Cseke Gábor
Nadrágomon fekete folt
Ajánlom
ezt a kései verskötetet
kedves barátomnak, Pusztai Péternek,
a
lírai groteszk kiemelkedő képi mesterének
TARTALOM
Mindent tudok és semmire
nem emlékszem
ami gyűlöletre gyúlna bennem
mosolyba roskadva
nézem a levegőben
hogy kavarognak a havazás
viháncos pelyhei és
nem vitás
közös a sorsunk egyszer
te is megérted
...szüremlik át a
tájon
a szél hátán jön
éppen csak megtalál s már
el is
úszott mint az ökörnyál
lebegve észrevétlen
s nem tudod
eldönteni
kutyák hálaéneke amit hallottál
vagy a farkasok dala
a hóban a nyomok
a
vizeletfoltok a hányás a vér
a szögesbakkancs szigorú
rajza
botorkálj csak te tétova lélek
tudod-e hová
igyekszel
vagy csak úgy mész bele
a fehér végtelenbe
lázasan
kérded: hol a kanyar
az a qrva kanyar
és egyszer csak meglátod
a Folyót
...strázsál egy kis
butik
nagy ajtaja mentén
egy jobboldali törpe
fekete
sipkával
míg baloldali társán piros satyak
a jobboldali bal
kezében
agyagtálat kínál
a baloldali jobb kezében
ugyanolyan
tálat tart
- tessék, tessék!
a tálakban csikkek gyűrt sorsjegy
almacsutkák
tetejükön egy ujjnyi hóval
volt nekem egy mesés
gulyám
elúszott egy hejehuján
azóta csak nézek bután
s
hajtogatom:
édes gulyám
kedves gulyám
nem élhetünk
nadragulyán
gulyást főzünk
nyakra-főre
kerül mellé némi lőre
mesés gulyám foszló
álom
azóta is szánom-bánom
kiskapu mellett a
kispadon
ülök a falu nagy öregje
a fogahullató oroszlán
nicsak, milyen nyugodtan
elidőzik most
ez a hajdani izgága
minden lében kanál
a robogó idő még
visszanéz rá a kanyarból
kicsi görnyedt figurát lát
naftalinszagú
ezeridegent
kapitány meredten nézi a
naplementét
miután napfelkeltét már látott
nem is egyszer
kapitány fura egy
szerzet
szeret magában elidőzni a fedélzeten
míg legényei a
parton kujtorognak
harmadik napja várja
őket vissza
sehol senki a hajótestet
a hullámok ide-oda
pofozzák
míg az éj beleroskad a
vízbe de lehet
hogy a tenger az mi elözönli a távoli eget
a
bójákon túl valaki tovaúszik
vissza se
néz
mintha
örökre
pompás búvóhely ez a
pusztaságnak álcázott tér
itt ácsolják megállás nélkül fából a
vaskarikát
míg szívünket hosszan ringatja a semmi göcsörtös ága
itt akár tövig is
rághatom a körmöm nem szól meg senki
nincs ennél nagyobb ünnep
mióta csak
e névtelen tanyára száműztem magam
hol a virágok akárha
kávéházban
locsognak-fecsegnek az életről
mint a túlélés
nagymesterei
hallom őket
éjszakánként
s míg mondogatnak már gurulnak is szanaszét
nyikorogva
a cigánykerekező vaskarikák
felhő ül felhő hátán
ki
van felül ki alul
sörbe fojtott malátán
hízik ma fent az Úr
haja enyém
lehetne
ritkás és oly fehér
hogy pírját elfeledve
színét
veszti a vér
folyna s épp csak
szivárog
már-már elapadó
tollam is elérte az átok
kifogy a
tinta fogy a szó
hóba írt vadnyomon
lépve
némaságom még rádtalál
menekülj tőlem e képbe
mely
előbb-utóbb összeáll
„mit sütsz kis
szűcs”
interjú kérdéseken töröm a fejem
mintha csak
fegyvert pucolnék egy sarokban
olykor lopva a csőbe tekintve
„sós húst sütsz
kis szűcs”
töltényeket válogatok éles lövéshez
- nem
ölnek de célt érve
mélyre hatolnak és még azután is
felsajognak
hogy vergődve sorsodon tépelődve
a torkolattűz izzó
fénykörében
megadtad rájuk a választ
vagy valami hozzá hasonlót
hónom alatt megkopott
koponyámmal
ezzel a jóformán bedöglött kakukkos
órával
jelentéstételre ím előálltam
és a küszöbön túl
illő
távolságban
arra vártam
hogy valaki aki okosabb nálam
odalép
hozzám átvenni
ami még megmaradt elmém szikráiból
álmaiból
koponyám jól megrázza
hadd lássa
mennyi az ennyi
-
és megveregeti a vállam.
de hiába várok nem jön
oda senki
s a maradékot sincs hová letenni...
történt hogy az egyik
nyáron
felvettem a vászonnadrágom
hordtam reggel hordtam
éjjel
versenyt lobogott a széllel
tavasz végén
belébújtam
őszig le nem került rólam
jártam vele zsenge
fűben
térdig sárban bozóttűzben
zászlóm volt és könnyű
sátram
messze rikított a nyárban
előbb feslik később
foszlik
elöl-hátul csendben koszlik
nem is fehér
bezzeg-szürke
én sem vagyok rá túl büszke
múlik a nyár hát
kimostam
bágyadt napon szárítgattam
s míg rám simul látszik
rajta
amolyan egy-nyári fajta
de szolgálva is
robotolt
nadrágomon fekete folt
álmomban párizsban
jártam.
álmaim teljesen szabadok.
