mindaddig, amíg az első halvány fénycsík be nem óvakodott az ablaktábla résein, és odakint feltámadt a nyárvégi szellő.

Akkor elfújtam a gyertyákat, és ki akartam venni a kezéből a nekem szánt levelet. Nem tudtam. Úgy szorította, mintha az utolsó pillanatban össze akarta volna gyűrni. Ujjai belemélyedtek a papír ráncaiba, és a hűlő test erejével magánál tartotta. József nyitotta ki kezét reggel, hogy kiszabadítsa az üzenetet.

Döbbenettel olvastam a címzést a hajtogatott papírlapon: "Gyermekeimnek" Mellemhez szorítottam, és megint elfogott a sírás. Kinek írtad, Anya? Pali évek óta halott! Vagy olyan régi ez az írás? De nem! Az alján fáradó kézzel, igyekvő betűkkel még dátumozta a levelét: 1827. Október 5.

X  X  X

"Almássy Ilona és Keszei József Édes Gyermekeimnek! Vegyétek utolsó levelem megértő jóindulattal, mit írék néktek halálomnak napján, mert nem tudok lelkemben ezzel a mélységes titokkal meghalni sehogy. Ha meggyűlölitek az emlékemet is, olvassátok!

Régóta gyűjtöm az erőt ehhez a vallomáshoz és az elmúláshoz. Az utóbbit megkönnyíti, hogy utána már nem szenvedek, az előbbit megnehezíti, hogy nem tudom, nyerek-e tőletek megbocsájtást. Már mindegy. Bűn volt hallgatnom? Vagy most követek el bűnt? Ám látom, mint összefűz benneteket egy fel nem ismert szeretet, ezért reménykedem mégis, talán ez fog átsegíteni benneteket a megrázkódtatáson. Támaszkodjatok egymásra! Isten irgalmas.

Szerelmemet vállalom Isten előtt is, ha majd ottan állok ítélőszéke előtt, nem ez a halálos vétkem, hiszen ez a szerelem végtelen boldogságot adott nékem, amíg éltem, utána pedig az emléke boldogított. A vétek, mi lelkemet nyomja, az e szerelem gyümölcse, és nékije a sorsa. Rólad gondolkodom most, édes fiam, József, kinek Édesapja idősb Zách Miklós volt. Véle szótalan, és gyilkosan égető tűzben szerettük egymást szemeinkkel, anélkül, hogy érintettük volna a másikát, azonban a vágyat nem lehet a végtelenségig feszíteni, különösen, hogy szomszédok voltunk, sűrűn találkoztunk társaságban, s gyanítom, uram sejtette, mi lobog közöttünk, s bizonyára ez közrejátszott abban, hogy ide, Fügödre építkeztünk. Mentünk volna bár a Világ végére, az sem segített volna. Valamikor felpattantak a gátak, és mi elmerültünk.

Almássy Gerzson nem vert ki várandósan, megszültelek még Mérán. Talán mert szeretett? Talán mert neked, kicsiny leány, anya kellett? Eskümet vette, hogy többé nem találkozunk. A gyerekét, téged, édes szép fiam, ő elkommendálja, hogy hová, ne kérdezzem. Bele kellett egyeznem. Azóta a 45 év alatt gondoltam ezer jobb, más megoldásra is, de akkor ez volt a legelfogadhatóbb. El kellett válnom tőled, fiam, és meg kellett tagadjalak. Még egy ideig Miklós segített. Titokban találkoztunk miattad, Józsefem, hogy tudjak rólad, hogy járjon utánad, hogy gondoskodjon az életedről. Nem sokáig lehetett. Találkáinknak uram neszét vette. Miklóst akkor párbajra hívta, és a párbajban meg is ölte. Még azonmód, a szörnyű tettétől részegen, hazalovagolva habos lován, berontott hozzám, és fékezhetetlen vággyal a magáévá tett. Utoljára hosszú, közös életünkben. Akkor fogant Pál öcsétek. Atyja soha nem hitte, hogy az övé, nem törődött vele, mintha nem is lenne. Olyan is lett szegény éltében, holtában, a Záchok átka kísérte, és hozzá még az édesatyjáé. Nyugodjon békében!

Ha újra itt állana mellettem Zách Miklós, újra a karjaiba vetném magam. Ő volt az igaz hitvesem, és te igaz fiam. Felleltelek végre! Ha magamat nem is fedtem fel előtted. Féltem, a véred megbosszulja kéretlen születésedet, és bujdokló életedet. Igen, féltem. Ugyan támogattalak élteden végestelen-végig, amiben tudtalak, ám ezen dolog nem ment fel, tudom. Hidd el egy haldoklónak, József, éltemben egyetlen pillanatot ha kapnék: Ha úgy néznél rám, mint Édesanyádra! Már késő. Bennem a halált hozó méreg, s te ki tudja, hol jársz.

Talán mégis magammal kellett volna vinnem a titkot?

Bocsáss meg, fiam! Utolsó tollvonásommal áldásom küldöm feléd és Ilonámnak! Legyetek egymás támaszai ebben az elátkozott házban! Anyai szerelmem éltetek végéig veletek marad. Ámen.

Az Úrnak 1827-dik esztendejében, október hó 5-dik napján

Szirmay Antónia"

Csend lett. József hideg, szenvtelen hangja elhallgatott. A levelet az asztalra tette, akkor megsimítottam a karját, hogy ébredjen, én itt vagyok! Nem reagált. Lassan megfordult, és halk, lassú léptekkel kiment, vissza sem nézve behúzta maga mögött az ajtót. Halkan csikordult a kilincs, azután semmi. Elborított a csend. Süket, gondolatot gyilkoló, szorongással szorító csend. Az ágyon Anyám kihűlt teste. Nagyon akartam érezni, szerető lelke mint borít be vigasszal...

X  X  X

Első gondolatom az volt, hogy Józsefet elveszítettem. Hogy ezzel a levéllel eltűnt a szerelem. Anyám élte meg helyettem boldogságban, nekem a vágy maradt.

Kialvatlanul és bódultan üldögéltem ágyam szélén. Nem volt erőm semmihez. Anyám halála csak a tudatomig ért el, József hiánya egész valómat átjárta. Lódobogásra ébredtem. Alig pirkadt még. Őt láttam kilovagolni fekete papöltönyében, könnyű, fekete felleghajtóval a vállán, s papi kalapja fejébe nyomva. A ló nyakára hajolt erősen. Szemből fújt az őszi szél. Nem tudtam, látom-e valaha, és fájt, hogy csak így el tudott menni, egyetlen szó nélkül. Szerettem volna jó szóval könnyebbséget adni, meleg szeretetet az anyai helyett, amire mindig vágyott. És az álmára gondoltam. Nem ő, maga az Isten törte szét mind az anyákat, kik nem óvták, szerették, hideg kövek maradtak. Uram! Hogy megérezte a taszító erőt, hiszen valójában anyám lökte őt a szeretetlen világba segítő kéz tudata nélkül. Ilyen kegyetlen volt az én Anyám? A mi anyánk? Nehezen fogadtam ezt el, és kerestem az okát. Járt a fejemben ezerfelől érkező kérdés és gondolat, csak arra nem tudtam rávenni magam, hogy felöltözzek. Halk kopogásra rezzentem. De rögtön tudtam, nem lehet József, hiszen láttam a széllel küzdeni az úton. Krumma jött be nagy óvatosan, hátha még alszom. Vékony gyerektestét még vékonyabbá sorvasztotta a fekete gyászruha. Felém billent a kakaó illata, és a friss kalácsé. A tálcán még a kanalak mellett kicsi csészében méz is aranylott. Azonnal nekiültem. Hiszen tegnap reggel óta nem ettem! - villant elém, s hogy Anyám a szemközti szobában fekszik, s hogy nem bírtam ki mellette a virrasztást, hiába, elcsüggedtem nagyon. Hármat kongatott a falióra, amikor Krumma gyengéden felállított, és leült a helyemre. S most itt engem szolgál. Csodálattal néztem rá. Gyermek még, és mennyi erő lakozik benne!

- Neked nem kell gyászolnod, lelkem! -

Ámulva nézett rám:

- De hiszen a házhoz tartozom! Különben is, Tóni méltóságát szeretem, és sokat köszönhetek neki. -

Elém csúsztatta a tálcát, én nekifogtam, éreztem, mennyire jól esik, közben Krumma sürgés-forgását figyeltem, amint a fekete kendővel leterítette a tükröt, anyám miniatúráját a fejemnél a falon, és még az éjjeli asztalkán lévő kézi tükröcskémet is lefelé fordította. Azután megállt, és nézte, mint eszem.

- Elfáradtam, Madam. Leülhetek ide, szembe, a szőnyegre? -

- Foglalj helyet nálam, ott a karszék! Nagyon jó, hogy nem reggelizek magamban. Hiszen eddig Anyámmal... -

- Máskor is itt maradhatok, ha úgy tetszik Önnek, Madam! Egy kicsiny vigasz lehetnék. Talán. -

- Segítesz? De hiszen ki más segítene? Anyám testét elő kellene készíteni a temetésre! Forr már a víz, gyermekem? -

- Már lemosdattam. Tóni Nagyasszonyom maga kérte, hogy tegyem meg, mert érzi a vég közeledtét. Utasításai szerint megtettem, fel is öltöztettem. Nem engedte a fehér ruhát, nem akarta a menyasszonyit egy örökkévalóságon át viselni. Másikat, a vajszín selymet adtam rá. Ezzel Madamnak nincs gondja. Ízlik a kalács? Most sült ki! Elég ropogós? -

- Egy tündér vagy, gyermekem! El kellene küldeni Batta intéző úrért. Az öreg itthon van? -

- Mátyási doktor már elintézett mindent. Batta úr délután teszi tiszteletét a végrendelkezés végett, a temetés délelőtt 11 órakor lesz. Azt vélem, kissé igyekezni kellene Madamnak, hogy elkészüljön. Bocsánatot kérek, ha valamiképp rosszul fogalmaztam! -

Rámosolyogtam. És belém szállt a megnyugvás. Ki ez a gyerek? Honnan tud mindent? Alig élt még!

- Honnan tudod te mindezeket? Hogy mit kell tenni? -

Először láttam mosolyt az arcán. Egyszeriben Kriszre emlékeztetett.

- Így szokás Minálunk is, ha haláleset történik. Az egyik fogja a másik kezét. -

- De hiszen te izraelita vagy! Mégis úgy viselkedsz, mint egy keresztény! -

Krumma felállt. Elvette a tálcát, és az ajtóban megállt:

- Ha bármiben még segíthetek, csak csengessen. Áthoztam Tóni Nagyasszony csengettyűjét. Ott van a kis asztalon. -

Kiment, és halkan, magától, mintha szellemek járnának mögötte, becsukódott az ajtó.

Köpenyt kaptam magamra, és bementem Anyámhoz. Most képes voltam arra, amire tegnap óta készültem, hogy megcsókoljam hideg kezét. Ott maradtam homlokommal a takaróján egy Miatyánkra, azután felvettem a levelét a kis asztalról, és visszasiettem a szobámba. Nekifogtam temetési öltözékemhez, és elképzeltem ezer változatban, mint nézek majd szembe testvéremmel a koporsó fölött, amíg majd szól a lélekharang, és vénséges plébánosunk levezeti a ceremóniát a kicsiny gyászoló gyülekezet előtt.

X  X  X

Kintről távolian, de édesen az én spinétem hangja hallatszott. Ki játszhat? - tűnődtem. És mi hangszeren, hiszen azt odafönn összetörték? Körülöttem lebegett a félhomály, semmit nem láttam tisztán, s ettől mintha fel is emelkedtek volna a bútorok. A letakart tükröm nem moccant, mégis hirtelen leesett róla a bakacsin, s én felugrottam, hogy becsukjam az ablakot, mert nyilván a szél surrant be. Akkor vettem észre, hogy a másik karszékben ül valaki.

- József! - kiáltottam fel, mire felemelte a fejét, rám mosolygott.

- Nagyon megijesztettél, tudod-e? Napok óta várlak, s most hirtelen, csak úgy... szó nélkül... mint egy szellem... nem is tudom, mit mondjak... Igaz is, merre jártál, hogy még Édesanyád temetésére sem tudtál hazajönni? -

Meg akartam csókolni, már hajoltam felé, de ő felemelte a kezét, s én meghátráltam:

- Igen értem. Egy testvéri csókért is kárhozat jár. -

- A püspöknél voltam, közbenjárását kértem, hogy visszatérhessek azok közé, akikhez tartozom. Valahová tartoznia kell az embernek. -

- Tehát nem maradsz itt, ahogy Édesanyád remélte? Meg én is! Visszamész Szent Mária plébániájára? -

- Nem. Nyitrán van egy kolostor. Karthauzi. Már össze csomagoltam. Nincs olyan sok elvinnivalóm. -

Kint a zeneszó újra felhangzott a kettőnk között beállt nagy csendben.

Ez ugyanaz az ember? Vagy a Záchok egy ördögi mása?

- Miért? Holtában legalább meglelted Anyádat! Aki szeretett, ez nyilvánvaló! Egész életeden át. Most helyette én szeretlek... Mindent összetörsz magad körül. Mint álmodban. Nem fáj? -

- Minden fáj. Istennel való közelségemben megtanultam, előbb szeress, hogy elvárhasd, viszontszeressenek. Igyekeztem. Adtam és adtam, és nem derült rá fény, ki az, akitől elvárhatom a viszonzást. -

- Teát nem elég, ha én szeretlek? Másképp, mintha tudtam volna, ki vagy, de véghetetlenül! Így is, úgy is, nagyon! József, József! Ne hagyj itt! -

Rázott a zokogás, és nagyon fájt a hidegsége. Arcom könnyben ázott, már nem láttam semmit se, József is eltűnt a könnyek mögött, csak a kezének érintésére nyugodtam meg.

Krumma állt előttem:

- Ne sírjon, Madam! Drága Madam! A könnyek nem könnyítenek. Igaz, visszafogni sem lehet őket. Álmodott. -

Kiment. Megint úgy, mintha szolgák követnék kis púpját és lépteit, és becsuknák mögötte az ajtót. Mégis megállt, s visszaszólt:

- Az úr szobájában leszek. Össze kell csomagolnom a holmiját. Nem sok, mindjárt végzek. Nyitva hagyom az ajtót, és énekelek Madamnak. -

Megszólalt kicsiny hangja: "A mélyből fohászkodom hozzád, Uram..." Vigaszt keresőn szállt felém szelíden a zsoltár.

