Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek - kultúraközvetítés

7. Lukács György és a mai Magyarország

A 2010-es országgyűlési választásokkal is összefüggő politikai indulatok és a bulvármédia celebsztorijai lázában élő Magyarországon szinte alig értesült a nyilvánosság a múlt század egyik legnagyobb magyar egyéniségének, nemzetközi rangú filozófusának 2010. április 13-i 125. születési évfordulójáról. Egy napi- és egy hetilapot (Népszabadság, Élet és Irodalom) leszámítva a nyomtatott sajtó nem vett róla tudomást. A Magyar Tudományos Akadémia épülete ugyan helyet adott az életműről rendezett szakmai konferenciának (amely kitűnőre is sikerült), de akadémiai és kulturális nyilvánosság nem szerveztetett hozzá. A testület főtitkárhelyettese ugyan megnyitotta a tanácskozást, de beszéde – enyhén szólva – ildomtalanra és idomtalanra sikeredett, az MTA elnöksége pedig elhárította, hogy koszorúval tisztelje meg az egykori akadémikus budapesti szobrát. A skrupulusokkal és gyűlöletkeltésekkel, megalkuvásokkal és elfojtásokkal, önmegtagadásokkal és kirekesztésekkel terhelt hazai szellemi-politikai élet – tisztelet a kivételeknek – újra abba a stádiumba érkezett, hogy sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja Lukácsot, nem tud mit kezdeni vele.

Lukács György életműve és hatalmas terjedelmű írásos munkássága műfajait, gondolati problematikáját, mondanivalóit, világszemléleti-politikai állásfoglalásait, irodalmi értékállításait tekintve lefegyverzően sokszínű. Lukács a XX. század igen sok tudományos, kulturális, ideológiai és politikai diskurzusában volt kezdeményező vagy legalábbis aktív közreműködő, s közel hét évtizedes alkotói pályája – a lényegi kontinuitás mellett is – tele volt drámai fordulatokkal és változásokkal. Szükségszerű, hogy a vele kapcsolatos korabeli és utókori viszony, az interpretáció, a recepció, Jan Assmann fogalmaival a kommunikatív és a kulturális emlékezet is csak polifonikus lehet. Ebbe a sorba illeszkedik a magam reflexiója is. Nem lévén illetékes a filozófia és az esztétika kérdéseiben – művelődéstörténészként és egyetemi oktatóként, valamint a nevét viselő, a szellemiségét, értékeit népszerűsítő alapítvány képviselőjeként – elsősorban Lukácsnak a mai magyar kultúrában, oktatásban és szellemi életben való jelenléte foglalkoztat.

Ami a tudományos beszédmódot illeti, Lukács Györgynek szerencséje van: halála óta – s itthon különösen a XXI. század első évtizedében – megélénkültek a vele és műveivel foglalkozó kutatások. Új szövegkiadások láttak napvilágot, immár hozzáférhető levelezésének digitális katalógusa, ellenszélben is beértek és nemzetközileg elismertek a Sziklai László vezette Lukács Archívum publikációs és tudományszervezői erőfeszítései. Többfelé doktoriskolai konferenciák szerveződnek Lukácsról, friss, izgalmas monográfiák, tanulmánykötetek láttak s látnak napvilágot; 2012-ben népszerűsítő célú digitális olvasókönyv is elkészül válogatott írásaiból. Ami különösen örvendetes: szakmai pályára lépett egy olyan új generáció (huszon- és harmincévesek), amelyiknél már nem hatnak a Lukács életében, az államszocializmus évtizedeiben rögzült apologetikus vagy/és megbélyegző előítéletek, a hagiográfiai és/vagy bűnbakképző mechanizmusok. E fiatalok friss szemlélettel, fesztelen tárgyilagossággal olvassák (újra), és új beszédmódok jegyében értelmezik ezt a roppant gazdag életművet, annak egyes szakaszait és főműveit. Mindeközben aktívan s korántsem csupán a filozófiai magasságokban van jelen a világkultúra és hazánk fórumain Lukács György számos egykori tanítványa; a történelem világnézetileg, politikailag (sőt földrajzilag is) persze sokfelé szórta őket, de teljesítményükre ma is büszke lenne az egykori professzor és iskolaalapító. Eleven a Japánban, Olaszországban, a végre Oroszországban is s különösen a dél- és közép-amerikai, illetve a spanyol nyelvű régiókban fellendülő tudományos Lukács-textológia és Lukács-kutatás. Ez utóbbi természetesen nem választható el a világ, az újkapitalizmus és a globalizáció válságaitól, az ezekre adandó válaszok kényszere diktálta nagy társadalmi kihívásoktól.