álmomban nincs szabadabb
nálam.
könnyed vagyok és szaladok.
az éjjel rémei is csak
álmok
- döbbenek rá, újra és újra.
menekülés helyett
megállok
és kifekszem az országútra.
párizsból tavak mélye
lesz.
a tófenékből izzó láva.
dúlt ágyam mélyén ébredek
a
megváltó hajnalra várva.
innen
a hegyek
nagyszerű karéjáról
már csak lesiklani lehet
a lejtő rám vár
alám
fekszik
tökéletes elnyúló szerető
mindjárt kiderül
mennyire
szeret ő
amikor 80-100-zal robogok
a mélybe
sílécem megvezet
ne
feledj engemet
míg az irányt tartom
érzem a kezedet
betűn
az ékezet
s azon túl nincsen
pardon
látod a harkályt
ott
a fán
miként kopogtat
megszállottan
keres-kutat
utánad
minden amit megérintettél
életedben
akár
egyszer
is
egy ajtó kilincse
anyád
emlője
svájci bicskád
hullott almák szeszes illata
(Hármas vers barátom JA-díjára)
1.
köreidet ím
megfutottad:
versedből mindig az élet szólalt
s esküdt híveként
a valónak
elszegődtem hű olvasódnak
2.
drága barátom ezt a
díjat
néked adják de mások kapják
akik majd elégedetten
tisztálkodnak
a klozetben a sok gratulától
és kézfogástól
bágyadtan
kik ma is kegyet gyakorolva
próbálnak fontosnak
látszani
az ünnep gondosan beosztott perceiben
míg csak a
kokárda el nem koszlik
3.
a te megérdemelt díjad
Attilától
bármikor átveheted saját kezűleg (s.k.)
mint csősz az
érett dinnyékre úgy vigyáz reá
reggel vagy alkonyatkor
menjél
olyankor maga is versre gondol
és minden költőt
jószívvel (f)elismer
kokárda nélkül is
mikor a szépség
elvirul
s ahogy az ember haja hull
úgy omlik a sok
sziromlevél
mintha dézsából öntenék
és nincs megállás szakad az
égből
záporozva a sok pörgéstől
saját ravatalát sikerül
beborítania
- búcsúzik fergeteges iramban
egy
hűtlen
voltnincs
magnólia
Repülnek az éjszaka
hangjai
keringve
fejünk fölött
a völgyben
ahogy a
hullámok terjednek
cseperésző eső
idején
és
repülnek máris a csókok
feléd
de célt sose érnek
mert oly elérhetetlen vagy
mint egy
világítótorony
őre a magasban
hullámok fölött
tomboló
vihar
idején
Vasárnap
délelőtt
szembesétált velem egy
bányarém
sebhelyes
arcán
zsírosan fénylett
a krém
köszöntünk egymásnak
szép
jó napot
de egyikünk se emelt
kalapot
mert neki csak egy
koszos
sapkája volt
én pedig félig eleven
de inkább
holt
voltam
úgy néztem meredten mint loholt
tova
s még
sokáig hallatszott
összekoccanó
foga
Elekes Ferenc képes könyvének lapozgatása után
Setétlő éji órán a hold
szépen sütött
s a toronyóra lustán tizenkettőt ütött,
szellemek
ideje ez, oly furcsán sütött a hold
lelakatoltan szunnyadt
valamennyi bolt
szemem felpattant - talán le se csukódott?
csak
méregettem a fentről tündöklő égi foltot
mintha először látnám
araszolt a falon
a kandi fény-nyalábban csakis azt láthatom
amire
ő kíváncsi amerre útja tart
akár a hömpölygő folyóé, s magam
voltam a part.
Végigpásztáztunk együtt
minden zeget-zugot
ő volt itt a vendég nekem a gazdaszerep
jutott
a fény nyomát követve ahogy egy holdkóros halad
nem
láttam egyebet csak mindenütt falat
és rajta sok-sok képet mely az
esti lapozgatás során
szemem elé került most itt volt
mindahány
szépségükkel betelni sehogy se tudtam én
amíg a hold
hanyatlott s szürke hajnali fény
szüremlett a szobába hol ma is
tűnődve várom
hogy tán kiderül egyszer: valóság volt vagy
álom
ténfergő éji sétám annyi szépség között
amit e könyv elém
tárt mikor a hold sütött
ülök a kádban. a víz
meleg.
fölötte gőz lebeg.
de te most ülj lazán!
kányádit olvasok.
kedvelem.
elképzelem: milyen lehet az, mikor a költő
nyugdíjazza
magát.
eddig itt volt közöttünk.
holnaptól tán odaát
szagolja
alulról
az ibolyát?
azért kíméli
magát?
lejárt volna a rugója? kifogyott képből-szóból?
ennek
csakis ő a megmondhatója.
elhallgatott.
épp
most mikor szabadon szólhatott
akár egy jámbor
vízimalom
mely máról holnapra leáll
és lapátkerekén nem
muzsikál a zsilip
lágy vize
lisztje nem poroz a betűző
fényben
hallgat a szomszéd kutyája
nincs kire morogni
az
éjben.
loccsan a víz.
a gőz
bőrömre lecsapódik.
a könyvet becsukom.
kányádi verse még
bennem él.
hogy meddig, nem tudom.
egyre nehezebb a fej. a
toll.
meg-megakad a lendkerék.
néha begorombul.
máskor
nyikorog: elég!
mondják
szentgericén:
egy orgonasípba fészkelő madár
azon kapta
magát
hogy minden oldalról körbezárt
fogoly
valahányszor próbált
fölrepülni
kihasított egy-egy sípot
az pedig őt sebezte meg
a madár belepusztult
az
orgona berekedt elnémult
most az jár az eszemben
vajon
nem én voltam-e az a madár
a sípba telepedő
betolakodó
s
a bosszút álló gyilkos orgona
a vers bomlott szelleme
vergődök szállnék
s a
kifulladt sípok olykor még felhörögnek
Állok a fának dőlve
és
elmélkedem
szép fa jó fa
csupa
lomb csupa csicsergés csupa rejtek
szeretem
igazából
nekiszédültem
meglódult velem a föld
lábamból kiszaladt
minden
erő
szerencsém volt a
fával
mostanig csupa szerencse övezte utam
hiszen még élek
a fának dőlve
ring
fölöttem a dél árnyéka
jobbra-balra
részeg világ
nyughass
nyughass
a napverte úton túl
már
a dagadt lábú
délután vánszorog
estig
hazabotorkál
minden egyes fölfedett
titkom
egy-egy lefejtett réteg
sorsom hagymájáról
körülöttem
minden
hagymahéj
térdig járok benne
úgy tűnik
már a
hagyma szívéhez értem
de odabent még mindig feszül
valami
(Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Debi...)