Az úr holmiját csomagolja, persze... Az álom folytatódik... "A mélységből fohászkodom..." Anyám az Ítélőszék előtt. A tükör öbléből kétségbeesetten nyújtja a karját felfelé, a fiát keresi. Rám néz vakult, fehér szemével, de én nem tudom a választ, hol lehet. Gyötör a tehetetlenség. Fáj az erőfeszítése, hogy kiemelkedjék a sötétségből. Arca aszott, mint a gyertyák között, vajszín selyem ruhájában viselős pocakja domborodik. Józseffel terhes.

De hiszen nem emlékszem arra, hogy Anyám terhes lett volna! Sem semmiféle újszülöttre! Hiába erőlködöm, nem látom! Nem jön elő az a kép! Csak az, amikor Palkót várta, miközben költözködtünk. Volt-e egyáltalán az a terhesség? Igaz-e az egész? A levél! Hol az a levél? Minden alá alánézek, minden fiókot feltúrok, minden dobozt felborítok, letérdelek, tenyeremmel szőnyegen tapogatok, ujjaimmal matatok. Nincs!

"Végül is," - jövök rá Anyám előtt térdelve: - "a vér megérzi az együvé tartozást..." Olyan harmonikusnak éreztem hármónkat itt, Fügödön, és ugyanúgy ezt éreztem magammal és a gyermekeimmel réges-rég...

De hiszen nem testvérként válaszolt a testem Józsefre! A kicsiny templomban látom, amint megszólít. Szép, mint egy hindu istenfi, és akkor megmozdult bennem valami. Bizony! A szerelem! Még most is érzem, itt van! A hasamban, melleimben, térdemben, combjaimban, karomban és nyakam tövén. Egy öregedő nő egyetlen és hatalmas szerelme.

Mit is mondott? "Előbb te szeress, hogy viszontszerethessenek!". S most elmenekült. Uramisten! Valóban a testvérem-e? Ami eltaszítja tőlem! Istenem, ne hagyj magamra!

Állok a szobában. Valahová indultam. Szemeimből könny szivárog, csendesen, lefelé, két oldalt, és köröttem minden olyan sötét. Valamit akartam. Állok, és nézem az előtoluló képeket. Nem tudok megbirkózni velük egymagam. Segítsen valaki!

Hűvösödik. Pedig a dél közelg.

Egyedül maradtam hát... Egyedül, édes Ilonám, Lelkem régvolt háza, egyedül...

- Nem szép a hamisságból szőtt önsajnálat!-

- Chrü! - szakadt ki belőlem a felismerés! - Hát persze! Dehogy vagyok egyedül! De sok a két halál egyszerre! Nehéz, hisz tudod... -

- És Krumma? -

- Csupa jóakarat és szelídség... Chrü! Tudom, általa vagy velem! -

- Hálátlan vagy ám! Mátyási is ott szuszog a kastély hátsó fertályában neked áldozva az életét, és szóra sem méltatod! Mások szomorúsága neked nem érzékelhető? Nem kellene egy kicsit oldódni és áldozni? Könnyít, nekem elhiheted.

Egyelőre tehát nem maradtál egyedül. Majd fogsz. De akkor már nem Ilonának neveznek. S így leszen egészen addig, amíg észre sem veszed a magányt, annyira érdektelen lesz a számodra, egyedül vagy-e vagy sem, rátalálsz annak ezer jó oldalára, azokat értékeled. Egyszer. Majd. De most még tanulnod kell. -

S huss! - a szónoklat után eltűnt. Éreztem nemlétét.

Aztán halkan nyílt az ajtó. Krumma feje jelent meg.

- Kopogtam, Asszonyom. Nem hallotta talán... Behozzam az ebédet? Vagy a nagy asztalnál Mátyási doktorral étkezik? Izeni, szívesen csevegne Asszonyommal egy keveset. -

X  X  X

- Csevegne? Nem, nem! Ments ki, édes Krummám! Nincs kedvem öltözködni, fésülködni, viselkedni! Nem, nem... -

Bámultam ki az ablakon, az ágakon ujjnyi hópárna. Két szemtelen veréb veszekedés közben szétszórta a pelyheket, úgy hullottak, mint szakadt cihából, és nagy volt a csivitelés. Édesen muzsikált a fülembe. Hallgattam, Krumma is rájuk figyelt.

- De édes Madam! Már hónapok óta ezt mondja. Olyan nagyon nehéz továbbítani az izenetét, mindig mélységesen szomorú lesz az úr, és csak turkál az ételben... -

- Turkál. De megeszi, nem? Azt mondod, miattam lett ilyen csontsovány? Mert nem cseveghet velem ebéd közben? -

- Szabad egy gyermeki véleményt mondanom, Madam? -

- Mondd, szívem! -

- Mátyási doktor megszolgált azért az ebédért. Amúgy nem is tudom, kiről tetszik beszélni, hiszen a doktor elég jó húsban van, már elnézést a kifejezésért. Régen nem találkoztak.... -

- Lehet. Hó ül az ágakon! Most veszem észre, hogy tél van. Elment az idő. Anyámra gondolok, és József atyát várom. -

- Tessen felébredni, immár itt volna az ideje! Még berozsdásodik. Így mondják mifelénk, aki keveset beszél. -

Így került sor az együtt étkezésre. Szemben velem valóban egy kissé köpcös, fehérhajú úr ült, alig ismertem rá. Többnyire suhancként jött elém, ha elém jött a képe, s most tessék! Lehet vagy hatvan éves! Eljár az idő. A levest mertem, amikor Mátyási megszólalt:

- Köszönöm a megtiszteltetést, Ilona asszony! Nagyon szál maga maradt. Nem jó begubózni a fájdalomba. Meg aztán azt hittem, tán megvet, hogy szóba sem áll velem. Tóni Nagyasszony idejében még vidáman ültük együtt körül az asztalt. -

- Volt miről beszélgetni. -

Megint megakadtunk. Talán túl távol kerültem tőle. Mint mindentől. Mint a hernyó teszi, mielőtt kikel, s lesz belőle gyönyörű pillangó. Hát belőlem már semmi nem lesz, hiába gubóztam be. Meg kellene őrizni hernyóságomat, és meghallgatni ezt az embert.

- Mi történt, mialatt nem váltottunk szót, kedves doktor? Meséljen! Hiszen maga itt él, mint egy hűséges családtag. Nyilván mindenféle mendemonda eljut magához... No? -

- Hűséges! Ugyan mihez? Kihez? És igazából nem is vagyok hűséges természetű. Úgy lehetne mondani reám, inkább kényelmes parazita, akinek itt jó Tóni Nagyasszony jóvoltából. Mindenem megvan, és olyan szabad vagyok, mint a madár. -

- Ágról ágra röpköd, miközben lesepri a szikrázó havat róluk. Bejár a faluba még szép lányok után? Jaj! Ilyesmit nem illik megkérdezni! -

- Mit illem! Elmúltam hatvan! Már csak röpködnék. No, egy kissé persze sütkérezem is régi fényemben, de inkább komoly dolgokkal foglalkozom. -

- Még mindig ír? Ismertem olyanokat, akik kedvelték a verseit, és nótáztak rájuk a fonóban! -

- Ugye, hogy emlékezik, Ilona asszony! Mily boldog vagyok azért, amit mondott! De az írás nem komoly dolog. Hálámat szeretném leróni, ha már nem tehetem a Nagyasszonynak, hát Magának, drága Ilona: Eljárogatok a birtok fenntartása ügyében, néha elnézek a Szalajka ormára, teszem, amit tehetek, de a Maga jóváhagyása nélkül nem jutok sokra. Mert itt van ez a Batta, az intéző. Java korban totyog már, átadná a tisztséget a fiának, de hogy tehetné, míg magával nem beszél?... -

Folyt a szó, és elintéztük a fontos elintézendőket, miközben a káposztás húsról szopogattuk a csontot. Beszéltünk Klárikáról, kitől rég nem jött levél, biztosan az ikrek nagyon lefoglalják, hát igen, mennyi gyermeknek adott már életet! Az én leánykám... Aztán szó esett Tivadarról, a Szalajka ormán csak félig áll már a kastély, pusztul, olykor hetekig folyik a dáridó, és olykor eltűnik megint. És végül, vártam már nagyon, elmélkedett Józsefről is, kit nem ért egyáltalán, hiszen a végrendeletben Tóni Nagyasszony szépen gondoskodott róla azzal az áldott jó szívével, meg sem érdemelte, de azt a Nagyasszony nem tudhatta, hogy itthagy mindent, nyájat, birtokot, mit férfi módra neki kellene igazgatni, és elment a szál fekete gúnyájában, ahogy jött, mint egy koldus pap, és világgá ment valami kolostorba, bár nehogy igaz legyen, amit legutóbb látni véltem, mintha ott tivornyázott volna a cigányokkal a Szalajka ormán, de lehet, hogy tévedek, hiszen az lehetetlen! Egy istenfélő, jámboréletű katolikus pap!

Mire Mátyási tirádája végére ért, már nem voltam az ebédlőben. Szó nélkül rohantam át a fogadótermen, Krumma épp a tüzet rakta, hívén, hogy itt teázunk majd délután, hát befűtött a régóta kihűlt kandallóba, s úgy nézett rám, mint egy kísértetre. Az is voltam.

József! Mi van Józseffel? A sok hetes kábulat után nagyot, ébresztőt suhintott rám a hír. Még ha feltételezés, akkor is felvert, kiborított. Eddig semmit nem tudtam róla, csak az álmaim meséltek. Most egészen felébredtem, és elszántam magam, utánajárok.

Percek múlva már nem voltam biztos abban, megteszem-e? Nem jobb-e így? Ismeretek nélkül, a hitembe kapaszkodva csak várni?

X  X  X

"1827. december havának 23-dik napján, Szent Karácsony előtt. Várom. Talán az Ünnep idehozza. Délelőtt Mátyásival fogadtuk a falu népét, kik évtizedes szokás szerint beálltak a fasorba, és karácsonyi dalokat énekeltek, aztán egyenként kézcsókra járultak, de én nem engedtem. Mátyási szólt hozzájuk Krisztus irgalmát emlegetvén, mire kigördült néhány csepp a szemeimből, erre aztán mélységes megilletődöttség áradt szét rajtuk, és nagy hálával fogadták Mátyási kezéből a nekik szánt évi ezüstgaraskákat.

1827. december hó 24-dik napján, Szent Karácsony napján. Ünneplőbe öltöztem, és Krummát is az asztalhoz ültettem. Ketten szolgáltunk fel. Rengeteg halat hoztak tegnap a népek, Bene patakról foghatták, hát azt sütöttük Krummával, ki az istállószolgának is vitt nagy tállal. Négy személyre terítettem, hátha Tivadar is lejön. S József? De csak magunk maradtunk.

1827. december 25. Szent Karácsony ünnepe. A templomban voltam Mátyási karján, ki nagy büszkén, behúzott pocakkal lépegetett mellettem. Körülnéztem a fejeket lesvén, de senki szeretett nem jött még oda sem. Otthon aztán kitakartam kicsiny pianómat, mely alig is szól már, de azért ebédig játszogattam magamnak, s folyt megint a könnyem. Sírós öregasszony lettem. Ebédnél szó esett a hálátlanokról, s Mátyási mondotta, hogy utoljára Tóni Nagyasszony temetésén látta József atyát. Mire én nem emlékezem, s azóta is hijába töröm a fejem, nem jön elém az alakja."

Ledobtam a tollat, kirohantam Krummához, almát s gyertyát meg tűzszerszámot kértem, felkaptam téli bekecskémet, csizmámat, az istállóban topogva vártam, míg szegény öreg szolgám a szegény öreg lovamat felkantározza, s még a régi elánnal pattantam fel a nyeregbe, de meg is húztam a derekamat rendesen, ám pissz sem hangzott, nemhogy jajszó, és kivágtattam a kapun. Korán esteledik, hát siettem, Szutykos is igyekezett a jól ismert úton Szalajka orma felé. Ugyanilyen hólepte tél volt... Hány éve is annak? Fagyos karokkal ölelte a Mária szobrot, és térdepelve fohászkodott a hideg templomban, talán szeretetért... Talán tényleg az anyjához ragaszkodott abban a márványalakban? Még álmában is, ha szétverte is, fájdalmában rátalált benne... Lehet, a szénrajz után... a hasonlóság miatt... aztán meg a fej a kastélyban... Még emlékezhetett is rá! Anyám megkereshette kicsiny korában! Ahogy Anyámat ismerem, nem kizárt... Bennem is az anyját kereste, hiszen úgy is szólított. Egek! És mi lett belőlünk végül?

Mintha valaki állana az erdőszélen! Ő! Valakit vár! Elébem jött! Megérezte a jöttömet! Siess, Szutykos, vágtam korbáccsal a ló farára.

Közelről kiderült, egy öreg fatörzs. A tájba meredt a havas síkságot bámulva. Csend volt körül, mint akkor, a legutolsó közös látogatásunkkor az ormon. Akkor is azt a fejet karolta a hóna alatt. A zajok előőrsét vártam. Vajon Karácsonykor mi történik idefenn? Vártam is, szorongtam is, és bíztam abban, hogy békésebb lesz a találkozás, mint annak idején József számára. Ha körülvesznek, használom az ostoromat. És ha sokan vesznek körül? De hisz ott a fiam, megvéd. Józsefet megvédte-e? Már mindegy! Vissza nem fordulhatok. Ha akartak, már észrevehettek volna, nem olyan magas ez a hegytető!

Békésen bekocogtam az udvarba. Senki nem jött elő. Vártam fenn a nyeregben, aztán hátrafelé kocogtam, túl az ajtón, az ablakok felé. Hadd lássanak, akik bent vannak. Csend volt, de nem az a kihalt, kihűlt csend. Talán az istállóban. Odavezettem Szutykost, már gyalogosan, erre szűk a hely, jobbról Miklós háza. Megálltam előtte köszönteni, és hátrahőköltem a kantárban kapaszkodva, mintha ugyan megvédett volna: Egy alak emelkedett ki a mauzóleum mögül, hátán puska, fején karimás kucsma, szakálla havas, csak a hangjáról ismertem meg:

- Anyám! -

Aztán megint egy kiáltás, mögüle, a másik havas vadász torkából:

- Anyám! -

- Mindketten itt? Karácsonyozni jöttem, édes fiaim! Jól vagytok? Fogjátok a lovat, hadd öleljelek! Tivadar! József! - Rázott a zokogás a keblükre borulva, még ha csípett is a ráfagyott zúzmara, meleg könnyem megolvasztotta.