Ehhez a szellemi konjunktúrához képest éles kontrasztot mutat a hazai köz- és felsőoktatás Lukács-képe. Összefüggésben a hazai közműveltség állapotának sok tekintetben süllyedő voltával, a terjedő kulturálatlanság tüneteivel s természetesen az oktatásügy zavaraival, döbbenetes tájékozatlanság jellemző. Az érettségizettek túlnyomó többsége még a nevét sem hallotta Lukács Györgynek, bölcsész érdeklődésű egyetemi hallgatók is alig; a magyar nyelv és irodalom, sőt néhol az esztétika szakokon is alig tanítják, sok helyütt csak néhány leegyszerűsítő panel van róla forgalomban. Nincs sokkal jobb pozícióban Lukács az irodalmi-művészeti életben sem: zömmel itt is egy differenciálatlan, rágalmakkal és vulgarizálásokkal átszőtt sematikus kép él róla; esztétikai és irodalmi tanulmányait jószerivel „nem illik” olvasni. Az Esztétikai kultúra, A történelmi regény, Az esztétikum sajátossága, az Ontológia, gazdag irodalmi és esztétikai tanulmánykötetei alig ismertek. Még akkor és ott sem hivatkoznak rá, amikor pedig "jól jönne" egyes mai viták argumentumaként, stabil vagy megújítandó értéktételezések, kánonok történeti és esztétikai fedezeteként. Marxista korszakának olykor konzervatív konnotációjú, ideologikus tévesztésekkel terhes, de alapvetően humanista értékrendje, „referenciális” irodalom- és művészetszemlélete nem szalonképes a mai irodalmi és irodalomtudományi nyilvánosságban, amelyet – némi túlzással – egy küldetéses-népnemzeti tábor és egy posztmodern-hermeneutikai iskola egyensúlyos hatalmi szereposztása ural. A fiatal Lukács neokantiánus és „posztnietzscheánus” ihletésű, messianisztikus és modern kultúrkritikai művészetfilozófiája pedig „túl nehéz és magyartalan” olvasmány ahhoz, hogy a mai mainstream irodalmi kánonokban "használható lenne". Ismét csak: tisztelet a kivételeknek.

Mindezek után aligha csodálkozhatunk rajta, hogy a társadalmi-politikai nyilvánosságban, az ún. nemzeti köztudatban alig – vagy ha igen, torzképként – van jelen Lukács György. Hogy kultusz nincs körülötte, az nem baj; ült ő már éppen elégszer ideológiai büntetőpadban vagy irodalmi bíróság pulpitusán, eleget hivatkoztak rá – okkal, ok nélkül – doktriner vagy kirekesztő módon. Nem is érezné jól magát abban a szellemi életben, ahol – a bulvárról nem is beszélve – Prohászka Ottokár, Nyirő József és Wass Albert a kultikus személyek, hogy élőket ne említsek. De ha kultusz nincs is körülötte, igényes s eleven, vitaképes örökségdiskurzus azért bizony lehetne. A leggyakrabban, főleg a domináns jobboldali média fórumain mint „a nemzetére rárontó baloldal” értelmiségi típusa, az „idegenszerűség” és „idegenszívűség” ikonja szerepel. Vannak „nemzeti” orgánumok, amelyek szinte hetente eresztenek meg glosszákat ellene, róla és tanítványairól: „gyilkos népbiztosként”, „véreskezű filozófusként” emlegetik: pontatlanul és demagóg módon utalva arra, hogy 1919-ben Lukács részt vett egy, a magyar nemzeti integritást éppen a román hadsereggel szemben védelmező hadosztály kényszerűvé vált tizedeléses fegyelmezésében, a néhány dezertőr (háborús jogrendben megszokott, de erkölcsileg kétségtelenül fölróható) kivégzésére vonatkozó döntés meghozatalában. A szocializmus, a bolsevizmus, a sztálinizmus, a totalitarizmus körüli történelmi fogalomzavarban és gyakran tudatos demagógiában többnyire rosszul jár az a Lukács, aki 1918 végétől a szocializmus emancipációs küldetése mellett, kommunistának kötelezte el magát, vállalva ennek minden, számára nézve olykor tragikus következményeit is.