Valahol felbúgott egy
hívó hang: hahó!
Hová-merre készül e furcsa nő?
Ajka szélén
megalvadt vérpatak,
mosolya ettől kába, réveteg,
és akkor hopp, egy
élesebb kanyar,
a szájban csomósodó nyál fanyar
ízét érezni,
vagy csak rémlik talán,
mint villámlás rombadőlt ház falán.
Ha nem volna köztünk e
résnyi hiány
ha biztos lehetnél, hogy jó az irány,
ha tudnád,
hogy a lélek lélekre talál,
ha biztosan megérteném, amit
kiáltanál,
de minden úgy inog most,
zavaros és suta,
jajgatni kellene, de bennünk egy kutya
lelke
nyüszít, kapar, idegesen csahol,
míg az a furcsa nő messze jár
valahol...
2011. június 8.
egykor úgy rágicsáltam
kínlódva
elmélyülten a lábam
nagyujját
mint most
míg ezt
leírom
a ceruza végét
a vers csak késik
-
hol az a láb?
Csak rájuk nézni is szánalom
mindkettő
roskatag
lüktet nyilallik
csupa merevség feszülő duzzanat
rajta
kék-fekete visszér
vitézkötése
szájamig többé már
biztosan
nem emelem
csonkra fogyott
ceruzám
is
bevallom
csupa reszketés
vihar vihar vihar
és
szél és záporeső
hazaballagni van
még
valamennyi erő
a villám a
mennydörgés
csupa szigor
dühöngő fenyegetés
egy ablak mögül
minden
olyan akár egy visszajátszott
izgalmas történet utáni nevetés
még akkor is ott
is
április bolondja júniusban
időzítve
sohanapján
épp úgy locsog buzog
mossa a partot
a szavak tengerén az apály s a dagály
örök
jövés-menéssel mint cserfes kitartott
nem szűnő beszéde növekvő
borzadály
a nagy szavak dölyfösen
csapongva jönnek
felém mindenem csupa tajték és permet
cseppjei
csípnek mint a patakzó könnyek
s ígérnek el nem múló szerelmet
még akkor is ott is
örökre e szó
harsogva bőg és bőgve kong
hátukon
csuda-vidámság-sétahajó
mélyében részeg kapitány borong
mint minden szellemőse
nyakalja a gint
vodkát rumot s ha nincs más vermutot
a nagy
szavakra unottan legyint
szívesebben nyírná a pázsitot
s nézné hasmánt a parti
homokban
amint a kis szavak fecsegő fodrosan
táncot járnak a
fickándos habokban
és elszegődnek hozzám boldogan
bójaőrnek készülő
viharok hátán
míg nagy szavakat küld felénk
az eszmék
szemérmetlen álarcosbálján
egy szivárványos tünemény
ránk mosolyog s mi
visszamosolygunk
akkor vesztünk el úgy lehet
a nagy szavak
hullámszegélyén
farkaséhes cápák keringenek
szeretnék már a
véletlenben élni
át egy napot ne lássam végét-hosszát
a percek
múlásától semmit nem remélni
csodálni nyárban is fagyos fát
és télben selymes simuló
füvet
megannyi bomlott álomkép szeszélyét
nem érezni hogy
valami muszáj
s kóstolgatni a kalandok veszélyét
kifeküdni a sínek közé
az éji
töltés megremeg de mégse jön vonat
tücskök jajonganak
minden bokorból
s némán áldom jósorsomat
hogy ezt a verset sem
kell befejezni
egyszer talán majd vége is kerül
de mi a vég? -
fehéren hull a harmat
s orrom tövén vize csak egyre gyűl
igyekszik igyekszik
igyekszik
ó hogy igyekszik
a hegyipatak
egyenesen az erdei
iskolától jön
jár a szája
hánykolódik
nem fér a bőrébe
de azért hiányzik
belőle
a pettyes pisztráng
és a hűteni belésüllyesztett sör
levelek filléres árnyai
úsznak
fodros színén
lepkék szökellnek lecsifocsi hullámai
fölött
csak én állok
tanácstalanul a partján
gyilkosan tűző naptól szikrázó
szemmel
hogy jól látok ennyi fényözönben
vagy fennakadtam egy
ócska
délibábon
alzheimer úr gondolt egy
nagyot
cipőt húzott s átalbaktatott
a szomszédba hol parkinson
úr lakott
s az ajtaján
kopogtatott
mire legott
be is
bocsáttatott.