- Hoztam ám almát is, gyertyát is, madzagot is, Tivi, drága! Csináljunk ünnepi fenyőt, mint akkor régen, amikor hazajöttél! -

És nekiláttunk. József madzagolt, Tivi a gyertyát drótozta, aztán éles füttyel valamelyik melegítő italt rendelt, és egy asszony már hozta is a gőzölgő teát, éreztem, pálinka is volt benne, de jól esett! Meggyújtottuk a gyertyákat, volt vagy húsz, de hisz nem is hoztam annyit, tán Tivi zsebeiben voltak elrejtve! Istenem, de szép ez az ünnep! Anyám ha látná, meg Klárikám és a kicsinyek! Hogy tapsikolnának! Ám hiába a kevert ital, megborzongtam.

Lenn álltam még mindig az öreg tölgy odvas, villámsújtotta törzse előtt, és a fantom fenyőágon ott táncoltak a vidám gyertyalángok, és az arcomra ráfagyott a könny. Szutykos lehajtott fejjel egy kikandikáló fűszálért nyújtózott, én meg felfelé füleltem: Lesiklik-e valami hang, dáridó vagy ünneplés karácsonyi hangjai, de csak a csend. Nem mertem nekivágni. Megfordítottam a lovam, hatalmasat vágtam szegényre az ostorommal, véknyába szorítottam gyenge csizmám orrát, és háttal a Szalajka ormának száguldva távolodtunk visszafelé. Mi várt volna odafenn? Akárhogy is, akármi is: csalódás.

"1827. februárius 9. Csütörtök van, ahogy számlálom. Klárikámnak közeledik a születésnapja, s immár azt is erősen számlálni kell. 33 esztendős lesz! Uramisten! Fel is sóhajtottam, mire Krumma rám nézett. A tüzecskét piszkálgatta épp a szobámban, s marasztaltam egy kevés beszélgetésre, megkérdezte, olyan bonyodalmas dolog-e az a harisnyakötés, mert ő is szívesen megtanulná. Így tanítgatni kezdtem, és megszámláltuk, mennyi van készen. Mondám, hogy az unokáimnak készül ajándéknak, majd csomagban elküldöm nékik, talán télire jó lesz. Igaz, már inkább a tavasz jön, de aztán megint csak lesz egy tél. Jókat beszélgettünk. Úgy látom, ez a kislány is a szívembe férkőzik, mint Zsuzska. Az is mióta elment, én jó Istenem!"

Mit tehet az ember télvíz idején, így, magában? Kötöget, kibámul az ablakon, lesi az utat, ha erre találna jönni valaki, de senki. Lányomra gondolok. Mennyi vidámság lakozott benne! És milyen ügyesen fogta a tűt, és micsoda kacskaringós, szép hímeket tudott kivarrni, csak csodáltuk. Vajon most is csinál ilyeneket? Vagy majd ha öreg lesz és magányos, és a gyerekei felnőnek? Bizonyára. Szorongva kötögetem a piciny lábbeliket, hogy szó ne érje, legyenek hibátlanok, és örüljenek nekik. Krumma tegnap azt is megkérdezte, hogy annak az egyszál, kivetett unokámnak is kötök-e ilyesmit. Ha tudnám, hol keressem! Hát annak is már elég hosszú kell! Lassan 4 lesz. Vagy már öt? No, úgy látszik, mára a számolgatás van soron. Vele együtt már 7 unokám van, nem kevés, de ni! Egy cséza fordul be az úton! Nem! Még egy! Felkapom a kabátkát, kendőt, futok kifelé! Csak gondolni kell rájuk, s máris megérkeznek! Így kellene idézni másokat is. Józsefre gondolok, de hess! Most Csehországból jött váratlan csapat. Állok az ajtóban, mögöttem Krumma töri a kezét, mit is tálaljon nékik, még ha Krisztus itt lenne a halakkal és a kenyerekkel, én meg nézek rá hirtelen, de hiszen ez az Újtestamentum! Aztán ölelem édes lányomat, és számlálom, hány kicsi csizma is bújik elő a fedeles kocsikból. Annyi az! Hat pár! No, legalább nincs gondom forspontra, helybe jöttek az ajándékért. De sok esélyem nincs a gondolkodásra. Toporgás, hólekotrás a csizmácskákról, egyik még vőm uram karján, sivít az is, mint a többiek, szavukat sem értem. Mondom is: "Csak halkan, mert megsüketülök!", de mintha a falaknak, nem ér a szavam egy pitykét sem. De Anya! Sajnos ezek cseh gyerekek, és nem értik a maga szavát! Megrökönyödöm:

- Hát nem tanítod őket az anyanyelvedre? -

- Minek, drága Anyám? Hiszen ott élnek! Körülöttük csak én vagyok magyar. Mit kezdjenek ezzel a nyelvvel? -

Igazat adok neki, és fáj nagyon, hogy nem tudok velük beszélgetni.

- Majd fordítom, jó? Anya, ne búsulj! Nem is lesz alkalmad beszélgetni. Szétszélednek, mindent megnéznek, aztán az inas behozza majd azt a nagy ládát, benne játékok, és ellesznek a szobájukban. -

- Jó ég! Hol is alszanak majd! Szoba van, de ágy? -

- Majd összebújnak... Nem terhedre jöttünk, örömödre. És sajnálom, ha nem kaptad volna meg a levelemet. Megírtam ám a jövetelünket! Tényleg nem? - nézett rám, mire én csak ingattam a fejemet.

- De annál nagyobb az öröm, minél nagyobb a meglepetés - mondtam én a magam vigasztalására is, de azt már Klára nem hallotta.

- Segíts, Anya, fogd! Vlad nem győzi mindet, és a nevelőnőt nem akartuk a nyakadra hozni. Majd keresünk itt egy jóravaló kislányt segítségül. -

Uramisten! Mennyi időre jöttek vajon, hogy még személyzetet is kell fogadni hozzájuk? De ezt csak gondoltam, hiszen úgy sem jutok én már szóhoz.

És csak bámulok ki az ablakon. Megered a hó, belepi az utat megint jó vastagon. Képzeletem batárjainak nyomát is. Felállok, felemelem Klárika tegnap érkezett levelét, újraolvasom. Szó sincs benne látogatásról, csak a temérdek munkáról, tennivalóról, elintézendőről, és arról, milyen jó házasságot kötött mindennek ellenére, Vlad nagyon segítőkész és szeretetreméltó, habár az utóbbi időkben sokat hízott, s ez nem tesz jót a szívének.

Istenem, csak nem fogja magát nagyon kímélőre! Mint Miklós... Amikor azt hittem, kialudt a házasságunk tüze... Testem fagyoskodott, és jól jött az a víg kedélyű fiú, aki tanítónak szegődött Szalajka ormára, és aki meghódított... vagy én hódítottam meg őt? Tizenévvel volt fiatalabb nálam... No, nem sokáig tartott a félrelépésem története... nem is emlékszem már az arcára. Elmosódott bennem a viharos évek alatt, elvitte a másfelől rám zúduló áradat. De valamit azért tanultunk belőle. Miklós is, én is: az élet előbbre való, és tovább kell vinni minden áron. Jóvátétel. Ez volt Tivadar. Jóvátételnek fogant. Miklós rájött, hogy az erotika egy harmincas éveiben járó nő számára fontos, és nemzette a fiút, az igazi Záchot. Ezért éledt hát a nagy szerelem, miután kitette a "bitorló" szűrét. Úriember nem csinál patáliát, hát egy szó sem esett azután erről közöttünk.

Jövök, megyek, ülök, olvasok, zenélek, teszek-veszek, közben bennem lejátszódnak újra és újra a drámák és komédiák, jelenetek, párbeszédek. Színház. Ilyen lehet a színház, amiről Tivadar annyit mesélt nekem hazatérése után. Olyan, mint a télűző maszkajáték a pusztán, ami már beköltözött a faluba, és a templom előtti téren Krisztust sirató játékokkal köszönti a nép a tavaszt. Igen, ilyesmi történik az én fejemben is, amióta nem kavarog köröttem az élet. És látom, ami volt, a történteket, amelyeket olyan sokszor fogadtam értetlenül. Volt, hogy eltűnődtem rajtuk, a miérteken, az érzelmeimen, amit kiváltottak belőlem, de többnyire nem találtam rájuk magyarázatot. Így teremtette meg az Isten az Öregség Idejét, a Magány Szféráját, hogy akkor és abban végigpergetve ezeket a Lezáratlan kérdéseket, megtaláljuk rájuk a válaszokat.

"1828. április havának 3-dik napján mégiscsak felmentem a Szalajka-ormi volt kastélyunkba. 5 éve halt meg és fekszik ott azóta Miklós, kivel leéltem több, mint harminc esztendőt. Senki nem fogadott. Egy ablak függönyét mozdulni láttam. Mécsest gyújtottam a háza ajtajában, imádkoztam érette, s magamért, de legfőképpen Tivadarért, megigazgattam az egyre dúsabban egymásba gabalyodó gumókból kihajtó kardos levélkék közötti réseket, kitisztogattam közülük a téli avart, és azonmód hazaballagtam Szutykos hátán. Nem tudom, meddig bír még ez a lovacska hordozni engem. Holnap állatorvost hívok. Vagy az öregséget nem lehet gyógyítani?"

X  X  X

"1828. április 25. Ma megérkezett Gyöngyösről az új spinétem. Alig fért be. Átrendeztem a szomszéd szobát, s most ott áll a régi szekreter helyén. Ha leülök mellé, s balra fordulok, kilátok épp az ablakon. Belső és külső világ egyszerre az enyém! Piano forténak hívják hivatalosan, de nekem spinét marad, amelyre új selyem terítőt fogok hímezni Krummával az unalmas estéken, vagy alkonyodó délutánokon, amíg még látunk gyertyafény nélkül. Ámbár egyre romlik a szemem. Mi lesz, ha elhágy? Teremtőm! Még nem vagyok annyira vén, hogy rám boruljon a végső sötétség!

1828. április 27. A szemem világa még nem hagyott el, bár romlik, erősen érzem, de tegnap kihullott a harmadik fogam, ráadásul ez most elölről. Nem szabad tükörbe néznem, nem szabad mosolyognom, nevetnem még úgyse, és nem szabad szerelmesnek lennem. Hogy állom meg, Istenem?"

Le kell árnyékolnom az agyamat! Boldogan ülök le, s órákat töltök a spinétem mellett. Gyönyörű a hangja, zeng és betölti a szobát, de még a csukott ablakon át is kihallik, mondja Krumma, és azt is, szívesen hallgatja. Ez azt jelenti, hogy már nem is mennek olyan rosszul a régi darabok. Igaz, játszom naphosszat, és olykor a mennyekben vagyok. Valahonnan ilyekor előjönnek a szépséges képek, pontosan úgy, mint akkor voltak, és pontosan annyira megráznak, elöntenek, átlényegítenek.

Mozart D moll fantázia, ez a legújabb kedvencem. Nehéz futamok vannak benne, de már nem erre gondolok játék közben, hanem semmire. Figyelem a hangokat, s egyre élesebb József arca. Valahányszor eljátszom, leül a hátam mögé, és hallgatja. Én meg átszellemült arcában gyönyörködöm. Mennyire érti a zenét! Pihentetőül más szonatinákra térek rá, és hátra sem fordulva megkérdezem:

- Te is örülsz, ha játszom? Tudom, néhányan hallgatóznak az ablak alatt. Gyerekek a faluból. Míg Krumma el nem zavarja őket. Mondtam már neki, ne tegye, hisz mi kárt tesznek ezzel? Csak szárnyaljon velem a lelkük a zene szárnyán! -

- Én szárnyalok veled, kedvesem. Olyan ez, mint a szerelem. -

- Te is ezt gondolod? -

- Ne fordulj hátra! Játssz, és közben hallgass meg! Anyád levelét ne keresd! Nálam van. Elloptam. Talán hogy ne legyen tanúbizonyság. Elégettem. -

- Elégetted vagy nálad van? -

- Nem akarok tudomást venni róla! Akkor meg mindegy, mi történt vele!-

- Először is, drágám, az én anyám a tiéd is, ez már kétségtelen. Másodszor, én neked megmaradok, míg élek, Szerelemben! Testvéri szerelemben vagy a nagybetűs érzelemviharban. Mindegy! Annak a levélnek semmi jelentősége nincsen. És most boldog vagyok, hogy megmondhattam. Hogy te ezt tudod. És kérlek, fogadj el! Ne hagyj itt többé! -

- Játszd még egyszer a D moll fantáziát! Ilonám, adj még egy kis időt! A lelkemnek, hogy ne tiltakozzék Istennek tett fogadalmam miatt, hogy elfogadja az áldozatomat éretted. És még egy kis időt, mert odafönn, Tivadar sem tud róla, erősen keresem a bizonyítékot apai részről. Kell legyen létezésemről másik bizonyíték is! A származásomról! Így nem élhetek itt! -

- És van reményed? -

Abbahagytam a zenélést. Nem fordultam meg, mert pontosan tudtam, hogy képzelet az egész, s hogy magam vagyok. A zene mindig elkószál a szellememmel. És ebben a pillanatban az eszembe jutott Méra. Az ottani plébánia. Ha ott keresztelték, nyoma kell legyen. Megint volt egy ösztöke, hogy kilódítson a nyugalmamból. Tavaszi langy idő. Itt az ideje lovagolni egy kicsit.

A lovamat már nem lehetett vágtára bírni. Kocogtunk szép komótosan, belehajoltam a sörényébe, hátulról fújt a szél, ahogyan már itt szokott a Mátra felől, és úgy éreztem, nem is állat hátán, hanem illatos lég hátán utazom. Lassan maradoztak el a sarjadó vetések, a nedves földszagú vizesárkok, és üres volt a fejem, tele a lét boldogságával. Van ilyen. Örök Lelkem specialitása, ok nélkül, épp csak beleszagolva a légbe felfogni a boldogság lényegét: hogy élek. Ráadásképp örömmel töltött a cselekvésem, amely tán visszaszerzi az egyetlen fontos személyt, Józsefet. Tudom, merre van a templom, a plébánia, s ha minden igaz, még az öreget is ismerem. Persze rengeteg idő telt el Atyám temetése óta. Előszedi nekem az anyakönyveit biztosan. Ekkor megálltam. Már a régi hídon túl, a Nepomuki János szobránál jutott az eszembe, hogy nem tudom, mikor született! Hogyan keressem hát? Mégis mit mondjak? Se név, se dátum? Hát kit is keresek akkor én?