Vannak a nemzetközi és a hazai baloldalon olyan csoportok, sőt irányzatok, amelyek az elmúlt két évtizedben, a rendszerváltás óta felelősen ápolják, sőt – bár nem dogmatikus-kritikátlan módon – időszerűsítik Lukácsnak a demokratikus, önigazgató szocializmusra vonatkozó, a kapitalizmus és a bürokratikus-diktatórikus szocializmus fölötti harmadik lehetőséget, igazi alternatívát nyitó („tertium datur”) jövőképét. Azt a politikai világképet, amelyet Lukács 1968-as – magyarul teljes szövegként csak 20 évvel később, posztumusz, Sziklai László szerkesztésében és utószavával publikált – írásában, A demokratizálás jelene és jövőjében fogalmazott meg. A legnépesebb baloldali tömörülés, a jelenleg éppen súlyos – nemzetközileg is motivált – válsággal birkózó szociáldemokrata párt, az MSZP ugyanakkor meglehetősen ambivalens viszonyban volt s van Lukáccsal. Az helyes, hogy nem tűzte lobogójára (nem odavaló), de az már feltűnő, hogy az MSZP vezetői, ideológusai, ha egyáltalán, többnyire feszengő, valamiféle amnéziás vagy túlkompenzáló módon utalnak rá vagy inkább kerülik meg. Nem vétetett fel Lukács a szocialisták számára progresszív, demokratikus tradíciót felmutató XX. századi magyarok „képcsarnokába” sem. Erre Lukács éles és tartós (gyakran igazságtalan) liberalizmuskritikái és szociáldemokrácia-bírálatai sem szolgálhatnak mentségül. Ám rögtön tegyük hozzá: a Lukács György Alapítvány, amelyik – szándéka szerint – a „hivatalos baloldalnál” önérzetesebben és teljesebben képviseli a filozófus szellemiségét, s amelynek fő célja, hogy támogassa a baloldali szellemű társadalomtudományi kutatásokat, szintén az MSZP-nek köszönheti a létét és ez idáig folyamatos működését.

2010 óta minden korábbinál élesebben bontakozott ki s vált hivatalosan is gerjesztetté a progresszív magyar filozófia és kritikai gondolkodás elleni ideológiai, sőt kriminalizáló jobboldali-szélsőjobboldali kampány. Ez az itt nem részletezhető botrányos trend vérlázító rágalmaktól és „racionális akadémiai átszervezések” ürügyes indokaitól kísérve nem csupán Lukács György szellemi iskolájának rangos képviselőit próbálja diszkvalifikálni, hanem – egyebek mellett – a hagyatékát gondozó kreatív szellemi műhelyt, a Lukács Archívumot is gyakorlatilag fölszámolta. Az 1949-es rákosista ún. Lukács-vita, az 1959-es „antirevizionista és ellenforradalom-ellenes” előjelű Lukács-bíráló kampány, a Budapesti Iskola 1973-1974-es emigrációba kényszerítése után immár a negyedik szellemi autodafé – egyelőre (?) csak virtuális lángjai – lobbantak föl, amihez a „centrális erőtérnek” becézett új tekintélyelvű féldiktatúra hatalmi manipulációs, nacionalista és populista érdekei szállítják a benzint. S ha hozzátesszük, hogy 2012 a súlyos társadalmi válságba, gazdasági, kulturális és mentális leromlásba sodródó országban a tankötelezettség felső korhatára 18-ról 16 évre leszállításának, a felsőoktatás társadalom- és bölcsészettudományi képzései radikális visszametszésének önkényét, a művelődési alapértékek, a sajtó- és véleményszabadság reális fenyegetettségét, az új ordas eszmék eszkalációját is magával hozta, akkor különösebb indoklás nélkül is látszik: nem csak Lukács György öröksége a tét. Átélt ő már efféléket, túl is élte őket, de borzalmas áron. Optimizmusából, életerejéből és bátorságából jó lenne több napjainkban is.