innen már minden csupa próza:
parkinson úr megkérdezte
mit hozhat a kedves vendégnek
vizet vizet tikkadozott alzheimer
úr
aki egy perc múlva tágra nyílt szemmel
kíváncsian bámulta a
konyhából belépő ismeretlen férfit
aki végigöntözte a padlót a
pohárból kiloccsanó vízzel
úgy látszik senki se tökéletes
bal szemem olcsó hűvös
üveggolyó
messziről nézve élettől ragyogó
de micsoda élet az
ami felvillan benne
és hamis fényjelet küld a végtelenbe
amerre a sínek elfutnak
a nyári esőben
buján benőtte a gaz a távolságok tűnőben
vedlett
vonat kúszik szügyig a vadkaporban
bal szemembe szikra szökik dugó
a borban
kézfejemet
nézem
vizsgálgatom
csak úgy
ráncos néhol
pikkelyes
aszott kékes
erektől vízmosásos
az apámé volt
ilyen
emlékezem
amikor jól belevágott egy fűrésszel s hogy el
ne
vérezzen nekem kellett jól bekötöznöm
duzzadt és lüktetett
a nagyapám bezzeg
mikor
kezet csókoltam neki
aranylakodalma napján
azt mondta nem
érzi
száraz volt a keze mint a fa és hideg
soha többé föl nem
emelte
kezemen a türemkedő bőr
térképét olvasom
jövőre lesz az aranylakodalmam
iszkol a tarka macska
a
réten át
nem kergeti senki
látom rajta
biztosan
tudja merre s miért
kell neki úgy sietni
nagyokat szökken úgy
száguld
gondolatban tán
utolérem
ne itassa az
egereket
majd hazahívja a hűség
macskási néni kérem
felpattan a
szemem
hajnali négykor
hiába meresztem
még sötét van
a
lehető legmélyebb sötét
szinte látni a semmit
ágyam mélyén fekszem
a
mélysötét legmélyén
a legmélyebb csendben
a legsűrűbb
éjszakában
a feneketlen éjszaka gyomrában
ahol a harmat
születik
apró ködpamacsokban
s a völgyek árkok repedések
mélyén
kicsapódva megül
körül a sötét végtelen
a
magasságot kémlelem
de úgy is csak a mélybe látok
mélyen hallgatok
meg
sem moccanok
tán el is szunnyadok
míg derengő kúszó terjedő
áradó fényével
tetőtől talpig kitakar a reggel
nyersen szemembe
világít
kelj fel
valaha úgy
reméltem
mindenfelé elhordoz majd a lábam
eljutok oda hol a
madár sem jár
vagy ha jár is titokban teszi
azóta sok cipőt
elszaggattam
mégsem jutottam messzebbre
csipcsup
lehetőségeimnél
mentem amerre sodort az élet
majd mikor teljesen a
magam ura
leszek amikor ébredéstől szemhunyásig
szabadon döntöm
el hogyan s merre
csak győzzem kivárni
hamarosan már újra
cinkosan gyülekeznek
a fecskék úgy tűnik szólítanak is
magukkal
társasutazásra
s én még mindig csak nézem őket
meredten sóvárogva
de
már végleg a padlón
szégyenszemre
legyőzve
odafent nincsen
nyugalom
az élet csupa vigalom
felvisító
harmonikával
feleselget a cimbalom
napok hetek surrannak
el
mindig valaki énekel
s a fönti nóta dallamára
a világ
vonagló táncra kel
leállni már nincsen
erő
egyszer élünk hát üsse kő
ha szólnál is a hangod
elvész
porral fojtja le az idő
mondataid mint
űrszemét
úgy száguldoznak szanaszét
köd előttük felhő
utánuk
sértik az Úr gyulladt szemét
kék az ég és zöld a
fű
veszett a szél egyet fú
havat kavar kiderül
derűre ború
sétálni jó
járkálni
kell
lassan de így érünk tova
úrlovasnak képzelve magunk
kinek
lesántult a lova
ó Hyde Park
te régi
szerelem
hadd töltsek benned egy egész
napot
virágvasárnapján
április elsején
ajtódon
kopogok
helyben vagyok
szentségbe lépik így az
ember
emelkedetten mintha nyomában
ott ólálkodna egy kósza
szellem -
műfogsor a szájban
az ösvényeken hamar
seprés nyoma
jobbról balra mutat
félénk tulipánsor
szegélyez
valamennyi utat
virágvasárnap ez barka
is bólint
felém amerre járok
s körülvesznek mint árva lelkek
a
sorsukra hagyott virágok
kinek van kedve ily
napra kelve
ide betörni mint elefánt
a porcelánboltba akit az
ösztön
ideránt majd odaránt
sehol egy lélek bevallom
félek
egy üres parkban tág a világ
minden megeshet s fejedre
eshet
mit ügyesen rejtettek eddig a fák
távoli zugban hol árnyék
és cúg van
szakállas férfi téved elém
buenos pajtások nem
ismerek rátok
s szemében rögtön kialszik a fény
plakátok sztárja pólók
királya
gerillák egykori atyja motyog
én még ismerlek jó che
guevara
te nem tudhatod hogy én ki vagyok.
Te semmit sem tudhatsz
rólam,
de amit terólad először nekünk mondtak,
az is csak
szólam
volt
valamikor 1958-ban
amikor eszme-kész kamasz
voltam
s el se tudtalak képzelni
holtan
tényleg? - csak ennyit
mond
és köhögés rázza
erre figyel, meg a lázra
mely
kígyótüzet gyújt tekintetében
elnézem őt kopott
feketében
megőszülve
keze remeg
de a szememben továbbra is ő
az a remek
fickó ki szembeszállt
nyugaton a rendi világgal
mire jó ez a park
itt
nem csak a szó de az álom is
száll szabadon
dacolva a kaszással
megérintem ő
hagyja
gesztusom vissza nem adja
számára nulla vagyok
élet
ki
még nem járta meg a mélyeket
nem szenvedett át éjeket
s
nappalokat
s nem tódított még igazán
nagyokat
s mégis de vén
lett...
előszobában váróteremben
reptéren
buszállomáson a megbeszélt utcasarkon
a nagy platán
alatt
a dombon
a dombhajlat mögött
hol senki se lát
és
mégis a miénk az egész
világ
átéltem
százszor
ezerszer
a várakozást
volt mikor eljött
máskor
hiába vártam
de sem előtte
sem utána
nem volt olyan jó
mint
a várakozás maga
hogy mondjam el neki
aki
ma is végigszenvedi
az érkezés és találkozás csalódásait
akit
porig sújt a valóság
majd mindjárt fölemel a hit
hogy magyarázzam el
hogy
érthető legyen
milyen egyoldalú
minden szerelem
mert
mindenki a maga módján szeret
gyűlöl ármánykodik
de csak az
mulat igazán aki
utoljára nevet
jó che guevara
hát feléd
nyújtom kezemet
rekedt hangon szól:
amigos,
sajnálom, de nem lehet,
jobb lesz hogyha
mindörökre
eltemettek engemet!