Egy fantomot. Mintha Nepomuki János előtt tisztelegtem volna, megfordultam Szutykossal, visszafelé. És végigszámoltam az utat. Hiszen először úgy volt, hogy ő annak a Zách Miklósnak a fia, aki az uram volt. Hogy a fiam lehetne! Nem is nézett ki többnek jó harmincasnál a szőke fürtjeivel, a ragyogó szemeivel. Persze, ha az uram legénykori fickándozásainak eredménye volna. Tivadar a testvérének hiszi maiglan. Ha pedig Anyám története igaz, akkor jó negyvenes, kábé nyolc évvel fiatalabb nálam. A kettő között tíz-tizenöt év! Ennyi esztendő anyakönyveit végigböngészni! Bolondnak néz az a pap. Ha van egyáltalán olyan írás, amit el lehet olvasni. Éjszakába folyna ottlétem. Ami képtelenség. Van-e ez az ember egyáltalán?

Ha az apja idősb Zách Miklós volt, és beírta, mint szeretett fiát, családon kívüli leszármazottját, a Bibliájába, hát az bizony Miklós mellett porlik a kis asztalon a Kőházban. A titok eltemetve örökétiglen. Csak Anyám vallomása, amit nem találok azóta sem, az egyetlen bizonyíték arra, hogy van még kire várnom. A gyerekeimen kívül. Klára tán sohasem tér haza a Világ másik végéről, Tivadar pedig kivetette magát a család kötelékéből, pedig már csak én vagyok neki, aki vér a véréből.

Magam kötöttem be Szutykost, szalmát is vetettem elé, és az öreg már hozta a veder friss vizet. Megveregettem izzadt hátát, bár igazán nem ügettünk, de ez már sok neki. Új ló után kellene néznem? Vagy ez is egy jel: mit mászkálsz te buta gondolatok után? Maradj békén! A te korodban!

Mátyásiba botlottam. Ő kifelé, én befelé. Alkonyodott. Szép április végi enyhe, lila alkony. Ilyenkor mennek a legények szépet tenni a kertek alá. Mondtam is néki! Meg hogy másnap szívesen társulnék a közös étkezéshez. Kicsi segítségét venném. Meghajolt. Mélyen. S ki-ki ment a maga útjára.

Szobámban már gyertya kellett, hogy észrevegyem fantomlátogatóimat. Anyám nézett be hozzám. Fehér haja fénylett a holdfényben.

X  X  X

"Csak egy madárszárny bevillanása az ablakon. A tollak visszaverődése. Ezüst hajad csak látni vélem, de a melegedet érzem, Anyám." Megkerestem a vágatlan kanócú gyertyát, meggyújtottam, és átmentem Anyámhoz. Az üres ágy fejbekólintó valósággal fogadott, de mellette a fej, még József tette oda, kirajzolódott az asztalkán, és közelebb érve a gyertya élő lángja megelevenítette. Mosolygott.

- Ne hajszold! Higgy nekem, Ilonám! Okosabb volna felejteni. Igaz, nem lehet. Bizonyos, hogy nem haltam volna meg, ha az én Miklósom teste melegít. A magány gyorsan száguld velünk. -

- Igen, Anya, így van. Örökké este van, és minden nap hétfő, egy pillanat, s máris misére harangoznak, és gyűlnek a vasárnapi népek, kiknek egy hosszú hét fáradtsága gyűlt össze. Van mit megköszönniük Istennek. És nekem? -

- Hogy lélegzel, hogy agyadban százszor újra élheted kedves pillanataidat, hogy itt, most velem beszélgetsz, s lám, még felelek is, holott már bizony férgek rágják a számat. Azt köszönd meg, hogy neked nem tét a halál, hogy jól ismered, s nincs félnivalód. -

- Ha itt lenne... -

- Képzeld el, hogy itt van! -

- De hisz azt teszem. -

Felemeltem a fejet. Nem is volt olyan nehéz, és nem is volt akkora, mint emlékeztem, de melegen simogatott a vértelen ásvány, a faragó kéz melege áradt belőle. Mellemre szorítottam, s a fej mellett a lobogó gyertyafénnyel átvonultam az én szobámba. Valaki legyen mellettem, s erre a legnagyszerűbb, ha az a valaki az Anyám.

Krumma jött be a kancsó forró vízzel mosakodáshoz, s megállt az ajtóban.

- Már le is feküdt, Madám? Akkor csak ide teszem... - és felsikkantott, amint meglátott engem a mosdóállvány mellett. Akkor kapcsoltam:

- A fejtől ijedtél meg? Áthoztam, de még nem találtam helyet neki. Mit gondolsz, hová tegyük? -

- A párnáján semmi esetre nincs jó helye - mosolyodott el, és kiöntötte az íriszes fajansz mosdótálba a gőzölgő vizet.

Így sokasodtak a kalandjaim, anélkül, hogy kimozdultam volna szokott helyeimről, házbéli útvonalaimról, mert szót fogadtam anyámnak, és felhagytam azzal, hogy a dolgok után szaladjak. És valóban! Minden megtalált, aminek találkoznia kellett velem. Lassan felhagytam az akarásokkal.

Ó, már nagyon nyár volt. Kifelé bámultam az ablakon. Volt mit néznem! Nagy nyüzsgéssel pakoltak befelé egy ponyvatetejű, négylovas batárba, olyanba, amilyennel Klárikámék jöttek a minap, de most itt inkább elfele költözésről lehet szó, mert a házból cipelnek ládákat, kosárkákat, batyut s egyebet. Két legény sürög, Krumma, mint látom, csak áll és nézi, aztán kopogás az ajtómon, hálistennek, már túl vagyok a reggeli toalettemen, és Krumma dugja be a fejét azzal, hogy hát a doktor úr elköszönne.

- De hisz megbeszéltük, hogy a segítségét kérem. Ja, persze arra nem került sor, csak nem sértődött meg? -

Mire máris Krumma felett Mátyási ősz feje kandikál befelé:

- Drága Ilonám! Maga felett úgy suhannak a napok, mint jó időben a fecskék a határban, észre sem veszi! Megbeszéltük a segítségét, azt, hogy maga már meggondolta, mégsem kéri, és ennek immár semmi értelme nincsen. Említettem, - nyomakodik be a doktor úti kabátban, flanell nadrágban, fehér cipellőben, kezében egy piperkőc szalmakalapot forgatva, - hogy Teleki gróf úr elvár némi titkári teendőkre, meg aztán ő szívesen hallgatná nyugalmas délutánjain a költeményeimet, szóval, eztán nála élem majd napjaimat, amennyi még hátra vagyon. Ezennel hát elbúcsúznék magától, drága Ilonám, kit soha, de soha nem feledek... -

S mondta volna, de én csak legyintettem:

- Majd megszokom ezt is. Fél évszázada ismerem az arcát, a hangját, talán még ki is találom a következő gondolatát, annyira ismerjük egymást, hogy most már tényleg elég! Menjen hát, Isten legyen Magával, vezérelje tetteit és tollát a legjobb irányban Teleki gróf megelégedésére! -

Jöhet a kézcsók, gondoltam, és jött. Hajlott halványkék hát, illatfelhő, s a kézcsók lágy nedvessége a kezem fején, s ami meglepett, az a ki tudja, honnan szedett, valahol árnyékban még élve maradt egy szál imádott írisz, amit hajoltában a válla felett felém nyújtott. Igazán meghatódtam.

Akkor különösen, amikor ténylegesen kihajtott a batár, s a ponyva eltakarta nem csak a csomagokat, hanem Mátyási József valamikori instruktorom képét is. Aminek csak örülhettem volna, hiszen csak az emlékek préseltek könnyeket a szemembe már. Ám a port bámultam még sokáig, amit felvert a nyárfasorban, és a porban a régi fiú svihák, ragyogó képe rajzolódott ki, amitől igazán megindultak a könnyeim. Eggyel megint kevesebb, akik szerettek. Vagy nem: inkább az utolsó! És most itthagyott. Nagyon-nagyon sajnáltam magamat. Jól esett, amikor Krumma a hátam mögé óvakodott, megérintette a vállamat, és suttogta:

- Én maradok, Madam. Majd igyekszem duplán szeretni magát. -

- Az nem elég, Krumma. Azt a szeretetet meg kell sokszorozni ám! -

És már kiderült az ég, elült a por is odakünn, bennem meg a megnyugvás abban, hogy a dolgokat nem lehet megállítani.

Néha úgy érzem, Ilonának jobban megy ez a kocogás az öregségben. Én meg fennakadok megszokhatatlannak ítélt dolgokon. Mint a vasárnapok itt, Fügeden, amikor az abszolút egyedüllét van, mert mindenkinek van családja, valakije, mása, akivel a vasárnapokat tölti, s én akkor félre vagyok téve. Szóval holtbiztos, hogy nem csörög aznap a telefonom: hivatal nincs, a barátok a családdal, a gyerekeim szintén, s én kívül maradtam mindenen és mindenkin. Olyankor az űrben való őskori lebegésemet veszem elő. Hűvös és biztonságos közeg. Ott senki nem zavar.

Ám Ilona sem kövült bele a dolgok megállíthatatlanságába. Mégiscsak el akart menni Szent Mária kis templomába.

Miért? Mit keres ott?

Olyan október, mint itt most. Eső utáni bágyadt napfény, amikor csak délidőben melegít már. Arra a vacogtató hideg sekrestyére emlékezem, és elindulok Szutykost felnyergeltetni. Az istállószolgával baktatnak az úton elfelé. Kötél és kötőfék, ostor sem kell, és ballagnak a faluba. Majd letaglózzák, kimérik a kevéske húsát, aztán elhantolják. Az Öreg zsebében néhány tallér fizetségnek.

És már látom is, amint a kötőfék kötelét maga után húzva ballag visszafelé. Egyedül. A fájdalom mereven ül az Öreg arcon, mert magát látja a vén négylábú helyén. Én meg őrajta a saját halálomat.

Szóval nincs hátas. Elmarad a kirándulás. Már minden kirándulás elmarad. Nem kell másik, hiszen a derekam hetek óta... Szóval hogyan is másznék fel rá, s hogyan le? Segítség nélkül?

Leülök a körtefa árnyékába hátul, s elképzelem.

Milyen nehezen megy! Liliomillat, arra emlékezem, s egy térdelő alakra az oltár közvetlen közelében. Most is ott fohászkodik valaki. Könnyű szolgálatért? Tiszta lélekért? Engedelmes testért? Vagy valakiért, akit szeret? Vagy csak úgy? Istenközelségben? Felemeli a fejét lépteimre. Megdobban a szívem, tán el is áll: épp olyan. Ő az! József! Becsukom a szememet, térdemben a zsibbadás, felállni képtelenség, csak jöjjön! Még közelebb! Érezzem illatát, halljam suttogását!

Ugyanúgy, mint akkor! Még úgyabbul érzem őt. Hát szükséges-e a fáradozás? Lovagolni? Rettegni a valóságtól, hátha mégsem ő? Mindezt megkerülve itt, a körtefa árnyékában megélem. Hát nem elég?

Távolból gyerekhangok. A park túlfelén a közös legelő. A község tehenei, disznai híznak rajta, s az őriző gyerekek, kik délután kirajzanak hazaterelni a jószágot. Közben futóverseny, birkózás, almalopás a kertek szélső fáiról, kacagás.

- Gyí te! Gyorsan! Gyí paripa! - hallom.

A fűben fehér harisnyájában Klárika térdepel, s hátán kicsi ostorral lovagol a pici Tivi, Klárika nem tud olyan gyorsan mászni, ahogy a gyerek szeretné, hát csattan a gyenge ostor. Klárika nagyon okosan ledobta lovasát, és úgy csinált, mintha sírna.

- Mert nem vágtattál úgy, mint az Apu paripája! Rossz lány vagy! És lusta! - vágott még mindig Tivi Klárikára, mire az felállt, és otthagyta. Tivi lehetett három éves, Klárika közel a tízhez. Csinos kis szöszke lányka, szelíd és okos. Már akkor anyuka volt, és Tivadar már akkor erőszakos.

Elhalt a kacagás. Beballagtam a házba. Ősz vége lassan. Bent is ridegek a nagy termek. Már nem fűtünk évek óta. Minek? a szobák is zárva. Krumma jól érzi magát a konyhában, és mosáskor a fürdőházban az átláthatatlan, mennyei felhők gőzében. Csak nálam pattog a tűz. Még nincs sötét, kezembe veszem a piano forte óriási, zöld nehézselyem terítőt. Klárikára gondolok, aki milyen sűrű, szép kacskaringókat, liliomokat, gránátalmákat hímezne rájuk, de azért így is szép lesz, varázslatot idéző aranyszálú bojtocskákkal körben. Ez a terítő maga Klárika, ha kezembe veszem, mintha őt érezném.

Hányadik éve görnyedünk is felette?

"1831. Karácsony. Ketten vagyunk ezen az ünnepen is. Már mióta! Krumma szinte gyermekemmé lett. Vagy még inkább baráttá. Nélkülözhetetlen, s ha meg kellene válnom tőle, jaj, nem tudnám elviselni! Azt hiszem. Kicsiny, vékony testével, amint beóvakodik reggelente, hogy ébresszen a friss kakaóval! Honnan tesz szert rá, amikor Édes jó Anyámnak is mennyi levelezésébe került beszereznie? És elnézem frissen fésült, ragyogó, fekete hajkoronáját, amit befonva visel, s a feje köré tűzi koszorúnak. Arcocskája mellett a rakoncátlan göndör fürtök nagyon jól állnak neki. És olyan fekete szeme van, ami nem szúr, hanem meleg, simogató. Hány éve is került hozzánk? Már Anyám halálakor, sőt, már leköltözésemkor itt volt. Gyerek, mint akkor. Nem kérdem, hány éves, nem sértem. Néha hazalátogat az apai házhoz, és tartja az izraelita szokásokat, estéként imádságot olvas egy fordítva lapozható kicsiny imakönyvből. Ha betoppanok, becsukja, és figyelmesen vár, mit akarok tőle. Le kellett ezt írnom, hogy elhigyjem. Néha annyira furcsa őt látnom, magam mellett tudnom, és nem érzem mellette az idő múlását. Arcán sem, gondolkodásán sem, alakján sem fog az idő. Időtlen, mint az angyalok."