Ez a mégoly felszínes helyzetkép bizonyára árnyalásra és bővítésre szorul. A legfontosabb mindenesetre az lenne, hogy lendületet vegyen Lukács György olvasása és újraolvasása, az életművével szükséges eleven dialógus. Merthogy szövegkorpusza és életének tanulsága – az ő kategóriáját használva – nagyon is „számunkravaló”. Lukács munkásságában, döntéseiben voltak súlyos tévedések (melyik nagy hazánkfiáéban nem?). Olykor nem tudta elkerülni a nagyobb és a kisebb bűn közötti kényszerű választás tragikus csapdáját és önigazolását. Maga is emlegette, hogy nem egy politikai lépése „több volt, mint bűn: hiba”. Számos reménye, messianisztikus stratégiája, olykor önszuggesztióval, szinte szómágiával felmutatott, sugallt, akart jövőképe (pl. a marxizmus reneszánsza, a demokratikus szocializmus) nem jött be – legalábbis egyelőre. Tiszteletre méltó világnézeti és mozgalmi hűsége, amely az emberi-társadalmi emancipáció egyetemes céljából nyerte ihletét, nem egyszer megbicsaklott, elbukott a politika – ismét az ő terminus technicusát használom – partikularitásán, mindennapiságán. Mégis: Lukács György intellektuális kérdéseinek és válaszainak java túlélte őt és korát, szavatosságuk nem járt le a XXI. század elején sem.

Az egész életművön – ha változó hangsúlyokkal is, de – végigvonult s ma is időszerű az a nagy esztétikai dilemma, hogy a „műalkotások léteznek – hogyan lehetségesek?”, illetve „hogyan lehetségesek a formák?” A „nagy művészet” iránt a mediális, digitális, mobilkommunikációs, ikonikus kultúraváltás után is igen erős a társadalmi szükséglet. A legdivatosabb esztétikák és a legsilányabb sztárkultuszok sem képesek kitörölni az emberekből a szép és a katarzis iránti vágyat, illetve megkérdőjelezni a klasszikus kultúra „nembeli öntudatot” megtestesítő voltát – ideértve, Lukács szerint is, a nemzeti irodalom szembesítő-kritikai, illetve identitásképző és -erősítő funkcióját. E különösségnek a kutatása és értelmezése a reneszánsz festészettől Goethén, Ady Endrén, Dosztojevszkijen át Thomas Mannig, Bartók Béláig és Szolzsenyicinig Lukács egyik legfőbb vállalkozása volt. Folytatva érvényes kérdéseinek és válaszainak – mégoly tömör – számbavételét: legitim volt és maradt az igénye egy teljes világmagyarázatra, valamint az emberiség, a társadalmi egyén felszabadítására mindenféle elidegenedés, kizsákmányolás alól. Vagyis az emberi méltóság, a kanti Menschenwürde intézményes biztosítékainak megteremtésére. Lukácsnak ez a távlatos küzdelme jogos volt s maradt akkor is, ha az ettől motivált korai misztikus, messianisztikus, majd osztályharcos, demokratikus vagy aufklérista kísérletek – az övéi, illetve a különböző történelmi mozgalmakéi – nem hozták meg a kívánt eredményt. S ma fájó kérdés: van-e egyáltalán esélye a (legalább viszonylagos) realizálódásra ennek a humanista utópiának?

Egész életében birkózott Lukács az etikus élet lehetőségének a dilemmáival, ennek kapcsán a bűnnek a közösségi cselekvés keretei közötti, de a transzcendenciát sem eleve tagadó felfogásával és minimalizálásával. Aligha intézhető el ez a kérdés a mindenkori politikai viták és eszmei konfliktusok kriminalizálásával, amire ma igen erős a hajlandóság. Tovább „lapozgatva” maradandó tételei között, feltűnő, hogy milyen gyakran meg szokás feledkezni arról: Lukács György főprofilja mégiscsak a kultúrfilozófia volt. Ilyen érdekeltségű tudományos munkái mellett ezektől ihletett publicisztikája, interjúi szintén máig eleven, tanulságos írások – a 10-es évektől kezdve utolsó munkáiig, – szellemi-politikai „végrendeletként” minősíthető beszélgetéseiig Eörsi Istvánnal, Vezér Erzsébettel, Kovács Andrással, Bródy Ferenccel s másokkal.