jobbkezét mutatja
jó
che guevara
keze helyén pőre csonk
megérinteném
de ő nem
hagyja
jobb dolgom is lehetne
valamikor
még
legénykorában
lepratelepre tévedt
beállt melléjük
de
inkább közéjük
sorsukon bár osztozni
ha már nem segíthet
az
ő keze sincs meg
leprasziget lerágta
új világ hírével
a
hegyeket járta
igazságért lázítva
hiszi is meg nem
is
rajongott népe is
comandantét élteti
az a sok jó szándék
sok
meddő ajándék
terméketlen vajúdás
száll millió szép
szó
annyi a megváltó
mindre kerül egy júdás
akit így szeretnek
végül
csak feladják
emberfia így üzen -
csonkján a
forradás
íráson a pecsét:
hitszegő is hittel él
ez a mi találkozásunk a
hallgatásról szól
a vállalt némaságról
mikor a gondolatok
is
duplajáratú láthatatlan
jól álcázott üregekbe bújnak
jó che
guevara
halálodban
úgy tűnik megtanultad az élet
nagy
leckéjét
a szónoklat a harsogás a
szájmenés helyett
jó lesz odafigyelni a
mások
zajára-jajára
okosakra vagy ostobákra
mit se számít
csak te légy aki
odaadóan fülel
a világ lelke fölé hajol
ezernyi bajjal szembe
menve
a halállal is dacol
cserfes eszelősök
hírhedt ligetében
hosszan hallgattunk mi ketten:
fel-feltámadó
szélsikolyt
pörögve tovaberregő motorzajba burkolva
a pusztulás
apró jeleit
egymás ziháló enyhén hörghurutos
lélegzetén
mindent amivel ez az
áprilisi csönd üzent nekünk
itt a Hyde Park távoli bozótos
zugában
jó che guevara és én
Egy évvel ezelőtt, rekord idő alatt, valóságos erőltetett menetben szövegeket gyártottam egy fotóalbumhoz, amelynek szerzője igen jó barátom.
Az albumot s a képekhez illő szöveget félig-meddig felkérésre állítottuk össze, de hiába kaptunk hozzá némi támogatást, a kiadónak túl mélyen kellett volna a zsebébe nyúlnia ahhoz, hogy üzletileg is elégedett lehessen. Ha arra számított, hogy sóvár szerzőkként összetányérozzuk a hiányzó piculákat, nagyot tévedett. Fogtuk az egész munkát, s úgy ahogy volt, betettük a fiókba. Most meg ott csücsülnek: képek is, szövegek is.
Ahogy telt az idő, egyre jobban érdekelt: a nyilvánvalóan a képek segítségével és azok hatására született szövegek vajon önállóan megállnák a helyüket? Eredeti formájukban aligha, hiszen fagyöngyként tapadtak a képekre, a látvány annyi mindent elárul már az első pillanatban, hogy a szavak csupán a hézagokat töltik ki, a gondolatokat hosszabbítják meg bizonyos irányban.
De munkált bennem a kétely is: van-e egyáltalán jogom életre kelteni ezeket a szövegeket a képek szerzőjének engedélye nélkül? Hiszen szimbiózisunkat mindketten közös megegyezéssel vállaltuk, s a visszalépésben is ugyanilyen természetes konszenzus döntött. Merhetek-e ezek után maszek alkotóként előállni velük, alávetve őket némi esztétikai műtétnek is, hogy a hiányzó képek helyett is, önálló módon szólhassanak az olvasóhoz?
Képtelen helyzet szülte képtelen szövegek gyűjteményéből válogatom ki a következőkben azt a tekintélyes csokrot, amiről most úgy gondolom, hogy megérettek a képtelen feladatra. Távolról sem érik utol a nélkülözni kénytelen képeket, de beszédesebbek az eredeti szándéknál.
Apó s anyó reggel óta ássák, morzsolják a roppant földet, szűkülő körökben. Egymáshoz kényszeredettségükben mindjárt-mindjárt összeérnek a maradék, talpalatnyi föld-szigeten.
„Menjen odébb, kend...”
„Kend menjen odébb...”
„De nem, mert kend...”
Pedig már lépni se tudnának, a következő mozdulatra egyikük menthetetlenül belévesz a barázdák tengerébe.
A felásott terület meg csak nő, a talpalatnyi szigetecske fogy alattuk. S ha az is elfogy?
Fogynak a szavak is, valaki odébb megy, talán végleg lelép, s marad utána az elmúlás bilincses mellkasi fájdalma, szúrása.
Az öregség találkozik a kályhasuttal. Ez, valahogy, elkerülhetetlen. Tisztességgel köszönnek egymásnak. Az öregség pedig, aki már jócskán eltörődött, csöndesen megkérdezi: „Öledbe fogadsz-e?”
A kályhasut eddig mindenkit befogadott, aki nála keresett menedéket. A fekete macska már régi-régi lakója. Miért ne fogadná be hát az öregséget is?
És ha már befogadta, akkor az öregség kénytelen megosztani a helyét a macskával, aki, mert régebbi vendég, tudja a szabályt: mindaddig ura maradhat a helyzetnek, amíg simulékonyan viselkedik.
Miért is ne tenné? Kedvére való az életfogytiglanig tartó, megosztott magány.
Jól belekapaszkodik a könyvbe, úgy botorkál az úton, ajkait hangtalanul mozgatva. Morzsolja szutykos lapjait csöndesen, előre-hátra, az Ige kívánalmai szerint. A betűk áradó rendje, az oldalak sorakozója, a könyvborítón a ráspolyos tapintású ujjak patinás nyomain a reményről szól a tisztulni vágyó lélek minden kimondatlan kérdése.
Belefér-e egyetlen könyvbe a világ?
És mi van az Első Lap előtt?
Hát az utolsó, a Záró Lap után?
Megszállottan lapoz előre-hátra, a koszlott táblák közötti sűrű tudásban, s már-már úgy tűnik, minden kérdésre készen áll a válasz, mire a könyv csattanva becsukódik.
Óriásbajszot növelni, ugyan, micsoda kunszt?
Merthogy azt méregetni, mutogatni kell mindegyre: ettől eddig...
Különben ki hinné el az efféle virtuskodó rekordot?
Ilyenkor segít egy fénykép, némi hírverés. Vagy épp egy bajuszverseny, amire legtöbbször csak a bajszosak kíváncsiak.
Székelyföldön élve, azt hihetném, másutt alig van párja e pompás férfidísznek, s ha van, csak természetes, hogy gazdája kérkedik is vele.