X  X  X

Valami ráült a klaviatúrára? Mi van, hogy nem tudok tovább lépni? A "valóság" tódult be a napfénnyel együtt az őszi súroló fényen lovagolva, és így szól: Vagy írás, vagy élet. Ha kívülről dörög a világ, nem indul meg bent a lélek, a fantázia, a továbbképzelés. Márpedig több köbméter hasábfa döndült be a szomszéd udvarra. Csattog a fejsze, hasad a fa, remeg a fal, és bizony eszembe jut Ilona is, ki épp ily módon húzódott befele a dörömbölő követelések elől, s mert nem sikerült, hát csak nyelte a mérgét, kiadni másnak nem tudván, mint szegény Krummának, ha kéznél volt, s ha nem, hát a papírt mélyen szántó, dühös tollvonásokkal véste be naplójába a történteket.

"1832. februárius. No, ez már sok! Ifjabb Batta úr épp most viharzott el csinos kese lován, mit irigylek nagyon. A lovát is, meg hogy képes még viharzani. Nekem csak a lelkem hányja-veti magát. Valahogy az élet mostanság egyre veszedelmesebb. Tavaly a kolera. Ispotálynak adtam az összes cselédházamat. Volt sürgés és halottak elszállítása, kertem feldúlva, nyugalmam szintén, félelem és sajnálat között hányódtam. Tegnap, miután nagy nehezen megtaláltam atyám meggyfa botját, gyalogszerrel kisétáltam a temetőbe. Nem is tett rosszat a séta, nem mondom, ám szívem szorult, ahogy elnéztem, mennyire kiterebélyesedett a temetőnk, s mennyi fejfa dülöngél benne, hiszen gondozóit is elvitte a halál. Elsétáltam a közkút mellett, mit ásattam. A doktorral karöltve találtuk helyét, annak idején, hogy közel legyen minden házhoz. Hogyan lehetne rávenni az embereket, hogy ásott kutakat csináljanak az udvarukba? Hisz nem is olyan nagy dolog errefelé, hol olyan magasan áll a víz az agyagréteg alatt, alig kell embernél melyebbre menni! Sok baj történik manapság odakinn! Hát még, ami be is szivárog éngem érintvén! Mint ez a szemtelenség, amit Batta továbbított nekem, s még csitít, hogy nem lennék ilyen szál egymagam ebben a nagy házban, ahol nyolc szoba áll zárva üresen. Hát kinek mi köze ehhez? Az enyém! Mert az Almássy rokonság, kiket nem is esmérek, ideköltöznének? Nem férnek Gyöngyösön? Vagy drága nekik a mérai kastélyt rendbe hozni? De legfőképp, hogy izenik! Nem tudják, úgy illik, legalább személyesen idefáradnának a kívánságukkal, és szemtől szembe fogadnák az elutasításomat? Pereputty, gyerek, cókmók, állatok, ha ideiglenesen is! Merthogy amíg felépül a kastély a ludasi út mentén! És az én békességem? Nyugalmam? Hogy ez a kastély az Almássyaké. Hát én? Csak az uram volt Zách!

Ezért pöfögök én itt! Le kellett írnom, különben megesz a nemtelen indulat! És milyen jól tevém! A lapok közül, mint gyógyír, árad felém a beléívódott levendulaillat, s a papír zizegése is megnyugtat. Nem hijában ragadtam tollat! És most, hogy újraolvasom, egészen lehiggadtam, s már nincs is mitől tartanom, Batta tudja az álláspontomat, és punktum!

Viszont igaz nagyon, hogy mindenben van valami, ami előbbre visz. Ez pediglen az írás. A gondolatok célirányos megformálása tompítja az ember indulatát, mert az elme kerül előtérbe, s hátraszorul a hév, imígy feloldva minden szorongást! Tollat kell ragadni, ennyi az egész! És ezt megfogadom. Ámen."

Jól belevésődött ez a felismerés a lelkembe. Ma is ebbe kapaszkodom.

Igen ám! De az Istennek kegyetlen tréfái vannak az emberrel. Felismertet véle valami használhatót, valami életjobbítót, azután hamarosan lehetetlenné teszi a véghezvitelét. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor végre hosszú évek után rászántam magam, hogy bemenjek József szobájába. Tudni akartam végre, volt-e egyáltalán a világon? És ha igen, ha nem, mit érzek, amikor belépek? Hátrahagyott-e valamit az énjéből, a teste illatából, elém jönnek-e a réges-régen lejátszódott ölelkezések, a csókok melege, az alakja képe? Hogy egyáltalán: mi történik bennem? Hiszen, számolhatnám, de minek, van annak tán nyolc éve is...

Nem mertem az esteli árnyékokat kockáztatni. Napfényes kora tavaszi reggel történt. Ilyenkor beárad a világosság, berezegnek a nyárfa apró levélkéi, és bent minden fényes lesz. Liliomillat csapott meg, amint beléptem. Ez igen, ez bizonyíték. Ő létezett, és itt járt, és ebben a szobában élt, itt ápoltam, míg beteg volt, ebben az ágyban bújtam hozzá, hogy életet leheljek belé, hogy testem energiáival felébresszem benne az életnedveket, és keringjen ereiben, hogy gyógyítsa. Gyógyítsa nekem! A boldog bódult, hangtalan éjszakák! És aztán a bódultak és hangosak, ritmikus lélegzetvételünk és ütemes sóhajaink, és egyszerre elszálló eszméletvesztéseink halk kis sikolyai, igen. Volt. És nincs. Olyan istenverte csend és élettelenség honolt minden sarokban, minden bútoron, amelyeken még a pornak sem volt kedve megülni. Hermetikus élettér. Így zárkózott el Miklós a maga várában odafenn. Az én boldogságom pedig így van ide bezárva. Miért? Álltam a szobában, és néztem lassú kerengéssel körbe-körbe, hátha feleletet találok. Hirtelen megdermedtem, nehogy észrevegyenek. Valaki elhaladt az ablak előtt. Tudtam, csak akkor láthat meg, ha megáll, és erre fordul, de csak ment tovább. Hallgatóztam: mindjárt bekopog, és Krumma kifut, de nem történt semmi. Az ablakhoz osontam. Onnan beláthattam a feljáró lépcsősort, és azt, ha valaki a bejárat előtt áll. De senki. Sehol senki. Épp olyan volt a jelenség, mint amikor Mátyási még itt lakott, és hazafelé nem a hátsó ajtón jött meg, hanem elballagott a főbejáratig. Az ő fejét láttam számtalanszor így elbillegni az ablakom előtt. De már mióta elutazott, és Erdélyország messze van!

Kiszaladtam a konyhába. Krummának mondtam, valaki elment az ablak alatt, de nincs sehol, felszívódott az ajtó előtt. Ketten mentünk ki, óvatosan nyitottuk az ajtót, de senki. Aztán körülsétáltuk a kastélyt, benéztünk az istállóba is. Akkor vette észre Krumma a szürke kandúrt. Csakis az lehetett. Az ablakpárkányon osont. Szívesen leskel onnan a nyárfára madarak után. Egyszer el is kapott egyet, azóta nem áll meg Krumma előtt. Most is elzavarta. És elgondolkoztam. Lehet, de akkor vagy a fejemmel, vagy a szememmel van valami baj.

Számtalan hasonló tévesztés esett meg velem. Már megszoktam. Krummát sem riasztottam. Megálltam, és megpróbáltam megfejteni. Mert ezek igenis különböztek azoktól, amiket a lelkem idéz elő emlékezvén, vagy képzelődvén. Ezek a létező valóság ferdült érzékletei voltak.

Igen, láttam Mátyásit hazafelé baktatni az ablakom előtt, de az csak a képzelet volt. Láttam anyámat a konyhai tálas előtt a rejtegetett mazsoláit csipegetni. Láttam Józsefet kötéssel a mellén felém mosolyogni. Olykor Miklóst is, ha nagyritkán benéztem a fogadóba, hiszen anyámék ott fogadtak bennünket, ha jeles napokon lejöttünk hozzájuk. Rég. Haj, de rég! És tudtam, mindez a másik világ játéka.

De az már igen zavart, amikor valaki tényleg közeledett az allén át felénk, és képtelen voltam rájönni, ember-e vagy egy medveszerű állat. Mint a mesében. A járása cammogó, a teste barna cafrangokban billegett minden lépésére. Két lábon jött, de a háta hajlott, mintha a két mellső lábát is használná egyensúlyozás végett. No, persze, kiderült, amikor már az ajtón dörömbölt, hogy ember az. Méghozzá asszony. Egy vénséges cigányasszony. Azonnal Tivadarra gondoltam, és összeszorult a szívem: talán üzenet, talán baj van. Aztán Miklóst láttam, amint egy ilyen vénséggel tárgyal, és úgy, mintha maga a püspök lett volna, még meg is jutalmazta egy gidával, ha jól emlékszem. Vajon ez most mit akar? Kenyeret, persze. Vagy valami levetett ruhát. Hát kivittem neki, amit hirtelen összeszedtem, és mellé egy kis ezüstpénzt is, karácsonyi garaskát, pedig még messze volt a tél. Hálából elkapta a kezemet, és belenézett a tenyerembe. Becsuktam gyorsan. Nem akarom tudni a jövőt!

- Nincs abban semmi rossz, legméltóságosabb asszonyság! Csupa jó, béke és nyugalom. És hosszú élet! Azonegy napon hal meg, amikor az unokája! Olyan soká, bizony. Áldja meg az ég a jó szívéért. Az ura is jószívű és szép férfiú volt. -

Lassan csoszogott, mint egy vén medve, elfelé, de nem a nyárfasoron, ahol jött. Levágott jobbra a falu felé, s olyan hirtelen tűnt el a bokrok takarásában, mint egy jelenés.

Az eset több napon át tartó töprengésre adott okot. Vajon ez ugyanaz a cigányasszony volt, aki Miklósnak is fülébe súgta a halálának napját? S mi jól emlékezett reá! És ha ez az emlék hozta ide? Talán nekem hazudott azzal a hosszú élettel! Miklós is a látogatása után kezdett készülni az elmúlásra az építkezéssel. Tehát én is kezdhetek készülni? És ugyan hogyan tudom meg, beteg-e épp valamelyik kisunokám abban a messzi Csehországban? Micsoda tákolt ostobaság!

Különben igazat jósolt: későbbi életemben nem volt más, mindig csak béke és nyugalom. Ami ezt a sima lélekállapotot megzavarta, egyedül csak, ha eszembe jutott József. Az alakja. És a miértje, amit megfejtetlenül hátrahagyott. Olyankor befordultam, és kerestem a választ, de azóta sem találtam.

Már úgy ültem le nagy ritkán a soha el nem készülő terítő mellé, hogy csak felemeltem a szélit, de tűt már nem fogtam, hiszen alig sejtettem, hová is öltsek. De Krumma leült mellém a fonalas kosárkával a gobelines zsámolykára, és mesélt. Kiderült, mindig történik valami a faluban, amit egy szatócs nyilván elsőnek tud meg. Amikor a szüleihez megy látogatóba és vásárolgatni is ezt-azt, mindig hozza ezeket a történeteket. Így oson be hozzám a külvilág, eléggé érintőlegesen.

A szekretert is csak néhanapján nyitottam ki, s egyre kisebb kedvvel. Valahogy nehéz volt már vakoskodva írni. Hiszen ahogy akkor azt a macskát Mátyásinak néztem, később mást is elnéztem, sőt, a világ is elkezdett sötétedni. Az életlenedést mulatságnak vettem, mint egy találós mesét, amikor a tárgyak a tapintásom segítségével mutatják meg igazi mivoltunkat, de a sötétedés rám ijesztett. Már csak ilyesmik teltek tőlem:

"1839. július. Nagy a hőség. Régóta semmi különös nem történt. Nagyon hasogat a vállam."

"1842. március havának utolsó napja. Tivadar járt itt. Elhozta az unokámat, akiről még csak nem is tudtam. Egészséges, ötéves forma kis lurkó. Fekete, minta az anyja, és Amarinonak hívják."

Azt hittem, hogy nem látom többet az én fiamat. Ebben éltem a mai napig, több, mint tizenöt éven át, amióta lejöttem a Szalajka ormáról. Nem ismertem rá! Öregebb Miklósnál, pedig csak negyven esztendős!

A lovat a szélső nyárfához kötötte, s mellette hagyta az asszonyt. Raticka volt. Fiát kézen fogva állt előttem a nyitott ajtóban.

- Az asszonyt is behozhatod. -

- Csak a fiamat akartam megmutatni Anyámnak. Ő Amarino. Öt éves. Mit szól hozzá, Anyám? -

- Kerüljetek beljebb! Krumma, tudod... - és botommal már előre kocogtam, egy pillanatra tétovázva, hová is, de végül csak kinyitottam a fogadót, nem adva meg a látogatásnak az ő intimitását, amit persze, nem is érdemelt meg, bár én is ott ültem a szüleimmel annak idején, amikor hazavetődtem. Anyám megértette ritka látogatásomat. A fiataloknak új és más az életük ritmusa. A neked hosszú idő nekik egy pillanat. És lám, én is így vagyok már. Nem, szemrehányást egy szóval sem! Inkább a gyerek, az örömet okozna néki. Valóban szép fiúcska volt, és Raticka is felöltözött úri módon.

- Mi van a Szalajka ormán? Áll még apád hajléka? Rendben az épület? -

- Nem ott élünk, Anyám. Rommá lett az, a Kolompár családnak adtam, mi meg leköltöztünk Tarnaszentmáriára. Elvégre már az is Zách-birtok. -

- Új kúriát húzattál, fiam? -

- Felújítottam. -

- És miért oda épp? -

- József testvérem javaslatára. Tudja ugye, velünk élt a kastélyban jónehány esztendeig... Aztán bevonult egy kolostorba, ahogy tervezte. Sokat köszönhetek néki. Az egész életemet, a fiamat. Új világot nyitott nekem a példájával, türelmével. Jó testvér volt. Ezerszer meg is köszöntem Atyámnak, valahányszor meglátogattam a tetőn. -

- Haragszol rám, fiam? -

- Miért tenném? Köszönöm az életemet magának, Anyám. Nem becsültem meg eléggé, de eztán másként lesz! Az életem is más, és a szeretetem is érezhető lesz. Köszönöm, hogy nem taszított el, pedig arra számítottam. Hiszen a fiúnak akár a világ végéről is néha meg kellene kérdeznie magányos édesanyját, hogy s mint van, és mit segíthet néki? Én most mégis fordítva teszem, én hálátlan! Én a maga segítségét kérem! -

- Ugyan mit tehetek én érted? -

- Kerestesse meg a nagyfiamat! Lassan nagykorú. Viharos világot élünk, és féltem. Ha a nevemet viselné, tán nem vinnék el katonáskodni! Tegye meg, kérem! -

- Nincs énnekem erre semmiféle eszközöm. Senki sem tud eljárni helyettem. -

- Elég, ha a nevét adja! Én már besározódtam, és nem hisz nekem az a család. Pedig a javukat akarom. Maga kerestesse, kérem! -

- Ezért kár volt idefáradnod. Semmit nem teszek. Vállald magad! És bízz ebben a gyermekben! Ő majd továbbviszi a véredet. A fiad! Még sokat formálhatsz rajta, ha kell. Úgy látom, jó vér folyik benne. -

- Ez nem Zách! Ez Kolompár. -

- Semmit nem változtál, Tivadar. Előtted nincs, ami szent volna! Azt hiszem, nincs értelme tovább erőltetni ezt a kapcsolatot, amelyen nyoma sincs a vér kötelékének. Maradjunk abban - álltam fel, - hogy a következő tizenöt évben sem teszed meg azt a harminc kilométert, ami elválaszt minket egymástól! -

Krumma ekkor hozta be a tálcát, de már nem volt kinek. Tivadar pontosan értette a szavaimat. Ratickának hangját sem hallottam, csak észrevétlen kézcsókját éreztem, amint suttyomban elkapta a kezem. Amarinohoz lehajoltam, egy puszit akartam adni az orcájára, de Tivadar elkapta előlem.

