Összefoglalás

A korabeli források szerint az iskolai hittan pontosan együtt hullámzik a párt egyházpolitikájával, illetve a lakosság és a rendszer viszonyával. Bizonyos években - politikatörténetileg cáfolhatatlanul - az iskolai hittan szinte eltűnik Budapestről, a vallásos neveltetés azonban ezekben az években is - templomi aktivitások formájában, melyet az egyházügyi tisztviselők jól számszerűsítenek - nagymértékben jelen van.

Ezzel szemben a teljes gyerekkorra visszaemlékező adatok szerint a hittanórára járás egyenletes (tehát az akcidentális politikai pressziótól független) csökkenéséről beszélhetünk, a csúsztatott átlagok bizonyítják, hogy (születési) évről évre nő azok aránya, akik nem jártak hittanra.

A társadalom egyes csoportjai jól körülírható mértékben vallásosak: nagy arányban templomba járók a beosztott diplomások, viszont a hatalmi mozzanattal egyértelműen összekötődő diplomás foglalkozásokban már kevesebb a templomba járó.

A diplomás értelmiségen belül a szekularitás irányába húz a munkás származás, illetve a zsidó háttér. A protestánsok szekulárisabbak, mint a katolikusok. A munkásságnál ez fordítva van: ez alátámasztja a templomba járás politikai kód jellegét. (Politikai kódokkal üzenni társadalmi csoportom tagjainak nyilván jobban jellemző az értelmiségiekre, mint a munkásokra. Az ötvenes években - a Mindszenty- és Grósz-per után - politikai szembenállást megfogalmazni inkább jellemző a katolikusokra, mint a protestánsokra: e két előfeltevés elfogadása már logikusan magyarázza a sorrend megfordulását.)

A munkásosztály erősebb szekularizáltsága mellett elmondhatjuk, hogy a feltehetően egykori "kizsákmányolókból, osztályidegenekből", deklasszálódottak között kevesebb a szekuláris, a munkásosztályból kiemelkedő brigádvezetők körében pedig több. A proletariátus szekularizációja kifejezetten budapesti jelenség, a vidéki városi munkásság (melynek adataira a fentebbiekben nem keríthettünk sort, de további elemzések tárgya lesz) inkább a városi alsóközéprétegekhez kíván hasonulni.

Az iskolai hittanórára járás elmaradása - a hatalmon lévők pressziója ellenére - csak azokat jellemzi, s közülük sem mindenkit, akiknek apja maga sem volt templomba járó. Mindez természetesen indokolttá teszi, hogy egy következő tanulmányban az anyák templomba járását is vizsgálat alá vegyük.

A szélsőségesen ateista és a kifejezetten egyházias embereknek egyaránt kevesebb mint harmada járatta iskolai hittanra gyerekét. Az első csoport ilyetén viselkedése semmilyen magyarázatot nem igényel, a második igen: az utóbbi csoport ugyanis már a "valódi", pártállami erőviszonyoktól, alkalmazkodó pedagógusoktól nem zavart templomban zajló vallásos nevelést részesíti előnyben - immár vallásos, egyházias oldalról megfogalmazva az igényt az iskolai nevelés és vallási nevelés elválasztására. Az egyházi eliteken is múlott, hogy a későbbi évtizedekben ezt az igényt mennyiben használták fel az államtól - s a közszférától - független egyházi hierarchia, egy új típusú egyház megteremtésére.