De hát igaza van: aki ilyet tud produkálni, az talán több mindenre képes. Ismerheti az erdő-mező növényeit, az ég madarait, de tán még a Parasztbibliát is kívülről fújja!
Az öregház falán valamikor szétömlött az ég kékje, de azóta senki nem siet letörölni. Ugyan, minek is tenné? Sőt, olykor még rá is kennek egy réteggel, hogy ami közben kopik és fakul, az hirtelen újra fölragyogjon.
Az élet ettől nem lesz se könnyebb, se szebb, de a tündöklő kékség folytán valahogy mégis összeölelkezik az ég a földdel. Amitől aztán az ember, ha házának fala mellé áll, látványosan fölmagasodik. A küszöbön elidőzve pedig valósággal uralja a teret.
A kékké váló pillanat egycsapásra embert farag az alázatosból, mert a magasság színét a falra vetítve álmodni késztet. Csupa kékes álomképek sorakoznak a szemhéjak mögött, kártyacsomagként elkeveredve, amiből a legigazabbat kell kiválogatni - mert csak egyet mondhatunk. Ez a törvény.
Mintha a lovak is tudnák, hová vezet az irdatlan sártengerré változott út. Pedig nem tisztük ezen töprengeni, meg aztán a felázott utak sarát az ő patáik is segítettek habosra verni.
Ha temető, hát temető.
Amúgy is vezetik őket, két oldalról, meg hátulról is. Más kezében a kantárszár és más kézben a gyeplő.
A menet kérlelhetetlenül tol mindent tova, ami előtte tartózkodik. Nyomására ki erre, ki arra szökken az örvényt vető latyak elől: remélt szigetre, még mélyebb dágványba. Egyesek kanyargósabbra veszik az utat, könnyed búcsút intenek: majd odébb, találkozunk!
Az út pedig makacsul egyfelé tart, mint a kikísértet megkönnyező esőlé: kátyúból kátyúba szökdösve, kanyargósan, a mindent elnyelő marasztalással dacolva, amerre az élen bukdácsoló pap veszi az irányt...
Előbb csak a régi templom mélysötétje homálylik, benne a megfoghatatlan sejtelemmel. Majd hirtelen, mint selyembe az olló, beléhasít a nyíló ajtó cikkanó fény-nyalábja. Ezúttal mindent elöntő vakhomály. Majd egy derengő valami. Talán kézfej. Ujjak.
Valamivel feljebb, már-már világló, tolakodó szakáll. Apostolt látunk?
A kép lefagy és kontúros határt szab magának: eddig és ne tovább!
A jelenés ott áll és vár. De akár be is csörtethetne a képbe. Most mintha némán hívna. Nem is: szólít! Üzen! Micsoda egy titokzatos alak!
Mikor a homály színe a káprázatból bakacsinba fordul, ahogy megjelent, úgy el is tűnhet a következő pillanatban.
A fazakas házának nincsenek titkai: ajtó-ablak a műhelyre tárva. Mikor a fazakas dolgozik, akkor is otthon van. És amikor otthon van, akkor is dolgozik. Ez lenne életének circulus vitiosus-a? Önmagába záródó, hibás okoskodása? A fazakas reméli: talán mégsem csöbörből vödörbe. Amit formál, nem az utókornak, nem az öröklétnek csinálja. Haszonedényeivel makacsul járja a hegyi falvakat, távoli tájakat. Néha úgy tűnik: hiába.
Maholnap minden kiég körülötte: a tűzhely. A fal. A színek. A ráncok. Az erek a kézen. A halántékon.
Élete lassan beépül korsóiba. Beég az agyagba. Vele a mosolya. Kezének a simítása. Ki nem mondott gondolata.
Ül, korongja előtt, öntörvényű világ közepén. Ahol az agyag otthon van, és ahol agyagból van az otthon.
Csak nézem, pedig már nem él. Szembe könyököl velem, úgy fürkész. Mert én még élek. Metszett arcának, nézésének szigorúsága örök mérték. 103 megélt évét egyenes derékkal viselte. Túlélte Doberdót, a hadifogságot, túl egy újabb háborút, minden nyomorúságot. Emlékei tiszták. Szavai direktek. Száz év fölött az emberről minden jó elmondható.
Hogy rendtartó. Hogy bölcs. Világlátott. Igazságos. Következetes. Gerinces. Dolgos. Hogy családszerető... Szemében egy teljes élet fénye, s a felejthetetlen, írásba tett doberdói emlék: „Hull a golyó mint az eső zápora, de sok baka vére ömlik a porba...”
Mivé lettél, gyönyörű kaszáló, ott a Nagyhagymás alatt?
Milyen átok telepedett a tájra?
Mi ez a futóhomokkal telehintett sivárság a havasi világban, melyen most a legkisebb szélfúvás is csattanósan végigkorbácsol?
Hová lett faunád, flórád, zöldellő ragyogásod, útjaid szalagja?
Ki indul könnyű szívvel vándorútra e térkép-nem-látott sivatagban?
Ki tudja, merre vegye az irányt, ha nem menekülni, de haladni kíván az ember?
Ennyi panaszos góbéságnak se vége, se hossza, csak szállongó pora, kóválygó füstje...
Valami gyors suhanású jel futott át egyből az égen. Volt - nincs.
Látogatásának nyomát - foszladozó kondenzcsíkját - hátra hagyta.
Mint az istállószagot az állatgondozó.
Mint füstszagot a szénégető.
Mint a szénaillatba oltott verejték szagát a kaszás ember.
Mint a dohánybűzt a csapos.
Mint kattogását a távolodó vonat.
Mint az elkészült ebéd páráját a csöndbe fúló déli harangszó.
És most már örökké itt marad, bennünk.
Elég a szárak tétova tapintása, elég futó pillantást vetni a szirmokra s az illatok maguktól mesélnek.
Mondják, sorolják a történéseket; hogy ez így volt, pedig másképp kellett volna lennie. De aztán úgy hozta a sors, hogy mégsem úgy... Csak az a vasárnap... Az az ünnep... Az a mikor is volt csalódás... A későn feltámadt szánom-bánom...
Hogy fecseg ez a virágillat!