- Van egy nagymamád, Amarino, vésd jól az eszedbe, és ne feledd! - szóltam utána. Talán meghallotta, talán megértette. Sietve futottak át a gyepen, s hamarost nyomuk sem maradt, a por sem verődött fel, hiszen még nedves volt az út a hajnali esőtől.

Álltam az ajtóban, s a két oszlop közötti kivágatot néztem, amelyben immár valóban örökre eltűnt a fiam. Miért? Mi teszi valakiben, hogy ennyire távol érzi magát az anyjától? És beugrott József is, hogy velük élt éveken át, és nem küldött hírt, jelet! Hogy ennyire el tudott hagyni. Milyenek ezek az emberek? Ők, akiket nagyon szerettem, ennyire nem tudtak viszonozni semennyit. Vannak-e? Voltak-e? Vagyok-e?

Estére, az ágyamban már abban sem hittem, hogy mindez megtörtént. Hogy Tivadar itt járt. Ez is csak a képzelet játéka. Aminthogy József is az. Mi hát az igaz? Mi az, ami van?

Krumma. Ha ő sem volna, elmerülnék a magány vákuumába, és elsüllyednék egész a tébolyig.

Jobboldalamra fordultam, vártam az elalvást, az álmot, amely átlendít egy másik, épp ennyire valóságos világba.

X  X  X

Amikor semmiféle hangot nem hallani. A kerekek mintha a föld felett gurulnának, vagy mintha felhőszőnyegen, esetleg vastag hópárna suhanna a kerekek alatt, nesztelenül gördül a batár, vagy utazókocsi, ma minek is nevezik már ezeket, nem is tudom, szóval olyan jármű, amelyikbe több ember belefér, ilyesmi áll meg a nyárfasor előtt mindjárt a kocsifeljárónál, két alak ugrik le róla, s szaladnak fel a lépcsőn. Két leányka, fürgék, ruganyosak, kacagásukat idáig hallom, és eltűnődöm, kezem még a klaviatúrán. Ám abbahagyom ezt a kis magam szerzette dallamot, mert a kottákat már nem látom, hát ami eszembe jut, eszembe jut, a többit hozzáköltöm, és épp három fekete billentyűn álltak meg az ujjaim, amikor eltűnődöm, mennyire hasonlít a kisebbik Klárikára. És ekkor vége az álomnak. Krumma nyit be, és kiáltva hozza az örömhírt, hogy Klárika megérkezett, ahogyan írta, a sógornőjével látogatóba, hogy együtt ünnepeljenek! Bizony! - mondta Krumma, vagy inkább kiabálta, mert muszáj neki, hiszen különben nem hallanám, biztosan a falu is hallotta, de én csak legyintettem, és a spinét felé fordultam, hiszen hát álmodom ezt az egészet, és jobb lenne folytatni a muzsikát inkább, mert igen élvezetesen elmerültem benne.

De mégiscsak előkotortam székem mögül a jó, öreg meggyfabotot, és kiballagtam a Forszálba, ahol már ott topogott a két leány, már inkább nő, és a kisebbik még mindig Klárikára hasonlított, és hát neki is kellett lennie, hiszen a nyakamba borult, és elárasztott azokkal a kedves kis alig érintős puszikkal, amivel kislánykorában elárasztott, ha nagyon jó kedve volt, vagy ha sütit kapott a kijáró adagon felül suttyomban, hogy apja ne vegye észre.

Hát itt van! És jár a szája, látom, és a másik nő, kis, pirospozsgás szőke asszonyság, csak mosolyog, és már egy legény hordja be a ládákat, csomagokat, és már nyüzsög az egész ház, és olyan boldog vagyok, és nagyon nem szeretnék felébredni.

Pedig igaz lehetett, mert több napon át tartott ez a viharzás, ez az öröm, és jókedv.

- Már úgy hiányzott a család! Hát azt hol hagytátok? - kérdeztem.

- Tizenegy gyereket meg a vődet, a dadusokat és nevelőket, a kocsist és a szobalányt? Anya! Hiszen ehhez nem három, hat szekér kellene, nem számítva csomagokat. -

- Tizenegy gyerek? Honnan van ennyi? -

Mire a kacagás majd feldöntötte a falakat. Még a kísérő asszonyság, kit Linának nevezhettem, és aki azért volt olyan ismerős, mert a vőm húga, szóval az is úgy nevetett, hogy megszámlálhattam volna a fogait, amelyek tényleg oly kevesen voltak már, hogy megszámlálhatók lettek ekkora hahota következtében.

- Hát az én gyermekeim, Anya! A te unokáid! Mindig megírtam róluk minden fontos tudnivalót a születésüktől kezdve! Hát ismerned kellene őket, az ám! -

- Ki tudja számon tartani levél útján az unokákat? Nekem nem megy. Hoztad volna el őket! Juj, de megsimogatnám a szöszke fejüket, milyen lágy hajacskák, milyen puha állak, milyen nedves puszik, istenem! -

- Az ám! A legidősebb most készül nősülni! Anya! Eltelt egy élet! -

Így folyt a beszélgetés. Hol hallottam, hol nem, hol észrevettem az érdekes eseményeket, hol elméláztam távoli dolgokon, de senki nem vette zokon, és Krumma állta a sarat rendesen, igaz, Lina is beállt mellé, és Klárika sem volt rest, ha konyháról volt szó. Beültem hozzájuk, aztán magamhoz vontam a kicsi lányt, és megsimogattam derekát, hátát, őszbe forduló, de még ragyogóan szőke haját, aztán a pocakjára tévedt a tenyerem:

- Te lány! Csak nem jön a tizenkettedik? -

A harsány hahota megint fülrepesztő volt, még Krumma is letette a habverőt, és Klárika hatalmasat puszilt az arcomra:

- De Anya! Ötven évesen? A legkisebb is már elmúlt hét esztendős, az eltévedt, kései magzat! Van fogalmad arról, hogy te meg elmúltál a télen hetvenhárom? -

Hetvenhárom? Ilyen fiatal volnék? És már ennyire öreg? Elhagytak az érzékszerveim, el a memóriám, csak tán olykor az eszem villan éleset, de eléggé rapszodikusan. Többnyire valami fura, álomszerű világban létezem, ami nagyon, de nagyon jó és kényelmes. Felment az illem és a gondolkodás kényszere alól. De azért, amikor előjön valaki a régvolt életemből, az agyam nyikorgó kerekei is beindulnak.

Tivadar, aki fiát vesztette, amint én a fiamat őbenne. Már rálegyintek: Isten igazságos rendezése.

József? Maga a mérhetetlen szerelem. Kapta és adtam, adta és kaptam. A teljesség volt. Mégis megfutott. Isten igazságtalan ítélete.

Anyám? Ki vádolhat fiadért? Én is felmentem mindkettőt. A fiainkat.

Miklós is megfutott. Magára húzta a megközelíthetetlenség hideg védfalát, hogy védekezzen a saját tüze ellen.

Áh, csak ezek a visszatérő árnyak hagynának nyugodni már!

Az élők? Miattuk be kell csuknom a szememet, hogy kihegyezzem érzékeimet, és felfogjam őket, mint a pók a legyeket az őszi hálóival, amelyekbe folyvást belegabalyodik az ember a kertet járván. Igen, érzem őket, ha körülöttem vannak. Klárikáék elmentek persze. Aztán új illatokba botlok. No, kacagok magamban, ez az egyetlen épségben maradt érzékszervem, ami távolról is tájékoztat. Különben az érintkezéshez közel kell kerülnöm az ismeretlenhez. Elég veszélyes játék, de ha annyira kíváncsi vagyok! Krumma nélkül ki sem mozdulhatnék a szobámból. A zenélgetésről is lemondtam. Nem az itt-ott megjelenő és elsuhanó lények miatt, tán emberek vagy fantomok, ki tudja, hanem mert azt, amit a klaviatúrával művelek, csak az én süket fülem tudja elviselni. És különben is: ha nem hallom, csak hiszem, hogy hallom, akkor bárhol felidézhetem a kedvenc dallamaimat, nem kell ahhoz világgá kürtölnöm, mennyire nem megy a muzsikálás már.

Olykor a búvárharangomban, ahogy nevezem süket közegemet, mert ilyen lehet, ha a tenger mélyére lemerülnek a búvárok elzárva hangtól, világtól, szóval ebben a harangban olykor kisétálok egymagam a kertbe a botommal előre kotorászva, mint csiga a csápjaival, olykor nekem döng egy labda, vagy ölembe szalad egy kutya, hát szembesülök a kinti világgal, és érzékelem, hogy vannak itt rajtam és Krummán kívül még emberek. Persze! Hiszen bejöttek hódolni, és nyilván engedelmet kérni. Rémlik. Honnan tudtam meg, Uramisten, mi úton jutott el hozzám, hogy ezek az Almássy unokaöcsém családja, kik mégis beköltöztek a ház túloldalába, nyilván ott kivárni a kastély felépültét vagy megüresedését? Már nem is igazodom el, mit is várnak, szóval egy fiatal pár meg két fiúcska. Hozta Isten őket! Legalább lekerült Krumma válláról az egész ház gondja, és talán más gondok is, birtok, nyáj, egyebek. Mintha az ifjú intéző is járt volna nálam, nyilván ez ügyben, és alávésettek velem holmi írásokat, meg a végrendeletemet is lediktáltam, amikor eljött a közjegyző, szóval zajlott az élet, aztán elcsitult, mert belelendült a maga kerékvágásába. Ilyen, ha rend lesz, ha minden és mindenki megtalálja a helyét és a feladatát, akkor már nyugodtabb az élet, folyik rendesen, mint a Bene a maga medrében, ha túl van a tavaszi áradáson, amikor gallyakat, döglött tetemeket sodor magával, s lezúdulva tengerré teríti Fügöd környékét. Szóval ilyesmi történt az után is, hogy az Almássy kastélyt már nem csak egy vén Záchné lakja. Jól van ez így.

De ez akkor volt. Hogy mikor? Ki tudja? Azt sem lehet megtenni, hogy az ember sorba rakja az életét. Folyvást minden összekuszálódik, mert belép a felidézett történetbe egy olyan szál, ami nem illik bele, és akkor azt kell megint a helyére tenni, miközben a másik elúszik. Ilyenkor jut eszembe, milyen nehéz lehet annak, aki a szövőszék előtt ül, mégis mily csodás dolgokat tudnak a rengeteg szálból elővarázsolni!

No, így, kuszán és összevissza jár az agyamban múlt és jelen. Mert oda akartam volt kilyukadni, hogy ugye az Almássy család egynéhány tagja nem csinálhat akkora feneketlen sarat, mint aminő lett legújabban az udvarnak kinevezett néhai előkertben, hogy már a főbejáratot nem is használjuk, ha Krumma nagy nehezen rávesz, sétáljunk odakinn egy kicsit a szabad levegőn. De hát mitől ez? - kérdeztem, s Krumma nehezen adta a magyarázatot. Tán tartott egy kissé a neheztelésemtől, hogy méregbe gurulok, és az veszélyes az én koromban az új ifjonc doktorka szerint, szóval azért megtudtam, hogy valami ribillió van az országban, s hogy az én unokaöcsém is katonának állt, meg sokan a faluból, s hogy ez a kastély itt elég nagy ahhoz, hogy mindenféle irodának, sorozó bizottság szállásának, meg a hadi lovak tárolásának, és egyéb, fegyverféle dolgok itteni rejtésének helyet adjon, ami ugye nagy jövés-menéssel jár, s még szerencse, hogy a hadszíntér meglehetősen távol van, merthogy a ribillió háborúvá nőtt. Erre föl, mint más nagylelkű honleányok, a kastélykám előnyein felül némi pénzzel is hozzájárultam a hadakozás sikeréhez, nem mintha nekem nem lett volna édesmindegy, hogy van-e király valahol a messzi trónon, vagy nincs, s hogy országunk milyen fennhatóság alatt működik, fő, hogy működjön, tehát én elfordultam a számomra egészen érthetetlen, de nekik fontos dolgoktól, és hagytam, menjenek a dolgok a maguk útján, én nem mérgelődöm ezen, mert mi közöm hozzája. Krumma ebbe bele is törődött. Néha ugyan láttam-éreztem, eszi a méreg, legfőképp a szatócsbolt kifosztása miatt, de megszorítottam a karját, zsebébe dugtam anyám régi fülönfüggőjét, és hálás kézcsók lett a válasz. De hiszen ki másban is bízhatnék már én, mint ebben a kislányban?

Isten szeret. Megkímél a külső világ otrombaságaitól, eltakarja előlem. És szeret, mert nem hagy egészen egyedül. Velem a képzeletem és velem Krumma.

Akkor is beléje kapaszkodtam, amikor elestem. Miképp, már nem tudom. Megesett ilyes zuhanás mostanában nem egy. Felrémlett előttem Atyám, kit nagy lila foltokkal kent össze az első agyvérzése, s mégis milyen fenségesen távozott tőlünk annak idején, mikor épp a szíve állt meg! Én ilyen végért fohászkodtam. Már azt sem bántam, hogy semmiféle jelzést nem tudok adni arról, hogy még létezem, hogy még érzem a rettentő fájdalmat a fejemben, hogy innék, mert a szám tapló, és fáj a szomjúság, de csak fekszem mozdulatlan, mint akinek már jó, és várom, hogy elkövetkezzék az a pont, amikor már tényleg jó.

