Régóta tapasztaljuk, hogy a missziói munka, értelmezése körül különböző bizonytalanságok és eltérő vélemények jelentkeznek. Ez az elvi határozatlanság feltétlenül károsan hat ki a gyakorlati missziói tevékenységre is. Meggyőződésem szerint a baj oka abban van, hogy hiányzik az egyházi élet ekklésiasztikai szemlélete, mely az egyházat élő organizmusként látja a maga élettevékenységeinek sajátos különbözőségében és egységében. Csakis ebből következik az az általánosan hangoztatott szólam, hogy a hivatalos egyház és a missziói munka nem férhet össze egymással. Holott itt ugyanannak az élő valóságnak két tevékenységéről van szó, amelyek, akár az emberi, test különböző szervei, sajátosan működnek, de mégis, bár egymással fel nem cserélhetők, együtt biztosítják az életet. Az egyház, mivel isteni fejből és emberi tagokból áll s nem e világból ugyan, de ebben a világban van, kénytelen a valóságos földi körülmények és helyzetek között gondoskodni a maga önfenntartásáról s erre szolgálnak külső, önfenntartó tevékenységei: a kormányzás, igazgatás, anyagi önellátás, melyeknek végzésére hivatalokat és intézményeket létesít.

De az egyház nyilván nem ezekért van, hanem ezek csak eszközei, bár a földi viszonyok közt nélkülözhetetlen eszközei annak, hogy tulajdonképpeni, tartalmi rendeltetését, azt, amiért alapíttatott és létezik, gyakorolhassa és végbevihesse. Ez pedig nem más és nem egyéb, nem több és nem kevesebb, mint az Ige szolgálata. Erre szolgálnak az egyház belső, tartalmi tevékenységei: istentisztelet, nevelés, misszió.