Nem is fecseg... Csak suttog, félszavakat szottyant, sejtet, alig hallani a hangját. Elkopott, megkérgesedett az ujjak bársonya.
A fanyar, tavaszi illatok hogy incselkednek!. Nyers föld szagával elegyesen. Nyugtalanítja a lelket a megkésett, fojtogató üzenet.
Naponta, anélkül, hogy tudnánk, vajon hány fotográfiát szalasztunk el, mialatt fénybe lépünk vagy a fény elé tartunk valamit?
Most például éppen egy szitával próbálkozik a kíváncsi kéz. És hirtelen rácsodálkozik a szem.
Milyen egyszerű, pontos, éles, jelentéses a földre vetített kép! Nahát!
És milyen természetes a kísérletező szándéka, hogy fénybe illesztett saját tárgyainak elemzője, csodálója legyen!
Az éppen jelenlévő fotográfusnak nem maradt más hátra, mint beemelnie e játszadozást a fotóba.
Ezzel kész is a szitafénykép.
A moldvai kolostorban szent könyvet olvas a pópa.
A fotós már másodszor jár nála vendégségben, de mintha megállt volna az idő. A pópa ugyanannál az asztalnál, ugyanazt a könyvet bújja.
A fotóst a kényszer hajtja: az első látogatás során készült képei egy baleset folytán megsemmisültek. Nem is remélte, hogy pár év múlva a történelem megismétli önmagát s ugyanúgy viszontláthatja egykori vendéglátóját.
A kolostori világ önkörébe záródó élmény, látvány és tanulság egyben. Az elszállt képeket lehetetlenség ugyan rekonstruálni, de a pópa a maga sajátosan meditáló, ájtatos módján a világ, élet és halál nagy kérdéseit véget nem érő, néma párbeszédben szembesíti az égi hatalommal, s jut el a végső válaszokig, akár ha a Tórát, a Szent Bibliát vagy a Sfânta Scripturát olvasná.
Alig hogy felcseperedett és amolyan eladó lány lett, már következett is a lakodalom, majd az áldott állapot, a szülés, végül a keresztelő. De az idő nem áll meg: a lányát révbe juttató anya megunta földi létét. Az éppen csak anyává lett lánya, gyászba öltözve most maga is gyermekszívvel kuporog: anyját siratná, tiszta szívvel, de mert saját gyermekét tartja a kezében, bánatát visszanyelve fásultan csitítja. Aki jobbra-balra forgatja kíváncsi szemét, és mindebből még nem ért semmit.
Ahogyan nem értenek semmit, de már riadtan húzzák meg magukat a ház földjére telepedett pipék. Meg a kotló. De a macska már talán...
Mi azért tudjuk, hogy az óra körbejár. Csak a szerepek cserélődnek, s a szereplők váltják egymást...
A halottat elbúcsúztatták. Annak rendje-módja szerint eltemették. Most meg szigorú rendben a hosszú asztalokhoz ültek, s a hagyománynak megfelelően elfogyasztják a csángó galuskát.
Változnak az idők, recseg-ropog a hagyomány állványa is: a hosszú asztalra, ó jaj, itt is, ott is nájlon abroszt terítettek, mindenféle gyári dísszel kicicomázva, s rajta az étel is rikító színű nájlonedényekben kínáltatja magát.
A toros asztalt körbeülők öltözékén is meglátszik: bomlóban a közösség. Már nem szorít senkit a szokás, csak aki továbbra is aláveti magát neki. De a gyász, a tor még egybeterel: a hosszú asztalnál, szűken ugyan, mindenkinek egyforma helye van.
A felcsíki portán az a szokás dívik, hogy a kamrában függő szalonnához csak akkor nyúlnak, ha megszólal a kakukk.
Május elején aztán a gyümölcsfák felől hirtelen felhangzik a kakukkszó. Minél többet hallgatóznak, annál biztosabban harsog a madárszó.
Nosza hát, neki a válogatásnak!
„Ez jó lesz-e?”
„Talán inkább azt kéne...”
„De mégis, mintha ezt...”
„Vagy tán amazt...”
Addig-addig válogatnak, míg a kakukk fogja magát és átrepül a szomszédba, hogy ott is megadja a jelt: szabad a gazda...
A pózáló ember megáll az út szélén. Nyakában lóg a masina. Néz jobbra, néz balra: hogy s mint?
Arra jön egy szekér. Két flegma tehén imbolyog előtte.
Elöl, ostorral, az aprónép. Mögöttük, jól megkapaszkodva, a felnőttek.
A pózáló ember köszön, a szekéren ülők úgyszintén.
„Lepózálhatom, ahogy itt mennek?”
„Hát...”
Az útféli póza elkészült, a fogat elporoszkált s utasai azóta réges-régen célba értek.
Párával, füsttel, fénnyel özönlő őszben szinte-szinte maguktól tisztulnak a kádak. Szállást csinálnak a szőlőfürtben duzzadó reményeknek. Semmi képzelgés: átlátni rajtuk!
Készülő varázslat, mi betölti a völgyet, s lehúzza a gyümölcsfaágat.
A szállongó homályban mindennek fénye támad.
A tekintet a tátongó árnyék mélyére hatol...
Az út felfelé vezet.
Egyre nehezebb és magányosabb rajta a következő lépés. Majd az azt követő, s a következő is...
A gyászfeketébe burkolt lélek néma sikolya fagyos reggelként terül a tájra.
A tessék-lássék hó alól mindegyre kiütköznek a föld begyógyíthatatlan sebei.
Az emelkedő itt csak meghosszabbítja a ténfergést, az agóniát.
Pedig ez csak egy kis, öreges botorkálás a sikátorban. Egy egészen kis kaptató.
Mindig csak egy kicsi. És még egy kicsi. Na még!
És felérve, a csalódott ámulat: te jó ég, hová jutottunk?
Nagy urak vagyunk, amikor csak úgy, kéretlenül, türelmesen felöltöztetnek tetőtől talpig, a féltve őrzött, legjobb gúnyánkba. Érdekes, senki nem perel velünk semmiért, valahogy mi is úgy megcsendesedünk, nem ismerünk magunkra.