Krumma arca fölöttem. Látom. Élesen, mint a virágszirmot annak idején a tenyeremben. Azt is látom, amint tündéri fénnyel azzá változik, ami lényege, angyali tüneménnyé...

... fogalmaztam volna magamban akkor, ha képes lettem volna, de csak annyit tudtam, másik világba értem, és te, Chrü, velem voltál. És ez olyan nagyon megnyugtatott! Még arra is képes voltam, hogy kiszálljak az ágyamból, és kinyissam az ablakot, ahol beáradt a hajnali nap fehér fénye, szinte vakított. Akkor te, Chrü, megfogtad a kezemet, megszorítottad, és suttogtad: "Csak bátran, Lelkem. Új test, új ember készül erre a világra, és a te lelkedet várja, hogy egész legyen!"

Repültünk. Azután magamra maradtam, és folytattam az utam. Kék légen, csillagos égen át, élő húsban, nyálkában, milliárd fürge spermában, mint a Tejúton, rohantam velük a beteljesülés felé, és beléfúródtam a pihegő életbe. Nekem kell majd őt hordoznom, mert én leszek Istentől küldött mozgatója, ébresztője, lelke, ő meg felépíti majd lassan Lelkemnek Házát.

Így készülődött a Világra Zács Lajos nemzette, Zsellér Julianna szülte Zács Lili itt az Andrássy kastély istállójában 1849. Karácsonyára.

Még hallottam az éteri hangot. Chrü kiáltott utánam:

"Vigyázz Lilire, Lelkem! Add át néki égi tudásod és földi tapasztalatod! Igyekezz emlékezni! Az ítélet az Égi Bölcsesség Tükre: Fiadnak, Tivadarnak unokája lettél..."

X  X  X

Loncikám! Nagyon hiányzol! Vajon még kinek? Unokaöcsédék elhantoltak tisztességgel, és elfoglalták a felszabadult két szobát is. Így van rendjén. Egyszer körülnéztek, hová lett az a kislány, aki szolgált, aztán egy vállrándítással azt is eligazították: nyilván visszament a családjához. Klárika? A Távolban néha ejt egy-egy könnycseppet, pedig már alig emlékszik másra, csak a törődött arcodra. A gyerekkorára nem ér rá emlékezni. Tivadar? Az emlékezetét is eldorbézolta, bambán mered a világba a borgőzön át, de az már-már áthatolhatatlanul elzár előle mindent. Ratickát elveri és használja néha, a tőle való fiát nem keresi, a másikat sem már. Mátyási nagyon elfoglalt lett, kopott emlékeit félrevetette, s szolgál. Hát József? Imádkozik, vezekel, és hallgat. Állandó lelkiismeret fúrja magát benne, és az a lelkiismeret rád hasonlít, Loncikám, hát nagyon szeretne szabadulni. Nemigen megy. Pedig volt rá ideje. A feledésre.

Már csak én gondolok rád, mint magam magamra. Tudatom még, olykor összefutok Lilikével. Nyilván azért kedveltem meg, mert nemcsak lélek a lelkünkből, vér is a véredből.

Te voltál a legszebb életem...

2005. március - 2010. október

ELODÁZOTT AGÓNIA

(elbeszélés)

Anyám a szemközti, sokéves cigarettafüsttől megsárgult, valaha tán vajszínű, piszkos, üres falat bámulta, de nem látta, csak úgy belenézett, miközben a félig üres kávéspoharat öblögette félkézzel, de nem ivott bele, csak úgy forgatta, közben hallotta a pasas monoton beszédét, a diszkrétre, suttogóra fogott há-kat, mintha huhogna, de nem figyelt oda, néha megérintette a kérdések bántóan felkunkorodó éle, olyankor felnézett, pontosabban a pasasra nézett, aztán visszamélyedt a fal tanulmányozásába, látszott a dolog így, kívülről, de Anyám semmire nem figyelt igazán, sem a véletlenekről szóló fejtegetésekre, sem Plotinosz bölcsességére, sem az összhangzó belső rend elméletére, mert erre kellett volna figyelnie, néha bólogatott, amikor felfogta végre a férfi felől sziszegő kérdést: "Hát nem figyelsz te ide?" vagy: "Neked magyarázom. Szólj valamit!" Anyám ezek után is vissza-visszasüppedt magába, és szerette volna elkapni a gondolatot, ami ennek az űrnek a helyébe akaródzott volna beférkőzni, de nem sikerült. Anyámnak csak kósza foszlányok locsogtak a fejében, ilyenek, hogy: "...nem tudok tovább szerepjátszani... elég volt!... valahogy ki kellene másznom ebből a helyzetből... ki kellene ismernem magam... de mi van? ... otthon a két gyerek... a lány, aki már majdnem felnőtt, igen... imádta az apját... mégis minden este bekapcsolja a magnót ezerrel..." és fennhangon, bele a közepébe, mintha magának...

Érted? Ezerrel bömböl a zene, és csöngetnek, és jönnek, fiúk, lányok, nevetgélnek, vihorásznak, mintha mi sem történt volna, aztán hallom, dübörög a padló, csak nem? de igen! Táncolnak abban a csöpp szobában, és döng a bútor, ahogy nekimennek lábbal, könyékkel, és felsrófolják a kedvüket a magas égig, és amikor már a lány...

...amikor Anyám lánya, ugye a nővérem, kikente-kifente magát az egy órán keresztül tartó procedúrával, akkor felkerekednek, és elviharzanak, hogy zeng a ház. Hát őrá Anyám nem támaszkodhat, az szent, és bezzeg jár az agyában, hogy bennem sem, hogy ott van a halott férje szobája, már hetek óta ott úgy, ahogy az hagyta, még a szaga is benn van, és az ágy is, ahogy a hullaszállítók kihúzták belőle Apámat lepedőstül, és minden változatlan, és mégis valahogy egészen más. Üres és értelmetlen, legalábbis nem találja Anyám a hogyan továbbat. Igen, ilyesmiket gondol az Anyám ott, a presszóban, miközben azt a mocskos falat bámulja, és a könyökét csúsztatgatja ide-oda a hűs márványutánzaton, és egyik cigit a másik után, amit a pasas utál, persze, de mit tehet, enélkül az Anyámat nem kaphatja meg, hát büdösítse magát, a ruháját, a száját, és Anyám meg tudja, hogy ez a pasas vagy senki az ötven éves, elhasznált és löttyedni kezdő testével, és hogy mennyire utál hazamenni, hát inkább... Ahol mindenki megvan magával, a fia elbújik, becsapódik mögötte az ajtó, és nem kerül elő, csak a süket csönd, ami a halott szobájából árad, szétül az egész lakáson... és hallja most ezt a pasast, akinek, mindig tudta, szivacs van a szíve helyén:

- De hiszen most mit siratsz? Pokol volt az életetek. Eddig azon sírtál. Mintha te csak sírni tudnál. Magadat sajnálni. -

- Imádom, amikor megértesz. Nem tudom, hogyan oldom meg a dolgokat. Egyedül. Te segítesz? Ne is válaszolj! Tudom, hogy nem. Mi közöd van neked ehhez az egészhez? Igaz? -

- Az kéne neked, kedves, hogy egy jót szeretkezzünk, és minden sokkal könnyebb lenne. -

- Hülye! - vágja oda Anyám teljesen indokoltan. - Ez nem a libidó macerája! - és ráemeli Anyám a szemét a pasas szenvtelen pofájára, és undorodva majdnem kiabálja: - Neked kellett volna meghalnod helyette! - és végül elbőgi magát Anyám, arra gondolva, hogy ami a korukat illeti, a szeretője jóval túlhaladta a férje korát...

...és most jut az eszébe, hogy a fia, azaz én, nemrég beszéltem vele telefonon, és kértem, jöjjön haza, itt ez a rohadt bizonyítvány, és tényleg egy szar alak vagyok, és szeretném, ha hazajönne, mert rohadt elviselni magamat így egyedül. Most jut ez az Anyám eszébe.

- Olyan furi volt a hangja... - mondja ki Anyám mélázva fennhangon. Észre sem vette, hogy közben nagy csönd tartott ki percekig az asztal túloldalán. Nagyon magával volt elfoglalva, tényleg, és akkor elmeséli azt a telefont a pasasnak, akinek persze semmi köze hozzá. Szerintem. És ő szerinte is. De Anyám mondja, mert valakinek el kell mondania, és most épp ez a pasas van ott vele, akivel már régóta szakítani akart, de csak most ért meg benne az elhatározás.

Úgy látszik, ma az elhatározások és végrehajtások napja van. Igazán. Fényes nyár. Június. Holnap Apám születésnapja, az első születésnapja, amin nincs jelen. Hogy fordul a világ, figyeli Anyám, mert neki is az eszébe jut a holnapi dátum, és megint felsóhajt a pasas szövege közepén:

- Nehéz dolog önmagával szembesülni egy kamasznak, akinek eltűnt az apja, olyan, amilyen, de volt. Eddig. És eltűnt... -

- Drámázol, kedves. Csak nem gondolod, hogy az évzárón a fiadat olyan nagy meglepetés érte? Tudta, hogy elvágják. Te is, ő is. Mit rágod magad? Innál egy konyakot? -

Anyám a fejét rázta. Dehogy is, még az kéne, amikor úgyis minden a feje tetején van benne, meg rajta kívül is. Csak azt a mocskos falat bámulja, és néha beugrik egy-egy szó a nagy ürességbe: Szembesülés, igen, az megrendítő lehet, ő csak tudja, ő is volt ilyen megvilágosodás-helyzetben nagylány korában, és ő akkor a Szevenált szépen... még jó, hogy senki nem idegeskedett, hagyták aludni három nap, és túl volt rajta. Nem! Épp erre nem gondolhat! Megrázta Anyám a fejét, s mintegy suttogta elterelőleg, de nem terelődött el:

- Fenyegetőzött. Mintha... Kicsit furi volt... Jaj, ezt már mondtam. Ha most rögtön nem jössz haza, ha nem, hát nem, de akkor... mondta... és... -

Hallotta Anyám a saját hangját most a presszóban, miközben lenyelte a maradék kávét, az asztalra tette a poharat, és hallotta azt a hangját is, amit a telefonba mondott nekem, hogy "nem érek rá", mire én azt válaszoltam, inkább kérdeztem, még inkább kértem: "szóval nem?". És Anyám megismételte: "Nem." És akkor én azt gondoltam: "Isten áldjon!", és letettem a kagylót.

Ekkor Anyám felállt, fogta a táskáját, a vállára dobta:

- Mennem kell. Szia! - mondta, azzal megfordult, és kitántorgott az ajtón, mint a részeg, pedig nem ivott annál a kávénál többet, se mást. Kint megszédült a rázuhanó rettenetes hőségtől, aztán nagy levegőt vett, és nekilódult a villamosmegállónak.

- Gyere már! Siess! Siess! Ne mássz már! - toporgott, és mondogatta a közeledő hatosnak, az beállt végre, ő meg nagy nehezen felnyomakodott, ökölbe szorított kezébe vájta a körmét, és hajtogatta a varázsigéit: - Szálljatok már, tetvek! Na, csöngess picinyem! Drága vezető néni, indíts már! Siessünk! -

Három hosszú megálló. A végtelenség. Ment volna inkább gyalog! A futás a haladás érzetét kelti, a mozgás a távolság leküzdésének reményét, de józanul tudta, így mégis gyorsabb. Aztán a három megálló is eltűnt mögötte, leszállt, és most már igazából futni kezdett.

Anyám fia meg csak ült a vackán a szobájában, és jártak a fejében idióta gondolatok... Anyám a szeretőjével, bizonyára, hiába könyörögtem. Ha bajban van az ember, akkor kellene valaki, ugyebár. Az Apám szép komótosan kislisszolt az életünkből, a hisztis Anyám meg rongynak néz, akit arrébb lehet pöckölni, pláne ha macerás a kölyök, mert persze hogy macerás, még magam is tudom, mennyire semmit érő alak vagyok, hogy azt a szar kettest nem tudtam megszerezni, hogy nem adta meg a dög, mert utál, aztán most egész nyáron magolhatnék, de minek? Attól nem leszek acélosabb, hisz így megy ez már ötödik éve, vagy hányadik, ki tudja? Képtelen vagyok azt csinálni, amit utálok, ha nem megy, hát nem megy, le kell tenni, és ha nem jön haza, hogy ne legyek egyedül a bajommal, ha leszar, mert neki is a saját jódolga a fontosabb, ha már ittmaradtam egy szál, hát akkor minek az egész? Régóta tudom már, hogyan csinálnám, hát most megcsinálom. Dilis Anyámnak tele van a doboza, most volt a patikában, hát az épp elég lesz... és Anyám fia kibócorgott a konyhába, megállt a nyitott ajtóban, és belebámult a sárga csempékbe.

Anyám! Milyen irtózatosan nehéz bátornak lenni! Félek! Félek! De ha nem megy, akkor sehogy se megy ez a kurva élet... Hát akkor?...

És Anyám fia leült a hokedlire, maga elé vette a három doboz Xanaxot meg egy pohár vizet, és kipöccintette a sztaniolból a kis, rózsaszín tablettákat, a kis, helyes gyöngyszemeket az asztallapra, egyenként... kezébe vette az elsőt, forgatta, és? Mit csináljon ezzel a maroknyi gyógyszerrel, ha mégsem? Szégyen! Irtózatos szégyen és patália, és Anyám bőgése, és... Ha meg kidobom, keresi, mint a bolond, és piszkál, és nem hagy békén, hogy nem láttam-e, és kitör a vihar, mindenképp kitör, és mindenképp én leszek a szar, az utolsó, a semmit nem érő, az akaratgyenge... Akaratgyenge... De hiszen tényleg az vagyok!

Az Anyám fiának ezek voltak az utolsó épelméjűnek vélhető gondolatai. Aztán szépen, sorban a szájába vette, vizet rá, és lenyelte, és aztán ki, az előszobába, megnyitotta a bejárati ajtót, résre hagyta, ki tudja, miért, valami azt súgta, jobb lesz, hamarabb találnak így rá, ilyen gyáván gondolt ilyesmiket, és még a szobaajtót is kitárta, és betántorgott, mintha már nem ő, a szokás vitte volna, lefeküdt a soha be nem ágyazott heverőjére, az összevissza tekerőző plédjére, a gyűrött párnára, és a nyitott ajtót nézte, sokáig, aztán a plafon felé fordult, olyan forsriftosan, és várta a halált. De az nem jött. Csak az álom súlyosodott egyre nehezebben a szemére. Nyitva akarta tartani, hogy tudja, érezze, hogyan történik mindez, ami most vele, de nem ment. Aztán nagyon messziről kulcs csörgését hallotta, mintha, meg az Anyja kiáltozását, hogy megérkezett, és a hangjában volt valami vibráló, érzékelte akkor.