Fiatalkori, majd marxi szellemiségű kultúrkritikája „a kultúra tényleges birtokbavételét” célozta meg: egy valódi demokratizálást és demokráciát, amelynek folyamatában a művelődés, a szabad idő kulturális intenzitása egyszerre eszköz és cél. „Megszokássá válása” pedig az emberi kiteljesedés fő mértéke: a tágan értett kultúrafogalom, a kulturáltság jegyében így az ember antropológiai küldetésének is hitelesítője. Soha nem volt annyira – mutatis mutandis – időszerű Lukács e kulturális szenvedélye, mint posztkulturálisnak tűnő, az autonómiákat visszavonó, a populista tekintélyelvűségre és alattvalói rendre ácsingózó korunkban: az emberek – mondta – a kultúra révén ismerik fel, „hogy maguknak kell dönteni saját életük problémái fölött” (1969). A cél az, „hogy a kultúra, a műveltség összekötő kapocs legyen az emberek között, nem pedig elválasztást, kasztokra való bomlást előidéző elv” (1919).

Lukács György halála óta nagy világrendszer-változás ment végbe; olyan mértékű, aminek – véleménye szerint kockázatos – lehetőségével, a re- vagy újkapitalista fordulattal ő is számolt, ha természetesen nem pontosan olyan formában, ahogy ez immáron realizálódott. Ma is érvényes 1916-os kérdése A regény elméletében: „valóban kilépőben vagyunk-e a kiteljesedett bűnösség állapotából, vagy még csak puszta remények hirdetik az új eljövetelét?”. Sőt, a nagy világgazdasági válság és a magyar politikai baloldal 2010. tavaszi választási veresége tükrében mintha újra – legalábbis – tárgyalóképessé válnának Lukács Györgynek a kapitalizmussal, a marxi filozófiával, a demokratikus szocializmussal, a baloldal folyamatos rendszerkritikai természetével kapcsolatos elemzései, fejtegetései, politikai filozófiája, alternatívakeresése – természetesen anélkül, hogy betűrágóan értelmeznénk vagy historizálnánk őket. Kínzóan időszerűek a fasizmussal, a barbársággal, az irracionalizmussal foglalkozó írásai is (egykori eszmetörténeti melléfogásaik, tévedéseik nélkül), még ha az újbarbársággal folytatandó mai szellemi-politikai küzdelmeink, diskurzusaink nem vívhatók is meg a hét évtizeddel ezelőtti antifasizmus grammatikájával és stilisztikájával.

A Lukácsból is energiát, ihletet, érveket meríthető demokratikus, illetve baloldali ethosz, valamint a progresszív törekvések szolidaritása és összefogása korunk elodázhatatlan, sőt drámai követelménye. A korábbi éveknél talán jobb is az esély ennek az ethosznak az érvényesülésére most, hogy – egy Thomas Mannra visszautaló, folklorizálódott Lukács György-i formulát idézek – 2010 tavaszától a magyar progresszióra egy „morálisan jó időszak” következett, ami persze roppant megrendüléssekkel, sőt kockázatokkal jár. Ezért sem lehet pusztán kegyeleti vagy évfordulós penzum Lukács György emlékének idézése. Intellektuális és erkölcsi kötelesség is kimondani: a múlt század legnagyobb formátumú magyar filozófusának munkássága a XXI. század eleje, e „poszt-posztmodern” kor felől olvasva is fölkavaró élmény s kihívás. Nem egy bukott „nagy elbeszélés” archiválható dokumentuma, hanem az innovatív nemzeti és világörökség lüktető elevenségű szellemi része. Amire nekünk, magyaroknak van okunk büszkének lenni.

Lukács Györgyről nem választható le marxizmusa, baloldalisága. Nem sterilizálható ki belőle, de nem is kényszerzubbony rajta, amely szemérmesen kezelendő, vagy amely miatt viselője mentegetésre szorulna: igenis, érték- és gondolatrendszerének inherens – számos esetben persze radikális vitára méltó – része. Nemzeti önbecsülésünknek tartozunk azzal, ha újra és újra kimondjuk, s a „használat” révén még inkább bizonyítjuk: Lukács György munkássága a magyar modernitás meghatározó és szerves, ugyanakkor egyetemes horizontú kvalitása. Együtt Ady Endrével, Bartók Bélával, Fülep Lajossal, Ferenczi Sándorral, Babits Mihállyal, Jászi Oszkárral, József Attilával, Németh Lászlóval, Radnóti Miklóssal, Bibó Istvánnal és másokkal.

Készült: 2010. április — 2012. március

A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138