De ez még nem minden, mert eközben gyöngéden le is fektetnek, egy jó, kényelmes derékaljra, a fejet párnával támasztják alá, s nem is várják meg vele az estét, fényes nappal történik mindez, amikor senki se nyugszik, mert lám, mindenki talpon, aki él és mozog.
Nem úgy mi, akik, mondom, kimondhatatlanul nagy urak vagyunk, s akik a továbbiakban azt is megérjük, hogy úgy, ahogy lefektettek minket a derékaljra, most mindenestül felraknak egy szekérre, a szabad ég alá, mit számít az, hogy vízszintesen vagyok, mintha már nem is lennék a magam ura, mintha már nem is igen lennék, s mindenki más függőlegesen igazodik utánam, az úton, merre a szekér gördül, lassan, ahogy az állatok jónak látják.
A kis, temetői fatemplomban nagy emberek szolgáltak, tartották csángó falustársaikban a hitet s a hovátartozás megannyi szikráját. Tárgyi és szellemi emlékük, örökségük megüli a puritán környezetet, beburkolja a templom gerendái alatt kóválygó temetői csendet.
Kántortanító dinasztiák egész sorát képzeli maga mellé a padra emlékük, hagyatékuk mai őre, gondnoka. Elvégre innen szálltak alá a földbe, végső megbékéléssel az eltávozottak.
A hajdani bibliamagyarázatok, kántorénekek, a rájuk adott lányhangú válaszok, testamentumok latin formulái, relikviák, öltözékek, keresztek, szent könyvek szellemteste elvegyül a temetőből érkező hűvös nyirkossággal. Ebből lesz a derengő pára és az olykor csúnyán hasogató derékfájás is.
Mondják, augusztusi Mária-napkor a somoskai emberek csokor virágokat visznek magukkal a templomba szentelni, amit előtte való napon szedtek erdőn-mezőn, merthogy mindegyik virág jó valamire.
Jó lenne ezért aztán minden virágot ismerni s mindenikről mondani valamit: egy-egy történetet, vagy azt, hogy mire jó, miféle bajra használják. Szükség esetén pedig csak veszik elő, mert kéznél van.
Jó lenne efféle mindentudónak lenni, akár egy temetőben is, ahol még a korhadó fa és a sok jó virágok árnyékában, természetközelben nyugszanak az ősök. Ahol a sárig virág vidám lámpája világít itt is, ott is, a sírok közt s megannyi asszonyi kézben.
Ülnek a kerti padon esetlenül, roskatagon. Mintha letette volna őket valaki, egy pillanatra. Falusi asszony és férfi néznek zavarodottan, nagyon komolyan szemközt. Mintha tartanának mindenféle vallatástól.
Ha megkérdezném: nagyon elfáradtak-e, gyanítom, azt válaszolnák, hogy ugyan, dehogy.
Éppen csak egy csöppet megpihennek.
Aztán majd folytatják, ahol abbahagyták.
Erről szól a kezek beszédes kényszerpihenője...
Meg a gondra sarkalló környezet...
Az ideig-óráig levetett, megtagadott kankóspálca.
Kimondatlan, láthatatlan gondolataikon elúszik velük a nyikorgó kispad: életük kiszolgált nyughelye, mint egy közeledve is távolodó világ Noé-bárkája.
Épp csak egy csöppet megpihennek.
Cseke Gábor - Született 1941. július 29-én Kolozsvárott.
Újságíró, költő, író. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett (1962), 1962 és 2005 között az Ifjúmunkás, az Előre, majd a Romániai Magyar Szó belső munkatársa.
Főbb
munkái: Déli harang (versek, 1967;
https://mek.oszk.hu/07800/07833),
Elveszett birtokok (versek, 1969;
https://mek.oszk.hu/07700/07758),
Tornác (próza, 1970; https://mek.oszk.hu/08100/08111),
A tuskó (gyerekregény, 1979; https://mek.oszk.hu/08200/08249),
Érzelmes levelek (regény, 1980; https://mek.oszk.hu/07800/07823),
Ellenállás (versek, 1980; https://mek.oszk.hu/07700/07749),
Bármely rendelést vállalok (regény, 1982;
https://mek.oszk.hu/09500/09501),
Az ítélet születése (versek, 1983; https://mek.oszk.hu/07800/07844), A
megtalált kulcs (elbeszélések, 1989; https://mek.oszk.hu/09300/09342),
A bozót (regény, 1989; második, átdolgozott kiadás 2008;
https://mek.oszk.hu/08500/08534),
Álruhában. Mai kalandok (riportok, 1989), Kölcsönsorok. Mai román
költők (2005; https://mek.oszk.hu/10200/10204),
Tükörterem (válogatott versek, 2005;
https://mek.oszk.hu/08500/08536),
Lírai tőzsde. Fontos versek (2006; https://mek.oszk.hu/07900/07983).
Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek, 2008;
https://mek.oszk.hu/07800/07892),
Székelyföldi malmok nyomában (Pro Print, 2008; Ádám Gyula
fotóművésszel közösen); Jelentések - magamról. Emlékezés ellenfényben
(Polis, 2009).
Internetes művei: Öböl - versek egy fotógyűjteményhez (http://irodalom.elender.hu/obol), Színes kenguru - Ötven fénykép és ugyanannyi vers a gyermekkorból, Mircea Florin Şandruval közösen (https://mek.oszk.hu/02300/02354), Milos könyve - napló (http://cseke.atw.hu/milos); Révkalauz. Szigorúan válogatott versek 1967-2008 (https://mek.oszk.hu/07700/07743); Fehér titok. Mai kalandok (riportok; https://mek.oszk.hu/07700/07778); Futóbolond. Három történet (https://mek.oszk.hu/07700/07744); A tolószék utasa (versfüzér, https://mek.oszk.hu/07800/07843); Krajczáros napló (kisregény; https://mek.oszk.hu/08600/08664); Kóválygások a Hyde Parkban * Szürke rímek (versek; https://mek.oszk.hu/08500/08559); Kölcsönsorok 2 (Mai román költők; https://mek.oszk.hu/10400/10467).