Igen, az Anyám hangja ébresztett fel, mintha az öröm is jött volna, mintha fel is akarnék tápászkodni, hogy elébe menjek, ahogy szoktam, nehogy bejöjjön ebbe a szobába, az enyimbe, amit egyszerűen disznóólnak szokott nevezni, és akkor megint rázendít, hogy te lusta dög, hát menne ő kifelé, de mozdulni sem tud...

... és akkor már érzem, hogy Anyám rámhajol, hogy ráz, hogy cibál, hogy lecibál, le a földre, de nem bír velem, mert mégegyszer olyan nehéz vagyok, mint ő, és nagyon zavar a sikoltozása, annyira, hogy kicsit fel is ébredek tőle, legalábbis látom Anyám arcán a lecsorgó könnyeket, meg hallom, hogy szívja az orrát, és ettől, az undortól, képes vagyok segíteni neki, felülök, rádőlök, és megyünk, és alig férünk ki az ajtón így, egymásba gabalyodva, és a szemem csukódik, és alszom már megint, a földön fekszem, és Anyám mellettem térdel, és kiabál, és pofoz, már fáj, annyira pofoz, aztán még a gyomromat is öklözi, az még jobban fáj, érzem... de hát akkor élek... és kicsorog a nyál a számból, és felnézek megint, keresem, de már nincs arca, és egy ismeretlen hang, mint a hülyegyerekek a kisegítőből a téren, egy olyan idétlen hang, belőlem, ordítja: "Segíts, Anya!" És hallom a hangját, amint mondja, hogy melegszik a víz, és látta a konyhában a rengeteg dobozt. Akkor otthagyott, én sírtam, éreztem a könnyeim ízét a számban, de visszajött, egy bögrét hozott, hogy igyam, de nem ment. Tartotta az orrom alatt, de nem ment, csak csorgott, és nem tudtam lenyelni, és csorgott kifelé a számból a nyakamra, az ingemre, már csurom víz lett minden, akkor azt kiabálta, hogy dugjam le az ujjam, hogy annak a sok szarnak, amit bevettem, ki kell jönni, különben megdöglök, és ugye, én magam is ezt akartam? Kiabált, lökdösött Anyám, és most tényleg segíteni akartam a kiborult Anyámon, és ledugtam az ujjam... vagy hogy nem, csak álmodtam, képzeltem, és éreztem, hogy anyám feszíti a számat, hogy majd ő ledugja, de nem megy, neki sem megy, én meg... már olyan messze vagyok, alig hallom, csak sejtem, hogy otthagyott megint, mert végre csend lett, és nem érzem az Anyám szagát se, testét se, a melegét se, pedig fázom, de csak csúsznak felém, mintha testük lenne, a hangok, Anyám hangja: "Ne aludj az Istenért! Hé, te szerencsétlen!" De csak a fejem csúszik le a falról, ahová Anyám támasztott, és csúszik, mint száradó, szőrős, aszott nyelén az érett dinnye.

Anyám közben felkapta a gyógyszeres dobozokat, és kezében a telefonkagylóval azon töri a fejét, hogy mi a mentők száma, és nem jut az eszébe. Az istennek se. Nézi a telefonkönyvet, lapozza, mert tudja, rémlik, hogy valahol az első oldalakon vannak a Legfontosabb Hívószámok, de nem látja, remeg a keze, és közben ordítja a nevemet, hogy el ne aludjak, hogy üljek csak szépen, aztán leejti a kagylót, mert eszébe jut, hogy ha befogja az orromat, akkor kinyitom a számat, és ez az életösztön, és berohan hozzám, és idáig hallom, a kagylóban zúg a vonal, és Anyám letérdel elém, felemeli a fejemet, nekitámasztja a falnak, és befogja az orromat, én kapkodva kinyitom a számat, és beledugja az ujját, le, egészen mélyre, és akkor megugrik a felsőtestem, mert a gyomromig ért az inger, de már megbénulhattak a zsigeri izmok, minden bizonnyal, mert nem jön ki semmi, és akkor az Anyám megint befogja, és ez így megy egészen addig, míg végre abbahagyja, és alhatok - átcsusszanván a Másvilágra. Meghaltam. Egy halott kamaszt vittek el a mentők már, és Anyám, hát ő bizony magába csuklott, ott maradt az előszoba parkettjén, a földön ülve, és a feje a térdére hajlott, mintha nem is élne már ő sem.

Anyám fia meg ott rázkódik egy mentőkocsiban, és érzi, hogy nincs mellette az Anyja, mert a hullák mellé nem veszi fel a mentős a hozzátartozót, ugye, és Anyám fia erre nagyon elkezdett fázni, a holtak hűlő hidegétől borzongott a teste, és erre mintha felijedt volna az Anyám fia, és nyitná a szemét, de nem ment. Akkor megpróbált felülni, csukott szemmel, csak úgy, körül az éjfeketeség, ő meg összegörnyedve az ágya szélén, töküres fejjel, s még az sem esett le Anyám hülye fiának, hogy az ágya szélén! Csak elkezdett nagyon félni, még vacogott is, aztán rájött, hogy nagyon kell pisilnie. Valahogy felállt, csukott szemmel, szédelegve, és nekiindult, és megtalálta a vécét, és csurgatott egy jó nagyot, olyan volt, mintha élne, olyan volt, olyan jóleső életjelenség, meleg, és sírva fakadt, mert rájött, dehogy akar ő meghalni, és milyen irtó ciki lesz, ha az Anyja most betoppan, véletlenül, bár azt mondta, nem jön, de hátha mégis, és akkor itt van egy helyzet.

Anyám gyáva fia aztán, még mindig csukott szemmel, botorkálva kúszott a résnyire hagyott bejárati ajtó felé, de szerencse, hogy így hagyta! Pedig máskor, juj, de bezárta hét lakattal, ha egyedül volt, de most a gyávábbnál is gyávább lett. Kinyomta magát a folyosóra, megállt, nagyot erőlködött, sikerült kinyitnia a szemét, mind a kettőt, és áttántorgott a szomszédba a korlát mentén. Azokhoz igyekezett, a fiatal házaspárhoz, akikhez sűrűn eljárt, azaz viszonylag sűrűn, még az Apja idejében is, mert azok szívesen fogadták, látták, milyen magánakvaló és ettől magányos is, hát most becsöngetett, és szerencsére otthon voltak. Az Anyám hülye fia akkor azt mondta, megbánta.

- Mit? -

- A Xanaxokat. -

- Csak nem vettél be ilyen erős gyógyszert? -

- De. Az egészet. -

- Uramisten! Miska! Melegíts vizet! Mégse! Jó a bojlerből is! Te meg ne ülj le, a világért sem, csak mondd meg, milyen színűt és mennyit vettél be? -

- Rózsaszínűt, szép rózsaszínűt. -

És már megint álmodott is, de hatalmas pofonok ébresztették, és Miska az orra alá tartott egy zománcos bögrét. Igen, Anyám fia nagyon emlékszik a pillangó után szaladó kislányra azon a zománcos bögrén, és a büdös vízre, amit meg kellett innia. Lili nem hagyta, fogta a fejét, a hajánál fogva fogta, ő meg állt, nekitámaszkodott a budiajtónak, és Miska tolta belé a vizet, a meleg, sós vizet, amitől felfordult a gyomra, és eltámolyogva az ajtótól, szemközt, ott, azonnal a kagylóba öklendezett, de alig jött belőle, és akkor már a kezébe nyomta Miska a bögrét, és elrohant telefonálni, aztán nem emlékszik Anyám fia semmire, arra sem, hogyan került egy pont olyan mentőautóba, mint amilyenben a tetemét vitték, de ott feküdt hason, és hatalmas csövet dugtak le a torkán, és jött belőle a Lili meleg, sós vize meg minden... és aztán nyilván felkapták, mert imbolygott vele az ágy, és ő azon, hason, és cső lóg a gyomrából kifelé, mint ami hozzá tartozik, belőle nőtt, és nyög, és az Anyjára gondol, hogy dögöljön meg, miért nem jött haza, olyan szépen kérte, és tulajdonképp mi van, ha hazajön? Akkor nincs bukás? Nincs jövőtlenség, nincs tovább suli, de minek is, hiszen egy szaralak vagyok! És akkor nem az? és nincs szégyen és gyalázat? Akkor meg minek gondol ilyet az Anyjára, akinek van elég, mert neki ugyan az Apja halt meg nemrég, de Anyának a férje, az Isten verje meg! És lóg az a kábel belőle, aztán, ki emlékszik mindenre? Egyszer csak kihúzták, és ő végre alhatott.

Aludt, és azt álmodta, hogy... hogy akkor, már későre járt, benne jól a délutánban, amikor Anyám felpattant a pasas mellől, még szerencse, hogy későn, mert mi lett volna, ha korábban, még mielőtt ő átbattyoghatott volna a szomszédba, és akkor Anyám ugye, feltehetően ügyetlenül, hisztisen nekiáll sápítozni, hogy "Kisfiam, miért tetted?" És megpróbálta volna tán ő is hánytatni, de neki, egyedül, nem sikerült volna, meg aztán az Anyám nemigen tudta volna, hogy melegvíz meg só meg ilyesmi - álmodta akkor az Anyám fia az öngyilkosok kórházi ágyán - és akkor ő meghalt volna. Az Anyja pontosan tudta, mikor kell hazamenni, ha egyszer azt mondta: "Nem."

És látta a fiú a kórházi ágyon a büdösben, mert olyan szaga volt a kórteremnek, mint egy huszadrangú kocsmának és klozettnak együttvéve, hogy Anyám hazaér rohanva, mert azért feltámadt benne valami gyanú, meg az anyai szív is dobbantott, hogy siess már, a fiaddal baj van! Hát rohant, még a közértbe se ment be, és megdöbbenve fékezett le Lilike előtt a folyosón, aki úgy állt ott, mint aki épp rá vár, komoly arccal:

- Szia. Ne ijedj meg, nincs már baj. Tessék, itt a lakáskulcs, a fiad meg a kórházban. Mondom, ne ijedj meg, de bevitték. Egy kicsit több altatót vett be a kelleténél. -

Anyám ekkor megőrült. Egy pillanatra elveszítette az ítélőképességét, és semmit nem tudott mondani, mert mit mondhatott volna? És kérdezni is mit? Kikapta a kulcsot Lilike kezéből, kinyitotta a lakást, ami mindennél nagyobb csöndet árasztott magából, meg hideget is, ha lehetséges ebben a kánikulás nyári késődélutánban, bevágta a szatyrát, megmosta az arcát, nagy levegőt vett, és kirohant. Futva tette meg a nem hosszú, mégis végtelennek tetsző utat a kórházig. Ide jár ő rendszeresen a pszichológiai terápiára, meg aztán a férjét is idehozták a szívattakjával anno, amikor még segíteni tudtak volna rajta, ha ő is úgy akarja, de nem, ő meg akart halni, és tessék, most itt van a fia is.

Nehezen engedték be. Nincs már látogatási idő. Este van.

- De hát nemrég hozták be. A gyerekem. 14 éves! -

- Bizonyítványosztásos bánat, igaz? - tréfált az idióta portás.

- Igen, az - suttogta Anyám, és kinyitotta a pénztárcáját.

- Én itt sem voltam - mondta a portás. - Az utat tetszik ismerni? Az udvaron jobbra... -

Az ápoló a gyengén világított folyosón lekapcsolta a derekáról a kulcscsomót, és kinyitott egy ajtót. Anyám belépett a kórtermembe. Mindjárt ott feküdt a fiú, Anyám hülye fia. Csak pótágyon kapott már helyet, az ajtóval szemközt. Még jó, hogy folyvást aludtam, és nem érzékeltem az állandó kopogtatást, a kulcscsörgéseket, a ki-bejárkálásokat, mert még a klotyóra is kikísérték itt az embert, akár a dutyiban, és voltunk a szobában vagy tizenketten, ahogy később összeszámláltam a nyomorult, életüket unt fazonokat az ágyaikban.

Egyszer csak azt érzem, valaki gyengéden rázza a vállamat. Hát az Anyám!

Megjött az Anyám! Pislogok, fél tudattal, látom, hogy ő, de azt hiszem, még mindig álmodom. De nem, ott ül mellettem, alig fér el tőlem, de hát hova húzódjak, ez egy ideiglenes, keskeny, nem is ágy, de ott ül, és csorog a könnye, és simogat, és kérdi a szokásost, én meg bólogatok, a nyelvem dagadt és száraz, nem tudom, miért, tán mert régen ittam, különben is közben el-elszundítok, és akkor Anyám megint felráz, de nem tudok beszélni, a nyelvemet nem tudom mozgatni, csak úgy döcögnek elő a szavak a torkomból, mint a hülyegyerekeknek a kisegítőből, akik a téren szoktak játszani, és már alszom megint, de aztán csak kinyögöm nagy nehezen, hogy a torkom fáj, felsértették biztosan a bazi nagy csövükkel.

- Ugye, mert hülye voltál megint, édes fiam - szögezi le Anyám ilyen egyszerűen, de nem kiabál, mást nem is igen mond, csak néz maga elé, és fogja a kezemet, én meg érzem a keze remegésén, mennyire aggódik, és én is sírva fakadnék legszívesebben, de csak egy könnycseppet hagyok kicsurranni a szemhéjam alatt, lehet, az is véletlen, tán nem is veszi észre.

Csoda egy marha vagy te, Anyám hülye fia, motyogom magamnak, aztán az ápoló, behemót pasi fehéres köpenyben, nagy kulcscsörgetések közepette kitessékeli Anyámat a kórteremből, hiszen késő este van már.

Most az egyszer nem haltam meg. És örülök, hogy én vagyok az Anyám hülye fia. Tény.

2011. január 4.

A TAJGETOSZ FENEKÉN

... ahol élek

1. AZ UTCÁNK

Mondom mégis, hiába emeltek falat körém, ezen a talpalatnyi tapodoton jó állni, és kibámulni hol az egyik, hol a másik ablakon, mert talpam alatt a vadkörte halódó gyökérzete segít.